ÖRÖKÖLT GÉNEK - 2

Mivel a függetlenségi szerződés is monumentális volt, így az azt megpecsételő és megerősítő frigynek is annak kellett lennie.

Judah és Goings ebben egyetértettek. Ezért úgy döntöttek, hogy a látványos esküvőt úgy időzítik, amíg a szerződés résztvevői mind Clear Creek-en és a Menedékházban tartózkodnak.

Talan ugyan nem volt híve a nagy rendezvényeknek, nem igazán szeretett a központban lenni, de kényszeredetten most az egyszer fejet hajtott a nemes ügy érdekében. Bár legszívesebben, előbb magában szerette volna rendezni a sok-sok kusza érzést. Tudni akarta mi is köti igazán Haleyhez és mi vonzza őt Loreleihez.

Convel kocsmája nem volt egy forgalmas hely. Az ír férfi megélhetése több lábon állt. Megfigyelte mikor nagyobb a forgalma, s inkább csak abban az időben tartotta nyitva a kocsmát, máskor pedig a kézműves mesterségét gyakorolta. Gyártotta a mesterien kidolgozott fegyvereket, használatra és dísztárgynak egyaránt, meg a kovácsolt, öntött ékszereket, amiket a neten különböző kézműves oldalakon és vásárokon árult.

Annak ellenére, hogy a kantin ablakában a „Zárva” tábla lógott, Talan kitartóan verte az ajtaját. A „Most azonnal!” makacsságával ácsorgott és várt, amíg végre bebocsátást nem nyert.

– Sejthettem volna – morogta Convel, amikor kitárta előtte az ajtót. – Mi ilyen sürgős?

– Erről akarok többet tudni – mondta Talan, s félrehúzta ingét a medálról.

Convel egy néma bólintással tárta az ajtót vendége előtt, aztán ahogy Talan belépet csukta is utána. A pulthoz ment, két poharat állított a talpára, s meg sem kérdezve a félvért neki is öntött az ír whiskyből. Fejével az asztalok felé bökött, hellyel kínálva Talant, miközben ő maga is megindult kezében az italokkal.

– Mire vagy kíváncsi? – kérdezte, ahogy leült az őrzővel szemben, eléje tette a poharát.

Talan levette nyakából a medált és az ír felé tolta.

– Láttam, hogy vannak rajta vésések, valami jelek – kezdte. – Meg ugye talizmánként van hirdetve is. Szóval mit tud ez a kis izé?

Convel csak nézte egy darabig a saját kezűleg öntött farkas fejet, közben bele-belekortyolt a whiskybe. Ajkát biggyesztve rántott a vállán.

– Egy medál, jelképekkel. Egy ékszer tulajdonképpen. Csak egy ékszer, amikor innen kikerül.

– Nem csinálsz vele semmit?

Convel felvont szemöldökkel emelte tekintetét Talanra.

– Mire gondolsz? – kérdezte fürkésző pillantással a kézműves kocsmáros.

– Varázslat, vagy valamilyen beavatás.

Az ír a fejét ingatta.

– Nem – válaszolta kurtán.

– Nekem azt mondták, ez egy avatott talizmán – makacskodott tovább Talan.

– Honnan is van ez neked? – köszörülgette a torkát Convel, közben a kezébe vette a medált, forgatta.

– Kaptam.

– Attól a nőtől, aki után érdeklődtél?

Talan bólintott.

– Valamivel be van vonva – állapította meg a mester motyogva, miközben a homlokát ráncolva vizsgálgatta egykori munkáját. – Itt hátul simább is. Kicsit laposabb. Mivel foglalkozik ez a nő?

Talant váratlanul érte a kérdés, zavartan kapkodni kezdte a tekintetét, a torkát köszörülgette, miközben azon gondolkodott, hogyan fog hangozni, amit mondani készül.

– Hát… igazából nem tudom – kerülte aztán a konkrét választ.

– Nem is ismered és neked ad egy avatott talizmánt?

– Segítettem neki – vágta ki magát végül a félvér. – Nyilván köszönetképpen, amolyan hálából adhatta. Nem tudom.

– Hálából? – az ír kérdése hitetlenül csengett, s a pillantása is kételkedő volt, ahogy Talannak szegezte. – Mi a fenét tettél érte, hogy neked adta azt, ami az egész lényét védelmezte, erősítette?

Talan a vállát vonogatta.

– A pénzt, amit a zavarodott farkas likvidálásáért kaptam. Nekem nem kellett, neki meg jól jött.

– Értem – sóhajtotta az ír. Visszatette a medált azt asztalra, majd Talan elé tolta.

– Nem ismerem a megrendelőimet személyesen. Akik a netről rendelnek azokat meg pláne nem. Ha ez valóban avatott talizmán, akkor ő csinált vele valamit. Én nem rakok a munkáimra olyat, ami eleve működik.

Talan kutatón nézte Convelt.

– De tudnál, igaz? – szegezte neki a kérdést, s azzal pedig, hogy Convel hallgatott, már válaszolt is. – Szóval, igen – fújta Talan, aztán egy mély sóhajjal kísérve visszakötötte nyakába a medált.

– Honnan ismered a nőt? Valami boszorkány féle? – kérdezte puhatolózva az ír, mire Talan széles mosollyal, hitetlenkedve ingatta a fejét.

– Honnan ismerem? Egy olyan helyről, ahol kérhetsz egyéb szolgáltatást a szobához – válaszolt sokat sejtető vigyorral a félvér. – Az meg, hogy boszorkány lett volna totálisan kizárt! Bátornak és elszántnak tűnt az egyszer biztos, de sérülékeny, és nem hinném, hogy rutinja lenne abban, hogy meg tudja magát védeni. Egy vérbeli boszorkány már rég megölte volna a támadóját, ő védekezni is alig bírt. Szerencséje volt, hogy időben érkeztem. Nem – rázta a fejét határozottan Talan –, ő biztos, hogy nem boszorkány.

– Ha semmi hátrányos oldalát nem érzed, hogy hordod a medált, akkor csak viseld tovább egészséggel és élvezd ki a védelmét! Egy talizmán ereje sokszorozódik, ha azt valakitől őszinte jó szándékkal kapod – mondta Convel ahogy felálltak az asztaltól és elindultak a kijárat felé. – Tulajdonképpen a medál, vagy a nő érdekel?

– Mindkettő – vágta rá Talan némi gondolkodás után. – Valami vonz hozzá, belefészkelte magát az agyamba. Tudni akarom miért? Köze van-e a talizmánhoz? – magyarázta Talan, tanácstalanul rántott a vállán. – Hát csupán ennyi.

Az ír széles vigyorral vállon veregette távozni készülő vendégét.

– Szóval befészkelte magát az agyadba – köszörülgette a torkát Convel. – Ismerek olyat, ami így kezdődik.

Talan kérdőn felvont szemöldökkel fordult a kocsmáros felé, mire Convel a legnagyobb természetességgel mondta a szemébe:

– Szerelmes vagy.

– Áh! – Talan zavart mosollyal kapta félre a tekintetét, a fejét ingatta. – Mert valakit egyszer megdugsz, nem leszel belé szerelmes!

– Te tudod, mit érzel – rántott a vállán a kocsmáros és kezet nyújtott a félvér felé.

– Hát pont ez, az! Nem tudom – motyogta Talan és elköszönve az írtől megszorította a jobbját. – Köszönöm, és viszlát!

Aydin sokáig forgatta a kezében a talizmánt, ahogy Amarion barlangjának bejáratánál egymás mellett ücsörögtek Talannal. A félvér türelmesen várta, hogy a Látó végre mondjon valamit a kis ékszerdarabra.

– Vannak, akik már eleve avatott talizmánokat árulnak – motyogta Aydin.

– Ez nem olyan – ingatta a fejét Talan. – Beszéltem azzal, aki készítette.

– Akkor csakis a tulajdonosa avathatta be. Működő talizmán. Szóval, aki beavatta, annak van ereje! – magyarázta a Látó.

– Milyen ereje? Mihez van ereje? – kíváncsiskodott makacsul Talan.

Aydin vállai közé húzta a nyakát.

– Nem tudom pontosan. Olyan általános ereje.

– Általános ereje? Az milyen?

– Ért a rezgésekhez. – Aydin arcán látszott, hogy felkeltette érdeklődését a talizmán. – Tudja irányítani a rezgéseket. – A Látó nyelve megeredt, miközben kezében forgatta a medált. – A rezgés mesterei. Reinkarnálódott angyalok.

– Mik? – Talan homloka ráncba szaladt a kifejezéstől, amit eddig soha nem hallott. – Reinkarnálódott angyalok? Valamilyen őrzők ők is? Abból gondolom, hogy angyalok.

– Őrzők csakis félvérek lehetnek. Sőt! Olyan félvérek, akik farkas vért hordoznak.

Talan arcvonásai megfeszültek a hallottakra.

– Vagyis olyan félvérek, ahol az egyik szülő farkas?

Aydin bólintott:

– Úgy van! Mivel a farkas rég időktől fogva az egyensúly őrzője. Ezért rendeltetett úgy, hogy valódi őrző, csakis olyan lehet, aki félig farkas.

Talanban összecsaptak a gondolatok.

Haley szülei nem farkasok! Az anyja vámpír, az apja meg egy warlock vagy mi. Megjelentek rajta a rúnák! Akkor hogyan?

– Egészen biztos?

– Ez törvény! Eleve így rendeltetett – erősítette meg Talan számára egészen új információt Aydin.

– Mi van, ha én ismerek olyat, aki egy vámpír és egy warlock gyermeke és megjelentek rajta a rúnák?

– Lehetetlen – vágta rá a Látó.

Talan pár másodpercig még agyalt a megdöbbentő híren, aztán gondolatai visszakanyarodtak az újonnan tudomására jutott lényekhez.

– Szóval, kik ezek a reinkarnálódott angyalok? Nekem fehér ruhás szárnyas nők képei ugranak be erről a kifejezésről, hogy angyalok.

Aydin halvány mosollyal ingatta a fejét, aztán tekintetét messze engedve beszélni kezdett.

– Nincs nemhez kötve. Leszületnek a földre nőként, vagy férfiként. Tanulni küldik őket, vagy ők maguk akarnak tanulni, de ahogy leszületnek, már nem emlékeznek kik is ők. Lehet, hogy egész földi életükben nem is eszmélnek rá, viszont megtanulják azt, amiért jöttek – magyarázta Aydin, szinte kántálva a mondatokat. Aztán hirtelen Talan felé fordult, neki szegezve a tekintetét, de nem szólt egy szót sem. A félvér zavartan pislogva próbált mindenre visszaemlékezni, hogyan viselkedett Lorelei.

– Csak egy ember volt. Egy riadt nő, akinek félresiklott valahol az élete – mesélte Talan, ami eszébe jutott. – Azt mondta pénz nélkül maradt mire a városba ért, és csak ott kapott szállást úgy, hogy ledolgozhatja. Egyáltalán nem olyan volt, mint aki tudna bármilyen hókuszpókuszt, vagy lennének képességei.

– Talán még nem ébredt fel a tudata. Ő maga sem tudja mi is ő – gondolkodott hangosan a Látó, s egyben magyarázatot is adva Talannak. – Vannak képességei, amiről ő maga sem tud. Lehet tudatlanul és akaratlanul használja őket. Hiszen vannak sokan, akiket érdekel a misztikum, az ezotéria. Talán valahol olvashatott útmutatást, hogyan kell egy talizmánt beavatni, és úgy is járt el. Csak neki nagyon is működött! Mert neki alapjában véve vannak ilyen képességei. Biztos, hogy nem tudhatta milyen nagy értéket adott csak úgy neked, ahogy te mondtad hálából. Különben nem ajándékozta volna az első ismeretlennek, aki jót tett vele. Ez attól sokkal értékesebb. Ez a lelke egy megerősített és felturbózott darabja.

– Wao – szakadt fel akaratlanul Talanból Aydin szavaira. Aztán feltette a következő kérdését, ami időközben már ott motoszkált benne egy ideje.

– Lehet ilyen izével valami szerelmi kötést csinálni? – köszörülgette a torkát Talan, mire Aydin ismételten mosolyogva ingatta a fejét, a félvér kérdésére.

– Ez közel sem olyan dolog, fiam! A szerelmi kötés az egészen más, ahhoz a talizmánnak semmi köze!

Talan megkönnyebbülten engedte ki tüdejéből a levegőt, de azért teljesen még nem kapta meg alapkérdésére a választ.

– Akkor mi a fene vonz hozzá? Miért van állandóan a fejemben?

– Mer ők ilyenek, Talan. Ez a lényükből fakad. Belépnek egy helyiségbe, és akaratlanul mindenki rájuk figyel. Beléd ég. Nyomot hagy benned. A tűz is éget, felperzsel, mert ez a tulajdonsága. De azt is tudod kezelni, használni, úgy, hogy ne ártson. Meríts belőle erőt – Aydin visszanyújtotta Talannak a talizmánt –, de ne engedd, hogy elhatalmasodjon rajtad. Vedd elő, amikor úgy érzed, szükséged van rá. Legyen a lámpásod, amikor kell, de a villanyt sem égeted örökké, ha éppen világos van.

– Hordhatom, minden káros következmény nélkül? – kérdezte Talan s megállt a mozdulatban, várt a válaszra mielőtt visszaigazította volna a nyakába a medált.

– Te érzed – vont vállat a Látó. – Ha nem érzed rosszul magad tőle, akkor nyilván egy a rezgésetek. Vannak olyan talizmánok, amik kifejezetten úgy működnek, ha azt ajándékba kapod valakitől, aki tiszta szívből jót akar neked.

Talan halvány mosollyal húzta félre a száját, s befejezte a talizmán visszahelyezését a nyakába. Még meg is tapogatta, hogy jó helyen van-e.

– Convel pont ugyanezt mondta – motyogta az orra alatt elmerengő mosollyal.

– A Kelta Farkas Sámán Harcos?

– Kicsoda?

– Chris Convel, akinek Clear Creek-en kocsmája van. Ő mondta, nem?

– Éreztem, hogy nem stimmel vele valami! – sziszegte a fogai között Talan, mire Aydin jóságos halvány mosollyal legyintett.

– Jó lelkű, ne láss benne ellenséget. Neki is elege lett a világ szennyéből, és csak csendben, félrevonulva akar éldegélni. Finom kézműves söre van, valódi ír whiskyje és ezt is ő készítette – Aydin előhúzta a hosszú, mesterien megmunkált, alkarhosszúságú vadásztőrt és büszkén mutatta Talan felé. – Csodálatos munka, nem?!

– De, az – bólintott egyetértően a félvér.

Aydin visszacsúsztatta a tokba a tőrt, majd teljes testével Talan felé fordult.

– Sok van, amit még át kell adnom neked. Tudás, titkok. Felkészültél? – A félvér egy határozott bólintással válaszolt, közben ő maga is kényelmesebb helyzetbe igazodott a Látóval szemben. Aydin néhányszor összedörzsölte két tenyerét, aztán betakarta vele Talan fejét két oldalról, ujjai rásimulva követték koponyája vonalát. Mindketten lehunyt szemmel végezték a beavatkozást. A Látó tudásának átadását, titkot megosztását, Talan pedig azok befogadását fokozatosan feltöltve agyának szabad kapacitását. Némán és mozdulatlanul tűrte az azzal járó feszítő fájdalmat a fejében. Teljesen Aydinra bízta magát. Aydin pedig mindaddig tartotta kezei között a félvér fejét, amíg Talan orrából vékony csíkban el nem kezdett szivárogni a vér. Akkor a látó lassan kinyitotta a szemét, s csak akkor engedte el a halálból visszatért őrzőt, amikor érezte, hogy már meg tudja magát tartani.

Judah türelmesen várta, hogy a vonal másik végén fogadják a hívását. Lawrence-et próbálta elérni, hogy visszahívja őt és családját az esküvőre, ami tulajdonképpen a békeszerződés biztosítéka volt, annak megpecsételése.

– Üdvözöllek bátyám! Küldhetem érted a gépet?

– Nem – vágta rá azonnal Judah. – Te és a családod üljön repülőre és gyertek vissza a protokolláris esküvőre.

– Egy vámpír és egy farkas nászára? Csodálatos! – Lawrence hangja tele volt gúnnyal és megvetéssel.

– Elkerültük a mészárlást. Ez a legkevesebb! – Judah határozottan rendreutasító volt, amit érezhetően nehezen viselt az eddig uralkodó Lawrence.

– Rendben – fújta egy kamasz pimaszságával az ifjabbik McElhanely. – Mikor lesz?

– Két nap múlva.

– Holnap jó lesz megérkeznünk?

– Igen.

– Rendben, akkor holnap.

Judah, már éppen bontani készült a vonalat, mikor Lawrence váratlan kérdéssel támadta le.

– És te mikor akarsz visszatérni a klánodhoz?

A vezér mellkasa és torka elszorult, beleremegett a gyomra is a tudatba, hogy elhagyja Clear Creek-et. Egy pillanatra megakadt benne a levegő.

– Még van itt… dolgom. El kell intéznem még… ezt, azt. – Szinte csak motyogta a szavakat, aztán sietve elhadart egy „Viszlát, holnap!”-ot és bontotta a vonalat.

Ordítani tudott volna a bizonytalanságtól, a tanácstalanságtól. Régi és új érzések borították el, amikkel nem tudott mit kezdeni, képtelen volt dönteni. Egyet tudott csak, de azt biztosra. Fájdalmasan érintette már csak a gondolat is, hogy elhagyja Clear Creek-et. Olyan érzés volt, mintha éppen ki akartak volna szakítani belőle egy darabot. Szeme telefutott könnyel, még a lélegzetvétel is nehezére esett, ahogy eszébe jutottak elvesztett párja szavai, amikor az esküjét vette.

„Tudom, hogy ti képesek vagytok a halálba követni a társatokat! Ígérd meg, hogy te ezt nem teszed! Bármi történik is velem, te folytatod az életed! Nem akarom, hogy velem együtt a biztos halált is válaszd. Nem akarom, hogy én egyet jelentsek a halállal, a véggel! Érted? Azt szeretném, ha úgy emlékeznél majd rám, ha egyszer meghalok, akivel boldog voltál és nem úgy élnél mellettem, hogy várod a halált. Kérlek! Tudom, hogy az eskütök mindenekfelett áll. Esküdj meg nekem, Judah! Emlékezni fogsz rám, amíg a szíved dobog, de önnön kezeddel nem vetsz véget az életednek, hogy kövess engem a halálba!”

– Emlékezni fogok rád, amíg a szívem dobog, de önnön kezemmel nem vetek véget az életemnek, hogy kövesselek a halálba. Esküszöm neked, Avery! – suttogta újra Judah ugyanazokat a szavakat, mint akkor. Elviselhetetlen fájdalommal térdre roskadt íróasztala mellett, arcát kezébe temetve zokogott.

– Avery! – nyögte, de legszívesebben ordította volna a nő nevét. Küzdött a fájdalmas érzésekkel, nem is hallotta, hogy kopogtak az ajtón. – Bocsáss meg nekem, Avery!

Ginty annak ellenére, hogy nem nyitott neki senki ajtót, ő mégis rövid gondolkodás után rossz előérzettől vezérelve, határozottan lépett be a szobába. Pár nyújtott lépéssel Judah összekuporodott teste mellett volt.

– Vezérem!

– Istenem Max! – nyögte az alakváltó, remegő görcsbe meredt tagokkal. – Annyira fáj! Még mindig fáj!

– Hívom Jalit! – Ginty óvatosan a padlóra engedte az összegömbölyödött, remegő testet, aztán rohant a lányáért.

Jali éppen egy nagyobb tálcára pakolta az egyik asztaltársaság rendelését, mikor apja aggodalmas tekintettel csak annyit mondott a szemébe:

– Judah!

Ennyi elég volt a lánynak, hogy mindent hátrahagyva rohanjon az apjával az emeletre.

– Hagyj magunkra! – utasította a gyógyító őrző, az aggódó egykori testőrt. Ginty habozva hátrált pár lépést, majd nehezen, de engedelmeskedett és kiment a szobából.

– Judah! – szólongatta Jali a vezért, aki görcsbe meredve, verejtékezve remegett. Sűrűn pislogott, s néha csak a szeme fehérjét lehetett látni. Tagadhatatlanul határon volt. A fiatal őrző úgy tűnt teljesen hiábavalóan szólogatta az izmaiban megfeszült alakváltót. Jali minden erejét és határozottságát összeszedve fordította maga felé Judah testét, amin az izmok már hullámzó mozgásba kezdtek. Jaliyah a kezébe vette a férfi arcát, egészen közelről nézte a vonásait, miközben néha a csontok karakteresen kitüremkedtek.

– „Adahy!” – suttogta könnyes szemmel a lány, simogatni kezdte a másodpercek alatt változó arcot. – „Adahy, itt vagy? Adahy! Én vagyok, Jali! Kérlek, segíts! Segíts megtartani őt!” – hangja már könyörgő volt. Nézte az alakváltó szemét, várta, hogy kinyissa s végre ne csak a szeme fehérjét lássa.

– „Jali!” – hallotta végül a fejében az ismerős hangot. Aztán várta, hogy a vezér belső farkasa segít majd, de nem történt semmi. Sőt. A hangját sem hallotta tovább. Nem tudta, hogy most a Judahban lévő farkas is szenvedett a saját démonjai miatt és fogalma nem volt, hogy mit tegyen. Hiszen amikor bevállalta, hogy vigyáz a zavarodott vezérre - és elhagyta azt az emberi testet, amibe született -, még nem tudta, hogy ez milyen irányt fog venni.

– Istenem, ne! – Jali magához ölelte a fájdalommal küzdő, félig öntudatlan vezért. – „Nem hagylak itt Judah! Hallasz? Judah! Kapaszkodj belém! Megtartalak! Engedd el a fájdalmad! Itt vagyok, és itt leszek mindig! Hallasz?” – Csak egy pillanatra húzódott visszább a remegő testtől, hogy lássa a szemét, mire azonnal érezte, hogy az alakváltó megszorította a karját, mint aki nem akarja elengedni maga mellől.

– „Nem megyek sehová! Itt maradok veled! Vigyázok rád! Nyugodj meg! Nyugodj meg! „– ismételgette Jali, miközben hol nyugtatón simogatta a férfi arcát, hátát, hol magához ölelte. Érezte a hullámzó izmokat, az egyre erősödő szorítást, amiben nem támadást látott, hanem kétségbeesett segélykiáltást. Már töréshatáron érezte a karját, olyan erősen szorította a fájdalommal küzdő vezér. Sőt! Akaratlanul még sebeket is ejtett rajta olykor elő-előtörő karmaival. Jali mégsem engedte őt el. Ölelte és tartotta a remegve szenvedőt, emlékeket suttogva a fülébe. Emlékeztette a magával viaskodó vezért, hogy a fia él és Deannek szüksége van rá, mint ahogyan a klánnak is. Emlékeztette a feladatokra, amiket még el kell végeznie, a kötelességeire…

Most nagyon nem bánta volna, ha Judah és Adahy mégsem egy. Eddig az általa Adahynak elnevezett farkas identitás - aki egyszer azt mondta neki, hogy ő vigyáz a vezérre -, most igazán jól jött volna, hogy segítsen neki.

– „Ne hagyj cserben, Judah! Adahy és Judah egy?! Adahy a barátom, akit soha nem hagynék magára. Vagyis nem hagylak magadra téged sem! Nem hagylak itt! Ha csak egy kicsit is a barátomnak tartod magad Adahy… Judah… akkor segítesz! Ne hagyj itt! Gyere vissza! Kérlek szépen, gyere vissza!” – A lány már szinte zokogott, s nem a zavarodott vezér okozta sebek fájdalmától. A lelke fájt. Feszítette az érzés, de nem merte kimondani. A leírhatatlan féltés, amit csak az érez, aki igazán szeret. Sírva ölelte magához a szenvedő és a zavarodottsággal küzdő alakváltót, a legőszintébb érzéssel és odaadással.

Fogalma nem volt meddig tartotta így, simogatva, nyugtatva, és mindent suttogva a fülébe, ami csak az eszébe jutott, mire végre érezte, hogy a remegést felváltotta a levegő után kapkodó szuszogás. A görcsös izmok engedtek, lassan elgyengülve nehezedett rá a vezér, arcát az őrző vállgödrébe fúrva igyekezett rendezni a légzését. Judah ujjai megmozdultak Jali karján, kiengedték a szorításból. Bizonytalanul próbálta tartani felsőtestét, ahogy véres tenyerét bámulta.

– Istenem! – suttogta a férfi, s ijedten kapta tekintetét a lányra. – Bántottalak? – A kérdésre Jali csak a fejét rázta, de pár másodperc után lebukott, ahogy Judah végignézett rajta. – Hogy néz ki a karod? Én tettem? Persze, hogy én tettem! – A vezér arcán a düh és a szégyen váltakozott. – Mit keresel itt?! – förmedt Jalira, miközben biztos támaszpontot keresve igyekezett lábra állni. Jali készségesen segített neki ebben, de még mindig nem válaszolt a kérdésekre.

– Hogy kerültél ide? Mit keresel itt? – Judah tagadhatatlanul indulatos volt. Jali még soha nem látta ilyennek, így nem is tudta, hogy a vezér nem rá haragszik, hanem magára dühös. A féltés tört fel belőle, hogy akaratlanul bántotta a lányt, hogy fájdalmat okozott neki, s tisztában volt azzal is, hogy akár meg is ölhette volna.

– Apa szólt, hogy baj van – hebegte Jali, miközben az ágy széléig támogatta Judahot.

– És apádnak is annyi esze van csak, hogy téged hív? – engedte ki a hangját az alakváltó.

– Őrző vagyok, gyógyító – mondta csendesen Jaliyah, hangjában kicsengő csalódottsággal. – Ki mást hívott volna?

Judah lehajtotta fejét, tekintetét a padlónak szegezve igyekezett rendezni a gondolatait. Elszégyellte magát, hiszen tudta, hogy Jaliyah az életét kockára téve igyekezett segíteni neki, s most mégis rajta tölti ki megmagyarázhatatlan zavart dühét.

– Ne haragudj! – motyogta az orra alatt a vezér, kelletlenül nyúlt a lány keze után, gyengéden forgatva vizsgálta az okozott sebeket. – Annyira sajnálom! Nagyon köszönöm, amit értem tettél! – hadarta a szavakat Judah és észre sem vette, hogy elfelejtette elengedni Jali kezét. – El kellett volna menned! Meg is ölhettelek volna!

– Máskor sem tettem és mégis élek – szúrta közbe Jali, s nem sietett visszahúzni a kezét a férfiéból. Hagyta, hogy az alakváltó gyengéden morzsolgassa, miközben beszélt hozzá.

– Miért maradtál? – kérdezte Judah, szemében meghatározhatatlan érzelem volt, ahogy felnézett az ágy mellett ácsorgó őrzőre.

Jali nagy levegőt vett, hogy rávágja határozott válaszát:

– Mert sze… – elcsuklott a hangja, nagyot nyelt, aztán zavart pislogással folytatta – szerintem ez a feladatom. Nem? Ez egy őrző feladata.

Judah szemében szomorú csalódottság jelent meg, lassan engedte kicsúszni a puha törékeny kezet az övéből.

– Nagyon sajnálom, hogy bántottalak, hogy fájdalmat okoztam – motyogta, de már nem nézett a lányra.

– Semmi baj – rántott sután a vállán Jali. – Bármikor.

– Bármikor? – ráncolta értetlenül a homlokát Judah, ahogy felkapta a fejét. – Ezt nem igazán értem.

– Hát, bármikor… ha úgy érzi… itt vagyok… segítek – hadarta zavartan Jaliyah, a tekintetét kapkodva. Képtelen volt belenézni a sötét, vöröses-barna mélyreható tekintetbe.

Annyira más volt, farkasként! – ordított benne a gondolat, miközben egész belsőjében remegett. Úgy érezte, azonnal összecsuklanak a térdei, ha továbbra is ilyen kivesézőn néz rá a vezér.

– Nem kell protokollárisan magáznod. Úgy emlékszem, mi már tegeződtünk – Judah arcán halvány félmosoly jelent meg.

Jali viszonozta a mosolyt.

– Akkor, ha most már jobban érzed magad, én megyek a dolgomra – mondta a talpán billegve, s zavarában beharapta alsó ajkát.

– Igen, jobban vagyok – bólintott Judah. – Neked köszönhetően! – tette hozzá a vezér.

Jali lassan elindult az ajtó felé, néha zavart mosollyal nézett vissza a válla felett. Judah még mindig őt követte a tekintetével.

Már nyitotta az ajtót, mikor a férfi utána szólt:

– Szóval, bármikor?

Jali mosolya szélesedett, ahogy rábólintott a vezér kérdésére.

– Igen, bármikor – mondta és lendületesen fordult ki az ajtón. Még a keze is remegett, ahogy elengedte a kilincset, és a mosoly is az arcán maradt. Egészen máshol jártak a gondolatai, amikor az apja a folyosón elkapta a karját, minden izmában összerándult.

– Mi történt?! – Ginty a homlokát ráncolva nézett a véres karomnyomokra.

– Semmi komoly, apa! – Jali visszahúzta a kezét, jelentéktelen mozdulattal simított végig a már gyógyuló sebeken. – Bagatel!

– Judah?

– Már jól van – bólintott Jaliyah és sietve indult vissza félbehagyott munkájához.

A szobát betöltötte a túlfűtött vágy. Haley tagadhatatlanul telhetetlen volt, s minél többet kapott meg egykori társától, annál több kellett neki. Ki akarta élvezni, hogy immár senki nem üldözi őket, senki nem ellenzi a kapcsolatukat, sőt! Pár nap és ki tudja hány létforma előtt frigyük törvényessé válik. Talan is jobban át tudta magát adni férfias vágyának, miután tisztázódott, hogy nincs rajta semmilyen szerelmi kötés, és másból is hasonló reakciót válthat ki egy reinkarnálódott angyal. Annak ellenére, hogy még mindig sokat forgolódott az agyában Lorelei, de már letisztázta magában, hogy nem köti hozzá semmi. Így ő is abba az irányba indult el, hogy újra kiélvezze egykori társával az immár legális kapcsolatukat.

Hosszú, vad, szenvedélyes csókban ölelkezve, szinte falták egymást, hangot adva élvezetük fokának. Tudták, hogy semmi nem szűrődik ki abból, ami a szobában elhangzik, így egyikük sem fogta vissza magát.

Haley hangos sóhajjal fordult hasra Talan alatt, szándékosan hozzádörgölőzve a férfi testéhez, fenekét az ágyékához nyomva.

– Van mit bepótolnunk – suttogta, kihívó mosollyal a válla felett a nőstényvámpír.

– Te egyre éhesebb vagy, ahogy érsz? – morogta Talan a nő bőrébe, ahogy végigharapdálta gerincének vonalát, ahol a rúnák is sorakoztak. Megállt egy pillanatra, s ahogy tekintetét végigvezette az őrzők ősi jelein eszébe jutottak Aydin szavai.

„Őrzők csakis félvérek lehetnek. Sőt! Olyan félvérek, akik farkas vért hordoznak.”

„Mivel a farkas rég időktől fogva az egyensúly őrzője. Ezért rendeltetett úgy, hogy valódi őrző, csakis olyan lehet, aki félig farkas.”

„Ez törvény! Eleve így rendeltetett!”

– Hé! Ne hagy abba! – szólt rá Haley, kihívó, kígyózó mozdulattal biztatva a férfit a folytatásra.

– Neked biztos, hogy Amarion az apád? – kérdezte váratlanul Talan, mire Haley sértetten a homlokát ráncolva nézett vissza rá.

– Neked komolyan ilyenek járnak most az eszedbe?

Talanban a vágy a gondolatai ellenére sem csillapodott. A nő hátára borulva a nyelvével kényeztette tovább leendő társa bőrét.

– Azt hallottam, csak azokból lesz őrző, akik félig farkasok – morogta a félvér, a számára oly finom, tejeskávé színű bőr kóstolgatása közben.

– Fogalmam nincs, és igazából nem is érdekel – húzta félre a száját Haley, mocorgott, igazodott a férfi teste alatt, hogy ő is érezze Talan bőrét, férfias vágyát. – Nekem az anyám azt mondta anno, hogy besikerültem. Neked is mondtam, nem? S mint tudjuk, ha valóban törvényt szegett volna, akkor ez nem történt volna meg. – Szembefordult a férfival, combjait a csípőjére kulcsolta. – Ha nem sikerültem volna be, most milyen tejeskávét kóstolgatnál? Hm? – kérdezte kuncogva, s incselkedve dörgölőzött a félvérhez. Már nem is úgy tűnt mintha Talant érdekelné a válasz. Egyre szenvedélyesebben mozgott a nőn, igazodott, hogy olyan mélyen merüljön el benne, ahogy csak lehet, teljes testsúlyát ráengedve. Nyelvük vad, szenvedélyes táncba kergette egymást, incselkedő harapdálásokkal, miközben egyre erőteljesebb mozdulatokkal sodródtak a kielégülés felé. Egy pillanatra látta ugyan Talan, hogy Haley szemfogai előtörtek, de annyira közel volt a határhoz, hogy úgy gondolta azt a pár mozdulatot nem hagyja veszni. Érezte, hogy csók közben felsértette az ajkát, s Haley íze keveredett a vérrel, ami még mélyebbre húzta őt. Bevillantak a régi együttléteik emléke, az érzéssekkel együtt, és magával ragadták őt annyira, hogy egy pillanatra elfeledkezve az óvatosságról, ő is belecsípett a nő telt ajkába, s mohón nyalta, nyelte az előserkenő vért. Haley minden mozdulatára hangos kéjes nyögéssel reagált, ami csak olaj volt a tűzre. Aztán hirtelen mindketten szinte egyszerre álltak meg egy pillanatra, tekintetük mélyen fúrták a másikéba.

– Gondoljuk át Haley – kapkodta a levegőt Talan, aztán újra lassú ringásba kezdett a nőn. – Veszettül akarlak, de a köteléket gondoljuk át. Ne az legyen, hogy megint megbánja valamelyikünk.

Haley tekintete megváltozott, miközben hallgatta a férfit. Fájdalom volt benne, düh, csalódottság.

– Miatta? – csattant határozottan a kérdése.

– Tessék? – Talan újra mozdulatlanságba dermedt.

– Lorelei Canagan – mondta halk elrekedt hangon a nő.

– Honnan? – ráncolta a homlokát a félvér, aztán lassan tisztultak a gondolatai, s rádöbbent, teljesen megfeledkezett arról, hogy Haley mint vámpír képes a vérben olvasni.

– Annak idején Kailat láttam a gondolataidban akárhányszor együtt voltam veled, most azt érzem, hogy folyamatosan aggódsz valakiért. Most már a nevét is tudom és azt is, hogyan néz ki. – Haley lassan kicsúszott a férfi teste alól, miközben ajka széléről lenyalta a vért, s a fejtámlához kuporodva átkarolta melléhez húzott térdeit. – Emlékszel, amikor azt mondtad ölnél értem?

Talan öklére engedte homlokát, ahogy alkarjára támaszkodva hasalt az ágyon, bólintott.

– Én is ölnék érted – mondta higgadt kimértséggel a nőstényvámpír. – Miféle szerzet ez a Lorelei Canagan?

– Egy ember – motyogta Talan szinte a lepedőbe.

– Egy közönséges halandó? – A nő hangjában vegyült csalódottság és megvetés. – Nem is ellenfél nekem, csak egy desszert.

Talan a nőre emelte tekintetét.

– Ne merészeld őt bántani! – tekintetében a vérvörös legmélyebb árnyalata izzott.

– Mert mi lesz? – Haley szemtelen elszántsággal kúszott közelebb a férfihez, hogy a szemébe nézhessen. – Mire vagy képes érte? Megölsz? Kockára teszed a szerződést? Felrúgnád érte?

A félvér tehetetlen, tanácstalan dühvel szorította össze fogait, állkapcsán megfeszültek az izmok.

– Ha bántod, én magam tépem fel a torkod!

– Te csak akkor léphetsz fel ellenem, ha törvényt szegek. Feltéve, ha rám tudod bizonyítani! – Haley fölényes mosolyra húzta a száját. – Különben meg, kit érdekel, mit csinálsz, ha ő már halott?

A két fél felkorbácsolt érzelmekkel szegezte egymásnak a tekintetét, kavarogtak a gondolatok a fejükben a taktikus megoldások.

– Nem jelent számomra semmit – jelentette ki szárazon Talan. – Egy ember, aki tett nekem egy szívességet. Aggódtam érte, mert meggondolatlanul veszélybe sodortam az életét. Annak a történetnek vége.

– Hát persze! Pont úgy tűnik! – húzta félre gúnyosan az ajkát Haley, s visszatolta magát ülésbe Talannal szemben. – Meg akartad keresni!

– Csak tudni akartam, hogy jól van-e.

– Miért?

– Mert én sodortam veszélybe! – emelte meg türelmetlenül a hangját Talan. – Neki, kettőnkhöz semmi köze! Kérhetsz bármit! Őt ne bántsd!

– Szóval, kérhetek bármit? – Haley hematit fekete szemei a visszatartott könnyektől csillogtak, ő mégis próbált erősnek és határozottnak látszani.

– Igen – bólintott Talan.

– Ha kettőnkhöz semmi köze, akkor ne keresd őt többé!

– Nem fogom – rázta a fejét a félvér. – Tudom, hogy él, nekem ennyi elég.

Haley közelebb araszolt Talanhoz.

– Kösd össze magad velem! Legyen ez a biztosíték! Kérlek! Nem vagyunk tapasztalatlanok, mint akkor. Szeretlek, Talan! Még mindig! Annyira szeretlek, hogy ölni is képes lennék érted! – a nő kezébe vette a félvér borostás arcát, a büszkeség szikrája sem volt már a tekintetében, ahogy a férfi szemébe nézve várta a választ, csak az elszántság. – Lépj velem kötelékbe, és esküszöm neked, hogy soha nem bántom! Egy haja szála sem fog meggörbülni, garantálom neked!

– Haley…

– Talan! Kérlek!

A félvér agya zakatolt, úgy érezte sarokba szorították. Egyébként is bizonytalan volt a helyes döntésben, de most nem kicsit került nyomás alá. Voltak pillanatok, amikor már-már ő is hajlott rá, hogy újra kötelékbe lépjen egykori társával, de így, hogy kényszerítve, zsarolva volt, hogy nem az ő szilárd elhatározása és döntése, így elbizonytalanodott.

Lorelei egy futó ismeretség, és választ kapott a kérdésére is az elmúlt napokban, hogy miért is jár a fejében folyton a nő. Nincs köztük semmilyen kapocs, és nem az eleve elrendeltetett dolgok vonzották hozzá. Haleyvel viszont más volt a helyzet. Évek, közös emlékek, viharos érzések, aggódás és vágy volt közöttük, amit a mai napig nem tudott figyelmen kívül hagyni – zakatoltak agyában a gondolatok miközben itta magába az egykori kamasz gyönyörű nővé érett vonásait, nézte a könnytől csillogó fekete szemeket. Még mindig tudott remegni érte, még mindig előtört belőle az aggódás a féltés, még mindig látta benne azt a kamaszt, akit annak idején megismert, megszeretett.

– Szeretlek, Haley – mondta ki suttogva, amire láthatóan nem számított a fiatal nő. Haley elkerekedett szemekkel pislogott rá.

– Tessék?

– Szeretlek, Haley! – Talan végigsimított a nő telt ajkán. – Kis tejeskávém. – Szavai megerősítése képpen arcon csókolta őt, majd szájon, újra és újra, végül hosszan és egyre szenvedélyesebben. – Összekötöm magam veled – szuszogta a nő bőrébe. Haley lassan csúszott, igazodott vissza a férfi alá, simogatva húzta, ölelte magához Talan felsőtestét. Tenyere végigsiklott a medálon.

– Ezt is vesd le! – suttogta kicsit parancsolón, s már bontotta volna a férfi nyakából, mire Talan elkapta a csuklóját.

– Nem! – vágta rá erélyes hangon a félvér.

– Azért, mert ő adta? – Haley dacosan szorította össze ajkait.

– Azért, mert ezt én kaptam! Tökmindegy kitől! – sorolta határozott hidegséggel Talan. – Ez az enyém! – mondta, külön kihangsúlyozva minden egyes szót.

Haley durcás képpel pár másodpercig csak pislogott hol a medálra, hol a félvérre, aztán szórakozottan elkezdte piszkálgatni a kis farkas fejet, mire Talan egy erőteljes mozdulattal leszorította a kezét a feje fölött.

– Ne merészelj többé hozzányúlni! Összekötöm magam veled, de nem szólhatsz bele a dolgaimba! Vannak, amibe nem szólhatsz bele! Megértetted?

Haley tekintetén látszott, hogy elbizonytalanodott egy pillanatra, Talan ilyen kemény és parancsoló soha nem volt még vele. Apró bólogatásokkal jelezte a férfi felé, hogy megértette az ultimátumot.

– Te soha nem keresed azt a nőt, én pedig soha nem szólok bele a dolgaidba – összegezte végül egy mondatban, amire Talan egyetértően bólintott. – Akkor meg is egyeztünk – vett egy nagy levegőt Haley, mire Talan megint bólintott, de már egészen más tekintettel méregette az alatta pihegő nőt, mint pár perccel ezelőtt. Tekintetében mély színekben kavargott a vágy.

– Akkor most már folytathatnánk is ott, ahol abbahagytuk. Hm? – mormogta, dörgölőzve mozdult a nő testén.

– Naná! – mosolyodott el Haley, s újra belesimult a férfi szenvedélyes ölelésébe, miközben egyre mohóbb csókokkal estek egymásnak.

A vámpírnőstény az előtörő szemfogait a félvér bőrét karcolgatva vezette a nyakáig.

– Ne! – lihegte a férfi, bár most nem volt keményen visszautasító.

– Azt mondtad akarod te is – nyögte suttogva Haley.

– Persze! De ne most – búgta a nő fülébe Talan, gyengéden harapdálva a bőrét. – Hagyjuk a nászéjszakánkra – dünnyögte, s vágytól kábult mosollyal hatolt mélyre a nőbe.

– Rendben! – Haley visszahúzta szemfogait. – A nászéjszakán! – lehelte s felvéve a férfi ritmusát együtt mozdult vele… együtt sodródtak… egyre szenvedélyesebb hévvel vitték egymást a kielégülés felé. A sóhajok hangosodtak az élvezet mélységével. Még a robosztus bútordarab is hangosan nyögött alattuk, ahogy szabad utat engedtek szenvedélyes vágyaiknak. Élvezetük hangja ugyan nem hallatszódott ki a szoba alaposan szigetelt falai közül, de a bútordarab hol lassabb, hol pedig gyorsabb dobogása a padlózaton elég félreérthetetlen hangokat produkált az alattuk lévő helyiségben.

– Te nem vagy normális! – Kaila hangja szinte visított. Haley az ágyon kuporgott, mint egy kisgyerek, tekintetével a nővérét követte, aki tagadhatatlanul felháborodással fogadta a bejelentését, miszerint újra összekötik magukat Talannal.

– Ezt mégis hogyan gondoltátok?

– Jaaajjj, Kaila! Voltunk már Talannal társak – rántott a vállán Haley. – Most mi ebben olyan tragikus?

– Egy Goings és egy McElhanely vérkötelékben? Ez a világvége! – őrjöngött az idősebb lánytestvér. – Egy vámpír és egy farkas?! Nyilvánosan elismert vérkötelékben?! Hová fajult a világ?!

Haleynek akaratlanul eszébe jutott Talan előző esti célozgatása az apjára, testvére magából kikelt szavaira.

– Kaila – a fiatal vámpír maga elé pislogva próbálta gondolataiban összepakolgatni tudásának puzzle-darabkáit.

– Igen?

– Nekem ki az apám? – A váratlan kérdésre, Kaila arcára kiült a zavart döbbenet.

– Hogy mi?

– Nekem ki az apám? – ismételte meg kérdését Haley, kicsit nagyobb nyomatékkal.

– Nem tudom – mondta rövid hezitálás után az idősebbik testvér, tanácstalanul lendítve a kezeit.

– Szóval, nem is biztos, hogy Amarion?

– Nem tudom Haley, komolyan nem – nyögte Kaila. – Apa és anya távol voltak egymástól, és hogy találkoztak-e valahogy ez idő alatt, amíg apa Clear Creek-en bujkált, hát nem tudom.

– Anya egyszer azt mondta nekem, hogy besikerültem – motyogta Haley elgondolkodva.

– Még az is meglehet. Anya nem szívta le a kuncsaftjait! Az egy rágalom volt!

– Tudom – bólintott Haley, állát mellkasához ölelt térdeire illesztette. – Besikerültem – suttogta.

– Látod? Ha anya élne, ő meg tudná mondani. De az a szemét megölte őt! Hogy tudod magad egy olyannal összekötni, aki megölte az anyánkat?! – Kaila visszakanyarodott Talan alázásához. – Neked nem fájt, amikor meghalt? Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy az nyírta ki az anyádat, akiről azt hitted a barátod, akire úgy gondoltad, hogy számíthatsz?!

Haley szemébe könnyeket csaltak az emlékek.

– Meg akartam ölni – suttogta az ajkát harapdálva. – Még aludt, a kanapén, és én legszívesebben szétszaggattam volna – emlékezett vissza Haley az érzésekre, amik akkor benne tomboltak. – De nem tudtam megtenni. Annyira szerettem! Minden szúrás nekem fájt…

– Mert összekötötte magát veled! – tört ki magából Kaila. – Nagyon is tudta mit csinál! Hidd el! Így biztos lehetett benne, hogy képtelen vagy megölni őt, ártani neki, mert magához kötött! A társává tett! Egy szemét, aljas, számító dög! Már rég halott lenne, ha nem tudott volna visszaélni a kötelékkel!

Haley elgondolkodott testvére indulatos szavain, aztán a fejét ingatva kelt Talan védelmére.

– Te nem ismered őt. Én igen. Éreztem a lelkét is! Össze voltam vele kötve. A gondolatát is tudtam! Soha de soha nem ártott volna nekem! A fájdalmát is éreztem, amikor megtudta, hogy az anyámat ölte meg!

– Hányszor kell még, hogy szenvedj miatta, hugicám?! – ordította tehetetlen dühvel Kaila.

– Ne merészeld, őt egy szóval se bántani! – emelte fel a hangját Haley ahogy felpattant az ágyról. – A társam lesz megint! Ha tetszik neked, ha nem!

– Emlékezz a szavaimra, amikor majd sírva fogod megbánni! – kiabálta húga után Kaila, ahogy Haley dühösen kiviharzott a szobából.

A boszorkány fújtatva kapkodta a levegőt, igyekezett rendezni az indulattól szaporává vált légzését.

– Soha nem engedem, hogy társak legyetek még egyszer! – sziszegte a fogai között szilárd elszántsággal Kaila. – Soha!

Agya már azon dolgozott, hogy hogyan is fogja ezt kivitelezni úgy, hogy Haley ne tudja meg, az ő keze van a dologban.

– Annak a szemétnek, meg kell halnia! – döntötte el a boszorkány.