FARKASOK UTÓDAI - 7

Dean mélyen szívta tele a tüdejét friss erdei levegővel, miközben a teste mellett lógatta a fejszét. A fák között beszűrődő napsugaraktól, hunyorogva nézte a szabálytalanul himbálódzó leveleket, a bokrok megmozduló vékony ágain. Túlnézett a mozgó bozótoson, figyelte, és próbálta szelektálni az érzékelt zajokat. Akaratlanul szaladt ráncba a homloka, ahogy orrát megütötte a bűz. Miriam mindig lehurrogta, ha megjegyzést tett a szagokra, ő pedig soha nem értette, hogy más miért nem érzi azt és úgy, mint ahogyan ő.

Két fekete, szikrázó, pontszerű szem villant a bokron túlról, ahol kirajzolódott egy hatalmas, barna, dombszerű alakzat. Erősebben markolta meg a fejszét, igazított a fogásán, ujjai szorosan, mégis rugalmasan fonódtak rá. Zubogott a dobhártyája, egyre gyorsabban kezdett verni a szíve. Akaratlanul szorította össze az állkapcsát, még az izmok is megfeszültek az arcán. Minden porcikája felkészült a medve támadására. Lassan, kicsit lentebb engedte az állát a vállai alá, és várt. Úgy szegte le a fejét, mint mikor a kutyája támadni készült. Neki már fel se tűnt ez a szinte ösztönös, reflexszerű mozdulat, pedig már a haverok is megjegyezték neki, hogy tudják, ha ezt csinálja, akkor nem ajánlatos tovább bosszantani őt.

Ha nekem jössz, én, szétszaggatlak – dübörgött az agyában, szilárd elhatározással. Figyelte, szemezett a hatalmas állattal, de nem hátrált egy lépést sem, mozdulatlanul állta a tekintetét. Az meg, csak nézett, mintha azt fürkészte volna Dean szemében, hogy neki mi a szándéka.

Dean nem akarta bántani az állatot, ha az nem megy neki, ha szépen tovább ballag, akkor ő is végzi tovább a dolgát. Ez volt, a félvér terve, miközben hosszan szemeztek, s egyre inkább azt gondolta, nem úgy tűnik, hogy a medvének szándékában állna rárontani. A hatalmas állat, mint egy bölcs vadász, aki tisztában van erejével, megrázta nagy busa fejét, végignyalta pofáját, és tovább indult. A szemét viszont le nem vette Deanről, sokáig nézte, aztán egy lusta rövid morgással tovább indult, mintha csak azt mondta volna neki: „Na, azért! Cső haver!"

A fiatal férfivá érett félvér figyelte, ahogy lassú, komótos mozgással, eltűnt a medve a sűrű bokrok között. Ugrásra kész izmai lassan kiengedtek, a balta nyelén enyhült az ujjai szorítása. Nagy levegőt véve kihúzta magát, megmozgatta a nyakát, a vállait. Lazán lendítette a baltát, és egy csuklómozdulattal megpördítve a levegőben. A rövid kis medve-kaland után, folytatta a kerítés javítását. Az éjjel megrongálódott, és ő ajánlottam fel keresztapjának a segítséget, mert szeretett fenn lenni, az erdészháznál. Minden alkalmat, és indokot meg is ragadt, hogy ott tölthesse az időt.

Helyére ütötte a baltával, az oszlopnak szánt farönköt, aztán a szöges dobozért nyúlt, aminek éppen csak zörgött még az alján.

– Fasza – sziszegte a fogai között. Öt újjal túrt a baseball sapka alá, ami valamelyest „ápolt és eltakart". Nem volt barátságban az ollóval, ráadásul, sikerült helyes kis szarvakat feküdnie sűrű, vastag szálú hajába.

Megrázogatta a többi szöges dobozt is, felmérte a készleteket, s úgy döntött - felfüggesztve javító munkálatait -, beszerzőútra indul. Átnézte, hogy mire van még szüksége, mert ha már lemegy Edmond McNulty hobbiboltjába, azt ne csupán egy doboz szögért tegye.

Ed talán csak azért volt egy fokkal nyitottabb, mint keresztapja, mert egy bolt vezetéséhez, a kereskedelemhez, elengedhetetlen volt az emberekkel való kommunikáció, és kapcsolattartás. Azt viszont nem értette, ha keresztapjával jól megvoltak, rá miért nézett úgy mindig, mint a véres rongyra. Ellenszenves viselkedése ellenére, azért Dean mindig segített neki behordani az áruját.

Gyorsban, egy kupacba dobálta a szerszámokat, közben a rönköket is összébb rugdosta, kisebb rendet hagyva maga után, amíg vissza nem tér folytatni a munkáját. Keresztapja alaposan megtanította a pedantériára.

A tiszta, lassú folyású patak fölé hajolva, lemosta magáról az izzadsággal keveredett mocskot. Jól esett neki a friss víz, legszívesebben ruhástól gázolt volna bele.

A kis áruszállító teherautó, éppen ott állt a bolt előtt, és Dean azonnal beállt segíteni. Hátrafordította baseball sapkája sildjét és már vállára is kapta plató végébe készített dobozok egyikét.

– Szép napot, uram! – köszönt vigyorra húzott szájjal. Volt ebben egy leheletnyi pimaszság is, mert csakazértis meg akarta mutatni, hogy ő, a boltos pokrócsága ellenére, kedves vele. McNulty morgott valamit viszonozva a köszönést.

– Elbírok vele, nem kell kivenned a kezemből a munkát – morogta aztán a klán vezér –, akár egy vénasszonytól a táskáját, ha átkíséred az úton.

McNulty valóban nem egy reszketeg öreg volt, sőt! Korához képest láthatóan jó kondival rendelkezett. Deannek fogalma nem volt róla, hogy a hobbibolt tulajdonosa miféle szerzet, és milyen magas titulussal bír. Ő csak megmagyarázhatatlanul furán érezte magát a férfi közelében.

A félvér mosolya szélesedett:

– Tudom, uram! Semmiben nem hasonlít, egy vénasszonyra! Ezt garantálom! – Ed csak egy rosszalló pillantással reagált a fiatal szavaira.

A köszöbön Fyra jelent meg, az ajtókeretnek támasztott vállal megállt, és nézte, ahogy Dean közelebb húzta magához a következő méretes dobozt a platóról. A félvér válla felett csak egy fejbiccentéssel köszönt a lány felé, mert is volna több érdeklődést mutatni, Ed lánya iránt?! Az apa oroszlán módjára védelmezte a lányát, amit a lázadó kamasz minduntalan nyilvánosan szabotált. Igaz, apja kedvéért katonai gyakorló nadrágot viselt, ha a boltban forgolódott, de a tökéletesen kidolgozott hasizmait kivillantó, szakadt pólóról, még az ő kedvéért sem mondott le. Ezüstszőke, szemébe lógó frufruja mögül, pimaszul mosolygott fel Deanre, ahogy elhaladt mellette, aztán csatlakozott, hogy ő is kivegye részét a munkából.

Nyílt kihívás volt, ahogy az ajkait is beharapva, kihívó, sokat sejtető pillantással mérte végig a fiatal férfit. Dean akaratlanul mosolyodott el az orra alatt, hitetlenkedve csóválta meg a fejét. A gondolatait megtartotta mélyen magában, és csak remélte, hogy Ed semmit nem vett észre, lánya gesztusából. Ám ahogy gyilkosan nézett a félvérre a klán vezér, amikor elhaladtak egymás mellett, Dean már abban sem volt biztos, hogy az apának nincsenek gondolatolvasó képességei.

Ahogy így hordták be az árut, beviharzott a mackós termetű, jó barát is, Cody. Első dolga az volt, hogy hatalmas kezeit körbefonta Fyrán, Ed pedig széles vigyorral veregette hátba a fiút.

– Elkéstél! Mindent bepakoltunk! Valld be, hogy eddig apád kocsmájából figyelted, hogy mikor végzünk! – Cinkosan kacsintott a vezér és elvonult hátulra a raktárba.

Dean soha nem értette, hogy Codyval miért tud ilyen közvetlen lenni a boltos, vele pedig miért ellenszenves.

Fyra, ügyes mozdulattal csúszott ki Cody hatalmas kezei közül, aztán ahogy fordult, lekapta a baseball sapkát a félvér fejéről. Dean utána nyúlt, mire Fyra először, automatikusan a magasba emelte, aztán rá kellett jönnie, hogy ez az ötlet veszett ügy, hiszen nem bírta olyan magasra emelni, hogy a fiatalember el ne érje. Hatalmas kört leírva, a háta mögé rejtette, és úgy forgolódott, hogy testével védje, Dean visszaszerzési próbálkozásai elől. Az alakváltó érezte, hogy lángolt az arca. Vörös volt a szégyentől, mert a haja úgy állt, mint aki most kelt ki az ágyból.

– Visszakapod, ha megmondod, hogy hol festik a hajadat?!

– Nem járok fodrászhoz – motyogta Dean, zavartan kapkodta a tekintetét, miközben remélte, hogy Ed, nem pont most fog visszajönni a boltba. – Add vissza, Fyra!

– Akkor, mivel fested? – incselkedett tovább a lány.

– Nem festem! Ilyen. Add vissza, kérlek!

– Ilyen színű haj nincs! Miért nem ismered be, hogy fested? – pimaszkodott a lány, még mindig birtokolta a sapkát, hátrálni kezdett vele.

– Mert nem festem! – Dean megállt, lemondóan hátsó zsebébe süllyesztette kezeit.

Haja valóban olyan volt, mintha fodrász keze által lett volna több színű. Megtalálható volt benne, a barna árnyalatainak széles skálája, a legsötétebbtől kezdve, egészen a világosig, s még szinte fekete tincsek is voltak benne. Deant azért is bosszantotta - hogy azt hitték festeti -, mert ő azt buzis dolognak tartotta, soha nem is tette volna. Állandó támadási felülete volt ez, mert tudták, hogy dühös érte, így ha csak tehették ugratták is vele.

Nézte, ahogy szemtelenül szemezett vele a lány, s közben azon gondolkodott mivel vághatna vissza, mivel állíthatná le Fyrát.

– Ha festeném is, a barna még mindig jobb, mint a fehér. Előbb utóbb úgyis megőszülünk, minek azt siettetni?

A lány szemének csillogása megváltozott, szinte szikrákat szórt, sértett büszkeséggel húzta ki magát.

– Ez nem ősz! Sarki ezüst, és a saját hajszínem! – sziszegte felszegett állal Fyra.

– Na, látod az enyém is – dünnyögte Dean, közben állta az állandóan pimaszkodó lány tekintetét. Nagy levegőt vett, és kinyújtotta felé a kezét. Fyra beharapva ajkát durcás, lemondó mozdulattal csapta az alakváltó tenyerébe a sapkát.

– Különben meg… – köszörülte meg a torkát a lány, szégyenlősen összefonta háta mögött a kezeit. – Kár takargatni. Klassz – hadarta egy vállrándítással, és ki is viharzott.

Cody, szolid vigyorral ingatta a fejét, Dean meg elindult a polcok között összeszedni azt, amiért tulajdonképpen jött.

– Simán megfektethetnéd – pislogott a termetes barát abba az irányba amerre az előbb Fyra távozott.

– De nem akarom! – vágta rá azonnal Dean, közben visszabújtatta rendetlen haját, sapkája védelmébe. – Különben meg a te barátnőd, vagy nem?

– A kémia, az tagadhatatlanul működik közöttünk, de ez tiktok! – mondta vigyorogva Cody, majd félmosollyal folytatta, mint aki elmereng egy emléken. – Bár, sokszor annyira másnak érzem. Mintha nem hozzám tartozna.

– Miről beszélsz, Cody? Nem az atlétatrikód van rajtad! Amúgy Ed tudja, hogy a lánya rajzolgatni szokott a körmeivel a hátadra? – Dean szemtelen vigyorral vonogatta a szemöldökét, kézfejével mellkason legyintette barátját. – Haver! Ne mond nekem, hogy nem passzoltok!

Cody, széles, zavart vigyorral kapkodta a tekintetét, elismerő bólintással ellökte magát a pulttól, és Dean nyomába szegődött a polcok között.

– Hát nem semmi egy csaj az biztos! Nem csak mar – a fiatalember a szemeit forgatta, és nem úgy, mintha nem élvezné azt, amit tesz vele együttléteik alatt, a szőke kis démon –, de harap is!

Dean egy pillanatra megdermedt, rátörtek a régi zavaros emlékek. Szinte hallotta a mellkasát, mintha dörömböltek volna odabenn, zúgott a dobhártyája. Akaratlanul szorította össze a fogait, nagyot nyelt.

– Nem hiányzik belőled egy darab sem – hadarta, magára erőltetve egy mosolyt, de inkább egy kényszeredett vigyorra sikerült. – Szóval nem szaggatott még szét. – Az utolsó szavakat szinte már csak suttogta. Egy sóhajjal nagyot nyelt, a nyelvét a szájpadlásához dörgölte, próbálta eltüntetni az érzést, és az ízt, amik hihetetlen erővel öntötték el, az emlékek hatására.

– Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan Cody, fürkészve barátja arcát.

– Persze! – vágta rá azonnal Dean, de érezte, hogy megremegett a hangja.

Barátja a vállára tette a kezét, s meggyőződéssel mondta bele a szemébe:

– Kathyt nem te bántottad! Az egy állat volt, Dean! Nem te! Egy rohadt kibaszott fenevad! – folytatta tagoltan, nyomatékot adva minden egyes szónak. – Örülhetsz, hogy te megúsztad!

– Egy rohadt kibaszott fenevad – ismételte el Dean barátja szavait elmerengve az emléken, majd hangosan fújta ki a levegőt. – Jah. Az. Keresztapám is ezt mondta. Állattámadás volt.

Cody megveregette a vállát.

– Segítek felvinni a cuccot – biccentett, s állával Dean kezébe felhalmozott dobozok felé bökött.

– Kösssz.

– Legalább jót dumálunk! – mondta, s csapott egyet barátja hátára.

Hirtelen a semmiből beviharzott Fyra, s széles mosollyal, hihetetlen ruganyossággal ugrott fel Cody ölébe. Lábait, a dereka köré kulcsolta, ujjait a tarkójára fonta, s mohón vette birtokba a száját. Mint egy vadászó ragadozó, aki épp most kezdi felfalni a zsákmányát. Dean el nem tudta képzelni, hogy merhet ennyit ez a lány, és ráadásul úgy, hogy az apja bármikor betoppanhat. A félvér pislogott a raktár ajtaja felé, megköszörülte a torkát, mire Fyra, vigyorogva szakadt el Cody szájától. Arcát hozzádörgölte a fiú borostájához, tekintetét közben kihívóan fúrta Deanébe. A fiatal alakváltó ismerte már Fyrát. A lány szinte soha nem volt kiszámítható, viszont attól még sokszor nem értette a viselkedését. Próbálta azzal magyarázni, hogy kilencven százalékban bizonyára, az apját és a környezetét akarta csupán sokkolni kihívó provokatív viselkedésével.

– Te nem akarsz megdugni, Dean? – kérdezte váratlanul Fyra.

A fiatal alakváltó a feltett kérdésre még a levegőt is félre vette, hitetlenkedve kerekedtek el a szemei, aztán zavartan pislogott Cody felé, aki csak vigyorogott az egészen. Dean tagadhatatlanul nem tartotta normálisan működő kapcsolatnak az övéket, nem igazán értette egyikkőjüket sem. Biztos volt benne, hogy ő, nem így reagálta volna le a barátnője viselkedését.

– Nem Fyra, én, nem akarlak megdugni – válaszolta csendesen a torkát köszörülgetve.

– Egyszer majd?!

– Nem, Fyra. Soha! – vágta rá Dean határozottan. Kezdett a félvér számára egyre kínosabb lenni a helyzet. A pultra számolta az áruért járó összeget, aztán kifordult a boltból. Cody akkor érte utol, mikor már az úttesten is átvágott.

– Gondolom, nehéz volt lefejtened magadról – vigyorgott erőltetetten Dean. – Te ezt tényleg normálisnak tartod, haver?

– Szereti megbotránkoztatni az embereket. Hidd el öregem, ha csak próbálkoznál, leszaggatná – nagy levegőt vett – a kezeidet.

– A kezeimet? – kérdezett vissza Dean, tettetett, elgondolkodó ábrázattal. – Még jó, hogy csak a kezeimet.

Cody vigyorogva, taszított a vállával barátján, s olyan erővel sikerült neki, hogy a félvért kibillentette az egyensúlyából és Deannek ki kellett lépnie oldalra, hogy ne essen el.

– Kissé heves, felajzott viselkedése van néha, ez igaz. Különben meg – rántott a vállán Cody. – Eleve veszett kapcsolat a miénk. Nincs jövőnk – motyogta a mackós alkatú fiatalember, hangjából azért kicsengett egy kis csalódott szomorúság annak ellenére, hogy azt a látszatot akarta kelteni: egyébként mellékes számára a lány. Viszont a tekintete arról árulkodott, hogy ez nem egészen így volt.

Hallották a fűrészek hangját, épp egy részt csupaszítottak az erdőből.

– Vigyáááááááááááááááááááá'! – A kiáltást hatalmas robaj követte. A kidőlő fák, recsegve törtek utat maguknak, nagy morajjal zuhantak a földre. Hallatszott a gépek hangja, a lecsupaszított rönkök éles kopogása, ahogy egymásnak ütődtek rakodás közben.

Cody jelentőségteljesen köszörülgette a torkát:

– Dean.

– Mond.

– Huszonöt éves vagy…

– Igen, és?!

– Tudom… én aztán hidd el, hogy tudom, mennyire szeretted Kathyt, és mit jelentett neked. Végigizgultam, és drukkoltam veled, az egészet, a kezdetektől… emlékszel?

– Emlékszem – motyogta Dean, nagyot nyelt, mert úgy érezte kiszáradt a szája.

– Lépj tovább!

A fiatal félvér megállt, egy hangos sóhajjal a földre szegezte a tekintetét.

– Jah – fújta – Tudom, persze hogy tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem megy.

– Nem a te hibád! – próbálta tovább győzködni őt Cody – Nem te tehetsz…

– Te ezt, nem érted! – fakadt ki hirtelen Dean, barátjába fojtva a szót. Elkapta a remegés, mindene reszketett, az izmai vibráló táncot jártak a bőre alatt.

– Nem biztos… – erősködött tovább a mackós termetű fiatal.

– De, Cody! – vágta rá Dean. – Én, ott voltam!

– Jah, csak nem emlékszel semmire! Sokkot kaptál, vagy mi! Dean! Nem is voltál észnél! Nem, te bántottad! Megállapították, hogy egy állat végzett vele, neked meg csak isteni szerencséd volt!

– Ilyen isteni szerencse, nincs! – ingatta a fejét az emlékektől még mindig remegő fiatal félvér.

Feszítette a mellkasát mindaz, amit érzett. Annyira akart róla beszélni, de nem tudott, szinte belészorult. Erősen szorította össze az állkapcsát, megfeszültek az izmai. Már láthatóan rángatóztak a vállai, közben mintha görcs állt volna a kezébe, remegtek az ujjai. Cody, együttérzőn nézett végig rajta, majd egy hirtelen mozdulattal magához rántotta és veszett erősen szorította.

– Nyugi haver! Nyugi! – a jó barát megijedt, hogy Dean talán epilepsziás rohamot kap megint.

A félvér pedig igencsak meglepődött, hogy Codyban mennyi erő volt. Bár ránézésre is meg lehetett állapítani a fiatalemberről, hogy nem lehet gyenge, de Dean úgy érezte, törés határra kerültek a csontjai.

– Megfulladok! Engedj el!

– Bocs! – Cody hátrébb lépett, láthatóan kicsit megijedt, zavartan simított végig pár centis haján.

– Vigyáááááááááááááááááá'! – hallatszott újra a távolból.

Dean állkapcsát összeszorítva nyakát kissé megnyújtva, állát előre tolta válla vonala alá engedve, izmai megfeszültek. Cody, először elmosolyodott barátja szokásos testtartásán, majd a homloka ráncba szaladt. Tudta, hogy ez nála önkéntelen, és mindig oka van.

Valahogy, a kiáltás hangsúlya más volt, mint az előbb! A figyelmeztetést, újabb kidőlt fák recsegése követte, s a zajok veszélyt sejtve, nagyon gyorsan közeledtek. Dean egész belsője megremegett, az izmai pattanásig feszültek, s azzal egy időben, hogy nem sokkal előttük, nagy robajjal nyíltak az ágak, már lapult is az avarba. A hatalmas farönk, a feje felett repült át, ahogy az egyeletlen talaj megdobta. Dean oldalra pillantott, s tekintetével az előbb még mellette álló barátját kereste. Azt még látta, hogy Cody is ösztönszerűen védekezett, a váratlan veszély ellen, keresztbe emelve maga előtt a karjait, védte a fejét. A rönk így is nekicsapódott, és a földre döntötte őt, majd tovább gurult eszeveszett tarolását folytatva, Cody testét pár méteren magával sodorva. Újabb dübörgő recsegés, az előbbi rönk után még több érkezett.

– Cody! – ordította Dean, s mint a rugó ugrott felé. Cody lassan felkönyökölt, megrázta a fejét, forgatta, Deant kereste. Kikerekedett a szeme, amint meglátta, hogy barátja feléje rohant.

Ráordított:

– Tűnj a francba!

Deannek eszébe nem volt, szót fogadni. Dübörgött a mellkasa, az izmai remegtek, dolgozott benne az adrenalin. Átugrálta a rönköket, kacsázva kerülgette a bokrokat. Átfordult a vállán, elhajolva egy felette átrepülő fa elől, majd ugyanazzal a lendülettel felpattant, s veszett iramban folytatta a rohanást, bajban lévő barátja felé. Feltett szándéka volt, hogy eltávolítsa őt a rönkök útjából. Agya lüktetett, egy gondolat töltötte be: kihozni Codyt a lezúduló farönkök gyilkos tömege közül, mielőtt agyonnyomnák. Folyamatosan figyelte barátját, aki, a földhöz tapadva várta, hogy elmúljon a veszély.

Dean imaként hajtogatta magában:

„Istenem segíts! Ne essen baja! Sikerüljön! Sikerülnie kell! El kell érnem!"

Annyira a célra összpontosított, fel sem tűnt neki, hogy a guruló, és pattogó fák között megdöbbentő gyorsasággal ugrált kacsázva. Hihetetlen rugalmas, könnyed mozdulatokkal hosszú távolságokra lökték az izmai.

A fák, végre elfogytak, megtorpant. Lassan kihúzta magát, hallgatózott, beleszagolt a levegőbe. A szemére nem nagyon számíthatott, homályosan látott a felkavart avar, a föld, a fűrészpor és a száraz fakéreg keverékétől. Csak pislogott, kezével legyezve hajtotta arca elől a felkavart port.

Végre lassan kezdett tisztulni minden és megpillantotta Codyt, egy hatalmas rönk fogságában.

Ne! Ne ne ne ne ne ne ne ne – ismételgette magában, miközben egyre gyorsuló léptekkel elindult felé, aztán már futott.

– Cody! Cody! – Dean, barátja nevét ordítozta, szinte levágódott mellé, aztán már fel is állt, körbejárta, felmérte a helyzetét. – Cody! Hé! Cody válaszolj!

A mackós fiatalember nyögött, aztán megmozdult a karja, és megemelte a fejét is. Körbenézett.

– Bazzzzzz’meg – sziszegte a fogai között, fejéről lesöpörte a földet, pár levelet, ágat.

– Bazdmeg te! – szakadt fel Deanből, öklével a levegőbe csapva, újra térdre vetette magát mellette. – Fáj valamid? Érzed a lábaid? – halmozta el aggodalmas kérdéseivel barátját.

– Igen, érzem – fújta Cody – Nem fáj semmim – ingatta óvatosan a fejét.

– Istenem! – Dean megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, bár még mindig remegett. – Tudsz mozogni, hogy érzed?

– Igen, tudok. – Cody hunyorogva felnézett Deanre, aztán körbepillantott, már amennyire tudott, a testhelyzetétől. Zavartság és hitetlenség volt a szemében, ahogy újra a fiatal félvérre emelte tekintetét.

– Menj! Szólj azoknak odafenn, hogy szedjék le rólam ezt a szart! – Cody a gépek irányába bökött a fejével.

– Majd én leszedem rólad – vágta rá Dean. – Ha tudsz mozogni, én megemelem, te meg kigurulsz alóla – magyarázta tervét, élénk kézmozdulatokkal kísérve. Most nem az érdekelte, mit fog hozzászólni barátja, ha meglátja mire is képes. Talpra ugrott, s kereste, hol találhat fogást a hatalmas rönkön. Átkarolni nem tudta, ahhoz túl széles volt, és oldalról sem tudta biztonsággal megfogni, hiszen úgy ha megcsúszik a kezéből, végiggurulhat barátja testén. A rönk végéhez ment, tapogatta mennyire tud alányúlni. Nézte, hogy fekszik Cody, mennyire kell megemelnie, hogy ki tudjon alóla csúszni barátja.

– Te sokkot kaptál, haver! – állapította meg nevetve Cody, miközben figyelte, ahogy Dean kúszott-mászott körülötte, nekikészülődött terve végrehajtásához. – Mi a szart akarsz?

– Leszedem rólad! – vágta rá határozottan a legnagyobb természetességgel Dean azzal, a fa alá tolta a tenyerét biztos fogást kutatva az ujjaival.

– Dean! Legalább a fejed fölé kéne emelned, hogy ki tudjak alóla.... – magyarázta Cody, aztán hirtelen elhallgatott, ahogy a félvér megemelte a rönköt. A mackós, fa alá szorult fiatal szája beszéd közben tátva maradt. Tekintetével követte, ahogy Dean mint egy súlyemelő, rugózva a mellkasához lendítette az emberfeletti súlyt.

– Beszarás – súgta Cody, szinte csak a szája mozgott, a szeme egyre jobban kikerekedett.

Dean lassan, de biztosan kinyújtotta a karját a feje felé, diadalittasan emelte a magasba a rönköt.

Sikerült! Megcsináltam! Persze hogy megcsináltam! Hiszen képes vagyok rá! – ordított a fejében, győzedelmesen a gondolat. Még csak nehéznek sem érezte igazán, inkább attól félt, nehogy kicsússzon a kezéből, vagy megbillenjen az egyeletlen talajon. Ha már, sértetlenül megúszta ezt a durva balesetet a barátja, ne ő törje össze a gerincét.

– Kiférsz?

– Szent szar! – Ez volt Cody válasza, amivel egyidőben már gurult is ki alóla, mintha csak egy ágyon hemperegne, s nem egy több mázsás fa nyomta volna még az előbb az avarba. Amint felállt, Dean ellökte magától a rönköt, s útjára engedve hátrébb lépett.

– Azt a rohadt – fújta, közben kezeit összeütögetve szabadult meg, a piszoktól. – Tényleg jól vagy? Semmi bajod? – kérdezte újra, gyanakvó hitetlenkedő tekintettel méregetve barátját.

Cody, hanyagul leverte magáról a földdel keveredett avart, miközben hasonló kifejezéssel a tekintetében pislogott Dean felé.

Egymást vizslatták.

Láttam, ahogy ledöntötte a rönk, és mázsás fa volt még az előbb keresztbe a hátán. Ennek ellenére semmi baja nem lett, azon kívül, hogy piszkos a ruhája – morfondírozott magában Dean.

– Nem ütötted meg magad sehol? – kérdezte hitetlenkedve, közben tekintete többször is végigsiklott Cody fejétől a lábáig. – Nem sérültél meg? Jól van a fejed? A karod?

Dean tett egy lépést barátja felé, mire ő hátrált. A félvér kérdőn vonta fel a szemöldökét, a tekintetük kutatón egymásnak szegezték.

– Mi a szar volt ez, Dean? – fújta ki végül Cody a kérdését.

– Biztos elszabadultak a rönkök. – Dean abba az irányba bökött fejével, ahonnan a tarolás érkezett.

– Igen, biztos – bólintott rá. – De nem arra gondoltam.

Dean felvonta a szemöldökét, még mindig hitetlenkedve méregette Codyt azon töprengve hogyan lehet az, hogy semmi baja, és talpon, épségben, ott állt előtte.

– Piszok szerencséd volt öregem! – Próbálta elterelni magáról barátja érdeklődő figyelmét a félvér.

– Jah. Az – dünnyögte Cody.

Újra, kínos csend ereszkedett közéjük, még mindig, egymás tekintetét fürkészték.

– Veszett gyorsan és ügyesen mozogsz – szólalt meg Cody, megtörve a köztük lévő csendet.

– Kösz. – Dean nagy levegőt vett. – Te meg baromi szívós vagy…

– Hogy a bánatba tudtad megemelni, azt a rohadt fát? – szakadt fel Codyból.

– Nem tudom. – Dean a kezeit a farzsebébe csúsztatta, tanácstalanul húzta a nyakát a vállai közé. – Talán az adrenalin. Nem? Vészhelyzetben erőt ad az embernek. Olvastam ilyenről… azt se tudja az ember mire képes…

– Te tudtad! – vágott barátja magyarázkodásába Cody. – Tudtad, hogy képes vagy rá. Közölted, hogy leemeled rólam! Nem segítségért, nem a gépekért szaladtál, mint más normális ember tette volna, hanem közölted, hogy leszeded rólam.

– Nem tudom, Cody. Nem tudom. Talán valami génhiba – hadarta zavartan Dean, kapkodta a tekintetét, közben fogaival az alsó ajkát tépkedte. – Valami, nem stimmel velem – ismerte be egy fájdalmas fintorral kísérve. Nehezen jöttek a szavak.

Cody, úgy vett egy hatalmas levegőt, mintha ki tudja milyen jelentőségteljes mondókába akart volna kezdeni, aztán mégis hallgatott. Lehajtotta a fejét, mint aki éppen bűnbocsánatot tart, vagy magában asztali áldást mormol.

Aztán hirtelen felkapta a fejét, hangja, és arca hihetetlen módon megváltozott.

– Akarod, hogy segítsek? – kérdezte lelkesen, megszakítva a kínos, zavart csendet. Tekintetében, gyermeki őszinteség volt. Eddig is haverok voltak, ő volt az egyetlen, legközelebbi barátja Deannek, de most mégis ettől is sokkal több volt a szemében. Cody elindult, s ahogy elhaladt mellette, pajkos szándékossággal bokszolt a vállába, egyáltalán nem fogva vissza az erejét. Deant most nem érte váratlanul, éppen csak megmozdult az ütésre a válla.

– Kemény – jegyezte meg Cody, az orra alatt vigyorogva.

A mackós barát ott maradt az erdészháznál és segédkezett Deannek a javító munkálatokban. Igazság szerint volt ebben egy kis hátsó szándék is, hiszen amit a baleset kihozott a fiatalemberből az tagadhatatlanul felkeltette a Dunkin fiú érdeklődését.

– Szóval – törte meg, a már egy ideje köztük uralkodó csendet Cody, s még ütött egy utolsót az oszlopra, a hatalmas kalapáccsal.

Dean felvonta a szemöldökét, a kérdés kizökkentette kavargó gondolataiból, amik egészen másfelé jártak.

– Azt mondtad, hogy nem stimmel veled valami. – Cody lehajolt egy újabb oszlopért, és kezdte beleverni a földbe. – Érdekel!

– Miért? – kérdezte zavart mosollyal Dean. Nem tudta, örüljön-e barátja érdeklődésének, vagy ne.

– Miééért? – ismételte meg a kérdést jól elhúzva, de aztán nagy lendülettel ömlöttek belőle a szavak. – Talán, mert fantasztikus volt, amit az előbb ott, leműveltél! Ahogy mozogtál! Azok a reflexek! Az erőd! Bazzz’meg! Te, mióta tudsz ilyen súlyokat felemelni? Az, ahogy néha be tudsz állni, azt hittem sokáig, hogy az valami fura szokás vagy mi, de… – Kereste a szavakat, hatalmas kört írt le a kezével, ahogy szétdobta magyarázás közben. – Te ott, megéreztél valamit! Előbb megérezted a veszélyt, mint én! – Hirtelen elhallgatott, elfordult és lehajolt a következő cölöpért.

Dean megköszörülte a torkát, leengedte teste mellé a kalapácsot, ahogy barátja felé fordult.

– Előbb megéreztem, mint te? Neked, előbb kellett volna megérezned? Miért? – kérdezte gyanakvón, kutató tekintettel nézett Codyra, miközben tett felé egy lépést – Hihetetlen, hogy nem lett semmi bajod.

Cody csak lassan emelte rá újra a tekintetét, látszott a szemében, hogy hezitál.

– Cody. Te vagy az egyetlen barátom – kezdte Dean, megnedvesítette kiszáradt ajkát. Az előbb tolongtak a gondolatok a fejében, most mégsem tudta hol kezdje, de még azt sem mit is akart mondani. Próbálta összeszedni a szavakat.

– Én… nem tudok válaszolni a kérdéseidre, Cody. Vagyis, nem úgy, ahogy azt te szeretnéd. Nem tudom, semmit nem tudok. Érzésekről tudok csak beszélni neked, amiket néha érzek, és nem tudok megmagyarázni. Jobban hallok, mint a többiek. Érzek olyan szagokat, amiket mások nem. Anyám kinevet, hogy finnyás orrom van, Edwin gúnyt űz belőlem. Mivel rajtam kívül más nem így érzi, nem tudja nekem senki megmondani mik ezek.

Cody szótlanul és figyelmesen hallgatta Dean szavait, közben le-lesütötte szemét, kapargatta a fejsze nyelét, végigsimított az élén.

– Többször észrevettem már, ha csak kicsit megvágtam magam, pár perc múlva nyoma sem volt – folytatta a félvér, mire Cody felkapta a fejét, s olyan szemekkel nézett rá, mint aki talán mégis tud valamit.

– Miket szoktál érezni?

– Ígérd meg, hogy nem fogsz kinevetni!

– Eddig sem nevettelek ki, azt hiszem – mondta Cody, széttárva a karját.

Dean nagy levegőt vett és lassan belekezdett:

– Dobol... itt... benn... – a mellkasára tette a tenyerét –, nagyon! Olyan mintha hallanám a fejemben, a dobhártyámban, ahogy zubog a vér az ereimben. Furán érzem magam olyankor! Mintha... mintha... na, ezt nem tudom megmagyarázni. – Kereste a szavakat, kapkodta a tekintetét. – Tudom, hogy én vagyok, de mintha magamon belül megint én lennék. Én néznék ki magamból, mintha be lennék zárva ebbe a testbe, de legalábbis korlátozva. – Zavart mosollyal túrt tíz újjal a hajába. – Tudom, ez nagyon zagyva. Igaz? – fújta Dean egy mély megkönnyebbült sóhajjal, hogy végre valahogy szavakba tudta önteni az érzéseit valakinek.

Cody, széles vigyorra húzta a száját, öklével barátja vállába csapott. Tekintete úgy csillogott, mint aki igenis tudná, hogy Dean mit érezhet, miről is beszél.

– Hát engedd ki az állatot magadból! – kiáltotta az ég felé az ifjú Dunkin, széttárva a karjait.

Dean csodálkozva vonta fel a szemöldökét. Nézte barátja eufórikus arckifejezését, ahogy Cody szélesre tárt karokkal hátrálni kezdett, miközben kihívóan vigyorgott a szemébe, a szemöldökét vonogatva; mintha csak valami tiltott dologra készült volna őt csábítani.

– Lásd és tanulj! – Cody meghajolt kissé, egy alig mozdulattal még fejet is hajtott, mint aki nagy mutatványra készül. – Hát engedd ki az állatot magadból! – ismételte meg előbbi szavait elszánt buzdítással, Deannek szegezve a tekintetét.

Hátra szegte a fejét, s mintha milliónyi, pici, fénylő ponttá robbant volna szét a teste. Mint megannyi, megszámlálhatatlan szentjánosbogár, kavargott a sok-sok apró, beazonosíthatatlan pici pont, aminek pillanatról-pillanatra változott a színe, és formája. Végül lassan, újra összerendeződtek egy sötét, szilád alakzatba.

Dean ösztönösen markolta meg a kezébe lévő szerszámokat, hogy védekezzen, ha szükség lenne rá, de még levegőt is elfelejtett venni. Aztán felgyorsult a légzése, a komótosan feléje forduló, hatalmas medve látványától. Az adrenalinja az egekbe szökött, ahogy az állat egyenesen a szemébe nézett, és abban a pillanatban teljesen leblokkolt a felismeréstől.

– Te voltál – suttogta.

Hát ezért nem bántott! Ezért ment tovább! – zakatolt az agyában.

Álltak egymással szemben, a medve a pofáját hatalmasra nyitotta, ahogy felbömbölt, aztán egy suta mozdulatra emelte félelmetes karmokba végződő mancsát.

– Bazdmeg Cody! Egy kibaszott, baromi hatalmas dög vagy! – Dean csodálattal az arcán, lassan elkezdte körbejárni barátja eddig ismeretlen alakját. A kezéből a földre csúsztak a szerszámok. alig hitt a szemének, pedig ott volt karnyújtásnyira. A félvér bátortalanul emelte a kezét, nem csak látni, de érezni is akarta, hogy visszazökkenjen a valóságba. Ujjaival beletúrt a sűrű, meleg bundába.

– Cody! Codyac, mint a medve!

Csodálatos érzés volt, leírhatatlan, ahogy túrta, simogatta az állatbundát.  Cody pedig, megértő okos tekintettel figyelt, és tűrte, ahogy Dean barátkozik ezzel a formájával. Aztán egy mély, de halk morgással rázta meg nagy, busa fejét, mintha csak azt kérdezte volna: „Na, elég lesz?"

Újra lejátszódott a fénypontok szabálytalannak tűnő, csodálatos, kavargó tánca, de most a végén Cody, emberi alakban állt előtte. Deant nem az érdekelte, hogy barátja egy szál semmiben állt előtte, s azonnal rutinos mozdulatokkal kapkodta magára ruháit.  Figyelte a mozdulatait, közben próbálta rendezni a gondolatokat a fejében, és feldolgozni, amit az imént látott.

– Azért jó hogy nem úgy változol, mint a filmekben a farkasemberek – vigyorogta Dean, és idétlenül érezte magát. – Nem győznék otthon ruhával! – Zavartan csúsztatta a tenyerét a farzsebébe, feszengett barátja előtt. – Én ilyet nem tudok – rázta meg a fejét, szinte szégyenkezve. Úgy érezte minden tekintetben hibás, sehová sem tartozó. Csodálta és egyben irigyelte Codyt, azért, ami.

– Pedig – az alakváltó belebújt pólójába, ráhúzva a csípőjére igazgatta a felsőtestén –, szerintem benned is van valamilyen állat – magyarázta teljes meggyőződéssel.

– Miből gondolod?

– Az érzés, amikről beszéltél. Dean, benned van az állat! – Cody kézfejével meglegyintette barátja mellkasát.

– Akkor mégiscsak én… – Dean elharapta mondata végét, de Cody tudta mi jár a fejében.

– Nem, Dean! Most már pláne biztos vagyok benne, hogy nem te tetted!

– Ugyan honnan? Most te magad mondtad, hogy bennem van az állat! – fakadt ki a félvér, a felismeréstől majd szétszakadt a mellkasa.

Cody, teljesen higgadtan mondta a szemébe a szavait:

– Dean! Láttam, ahogy mozogtál, ahogy viselkedsz. Szerintem benned, egy farkas van. Egy farkas pedig, nem öli meg a társát, sem párzás közben, sem utána.

Óráknak tűnő percekig hallgattak, volt min agyalniuk, kavarogtak a gondolatok mindkettőjük fejében.

– Otthon, ezt tudják rólad? – kérdezte a torkát köszörülgetve Dean.

– Persze! – vágta rá Cody nevetve. – Ők a szüleim! Azt furcsállnák, ha nem az lennék, ami.

Vagyis az öreg meg a felesége is tud ilyet. Ők is ilyen medve alakváltók, vagy mik – nyugtázta magában Dean.

– Fyra tudja? – faggatta tovább barátját a félvér, mire Cody szeme elkerekedett, aztán mérhetetlen fájdalommal sütötte le.

– Nem – dünnyögte, miközben elkezdte rugdosni a földet. Nagyot fújva emelte két kezét a fejéhez, tanácstalanul dörzsölgetni kezdte a sörtéit. Szinte sercegett, ahogy húzgálta rajta a tenyerét.

– Az ő karmolásainak a nyoma napokig rajtad marad. Akkor az, hogyan?

– Lassítom a gyógyulását, hogy ne legyen feltűnő – vallotta be, egy vállrándítással Cody.

– Meddig akarod titkolni előtte?

– Még nem tudom, de majd elmondom neki – hadarta. – De én akarom! Ugye érted?

– Persze. – Dean biztatón vágta hátba barátját – Tőlem, nem tudja meg.

Végeztek a javítási munkálatokkal, összepakolták a szerszámokat, és együtt indultak haza. A felfedezés, hogy mi is a másik, csak szorosabbá tette a barátságukat.

Ahogy a kapuhoz értek, kihallatszott Edwin ordítozása a lakásból. Dean már bánta, hogy barátja vele jött, kellemetlen volt, hogy Cody most fültanúja a bátyja alkoholos tombolásának.

Edwin, ilyenkor mindenkivel kötekedett, fejszével, késsel, puskával fenyegette azt, aki csak közelében tartózkodott, főleg ha még hozzá is szólt. A kiszűrődő hangokból egyértelmű volt, hogy most a feleségét szapulta.

Miriam zavaros tekintettel sietve lépett ki a másik házból. Megállt, a fejével intett, hogy Dean menjen oda hozzá. A fiatal félvér pontosan tudta, hogy anyja azért nem emelte fel a hangját, mert ki akart maradni a családi vitából. Bár ahogy a hangokból ki lehetett következtetni nem vita volt, hanem inkább egyoldalú bántalmazás. Edwin ordított, Maggie pedig, sírva hajtogatta: „Ne! Kérlek, ne!"

Dean állkapcsát összeszorította, izmai megfeszültek, és igencsak nehezére esett, de követte anyja néma jelzését. Amikor viszont egy nagyobb csörömpölést követően Maggie elhallgatott, s ezzel egyidőben felhangzott bentről unokaöccse sírása, megtorpant. Jellegzetes testtartásában hallgatózni kezdett, mire anyja sürgetve, élénken integetett felé.

– Tate is benn van! – szakadt fel dühösen Deanből, mellkasában már dobolt a védelmező ösztöne. Ahogy Miriamra nézett, a nő szemei elárulták, ezt pontosan tudta ő is.

Cody, zavartan kapkodta a tekintetét.

– Azt hiszem, én most inkább megyek – hadarta, s bizonytalanul hátrált néhány lépést a kapu felé.

– Hagyd őket, Dean! – parancsolt nevelt fiára Miriam, visszafogva a hangját.

– A francokat! – fakadt ki dühösen Dean és elindult a ház felé. Csörömpölés, dulakodás zaja, gyereksikoly, ordítozás, és szitkok egyre hangosodtak bentről. A félvér fejében pedig különvált, és erősödni kezdett a hat éves gyerek rémült, visító sírása. Dean keze ökölbe szorult, siető lépteit futásra váltotta. Már nem vett tudomást anyja utasító szavairól, és tanácstalanságban topogó barátjáról sem. Fogalma nem volt, hogy Cody elment-e már, vagy mégis maradt. Azt hallotta, hogy az anyja a nevét kiáltozta, de akkorra már eltüntette az útjából a bejárati ajtót, kiszakította azt a keretéből.

Edwin, a vadászfegyverével a kezében fordult felé, lövés dörrent. Mintha csak vállon ütötték volna, kicsit hátratántorodott, kibillent az egyensúlyából. Csak egy pillanatra látta a vérben fekvő asszonyt, és mellette a remegve síró a vérmaszatos Tate-et. Élt-e még, vagy nem a nő, és hogy a gyermek az anyjától lett-e véres, vagy őt is bántalmazta a részeg férfi, ezeken már nem gondolkodott.

Elborult az agya.

Fájdalmasan feszültek a csontjai, a tarkója, amit egy laza mozdulattal próbált enyhíteni. Gyors mozdulattal billentette a fejét, kiroppantotta nyakcsigolyáit, aztán ordítva lendült fivére felé. Edwin a köztük lévő asztalt a lábával Dean felé rúgta, amit a félvér könnyedén ugrott át, s még a levegőben kikapta unokatestvére kezéből a fegyvert. Dean lába épp csak földet ért, már lendületből fordult, és arcon ütötte Edwint a puskatussal. A gyereksírást, Miriam kiáltozása váltotta fel, Dean nevét ismételgette, és hogy hagyja a testvérét, fejezzék be a verekedést. Az asszonynak volt oka a pánikra, elég mélyen élt benne az emlék, amikor Judah szörnyeteggé válva, elborult elmével tombolt.

Éles fájdalom hasított Dean oldalába. Edwinnek elég volt, hogy aggódó anyja elterelte pár másodpercig a félvér figyelmét a harcukról, felkapta a keze ügyébe eső konyhakést, és tövig tolta Dean bordái közé. Válaszképen a félvér újra ütött a kezében lévő fegyverrel, mire Edwin végighasította lendületben lévő alkarját. A fiatal félvért ez a sebesülése sem késztette visszavonulásra. Sőt! Elkapta Edwin nyakát, megemelte és a falhoz nyomta egy artikulátlan ordítással. Dean újabb szúrást kapott az oldalába a kapadozva szabadulni igyekvőtől, mire megragadta Edwin csuklóját is. Szorításában a csont elérte töréspontja határát, hallani lehetett, ahogy reccsent, mire Edwin fájdalmasan felordított. Kezéből kicsúszott a kés, fémes csengéssel koppant a kövön.

– Dean! – visította Miriam, belecsimpaszkodott Dean karjába és húzta, kétségbeesetten próbálta a fia nyakára bilincsként ráfonódott ujjakat lehámozni. – Engedd el! Engedd el! Megölöd! Dean, engedd el! – Fürkészte a magából teljesen kifordult nevelt fia vonásait. Attól félt, hogy nála is elindul a változás, hogy fenevaddá válik. Dean arcát csak a dühös indulat, az elszánt védelmezés torzította el. Majd vonásai lassan kisimultak, enyhült a szorítása, légzése lassult. Miriam kétségbeesett hangja, kiáltozása visszazökkentette elhomályosult tudatából. Óvatosan engedte a földre fivérét, eleresztette a nyakát. Edwin az italtól és a sebektől elerőtlenedve a falnak vetett háttal tovább csúszott, ülésbe rogyott. Nyöszörögve, kelletlenül emelgette a karját, tehetetlenül himbálódzott a keze, amit szinte csak a bőre tartott a csuklóján.

Dean még fújtatva rendezte a levegőjét, lesöpörte magáról anyja kezét, aztán elhátrált a bátyjától. Sógornője mozdulatlan teste mellé térdelt, Tate pislogva figyelte őt. A kisfiú arcán keveredett a vér, a könny a piszok, és reménykedve nézett fel Deanre. Tőle várt segítséget és remélt biztonságot. A félvér végigsimított unokaöccse maszatos arcán, most látta csak, hogy az ő szája sarka is fel volt repedve.

Őt is bántotta! – Deannek igen nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne üsse meg újra Edwint, mert képes volt a gyermekét is bántalmazni. Egy szúrós, dühös pillantást azért küldött a válla felett figyelmeztetés képpen, aztán újra a védelemre szorulók felé fordult.

Tate érdeklődve figyelte, ahogy Dean az anyját vizsgálgatta, s mindketten megkönnyebbültek, hogy Maggie élt, csak nem volt eszméleténél. Dean óvatosan a karjába vette a nőt, és elindult vele ki a lakásból. Tate szinte vele együtt emelkedett fel a földről s úgy követte mintha csak szorosan hozzájuk lett volna kötve. Megmarkolta Dean véres ingjének alját, és apró lábait szedve megpróbált lépést tartani vele. Kiérve, Dean Codyval találta magát szembe.

Hát mégsem ment el – konstatálta. Lassan leengedte a földre, sógornője ernyedt testét, aztán ujjai közé fogta Tate állát, jobban megnézte a sérülését, majd védelmezőn magamhoz ölelte, homlokát az övéhez nyomta.

– Nem fog többet bántani – ígérte suttogva a félvér. Szavaira Tate a nyakába csimpaszkodott s úgy szorította magához, hogy beleremegett.

– Jól vagytok? Hívok mentőt – dünnyögte Cody, ahogy föléjük hajolt.

– Dean! – Miriam próbálta figyelmeztetni nevelt fiát a veszélyre, de kiáltásával egy időben már lövés dörrent.

Cody ösztönösen a karjába kapta Tate-et, testével védve hátat fordított a lövöldözésnek, s határozott lépésekkel elindult vele a kapun kívülre.

Dean, ahogy fordult már ugrott is, izmai rugóként lökték előre, s az újabb sebek ellenére teljes súlyával döntötte le a földre, épp kezével sután lövöldöző bátyját. Végig gurultak a földön, miközben Deannek sikerült a fegyvert megszereznie tőle, amit aztán a további hadakozás közben random módon messzebb dobott.

Miriam kellő távolságból kiáltozva követte őket.

– Cody! Segíts! Szedd le róla! Megöli! – Kétségbeesetten topogott körülöttük, de nem mert közelebb menni. Az asszony remegett a félelemtől. Bekövetkezett azt, amitől mindig is tartott. Húga félvér gyermekében felütötte fejét a fajtája.

Dean agya újra elborult, csak a dobogást érezte a mellkasában, a zubogó hangot a fejében. Egyre jobban erősödött, és szinte úgy feszítette, hogy azt hitte mindjárt szétrobban. Szája, torka teleszalad a vér ízével, kezei olyan erővel markolták Edwin testét, hogy az ujjai között érezte a húsát.

– Istenem! Megöli! Segítség! Segítsen valaki! – Hallotta anyja, egyre kétségbeesettebb kiáltozását Dean, mellette lövéseket. Szúrásokat érzett a testén, aztán mintha valaki megragadta volna a grabancát, és húzta a földön. Erőtlen ütésre lendült a karja, de már levegőt venni is egyre nehezebben tudott. Érezte a rúgásokat az oldalán, de valahogy eltompult és szétáradt az egész testében a fájdalom.

– Te rohadt dög! Te állat! Te rohadt állat! – Hallotta Edwin rekedt ordítozását.

Próbált levegőhöz jutni, és szétnézni, tájékozódni. Nem értette mi történt vele, fogalma nem volt mit tett és mit nem.

Ébren maradni! Ébren maradni! – hajtogatta magában Dean, szédült és csak pislogott, mert soha nem tapasztalt módon látott.

Ebbe a köztes állapotban, néha bevillant a bátya, ahogy lógó karral, vér és föld mocskosan kelletlenül rugdosta őt. Az anyja, aki leeresztve tartotta kezében a puskát, elnézett felette, valakinek ingerülten hadarva kiabálta a szavait.

– Vidd innen! Vidd innen a fenébe és vissza se gyertek! Ide se kellett volna hoznod! Mi a fenének....

– Miriam! – Csattant McGinty mély, dörgő hangja – Fogd vissza a fiadat, mert én magam szaggatom szét a szemed előtt!

Aztán egy mély - egyáltalán nem emberi -, figyelmeztető morgás, amire abbamaradt a rugdosás és Miriam hangja is elnémult.

A hirtelen támadt csendben, Dean hallotta a saját légzését. Olyan volt, mintha egy bura alatt lett volna, távolinak, idegennek hallotta. Zúgott a füle, zsibogott mindene.

– Tate – lehelte Dean unokaöccse nevét, utolsó éber tudatával. A védelmező ösztön még dolgozott benne, de már csak ennyire jutott az erejéből. Lehunyta a szemét, próbálta megnedvesíteni kiszáradt száját, de érezte, csak a fogait érintette a nyelve. Az ajka résnyire nyitva maradt, ahogy még kifújta a levegőt.

Sötét, és csend borult rá.

Az anyja szemei szikrákat szórtak, ahogy szabad kezét ökölbe szorítva rázta felé, s úgy kiabálta a szavait, miközben a másikban vadászpuskát szorongatott, földre szegezett csővel.

Az anyám, telenyomott ólommal.

Teste, és lelke szinte egyszerre sajdult bele a megállapításba, és felkeltette szunnyadó tudatát, ahogy a fájdalom beléütött...

Ekkora hülyeséget álmodni – jött az első gondolat Deanben, amikor zavart időérzékkel, kábán felébredt. Pislogva, lassan nyitogatta a szemét. Élesen hallotta a tücskök hangját. Teleszívta a tüdejét az erdő tiszta, friss levegőjével, ami beáradt a nyitott ablakon. Nem csak a szoba volt sötét, kinn is este volt. Túlnézett az ablakon, millió fénylő pont borította be az eget. Megnedvesítette kiszáradt ajkát. Megállapította, hogy még sötét van, este, tehát alhat tovább. Hihetetlen fáradtnak érezte magát, már csukódott is a szeme, ahogy a másik irányba gördítette a fejét.

Szinte az agyába vágott a madarak hangversenye. Hunyorgott az ablakon beszűrődő fénytől, nehezen vette rá magát, hogy kinyissa a szemét. De ahogy beléhasított a felismerés, hogy az erdészházban berendezett szobájában van, azonnal és tökéletesen felébredt.

– Mi a szar? – Mint a rugósbicska úgy pattant ülésbe az ágyon. Lassan visszatódultak a fejébe az utolsó emlékei.

Verekedtem! Edwinnel! Anyám! Közénk állt… – az agya lázasan dolgozott – Tate! Istenem! Tate! Hol van Tate?

Ledobta magáról a takarót - azonnal utána akart járni mi is történt -, de ugyanazzal a lendülettel, megmarkolta és visszahúzta magára, ugyanis nyílt az ajtó és rajta nem volt semmi.

– Csak én vagyok – morogta az orra alatt keresztapja, csibészes halvány mosollyal, ahogy egy tálcával a kezében lépett be. Rácsúsztatta az ágy melletti kis éjjeli szekrényre, aztán leült az ágy szélére, megfogta Dean csuklóját és úgy fordította, hogy lássa a karján a sebet.

Dean is nézte a hosszú, vékony forradást, Edwin késének a nyomát, s már tudta, hogy nem álom volt, amire felébredt az éjjel, hanem az utolsó emlékkép, amíg eszméleténél volt. Összeszorította a fogait, és óvatosan vizsgálgatta tovább a sérüléseket a testén. A szúrásokat az oldalán, a vállán, s a golyók által ütött sebeket, amiket már csak halványpiros foltok jeleztek.

Kereste a szavakat, de nem jöttek. Marta valami a mellkasát, legszívesebben felordított volna. Kétségbeesett tanácstalanságában, zavartan kapargatta a tenyerét. Zakatolt az agya, s anyja tettére próbált mentséget keresni.

– Megöltem Edwint? Meghalt? – kérdezte halk elrekedt hangon Dean, fel, sem mert nézni. Ez volt az első ésszerű magyarázata arra, amit az anyja művelt vele.

Úgy nekimentem a saját bátyámnak, hogy megöltem?! – szörnyülködött el saját magán a fiatal félvér.

– Nem – jött a kurta válasz keresztapjától, s mint aki hallja a gondolatait, Maximus nagy levegőt vett és még hozzá tette: – Miriam nem az édesanyád.

Dean kikerekedett szemmel, lassan emelte fel rá a tekintetét. Azonnal értelmet kaptak a szavak, amiket utoljára hallott:

 „– Vidd innen! Vidd innen a fenébe és vissza se gyertek! Ide se kellett volna hoznod!"

– Örökbe fogadtak? – kérdezte Dean, szemét lesütve, az ujjait végighúzta a halvány forradáson, ami Edwin ejtette mély vágás után maradt. – Te tudod kik a vérszerinti szüleim? – Judah félvér utóda felnézett McGintyre.

– Igen – fújta ki a levegővel a szavait a hatalmas férfi. – És… most már tudom, hogy sokkal előbb kellett volna elmondanom. Nem figyeltem eléggé rád, fiam. Észre kellett volna vennem, hogy nem csak a sebeid gyógyulnak gyorsan. Ettől, több van benned. Sajnálom, hogy nem adtam neked több okot, hogy a bizalmadba avass. Nem tudtam mennyi lehet benned, az apádból...

– Az apámból? – Dean őszinte érdeklődéssel, csillogó tekintettel nézett keresztapja szemébe, amiben most megbánást, és szégyent látott. Az egykori testőr megtört katonaként ült az ágy szélén, mint aki hátrahagyta a társát meghalni, mint aki kudarcot vallott egy küldetésen.

– Ki az apám? – kérdezte Dean. – Személyesen ismerted a vérszerinti apámat? – McGinty válasza csak egy bólintás volt.

– És az anyám? Ha nem Miriam az, akkor ki? Miért és hogy kerültem pont hozzájuk? Örökbe fogadtak? – ömlöttek Deanből a kérdések, amik fejében csak úgy tolongtak. – Annyi furcsa dolgot érzek! Mik a szüleim? Mi vagyok én?

Max nagy levegőt vett, hátra simította a copfjából elszabadult pár erősen hullámos hajtincsét s miközben összeszedte gondolatait, újra gumizta válla alá érő, sötét haját.

– Az édesanyád, Miriam húga volt – kezdte. – Az édesanyád ember volt Dean, az apád… nem.

– Az apám, nem? Ő micsoda?

– Farkas – mondta. – Farkas alakváltó.

– Mi lett velük?

– Anyád a szüléskor meghalt. Apád pedig – Maxból nehezen jöttek a szavak az emlékek felidézésére –, nem tudta feldolgozni a halálotokat.

– A halálunkat? Én élek!

– Mikor megszülettél, akkor nem. Anyád abba halt bele, hogy elakadtál a szülő csatornában, és mikor végre te kikerültél onnan… te sem lélegeztél.

Hallgatás nehezedett a szobára. A bűntudat fájdalomként hasított Dean fejébe, a mellkasára.

– Az anyám azért halt meg, mert én megszülettem – szakadt fel a fiatal alakváltóból.

– Nem, Dean! – vágta rá azonnal Max. – Ilyen eszedbe se jusson! Nem az első, és sajnos nem is az utolsó, az ilyen baleset szüléskor. Anyád félt kórházba menni. Miriam, idejött, itt segített anyádnak, hogy megszüless. Itt, ebben a szobában. – Az emlékek keserű mosolyt rajzoltak az arcára, elfordította a fejét, a szoba szemközti sarkát nézte, mintha most is látná, ami akkor éjjel történt.

– Erős volt anyád és Miriam is. Mikor anyád meghalt, Miriam úgy küzdött tovább érted, mintha a sajátja lettél volna. Azt hajtogatta, hogy neked élned kell, hogy legalább te maradj meg. – Az erős hatalmas ember szemében könnyek jelentek meg, de tovább mesélt. – Apád borzasztó állapotba került, ahogy a szeme láttára meghalt a társa. Miriam neked segített a világra jönni, én meg apádnak, hogy… ne veszítse el önmagát. Nagyon nehéz volt. Azt vártuk, hogy végre megszüless és felsírj. De – elnyelte a könnyeit, hangja remegett, ahogy beszélt –, nem így történt. Miriam próbált életet lehelni beléd. Lógatott, paskolt, de… csak ő sírt, te nem. Apád eszeveszett ordítással tombolt, szörnyű látvány volt, hidd el. Azt se tudtam, hogy mentsem Miriam életét, mert apád akkor már teljesen kifordult önmagából, nem ismert meg egyikünket sem. Miriamot, sikerült épségben hazakísérnem. Hallottuk még egy ideig az eszeveszett ordításait, aztán csend lett. Kerestem hazafelé menet. Egy darabig tudtam csak követni tombolásának a nyomait. A nagy vízesésig. – McGinty lehajtotta a fejét. Kicsit másképp adta elő az igazságot. Úgy gondolta, semmi értelme beavatnia Deant a részletekbe. Se abba, hogy hogyan próbálták később az apját visszahozni a zavarodottságból, se abba, hogy veszett oda végleg Judah McElhanely. McGintynek ennyi év távlatából is fájt a szégyen, és az, amit látott.

Óráknak tűnő percekig, újra közéjük telepedett a csend.

– És hogy maradtam meg mégis? – érdeklődött tovább a múltjáról Dean, a lassan eltűnő forradást vizsgálgatva.

Max tanácstalanul vállat vont, nyakát egy hitetlenkedő fejrázással húzta a vállai közé.

– Visszajöttem, és ahogy közeledtem a házhoz, már hallottalak. Úgy ordítottál, ahogy a torkodon kifért. Rohantam, felszaladtam ide – erőltetett volt a mosolya, ahogy belebokszolt a fiatal félvér vállába –, és a pokróc úgy mocorgott, mint amibe veszett macskát bugyoláltak. Bizonyára Miriam kísérletei, hogy újraélesszen mégis csak sikerültek, de mivel apád elméje megborult, és tombolni kezdett, ezt senki nem vette észre – hadarta, aztán a térdére csapott, s nagy sóhajjal felállt az ágyról. – Fogtalak és elvittelek még akkor éjjel Miriamhoz. Elmondtam neki is, hogyan találtam rád, ahogy visszamentem a házba. De ő addigra megváltozott. Annyira megrémült attól, ami történt apáddal, ahogy látta tombolni. – McGinty Judahról beszélt ugyan, de az a valami volt előtte, ami akkor kiugrott az ablakon, hátrahagyva Avery megkezdett testét.

– Azt mondta vigyél a fenébe – fejezte be a mondatát Dean, az utolsó emlékeire hagyatkozva, a verekedésből. – Igaz?

    Max rábólintott szavaira, majd folytatta:

– Győzködtem, hogy te soha... veled soha nem fog olyan előfordulni, mint Judahval.

– Akkor már értem. – Dean piszkálta, kapargatta a halvány csíkot a karján. – Istenem, hogy megrémülhetett. Biztos, hogy most retteg tőlem és előbb lőne, minthogy bármit mondhatnék neki.

– Adj neki időt. Nem rossz ember ő. Nagyon erős asszony! Csak, idő kell neki.

– Tate? Vele, mi van?

– Tate, nem akar oda visszamenni, ameddig az apja ott van.

– Akkor, most hol van?

– Codyval, végignézni a turista utat. Cody felajánlotta segít, amíg rendbe nem jössz.

– Rendben vagyok! – vágta rá Dean, tettre készen és ki is húzta magát. Úgy nézett Maxre, mint aki a következő parancsot várja.

– Igen – mosolygott az orra alatt a kortalan férfi –, most már.

– Most már? – Dean zavartan pislogott, a megjegyzés azt sejtette, hogy nem egy éjszakán át volt eszméletlen. – Mennyit aludtam? – kérdezte.

– Nem sokat – billegtette fejét Max, elgondolkodva keresztbe fonta a karját teste előtt, mint aki magában számol. – Ahhoz képest, hogy több mint tíz golyót piszkáltam ki belőled, elég hamar összekaptad magad.

– Klassz – vigyorogta a félvér, majd gyorsan és lelkesen tette hozzá: – Rengeteg kérdésem van még!

– Gondolom. És én, mindre válaszolni is fogok, de nem most. Apránként. – McGinty kinyitotta a szekrényt, ruhát válogatott össze a polcairól, és az ágyra dobta. – Biztos vagyok benne, hogy a rengeteg kérdés, az tényleg rengeteg lesz. De a tanulni valód is annyi, ha nem több.

– Tanulni valóm?

– Igen – bólintott határozott hangsúllyal Maximus –, el sem hinnéd mennyi! És nem csak neked, de nekem is.

– Neked? – csodálkozott el Dean, mert ez végképp hihetetlenül hangzott számára. Neki mindig is a keresztapja volt a követendő példa, az etalon.

Dean öltözködni kezdett, miközben McGintytől kapott egy gyors összefoglalót a tudnivalókról.

– Meg kell ismerned magad Dean, hogyan működik a tested, hogyan reagál dolgokra és tudnod kell irányítani – magyarázta Max. – Én csak távpontokat tudok adni. Valószínű lesznek olyan dolgok, amik egészen másak, mint amiről én tudok. Félvér vagy.

– Korcs – vágott a tapasztalt alakváltó farkas szavába vigyorogva Dean egy vállrándítással, miközben megigazította felsőtestén a ruhát.

– Hidd el fiam, egy korcs sokszor sokkal szívósabb géneket hordoz. A természet nagy, és bölcs úr! – McGinty megveregette a fiatal félvér vállát, végignézett rajta. Szemében fátyolosan apai büszkeség csillant meg, miközben azért kritikusan méregette. Dean is végignézett magán, hogy milyen kivetni valót talált rajta a keresztapja.

– Valami gond van? – kérdezte végül Dean, mire Max egy félszeg mosollyal megrázta a fejét.

– Apád nagyon büszke lenne rád – hadarta, aztán lehajtotta a fejét és kiballagott a szobából.

Dean szembefordult a ruhásszekrény mellett álló tükörrel, szemezett önmagával. Érezte belülről a változás súlyát. Tudta, innentől, semmi nem lesz ugyanaz, mint eddig. Kifordult az élete a négy sarkából, romba dőlt a múltja, mert amit eddig tudott a származásáról, semmivé lett. Megtudta ugyan, kik a vérszerinti szülei, vagyis jobbára csak a nevüket, de eszébe jutott, hogy azon kívül nem tudott róluk semmit. Agyába, megint zúgásig tódult a sok gondolat, s minden új információ, még több kérdést hozott magával. Megértette, felfogta keresztapja szavainak a súlyát, hogy rengeteg lesz a tanulni valója.

Nagy levegőt vett, kihúzta magát. Szinte érezte, hogy talán kicsit magasabb is lett.

– Hát akkor harcra fel! – biccentette tükörképe felé, aztán elindult Max után a földszintre. Kifelé tartva, felkapta az éjjeli szekrényről a tárcát, s miközben szedte lefelé a lépcsőfokokat, elkezdte csipegetni a sonkás rántottából a húst.