FARKASOK UTÓDAI - 9

Dean és Max épp az egyik vadetetőt javították, amikor elhúzott a fejük felett egy helikopter. Maximus összehúzott szemöldökkel nézett a gép után. Érezte, hogy a szíve gyorsabban kezdett verni, visszafogott düh volt a szemében.

– Valami baj van? – kérdezte Dean, tekintete keresztapja és a távolodó helikopter között járt.

– Még nem tudom.

Dean szeme fölé tartotta tenyerét, úgy nézett a gép után.

– Olyan mintha az erdészháznál szállt volna le.

– A francba – sziszegte a fogai között a vadőr alakváltó. – Azt hiszem mára befejeztük – dünnyögte McGinty.

– Máris? Korán van még, nem?

– Lehet, el kell mennem.

– Hová?

– Wyomingbe – dünnyögte Max és pakolni kezdett. Dean lázba jött az állam említésére, hiszen az apja onnan származott.

Ginty komor arccal szedelőzködött, közben már gyártotta a lehetőségeket, hogy miért is kereshetik megint. Már rég nem küldött érte senkit Arjun.

Amikor a házhoz értek, egykori beosztottja a gép mellett feszített, és siető léptekkel indult el felé, ahogy kiléptek a fák közül.

– Azonnal látni kíván!

– Átöltözöm – dünnyögte Max, tekintetét végigvezette magán. Piszkos volt, és az izzadság szaga sem volt nevezhető kellemes illatnak, ami körüllengte őt.

– Most! – mondta határozottan a testőr, tekintetét egykori főnökéjébe fúrva.

Maximus megértette, hogy komoly lehet a baj, egy fejbólintással vette tudomásul, s a kezében lévő szerszámosládát, Dean felé nyújtotta.

– Nem tudom, mikor jövök. Sietek vissza, ahogy tudok.

– Hívsz?

– Nem tudom – rántott a vállán Ginty és már indult a katonával a gép felé.

– Ő, a félvér fiad? – kérdezte váratlanul a katonás fegyelemmel viselkedő férfi, ahogy beszálltak a légi járműbe. Maximus szemöldöke döbbenten megemelkedett.

– Nem, Marcus! – vágta rá mogorván. Miközben állta egykori beosztottja kutató pillantását, rádöbbent, hogy ki tudja, mióta figyeltetheti őt is Arjun, hogy már Wyomingre is eljutott a pletyka, miszerint ő Miriam kisebbik fiának az apja. Hirtelen nem tudta eldönteni, Deannek mi a jobb. Ha magára vállalja, vagy tovább találgatnak a személyét illetően, és akkor talán kiderül az igazság is, hogy nem tette meg, amire felesküdött. Egy mély nehéz sóhajjal az ablak felé fordult, s a zsugorodó zöldellő tájat nézte maguk alatt.

Arjun sokkal rosszabb állapotban volt, mint amikor a jó múltkor magához hívatta őt. Ahhoz képest, hogy már akkor úgy gondolta, nem látja többet élve, majd harminc évet taposott még a földön a több évszázados vezér.

A szobában megint csak ő volt jelen és a Látó, a Titkok Őrzője két hatalmas szinte fehér farkasával.

– Gyere ide, fiam! – nyögte a vezér, kezeit McGinty felé nyújtva.

Az egykori testőrt furcsa érzés öntötte el, ahogy Arjun fiának szólította. Igaz máskor is megtette, hiszen szinte úgy is nevelte fel, de most egészen másnak érezte a hangsúlyát. Határozott léptekkel ment a haldokló vezér ágyához. Abban a pillanatban, ahogy féltérdre ereszkedett mellette, Arjun szinte utolsó erejét is összeszedve kapaszkodott belé, magához ölelte.

– Fiam! – sírta a büszke tartású indigó farkas alakváltó vállába a vezér.

– Uram… – Ginty kezdte kínosan érezni magát és szerencsésnek tartotta, hogy a Látón és rajta kívül senki nem tartózkodott a szobában. A Titkok Őrzője pedig egyértelműen egészen máshol járhatott az elméjével, mert révedő tekintettel meredt a semmibe.

– Tudnod kell, Max! Ezt nem vihetem magammal a sírba! Jogod van tudni, ki is vagy! – zokogta Arjun, ahogy McGinty arcát erőtlen reszkető kezeibe vette. Simogatta, szinte gyönyörködött benne.

– A fiam vagy, Maximus! Az én, első szülött fiam! – szakadt fel belőle a megdöbbentő igazság.

– Tessék? – Ginty úgy érezte minden ereje elhagyta, biztos pont után kapott, ahogy beleszédült a halottakba. Úgy markolta meg az ágy szélét, hogy szinte belefehéredtek az ujjai.

– Nem azért vettelek a mészárlás után magamhoz Maximus, mert az apádnak esküt tettem. Az csak egy látszat indok volt! Mint mondtam, a vezéreknek nem adatik meg, hogy szerelemből kössenek házasságot. Első a falka, a klán, a vérvonal! Az anyáddal szerettük egymást! Úgy szerettem őt, mint soha senkit! Te, az én fiam vagy, Maximus! – ömlöttek a haldokló vezérből a szavak. – Megtartom, amit esküdtem neked! Az utódod meg fogja kapni, ami jogosan az övé! De nem az a félvér, Clear Creek-en! Hanem az, akinek az anyja ereiben is farkas alakváltó vére folyik! Egy félvér nem lehet vezér! Mi történt veled ott Clear Creek-en, fiam? Azt hittem, te tradicionális vagy, nem úgy, mint Judah. Úgy ismertelek, hogy te csak és kizárólag a fajtádból választasz társat.

Gintyben tudatosult, hogy valóban azt hihette a farkas vezér, hogy Dean az ő félvér fia. Miközben hallgatta Arjun indokait, ígéreteit és terveit, próbálta magában rendezni a gondolatait. Valahogy nem árasztotta el a gyermeki szeretet az apja iránt. Túl sokat csalódott benne az utóbbi évek alatt. Sőt! Amivel pedig legutóbb megbízta, azzal végleg elásta magát a testőr előtt a vezér. Maximus távolinak hallotta Arjun hangját, és lassan elárasztotta a határozott döntés.

– Uram!

– Az apád vagyok! Hamarosan, meghalok! Tudom, érzem! Kérlek, szólíts annak, ami vagyok! Az apád! – A vezér szinte könyörögve nézett elsőszülött fia szemébe, aki hidegen állta a tekintetét. Ginty lassan felállt az ágy mellől, lehámozta magáról apja kezeit.

– Uram – ismételte meg. Se nem tudta, és nem is akarta apjának nevezni a vezért, ami láthatóan fájt a haldokló alakváltónak.

– Nekem, nincs semmilyen félvér utódom! – kezdte határozottan Maximus. – Én, igenis farkas alakváltót akartam társamul! Bridget McCoyt! Neki viszont, én nem voltam elég jó! Ő nem várt rám, pedig megesküdtem neki, hogy visszajövök, és vissza is tértem! – jöttek a fájdalmas emlékek az egykori testőrből. – Soha eszembe nem jutott előtte, más fajtabélivel összeállni! – dörögte egyre hangosabban.

Nyílt az ajtó, Marcus tárta azt Bridget előtt, előre engedve a nőt.

– Ahogy kérted uram, megérkezett Lawrence társa is.

– Ne bántsd őt, fiam! – próbált azonnal a védelmére kelni Arjun, ahogy látta Maximus szemében a csalódott haragot, amivel a nőre pillantott.

Marcus egy főhajtás után már távozott is, Bridget az ajtónál maradt, lehajtott fejjel, némán hallgatta a két férfi, további hangos szóváltását.

– Clear Creek-en az a fiatalember, nem az én fiam! – Ginty pár másodperc után döntött, hogy apja szemébe vágja az őszinte igazságot. – Büntessen meg érte vezérem, de akkor sem bánom, amit tettem! Vagyis, amit nem tettem meg! Dean Kasten, Judah fia!

Arjun szemei elkerekedtek, s pár másodpercig csak levegő után kapkodott, egy szót sem volt képes kimondani.

– Tudom, esküt tettem, hogy segítek a sorsnak! Hát segítettem is, de nem úgy, ahogyan azt maga gondolta! De legalább megismertem, hogy milyen Arjun McElhanely lelke! Büszke vagyok az apámra! De nem, önre! Hanem arra, akit eddig annak tudtam, hogy az!

McGinty határozott léptekkel elindult az ajtó felé, mire Arjun kinyújtva felé a kezeit, utána szólt:

– Várj, Maximus!

– Mire? – Max csak egy pillanatra állt meg, forrt benne a düh, az indulat. Nem akart többet abban a házban maradni egy percet sem, ahol felnőtt. Minden megváltozott benne. Úgy érezte, annak ellenére, amiket az elmúlt percekben megtudott, nem tartozik oda. Eszébe nem volt és nem érdekelte, hogy tulajdonképpen mit is jelentett az, hogy ő az elsőszülött. Átvehette volna a klán vezetését, de őt soha nem hajtotta a hatalomvágy. Kikürtölhette volna, hogy Arjun a vérszerinti apja, de ő nem akart hozzá tartozni. Nem akarta, hogy bármi köze is legyen egy ilyen számító és manipulatív alakváltóhoz.

– Hallgass meg! – mondta könyörgőn a haldokló, s köhögve zuhant vissza a párnái közé.

– Miért hallgassam meg? Most kit akar megöletni? – Ginty hangjából sütött a megvetés. – Egy percig nem akarok tovább itt maradni, és visszajönni sem. Nem leszek a bérgyilkosa! Semmi keresnivalóm nincs itt! Aki ebben a házban megérdemelte a tiszteletemet, élete utolsó percéig becsületes volt! Mivel ő már nem él, én sem tartozom ide! – dörögte a szavait kegyetlen őszinteséggel McGinty, majd Bridget felé fordult. – Örülhetsz, mert fogott az átkod! És tudod mit? Még így is, százszor többet ér egy indián sámán lánya, mint te! Igen! Feladtam az elveimet! És megmutatom, hogy milyen az, ha tényleg megvárod azt, akit igazán szeretsz! – Maximus a dühös indulatoktól fújtatva valósággal feltépte a nehéz faragott ajtót, s ugyanolyan erővel csapta be maga mögött.

Marcus az ajtóban várakozott, szolgálatkészen húzta ki magát egykori felettese előtt.

– Vigyél haza! – McGinty visszább vett a hangjából, mélyen, lassan vette a levegőt, higgadni akart. – Most azonnal, ha lehet. – Felnézett a robosztus testalkatú katonára, akinek tekintetében az együttérzést látta és a tiszteletet. – Kérlek!

– Igenis, Uram! – húzta ki magát Marcus egy fejbólintással, mintha még mindig őt tartaná felettesének. – Értettem!

Dean kihasználta keresztapja távollétét, hogy úgy próbálgassa képességeit és erejét, ahogy ő gondolja. Ebben segítségére volt legjobb barátja, az ifjabb Dunkin.

– Ha érzed magadban, akkor ki is tudod engedni, Dean! – erősködött Cody, s hogy ezt prezentálja Deannek, sokadjára váltott, medvéből emberré, és vissza. – Hagyd, hogy szétáradjon benned! Azt mondtad érzed, hogy feszít.

Dean próbálta ugyan, de most még csak nem is érezte, hogy szétfeszítené. Ahhoz, düh kellett volna, de legalább az, hogy valamitől megemelkedjen a pulzusa, az adrenalin szintje. Most inkább rengeteg gondolat tolongott a fejében, egyszerűen még összpontosítani sem tudott, bárhogy is akart.

– Tudod mit? Fussunk inkább – legyintett lemondóan a farkas félvér.

– Ne add már fel! – Cody belebokszolt barátja vállába, majd felszedegette a ruháit a földről, és elkezdett öltözködni.

– Nem adom fel – Dean arca keserű fintorba torzult –, de most nem megy. Annyi minden van a fejemben – nyögte.

– Megértelek – fújta Cody –, mert ennyi erővel, születhettél volna akár, egy hercegnek is. Mert amiket elmondtál, öregem!

– Jah – sóhajtotta a félvér, cipője orrával a földet rugdosta. – Minden téren elcseszett vagyok.

– Neeem, nem nem nem nem nem – rázta a fejét Cody. – Hallottam már a szüleimtől, a félvérekről. Azokból lesznek az Őrzők! Mint például a rendőrség. Sőt, attól is több! Mintha összegyúrnál egy testőrt, egy nyomozót, egy tengerészgyalogost, meg egy bírót. – Cody kézfejével, meglegyintette barátja mellkasát. – Nektek, nem kell aggódnotok a vadászok miatt sem. Azok, az esetek többségében együtt dolgoznak veletek, és nem vadásznak rátok. Ja, a büntetés végrehajtást kihagytam! Légy büszke arra, ami vagy!

 Dean ülésbe engedte testét egy farönkre.

– Hát, úgy tűnik nekem, ez születésem óta pont fordítva van. – Öt újjal túrta át a haját, próbálta rendezni sűrű bozontját. – Nagyapám nem ismert el, a rokonok meg még az igazi szüleimet is el akarták tüntetni a múltamból. Ne is tudjam, hogy mi vagyok.

Cody miközben megigazította magán a felsőjét, együttérzően nézett Deanre.

– De most már tudod ki, és mi vagy. És ahogy mondtam, legyél rá büszke! – intett feléje lelkesen buzdítva. – Szedd össze magad, és mutasd meg, hogy olyan őrző vagy, akiről még évszázadokon keresztül is beszélni fognak! Akitől tartanak, akit tisztelnek!

– Őrző? Azt sem tudom mi a dolga egy őrzőnek.

– Issssteneeeeemmm! – A medve alakváltó hosszan nyújtotta a szót, a fejét fogva ívbe hátra feszült. – Milyen negatív szelek fújnak erre? Vagy, csak engem gyötör negatív emberekkel, a sors?

– Pozitív vagyok, Cody – Dean felállt –, nagyon pozitív vagyok. Fussunk! – intett a fejével, azzal nekiiramodott.

Most zavartalanul élvezhette a száguldást, a saját tempójában. Kiengedhette magából a maximumot. Már tudta, hogy nem hibás, csak más. Megfeszült izmokkal cikázott a bokrok között, néha hátranézett, hogy barátja tudja-e vele tartani a tempót.

– Gondolkodtam haver – lihegte Cody. – Van egy ajánlatom a számodra.

– Milyen ajánlatod?

– Nincs kedved a műhelyben is dolgoznod?

– Azt csiripelték a verebek, hogy vettetek fel valakit.

– Ahham – bólogatott Cody –, vettünk.

– Nem vált be?

– De – vágta rá az ifjú Dunkin, láthatóan zavarban volt, a tarkóját vakargatta. – Inkább azt mondanám… – megköszörülte a torkát –, hogy nem oda való – rántott a vállán.

Dean homloka ráncba szaladt, ahogy Codyra nézett.

– Fejtsd ki bővebben. Ha bevált, akkor hogy-hogy nem oda való?

– Egy lány.

– Azt hiszem sejtem, mire gondolsz – húzta félre a száját Dean. Kieran Dinger irritáló, provokatív személyiségét már sokan megszenvedték, néha még a saját öccse is. Híre volt a fiatal férfinek és nem éppen pozitív.

– Nem szeretném kitenni, még egy inzultusnak. Végre sok év múlva, de van valaki Kaila helyett – magyarázta Cody. –, és jó munkaerő.

– Tetszik neked?– Dean láthatóan zavarba hozta barátját a kérdésével.

– Fyrával járok! – hárította a választ a medve alakváltó.

– Tudom – biccentett Dean, széles vigyorral. – De nem ezt kérdeztem.

– Van egy kisugárzása. – Cody kereste a megfelelő szavakat. – Nem is tudom, van benne valami.

– Te, már csak megérzed! Nálatok sokan megfordulnak.

Deannek már ismerős volt a helikopter, ami a vadászház udvarára ereszkedett. Cody tapintatosan elköszönt barátjától és sietve indult haza. McGintynek már csak messziről intett köszönés képpen. Maximus szinte elviharzott félvér keresztfia mellett, annyira forrt benne az indulat, hogy még csak nem is köszönt Deannek, az ajtót is dühösen csapta be maga mögött.

Sokáig a két férfi feszült, kínos némaságban kerülgette egymást a házban. A több évszázados farkas magában próbálta rendezni az igazságot, amit megtudott haldokló apjától, Dean pedig látva rajta a dühöt, inkább nem is kérdezett semmit, hallgatott.

– Cody nagyon hamar elsietett – dünnyögte az orra alatt McGinty, megtörve a köztük uralkodó némaságot.

Dean rántott a vállán:

 – Dolga volt.

– Segíteni jött?

– Nem igazán – feszengett a félvér. – Vagyis, ha úgy vesszük, igen.

Ginty megemelve szemöldökét nézett Deanre, mire a fiatal férfi zavartan tekingetve szedte össze a szavait.

– Alakot váltani próbált segíteni.

– Hogy mit?

– Hát, mert én nem tudok… – magyarázkodott Dean. – Próbálta elmagyarázni…

– Honnan tudná?

– Ő is alakváltó.

– De nem félvér! – morogta Ginty.

– Meg aztán beszélgettünk is – fújta Dean, csak úgy mellékesen számot adva keresztapjának a délutánjáról –, erről-arról. A családomról, rólad…

– Micsoda? Nem mondhatod el senkinek, Dean! – tört ki dühösen Maximus, öklével olyat csapott az asztalra, hogy megemelkedtek rajta a poharak és a tányérok. – Nem beszélhetsz arról kik a szüleid, és nem beszélhetsz rólam sem!

– Ő a barátom! Neked is elmondtam, hogy ő egy medve alakváltó.

– Akkor sem! A legjobb barátodnak sem mondhatod el azt, amit másról megtudsz! Ez szabály! – McGinty már ordított, amit hirtelen megint felváltott a feszült csend.

– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg bizonytalanul Dean.

– Mond – sóhajtotta Maximus, tenyerét végigsimította hosszú sötét haján, szorosabbra fogta a copfját.

– Rólad ki tudja, hogy farkas vagy?

– Nem mindegy? Senkinek nem mondhatod el, és senki előtt, nem is célozhatsz rá! De azt is meg kell tartanod magadban, hogy a barátod micsoda! Megértetted?

Dean bólintott:

– Meg.

Az arrogáns, hangos szavakat, megint csak néma csend követte. McGinty arcára kiült a harag, az aggódás.

– Szóval azt is kifecsegted neki, hogy én farkas vagyok?

Dean sokáig hallgatott, majd bátortalanul kérdezett vissza:

– Ő, nem tudta? Azt hittem…

– Nem hinném! A szüleitől, biztos nem! – engedte ki újra a hangját a tapasztalt farkas. – De ezek szerint, most tőled, már igen!

– Azt mondtad a kocsmájuk menedékház…

– Igen! És azt is mondtam, hogy a szülők, nem kötnek mindent az utódok orrára. Legalábbis egy ideig, nem! Ha valaki magáról elmond valamit, az az ő dolga. De másról, semmit! – magyarázta indulatosan Maximus. Tagadhatatlanul dühös volt. Dean fel-felpislogott rá, miközben azon törte az agyát mi történhetett Wyomingen. Igaz keresztapja akkor is elég morcos volt mielőtt el nem ment, de biztos volt benne, hogy nem csupán ő dühítette fel ennyire. Már a gépről leszállva ordított róla az indulat.

– Cody csak segített volna, hogy át tudjak alakulni – mondta csendesen Dean, az asztal lapját kezdte kapargatni.

McGinty arcán az érzelmek pillanatok alatt változtak, ahogy lassan feléje fordult.

– Te, nem fogsz átalakulni, Dean. Nem leszel farkas – mondta csendesen a fejét ingatva. Hangjában érezhető volt a sajnálat.

– Miért? Érzem, hogy bennem van – próbált Dean a legbelső érzéseibe kapaszkodni, onnan meríteni reményt, hogy talán egyszer mégis sikerülni fog.

– Akkor sem változtál át, amikor Edwinnel összeugrottatok. Ha annyi dühvel magadban sem ment, akkor soha – magyarázta Maximus, s mély sóhajjal hajtotta le a fejét. – Sajnálom fiam, ezzel barátkozz meg.

Dean fejében csapongtak a gondolatok, végül úgy döntött kikéri keresztapja véleményét a merész ötletéről.

– Mi lenne, ha meglátogatnám Miriamot? – Kérdésére McGinty szemöldöke ráncba szaladt. – Hogy bocsánatot kérjek – tette hozzá gyorsan, indokolva szándékát.

– Szerintem meg, felejtsd el. Már abban sem vagyok biztos, hogy Edwinnek nem kottyantotta el, hogy ki az apád. Az unokatestvéredért meg, nem tenném tűzbe a kezem, hogy nem fogja sérelmében, telekürtölni vele a környéket.

Megint közéjük telepedett a csend. Az előbbi indulatos kiabálás után, szinte síri volt és szokatlan a hallgatás.

– Meg kell tudni védeni magad, mielőtt népszerűséget szerzel – törte meg a csendet, témát váltva Ginty, s még be sem fejezte a mondatát, egy villámgyors mozdulattal Deannek dobta a vadászkését. A félvér tökéletes reflexszel kapta el, mielőtt a vállába fúródhatott volna. Az egykori testőr elismerősen bólintott, aztán fejével intett keresztfiának, hogy kövesse őt.

Kinn az udvaron, random módon dobálta meg egy rakat késsel, a fiatal félvérnek pedig az volt a feladata, hogy bármilyen úton-módon kitérjen előlük vagy hárítsa őket. Aztán neki kellett mozgó, és rejtőzködő célpontokat eltalálnia, szintén késsel. Végül Maximus vágó, és szúró eszközöket borított a kinti faasztalra, Deannek pedig, be kellett mutatnia, hogyan használná őket, a legjobb tudása szerint, egyelőre még csak ösztönösen. McGinty fel akarta mérni milyen alapra tud építkezi, amikor majd tanítani kezdi Deant.

Marcus N. Weaver, egyre jobban Ginty helyét töltötte be. Arjun, attól függetlenül, hogy Veronica mellé rendelte az átalakulni képtelen farkast, bizalmas ügyei intézésével is őt bízta meg.

A testőrnek - miután haza szállította McGintyt -, a következő feladata az volt, hogy időre elmenjen Veronicaért az évzáró bálra, amire az apja vitte el, és az egyik szálloda nagytermében volt megrendezve.

Széles vállával utat törve araszolt a táncolók között. Néha meg-megszólított egy-egy fiatalt, hátha ismeri Veronicát, és meg tudják neki mondani, hogy merre találja.

– Ott táncol Richievel – kapta az útbaigazítást végre a sokadik lánytól, mire abba az irányba fordult amerre a nem kicsit spicces kamasz legyintett a kezével.

Veronica összeborulva inkább csak tántorgott a nevezett fiúval, mintsem táncolt. Egy pohárból kortyolgatták felváltva a beazonosíthatatlan italt.

Marcus határozott léptekkel indult meg a párocska felé.

– Veronica! – szólította meg a lányt, mire a kamasz úgy fordult felé, mintha igazából azt sem tudná hol van éppen. Marcusban azonnal felmerült a gyanú, hogy nem csupán az alkoholtól homályosan zavarosak a lány szemei.

– Mennünk kell – mondta a testőr határozottan, de nem parancsolóan. Megfogta a lány karját, hogy támogatva kivezesse. Veronica úgy tűnt tökéletesen irányítható, engedelmesen indult meg. Széles, bájosan idétlen vigyorral simított végig Marcus borostás arcán.

– Hová kell mennünk? – kérdezte a farkas nőstény, olykor kibillent az egyensúlyából, kezét a férfi arcán felejtette. – Marcus?! Jé! Te úgy nézel ki, mint Marcus! – hadara Veronica kábán pislogva, botladozó nyelvvel.

A Richinek nevezett fiú váratlanul visszarántotta magához a lányt.

– Nica nem megy sehová! – csattant fel a fiatal.

– Dehogynem! – bólintott egy halvány félmosollyal a testőr.

– Ki a szar vagy te? – Marcus a hangos kérdéssel egyidőben érezte, hogy erősen taszított valaki a hátán. Az alakváltó lassan a hang irányába fordult.

– Halljam! Ki a szar vagy te? – ismételte meg arrogánsan a kérdést a fiatal férfi, aki egyértelműen idősebbnek látszott a többiektől. – És mit keresel itt?

– Te mit keresel itt?! – kérdezett vissza Marcus, arcáról eltűnt a barátságos mosoly, ahogy még közelebb lépett az idegenhez. – Hány évet ismételtél?

– Szólok a biztonságiaknak, és kidobnak innen a picsába!

– Csak nyugodtan! Ott áll egy az ajtóban! Én igazoltam magam nála. És te?

Veronica közben csak annyit érzékelt a külvilágból, hogy egyensúlyát vesztve majdnem hanyatt esett, ahogy egy határozottabb rántást érzett a karján. Aztán valaki elkapta hátulról, átkarolta a derekát és elindult vele. Merre? Fogama nem volt. Megbotlott a lépcsőben, de nem esett el. Az a valaki erősen tartotta és vezette őt.

Emelet? – futott át az agyán, homályos tekintettel pislogott körbe egy szinte hiábavaló tájékozódás reményében. Közvetlen közelről Richie vigyorgott az arcába, amit kába idétlenéggel viszonzott.

Ó! Itt van Richie is! Akkor nincs gond… semmi gond! Őt ismerem – konstatálta, aztán nyelni kényszerült, mert a fiú a szájához emelte az italos poharat.

Jól láttam? Marcus is itt van? Hová lett? Vagy csak hasonlított… – újra körbepillantott, de forgott vele minden, s szinte csak elmosódott alakokat látott, miközben minden ellenállás nélkül hagyta hogy Richie felvezesse a lépcsőn.

Mikor Marcus hátat fordított a láthatóan elbizonytalanodottá vált fiatal férfinek, Richie és Veronica már eltűntek. A testőr dühösen, hangosan szívta be a levegőt, miközben válla felett hátranézve gyilkos tekintete egyértelműen kifejezte, az előbb még nagylegényt játszó fiatal férfinek, hogy legszívesebben mit is tenne vele. Ugyanis robbant benne a felismerés, hogy a kötekedő idegen szándékosan hívta fel magára a figyelmet, hogy az a Richie időt nyerjen. Pillanatok alatt összeállt benne a kép, hogy a fiú mire is készülhetett. Nem állt szándékában a férfi torkának esni, hiszen pontosan tudta, hogy egy ember nem ellenfél a számára, és balhét sem akart. Azért elkapta a grabancát és egészen az arcába hajolva szegezte neki a kérdést.

– Mi a szart adtatok neki?

– Nem tudom miről beszél! – hebegte a férfi, szemei elkerekedtek a testőr megváltozott íriszét látva. Marcus úgy döntött nem pocsékolja rá az időt, mert azzal Veronica esélyét rontaná. Hagyta a rémült, piti drogdílert, érzékszervei automatikusan élesre állítódtak, ahogy tekintetével már a tömeget pásztázta. Nem látta őket. Felhasználva kifinomult érzékeit, észrevétlenül szagolt a levegőbe és megindult a jól ismert, beléivódott illatot követve. Védelmező ösztöne egyre erősödött. Még küldött egy újabb gyilkos pillantást Richie cinkostársa felé, de arról letett, hogy őt faggassa, hová vihette Veronicát a fiú.  Jobban bízott a szaglásában, az érzékeiben, mint abban, hogy a férfi beszélni fog.

Miközben határozott léptekkel követte Veronica illatát, kavarogtak a gondolatok a fejében.

Isteni szerencse, hogy most jöttem! Ha egy órával később teszem, talán már késő lett volna! – zakatolt a fejében, miközben kettesével fogyasztotta a lépcsőfokokat az emeletre. Tudta, hogy innentől a fiúnak már esélye sincs kiviteleznie a tervét, hiszen magabiztosan követte az illatot, amit egyre erősebben érzett, jelezve, hogy hamarosan célba is ér.

Veronica úgy érezte magát, mint még soha. Tudatánál is volt és nem is. Látta, ahogy Richie bezárja maguk után a szállodai szoba ajtaját, ahová a zene még tompán behallatszott, aztán pár lépéssel újra ott volt előtte. Ismét a lány szájához emelte a poharat, mire Veronica elnevette magát és elfordította a fejét.

– Ha még egy kortyot is iszok, bepisilek, Richie! – Aztán mégis nyelni kényszerült. Nem akart, de már semmi ereje nem volt tiltakozni, nem még védekezni, amikor a fiú hevesen megcsókolta.

A lány fejében még zakatoltak a ki nem mondott szavak:

Nem akarom, Richie! Hagyjál! Hallod? – De a nyelve sem forgott már úgy ahogy akarta. Csak morgott értelmetlen szavakat, szinte a fiú szájába motyogott.

– Minden lány álma ez, Nica! – lihegte Richie a felfokozott izgalomtól, s kapkodva fogott hozzá megszabadítani Veronicát a ruhájától. – Hogy a végzős bálon megtörténjen!

– Nem – nyögte ki végre az első értelmes szót az alakváltó lány.

– Dehogynem! – Richie az ágyra taszította Veronicát, s maga is vetkőzni kezdett, bontotta a nadrágját.

A lány erőtlenül rázta meg a fejét, szeme teleszaladt könnyel, mert érezte minden tagjából kifutott az erő, ólomnak érezte a testét. Nem is értte, hogyan jutott el a szobáig, pláne hogy józan pillanata emlékeiben még élt, hogy nem kevés lépcső vezetett az emeletre. Nem először itt már alkoholt titokban, és megállapította, hogy akkor nem így érezte magát. A kiszolgáltatottság érzése a félöntudatlan állapotban is kétségbejtette.

Marcus! Hol van ilyenkor Marcus?! Az előbb mintha őt láttam volna. Hová lett? – zakatolt a fejében, miközben potyogtak a könnyei, s fátyolos szemén át látta, ahogy Richie vehemensen készülődik neki az aktusnak. Semmit nem tudott tenni, csak tehetetlenül, lebénulva feküdt az ágyon kiszolgáltatottan.

Valami csattant. Mintha egy nehéz tárgy dőlt volna el, mire Richie válla felett a hang irányába nézett. Az ajtó a falnak csapódott, ahogy Marcus egy határozott mozdulattal könnyedén berúgta azt.

– Mi a franc?! – szakadt fel a fiúból, miközben rémülten nézte, hogy félelmetesen, borostyánbarnán izzó szemmel, megállíthatatlanul menetelt felé a lent már látott fickó, csak most egészen másképp festett. Nem volt barátságos mosoly az arcán. Nagyon nem!

Marcus megragadta a fiú kigombolt ingjét és egy határozott mozdulattal odébb penderítette őt a magatehetetlenül heverő lány elől. A legkevésbé sem érdekelte, hogy Richie pár lépés után térdre esett a félig letolt nadrágja miatt. Felrántotta a földről s egészen közelről hörögte a fiú arcába:

– Takarodj!

– Mi a franc maga? – hebegte elkerekedett szemekkel Richie.

– Tőled függ! – dörögte Marcus. – Lehetek a halálos rémálmod is!

Richie remegő ujjakkal rángatta fel csípőjére a nadrágját, hogy mielőbb el tudja hagyni a szobát.

Néma csend lett, miután a fiú kiszaladt az ajtón.

Marcus, Veronica fölé hajolt, megpaskolta az arcát.

– Jól vagy? – Kérdésére nem kapott választ, a fiatal alfanőstény üres tekintettel pislogott a semmibe, egyre laposabbakat.

Itt van! – konstatálta Veronica, de csak magában, egy bágyadt, halvány mosollyal az ajkán.

Akkor most már, akár alhatok is! – azzal lehunyta a szemét. Érezte, hogy a ruháját igazgatja valaki, aztán puha takaró öleli körbe, majd két erős kar megemeli, és pontosan tudta, hogy már biztonságban van. Szinte belefészkelte magát a testőr izmos karjaiba, fejét a vállára hajtotta, s innenetől nem érdekelte a külvilág. Semmit nem érzékelt a hazaútból sem.

Marcus a legnagyobb csendben és titokban csempészte be - a már alvó lányt - a hátsó személyzeti bejáraton keresztül. A karjaiban tartva, puhán lépdelt vele a kihalt, üres folyosón, Veronica szobája felé.

– Roni, Roni! – sóhajtotta, suttogva. – Miért csinálod ezt, kislány? – korholta seppegve, közben szinte gyönyörködött a lány nyugodt, kisimult vonásaiban.

– Marcus?! – a női hangra megtorpant a testőr, szinte hallotta a saját szívverését, ahogy a sötétből kibontakozott Bridget alakja. – Mi történt? – kérdezte kíváncsi döbbenettel a nő.

– Semmi asszonyom – hadarta a testőr. – Kamasz. Végzős bál… kicsit beivott – próbálta menteni a lányt Marcus.

– Kicsit? – vonta fel a szemöldökét az anya.

Marcus pár másodperces hallgatás után, úgy döntött nem súlyosbítja a helyzetüket hazugsággal.

– Valószínűleg beletettek valamit az italába – hadarta, de a majdnem megtörtént erőszakról, hallgatott. Nem akarta az aggódó anya ijedtségét fokozni, hiszen végül Veronicának nem esett nagyobb baja.

– Vidd a szobájába – utasította visszafojtott hangon Bridget a testőrt. – Én szólok Dr. Morgannak. Jobb ha látja egy orvos. Marcus, nem szeretném, ha erről bárki tudomást szerezne. Ugye érted?

– Számíthat a diszkréciómra, asszonyom!

– Ebben biztos vagyok. Szóval maradjon ez kettőnk között.

– Úgy lesz! – bólintott a testőr.

Míg Bridget elment a doktorért, Marcus ágyba fektette a békésen alvó lányt. Óvatosan engedte a párnára a fejét, kisimította Veronica arcából, csillogó fekete haját. Gondosan eligazgatta rajta a báli ruhát,  betakarta. A lány mint egy kisgyermek csecsemőpózba gömbölyödött, két tenyerét nyakához szorítva arcát a párnába dörgölte.

– Kimondottan helyes vagy Marco, csak ne lennél olyan elcseszett – motyogta. Marcus arcára halvány mosolyt varázsoltak a lány öntudatlanul, spicces őszinteségből mormolt szavai, majd lassan leült az ágy melletti székre. Nem hagyta magára a felügyeletére bízott kamaszt. Ott ült az ágya mellett, amíg meg nem érkezett Bridget az orvossal. Mikor belépett az anya a doktorral, felpattant a székről, s kötelességtudóan fejet hajtott, majd megindult az ajtó felé.

– Marcus! – szólt utána Bridget, mire a testőr megtorpant. – Nagyon köszönöm! – mondta hálásan az alfanőstény.

Jaliyah a szurdokon kuporgott, ahol visszaadta a természetnek anyja hamvait. A törzshelyévé vált, akárcsak Kyleinak.

Dühös volt, amitől remegett a gyomra. Kiszolgáltatottnak érezte magát. Nem tudott szabadulni az emléktől, hogy az a Kieran mit meg nem engedett magának, és neki nem volt olyan fizikai adottsága, hogy megálljt parancsoljon neki. Codyac fellépése viszont határozottan tetszett neki, s az, ahogy a pökhendi srác meghunyászkodott előtte. A szavának súlya volt!

Mellkasához húzta térdeit, átkarolta. Állát térdére helyezve kezdte hintáztatni a testét. Itt mindig meg tudott nyugodni.

Roppant egy elszáradt gally az avarban, de Jali nem fordult azonnal hátra, csak kiélezte érzékeit és hallgatózott. Érezte, hogy ott lapult mögötte a bokrok takarásában a farkas, és őt figyelte. A lelki zavarát is érezte, mégis biztos volt benne, hogy nem fog a nyakának ugrani. Nem csak zavar volt az állatban, hanem kíváncsi érdeklődés is.

Jali lehunyta a szemét, s először a fejében fogalmazódtak meg a szavak, csak magában gondolta, de a végén már suttogott:

– Szia, akárki is vagy. Nem bántalak. Hülyeséget beszélek. Nem is tudnálak. Azért ha kérhetném, te se bánts engem, jó? – A válla felett óvatosan hátrapillantott. A farkas alakját kereste a bokrok között, s beleborzongott, amikor meglátta a két világító szempárt a sötétben, őt nézte. Félelmetes volt, ahogy nekiszegeződött a fénylő tekintet. Olyan volt, mintha vakuval világítottak volna folyamatosan az állat szemébe.

– Miért leselkedsz utánam? Elfoglaltam a helyed, vagy mi? – dünnyögte Jali, arcát a vállába fúrta, onnan kukucskált a farkas felé.

A világító szempár egészen közel ereszkedett a földhöz, ahogy az állat lehasalt. A sötét miatt nem látszott jól, szinte csak a körvonala volt kivehető, és a határozottan metálosan fénylő tekintet.

Jalit is izgatott kíváncsiság kerítette hatalmába. Félelme lassan oszlott, látni szerette volna a vadállatot. Sajnálta, hogy az meghúzódott a sötétben. Az indián félvér lány lehunyta a szemét, elképzelte az állat mozdulatait, felidézte a hatalmas, erőteljes alkatát, gyönyörű testtartását, amikor egyetlen egyszer már sikerült megpillantania. Aztán lassan mozdult, óvatosan fordult teljes testével a farkas felé. Gyönyörködni akart benne, már amennyire kivehető volt a sötétben. A sarkaira ülve térdelt, kényelmes testhelyzet volt ez egy hosszabb megfigyeléshez. Bár a hideg borzongás futkosott a gerincén a rá meredő fénylő szempártól, mégsem tudott elszakadni a látványától. Soha ilyen közelről még nem is látott vadonban élő farkast, s most ott volt előtte! Óvatosan mozdult, ahogy felemelkedett a sarkairól, s előre nyújtotta a kezét az állat felé. Olyan lassan mozdult, ahogyan csak tudott.

Hirtelen megemelkedett a szempár, és halk, mély, figyelmeztető morgás jött a farkas felől. Vitathatatlanul fenyegetésnek szánta. Jali meg is értette és megállt a mozdulatban. Nem akarta provokálni az állatot. Várt. Bár egy idő után egyre kényelmetlenebb volt számára félállásban megtartania a törzsét, minden támaszték nélkül. Így kénytelen volt megkockáztatnia, hogy a ragadozó esetleg feléje fog kapni, de a tenyereit már muszáj volt a földre engednie, hogy megtámaszkodjon. Az állat a mozdulatra hangosabban felhorkant, reccsent az ág is, ahogy megindult felé.

Jali azonnal mozdulatlanságba dermedt, de a farkas még mindig morgott. A lány már nem is volt benne olyan biztos, hogy az állat nem fogja megtámadni, ha most ő újra megmozdul.

Csapdába estem – konstatálta Jali. Előtte a bokrok között a vadállat, mögötte a szakadék a sziklákból szivárgó vízeséssel. Kezdte egyre jobban átjárni a lehűlt levegő, remegtek a vállai, ahogy a nyirkos, hideg avarban támaszkodott. A térdein a nadrág is átnedvesedett, amitől már határozottan fázott.

Ha most nem fogok megfázni, akkor soha! – gondolta magában. Összeszorította a fogait, különben már vacogtak volna. Lassan a tanácstalanságán és a dühén, felülkerekedett a bizonytalanság, a félelem.

Mi lesz? Menj már el! Menj! Vagy legalább, engem hagyj elmenni! Megfagyok! – mérgelődött, de csak magában.

A morgás váratlanul abbamaradt, amitől Jali kicsit megkönnyebbült.

– „Remek! Akkor most már el is mehetnél.” – Úgy tárgyalt vele gondolatban, mintha legalább hallotta volna őt az állat. – Tudod, én is mennék haza. Szerintem már át is fáztam és veszett beteg leszek – duruzsolta már félhangosan Jali, közben jobban szemügyre vette az állatot.

Reménytelen sóhajjal valamelyest engedtek a fiatal nő izmai.

Buta liba, úgy csinálsz, mintha értené is, amit mondasz neki. Azt hiszem, nekem tényleg elment az eszem! – dorgálta magát.

A farkas határozottan lendületesen mozdult meg. Jali ösztönösen markolt bele az avarba, becsukta szemeit és várta a támadást, a harapást, hogy az állat nekiugrik.

A zaj, a lépések távolodtak, már csak halk neszek jelezték, hogy a ragadozó merre indult. Jali lassan nyitotta a szemét, tekintetével kereste a két fénylő szempárt.

Már nem volt ott.

Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. A félelemtől begörcsölt izmai kiengedtek, és szabálytalan remegésbe kezdtek. A hidegtől, vagy az ijedtségtől már nem is érdekelte. Talpra ugrott, lesöpörte térdeiről és tenyeréről a piszkot, miközben tekintete kutatva cikázott a sötétben, és sietve elindult haza. Fázósan karolta a vállait, határozottan érezte, követi, figyeli a ragadozó, de nem mert se lassítani se megállni, csak a fejét forgatta merre hallja a puha lépéseket. Mikor már a házból kiszűrődő fények adtak némi félhomályt, és látta nagyapja által minden éjjel meggyújtott tüzet, futni kezdett. Néha bukdácsolt, de meg sem állt, amíg a levegőt kapkodva végre el nem érte otthonát. Ahogy befordult az ajtón, azonnal bezárta maga mögött, még a hátával is megtámasztotta.

Nagyapa! Hol van nagyapa? – ijedten pillantott körbe, nem-e kizárta az öreget, aztán megkönnyebbülve engedte ki a levegőt, ahogy meglátta őt, nyakig betakarózva békésen aludni a sarokban a vackán.

Hát remélem, hogy csak hazakísért, és nem akar még be is jönni! – Jali szuszogva rendezte lélegzetét, ki-kipislogva az ajtó melletti kisablakon.

Nem látta ugyan az állatot, de érezte, hogy kinn van valahol, ott lapul a bokrok takarásában, a sötétben.

Úgy viselkedett, mintha értette volna, amit kértem tőle. Elengedett – cikáztak Jali agyában, ahogy kiértékelte az elmúlt pár perc mozzanatait.

Dean a Menedékház kantinjában várta Codyt. Braydon Dunkin gyömbért rakott a félvér alakváltó elé és egy bátorító mosollyal még vállon is lapogatta a pulton keresztül.

– Ne lógasd már az orrod! Rád van írva a hétfájdalmad – kacsintott.

Dean zavart mosollyal, kelletlenül vonta meg a vállát:

– Csak kissé elfáradtam.

– Keresztapád kifacsart? – kérdezte Braydon, közben a poharakat mosogatta, a pultot törölgette. A szeme, nyíltan árulkodott arról, hogy tudja micsoda Maximus.

– Jah – bólintott Dean – Szerintem előző életében, kiképzőtiszt volt – dünnyögte, s abban a pillanatban már meg is bánta, hogy akaratlanul kicsúszott a száján. A félvér farkas ideges zavartsággal tekingetett jobbra-balra, csak futólag pillantott az alakváltó medvére. Mindenki más egy közhelyes megjegyzésnek vette volna, de Braydon sokatmondó vigyorba húzta a száját, amiből Dean ki is következtette: a Menedékház vezetője tudta, hogy McGinty valamikor egy klán testőrségének vezetője volt.

Cody szinte a semmiből termett ott, szapora légzése elárulta: sietett.

– Sokat vártál rám? – kérdezte barátját, miközben felcsúszott a mellette lévő bárszékre, és a pultra könyökölt.

– Áh, nem – rázta a fejét Dean. – Édesapád különben is szóval tartott.

– Gondolom – biccentett Cody, hátba vágva a félvért. – Na, gyere! Máris van, egy sürgős meló a számodra – intett a kezével, ahogy lepattant a székről, s lendületesen indult az ajtó felé. Dean küldött Braydon felé egy „Köszönöm!” mosolyt, aztán követte barátját.

Cody arcán visszafogott sejtelmes mosoly bujkált, és csak beszélt és beszélt, amíg a kocsmából a garázsszerű műhelybe tartottak, aminek hatalmas ajtaja kitárva várta őket.

– Szóval fejmosást kaptál, keresztapádtól? – kérdezte, egyben konstatálva is a hírt, majd vállon veregette Deant. – Üzenem neki, hogy ne aggódjon, már az előtt tudtam, hogy micsoda, mielőtt te beszéltél volna róla.

– A lényegen, nem változtat – húzta félre a száját a félvér. – Eljárt a szám és erről, le kell, hogy szokjak – dünnyögte Dean.

– Majd belejössz, haver! – biztatta őt vigyorogva Cody. – Vannak szabályok, amikről én is tudok neked mesélni. Bár, nem egészen tudom, rád milyenek vonatkoznak, mert te amolyan köztes állapot vagy.

– Jah! Tiszta szívás ez a köztes állapot! – Dean futólag pillantott csak a benzinkút irányába, miközben a műhely felé sétáltak alakváltó barátjával.

Egy vendég éppen tankolt, és az a lány, akiről Cody mesélt, - hogy nem is olyan régen vették fel - a kocsi ablakát mosta. Katonai gyakorlónadrág, laza póló és sildes sapkát viselt, ami alól kilógott hosszú sötét copfja. Derekára kötve most is ott volt a flaneling. Deannek beugrott a kép, a buszról.

Szóval nem is kamasz fiú volt, hanem egy lány – jött a félvérben a felismerés, s egy pillanatra leragadt a lelkiismeretesen dolgozó fiatal nő látványánál. Zavartan kapta el a tekintetét, ahogy a - korábban - kamasz fiúnak nézett lány munkája közben feléje pillantott.

Jali is észrevette a Codyval sétáló fiatalembert, ahogy a műhely felé tartottak, amikor nagy levegőt véve - csak úgy - körbenézett. Mellkason ütötte a felismerés, lelassult mozdulattal csavarta a vödörbe a rongyból a vizet.

Az meg az a srác a buszról, azokkal az intenzív barna szemeivel – zakatolt az agyában.

Na, ennyit arról, hogy talán soha nem látom többet – gondolta, s ahogy a fiatalember véletlenül arra nézett, ő azonnal elkapta a tekintetét, s direkt úgy fordult, hogy ne szembe legyen, de azért még oda-odasandított.

Láthatóan egyetértésben beszélgettek Codyval, a fiatal Dunkin néha vállon veregette az idegent.

Szóval ismerik egymást. Lehet barátok is, mert elég jól elvannak – állapította meg Jali, miközben válla felett néha feléjük pillantott, mintha csak úgy nézelődne.

Aztán ahogy a két fiatal férfi beért a műhelybe, eltűntek a lány tekintete elől.

– Kieran motorja. – Cody két kézzel mutatott a szinte szétrobbantott járműre.

– Ez aztán, alaposan szét lett kapva – húzódott vigyorba Dean ajka, s hangsúlyában volt némi káröröm is, ahogy így látta az idősebbik Dinger fiú motorját.

– Jali munkája. Ha valamit nem találsz, őt kérdezd – biccentett Cody, ugyanazzal a vigyorral, amivel Dean is reagált a motor állapotára, majd sokatmondóan vonogatta a szemöldökét. – Nem csodálkoznék rajta, ha kiderülne, hogy szándékosan végzett ilyen alapos munkát.

Dean egyetértően bólintott Cody szavaira, aztán leguggolt a szanaszét heverő alkatrészek felé, tekintetét körbevezette rajtuk, gyors leltárt készített.

– A napokban, a patak melletti kis tisztáson szerveztünk egy kis tábortüzes bulit. Eljöhetnél – mondta Cody, Dean vizsgálódása közben, mire a félvér csak vállvonogatással reagált.

– Nincs kedvem buliba menni – dünnyögte aztán.

– Na, ne mááár! – nyafogta Cody. Szokása volt hátba csapni a másikat és most is megtette a mozdulatot, de mivel ő állt Dean guggolt, csak lendületesen suhant el barátja válla felett a keze.

– Miért nincs? – lovagolt tovább a témán Cody.

Deannek közben már egészen máshol jártak a gondolatai. Barátja mellett kipillantva látta, ahogy a lány közeledett a műhely felé. Cody is abba az irányba fordult amerre Dean nézett, s ahogy meglátta a feléjük tartó lányt, megindult elé. Ezzel el is puskázta a lehetőségét is annak, hogy Dean közelebbről szemügyre vehesse, pedig határozottan kíváncsi lett volna rá.

– Na, majd még beszélünk! – intett vissza Cody, ahogy sietve sarkon fordult, s nyújtott lépésekkel indult a lány felé, mintha meg akarná akadályozni, hogy belépjen a műhelybe. Dean még figyelte őket egy darabig, majd vett egy nagy levegőt, és elkezdett az alkatrészek között turkálni. Aztán a szerelőbakra állított motort vizsgálgatta, de azért nem felejtett el néha kipillantani feléjük.

Jali még nem ért el teljesen a szélesre tárt ajtókig, Cody vigyorogva szinte az útját állta.

– Van egy kis változás – kezdte, tőle szokatlan nyájas stílusban, a fiatal főnök.

Jali elnézett a termetes férfi mellett, s látta, hogy akivel az előbb vele érkezett már Kieran motorjával bíbelődik.

– Ki vagyok rúgva? – kérdezte Jali, tekintetét egyenesen Codynak szegezve.

– Neeem! – Az alakváltó barátian megpaskolta két oldalról a lány vállait. – Innentől, benti feladatod lenne.

Mert egy lány nem lehet jó szerelő, csak egy fiú? – gondolta felháborodva Jali, s dühösen nézett a férfire.

– Nem voltál megelégedve a munkámmal, vagy egyszerűen csak hím soviniszta vagy? – vágta egyenesen Cody szemébe Jaliyah, amit aztán azonnal meg is bánt, mert pontosan tudta, hogy főnöke tuti nem szolgált rá erre a jelzőre. – Bocs – fújta halkan, szégyenkezve sütötte le a szemét, s ajkát büntetve a kimondott szavakért belevájta fogait.

– Nem, nem vagyok hím soviniszta, és a munkáddal sem volt semmi baj, Jali. – Codyt, láthatóan nem bántották meg a szavak. Nem olvadt le arcáról a mosoly se, és a hangneme is változatlanul kedves volt:

– Úgy döntöttem, nem teszlek ki többet a Kieran félék zaklatásának.

Jali hitetlenkedve elnevette magát:

– A kocsmában, szerinted nem lesznek olyanok?

Cody rántott a vállán.

– Lehet, sőt biztos – szélesedett a vigyora –, de ott kussban vannak!

– Mert egy kocsma, pont arról híres, igaz? – forgatta a szemeit Jaliyah, összefonta mellei előtt a karját.

– Nagyon negatív vagy, Jali! – ingatta hitetlenkedve a fejét Cody. – Hidd el, ez a kocsma pont arról híres! – Sokat sejtetően vonogatta a szemöldökét, aztán barátian átfogta a lány vállát, a menedékház irányába fordította. – Na, gyere! Mosd le magadról a műszerolajat.

Jali megfogta a hatalmas nehéz kezet, leemelte a válláról, és kibújt alóla. Megköszörülve a torkát, távolabb lépett az alakváltótól.

Dean közben még mindig őket figyelte, olykor hátrapillantva a válla felett. Szemtanúja volt a láthatóan heves vitájuknak, Jali indulatos reakciójának, és tapintatos elutasító mozdulatának. Halvány mosoly jelent meg a félvér arcán, ahogy őket nézte.

No, haver! Kösd fel a gatyád! – Dean a fejét csóválva fordult vissza munkájához.

– Oh, elnézést! – Cody védekezően felemelte kezeit. – Elfelejtettem. Nem szereted ha…

– Bizalmaskodnak velem – fejezte be főnöke mondatát Jali, mielőtt kétértelmű megjegyzést tehetett volna hozzá az ifjú Dunkin.

Most először volt a lány a délelőtti órákban, a Menedékházban. Már az is meglepte a múltkor, hogy milyen nagy volt a forgalom egy kisváros mérve, de most láthatta, hogy délelőtt is igencsak volt jövés-menés!

Ennyien tuti nem laknak itt. Átutazónak is sok, még akkor is, ha beleveszem, hogy természetvédelmi terület, nemzeti park vagy mi – kavarogtak a gondolatok Jali fejében, miközben körbenézett, ahogy követte munkaadóját. A fiatal nő megtorpant, amikor Cody az emelet felé vette az irányt, hiszen eddig úgy tudta, ott ők laknak. Cody is megállt, válla felett hátra nézett rá.

– Van valami gond?

– Oda minek?

– Gondolom, átvedlesz, meg ilyesmi – rántott a vállán.

– Ott fenn, nálatok? – kérdezte nem kevés döbbenettel Jali – Nem gondolod komolyan!

– Jali – vett egy nagy levegőt az alakváltó és szembefordult Jalival. – Mi lenne, ha csak úgy spontán megbíznál bennem?

A lányt zavarba hozták a fiatal férfi szavai, hiszen magában nagyon is tudta, hogy sokszor túl tüskésen viselkedett. Mondani akart valamit, tiltakozni vagy mentegetőzni, de csak feszengett az alakváltó előtt és kerülte a tekintetét.

– Na, gyere már! – intett végül Cody, és elindult.

Jali követte, az ifjú Dunkin pedig egyfolytában beszélt:

– Nehogy azt gondolt, hogy kevesebb lesz a munkád. Sőt! Itt sokkal több és pörgősebb.

Az emelet, inkább egy szállodához hasonlított, a folyosón, számozott ajtók sorakoztak.

– Ti adtok ki szobákat is? Ez szálloda is?

– Bingó! – Visszavigyorgott vissza a válla felett. – Szóval?

– Mit szóval?

– A több munka, tényleg több munka lenne. A vendégek után ágyhúzás, szobatakarítás, és persze maradna a pultos felszolgáló munka odalenn – sorolta Cody. Megállt, szembefordult a lánnyal, hatalmas kezeit összekulcsolta teste előtt.

– Rendben – biccentett Jali, kissé megnyugodva, hogy mégiscsak meg lehetnek elégedve a munkájával, és szükség van rá.

– Valahol, én is itt leszek mindig. Leváltalak, vagy segítek, ha éppen, itt lesz munka, vagy sokan szaladnának össze – magyarázta Cody, fejével a hosszú folyosó felé intett.

Jali csak bólogatott, tekintetét végigvezette a folyosón. Tagadhatatlanul meglepte és lenyűgözte az épület belső kialakítása, mert kívülről egyáltalán nem tűnt, olyan hatalmasnak, amilyen tágas volt belülről az emelet.

A fiatal Dunkin a zsebéből egy szobakulcsot vett elő:

– Ezt tedd el.

Jali szemei egy pillanatra elkerekedtek, zavartan pislogott a magas fiatal férfire.

– Minek? – kérdezte döbbenten a lány. – Ez milyen kulcs?

Cody lazán rántott a vállán.

– Szobakulcs – vágta rá a legnagyobb természetességgel, majd Jali kicsit ijedt döbbenetét látva folytatta: – Most például, hogy kényelmesen átöltözz, mert gondolom nem így akarsz a pult mögé beállni – Cody tekintetét végigvezette a fiatal nőn. – De itt is aludhatsz…

– Van, hol laknom – vágta rá határozottan Jali, félbeszakítva az alakváltót.

– Nem azt mondtam, hogy költözz ide. Ez amolyan szolgálati szoba vagy mi. Ha nagyon későn végeznél, vagy annyira fáradt lennél, nem kell éjjel az erdőn egyedül átvágnod – magyarázta Cody, majd komolyra vált arccal tette még hozzá: – Veszélyes az erdő, sötétedés után.

– Mert itt nem lesz veszélyes, igaz? – kérdezte cinikusan Jali, miközben folyamatosan nézelődött, tekintetével ismerkedett az új munkakörnyezetével.

– Eltaláltad – vigyorgott Cody. – Hidd el, ez a környék, legbiztonságosabb helye! – kacsintott. – Azok, a személyzet szobái – lendítette karját a rövid folyosó felé. Megfogta Jali csuklóját és a tenyerébe nyomta a kulcsot. – Ott lesz, a te szobád is. Ismerkedj meg vele. – Ráhajtotta a kulcscsomóra a lány ujjait, még meg is paskolta a kezét mielőtt elengedte volna. – Ez, egy kicsit másfajta világ, Jali. Nem olyan, mint ahonnan jöttél. Majd, te is rájössz – mondta sokat sejtető, biztató mosollyal a férfi.

– Nem is tudod honnan jöttem – morogta az orra alatt Jaliyah, s visszahúzta a kezét.

– A nevét lehet, hogy nem tudom – vont vállat Cody. –, de azt sejtem, olyan hely lehet, ahol a bizalmatlanság a legnagyobb fegyver, a túlélésre.

A fiatal nő beharapva ajkát sütötte le a szemét. Pontosan tudta, hogy Cody a „sündisznó politikájára” célzott. Nem válaszolt vissza semmit, hiszen tudta, hogy az ifjú Dunkinnak igaza volt. Mindamellett Cody már bizonyított annyit napról-napra, hogy rászolgált a bizalmára, így nem érdemelt semmilyen csípős megjegyzést. Egy biztató mosoly után az alakváltó magára hagyta őt. Jali a tekintetével még követte, amíg a lépcsőhöz érve aztán eltűnt a szeme elől. Nagy levegőt véve forgatta a kezében a kulcsot, majd körbepillantott és elindult megkeresni a kulcson lévő számot.

Könnyen fordult a zárban a kulcs, és még csak a rusztikus fa ajtó sem nyikorgott, amikor betolta a tenyerével. Egyszerűen berendezett, kis szoba volt. Egy masszív széles faágy, faragott kisszekrénnyel a két oldalán. Asztal, és szék az ablak előtt, a sarokban egy vékonyabb szekrény. Arra pont megfelelt, hogy néhány váltásruhát, itt tudjon tartani. Bentebb lépett, közben kivette a kulcsot a zárból, aztán belökte maga mögött az ajtót. A kulcsot szorongatva körbesétálta a szobát. Bekukucskált egy felállított faparaván mögé, ahol két ajtót talált.

Egymás után megnyitotta mind a kettőt.

Az egyik a mellékhelyiség volt, a másik egy praktikusan berendezett kis fürdőszoba. Tusoló fülke, mosdókagyló, felette tükör. A tükröt, polc keretezte.