ÖRÖKÖLT GÉNEK - 4

Az asztalon Haley teljesen elszürkült teste feküdt, felnyitva. Bőre pergamenszerűen repedezett volt. Az igazságügyi orvos szakértő monoton hangon mondta minden észrevételét a kicsi diktafon pedig fáradhatatlanul rögzítette szavait.

Rahim és Nick sűrűn néztek össze, a tekintetükkel és arckifejezéssekkel kommunikáltak, míg Rahim úgy döntött behatol a nyomozó tudatába.

– „Ennek nem így kéne kinéznie!”

Nick a vámpírnak szegezte tekintetét, aztán pillanatnyi gondolkodás után sikerült meglepnie Rahimot azzal, hogy ugyanúgy válaszolt a klán vezérnek.

– „Pontosabban?”

– „Olyanok a szervei, mintha farkasba mutálódott volna!”

– „Okozhatta ezt a változást a létrejött kötelék?”

– „Nem! A kötelék mentális síkon történik meg. Olyan módon hangolódnak egymásra, amit maga el sem tud képzelni, de szervi elváltozásokat nem okoz.”

– „Értem.”

Újra elnémult a tudatuk, figyelték tovább a boncorvost, aki több szögből is készített fotókat a felnyitott testről.

– „Mi is készíthetnénk” – jegyezte meg Rahim, mentálisan küldve Nicknek a felvetést.

– Mi is készíthetünk felvételeket? – kérdezte meg a nyomozó a doktort, mire az szigorú tekintettel húzta össze szemöldökét. Bizalmatlanul mérte végig Rahimot, majd határozottan vágta rá:

– Nem! Örüljön a civil, hogy benn lehet!

– „Pedig hasznos lenne!” – erősködött Rahim, miközben a doktor felé küldött egy megértő, elfogadó félmosolyt.

– „Megoldjuk!” – vett egy nagy levegőt Nick és ő is biccentett a kolléga felé, hogy tudomásul vette a tilalmat.

Váratlanul megszólalt az orvos szakértő telefonja, mire a homlokát ráncolva szemezett egy darabig a kijelzőn megjelenő név láttán.

A felettese volt.

– Egy pillanat és folytatjuk – motyogta az ajtó felé tartva. – Kérem, ne nyúljanak semmihez! – mondta és kilépett a folyosóra.

Nick a fejével intett a vámpírnak, hogy most fényképezzen. Rahim hihetetlen gyors mozdulatokkal élt is a lehetőséggel, s mire a férfi visszatért a helyiségbe, pontosan úgy és ott állt, ahogy azelőtt, mielőtt magukra nem maradtak.

Befejeződött a boncolás, és Haley testét letakarta, majd egy fémajtó mögé tolta az orvos. Együtt hagyták el a helyiséget. Rahim szembefordult a férfival, ahogy az bezárta maguk után az ajtót, tekintetét mélyen engedte az övébe, s megmagyarázhatatlan mosollyal csak nézte egy darabig, majd kezet nyújtott felé.

– Köszönöm, hogy lehetővé tette, hogy elbúcsúzzam a feleségemtől – mondta a vámpír.

Az orvos kicsit zavartan pislogott rá, majd együttérző arckifejezéssel megszorította a feléje nyújtott kezet.

– Ez a legkevesebb uram. Őszinte részvétem!

– Köszönöm.

A vámpír és a mutálódott nyomozó az ellenkező irányba indultak el, s egy darabig szótlanul meneteltek a folyosón, ki az épületből.

– Tiszta szerencse, hogy jött az a hívás – jegyezte meg Rahim.

– Jah. Az – motyogta az orra alatt Nick, megköszörülte a torkát. Ő tudta csak, hogy az nagyon nem volt véletlen.

– Haley testét mikor tudjuk elhozni?

– Elintézte azt is, hogy ne keressék?

– Amatőrnek néz? – kérdezett vissza sértetten az elegáns, drága öltönyt viselő vámpír.

– Akkor már ma este visszajövünk érte.

A Menedékházban kialakított tárgyalóban arra gyűlt össze a kis társaság, hogy közösen próbálják kitalálni mi is történhetett azon az éjszakán. Ki tehette és milyen indokok vezették? Jelen volt a két Clear Creek-i fiatal őrző, Dean és Jaliyah; a két farkas klán vezér, Judah és McNulty; Talan városi hátországát képviselő Nick Zimmer és Dorothy; a Pádisból a két különleges testvérpár, Elizabeth és Goran, az egykori testőr McGinty és aki Clear Creek-en az alakváltók és az emberek között is nem kevés tekintéllyel bíró, Braydon Dunkin.

A nehéz faragott asztalon ott voltak a tálcára pakolt húsok, amit az éjjel maga Talan szedegetett össze, mellette a whiskys- és a csorbult szájú üres pezsgősüveg.

– A labor semmilyen mérget nem talált bennük – ingatta tanácstalanul a fejét Nick. – Sem az ételben, sem az italban.

– Ettek egyáltalán belőle? Vagy csak ittak – jegyezte meg Dean.

– Haley nem evett – rázta a fejét Dorothy. – Ezt megkérdeztem Talantól, amikor próbáltam segíteni, mert először azt hittem, talán megakadt valami a torkán. A vére olyan volt, akár a száradt sár, vagy ilyennek kell lennie? Nem lehet valamilyen betegség esetleg?

– Nem, egy betegségnek vannak előjelei – vágta rá a nyomozó.

– Nem minden esetben. Vagy ha van is, lehet, a beteg észre sem veszi. Csak gondoljunk a szívinfarktusra, vagy az agyvérzésre – magyarázta a doktornő.

– Talán – Nick elgondolkodva húzta félre a száját. Gondolataiban ezt a lehetőséget is elraktározta.

– No, és ez pont a nászéjszakán? – morogta az orra alatt McGinty, hitetlenkedve ingatta a fejét.

– Vannak ilyenek is. Vezetés közben kap valaki agyvérzést – folytatta a reális és természetes halálesetek ecsetelését Dorothy.

– Ennyi véletlen nincs! – vágta rá határozottan Maximus. Az egykori testőrben már kifinomult a veszélyre való ráhangolódás. A vérében volt, a taktikus gondolkodás.

– Ez szándékos volt. Valaki a halálát akarta. – McGinty ragaszkodott az álláspontjához.

– Szerintem is – szólt közbe csendesen Elizabeth. – Éreztem az ártó szándékot, a gonoszt. – Más időben és helyen, talán kinevették volna a nőt, de itt egy újabb alternatívaként kezelték a felvetését.

– A képeken, amit Rahim készített egyértelműen látszik, hogy a belső szervei nem egészen vámpírra emlékeztettek. Ezt ő mondta. Az ő belső felépítésüktől eltérő volt – Nick elővett egy nagy borítékot, és az asztalra terítette belőle a kinyomtatott fotókat.

– Farkas – jelentette ki Judah, ahogy kezébe véve a képeket nézegetni kezdte őket, majd tovább adta azokat Gintynek.

– Félvér lehetett. Rajta voltak a rúnák – szólt közbe Jali.

– Igen, az volt – bólintott Ginty – De én úgy tudom Haley, akárcsak Kaila egy vámpír és egy warlock gyermeke.

– Talan jobban ismerte. Ő többet tudna róla mondani – motyogta Jaliyah egy hangos lemondó sóhajjal.

– Ő most nem tud vallomást tenni az ügyben – szívta a fogai között Nick. – Nincs kihallgatható állapotban.

Néma csend ült pár másodpercig a kis helyiségre.

– Az a kék csodabogár nem tudna nekünk ebben segíteni? – vetette fel Zimmer nyomozó.

– Aydin? – vonta fel a szemöldökét Judah, miközben ő maga is éppen ezen gondolkodott. – Nem tudom. Talán. Megpróbálhatjuk.

– Fontos lenne. Talan sok részletre világítana rá. Ő volt vele utoljára. Vett-e valami furcsát észre? Mi történt fenn a szobában, ami esetleg kiválthatta? – sorolta az éppen eszébe tóduló kérdéseit Nick.

– Hát – sóhajtott Ginty egy sokatmondó halvány mosollyal a szája szegletében – egyvalamit biztos csináltak.

– Azt mondta összekötötték egymást – vágta rá Dorothy. – Ezt is mondta nekem akkor.

– Az nem okoz belső szervi elváltozásokat – mondta a fejét ingatva a nyomozó. – Rahimmal ezt már átbeszéltük.

– Rahim nagyon segítőkésznek mutatkozik – Jali hangjában ott bujkált a gyanakvás. – Vannak olyan emberek, akik képesek inkább megölni a szeretett személyt, „ha már az övék nem lehet, másé se legyen” alapon. Mi van, ha ő tette? Láthatóan nem nagyon tetszett neki Nicholas döntése. Haley az ő jegyese volt.

Megint csend lett. Magában mindenki a feldobott lehetséges szándékon és tettesen gondolkodott.

– Vagy csak a szerződést akarták semmissé nyilváníttatni – vetette közbe Braydon, dörmögő, mély hangján.

Judah a fejét ingatta, mire McNulty megadta a választ a medve alakváltónak.

– Azt így nem lehet. A záradékban benne van, ha a társak valamelyike az idők során meghal, a szerződés akkor sem veszti érvényét – magyarázta a Clear Creek-i klán vezér. – Ez csak egy biztosíték volt, egy megerősítése a szerződésnek, nem pedig feltétele.

– Gondolkodjunk csak! Akárki volt, két legyet ütött egy csapásra! – Dean agyában peregtek a gondolatok. – Nem csak az egyik, hanem mindkét fél ki lett iktatva! Ha egy kötelékbe lépett farkas társa meghal, nagy eséllyel visszafordíthatatlanul megzavarodik. Ez köztudott.

– Valaki, akinek szúrta a szemét a kötelék! – vágta rá Nick, mire Jaliyah a torkát köszörülgetve jegyezte meg:

– No, megint csak visszakanyarodtunk Rahim Fawwaz Shadidhoz. Ki mást zavarhatott volna még ez a kötelék? – rántott a vállán a fiatal őrző.

– Például, Kailát – morogta az orra alatt Ginty. – Már az sem igazán tetszett neki, amikor a húga telefonon említést tett arról, hogy miféle barátja van. Amikor meg először jöttek ide együtt, és később megtudta, hogy már nem csupán barátok, no meg az is kiderült, hogy Talan ölte meg az anyjukat, hát nem volt elraggattatva. – A vadőr nyelve megeredt, mesélni kezdett. – Úgy tudom ők többször is összeakasztották a körmüket, kölcsönösen maradandó nyomot hagytak egymáson.

– Mindketten ittak a kiürült pezsgőből, vagy csak Haley? – tette fel a nem elvetendő kérdést Jali.

– Talan biztos ivott belőle – mondta Ginty, s még a kezét is úgy emelte, mint egy diák, aki jelentkezik, mert tudja a tanár kérdésére a választ. – Láttam, amikor már felfelé menet felbontotta és meghúzta.

– Megint csak Talan tudná megmondani, hogy Haley ivott-e belőle – Jalit egyre jobban zavara, hogy sokkal előrébb jutnának, ha a félvérrel tudnának kommunikálni.

– Tökmindegy. Neki nem lett baja – konstatálta Nick. – Tehát nem a pezsgő volt.

A jelenlévők kis csoportja újra csendben üldögélve rendezte gondolatait.

Jalinak eszébe jutott a nem is olyan régen végzett kis nyomozása Dean ügyében, amikor a tragikus állattámadás történt azzal a fiatal lánnyal.

– Vannak olyan mérgek, amik a farkas alakváltókra halálosak, de másra nem. Lehet ilyen a vámpíroknak is?

Elizabeth töprengve nézte az asztalon sorakozó ételeket, és a két italt.

– Egy biztos! Ebből fogyasztottak. Legalábbis Talan.

Aztán hirtelen magához húzta az üres pezsgősüveget, ujjait ráfonva, teljesen betakarta azt. Lehunyva szemét, elmélyült a rátörő érzések elemzésében. Mindenki kíváncsi és feszült érdeklődéssel figyelte őt, mit tesz, és mi lesz majd annak az eredménye.

– Ezen átok van! – jelentette ki, majd magához húzta a másik üveget is és ugyan úgy tett, mint az előbb. – Ezen is! – Aztán az eredmények újabb vizsgálódásra sarkallták. Az ételeket is hasonló képpen vizsgálta át képessége által. – Csak az italokon van.

– Mi van, ha nem is Haleyt akarták kiiktatni, csak valami félresikerült? – morfondírozott Judah, amire Ginty egyetértően rábólintott.

– Na, ez sem kizárt. Viszont akkor tettes után kutatni olyan lesz, mint tűt keresni a szénakazalban. Megosztó személyisége volt, és sokan nem szimpatizáltak vele. Szerintem nem Semaj Grimmet az egyetlen, akinek bosszúból elszámolni  valója lett volna Falgauttal.

– Azok közül, akik jelen voltak az esküvőn és a fogadáson, volt valakivel valamilyen ügye? Tud valaki esetleg valami infót? – Judah kérdőn vezette körbe tekintetét a kis társaságon.

– Kaila – rántott a vállán McGinty. – Megölte az anyját.

– Szerintem, ő is egyértelműen felzárkózott Rahim mellé gyanúsítottként – jegyezte meg Jaliyah, de közben gondolatban félig már egészen máshol járt. Egy csomó kérdése lett volna az éppen zavarodott félvérhez, aki ezekben a pillanatokban is kínok között vergődött kiláncolva a pincében. Tudta, hogy se az apja, se a vezér nem engedné meg, hogy bemenjen hozzá, de ő már magában eldöntötte, hogy igenis megteszi, amit úgy érez, hogy meg kell tennie. Braydon Dunkinban remélt cinkortársat, vagy ha mégsem, akkor Codyban bízott, hogy ő majd segít neki ebben.

– Ő valami boszorkány felé, ha jól tudom – szólalt meg Elizabeth, amire többen is bólintottak, akik ismerték a félvér nőt. – Akkor neki a tudása is meg volt, ahhoz, hogy átkot tegyen az italokra.

– Csak nem ölné meg a saját testvérét – ingatta hitetlenkedve a fejét Braydon, védelmébe véve egykori beosztottját.

– A saját apját is kiadta a vámpíroknak – morogta Judah kissé indulatosan, amivel több kíváncsi tekintetet is magára vont. Többek között Maximusét.

– Láttam. Ott voltam – motyogta a vezér maga elé. – Emlékszem rá.

– Hogy bizonyítsuk be? – tette fel a jogos és fontos kérdést Ginty.

– Először azt kell kiderítenünk, hogy valóban ő volt-e. Feltevésekre nem alapozhatunk – mondta tárgyilagosan a tekintélyes medve.

– Így van – bólintott Judah. – A vádlottat mindaddig megilleti az ártatlanság védelme, amíg nem bizonyítható, hogy ő a vétkes.

– Egy átkon nincs újlenyomat – sóhajtott lemondóan Eli. – Hogyan bizonyítod rá? Még akkor sem tudod, ha tényleg ő tette.

– Akkor egyelőre figyeljük, hátha elárulja magát valamivel – javasolta Goran. – Eli és én ezt észrevétlenül meg tudjuk tenni.

Elizabeth helyeslően bólintott testvére ötletére:

– Igaz, nem tudom mennyire erős boszorkány, mert nem igazán ismerem. Lehet, kiszúrna minket, de egy próbát megér.

– Helyes! Akkor ráhangolódunk a megfigyelésre – bólintott Judah.

– Csak Kailát? Én Rahimot sem hagynám ki – ajánlotta Jaliyah, amire többen egyetértően bólogattak.

– Rendben. Megfigyelés, a célszemélyek Kaila és Rahim. Mindamellett egyébként is jobban odafigyelni minden jelentéktelennek tűnő dologra. Nincs az a titok, amit az idő ki nem forgat. Fokozottan éber szemmel kell járni. Én is mozgósítok pár megbízható barátot. – Braydon körbevezette tekintetét a jelenlévőkön. – Akkor dologra, hölgyeim és uraim! – zárta le a gyűlést a Menedékház vezetője.

Lassan oszlani kezdett a kis társaság.

Jaliyah azonnal Braydon után indult, hogy megkörnyékezze tervével, de mielőtt elérhette volna, Erica megállította őt.

– Figyelj csak! Találtam valamit. – A fiatal lány a zsebébe kezdett kutatni, azt a valamit láthatóan jó mélyre rejthetett benne. Jaliyah legnagyobb döbbenetére, amit elővett, az Talan farkas fejes talizmánja volt.

– Amikor takarítottuk a szobát, akkor találtam – hadarta a lány, rántott a vállán és Jali felé nyújtotta az avatott ékszert.

– Pontosan hol? – az őrző elvette a medált, s a tenyerébe zárta azt.

Veronica egy ideig csak a talpán billegett, aztán zavartan kapkodva a tekintetét mondta:

– Az ágyon.

– Köszönöm – suttogta Jali, miközben szívét egyre hevesebben érezte dobogni. Hogy a kezében volt Talan talizmánja csak növelte az elhatározását, hogy lemegy hozzá és megpróbál beszélni vele. Eltökélt volt, hogy visszahozza a zavarodottság állapotából, amihez még több erőt és elszántságot kapott, hogy a medál nála volt. Segítséget és támogatást remélt tőle.

Meg akarta osztani tervét Braydonnal, de a medve alakváltó még mindig Judah-val és McGintyvel beszélgetett az irodája előtt. Rövid töprengés után, úgy döntött, majd megoldja egymaga. Különben sem lesz teljesen egyedül. A látó is lenn van a két farkasával. Bízott a fura szerzetben.

Óvatosan nyitotta az ajtót, s először csak körbetekintett a pincehelyiségben, hogy nem-e van benn más is. Csak Aydin ült valamivel távolabb a rácstól, s révetegen meredt a kiláncolt zavarodott őrzőre, mellette szobormerevségben ült két farkasa.

Talan acsarkodva tépte a csuklóját, hogy öncsonkító módon szabaduljon meg láncaitól. Jaliyah rémülten rohant hozzá, gondolkodás nélkül kereste a kulcsot, hogy kinyissa a rácsot, meg akarta akadályozni tettében a köztes állapotban ragadt félvért. Sűrűn pislogott a mereven, a semmibe bámuló Látóra, miközben a zárral bíbelődött s azon hezitált mennyire közelítheti majd meg a zavarodott félvért. Tagadhatatlanul dühös lett a Látóra. Nem értette, hogy nem vette észre, hogy Talan mit művel és miért nem avatkozott közbe? Csak ül ott és nézi!

Ahogy belépett a rácsok mögé, Talan acsarkodva lendült feléje, veszélyesen közel csattantak megnagyobbodott fogai. Jali megtorpant. Talan még nem érte el, amiért láthatóan dühös is volt, de neki már csak a karját kellett volna kinyújtania, hogy hozzáérjen.

– Talan! Én vagyok az, Jali – suttogta.

A félvér szemeiben lángvörösen izzott a dühös gyűlölet, vicsorgott és morgott a gyógyító őrző felé.

– Segítened kell nekünk, hogy megtaláljuk, aki ezt tette. Egy csomó mindenre, csak te tudod a választ! Egyhelyben topogunk nélküled, Talan! Szükségünk van rád! – Jali hangjában vegyült a kétségbeesés, a tehetetlen düh és a harag. – Én ettől sokkal erősebbnek ismerlek, Talan! Ne add fel! – fakadt ki végül határozottan.

Jali el-elkapta a dühöngő zavarodott félvér tekintetét, sikerült egy-egy pillanatra felvennie vele a szemkontaktust, aztán végre egyre hosszabb ideig néztek farkasszemet.

– „Nem mondok le rólad!” – küldte Jali makacs elhatározással gondolatát Talan tudatának, remélve, hogy felfog belőle valamit.

Az acsarkodás egy pillanatra abbamaradt, de a vészjósló morgás nem hagyott alább.

– „Elvesztettél valamit. Megint. Visszahoztam, mert úgy gondolom, talán segít neked.” – Elővette a medált, s Talan abban a pillanatban fájdalmas ordítással rántott a láncain, amire Jali akaratlanul minden izmában megrándult. – „Nem akarod?” – kérdezte csalódottan a nő.

Talan zavarodott tekintettel nézett hol Jalira, hol a talizmánra, eltorzult arcán tanácstalanság jelent meg, mellkasából egy fájdalmas nyögés tört fel.

– „Mi a baj?” – Jali szeme telefutott könnyel. – „Mondj valamit! Segíteni szeretnék! Akarok! Nem mondok le rólad, Talan! Jelezz valahogy, mondj valamit, vagy mit tudom én!” – küldte a kétségbeesett szavakat a fiatal őrző. – „Ha észreveszik, hogy itt vagyok, az apám meg Judah is leveszik a fejemet! Segíts, hogy segíthessek!” – Jaliyah akaratlanul tett egy újabb lépést a megbízhatatlan zavarodott félvér felé.

– Jali! Menj távolabb! – szólalt meg mögöttük az eddig szobormerevségben ücsörgő Látó. Jali azonnal arra kapta a fejét, a szemöldökét ráncolva nézett a kék bőrű fura szerzetre.

– Szóval ébren van, és a tudatánál?! – az őrzőt elkapta a düh. – Miért nem akadályozta meg, hogy szétmarcangolja a csuklóját? Nézze meg! Majdnem leharapta a saját kezét! – esett a még mindig a semmibe bámulónak Jali. Aydin továbbra is úgy ült ott, mint aki elméjével egészen máshol jár.

– Én vagyok az, Jali! És ne gyere közelebb, mert bántani foglak! Ölni akarok!

– Talan? – Jaliban tudatosult, hogy a zavarodott félvér a Látón keresztül szól hozzá. Pontosan nem tudta, hogy most Talan használja a Titkok Őrzőjét, vagy Aydin teremtette meg tudatuk között a kapcsolatot, de nem is igazán érdekelte. Az volt a lényeg, hogy tudott Talannal beszélni. Lázas izgatottsággal fordult újra a kiláncolt fenevaddá vált félvér felé.

– Visszahoztam neked. Vagy nem kell? – nyitotta tenyerét, hogy Talan újra lássa nála a talizmánt, úgy várta a következő reakciót.

– Bánthatlak! – figyelmeztette újra Talan a látón keresztül a lányt. – Nem egészen vagyok ura önmagamnak.

– Azt kérdeztem, hogy szükséged van-e rá? Akarod? – kérdezte makacsul Jaliyah.

– Bánthatlak – ismételte meg újra Aydint használva Talan.

– Nem fogsz! – vágta rá Jali és határozottan lépett közelebb. Az eltorzult félvér vicsorogva húzta fel fogairól az ínyét, úgy nézett a közeledő lányra, mint egy prédára. Megfeszített izmokkal, acsarkodva meg-megmozdult felé. Jaliyah elnyomva minden félelmét, a félvér viselkedése ellenére, jobban bízott a zavarodott férfiben, mint ő saját magában.

Talan fújtatott, zilált, láthatóan kidülledtek az erőlködéstől az izmai, miközben Jaliyah, a férfi megvastagodott nyakába helyezte a talizmánt. Remegett a félvér, hogy uralkodjon magán, de a vészjósló morgást nem hagyta abba egy pillanatra sem. Jaliyah pedig még tovább merészkedett. Nem lépett azonnal visszább, hanem finoman, egy alig érintéssel végigsimított Talan eltorzult arcán, állán. A vicsorgás erősödött, fenyegetően megrándult a veszélyes állkapocs, de Jali még csak el sem kapta a kezét.

– Kiláncolva, önsajnálatban, hagyva hogy eluralkodjon rajtad a gyász és a fájdalom, nem tudsz igazságot tenni, Talan. Szedd össze magad! Képes vagy rá! Csak te tudod megtalálni azt, aki a történtekért felelős! Erős vagy! Tudom! – az első bizonytalan simogatást, újabb és újabb nyugtató és biztató érintés követte. – Érzem! Tudd, hogy sokan vannak melletted.

– Én csak téged látlak itt – hallotta Aydin hangját, miközben állta Talan vérben forgó tekintetét, ami már nem úgy nézett rá, mint egy prédára, egy áldozatra, hanem mérhetetlen fájdalommal.

Jaliyah ezt képtelen volt megcáfolni, és nem is tudott rá mit válaszolni.

– Ők másképpen támogatnak téged – mondta végül csendesen a fiatal nő. – Én így. – Jali egy váratlan döntéssel átölelte a félelmetesen megnagyobbodott és eltorzult félvért. Fejét a sebekkel tarkított felsőtestéhez hajtotta, s magához szorította a veszélyessé vált őrzőt.

– Nem megyek fel nélküled, Talan. Akármeddig is kell itt lennem. Megvárom – suttogta, közben könnyeivel küzdött, arcát a férfi mellkasához szorította. Hallotta, ahogy erősen és szaporán vert benne a szív, s tudta, érezte, legbelül Talan is vívja a harcát az érzéseivel.

A zavarodott félvér nem érzékelte az időt, Jaliyah-t pedig nem érdekelte. Makacs elhatározással ölelte, tartotta az érzelmi támogatásra szoruló egykori vadászt.

Egyiküknek sem volt fogalma róla, hogy meddig álltak így, az idő jelentéktelenné vált. Mindkettejük fejében rengeteg vegyes gondolat kavargott.

– Öngyilkos módon makacs vagy, azt tudod? – törte meg a csendet Talan, de már nem Aydint használta. Ő maga szólalt meg, halk, elrekedt hangon. Jaliyah a férfire emelte tekintetét. Rozsdabarna, meleg, fáradt szemek néztek vissza rá.

– Leszedsz innen? – kérdezte Talan, mire Jali buzgó bólogatással válaszolt. Nem igazán tudott megszólalni, torkát fojtogatta a sírás. Leírhatatlanul boldog volt, hogy neki sikerült!

– Szóval – Talan kimerült mosollyal figyelte a nőt, ahogy körülötte serénykedett és néha kapkodva törölt le arcáról egy-egy elszabadult könnycseppet. – Nehogy már ne úgy legyen, ahogy azt te akarod! Igaz?

Jali ajka zavart mosolyra húzódott, amiért a félvér, egykor elhangzott szavait idézte.

– Igen – bólogatott. – Naná, majd nem!

Alighogy Talan kezei szabaddá váltak, magához ölelte a gyógyító őrzőt.

– Köszönöm! – suttogta a nyakába, ahogy a nő vállába fúrta az arcát. – Még mindig nagyon fáj! Nem biztos, hogy jó ötlet volt elengedned. – Remegtek az izmai.

– Rendben leszel! – vágta rá Jali. – Nem lesz gond! Előre nézz! Előre gondolkozz! A jövőn! Arra összpontosíts, amit tenned kell!

– Nekem nincsen gyermekem, aki kapaszkodót adna, vagy értelmet…

– De vannak céljaid, terveid! Azokat tartsd szem előtt, amiket meg akartál tenni!

Talan apró bólogatásokkal felelt. Elgémberedett, a folyamatos remegéstől kimerült izmai nehezen engedelmeskedtek neki. Hol Jalit, hol a rácsokat használta támasztéknak, kapaszkodónak, ahogy elindultak. Lassan haladtak fel a lépcsőkön, gyakran megállni kényszerültek, hogy Talan pihenjen, erőt gyűjtsön.

Jali sűrűn pislogott a félvér alaposan megtépett csuklójára.

– Inkább nem is kérdezem mit akartál – motyogta a nő korholva. – Mégis, hogy képzelted?

– Másik szobát kérek, ha lehet – terelte azonnal a szót Talan.

– Persze. Ez természetes – bólintott Jaliyah.

Jali lábával rúgta be a fenti folyosóra nyíló ajtót, s a zajra a három alakváltó szinte egyszerre fordult a hang irányába.

Braydon arcán őszinte, büszke csodálat jelent meg, Ginty szemei szinte szikrákat szórtak, Judah nem kevésbé volt dühös. A két farkasban azonnal robbant a féltés, a védelmező ösztön. Először az tudatosult bennük, hogy mindkét őrző vérmaszatos, és egymást támogatják.

– Jali! – ordította Ginty s egy ugrással előttük termett. Talan tekintete indulatos dühvel szegeződött az alakváltónak. Erőteljes mozdulattal markolta meg a farkas grabancát, érezte, hogy talán a húsába is vájtak az ujjai. Egészen közel rántotta magához, s az arcába morogta fenyegető szavait:

– Ne merészeld többé lebecsülni a lányodat! – dörögte, elmélyült rekedt hangon a félvér. – Többet ér, mint itt mindenki együttvéve!

Judah ugyan minden izmában megfeszült, hogy közbeavatkozik, de megtorpant az elhangzottakra. Lehet, hogy Talan McGintynek szánta a véleményét, de őt mérhetetlen szégyen öntötte el tőle. A pillanatnyi mozdulatlanság után, újra lendületet vett, eltolta az útjából testőrét, és átvetette vállán a félvér sérült kezét, hogy segítsen Jaliyah-nak támogatni a kimerült őrzőt. Pontosan tudta, hogyan érezheti most magát Talan, mert ő maga is megtapasztalta.

– Szólok Ericának, hogy készítse elő az ágyat! – biccentet Braydon, s már indult is volna de Jali utána szólt.

– Egy másik szobát!

Dunkin bólintott, s siető léptekkel ment intézkedni.

Nagy lett a sürgés-forgás, ahogy futótűzként terjedt, hogy Talan visszatért. Mindenki beszélni akart volna vele. Nick, Dorothy, Eli, de sokan csak legalább látni, hogy igaz a hír.

Talan Jali vállára hajtva a homlokát suttogta a nőnek, ahogy a folyosón araszoltak hármasban:

– Pihenni akarok.

– Rendben! – bólintott Jali, s ahogy beléptek a visszatért számára elrendezett szobába, a fiatal őrző a fejét ingatva jelezte Braydon felé, hogy senkit ne engedjen fel a lábadozóhoz.

Judah az ágyra segítette Talant, miközben Jali azonnal fürdőbe ment, vízért és tiszta törölközőkért. A vezér óvatosan hámozta le a véres megtépett ruhadarabokat a félvér testéről.

– Enned kell. Mit hozzon Jali?

Jali meghallva Judah szavait szomorú csalódott szemekkel hajtotta le a fejét, s gondosan lepakolta a tisztasági eszközöket az ágy mellé, hogy eleget tegyen a vezér utasításának. Talan pillanat tört része alatt döntött, mikor meglátta a nőn az érzéseit. Elkapta a csuklóját.

– Nem! – mondta határozottan a félvér. – Ő itt marad!

– Itt maradok én segíteni…

– Nem te vagy a gyógyító, Judah!

A vezér mellkasában dobogott a féltés, hogy magára hagyja a lányt a még bizonytalan állapotú őrzővel. Aztán egy mély hangos sóhajjal kényszeredetten bólintott.

– Rendben. Hozok én kaját. Mit ennél meg?

– Nem igazán tudom. De hozz sok vizet. Veszettül kiszáradtam – nyeldekelt Talan, s visszaengedte magát a párnára.

Miután magukra maradtak, Talan sokáig csak figyelte, ahogy Jaliyah körülötte sürgölődött. Lemosta felsőtestéről a mocskot és a vért, ellátta a sebét, aztán rendet rakott maga után.

– Mi van köztetek? – kérdezte meg váratlanul Talan, mire Jali lepetten kapta fel a fejét.

– Semmi. Mi lenne?

– Ő rettenetes félt, téged meg bánt, ahogy viselkedik veled.

Jaliyah rántott a vállán.

– Lassan megszokom. Ő ilyen.

– Látom rajtad, hogy bánt valami! – erősködött a félvér. – Elmondod?

A fiatal őrző rövid gondolkodás után tehetetlenül tárta a kezeit, feltörtek belőle a szavak.

– Nem ilyen volt! – fakadt ki a lány. – Farkasként nem ilyen volt! Türelmes, védelmező…

– Adj neki időt. Majd harminc év zavarodottsággal küzdve, az nem semmi lehetett. Nekem ez a pár nap maga volt a pokol.

– Hiányzik Adahy!

– Adahy?

Jali hevesen bólogatva tenyerét elhúzta a szemén, hogy a könnyeknek ne legyen alkalma kiszökni a szeméből.

– Adahy a benne lévő farkas. Judah arrogáns, parancsoló, hideg. Adahy más volt! – hadarta a fiatal nő.

– Judah és Adahy egy.

– Hát… nagyon nem úgy tűnik – fújta Jali.

Feszült, kínos némaságban kerülgette egymást a félvér és a farkas alakváltó, amikor Judah visszatért a tálcára pakolt étellel és egy kancsó vízzel, aztán sietve távozott is.

– Később visszanézek – ígérte Jali, ahogy ő is elindult ki a szobából. – Pihenj, és próbálj meg aludni. – Talan csak néma, fáradt bólogatással válaszolt.

Ahogy Jali kilépett a folyosóra, meglepődött, hogy Judah ott ácsorgott az ajtó mellett, láthatóan őt várta.

– Bocsánatkéréssel tartozom – mondta csendesen a vezér.

– Nincs miért – rántott a vállán Jali s igyekezett nem felnézni a férfire.

– De van – erősködött Judah. – Elnyomtalak, a háttérbe szorítottalak, nem hagytam, hogy tedd a dolgod…

– Jah. De semmi gond, majd igyekszem alkalmazkodni, amíg itt leszel Clear Creek-en.

Judah arca kisimult a döbbenettől, a nő szavai és a hangsúlya, mérhetetlenül fájtak a lelkének. Főleg, hogy emlékeztették arra, amit a legkevésbé akart. Elhagyni ezt a helyet.

– Csak a féltés, a védelmező ösztön működött bennem – motyogta az alakváltó, majd rádöbbent mit is mondott, s próbálta korrigálni a jelentését. – Mint vezér bennem van az aggódás…

– Nem szükséges aggódnod értem, Judah McElhanely – szakította félbe Jali, miközben határozottnak akart látszani, remegtek a lábai. – Sem a falkádhoz, sem a klánodhoz nem tartozom. Független vagyok és őrző! Nem tartozol felelősséggel értem! – Hangja olykor szokatlan orgánumra váltott, ahogy igyekezett keményen tartania magát.

Judah úgy állt a nő előtt, mintha lelke mélyéig nyomták volna a tőrt és még meg is forgatták volna benne. Legszívesebben elordította volna magát, mert képtelen volt rendezni a gondolatait, az érzéseit. Zavar volt benne. Legalább akkora, mint az elmúlt évek során, csak másféle.

Szótlanul, egy néma pillantással búcsúztak csak, amiben benne volt minden. Fájdalom, megbánás, csalódottság és düh.

Immár Talan is jelen volt a nyomozói gyűlésen. A fotókat nézegette, miközben több tekintet figyelte őt, a véleményét várták.

– Nekem Haley azt mondta, besikerült – morogta, majd egy hangos sóhajjal csúsztatta a képeket az asztalra. – Ezek szerint egy farkastól. Az anyja kurvaként dolgozott egy autós pihenőben. – Talan hanyagul rántott a vállán. – Azt már ki nem tudjuk deríteni ki is pontosan a vérszerinti apja, de ezek szerint egy farkas. Különben őrző sem lehetett volna. A rúnák előbb megjelentek rajta, mint rajtam! Őrző csakis olyan félvér lehet, akinek az egyik fele farkas.

– Ő mit fogyasztott az este? – kérdezte Nick, mintha Talan kihallgatáson lenne.

– Azt, amit én. Vagy még annyit se.

– Kailat mennyire ismered? Szerinted képes lenne megölni téged?

Talan ajka vigyorba szélesedett.

– Naná! – vonogatta a szemöldökét, s láthatóan szórakoztatta is a tudat a félvért. – És ez kölcsönös! – tette hozzá büszkén.

– Ő mennyire idős boszorkány? Mennyire tapasztalt? – puhatolózott Lia.

– Nem olyan idős, mint te – ingatta a fejét Talan. – Rengeteget tudhat, meg lehetnek veleszületett képességei, de szerintem a te tapasztalatodnak a nyomába se érhet.

Elizabeth arcán halvány mosoly jelent meg, tagadhatatlanul hizlalták a lelkét a dicsérő szavak.

– Valahogy rá kéne bizonyítani, hogy ő tett valami átkot az italokra – Lia a kezét a két üveg felé lendítette.

– Hát beismerni nem fogja, az tuti – morogta az orra alatt Ginty.

– Dehogynem! – vágta rá Talan.

– Ugyan! Mitől? – Judah is hitetlenkedve ingatta a fejét.

Elizabeth sokat sejtető mosollyal húzta magához a whiskys üveget.

– Ha elhitetjük, hogy tudjuk, milyen átok van az italon és azt mi megfordítottuk, hogy kövesse a tettest.

Talan helyeslően bólintott a boszorka szavaira.

– Összehívjuk őket néhány kamugyanúsítottal együtt – a félvér akaratlanul pillantott Ginty felé, aki dühösen nézett vissza rá –, és ártatlanságukat bizonyítva inniuk kell belőle. Inkább beszélni fog, mintsem el kelljen viselnie a saját átkát, ami mint láttuk halálos.

– És ha mégsem ő volt? – vetette fel Braydon.

– Ő volt, vagy sem – rántott a vállán a félvér –, ezzel tuti ki fog derülni ki tette, mert az, nem fogja megkockáztatni, hogy igyon belőle – mondta Talan fejével az üveg felé biccentve.

– Akkor már csak a névsort kell összeállítani – bólintott Judah.

– Rahim – vágta rá azonnal Jali.

– Kaila – mondta McGinty, miközben Braydon egy papírra írta a neveket.

– Ginty – vigyorgott Talan. A név elhangzását vegyes érzelmi megnyilvánulások követték. Volt, aki meglepve tekingetett körbe magyarázatot várva, volt, aki igenis tudta miért került felvetésre a vadőr személye. Ilyen volt például Jali, aki visszafogott mosollyal inkább elfordította a fejét. Judah is hasonló képpen reagált, csak ő megtoldotta egy sokat mondó torok köszörülgetéssel is. Maximus gyilkos dühvel furta tekintetét a félvérébe.

– Természetesen, mint kamugyanúsított – tette hozzá Talan, miután már kellőképpen kiélvezte a reakciókat.

– Nyugodtan sorolhatsz a valósak közé – morogta Ginty. – Legszívesebben most is kinyírnálak. Sőt! Miután már tudom, hogy semmi bajom nem lesz a piától, abból is bátran ihatok.

Volt, aki elgondolkodott az egykori testőr szavain, de Talan csak laza, pimasz vigyorral reagált. Pontosan tudta, hogy éles helyzetben, az életét is a kezébe tehette volna a farkas alakváltónak.

Talan a faragott ovális asztalnál állt, szembe a meghívottakkal. A kezében forgatva a két üveget kezdett bele mondókájába.

– Először is üdvözlök mindenkit – mondta és körbenézett a kis társaságon. – Tudom, nem mindenki örül a jelenlévők közül annak, hogy bár nem virulok, de élek. Sajnálom, hogy valakinek áthúztam a számítását és nem döglöttem meg – cinikus iróniával húzta mosolyra a száját, ami igencsak gonoszra sikerült. Gyilkolni kész érzések voltak benne, s nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne törjön ki belőle, mint a tragédia éjjelén.

– Tisztában vagyok vele, hogy én voltam a célpont – folytatta, de már arcáról eltűnt a mosoly, vonásai kisimultak. – De így is meghalt valaki – motyogta s lehajtva a fejét, pár néma másodperccel adózott párja emlékének. – De a gyilkosság nem marad büntetlen! – tekintetét a bosszú sötét tüzével emelte a jelenlévőkre, ahogy végignézett rajtuk. – Mert most nem csak kiderül, hogy ki tette, de el is nyeri a büntetését! – Hangja fenyegető volt, az üvegeket letette az asztal közepére. Jali poharakkal megpakolt nagyobb tálcával a kezében lépett előre, amit a két üveg mellé csúsztatott.

– Tapasztalt, kedves barátom megállapította, hogy átok van az italokon – mondta Talan, kezét Eli irányába lendítette. – Elizabeth Fabian. Több évszázados szellemboszorkány. Megvitattuk, mit tehetünk. Nekem ötletem volt, és ő megvalósította! Az átkot megfordította! – Talan miközben beszélt, az arcokat fürkészte, ki hogyan reagál a szavaira. Nem csak ő tett így. Nick, Dorothy, Goran, Jali és Dean tekintete is a jelenlévőkön pásztázott. Talan bontotta a whiskys üveget és minden pohár aljára öntött belőle egy ujjnyit.

– Ami annyit jelent, hogy ha a gyilkos ebből iszik, ugyanolyan kínok közepette fog meghalni, mint a társam! – mondta a félvér és erőteljes mozdulattal csapta le a kiürült üveget az asztalra. – Bosszú vagy igazságszolgáltatás? Mindkettő! – Felemelte a tálcát és sétálva vitte körbe, mindenkinek adva egy-egy poharat. – Jogomban áll büntetni! Úgy, mint őrző és úgy is, mint társ! – Az üres tálcát hanyag mozdulattal csúsztatta vissza az asztalara. – Nos! Hölgyeim és uraim! – Karját keresztbe fonta mellkasán. – Egészségükre!

Szavait feszült, néma csend követte. A jelenlévők hol egymás felé pislogtak, hol a kezükbe lévő italra.

– Ez most azt jelenti, hogy ha iszunk belőle, meghalunk? – kérdezte valaki hátulról, mire Talan a fejét ingatta.

– Csak a gyilkos! Akinek nincs köze a gyilkossághoz, annak semmi baja nem lesz a whiskytől.

Csak páran húzták le az italt, többen hezitáltak. Bűnösök voltak-e vagy csak nem bíztak az eljárásban, még nem igazán volt eldönthető.

Lawrence elgondolkodva nézte a pohár alján hintázó whiskyt.

Én csak a véremet adtam, nem én gyilkoltam. Azzal még nem vagyok gyilkos – zakatoltak a gondolatok a fejében. Fogalma nem volt, hogy a jelenlévők között volt olyan személy, aki egy kifinomult lokátor módjára rá volt hangolódva a gondolatokra és tudta is olvasni azokat.

Közben egyre többen ürítették ki poharaikat, aztán kutató, fürkésző tekintetekkel méregették egymást, várták kinél mit vált ki a folyadék.

Nick Zimmer Eli mögé lépett.

– Mit jelenthet az, hogy valaki a vérét adja valamihez? – kérdezte suttogva.

Eliben a pillanatok tört része alatt végigfutott minden lehetséges verzió.

Vérkövető átok!

Judah leöntötte a torkán a Whiskyt. A vezér amolyan „Egészségünkre!” gesztussal emelte meg az üres poharat, aztán visszatette az asztalra.

– Ki adta a vérét? – kérdezett vissza, ugyanazon az elfojtott hangon a boszorka.

– Lawrence!

Rahim is letette üres poharát az asztalra, a másik mellé. Arca nyugodt volt, csak a gyanakvás fénye volt a szemében, ahogy a jelenlévőket méregette. Ugrásra készen várta az eredményt, hogy azonnal megbosszulhassa szerelme, egykori jegyese szörnyű halálát.

Ezt, nem volt hajlandó átadni senkinek.

– Lawrence McElhanely? McElhanely! A McElhanely vért követte az átok! – dobogott Eli fejében, egy pillanat alatt Talan mögött termett.

– Vérkövető átok!

A félvér fejében azonnal végigzongorázta mi is történhetett.

McElhanely! Judah! Judah adta neki a vért! Vagyis valóban ő volt a kiszemelt áldozat, s mivel, hogy Haley-vel összekötötték egymást…

Szemei elkerekedtek, ahogy a vezér felé kapta a tekintetét, s nála már nem volt a pohár.

– Judah! – pár nyújtott lépéssel mellette volt. – Jól vagy?

A vezér értetlenül pislogott rá.

– Igen, jól! – Vállai közé húzta a nyakát. – Miért ne lennék?

Lawrence abban a pillanatban leöntötte torkán a whiskyt, hogy látta, fivérére semmi hatással nem volt a megátkozott ital.

Vesztére.

Mellkasában lassan elszorult a levegő, szédülni kezdett, érezte, hogy kihagy a szíve. Kezéből kiesett a pohár, biztos pont után kapott.

Kaila még mindig csak szorongatta a whiskys poharat, s kihasználva az események alakulását, dühös visítással indult meg a fuldokló Lawrence felé.

– Gyilkos! Rohadt, büdös kutya! – ordítozta a szitkait.

Ginty is fenékig ürítette a poharat. Pár másodperc után elnehezült a légzése.

– Mi a szar? – motyogta, biztos pont után kutatva, aztán már szédelegve, tátogva kapkodott levegő után.

Talan szemei elkerekedtek. Hirtelen minden összekuszálódott a fejében.

Ha vérkövető, akkor mi a fene baja lett Gintynek?! Lawrence kidőlt, Judah nem, Ginty igen! – zakatolt az agyában, próbált rendet rakni a puzzle-darabkák között. Abban biztos volt, hogy Ginty nem akarhatta a halálát. Legalábbis ilyen módon biztos nem, még ha nem is kedvelte őt igazán az alakváltó. Éppen csak elkapta a tehetetlenül zuhanó farkast. Jali egy gondolattal később ért apja mellé.

– Hé! Ginty! Tarts ki! – parancsolt rá, erőteljesen megrázta a vállait. – Kitalálunk valamit! – Talan gyilkos tekintetét Kailanak szegezte. – Mit kutyultál össze te boszorka?!

– Én? Semmit! – tiltakozott a félvér nő. Egy erős ütés kicsapta a kezéből a poharat, s abban a pillanatban fojtogató érzés szorította a torkát, egyre elviselhetetlenebbül feszített a feje. Rahim teljesen kifakult szemekkel szegezte neki fagyos tekintetét.

– Azonnal engedd őt el! – csattant fel Nicholas, de a keleti klán vezér meg sem hallotta fajtársa parancsát. Kezét kitartva jelezte Goingsnak, hogy ha jót akar ne is közelítsen.

– Vérkövető átkot tettél rá – Eli egészen közel hajolt a félvér boszorkához, –, de úgy tűnik, valamit nagyon elcsesztél, kicsikém!

– Nem tudod bizonyítani! – sziszegte vergődve Kaila.

– Nem bizonyítani akarom! Azt akarom, hogy vedd le róluk! Mindketten tudjuk, hogy ezt csak az veheti le, aki rárakta!

– Ginty mindig védett téged és kiállt érted! – szólalt meg Braydon. – Képes lennél hagyni meghalni? Megölni őt?!

– Mit vársz tőle? – vetette oda Talan, még mindig a karjaiba tartva az egykori testőrt, aki kétségbeesetten kapkodta a levegőt, tekintete már homályosodott. – A saját testvérét is meggyilkolta!

– Nem így kellett volna történnie! – visította Kaila. – Neked kellett volna megdöglened, te szemét! Te kaptál a McElhanely vérből, nem Haley!

– Egy kókler szajha vagy! Ginty sose ártott neked! – ordította Talan, s megindult a nő felé. – Tessék! Itt vagyok! Ölj meg engem! Most! De vedd le róla azt a szaros átkot!

Kaila pillanatnyi gondolkodás után, kinyújtotta kezeit a két fuldokló felé, és motyogva kántálni kezdett valami ismeretlen nyelven.

Lawrence eszméletlenül terült el a padlózaton, Ginty pislogva lassú, mély légzésekkel zilált.

Talan visszatérdelt a homályos tekintettel a semmibe meredő Ginty mellé, akit már Jali tartott a karjaiban, s folyamatosan szólogatott.

Judah vegyes érzelmekkel lépett öccse eszméletlen teste mellé.

– Kórházba kell vinni őket – motyogta.

Minden összezavarodott benne. Nem értette, hogy ha vérkövető átok volt az italon, neki miért nem lett semmi baja? Kínozta a gondolat, a halvány gyanú, hogy neki akkor semmi köze a McElhanely vérhez?

Rahim még mindig gyötrő béklyóban tartotta Kailat a képességével.

– Add meg nekem a büntetés jogát, őrző – mondta hideg, kimért hangon, miközben tekintetét a nőnek szegezte.

– Ne! – visította Kaila, s kérlelőn nézett nagybátyja felé, tőle remélve segítséget. Nicholas érzéketlen arccal húzta ki magát, s pillantásában benne volt, hogy ő leveszi a kezét unokahúgáról.

– Tied a büntetés joga Rahim Fawwaz Shadid – mondta ki Talan az ítéletét, mire a vámpír klán vezér ráengedte képességét a bűnösre.

Kaila bőre lassan szürkés, majd márvány-fehérré vált, retinája elvörösödött, s lassan hematit-fekete vér kezdett el folyni az orrából, füléből, és a szeméből. Fájdalmas, fülszaggató visítás kísérte a szörnyű látványt. Bőre felrepedezett, ahogy a formás test egyre soványabbá vált. Teljesen összeaszalódva rogyott térdre, s mint egy bábu az arcára borulva előre dőlt. Porcelán módjára darabokra esett, annyi maradt a félvér boszorkányból, mint egy lapát hamu.

Lawrence magatehetetlen roncs lett. Mikor Judah az orvosoknál érdeklődött, semmi jóval nem kecsegtették. A megsűrűsödött vérben rengeteg vérrög alakult ki, ami több helyen is károkat okozott. Mozgásszervi és idegi központokban is. Beszédre nem volt képes, bénultan feküdt a kórházi ágyon, légzését gép segítette. A nem kevés ideig tartó oxigénhiányos állapot is leamortizálta az agyát.

McGintynek valamivel nagyobb szerencséje volt azzal, hogy később ivott az italból. Neki hamarabb jött a segítség. Óvatosabban és nehezebben, de tudott önállóan lélegezni, bár a lábait nem érezte, de a kezeit tudta használni. Beszéde kicsit lassúbbá vált, mint a mozdulatai is, de az orvos nála látott reményt rehabilitálódásra.

„Nem kevés idő lesz, és rengeteg kitartás, de életvitelének 80-90 %-át visszanyerheti.” – biztatta őket az orvos.

Talan az ablaknak támaszkodva várta, hogy az alakváltó felébredjen. Jali ott ült apja ágya mellett, néha megtapogatta a kis asztalra tett tányér oldalát, hogy mennyire meleg még a leves benne.

– Teljesen ki fog hűlni – morogta suttogva a nő, hangos sóhajtással kísérve szavait.

– Nem baj – motyogta Ginty, ajka szegletében halván mosoly jelent meg, s csak később nyitotta ki a szemét. Lánya keze után nyúlt, de tekintetét Talannak szegezte. Most nem volt ereje aggodalmaskodnia, hogy Jalit és az egykori vadászt megint kettesben látja, hogy megint együtt vannak, ráadásul Talan megözvegyült, független férfi lett.

Az kavargott a fejében, ami az utolsó józan tiszta emléke volt. Az, hogy a provokatív személyiségű őrző az életét kínálta fel az övéért cserébe.

– Te komolyan meghaltál volna helyettem? – kérdezte lassan formálva a szavakat a farkas.

Talan tekintetét zavartan kapkodta.

– Te miről beszélsz? – tettetett vigyorral, hanyagul rántott a vállán.

– Csak levegőt nem kaptam, észen voltam – mondta Max. – Szóval emlékszem dolgokra.

– Nem jutott más az eszembe.

– Értem – Ginty lassan húzta mosolyra a száját. – Őrült dolgok jutnak az eszedbe, tudod?

Kopogás zavarta meg a beszélgetésüket. Judah óvatosan nyitott be a kórterembe, testőre ágya végéhez sétált.

– Te, hogy vagy?

– Megmaradok. Lawrence?

– Ő is – szívta a fogai között a vezér. – Bár lehet, a halált jobban kívánná. Teljes roncs lett. Se beszélni, se mozogni nem bír. Önállóan lélegezni sem – sorolta hadarva Judah, testvére állapotát.

– Nem vagyok kárörvendő, de a sors büntette. Megérdemli – morogta az orra alatt Talan, s hogy ne kelljen Judah szemébe néznie, inkább az ablakon túlra engedte tekintetét.

Judah nem tudta, de nem is akarta cáfolni az őrző szavait. Egészen máshol jártak a gondolatai. Széket húzott maga alá és leült testőre ágya mellé.

– Nem értem mi történt – csóválta a fejét tanácstalanul. – Ha az átok vérkövető volt, akkor miért halt meg Haley és nekem miért nem lett semmi bajom?

Sokáig néma csend ült a szobára.

– Haley félig farkas volt. Ő maga mondta, hogy besikerült. Tehát egy farkastól. Az öcséd nem volt fedhetetlen. Nem kizárt, hogy pont tőle – rántott a vállán Talan. – Járhatott kurvákhoz és lett egy elpottyantott, besikerült gyereke. Ezt már csak ő tudná megmondani, vagy még ő se – köszörülgette a torkát a félvér.

– És én? McElhanely vagyok, nekem mégsem lett semmi bajom – feszegette tovább Judah. – Max meg…

– Nem vagy az, Judah – mondta erőtlenül Maximus.

A kis helyiségben megfagyott a levegő. Talan szemöldöke érdeklődve emelkedett meg, Judah szinte ledermedt.

– Hogy-hogy nem?

– Apád elmondta nekem – folytatta McGinty. – Magához hívatott és akkor elmondta. Az anyád már állapotos volt, amikor elvette őt. Azt mondta anyádat megerőszakolták, de ő elvei ellen valónak tartotta az abortuszt. Arjun megesküdött neki, hogy nem fogja éreztetni veled, hogy nem vagy a fia. Szeretett téged. És nem az esküje miatt. Magadért, Judah. Azt mondta nekem, hogy bárcsak Lawrence lenne olyan, mint te. Azt mondta a te kezedben biztos helyen tudja a klán vezetését. Büszke volt rád! – Maximusból, lassan de dőltek a szavak, amiket a jelenlévők döbbenten hallgattak. – Téged akart a klán élén és nem a fiát. Zokogott, amikor elmondtam neki, hogy megzavarodtál.

Újabb néma percek követték az igazság napvilágra kerülését.

– És te? – törte meg a csendet Judah. – Az átok…

– Arjun McElhanely a vérszerinti apám – mondta ki nehezen Max. – A halálos ágyán mondta el nekem. Azt mondta, nem akarja a titkot a sírba vinni magával. Nem a barátjának tett esküje miatt vett magához, hanem azért mert anyám és ő szerették egymást, csak nem lehettek egymásé. Azt mondta a vezéreknek nem adatik meg, hogy érzelemből válasszanak társat.

– Akkor, te vagy a vérszerinti vezére a klánnak – szakadt fel Judahból.

Ginty a fejét ingatta

– Nem akarok! Nálad megfelelőbb nincs erre a posztra!

– De hát…

– Ha ez kiderül, a klán meggyengül, meginog a vezetés, az egység. Hatalmi harcok lesznek! Ezt akarod? Nem lehet! – ingatta a fejét lassú mozdulattal Maximus, tekintete könyörgött, ahogy testvéri barátjára nézett. – Nekem nem kell hatalom, Judah! Nekem, nyugalom kell. Csak nézz rám! Milyen vezér lennék? Jó ez úgy, ahogy van! Vezesd őket!

– Te állnál felettem, Max! Én csak egy jöttment vagyok – tiltakozott Judah. – Egy kakukkfióka!

– Arjun azt mondta, valakit nem a származása a vér tesz alkalmassá, hogy vezér legyen, hanem a tettei. Te alkalmas vagy rá! McElhanely vér folyik az ereidben vagy sem, te vezér vagy! Született vezér! Ezt Arjun is látta benned! Ne hagyd széthullani a klánt!

– Nem nagy ügy – vetette közbe morogva Talan. – Nem kell mindenkinek mindent tudni.

– Szerinted nem gondolkodik el senki azon, ami abban a teremben történt? – fakadt ki Judah.

– Szerintem? Nem! – vágta rá Talan. – Ott senki nem a vérvonalra figyelt, hanem a gyilkosra és a büntetésre. Igaza van Gintynek! Mit kell megbolygatni azt, ami működik? Judah McElhanely vagy, a klán jogos…

– Nem vagyok…

– Mondom, a jogos vezére! – fojtotta a szót Talan Judahba, erőteljesen megnyomva minden egyes szót. – Évszázadokon át szart rád a vérszerinti apád. Megerőszakolta az anyádat, s talán azóta is éli gondtalan életét! Az én anyám a diliházban kötött ki és megöltem az apámat, azért amit tett. Igaza van Gintynek! Úgyhogy ne szarakodj! – fakadt ki élénk kézmozdulatokkal az őrző.

– Rendben – fújta hosszú hallgatás után Judah. – De ne szólíts többet „vezérem”-nek.

– Feletted állok, úgyhogy úgy szólítalak, ahogy csak akarlak! – húzta lassú mozdulattal, kicsit még erőltetett vigyorba a száját Ginty.