FÉLVÉREK IV - AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 3

Semaj komolyan vette Greko gyógyítását attól a pillanattól fogva, hogy megismerte a riadt és kétségbeesett jaguárt. Az első, csupán felületes állapotfelmérés és ismerkedés után a nagymacska alakváltó szinte meggyőződéssel állította, hogy szerinte Greko is alakváltó. Úgy ment el, hogy hamarosan segítséggel fog visszatérni. Így is történt. Nem egyedül érkezett. Egy nő lépdelt kecses könnyedséggel az oldalán, akivel kézen fogva haladtak végig a leszállópályától a hatalmas bejáratig.

Dorothy és Talan a teraszról figyelték az érkezőket.

– Gondoltad volna valamikor, hogy ilyen kapcsolatod lesz azzal, akinek megölted a szüleit? – kérdezte elmerengve Dorothy.

Talan borúsan ráncolta a homlokát, a múltja mindig is nyomasztotta őt. Sok volt benne, amit jelenlegi felfogásával már másképp tett volna.

– Míg élek nem felejtem annak a gyereknek a szemét. Tisztelem és csodálom azért, ahogy most viselkedik velem. Nem hiszem, hogy nekem lenne erőm így állni ahhoz, aki legyilkolta a szüleimet a szemem láttára – mondta csendesen Talan, hangjában még mindig őszinte megbánással. – Lehet hogy ő már átértékelte magában, én akkor sem tudom megbocsátani magamnak. Az érzés minduntalan belém mar, hogy egy gyilkos egy mészáros voltam. Pont az ő esetük után nyílt fel a szemem.

– Elmúlt – Dorothy végigsimított az őrző karján. – Félrevezettek, kihasználták az érzelmeidet. De öntudatra ébredtél. Te nagyszerű lélek vagy Talan! Tapasztalnod kellett, hogy bölcsen tudj dönteni.

– Vettél mintát az üvegdarabon lévő vérről? – váltott témát Talan, új feladatára összpontosítva a figyelmét.

– Igen.

– Akkor ha Grekoval elindítjátok a vizsgálatokat, engem is álomba ringathatsz – az őrző halvány mosollyal nézett oldalra Dorothyra.

– Én ezt annyira útálom! – fújta dühös pillantást küldve Talan felé a nő.

– Tudom – biccentett a férfi.

– Azt mondtad a múltkor, hogy nem teszed többet.

– Nem szórakozásból csinálom. Tisztánlátásból.

– Ki ez a  Robert Dechant és ki ez az Ochoa?

– Pontosan ezt akarom megtudni.

– Mit keressek? Mire vizsgáljam?

– Mindenre!

– Alakváltók?

– Mivel nem érzem rajtuk, de valami mégsem stimmel, szerintem a mi fajtánk.

– Gondolom rokoni szálakra is kíváncsi vagy – vonta föl szemöldökét a doktornő.

Talan sejtelmes mosollyal vágott egy „Nem is tudom” fintort.

– Nem ártana. Bár nem igazán örülnék neki, ha genetikailag valami kötne ehhez az Ochoához – billegtette a fejét az őrző.

– Dechant mikortól lesz a vendégünk?

– Előbb bele akarok nézni Ochoa emlékeibe. Információk kellenek, hogy segíteni tudjak.

– Rendben – bólintott Dorothy. – Akkor köszöntsük Semajékat, aztán vessük bele magunkat a munkába.

Semaj nem kevés büszkeséggel a szemében mutatta be az eléjük érkező vendéglátóinak társát.

– Ő Dr. Sirah Atiyeh! Kutató orvos, genetikus és a társam!

– Dr. Dorothy Corbet vagyok – mutatkozott be kedves mosollyal Dorothy.

– Talan Falgaut.

– Kávé, üdítő, tea? Nagyon fárasztó volt út? – Dorothy, Semaj számára már a ház ismert területe felé invitálta őket.

– Greko? – érdeklődött új barátja felől a nagymacska alakváltó.

– Gondolom a kertben pihen.

Az orvosi szobában Dorothy Sirah elé tette Greko dossziéját, amiben minden benne volt, amit csak összegyűjtött róla. Greko emlékei a gyerekkoráról, amikor határozottan emlékezett rá, hogy voltak kezei, volt ember formában. A kísérletek a saját szavaival és hogy miket érzett a beavatkozások után. Dorothy a világító táblára akasztotta az MRI felvételeket, amiket Sirah alaposan szemügyre is vett. Ő is megnézte a vérképet, a vér összetételét.

– Bevallom, én nem igazán értek még az alakváltókhoz – lendítette sután a kezét Dorothy az MRI kép felé. – De nagyon igyekszem bővíteni a tudásomat. Szeretnénk segíteni Grekonak, mert jelen pillanatban testileg és lelkileg is szenved.

Semaj is várakozón nézett társára, hogy mi a diagnózisa a fiatal nőnek a leletek és vizsgálati eredmények gyors átnézése után.

– Nos. Ezek itt, egyértelműen egy született alakváltóra utalnak. A testfelépítése, az agy MRI-je és a DNS-lánca is.

– Ami azt jelenti, hogy akár vissza is tudna alakulni emberré? – szúrta közbe kérdését Talan.

– Így van! – vágta rá a nő.

– Akkor miért nem megy neki?

– Vagy valamivel blokkolták, vagy valami apró változást eszközöltek a génjeiben. Nos ez egy kicsit mélyebb vizsgálódást fog igényelni.

– Mi a legrosszabb amire számíthatunk? – érdeklődött óvatosan Dorothy.

– A legdurvább, ha valamit roncsoltak nála. Az visszafordíthatatlan. Bár azt így most elsőre nem láttam. A másik, ha műtéti beavatkozással tudjuk csak helyreállítani. Ez ad egy esélyt, viszont vannak kockázatai is. De az is lehet, hogy az egész majd csak tanulás kérdése lesz. Már az jó jel, hogy a sok rosszullét után mégis fájdalom mentesen saját maga alakult át. Ez esélyt ad arra, hogy tulajdonképpen nem komoly a probléma – magyarázta a tejeskávé barna bőrű sudár szépségű doktornő.

– Akkor ideje, hogy Grekoval is megismerkedjetek – Semaj kézen fogta társát, s Dorothyt követve elindultak a hatalmas növénykertbe, ami Greko kedvenc tartózkodási helye volt.

 

 

 

Ginger pontosan tudta, hogy nővére éppen szolgálatban van. Mégis - vagy talán pont ezért -, a gyomra remegett az izgatottságtól. Ott állt nővére szobájának ajtajában, s még most sem volt benne biztos, hogy helyes amire készült. Soyara tanácsa zakatolt a fejében, hogy olyat keressen, aki minimum közömbös a számára, de ha van olyan akit nem is túlzottan kedvel, az még jobb! Ahogy számba vette ismerőseit, Dechant pont megfelelt erre a célra. Kellő képpen idegen volt a számára - sőt! -, ahogy nővérétől tudta, bármikor jöhet érte Talan Falgaut és aztán talán soha vissza se tér Nez Perez-re. Vagyis nagy valószínűéggel nem találkoznak többet. Már csak az bizonytalanította el, hogy hogyan is közölje nemmindennapi kérését a férfivel.

Hány éves is lehet? Húsz és harminc közötti. Nagyjából. Vagyis tuti volt már nővel dolga. Naná, hogy volt! Vadász! Azok meg minden éjszaka mást visznek az ágyukba. Szóval egyáltalán nem is nagy szám az egész. Régen a fiúkat örömlányokhoz vitték. Na, ez majdnem olyan. No jó, nem egészen olyan, kicsit azért más! Én nem egy éjszakát, csak egy csók. Egyetlen egy csók. Pfúúú! – kavarogtak a gondolatok a fejében, remegő kezében morzsolgatta a nővérétől visszakapott szobakulcsot, majd a zárba illesztette. Aztán vett egy nagy levegőt s egy rövid, de határozott kopogás után, gyorsan befordult az ajtón.

A szoba üres volt, viszont a fürdő felől zajokat hallott.

Ó basszús! – Ginger tágra nyílt szemekkel visszább lépett. Keze már a kilincsen volt, hogy mielőtt túl kínos helyzetbe nem kerül, inkább visszavonul, de abban a pillanatban a fürdőszoba ajtó kinyílt. Reflexszerűen csukta le azonnal a szemét, mert nem akart semmit meglátni, amire egyenlőre nem igazán volt felkészülve.

Dechant az elmúlt napok alatt már megtanulta, hogy legalább egy nadrág, vagy egy alsó legyen rajta, amikor kilép a fürdőből, mert ő viszont Phyllissel nem akart kínos helyzetbe kerülni. Most éppen az agyonhasznált farmer volt rajta, az egész fejét pedig egy törölköző takarta, amivel a rövidre vágott hajáról és az arcáról itatgatta a vizet. Amikor leengedte a kezét, megdermedt a mozdulatban, ahogy meglátta Gingert csukott szemmel a kilincset markolva. Hirtelen nem is tudta mit mondjon.

Ez meg mit keres itt? Egyáltalán, hogy jött be? – az adrenalinja pillanatok alatt olyan szintet ért el, hogy tisztán hallotta a saját szívverését.

– Hát te? – esett a fiatal lánynak nem éppen udvariasan a férfi.

Ginger még mindig szorosan csukva tartotta a szemét.

– Bocsi! Kopogtam, csak biztos nem hallottad a víztől – hadarta.

– Valami baj van a szemeddel?

– Nem! – Ginger érezte, hogy elvörösödött az arca, még a forróság is elöntötte. – Csak… csak… a fürdőből…

– Szerinted egy szál semmiben szoktam Phyllis előtt szaladgálni?

– Gondolom, hogy nem, de most Phyllis nincs itt – Ginger lassan nyitotta a szemét. Megkönnyebbülten vett egy nagy levegőt, hogy a férfi nadrágot viselt.

– Ha tudod, hogy nincs itt, akkor te mit keresel itt?

– Veled szerettem volna beszélni.

– Velem?

– Kérni szeretnék tőled valamit – Ginger az ujjait morzsolgatva kereste a szavakat, hogyan tálalja a férfinek, jövetelének célját.

– Tőlem?

– Segítenél nekem? – A kamasz bizonytalan lépésekkel elindult felé, aztán megtorpant.

– Én? Miben? Nem igazán szerencsés elhagynom a szobát – Dechant még nem is tudta miről lenne szó, már kifogásokat keresett.

– Ehhez nem kell elhagynod a szobát.

– Nem?

Ginger csupán egy fejrázással válaszolt, idegesen harapdálta az ajkát.

– Hát. Ha tudok – rántott sután a vállán Dechant, zavartan gyűrögette kezében a vizes törölközőt, hol az egyik, hol a másik csuklójára csavarta.

– Tudom, hogy elég őrülten fog hangzani.

Dechant érdeklődve vonta fel a szemöldökét, várta a több információt a lánytól, hogy miben is kéne neki segítenie.

– Nem is tudom hol kezdjem – köszörülgette a torkát a kamasz.

– Hát, gondolom az elején – motyogta a férfi.

– Van egy rác.

Isten az égben! Most ez komoly?! Ez most fiú ügyben akarja kikérni a véleményemet? Na neee! – hüledezett magában Dechant, egy pillanatra még a lélegzete is elakadt.

– Szerintem a pasis ügyeket a csajok egymás között jobban meg tudják beszélni, nem?

– Soyával már beszéltünk róla! Ő adta ezt az ötletet.

Miért érzem, hogy ebből semmi frankó nem fog kisülni? – A férfi arckifejezéséről egyértelműen sütöttek a gondolatai.

– Soyara küldött hozzám? – Dechant szemei őszinte döbbenetről árulkodtak.

– Nem! Nem pont hozzád – rántott a vállán zavartan Ginger.

– Nem lehetne lényegre törőbben? – Dechant kezdte elveszteni a türelmét a kérdezz-felelektől, hogy mindent szinte harapófogóval kellett kihúznia a lányból.

Ginger pár másodpercig elgondolkodva nézte a férfit, miközben igyekezett összekaparni bátorságát és gondolatait.

Nem vagyok normális, hogy ilyet teszek! Nem ismerek magamra! Most fog igazán egy hülye libának nézni. De kit érdekel, hogy mit gondol rólam? Holnap vagy holnapután elmegy! Különben is! Ő se csipáz engem! Látom abból, ahogy rám néz! Maximum még jobban fog utálni – jöttek a gondolatok a kamasz fejéből, aztán vett egy nagy levegőt s hadarva ömleni kezdett belőle a szó.

– Van egy srác! Amolyan etalon! Nem is tudom hogyan jutottam eszébe, de elhívott randizni. Neki már rengeteg csajjal volt dolga! Nekem ő az első! Lehet, hogy ciki! Sőt! Biztos, hogy az, hogy ennyi idősen még nem csókolóztam! Nem akarok leégni előtte! Nem akarom elszúrni!

Dechant döbbenete minden egyes másodperccel nőtt, ahogy hallgatta a rázúdított vallomást. Teljesen ledermedve állt, mint akit minimum egy vödör hideg vízzel öntöttek nyakon, még csak nem is pislantott úgy nézte a lányt.

Ennyi idősen ciki? Hány éves lehetsz, te? Tizenakárhány? Akkor milyen ciki nekem, túl a húszon, harminc felé?! – Dechant zavart idegességgel kapta félre a tekintetét, mintha attól félt volna, hogy a kamasz a szeméből kiolvassa a gondolatait.

– Soya azt tanácsolta tartsak valakivel egy főpróbát – folytatta Ginger.

Robert szemei hitetlenkedve kerekedtek el egy pillanatra Soyara ötletét meghallva.

– Azt mondta az a legjobb, ha az illető teljesen közömbös nekem – magyarázta a kamasz lány.

Dechantnek kicsit soknak bizonyult az információ. A torkát köszörülgetve emelte fel a kezét, jelezve, hogy időt kér a feldolgozásra.

Ginger hirtelen elhallgatott. Síri csend lett a szobában.

Rengeteg csaja volt a srácnak?! Hány éves lehet ez a kis bika? Tartson valakivel főpróbát? Mi az, hogy tartson főpróbát? – ismételte el magában Dechant az elhangzottakat.

– Hány éves ez a te etalonod? – kérdezte végül a férfi.

– Tizennyolc.

Tizennyolc?! És rengeteg csaja volt?! De jó neki! – konstatálta magában Dechant, nem kevés irigységgel, hiszen neki nem volt ilyen szerencséje a másik nemnél. Ő nem tudott udvarolni, nem tudott lehengerlően sármos lenni. Sőt! Ha olyan lány közelében volt, aki megdobogtatta a szívét, igazán meg sem tudott szólalni. Mások előtt nem volt bátorsága udvarolni. Valahogy a randiig egyetlen lánnyal sem jutott el, így nem is volt alkalma kettesben lennie senkivel. Bár most több napra össze volt kényszerítve egy olyan nővel, aki számára egy elérhetetlen etalonnak számított, de pont ezért, még csak utalni sem mert Phyllisnek arra, hogy milyen gyönyörűnek tartja őt.

Bár tudta, hogy  a kamasz valószínűleg nem tud a magánéletéről - az érzéseiről meg pláne - semmit, de akkor is elöntötte a szégyen. Zavartan kapta félre a tekintetét, pedig Ginger, csupán a válaszára várt. Semmi más gondolat nem volt a lány fejében, miközben hatalmas kávébarna szemeit a férfinek szegezte.

– Mi ez a hülyeség, hogy főpróba? – motyogta az orra alatt Dechant, s újra elkezdte a törölközőt a csuklójára tekergetni.

– Hát, hogy akkor, ott, élesben, majd nem leszek olyan ideges – hadarta Ginger. – Nem azon jár majd az eszem, hogy észreveszi-e, hogy én még soha, mert ha előtte már lesz valaki akivel… akkor már… – Elharapta mondatát, mert maga is kínos hablatynak érezte amiket mondott.

– Ez hülyeség! Ugyan honnan tudná, hogy te még soha? – Dechant mogorván vetette oda a kérdést, folyamatosan kerülve a lány tekintetét.

– Mert ő már sok lánnyal volt. Van rutinja – sorolta elbizonytalanodva Ginger. – Hogyne venné észre?!

– És miben tudnék én segíteni?

– Hát – a kamasz vállai közé húzta a nyakát, tekintetét egy pillanatra sem vette le a férfiről -, te elég közömbös vagy nekem.

– Igeeen? – Robert pár perc leforgása alatt csupa olyan dolgot hallott a lánytól, ami - eddig is hadilábon álló - önbecsülését, szinte teljesen a földbe döngölte.

Ginger csak egy suta bólintással felelt.

– Kösz az őszinteséged – morogta Dechant.

– Nem úgy értettem! – szabadkozott azonnal Ginger. – Ne vedd személyeskedésnek! Nem akartalak megbántani vele! Úgy értettem, hogy elég közömbös vagy nekem, hogy veled tartsak egy főpróbát. Meg aztán tudsz véleményt is mondani, hogy észrevenni-e vagy sem, hogy én még soha…

– Velem? Hát ez tényleg elég őrülten hangzik – szakította félbe a kamaszt a férfi. – Ezt mégis, hogy gondoltad?!

El vagy te varázsolva kis hercegnő! Én véleményt?! Én aztán nagyon tudok véleményt mondani! Csakis azt tudok, mást se! – Dechant összeszorította ajkát, hogy a fejéből a gondolatok ki ne szaladjanak a száján.

– Csak egy csók. Csak kipróbálni. Te nem jelentesz nekem semmit és én se neked – hadarta Ginger, s újra érezte, hogy belevörösödik a szituációba. – Istenem, hogy mennyivel könnyebb a fiúknak! – fájdalmas arckifejezéssel nyögte a szavait.

– Igen? Miből gondolod? – ráncolta a homlokát Dechant, tekintetéből dacos sértettség sütött, egy „Ezt kikérem magamnak a férfiak nevében!” kifejezés.

– Nem is tudom – rántott a vállán Ginger. – Magabiztosan odaállnak a lány elé, határozottan irányítanak, mi meg csak pislogunk – sorolta, mert ő, a saját szemszögéből így ítélte meg.

A kamasz, számtalan gondolat csíráját ültette el a férfiben, az elsőre őrülten hangzó kérésével, s ahogy őszintén kibukott belőle, ő hogyan látja az ilyen helyzeteket. Dechant ahogy hallgatta a lányt, eltöprengett.

Magabiztosan odaállnak, határozottan irányítanak? Ennyi lenne? Csak meg kéne játszanom, hogy mennyire magabiztos és határozott vagyok? Nem is mond hülyeséget! És mivel ő még soha, így honnan tudná megállapítani, hogy még én sem?! Ráadásul, ő most nem is mondana nemet! Naná, hogy nem mondana, hiszen ő kéri! Ő meg csak pislogna? Pislogna azokkal a nagy, gyönyörű fekete szemeivel! Ő is boldog lesz és én is túlesem a tűzkeresztségen. Nem kell azt neki tudni, hogy ő is tesz nekem ezzel egy szívességet.

Dechant szája szegletébe a gondolatai egy meghatározatlan félmosolyt csaltak.

– Hány éves is vagy?

– Tizenhat – vágta rá büszkén felszegett állal Ginger, amit a férfi egy hangos, mély sóhajjal reagált le. – Miért? – kérdezte bátortalanul a kamasz.

Dechant tovább agyalt. Voltak még benne kétségek, hogy megtegye-e amit a lány kér, de egyre jobban az „igen” felé hajlott.

Elég filmet láttam már. Kap egy csókjelenetet, a mindent elsöprő érzelmet meg majd megéli az etalonjával. Magabiztosan odaállni és határozottan irányítani. Miért ne menne? Az ilyen kis csitrik odavannak az idősebb rosszfiúkért. Ó, én nagyon rossz tudok lenni! A fenét! Szinte gyerek! Phyllis megtudja, reggelre elvágja a nyakamat! – vívódott magában.

– Ha megtenném a nővéred engem kibelezne.

– Nem kell megtudnia. Ha megtudná, hidd el az én hajamat is kiszaggatná.

Dechant lassan megindult a lány felé, miközben az agyában egyre vadabbul zakatoltak a kusza és ellentétes gondolatok.

Tíz év! Majdnem tíz évvel fiatalabb. Ha legalább huszonéves lenne! Bár nem is olyan sok az a tíz év, de most még az! A fenébe is! Egy soha vissza nem térő alkalom! Magabiztosnak lenni?! Irányítani?! Ez kell?! – Már egészen közel állt a lányhoz, Ginger apró termete felé magasodott. A kamasz tekintetében egyszerre volt félelem és kíváncsiság.

Nem vagyok normális! Hiszen Dechant egy alakváltó! Mi van ha vérszemet kap, átalakul, vagy valami ilyesmi?! – villant hirtelen a lány agyába.

– Ez… ez tényleg egy őrült ötlet – állapította meg ismét Dechant, de a kísértés egyre erőteljesebben verte józan ítélőképessége ajtaját. Valami okosat akart mondani, amiből sugárzik a tapasztalat a bölcsesség, de ahogy egyre jobban leragadt Ginger hatalmas, sötét, csillogó szemeinél, kezdett a megnémulás a leblokkolás felé sodródni.

Nem fog menni! – állapította meg magában, gyomra idegesen görcsbe rándult. Teljesen elfeledkezett a törölközőről is, amit időközben sokadjára csavart a csuklója köré, s mostanra szinte béklyóba tekerte vele a saját kezét. Egészen közel hajolt a lányhoz, mélyre szívta édes illatát, szinte beleszédült.

Finom illata van. Egzotikusan gyönyörűek a szemei. Veszélyesen gyönyörűek! Mint a fekete gyémánt. Istenem! Még csak tizenhat, és már most egy két lábon járó eleven kísértés!  – Dechantet csalogatták az érzékei a lány felé. Elnehezült légzéssel, vágytól kába tekintettel nézett Ginger szemébe. Mint egy vadászó ragadozó, szomjasan itta a tekintetével a lány arcának minden vonását.

– Mit csináljak? – kérdezte suttogva Ginger, hangja idegesen remegett. Pislogva fürkészte a férfi szemeit, próbálta kitalálni mi lehet a tekintetében, mert így még soha nem néztek rá.

– Lazán! Hagyd megtörténni! Csak engedd megtörténni! Élj a pillanatnak! – suttogta elmélyült hangján Dechant, szinte duruzsolta a gondolatait, amivel tulajdonképpen saját magát biztatta, erősítette. Az utolsó szavakat már úgy mondta, hogy ajkuk puhán súrolta egymásét. Nem volt ellenállás, gúnyolódás, lenéző fölényes mosoly. Amit a lány szemében látott az a kíváncsi vágyakozás volt. Kifinomult érzékei határozottan felismerték az izgatottságot, ami Gingerből áradt. Ugyanazt érezte, mint amikor a liftben egymással szembe kényszerültek. De itt, most csak ketten voltak! Dechant vágya határozottan nőtt. Szívének erősödő hangjától szinte mindene lüktetett, az egész fejében dübörgő dobként hallotta.

Nem csak ő.

Ginger miközben a férfi utasítására igyekezett ellazulni, hogy majd vigyék, sodorják az érzések, felfigyelt az ütemes dobbanásokra, amit akkor a liftben is hallott. Újra elárasztották azok az érzések, amik ott elkapták őt a férfi közelségétől. Most nem érezte kínosnak, s talán ezért mert nem volt jelen egy zavaró harmadik személy. Várta, hogy megtörténjen, hogy Dechant hozzáérjen. Már nem csak a csókra volt kíváncsi, hanem a férfi érintésére is.

Dechant pedig ugyanezeket érezte.

Felbátorodva indultak meg a kezei, csak a csuklójára tekert törölközőről feledkezett meg, ami kizökkentette őket egy pillanatra, ahogy zavaróan közéjük ékelődve megakadályozta, hogy a testük egymáshoz simuljon.

– Bocs – suttogta idegesen pislogva a férfi, érezte, hogy ég az arca az izgatottságtól.

Lebuktam! – konstatálta, miközben kapkodva igyekezett megszabadulni a törölközőtől. Ginger megoldotta a helyzetet. Megemelte a férfi karját és átbújva a kezei alatt olyan közel került hozzá, hogy végigsimított Dechant felsőtestén ahogy felegyenesedett előtte. Ajkuk most már nem csupán épp csak összeért. Dechant egyre bátrabban csókolta a lányt. Ginger a tenyere alatt érezte a hanggal egyszerre lüktető szívet, ami szinte minden egyes ütemnél megrezegtette a férfi mellkasát.

A szíve az! Istenem, milyen veszettül hangosan ver! – állapította meg a lány. Szemében egyszerre volt döbbenet és áhítat a felismeréstől, ahogy tekintetét a férfinek szegezte.

– Ez a szíved? – Ginger teljesen szétcsúszott az érzésektől amik megrohanták. A gondolatait sem tudta értelmes mondattá rendezni. Abból amit tulajdonképpen mondani akart, csak egyetlen szóra futotta:

– Dobog.

– Még jó, hogy dobog – morogta Dechant egyre szaporább légzéssel, két csók között – Tudod, ez azt jelenti, hogy élek.

Gingernek néhány pillanattal ez előtt még eszében volt, talán megkérdezi, hogy jól csinálja-e, de teljesen másfelé terelődtek a gondolatai. Olyan szenvedélyt érzett a férfi mozdulataiban, amik őt is magával ragadták. Elöntötte a forróság, egy pillanatra kifutott testéből az erő. Aztán egyre bátrabban viszonozta a simogatást, az ölelést. Szabálytalanná vált a légzése, s már nem törődött azzal sem, hogy ugyan Dechant mit gondolhat a hangokról, amik akaratlanul a túlhevült érzések hoztak ki belőle.  A nehéz sóhajok, az elfojtott halk nyögések, és az ösztönös reakciói csak fokozták a férfi határozottan felkorbácsolt vágyát. Egyiküknek sem volt eszében a korkülönbség, sem az, hogy csak egy elpróbált csók lenne az egész. Nem igazán gondolkodtak azon sem, meddig hagyják magukat sodródni az elszabadult érzelmekkel, és ki tudja mi történhet. Dechant szinte vérszemet kapott, hogy végre úgy érezte magát férfinek mint, ahogy mindig is szerette volna. Elszabadult szenvedéllyel csókolta és ölelte a lányt, egyre többet akart belőle érezni. Mint egy ragadozó, aki végre nekieshetett az elejtett zsákmányának. Mohón, simogatva keresett biztost fogást a formás testen, újra és újra mind szorosabban ölelte magához, majd egy könnyed mozdulattal felkapta, olyan magasan tartva, hogy végre mélyen és hosszan csókolhatta. Ginger ösztönösen kulcsolta a lábait a férfi csípője köré. Határozottan tetszett neki a férfi ereje, hogy olyan könnyedén felemelte őt, s minden nehézség nélkül csak az egyik kezével tartotta, miközben a másikkal simogatva fedezte fel a testét.  Együtt sodródtak a „még többet!” felé. Dechant határozott lépésekkel a lánnyal az ölében a sarokban kialakított fekhelyéig menetelt, s ott magával rántotta Gingert a matracra, majd azonnal egész testével ráfordult. Egyre jobban dühítette a ruha, ami csak akadályozta, hogy érezze a lány bőrét.

„Magabiztosan odaállnak a lány elé, határozottan irányítanak...”

Zakatolt a férfi fejében, s ez vezette minden mozdulatát. Ha lehunyta a szemét akkor is   előtte volt Ginger pimasz mosolya, fekete gyémántként csillogó, kifejező pillantása. Dechant kimondottan egyre határozottabbá vált. Hol a felsőt simogatta fentebb a lányon, aztán türelmetlen kapkodásában a testéhez simuló farmerja gombját is sikerült leszakítania, ahogy lazítani igyekezett a nadrágon.

Mikor Ginger megérezte könnyű anyagú ingje alatt Dechant forró kezét, ami aztán utat talált magának testének más tájéka felé is, elbizonytalanodott ugyan, de nem volt ereje megállítania a férfit, aki felkorbácsolt szenvedéllyel egyre erőteljesebben és ütemesen mozdult rajta. Ginger puha tenyere végigsiklott Dechant oldalán, egészen a csípőjéig, amiről a heves mozdulatoktól lentebb csúszott a nadrág. Megdermedt egy pillanatra a mozdulatban, belé villant egy merész gondolat:

Innen nem is kéne sok, hogy megérintsem. – Csábító volt számára a lehetőség.

Dechantban hasonló gondolatok robbantak. Csak egy másodperce állt meg, felhevült izgalmában kapkodta a levegőt, várt, aztán úgy mozdult, hogy a lány kezét a megfelelő irányba terelje.

Ginger elbizonytalanodott.

Nem vagyok normális! Ez tényleg őrült ötlet volt! – robbant a fejében.

Állj! Állj! Állj! Állj! – hajtogatta magát is erősítve Ginger, s néha gyengéden visszább tolta Dechant szenvedélyesen simogató kezét, ami irányt váltott ugyan, de egyre mélyebbre csúszott a nadrágjába. A fenekére siklott, s olyan erővel szorította őt magához Dechant, hogy ruhán át is érezte a férfiasságát.

Ginger meghazudtolva önmagát, végül józan döntést hozott.

– Dec-hant… Dechant – zihálta, kezét a nadrágon keresztül a férfi kezére szorította. – Dechant! – Igyekezett erősebben megszorítani Robert csuklóját.

A férfi mozdulatai lassultak, teljes súlyával nehezedett a lány testére.

– Igen? – kérdezte dünnyögve, szemét lehunyva élvezte még Ginger testének forró puhaságát.

– Azt hiszem… azt hiszem, ettől tovább nem jutunk majd Johnnal az első randin – Ginger még mindig igyekezett rendezni felgyorsult légzését.

– Nem? – Dechant is szuszogott, a lány vállába fúrta az arcát, nem sietett engedni őt. Érezte ahogy Ginger határozottan megrázta a fejét.

Zavart, kínos csendben mozdulatlanul feküdtek tovább egymás testén.

– Johnnak hívják? – törte meg váratlanul a csendet Dechant, szinte csak motyogva.

– Igen – bólogatott Ginger. – Miért kérded?

– Nem tudom – rántott a vállán a férfi. – Csak úgy. Ez jutott az eszembe. – Amivel tulajdonképpen csak az időt akarta nyújtani.

– Húzd ki a kezed a nadrágomból.

– Mi?

– Húzd ki a kezed a nadrágomból! – ismételte meg határozottabban Ginger, mire Dechant kényszeredetten bár, de eleget tett ennek a felszólításnak. Kezdte elárasztani - mint eddig mindig -  a visszautasítás keserű, fájdalmas és megalázó érzése. Szándékosan nem a rövidebb úton tett eleget a felszólításnak. A lány fenekéről a csípőjén át a hasára csúsztatta a tenyerét, még érezni akarta a bőrét. Ginger újra megszorította a csuklóját.

– De ne érj hozzám!

– Azt meg hogy? – ráncolta dühösen a szemöldökét a férfi, felsőtestét megemelte, hogy a lány szemébe tudjon nézni.

– Nem tudom! – nyögte Ginger. – De ne érj hozzám!

Dechantet elkapta a lázadás a „már csak azért se!” érzés. Elgondolkodott azon: mi lenne ha mégsem tenné amit a lány kér tőle? Sőt! Figyelmen kívül hagyva a tiltakozását, folytatná férfias vágyának kielégítését.

Innen nem is sok kéne… – játszott el a gondolattal. Nagy volt a kísértés a számára, hiszen Gingernek esélye nem lett volna vele szemben. Szemében megjelent a dacos düh, ahogy az érzelmei háborút vívtak benne. Tekintetét a lánynak szegezte, ami Gingerben felébresztette a kiszolgáltatott félelmet.

Dechant még csak nem is pislantott, tekintete mélyrehatoló volt akár egy hideg penge.

Ginger megborzongott a férfi pillantásától. Hosszú perceknek tűntek a másodpercek amíg így voltak mozdulatlanul, feszült hallgatásban.

– Csikis vagyok – törte meg a halálos csendet a kamasz, nagy fekete szemeivel kislányosan pislogva.

Dechant arca egyik pillanatól a másikra megenyhült, ajka egy alig félmosolyra húzódott.

– Nagy hibát követtél el – ingatta a fejét a férfi.

– Mit? – Ginger aggodalmasan ráncolta a homlokát.

– Nem tanították meg neked, hogy nem szabad elárulnod a gyenge pontodat?!

– Ne merészelj megcsiklandozni!

– Mert mi lesz?

– Kikaparom a szemed!

Dechant nem is tudta mikor mosolygott utoljára úgy, hogy elfeledkezett összeszorítani ajkait. Elképzelte a kis törékeny lányt, ahogy fújtat és karmol mint egy kölyökmacska és elnevette magát.

– Ez most fenyegetés volt?

– Nem! Ígéret! – vágta rá határozottan Ginger.

– Most akkor meg kéne ijednem?

– Megtennéd a kedvemért?

– Minden porcikám remeg! Hát nem érzed? – gúnyolódott Dechant, de aztán arca megváltozott, ahogy izmai megrándultak a visszatartott vágytól.

– De! Határozottan érzem! – bólogatott hevesen a lány, mire a férfi zavartan elkapta a tekintetét.

Újra kínos csend fészkelte be magát közéjük, amit ismételten Ginger tört meg a torkát köszörülgetve.

– Mi a véleményed?

– Mi? – Dechant gondolatai már egészen máshol jártak. Hirtelen nem is értette a kérdést.

– Mi a véleményed? – ismételte meg Ginger – Hogy csókolok?

A kérdés akaratlanul felidézte a férfiban az érzéseket. Elöntötte a forróság, sokáig csak nézett a lány kérdően nekiszegezett szemébe. Még csak nem is pislantott. Aztán vett egy hangos, mély lélegzetet, izmai megfeszültek, miközben lecsúszott Ginger testéről.

– Nagyon meggyőzően – sóhajtotta a férfi. Maga sem tudta, hogy jutott eszébe, de homlokon csókolta a lányt. Ezzel a gesztussal Dechantnek sikerült tökéletesen zavarba hoznia Gingert.

Robert ahogy felállt, visszaigazította csípőjére a nadrágot, s megindult a fürdőszoba felé. Útközben felkapta a törölközőt.

Ginger is megigazította magán a ruháit. Amikor észrevette, hogy hiányzik farmerjáról a gomb, áttapogatta futtában az ágyneműt, de nem találta. Aztán bevillant az emlékezetébe, hogy vissza sem zárta az ajtót, mert éppen indult volna ki, amikor Dechant kilépett a fürdőből.

Basszús! – Elvörösödött arccal pattant fel a matracról, szívét a torkában érezte.

Isteni szerencse, hogy Phyllis nem nyitott ránk! – futott át az agyán, aztán szinte pánikszerűen menekült a szobából.

Dechant már csak az ajtó csapódását hallotta.

A férfi még szemezett tükörképével a fürdőszobában, mindenféle gondolatokkal a fejében. Tulajdonképpen amikor bevonult a mosdóba, azt egyetlen okból tette: higgadni akart. A lány közelében, pedig esélye nem volt rá. Sokadjára peregtek le előtte az elmúlt percek képei, amik újra felébresztették férfias vágyát. Először csak hideg vízzel fröcskölte az arcát, aztán egy hirtelen elhatározással úgy ahogy volt nadrágostól beállt a tusoló alá, és megnyitotta a hideg vizet.

– Őrült – morogta az orra alatt, félhangosan.

Nem tudta mitől volt jobban dühös magára. Azért, hogy engedte elmenni a lányt, vagy azért, hogy egyáltalán belekezdett. Annyira viszont már ismerte magát, hogy tudta: nem állt volna meg, ha máshol történik mindez. Igenis élt volna a sors adta tálcán kínált lehetőséggel.

Elzárta a vizet és nem törődött azzal sem, hogy nem gyengén hagyott maga után vizes nyomokat ahogy a fekhelyéhez sétált. A teljesen elázott nadrágban hagyta testét rázuhanni a matracra. Még mindig érezte az egész ágyneműn Ginger illattát. Szenvedett a kielégítetlen vágytól. Arcát a párnába fúrta, s legszívesebben felordított volna, de csak egy dühös nyögésre futotta. Valami kellemetlenül szúrta az alkarját. Addig kereste tapogatva, hogy mi lehet az, amíg az ujjai közé nem került. Ginger nadrágjának leszakadt gombja volt. Lassan hanyatt fordult, az arca elé emelve szórakozottan forgatta, minden egyes kis részletét alaposan megvizsgálva. A fémgomb közepébe nyomott márka-logót, a fényesebbre kopott szélét. Közelebb vitte az orrához, mert ő a kifinomult szaglásával érezte rajta Ginger illatát. Gerincén kellemes bizsergés futott végig, felidézve benne a történteket. A lány veszélyesen igéző szemeit, csípősen őszinte szavait, mozdulatait, vakmerőségét...

Neki sem sok kellett, hogy megtegye – állapította meg magában.

– Mit tettél te őrült?! – motyogta egy vágyakozó sóhajjal Dechant, azzal markába szorítva a gombot a mellkasára engedte az öklét, lehunyta a szemét.

Ez már az enyém! Majd beteszem a dobozomba – döntötte el, aztán fájdalmasan hasított belé, hogy az már nincs meg.

Talán össze is tört, vagy ki tudja mi lett a sorsa?! – töprengett, szemébe könny futott, ahogy visszagondolt a már-már fanatikusan féltett tárgyra, ami az anyjához kötötte, akit soha nem ismerhetett meg, mert meghalt mielőtt ő egyetlen egy apró emléket is megélhetett volna vele.

 

 

 

Dorothy rögzítette Talan testén az állapotát ellenőrző műszerek tapaszait, közben az őrző óvatosan nyalogatta az üvegdarabról a vért.

– Mire számíthatok? – kérdezte a doktornő.

– Nem tudom. Nem igazán ismerem ezt az Ochoát – vont vállat Talan.

– Akkor miért a kutakodás?

– Dechant miatt. Tudni akarom milyen kapcsolatban állnak és milyen kapcsolat fűzi Bardwellhez.

– Nagyon ijesztő, amikor szenvedni látlak közben – ismerte be Dorothy. – Ezért is utálom! Borzalmas volt végignézni milyen állapotba kerültél, amikor megittad az apám vérét.

– Ő sokat szenvedett – motyogta magaelé Talan. – Ernesto Ochoát nem annak az embernek láttam, aki sok hasonlón ment volna át. Akkor nem az lenne most, aki.

– Nem tudhatod! Hiszen például a gyerekkori traumák sokban felelősek például abban is, hogy valaki mondjuk pszichopatává váljon, vagy antiszociálissá.

– Dechantért jobban aggódom.

– Miért? Ki ez a Dechant?

– Még nem tudom pontosan, de úgy érzem valami megmagyarázhatatlanul köt hozzá. Ugyanúgy, mint annak idején Ivanhoz. Sokáig az motoszkált bennem, hogy talán az apám – Talan arcán elmerengő, halvány mosoly jelent meg az emlékek felidézésére. – Aztán félresöpörtem az érzéseimet. Rosszul tettem. Ha odafigyelek rájuk, akkor nem ölöm meg!

– Semmi nem történik ok nélkül Talan – köszörülte meg a torkát a nő.

Talan megfogta Dorothy kezét.

– Sokat köszönhetek neked! Nagyon sokat! Annak ellenére mellettem volttál, hogy én bántottalak. Nem is értem rajtad miért nincsenek rúnák. Jobban megérdemelnéd mint én.

– Nem hinném, hogy én elbírnám azt a felelősséget, ami azzal jár – mosolygott a nő az őrzőre. – Talán ezt tudják az égiek is.

– Visszamégy Grekoékhoz?

Dorothy megrázta a fejét.

– Itt a telefon, ha valamiért kellek, majd szólnak. Eszemben sincs téged ilyenkor magadra hagyni.

– Kösz’ – biccentett Talan s kényelmesebb pozícióba helyezkedett a fémágyon. A pillantás amivel oldalra nézett a nőre, emlékeztetőnek szánta, hogy még mindig kényelmetlen a fekhely, mire Dorothy csak egy csúfolódós fintorral reagált.

– Jó éjt!

– Jó éjt!

Talan lehunyta a szemét, és várta, hogy a beállított altatás elvigye őt a kívánt emlékek felé…

…

Kusza képek peregtek előtte. Erdő, vadászat, pattogó utasítások, és néma kézjel váltások.

Mindig is vadász volt – állapította meg Talan. Felkészült az unalmas, és nem túl eseménydús emlékekre…

Minden izma görcsbe rándult, amikor az asztal túl oldalán meglátta Bardwellt, aki italt öntött mind a négy vadásznak. Megismerte a helyet, ahol annak idején Ivant is látta, ahogy az apja rugdosta őt és láncon tartotta.

– Mi elalszunk ott az istállóban is – mondta az egyik férfi. – Csak egy éjszakáról lenne szó.

– Ott nem lehet – dörögte Bardwell. – Azt lakják.

– Azt? – vonta fel lepetten a szemöldökét Ochoa, az ablakon át a düledező melléképület felé pillantott.

– A feleségem – válaszolt mogorván Bardwell.

– Külön laktok? Mi rosszat tett, hogy így kipateroltad? – kérdezte fennhangon az egyik férfi, akit láthatóan mulattatott a dolog.

– Veszett jószág – mondta kurtán, szinte csak az orra alatt a  gonosz apa.

Szóval ezért nem láttam Ivan emlékei között az anyját! Mert elzárva tartotta őt! Talán Ivan sem látta soha – jött Talanban a felismerés. Torka összeszorult, ahogy szembesült féltestvére életének egy újabb fájdalmas pontjával.

…

Sötét és késő éjszaka volt, már aludt mindenki. Ochoa szemére mégsem jött álom. Sokáig csak a sötétséget nézte, aztán nesztelenül kelt fel, s az alvók között kilopakodott. Rágyújtott, unottan szívta el sodrott cigarettáját.

Semmihez sem hasonló hangokat hallott az istálló felől.

„Veszett jószág” – jutottak eszébe a házigazda szavai, amivel az istállóban tartott feleségét illette Balkov. Felállt és ráérős sétálgatással elindult a melléképület felé. Gyakran pillantott vissza a ház irányában, hogy nem-e kelt fel a társai közül valamelyik, vagy esetleg pont szállásadójuk. Nem igazán akart lebukni kíváncsiságának kielégítése közben. Óvatosságból először csak körbejárta az istállót, majd kellő körültekintés után bekukucskált a tessék-lássék módon bedeszkázott ablak résein. A vastag gerendához mint egy kutya, láncpórázra vert nő feküdt a földön. Valamivel odébb egy ló hevert. Még élt, de a nyakán lévő sebből erősen folyt a vére. A nő hirtelen felkapta a fejét, s mint aki tudja, hogy valaki nézi őt, egyenesen a deszkákon át szinte a férfinek szegezte különleges színű szemének meghatározatlan tekintetét. A mogyoróbarna szemekben megcsillant a méz aranyló árnyalata. A vadászt szinte megbabonázta a „veszett jószág” szépsége, annak ellenére, hogy a mostoha körülmények között lévő nő, hosszú haja rendezetlenül kócos volt, a ruhája piszkos, és láthatóan ki tudja mikor engedhette a férje tisztálkodni őt.

Ochoa pillanat tört része alatt döntött. Többet akart látni belőle.

Figyelte a sötétben úszó házat, miközben határozottan megindult az istálló ataja felé. Le volt lakatolva. Tudta, hogy nem szakíthatja le, azzal lebukna. Más bejutási lehetőség után nézett. Mint egy vad, úgy járta körbe sokadjára a melléképületet, majd könnyed mozdulattal kapaszkodott fel, hogy a tetőn találjon legalább annyi rést, ahol észrevétlenül be tud menni a nőhöz. Szerencséje volt. A tetőn volt olyan korhadt deszka, amit félre tudott hajtani és becsúszott a keskeny nyíláson.

Folyamatosan magán érezte a különleges nő mélyreható tekintetét.

– Ki vagy? – szegezte neki azonnal a kérdést a láncon tartott „veszett jószág”. Tekintetében nem félelem volt, hanem kíváncsiság.

Nem fél! Nincs benne félelem, pedig ő láncon van, én nem. Akár megölni is jöhettem – zakatolt a különleges fajtájú vadász agyában. Lassan közelítette meg a nőt, közben leragadt a vonzó arcvonásainál, gyönyörű szemeinél.

– Ernesto – morogta az orra alatt a férfi, csak futtában pillantott a vérző állatra valamivel odébb.

– Ha kérsz belőle, a tiéd – mondta váratlanul a nő.

Tudja mi vagyok! – döbbent meg Ochoa.

– Téged hogy hívnak?

– Bianca.

– Szép név – állapította meg a vadász. – Illik hozzád.

– Köszönöm – Bianca szemében az érdeklődés fénye csillogott. – Ivan barátja vagy?

– Nem igazán – rántott a vállán Ochoa. – Erre vadásztunk és szállást kerestünk éjszakára.

Bianca ajka halvány mosolyra húzódott.

– Egy magunk fajtának minek éjszakára szállás?

– Nem nekem kellett.

– Szóval a többiek mások, mint te.

A vadász rövid gondolkodás után bólintott.

– És azt tudják, hogy te mi vagy?

– Nem kell mindenkinek mindent tudnia – morogta mogorván Ochoa, sokadjára vezette végig tekintetét a nőn, aki élő kísértésként állt előtte.

– Valóban nem – Bianca apró mozdulatában, tekintetében egyértelmű biztatás volt és a vadász nem habozott élni a lehetőséggel…

Másnap reggel a kis csoport maga mögött hagyta a Balkov házat. Ochoa egy tekintetével nem árulta el, hogy milyen volt az éjszakája. Azt viszont már akkor eldöntötte, hogy amíg a közelben lesznek, addig biztos, hogy sűrűn fogja látogatni a láncon tartott nőt. Így is volt. Talan számos együtt töltött éjszaka pillanatait láthatta és élhette át az érzéseit. Aztán a fájdalmas, búcsúzást is.

– Nem jövök többet – motyogta a vadász, ahogy öltözködött.

Bianca gyönyörű szemei elkerekedtek.

– Ne hagyj itt!

– Nem vihetlek magammal!

– Miért?

– Nem fogom magamra haragítani Balkovot!

– Szerinted ami köztünk történt azt megbocsátaná, ha megtudná?

– Szerintem a te csinos nyakadat is feltépné – biccentett Ochoa. – Sőt! Szerintem a tieddel kezdené.

– Te rohadék! – sziszegte a nő, szemét könnytől fátyolosan sütötte le.

– Én sem vagyok más – rántott a vállán a férfi, mintha csak olvasott volna Bianca gondolataiban. Legbelül azért összefacsarodott a szíve. Olyan érzésekkel kezdett gondolni a nőre, amitől a magának való vadász, megijedt. Soha nem akart senkihez kötődni, most mégis elbizonytalanodott, de nem akarta kimutatni, még Biancának sem.

– Azt látom – a nő arcvonásai megkeményedtek, a könnyei lassan eltűntek a szeméből. Tekintetében már szomorú kegyetlenség sütött, ahogy figyelte a vadász mozdulatait, miközben az összeszedelőzködött.

– Terhes vagyok, Ernesto – közölte szárazon a nő.

– Tessék? – Ochoát mellbevágta a bejelentés. Dühös indulattal ráncolta a homlokát.

– Gyermekünk lesz.

– Kizárt!

Bianca ajka szegletében gúnyos mosoly jelent meg.

– Szerinted mi lesz abból, ha két ember úgy közösül, hogy nem védekezik?

A vadász minden idegszálával tiltakozott az igazság ellen, nem akarta elfogadni. Nem akart senkihez kötődni. Nőhöz sem, pláne nem egy gyerekhez!

– Hát, az a te bajod! – dörögte a férfi és lendült a gerendák felé, hogy mielőbb maga mögött hagyja a pajtát.

– Légy átkozott, Ernesto! – motyogta mély, torokhangon a nő, szemében az aranyló méz most dühös gyűlölettel szinte izzott, tekintetével gyilkos nyílként követte a távozó vadászt. – Testileg, lelkileg fájdalmas legyen életed utolsó órája! Szenvedj! A saját véred nyúzza le a bőrödet! – kántálta eltorzult hangon Bianca szörnyű átkát Ochoának…

…

Egykedvűen követte a magas, szikár férfit, aki egy fa tövében kuporgó kislányhoz vezette. Egy koszos zsák volt ruhaként az öt év körüli gyereken, aki a térdén egy faragott, virágmintával díszitett zenedobozt egyensúlyozott, s vékonyka hangján énekelt a felismerhetetlen muzsikára.

– Mennyit adsz érte?

– Megőrültél?! – horkant fel a vadász. – Mit kezdek egy gyerekkel?

– Veszett jószág! A vadász jó hasznát veszi, mi nem! Nekünk átok! – magyarázta élénk kézmozdulatokkal a szikár magas ember.

A „veszett jószág” jelzőre összeugrott a gyomra. Amúgy is sokat járt a fejében Bianca, és az, amit közölt vele akkor a nő, hogy gyermekük lesz. Ochoa közelebb lépett a kislányhoz. Kíváncsi volt mi az amitől egy ennyi idős gyerek kiérdemli a „veszett jószág” nevet? Amikor eléje guggolt, a kislány felkapta a fejét, s mogyoróbarna szemét amiben az aranyló méz árnyalata kavargott, a vadásznak szegezte. Ochoának még a légzése is kihagyott. Ugyanolyan szemei voltak a kislánynak, mint Biancának, akit gyáván ott hagyott a kegyetlen Balkovnál.

– Kik a gyerek szülei? – kérdezte, miközben tekintetét egy pillanatra sem tudta levenni a kislányról.

– Ennek az nincs! – rántott a vállán a férfi.

– Hogyne lenne?! Mindenkinek van!

– Ezt itt hagyták

– Ki hagyta itt? – faggatózott tovább makacsul Ochoa, megbabonázva nézte a kislányt, aki kísértetiesen hasonlított a mostoha sorsú gyönyörű nőre.

– Azt nem tudjuk. Az asszonyok figyeltek fel a gyereksírásra. Aki megszülte, az itt is hagyta. De átok nekünk! Amióta itt van valami szívja az állatok vérét!

Ochoa felidézte azt, amikor először látta Biancát. Mellette a szinte kivérzett ló, aki már a halál kapujában topogott. A vadász pontosan tudta, hogy mi, vagyis ki szívja az állatok vérét…

…

Ochoának mindig sikerült kimagyaráznia, hogy miért ne adják el a kislányt. Igazából, nem akarta szem elől veszíteni őt. Lopva figyelte a rajzolgató gyereket, akit mindegyikük csak „Hé gyere ide” „Hé figyelj ide!”-nek hívott, közben elgondolkodva fújta sodrott cigarettája füstjét. Akárhányszor ránézett a különleges szemű kislányra, mindig az érzéketlenül elhagyott Bianca jutott az eszébe. Úgy ahogy annak idején a nőhöz úgy a gyerekhez sem akart kötődni. Maga sem tudta miért kezdett el vele beszélgetni.

– Aztán azt tudod-e, hogy hogy hívnak?

A kislány hevesen bólogatott, de egy pillanatra sem nézett fel a rajzából. Nagy-nagy igyekezettel színezett tovább. Ochoa várt pár másodpercig, arra számított, hogy a gyerek válaszol is neki.

– Szóval, mi a neved? – morogta türelmetlenül a vadász.

– Daria.

Sok-sok vegyes érzelem kavargott a vadászban. Féltés és félelem. Valamilyen szinten csak féltette a kislányt, hiszen a gyermeke volt, de nyíltan ezt soha nem vállalta fel. Mindezek mellett folyamatosan a fülébe csengett Bianca átka. Így sokszor éberen aludt el, mert attól tartott, hogy Daria egyszer majd álmában elvágja a nyakát. Hiszen a kislánynak sem árulta el, hogy ő az apja, és sokszor látott a szemében gyűlöletet, haragot. Ugyanúgy nem kedvelte őt sem a lány, mint a csoport többi tagját, akik folyamatosan bántották, s ahogy nőiesedni kezdett, pimaszkodtak vele. Ochoa pedig gyáván hallgatott, soha egy szóval sem kelt a védelmére…

Talan előtt fel-felvillant a bájos arc a gyönyörű szemekkel, amik tele voltak fájdalommal és gyűlölettel, miközben lassan vékony, sápadt kamasszá vált…

…

A vadász ellenséges tekintettel méregette az alkalmi munkákból élő férfit. Harminc körüli lehetett. Ochoának szemet szúrt, hogy mostoha sorsa ellenére a hajléktalannak büszke tartása volt, elszánt tekintete. Nem úgy tűnt, mint akit meggyötört az élet.

Figyelte, ahogy a szerszámokkal bánt, ahogy a kötelet hurkolta. Gyakorlott, rutinos mozdulatai voltak.

– Katona voltál? – kérdezte mogorván a férfitől, mire az megrázta a fejét. – Hol dolgoztál eddig? – faggatózott tovább Ochoa.

Alkalmi segítőjük rántott a vállán.

– Itt is, ott is.

A vadász figyelmét nem kerülte el, hogy az időközben fiatal lánnyá cseperedett gyermek és a férfi, sűrűn váltottak pillantásokat, ami nagyon nem tetszett neki.

– A szemed is vedd le róla! – horkant fel, a szemöldökét ráncolva Ochoa.

– A lány beteg – mondta csendesen a férfi.

– Nincs neki semmi baja!

…

Hajtáshoz toboroztak embereket. A várakozók között ott volt a már ismerős, Ernesto számára ellenszenves arc.

– Te, nem kellesz – lökte félre Ochoa a férfit.

– Nem volt velem megelégedve?

– Nem tartozom magyarázattal!

– Kérem…

– Takarodj! – ordított rá a vadász, mire a férfi mint egy parancsszóra megállt, lehajtotta a fejét, aztán elballagott…

…

Az éjszaka csendjében a legkisebb neszt is hangosabban lehetett hallani. Ochoa pedig kifinomult hallással rendelkezett. Arra ébredt, hogy Daria valakivel suttogva beszélgetett.

Óvatosan, hangtalanul kelt fel, s nesztelenül lopakodva ment a hangok irányába. Aztán már megismerte annak a férfinek a hangját is, aki sokszor jelentkezett a vadászoknál alkalmi munkára. Pillanatok alatt gyilkos düh robbant benne. Félreütötte a ládákat, elsöpörve a közöttük lévő akadályt.

– Nem megmondtam, hogy takarodj?! – hörögte a vadász, vérben forgó szemekkel.

A férfi pont akkor adott valamit a lánynak, a vékonyka ujjakat épp csak ráhajtotta a maroknyi tárgyra. Daria a rémülettől elkerekedő szemekkel lépett hátrébb, a férfi pedig elszántan fordult a feldühödött vadásszal szembe.

– Nem bántottam! Segíteni szeretnék neki!

– Nincs szüksége segítségre! Takarodj! – Ochoa szemei félelmetesen megváltoztak a gyilkos dühtől. Daria a két férfi közé állva igyekezett időt nyerni az ismeretlen barát számára.

– Fuss, Bastiaan! – mondta, s abban a pillanatban hatalmas pofon csattant a fiatal lány arcán, ami kibillentette az egyensúlyából. Ochoa azonnal a csuklója után kapott és kicsavarta Daria kezéből, amit olyan féltve szorongatott. A lány egy fájdalmas fintorral engedte a kis üveget, ami a kőre esve azonnal eltört s kicsi kapszulák gurultak szanaszét a földön. Pont olyanok, amiket Talan is kapott annak idején Dorothytól…

A megdöbbentő felismerés egy pillanat alatt kibillentette az álmok és emlékek közül az őrzőt. Mint a rugós bicska ülésbe pattant, kapkodva igyekezett rendezni a levegőjét.

Dorothy pár nyújtott lépéssel ott volt mellette.

– Jól vagy?

– Jah! Jól – fújtatott Talan.

– Mi történt? Megijesztettél! Olyan nyugodt voltál eddig.

– Ki az akitől a kapszulákat kaptad?

– Miért fontos ez? – Dorothy értetlenül pislogott a férfire.

– Még nem tudom – hadarta zavartan Talan, nem igazán tudta az események darabkáit logikusan összepakolni. Magában számolgatta az eltelt éveket, de egyenlőre minden túl zavaros volt a fejében. Ami most jelen pillanatban felkeltette az érdeklődését, az a kapszula volt, ami megmagyarázhatatlanul felbukkant az emlékek között és így Dorothy is bekapcsolódott valahogyan az események szálába. Legalábbis az a valaki biztosan, akitől az életmentő kapszulát kapta a doktornő.

– Calchas professzor – vont vállat Dorothy. – Miért? Mi köze ennek, ahhoz az Ochához?

– Nem igazán hozzá. A lányához. Ő is kapott valakitől ilyen kapszulát! Mennyi idős ez a Calchas professzor?

– Ó! Ő már nagyon öreg. Hetven körül lehet, vagy már attól is több.

– Akkor nem lehetett ő – állapította meg Talan. – Ez a férfi most körülbelül az ötvenes éveiben járhat.

– Adhatott a prof másnak is. Talán nem csak rajtam segített vele.

– Lehet – dünnyögte Talan, kézfejével letörölte izzadt homlokát.

– Megtudtad amit akartál?

– Nem sokat – húzta félre a száját az őrző. – Nem is igazán tudom, hogy hasznát tudom-e venni. Mindenesetre Ochoának a Pádisban Balkov feleségével volt viszonya!

– Balkov felesége? Azaz, az apám anyjával?

– Ha Bianca volt Ivan anyja is, akkor igen – bólintott Talan. – Született egy lányuk.

– Vagyis Ivannak volt egy anyai féltestvére is.

– Feltehetőleg. Mondom, ha Ivannak is Bianca volt az anyja.

– Értem. Akkor viszont nekem megint van valahol egy rokonom? – Dorothy acán szórakozott mosoly jelent meg.

– Talán, igen – biccentett Talan.

– Remek! – A doktornő hangjában szarkasztikus éllel csapta össze tenyerét. Nem úgy tűnt, mint aki valóban örült volna az ismeretlen rokonnak. Nem is csoda! Visszagondolt, hogy mennyi problémát is hozott Talan, az ő megszokott, nyugodt kis életének egy szakaszába, nem igazán vágyott újabb előkerült rokonokra apai ágon.