FARKASOK UTÓDAI - 6

Ginty sűrűn pislogott Edwin és Dean felé, miközben rakásba pakolta a felhasogatott fát. Kúszott fel a férfiben a düh, ahogy a kamasz fiú felsőbbrendűen ugráltatta a tizenkét éves Deant. Edwin már játszott az iskolai foci és baseball csapatban is. Dean felnézett rá és lelkesen vállalta, hogy edz a fivérével, Edwin viszont folyamatosan kigúnyolta és ugráltatta őt. Szándékosan úgy ütötte a labdát, hogy Deannak keresnie kelljen. Élvezte, hogy bármerre ütötte el, öccse megtalálta és visszahozta neki. Viszont minduntalan lekicsinylő megjegyzésekkel illette, mert Dean nem igazán tudott pontosan dobni. Ütni viszont Edwin soha nem engedte.

A több száz éves alakváltót sértette és dühítette a kamasz viselkedése.

Miriam a mosott ruhákat teregette, s ismerte már annyira a férfit, hogy lássa rajta a nemtetszését.

– Játszanak – vetette oda, hogy valamelyest nyugtassa vele a vadőrt.

– Ez nem játék – morogta Ginty. – Szándékosan megalázza!

– Csak neked tűnik úgy, mert fenemód büszke vagy a fajtádra – szegte fel sértetten az állát a nő, védve a fiát. – Dean is élvezi, nem látod?

– Mert – az alakváltó torka összeszorult az igazságtól –, így neveltük. Lábtörlőt csináltunk belőle.

– Hát tudod mit, Ginty? – emelte meg a hangját a nő, aztán vissza is fogta, mert a két gyerek feléjük figyelt, majd aztán folytatta csak, hogy újra belemerültek a játékba: – Én úgy gondolom, hogy igenis jól lett nevelve! Illedelmes, segítőkész, kötelességtudó gyerek! Néha azt kívánom, bárcsak Edwinben is lenne ezekből legalább egy csipetnyi. Dean nem lábtörlő!

– Azért elbeszélgethetnél néha a fiaddal a viselkedéséről.

– Te ne oktass ki engem, hogyan neveljem a gyerekemet! Majd meglátom, te hogyan neveled a tiedet, ha lesz egyáltalán valamikor! – Ginty álkapcsán megfeszültek az izmok, a nő szavai érzékeny ponton érintették. Dühösen vágta a fejszét az egyik farönkbe, szemének írisze szinte olyan fekete lett, mint az éjszakai égbolt.

Miriam biztos, ami biztos alapon hátrált egy lépést, hiszen megtapasztalta milyen egy farkas alakváltó, ha elveszti maga felett a kontrollt. Hiába bánta meg azonnal a szavait, már kimondta, sebet okozott vele.

– Bocs – hadarta motyogva –, nem úgy gondoltam.

Ginty nem válaszolt, csak nyújtott lendületes léptekkel elindult a két gyerek felé.

– Ginty! – szólt utána a nő, hangjában nem kevés aggodalommal, de az alakváltó nem reagált rá. A két fiúhoz érve, kivette Edwin kezéből az ütőt, Deanéből a labdát és felcserélve nyújtotta vissza nekik.

– Mi lenne, ha hagynád, hogy ő is üssön egyet? – morogta a férfi, Edwinnek szegezve sötét tekintetét. A nyurga kamasz, nem mert ellentmondani, hevesen bólogatott s hátrált, majd felkészült a dobásra. Dean kikerekedett szemekkel pislogott fel keresztapjára, izgatottan forgatta az ütőt a kezében.

– Mi van, ha elrontom? – kérdezte elbizonytalanodva.

– Ez csak játék, Dean! Ütsz egyet, aztán ha akarsz, feljössz velem segíteni az erdészházhoz. Rendben? – Ginty biztatóan megborzolta a fiú dús, vastag szálú, bozontját, ami a barna több árnyalatát magán hordozta. Pedig ha tudta volna, hogy ezt Dean mennyire utálta, de mint annyi minden mást, ezt is hallgatólagosan eltűrte.

Edwin szándékosan dobott csavart labdát, hogy az a legváratlanabb ponton irányt váltson. Deannek így sem okozott gondot eltalálnia, s olyan erővel ütötte vissza, amin ő maga is meglepődött. A labda hihetetlen erővel és magasságban túlívelt a kerítésen, s valahol az erdő szélén a sűrűben landolt. Ginty arcán elégedett, diadalittas mosoly terült el. Válla felett csak egy pillanatra nézett vissza a nőre. Az alakváltónak ennyi elégtétel elég is volt. Büszkén, vállon veregette Deant, s az ütőt visszaadta Edwinnek.

– Játszunk még? – kérdezte fellelkesülve a félvér. – Üthetek még?

Edwin visszafojtott dühvel forgatta az ütőjét a kezében, hol Ginty, hol az anyja felé pislogott.

– Majd. Most már mennem kell edzésre – morogta az orra alatt a kamasz, s a ház felé indult.

Ginty átfogta Dean vállát s együtt hagyták maguk mögött a Falls házat.

Edwin dühösen vágta szobája sarkába az ütőjét.

– Utálom! Gyűlölöm! – ordította a kamasz.

– Edwin! – szólt rá az anyja. – Hogy mondhatsz ilyet? Amúgy se ordibálj, mert meghallhatják.

– Nem érdekel! – Edwin egy kicsit sem vett vissza a hangjából. – Elegem van belőle! Túl jó hall, túl jól lát – sorolta indulatosan a fiú –, mindent szaglászik, mint egy kutya!

– Ne beszélj így róla! A testvéred…

– Te is őt véded!? – kiabált élénken hadonászva Edwin. – Mindenki tőle van elragadtatva! Nem is igaz, hogy a testvérem! Nem vagyok hülye, anya! – engedte ki a hangját a fiú. – Pontosan emlékszem! A gólya hozta, mi? Nevetséges! Egy három éves kis taknyost megetethetsz egy ilyen dumával, de felnőttem! Szerinted tizenhat évesen nem tudom, hogy lesz a gyerek?

– Edwin!

– Anya, te tényleg hagytad, hogy megdugjon az a mocsok?

– Hogy merészelsz így beszélni velem? – Miriamban elpattant a türelem utolsó szála is, hatalmas anyai pofon csattant a kamasz arcán, mire legnagyobb döbbenetére fia viszonozta az ütést. Egész belsőjében megremegett, ahogy az egyensúlyát vesztve, elsodorva a széket térdre esett a padlón. Egy pillanatra Edwin is meglepődött, s ugrott, hogy felsegítse anyját.

– Ne haragudj! Nem akartam! – hadarta a fiú, de Miriam keserű indulattal taszított rajta. Fájt a szíve, a lelke, mert nem is gondolta volna, hogy a saját fia előbb fogja őt bántani, mint az, akitől egészen születése óta tartott.

Kylei feje még mindig zsongott a véreredményei kielemzésétől. Dr. Moody pár órával ezelőtt vázolta fel neki, hogy körülbelül még mennyi ideje van hátra. A daganat, amit diagnosztizáltak nála rosszindulatú, már áttétek is voltak. Fogalma nem volt, hogy mondja meg Jalinak. Egyáltalán elmondja? Meg akarta óvni a szeretteit ettől a lelki tehertől. Ezért nem akart visszamenni Clear Creek-re sem. Mindenféle kifogást talált az apjának, hogy miért is nem látogatja meg. McGintyt pedig nem akarta azzal sokkolni a váratlan távozása után, hogy meghalni menjen vissza hozzá. Rengeteg gondolat kavargott a fejében, miközben lassan elkezdte kipakolni a táskából a vacsorának valót. Hallotta, hogy lánya a fürdőszobában foglalatoskodik, csukódott a mosógép ajtaja, aztán hamarosan be is indult a megszokott beteges hangjával.

Haldoklik, akárcsak én – állapította meg Kylei, mélyet sóhajtva. Felegyenesedett, ahogy elrendezett mindent a hűtőben, aztán mikor megfordult megfagyott a mozdulatban. Jalin az a flaneling volt, amit annakidején magával hozott Gintytől.

– Hát ez meg? – egy pillanatra még levegőt is elfelejtett venni, elkerekedett szemekkel pislogott lányára. Jali végignézett magán, majd rántott a vállán.

– A szekrény aljában találtam egy igen koszos és büdös katonai hátizsákban – hadarta a kamasz. – Tök klassz! Az enyém lehet?

Kylei arcán szomorú mosoly jelent meg, egy pillanatra elérzékenyülve figyelte lányát, a szeretett férfi ingében, ami éppen olyan hatalmas volt Jalin, mint akkor rajta is.

– Igen – mondta ki végül. – Persze, a tiéd lehet.

– A táska?

Az anya mosolya szélesedett, akaratlanul jutottak eszébe az emlékek, amikor ő maga pont ilyen sorrendben kunyerálta el az alakváltótól őket.

– Mi van a táskával? – vonta fel a szemöldökét Kylei, mintha nem is sejtené, mit akar a lánya.

– Az is az enyém lehet?

– Nos, had gondolkozzam – Kylei játékosan úgy tett, mint aki erősen megfontolja válaszát.

– Naaa! Légyszi! Ki is mostam! – érvelt Jali, mire a nő szemei elkerekedtek.

– Mit csináltál?

– Beraktam a gépbe…

– Ne ne ne ne ne! – Kylei úgy rohant a fürdőszobába, mint aki legalább tüzet oltani fut.

– Anyu? – Jaliyah döbbent arckifejezéssel követte anyját. – Most mi van? Irtó piszkos, meg büdös volt! Mostad te azt valaha?

Kylei azonnal kihúzta a gépet a konnektorból, és mintha egy fuldoklót menekítene ki a vízből kapkodva nyitotta a fedelét és két kézzel dobálta ki a benne lévő holmikat, mire végre megtalálta az átázott hátizsákot. A gyomra is beleremegett, ahogy tapogatta, mennyire ázhatott el benne a sok éve belevarrt fénykép.

Jaliyah értetlenül nézte anyját az ajtóból, majd ajkát biggyesztve rántott a vállán.

– Bocsi, csak jót akartam – motyogta a kamasz lány.

– Semmi baj, kicsikém – hadarta Kylei. – Csak tudod nagyon régi, nem akarom, hogy szétmenjen a gépi mosásban – magyarázta ki magát a nő.

Mire Dean kamaszkorba ért, ő lett a család „jóravaló” gyereke, Edwin pedig a rettegett és kezelhetetlen „feketebárány”. Lassan mindennaposnak számított, hogy részegen és ordítozva ment haza, s ilyenkor Miriam csak Deanre számíthatott, miközben azon izgult, hogy a kamasz félvér nehogy egyszer őt védelmezve túlreagáljon egy helyzetet és tragédia legyen belőle. Ginty egyre többet vitte fel magához a fiút, hogy ezt elkerülje. Be is rendezte számára azt a szobát, ahol megszületett, s azt tervezve, ha elérkezettnek látja az időt, félvér keresztfia majd végleg oda költözik és elmond neki mindent. Dean, sokszor és szívesen aludt a keresztapjánál, buzgón segédkezett nála, amellett, hogy helytállt a szülői Falls háznál is.

A szoba ablakából nézte a csillagokat, s szinte gyönyörködött a telihold teljes pompájában, narancs-vöröses színében. Szerette az erdő illatát, a hangjait. Mikor minden érzékével átadta magát a természetnek, úgy érezte majd szétrobban a mellkasa, mintha egy vad, fújtató állat nézne ki a fejéből, mintha valaki belé lenne zárva. Mély, és egyre szaporább légzéssel engedte a tekintetét a sötét éjszakába, ahogy szobájának párkányán könyökölt. Arra eszmélt, hogy érzékei kiéleződtek, s a fujtatás nem is az övé, hanem valahonnan a fák közül hallotta. Minden izma megfeszült, visszább húzódott az ablakból. Sötét hatalmas árny lassú, komótos mozgással haladt át az udvaron. Megállt egy helyen, szimatolt, prüszkölt, majd felnézett a nyitott ablakba.

A francba! – villant Dean agyába, ahogy tudatosult benne, hogy az a valami akár ki is szúrhatta a bejutás lehetőségét. Aztán a halk, mély morgás távolodott. Dean lassan újra a párkányra fordult.

Csak a barátjának Codynak mesélte el, másnap a fociedzésen az éjszakai titokzatos látogatót.

– Bazi nagy volt, hallod? – Dean a kezével egy hatalmas kört írva le próbálta szemléltetni Codynak, annak a valaminek a méretét.

– Medve volt? – érdeklődött a tekintélyes méretekkel rendelkező, mackós alkatú fiú. Jóval magasabb volt Deantől, a háta, mint egy kétajtós szekrény, mégis meglepően könnyedén mozgott.

– Nem tudom mi volt – rázta a fejét Dean. – Inkább farkasnak mondanám, nem voltak vastagok a lábai. Viszont nagyobb volt, mint egy medve!

Cody mosolya vigyorba szélesedett, de arckifejezése nem volt hitetlenkedő és nem is oktatta ki barátját, hogy csak képzelődött. Ezért is szeretett vele lógni Dean, ha csak tehette. Cody sosem nevette ki őt, és nem tette szóvá egyetlen furcsaságát sem.

– Hát barátom, akkor ezek szerint te láttál egy Giant Wolfot.

– Giant Wolf? Olyan létezik?

– Most mondtad, hogy láttál egyet. – Cody barátian legyintette meg Dean hátát.

– Cody – Dean a torkát köszörülgetve pislogott oldalra a hatalmas termetű osztálytársra – Szerinted tényleg léteznek ilyenek?

– Milyenek?

– Hát vérfarkasok, meg vámpírok, alakváltók – sorolta Dean, miközben azonnal eszébe jutottak a saját magán tapasztalt fura tulajdonságok.

– Ugyan Dean! Tudod mit mondott a nagyapám?

– Mit?

– Láttad már az eszedet?

– Tessék?

– Láttad már az eszedet?

– Nem!

– Nem láttad, de attól még van – vágta rá vigyorogva Cody.

Deanben benn akadt a szó, nem tudott barátja példájával vitatkozni.

– Te hiszel az ilyenekben? – kérdezte csodálkozva és egyben óvatosan.

– Dean. Azért mert valamit még nem láttál, az nem jelenti azt, hogy nem is létezik – magyarázta Cody. – Nagyon úgy tűnik, hogy láttál egyet, és mégsem hiszed el, hogy van ilyen? Amúgy is, minden legendának van valami valóságalapja, nem? De!

Juan először körbepillantott, majd egy gyors mozdulattal húzta maga után a szőke lányt a szertár félhomályába. Hátát szándékosan vetette az ajtónak, hogy még csak véletlenül se nyithasson rájuk senki. A kamasz osztálytársnő a fiú homloka fölé tolta sötét szemüvegét.

 – Bűn eltakarni a szemeidet – kuncogta a lány, de többre nem is volt alkalma, mert Juan heves érzelmekkel vonta magához. Pontosan tudta, hogy több tekintetben is vétkezik. Az iskola szertárában csókolózik egy osztálytársával, és ez volt a bocsánatosabb bűn. Amiért igazából elbújt a lánnyal és titokban tartották kamasz szerelmüket, a fajtája tradíciója miatt volt inkább. Ő farkas alakváltó volt, amiről ráadásul még nem is beszélt a lánynak, Kathy pedig ember. Azon kívül, hogy eszméletlenül jól mozgott, gyönyörű volt a mosolya, Juan semmi természetfeletti tulajdonságáról nem tudott, de nem is érdekelte. Tisztában volt azzal, hogy a szülei - pláne a nagyapja - nem fogadnák el a lányt.

– A záró bulira elkísérsz? – kérdezte a lány két heves csók között, mire Juan szinte ledermedt. Pár másodpercig, zavartan pislogva nézett Kathy nagy barna szemeibe, az izgalomtól még mindig szabálytalanul kapkodta a levegőt.

– Nem – hebegte, hirtelen nem tudta milyen kifogást mondjon, közben marta a bűntudat. – Nem tudok menni – nyögte végül.

– Miért?

– Családi izé lesz – hadarta.

– Családi izé? Az milyen?

– Kathy – Juan vágott egy fájdalmas fintort, cirógatva simogatta a lány oldalát, le-fel szánkáztatta a testén az ujjbegyeit. – Nem tehetem.

– Olyan fura vagy néha, de komolyan – morogta durcásan Kathy, s már hátrébb lépett volna, de Juan nem engedte, még közelebb húzta magához.

– Mennyire hiszel a misztikus dolgokban? – szegezte tekintetét a lánynak az alakváltó.

– Mire gondolsz? – ráncolta a homlokát Kathy.

Juan hirtelen nem is tudta, hogyan folytassa. Azt akarta a legkevésbé, hogy a lány sikítson.

– Vámpírok… – kezdte óvatosan, s várta a lány reakcióját.

– Vámpír vagy? – Kathy arca először elkomolyodott majd elkuncogta magát, aztán a fiú tekintetét fürkészte. Juan makacsul összeszorított ajkakkal hallgatott, nem arra számított, hogy a szeretett lány kineveti. Kathy mosolya lassan zavart lett, elbizonytalanodott, és kutatva figyelte a fiú szemeit, aki gyanúsan komolyan nézett rá.

– Nem – mondta kurtán Juan.

– Akkor mi? – kérdezte a lány, majd tekintetében megjelent a döbbenet. Az alakváltó pontosan tudta, hogy mitől változott meg Kathy. Tudta, hogy szemének íriszében a kék árnyalatai kavarogtak, mert mindig ugyanazokkal az érzésekkel párosult.

– Jézusom, Juan! – az osztálytárs légzése szaporábbá vált, s Juan attól tartott félelmében talán sikítani is fog.

– Nem bántalak, Kathy! Téged soha nem bántanálak! – hadarta a fiatal farkas, mire Kathy hevesen bólogatott.

– Tudom – mondta kurtán, suttogva. – Százszor megtehetted volna már.

– Azért mondom el, mert megbízok benned – Juan is suttogott, bár nem hitte, hogy bárki is az osztályban jobban hallana nála. Biztonságban érezte magukat a szertár rejtekében. Biztos volt magában, hogy úgyis kiszúrná, ha valaki közeledne.

– Farkas vagyok – folytatta beismerő vallomását a fiatal titán. – Egy farkas alakváltó.

– Wao! – Kathy csodálattal simított végig a fiú arcán. – Van egy farkasom?

Juan mosolya szélesedett a lány reakciójára.

– Igen, van egy farkasod. – A fiatal alakváltó szenvedélyesen vonta újra magához barátnőjét, akire még büszkébb volt, mint eddig, hogy nem rettent vissza az igazságtól.

Fogalma nem volt róla, hogy a közelben sokkal tapasztaltabb fajtájabeli, kiélezett érzékekkel figyelt minden szavukra.

Arjun gondterhelt arccal hallgatta a vonal túloldalán informátora híreit Clear Creek-ről.

– Biztos vagy benne?

– Szóbeszédnek indult uram, de mégiscsak igaz lehet.

– Nekem bizonyosság kell! – mondta határozottan a klán vezér, s ahogy megemelte a hangját, köhögni kezdett.

– Kezdetektől fogva nagy volt a titkolódzás, uram. Pletykának indult az egész, de amikor már Edwin, Miriam fia is állítja, hogy így van, abban már csak lehet valami!

– Maximus McGinty soha nem kötné össze magát egy emberrel – vette védelmébe hitetlenkedve Arjun, titkolt fiát.

Kopogtak a dolgozószoba ajtaján, amire a vezér türelmetlenül válaszolt:

– Szabad! – A kiengedett hang újra köhögésre ingerelte az idős farkast. – Nekem megdönthetetlen bizonyíték kell! – mondta határozottan a vezér, azzal bontotta a vonalat, s már az ajtón belépő vendég felé fordult.

Juan iskolai edzője volt. Mint egy katona masírozott a dolgozószoba közepéig, majd megállt és fejet hajtott.

– Jelenteni valóm van, uram – mondta hivatalos hangnemben a tanár.

– Mond! – Arjun egy hanyag kézmozdulattal beleengedte magát a székébe, úgy gondolta, sokkal rosszabb hírekkel nem szolgálhat beépített katonája, mint az előbb a Clear Creek-i informátor.

– Juan elárulta Kathy Hoopernek, hogy ő egy farkas alakváltó.

– Mit csinált? – ráncolta a homlokát a vezér, úgy markolta meg a faragott szék karfáját, hogy az megreccsent a kezei között. – Kinek? Ki ez a Kathy Hooper?

– Egy osztálytársa, akit igencsak kitüntet a figyelmével.

– Mióta tünteti ki a figyelmével?

A tanár zavartan pislogva kapkodta a tekintetét, érezte, hogy hibát követett el azzal, hogy talán előbb kellett volna jelentést tennie a nyiladozó románcról.

– Nem olyan rég…

– Mi az, hogy nem olyan rég? – dörögte a vezér, amit újabb köhögési roham kísért.

– Uram, itt a csapatban a kamaszoknál, a játékosok együtt szoktak lógni az élszurkolókkal… – hadarta a tanár.

– De Juan más! Neked ezt szem előtt kellett volna tartanod! – Arjun fenyegetően pattant fel a székből, lendületes léptekkel indult meg az alakváltó felé. – Mindenről tudni akarok, ami ezzel a lánnyal kapcsolatos! Mindent tudni akarok róla és a családjáról! És most takarodj!

– Van még valami Uram.

–  Még ezen felül? – Arjun dühösen ráncolta a homlokát.

–  Veronica – köszörülgette a torkát a tanár.

–  Vele meg mi van?

–  Rossz társaságba keveredett.

–  Miféle rossz táraságba?

–  Olyanokkal lóg együtt az iskola után, akik büntetendő dolgokat cselekednek. A múlttkor is az apja mentette ki mert behívatták az igazgatóhoz…

–  Micsoda? – Arjun mindkét ölkével az asztalra csapott. – Miért nem tudtam én erről?

Az alakváltó zavart pislogással csak állt a dühöngő vezér előtt.

– Menj és mond meg Lawrencenek, hogy azonnal látni akarom őt is, meg Veronicát is!

– Értettem! – bólintott a farkas s már fordult is. Sietve hagyta el a Vezér dolgozószobáját. Tagadhatatlanul megkönnyebbült, hogy ő ennyivel megúszta.

Arjun kimerülten roskadt vissza a székbe, ahogy egyedül maradt. Gondterhelten rejtette arcát kezeibe. Úgy érezte egy világ fogott össze ellene. Fia és unokája is aláásta a vérvonalat azzal, hogy fajtán kívüli társra vetett szemet. Ezt nem engedhette! Akár elismert fia, akár nem. Egy „korcs” nem vetett volna jó fényt a klánra. Fejében kavarogtak a gondolatok.

Lawrence eközben már a folyosón közeledett kamasz lányával apja dolgozószobája felé.

– Mire számítsak? – kérdezte nagyot sóhajtva az apa, mire Veronicától válaszként csak egy vállrándítást kapott. – Mit csináltál?

– Semmit.

– Miért hívat mind a kettőnket?

– Fogalmam nincs.

– Tényleg nincs? – kérdezte nyomatékosabban Lawrence, mielőtt ki nem nyitotta az ajtót lánya előtt. Veronica unott arckifejezéssel nézett fel apjára, s ettől a pillantástól Lawrencenek sokadjára jutott az eszébe, hogy tudta a sors mit tesz, amikor mégis lánya született a várt hím utód helyett. A kamasz alakváltó lányként is égető tűz volt, egy hurrikán.

Arjun tekintete szinte szikrákat szórt, ahogy belépett Veronica, mögötte az apja.

– Mégis mit képzelsz?! – fakadt ki azonnal magából a vezér. – Egy vezető klán sarjaként, farkas alakváltó létedre alantas zsebtolvajként meglopni gyanútlan járókelőket?!

Lawrence-et mellbevágták apja szavai. Pár másodpercig a levegő is megakadt benne, megszólalni sem tudott, dühös indulat rohanta meg pillanatok alatt.

– Hogy viselkedhetsz ilyen alpárian és felelőtlenül?! – Arjunnak lendületet adott az indulat, ahogy felpattant az íróasztala mögül és fenyegetően megindult a kamasz lány felé. – Vége a korlátlan szabadságodnak!

– Tessék?

– Innentől nem mászkálhatsz felügyelet nélkül iskola után!

– Apa! – Veronica felháborodottan fordult az apja felé, azt várta, hogy ő majd a védelmére kel. Nem így történt. Lawrence egyetértő bólintással helyeselte a vezér döntését.

– Kapsz egy személyi testőrt! Ő visz és hoz az iskolába. Sőt! A kötelező rendezvényekre is!

– Ne már! – csatant fel a kamasz tehetetlen dühvel. – Így, egyetlen barátom sem lesz!

– Hát ilyen barátokra, nincs is szükséged! – Arjun már ordított, néha szájához szorítva öklét igyekezett elfojtani köhögését.

– Jelölök ki mellé valakit – mondta Lawrence egy főhajtással.

– Nem te! – ordította a vezér. – Bebizonyítottad, hogy nem vagy képes kontrollálni a lányodat! Majd én megmondom ki lesz erre a legalkalmasabb!

Lawrence néma fejbólintással vette tudomásul dühöngő apja parancsát. Nem akarta a legapróbb ellenvetéssel sem még jobban felhergelni.

– Marcus N. Weaver!

A név hallatán Lawrencenek nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne tiltakozzon a testőr személyét illetően. McGinty védencét legalább annyira gyűlölte, mint Maximust.

– Pont ő?! – nyögte a kamasz egy fájdalmas fintorral. – Ő, egy hibás…

– Vigyázz a szádra! – csattant fel Arjun. – Majd ha minimum annyit teszel le az asztalra erkölcsileg mint ő, akkor mondhatsz róla véleményt! Nem árt ha ragad rád tőle némi alázat és tisztelet! – A vezér csak a kezével tett egy tessékelő mozdulatot, amivel útjára engedte fiát és unokáját.

Veronica még a folyosón is okvetetlenkedve morgott az orra alatt.

– Egy genetikai nyomorék fogja vigyázni minden lépésemet?! Hát ez vicc! Nem! Ez nem vicc! Ez szégyen!

– Te csináltad magadnak! – dünnyögte Lawrence. – Edd meg amit főztél!

Arjun ismét véres megoldású döntést hozott - most Juan és Kathy ügyében -, amivel úgy gondolta két legyet üt egy csapásra.

Kihasználta a fiatalok egymás iránti mindent elsöprő szerelmét.

Először Juannal beszélt, és közölte unokájával, hogy tud a románcáról.

– Még fiatal vagy, nem is biztos, hogy ő lesz a társad. Korai ez még – legyintett jóságos megértéssel a vezér. – De ha komolyan gondolod, egy próbát csak kiálltok.

– Milyen próbát? – ráncolta a homlokát Juan.

– Az idő és a távolság próbáját – mondta unokája szemébe Arjun. – Pár év, és kiderül mennyire kitartó a bennetek dúló érzelem.

Juan első hallásra ideges lett, nyugtalan, aztán fejében már kattogtak a kapcsolattartási lehetőségek.

Van net! Telefon! Pár év! Mi az nekünk?! – cikáztak a gondolatok, mire beleegyezően vágta rá:

– Rendben!

Arjun megkönnyebbülten nyugtázta, hogy az ment a legsimábban, amitől a legjobban tartott. Juannal sikerült a leghamarabb elfogadtatnia a tervét.

A Hooper család már valamivel vonakodóbb volt, de a rengeteg pénz, és segítség, amit felajánlott a költözködésért a vezér, meggyőzte a családfőt is, és igent mondott a lakhelyváltoztatásra. Kathyvel aztán négyszemközt is leült beszélni a farkas alakváltó vezér. Nem akarta, hogy Juan tudjon a találkozásukról, azért a lakásukon kereste fel őt.

– Dean Kasten – mondta a nevet Arjun, s a lány elé tolt egy fotót, amin a pálya szélén ücsörgő baseball sapkás kamasz fiú volt.

– Én Juant szeretem – mondta vonakodva a lány, tekintete zavartan járt a fotó és a vezér között.

– Tudom, gyermekem – nyugtázta Arjun – Ez egy feladat, amit Juanért teszel. S egy próba, hogy mennyire vagy megbízható és mennyire tudsz hallgatni…

– Hallgatok! Tőlem nem tudja meg senki! – vágott a vezér szavába buzgóságában a lány, amit meg is bánt, s szégyenkezve sütötte le a szemét. – Bocsánat.

– Semmi baj! Értékelem a lelkesedésedet – mosolygott Arjun. – Még Juannak sem szabad róla beszélned!

Kathy a fejét rázta:

– Nem fogok! Ígérem!

– Rendben! – bólintott a vezér, majd lassan visszahúzta a fotót a lány elől. – Remélem jól megjegyezted őt.

A lány válaszképpen hevesen bólogatott.

– Helyes – dünnyögte Arjun, aztán a kezével tett egy tessékelő mozdulatot, útjára bocsátva a lányt, aki sűrűn köszöngetve magára hagyta a lakásuk nappalijában ücsörgő vezért. Arjun pár másodpercig még elmerengett a titokban, lesből készült fotón, kereste a kamaszban Max vonásait. A képen a szeme színe nem látszódott, annyira nem volt éles a felvétel. Csak most nézte meg jobban a felvételt, s egyre jobban inkább Judahra emlékeztette a fiú. Az alkata, a tartása, az arcéle… Aztán elhessegette ezeket a gondolatait. Hiszen meghaltak. Az anya és a gyermek is. Maximus szavában pedig egyáltalán nem kételkedett.

Talán az anyjára hasonlít jobban – konstatálta a vezér egy sóhajjal, aztán eltette a fotót, nehézkesen állt fel a kényelmes sarokülőről. Napról napra érezte, hogy gyengül. Tudta, hogy közel a vég, s csak remélte, hogy még halála előtt megfelelő irányba tudja terelni az örökösödést.

Élszurkolóként evidens volt, hogy Kathy Clear Creek-en is folytassa ezt a tevékenységét. Nem volt nehéz beilleszkednie, Arjun ezt is előkészítette a családnak, de főleg a lány számára. A feltűnően csinos szőke lány több kamasz fiú érdeklődését felkeltette, ő viszont finoman de Deant tüntette ki figyelmével. Profi módon cserkészte be a visszahúzódó kamaszt, akinek szintén nem volt közömbös az edzéseken és a meccseken megjelenő új lány, aki tagadhatatlanul sokszor mosolygott rá, és másokkal ellentétben bátran még olykor külön rá is köszönt a baseballsapkás fiúra.

– Hajts rá! – biztatta Cody, mire Dean csak a fejét rázta.

– Hol vagyok én hozzájuk? – A félvér lemondóan fejével abba az irányba bökött, ahol Kathy a menő srácoknak számító Dinger fivérekkel beszélgetett még pár lány társaságában.

– Csak a vak nem veszi észre, hogy te is tetszel neki, Dean! Van esélyed! Na! – unszolta Cody, félénk batárját.

Hónapok teltek el, zavart pillantások és félszeg mosolyok, mire Kathy úgy gondolta találkoztak már annyiszor a fiúval, hogy ne tűnjön fel, ha ő teszi meg az első lépést.

– Hello – úgy vágódott le a kispadra Dean mellé, mintha az olyan természetes lett volna. Pedig nem volt az! Sok kíváncsi kutakodó pillantás kísérte mi fog történni. Kathy már menő lánynak számított, Dean pedig egy lúzernek.

– Hello – viszonozta a köszönést a félvér és ösztönösen odébb húzódott annak ellenére, hogy volt elég hely a padon.

– Van még vized? – érdeklődött Kathy s már hajolt is, keresztbe a fiú előtt, amivel alaposan zavarba is hozta őt.

– Jah – fújta Dean, mert csak ennyire volt ideje, ahogy Kathy azonnal ki is szolgálta magát.

– Te nem játszol? – folytatta tovább az ismerkedést a lány, kérdésére Dean csak a fejét rázta. – Miért? – érdeklődött tovább Kathy, s mielőtt Dean bármit reagálhatott volna rutinosan megtapogatta a fiú felsőkarján az izmokat. – Pedig úgy tűnik mindened meg lenne hozzá – mondta egy mosollyal kísérve, tekintetét elismerően vezette végig a kamasz testén, amivel láthatóan sikerült attól is nagyobb zavarba hoznia, mint amilyenbe már eddig is volt a lány közelében.

– Nem lehet – rázta a fejét Dean. – Keresztapám nem engedi.

Kathy egy pillanatra meglepődött, csak pislogott a félvérre.

– Keresztapád? És az apád?

Dean lehajtott fejjel válaszolt.

– Nem ismertem. Meghalt mielőtt megszülettem – motyogta.

– Ó! Bocs – hadarta Kathy. – Sajnálom.

Több hétnek kellett eltelnie, mire Dean beismerte barátjának, hogy több mint vonzónak tartja Kathyt, s eljátszott a gondolattal is, hogy tegyen kapcsolatuk szorosabbá tétele érdekében.

– Én nem igazán értek az udvarláshoz, segítesz?

– Naná! – Cody lelkesen veregette meg barátja vállát. – Először is adjunk formát a fejednek! No és ne vakarózz állandóan a sapkád alatt! Egyáltalán minek az?

– Fyra folyton cukkol a hajam miatt! – vágott egy fájdalmas fintort Dean.

– Ne foglalkozz vele! – legyintett Cody. – Aztán használhatnál valamilyen férfi parfümöt is.

– Ázott kutyaszagod van, tesó! – vetette közbe vigyorogva Edwin az ágyon heverészve.

Dean nem szólt csak lesütött szemekkel bújtatta újra a sapkája alá a haját.

– Neked meg rohadt erjedt bűzöd! – vágott vissza dühösen Cody – Belülről már oszlásnak indultál a piától! Erjednek a beleid!

Edwin legyintett a mackós alkatú barát szavaira és vigyorogva fordult a fal felé.

– Megcsókolom a segged Dean, ha sikerül megfektetned a kiscsajt! – motyogta röhögve a párnába.

– Gyerünk át keresztapámhoz – ajánlotta csendesen Dean.

Edwin előtt nem is esett többet szó lányokról, és udvarlásról.

Hosszú hónapok elteltével, aztán csak eljutottak az apróbb randikig, aminek jótékony hatásai tagadhatatlanul szembetűnőek voltak a kamaszon. Nem csak felszabadultabbá és lazábbá vált Dean, de úgy tűnt mások szemében is felértékelődött. Kinyílt a személyisége kicsit, határozottabbá vált. A lúzer kategóriából átment a titokzatosba.

Ginty nem igazán tudta örüljön-e Dean személyiségfejlődésének, vagy ne. A vadászösztön megjelenését úgy tünt megúszták, de a teliholdtól még nagyon is féltette a kamaszt, főleg a megszaporodott randizgatásaik miatt. Igyekezett nem kimutatni aggodalmát, de minden megbeszélt találkájuknak utánanézett, nem-e a telihold fázisára esik.

– Ne maradjatok kinn! – figyelmeztette már sokadjára Max a kamaszt, miközben büszkén veregette meg a vállát. – Érezzétek jól magatokat! De mint férfi, azért vigyázz!

– Vigyázok! – vágott egy kamaszos fintort Dean, amivel még nem volt illetlen. – Időben haza fogom kísérni, Max! Ígérem, úriember leszek! – vigyorgott a félvér fiú.

– Hát, ajánlom is! – kacsintott a farkas alakváltó, de mellkasában feszített az aggodalom, ahogy tekintetével követte a távozó kamaszt.

Dean és Kathy sokáig sétálgattak céltalanul az erdőben, a randi egy közös túrázásnak indult.

– Mi lenne, ha kinn maradnánk egész éjszaka? – dobta fel az ötletet a lány, mire Dean minden izmában megfeszült.

– Mit szólnának hozzá a szüleid?

– Tessék? – kacagott fel a lány. – Légy már kicsit rosszfiús! – Kathy belebokszolt a fiú vállába.

– Veszélyes! – Deanben megmagyarázhatatlan védelmező ösztön áradt szét.

– Wao! Mintha az apámat hallanám – húzta félre a száját a lány. – Mitől veszélyes? Te ismered az erdőt – rántott a vállán.

– Éppen azért mondom – bólintott Dean. – A ragadozók éjjel vadásznak.

– Vagy tőled kéne félnem? – Kathy kihívón nézett a félvér szemébe, ahogy közelebb hajolt hozzá. – Olyat teszel velem, amit nem szabad?

– Olyat nem tennék, amit te nem akarsz – biccentett egy félszeg mosollyal a fiú.

– Jó! – bólintott Kathy. – Vagyis akkor csupa olyat fogunk tenni, amit én akarok?

– Legyen – Dean mosolya szélesedett, s ahogy a lány ledobta a hátizsákját és elnyújtózott a füvön, mellé ereszkedett.

– Hoztam piát – vonogatta a szemöldökét Kathy. Az alkohol említésére Dean zavarba jött, amit Kathy azonnal kiszúrt.

– Nem mondod, hogy még soha nem ittál?! – hüledezett a lány.

– Hát – Dean kerülte a kamasz kiveséző pillantását, majd kényszeredetten válaszolt. – Nem. Keresztapám…

– Pfff! – Kathy betakarta kezével az arcát. – Micsoda vaskalapos fazon lehet a keresztapád! Se sport, se pia! Este tízre nem kell hazamenned? – A lány kérdése mellbevágta Deant, lesütötte a szemét csak úgy tudta kimondani, motyogva.

– Nem – hazudta, ami azonnal szégyennel öntötte el.

Kathy előkotorta a pezsgősüveget a hátizsákból, s ünnepélyesen emelte a magasba.

– Igaz nincs gyertyafény, de holdvilágos pezsgős esténk lesz! Mit szólsz?

– Remek! – bólintott beleegyezően Dean.

Kathy feléje nyújtotta az üveget.

– Te vagy a férfi, nyisd fel! – biztatta a fiút, közben már újra a táskában kutatott, majd elővett két poharat. – Szükség van ezekre, vagy üvegből iszunk?

– Ahogy szeretnéd – vont vállat Dean, s tompa, halk szisszenéssel bontotta a pezsgőt. Kathy hagyta kicsúszni a kezeiből a poharakat.

– Hagyjuk a formalitást – suttogta mosolyogva, s a szájához emelte az italt, majd Dean felé nyújtotta, s közben egy mozdulattal, tenyerével áttörölte az üveg száját.

– Nem vagyok szájfájós – jegyezte meg félmosollyal a félvér, aztán ő is jót húzott a pezsgőből. Figyelte, ahogy Kathy közelebb araszolt hozzá, közben kigombolta könnyű kötött pulcsijának két felső gombját.

Dean érzékei élesre állítódtak, ahogy mozgást érzékelt a bokrok felől. Megdermedt a mozdulatban, állát a vállai alá engedve, a rá jellemző jellegzetes tartásban figyelt.

– Te mit csinálsz? – Kathy lassan ráeszmélt, hogy Dean sem lehet közönséges ember. Most szembesült vele, hogy tulajdonképpen Arjun milyen feladattal is bízta meg. Kikapta az üveget Dean kezéből, s újra jót húzott belőle. Szüksége volt némi tompításra, bátorításra. Aztán újra a fiú felé nyújtotta az üveget, az utasítás szerint áttörölve annak száját. Deannek már fel sem tűnt a mozdulat, úgy gondolta ez egy szokás lehet, semmi más. A második kör után viszont már érezte, hogy valami nincs rendben. Első gondolata az volt, hogy biztos ezért intette mindig keresztapja, hogy ne fogyasszon alkoholt. Lassan érezte izmaiban a zsibbadást, a látása el-elhomályosult. Megszólalt volna, hogy jelezzen Kathynek: „Baj van!”, de nem bírt. Tátogott, de nem úgy forgott a nyelve sem, ahogy szerette volna, értelmetlen artikulátlan hangokra volt képes csak. Még látta, hogy Kathy távolabb hózódott, hallotta, ahogy a nevén szólogatta őt, aztán a hátizsákja felé fordult. Többet nem látott, mert már képtelen volt megtartania a testét is. Rángatózni kezdtek az izmai, és tehetetlenül zuhant a fűbe.

Sikítás hasított az agyáig, veszett morgás, s amit érzékelt csak az, hogy néha tehetetlenül tovább gurult a teste, mintha dulakodás folyt volna körülötte, és olykor odébb lökték volna. Valami büdöset érzett, és megismerte a vér szagát is, amitől egyre hevesebben vert a szíve, mert semmire nem tudott reagálni. Teljesen ki volt szolgáltatva és fogalma nem volt, hogy mi folyik körülötte. A levegőt is egyre nehezebben tudta venni, mintha tüdejének izmait is elérte volna a bénító érzés.

Lassan minden sötétségbe borult…

Villódzó fények és visító hangok hasítottak a tudatába, de reagálni még mindig nem tudott semmire. Minden hangos volt és kusza, de legalább már kapott levegőt. Kimondhatatlanul fáradtnak érezte magát, minden porcikája remegett.

Mikor újra ébredt, már csend volt. Világos volt a szoba, fehér és halványzöld. Neon lámpák fénye, fújtató és pityegő hangok, s Max alakja az ágy melletti széken, ahogy arcát kezeibe temetve ült.

Dean sokáig csak pislogva nézelődött, mire felnyögött. Ennyire futotta az első próbálkozására, hogy megszólaljon. Max azonnal felkapta a fejét, közelebb csúszott a székkel együtt az ágyhoz.

– Hogy vagy?

– Szarul – suttogta a kamasz.

– Rendbe jössz!

– Mi történt?

A válasz sokáig elmaradt, Ginty fájdalmasan nézett rá, majd egy hangos sóhajjal csak annyit mondott:

– Epilepsziás rohamot kaptál.

– Mit? – hunyorgott a kamasz. – Beteg vagyok?

– Már semmi baj! Valami allergiás reakció. Feltehetőleg nem is fog megismétlődni.

– Ittunk – ismerte be egy fájdalmas fintorral Dean. – Ne haragudj! – nyögte. – Tudom, megígértem, hogy nem fogok…

– Nyugi! Mondom! Rendbe jössz, kölyök! – Max óvatosan paskolta meg a kamasz félvér vállát.

– Kathy? Hol van? Most biztos nagyon utálhat – ömlöttek a fájdalmas szavak Deanből.

Max újabb mély, hangos sóhajjal fogott neki a szörnyű igazság közlésébe.

– Kathy meghalt, Dean – mondta elrekedt hangon az alakváltó.

– Mi van? Hogyan? Mi történt? – a félvér kamasz farkas próbált felülni, de keresztapja visszanyomta az ágyra.

– Valami megtámadott titeket.

– És én? Engem miért nem?

Max tanácstalanul vont vállat.

– Fogalmam nincs. Talán az epilepsziás roham miatt téged dögnek nézett, ő meg védekezett és… Nem tudom! – hadarta az alakváltó. Pedig volt egy rossz érzése a történtekkel kapcsolatban, s tartott tőle, hogy az a hatalmas Giant Wolf volt, akit már látott többször is. Egyszerre tombolt benne az aggodalom és a hála, hogy keresztfiának nem esett semmi baja.

– Istenem! – Dean nyögve engedte magát vissza a párnára, tehetetlen fájdalommal ernyedtek el az izmai. – Kathy!

Juan minden fájdalmát kiengedte, ahogy ordítva, dühös sötétséggel a szemében mindent lesöpört az asztalról egy erőteljes mozdulattal.

Bridget könnyes szemekkel nézte fia szenvedését, s ahogy látta a fájdalmát, legszívesebben puszta kézzel fojtott volna meg minden egyes McElhanelyt, elsőnek Arjunt, aki megbánással az arcán hozta a lány halálhírét az unokájának. Nem avatta ugyan be senki az összeesküvésbe a nőt, de tudta, érezte, hogy a fiatal lány halála nem volt véletlen. Mint ahogy az sem, hogy a Hooper család olyan hirtelen Clear Creek-re költözött.

Pont Clear Creek-re!

Braydon, McNulty és Maximus együtt járták körbe a Menedékházat, hogy felmérjék annak állapotát, a javításra szoruló részeket a szállón, a pihenőn, a hozzá tartozó benzinkúton és a szerelőműhelyen. McGinty felvázolta a megoldásokat, Ed pedig végzett egy gyors kalkulációt az anyagszükségletre és az árra. A bejárás után a medve meghívta a két farkas alakváltót ebédre, ahol aztán jól kitártgyalták az elmúlt évek, hónapok, hetek eseményeit.

– Nem is olyan rég összefutottam Falgauttal – említette meg McGinty a hetekkel ezelőtt találkozást.

Braydon megemelt szemöldökkel kapta fel a fejét.

– Itt nem szállt meg – morogta aztán. – De jól is tette – legyintett a medve.

Edmond nem igazán ismerte a megosztó személyiségű félvér alakváltót. Igaz pár évvel korábban - nem sokkal az után, hogy Braydon felvette Kailát -, hallott arról, hogy Ginty talált rá az erdőben. Csúnyán elbántak vele, és a Menedékházban ápolták egy darabig. De aztán ahogy viselkedett és a feltételezhető tetteitől, nem lett éppen népszerű a félvér. Főleg, mikor az is kiderült, hogy a rúnákat az odavezető úton Kaila húga, Haley festette rá hennával. Senki nem tudta mi is igazán ő. Gintyt meg aztán kifejezetten irritálta a személye, mert nem tudta hová sorolni. Bár rájött, hogy Amariont nem ő végezte ki, sőt! Segített a vajákosnak és a lányának elbújni. Ezt még Kaila mesélte el neki, amikor hirtelen összecsomagolt a félvér boszorkány és köszönés nélkül elhagyta a Menedékházat.

– És mit akart? – Braydon sem volt elragadtatva Falgauttól, ez a hangjából is kicsengett.

– Amarionhoz jött volna – fújta Ginty. – Aztán mondtam neki, hogy ott már nincs  senki. Lemészárolták őket.

– Hát az biztos, hogy jól itt hagyott az a lány, minden köszönöm és köszönet nélkül – morogta Braydon. – Igaza volt Emmának, amikor azt mondta, hogy ő nem bízik benne. Most megint kereshetek a Menedékházba valakit.

– Fhyra szívesen segít – szúrta közbe McNulty. – Sokkal tartozunk nektek, ez a legkevesebb.

Braydon a fejét billegtette.

– Én nem bánom, hogy a gyerekeink ilyen közel állnak egymáshoz Ed, de attól tartok ez azért veszélyt rejt magában.

– Fhyra tejtestvérének tartja Codyt. Szerintem nincs miért aggódnod Braydon. Testvéri barátságnál nincs több közöttük – legyintett a farkas vezér. – Tudom, hogy a lányom olykor elég közvetlenül viselkedik, meg megbotránkoztatóan, de csak engem akar bosszantani vele.

– Ahogy megegyeztünk én nem mondtam el Codynak, hogy Fhyra is alakváltó – köszörülgette a torkát Braydon. – Most meg pláne nem! Pont azért, igenis féljen attól, hogy árthat neki.

– Ehhez én is tartom magam. Fhyra sem tudja, hogy ti medve alakváltók vagytok. Azt meg már megbeszéltük vele, hogy mivel ő farkas, másra veszélyes lehet.

– A titkolózásból, soha nem sült ki még semmi jól – szólt közbe Ginty a torkát köszörülgetve. – Ha tudnák egymásról, hogy mik, szerintem azt is meg lehetne velük értetni, hogy éppen olyan veszélyes intim kapcsolatot folytatniuk, mintha valamelyikük ember lenne. – Ginty felnézett a faliórára, aztán felállt és elnézést kérve elköszönt a két farkastól.

Elindult haza, ki az erdészházhoz. Jól esett neki a séta. Vagyis csak egy darabig. Szíve hevesen zakatolni kezdett, és egyfajta pánik érzése kezdett rajta eluralkodni. Fájt a lelke, úgy ahogy még soha. Szeméből megmagyarázhatatlanul megindultak a könnyek. Egyre zaklatottabb lett, dühös indulat árasztotta el, amitől kontroláltalanul elkezdtek mozdulni a csontjai, izmai. Láthatóan és fájdalmasan hullámzott a bőre alatt még a húsa is.

Kylei! Mi történt veled? – robbant az agyában a felismerés, hogy a szeretett nővel valami történhetett. Valami nagyon rossz. Úgy érezte magát, mint amilyennek Judahot látta, mielőtt meg nem zavarodott a fájdalomtól, hogy elvesztette a társát.

– Neeeee! – ordította a farkas térdeire zuhanva – Neeeee!

Előtörő karmaival végigszántotta a mellkasát. Újra és újra, aztán már-már a határán volt annak hogy átadja magát a mérhetetlen fájdalomnak, mikor eszébe jutott Dean, és amire megesküdött Judah emlékére.

Nem engedhetem meg magamnak, hogy elragadjon a gyász! Deant fel kell készítenem! Ő még nincs kész! Ha McNultynak sikerült, nekem is fog! Nekem is fog! – hajtogatta magában. Mély légzéssel mozdulatlanságba dermedt. Addig maradt így, amíg lassan de biztosan újra elkezdte uralni magát. A hullámzás ugyan megszűnt, de a fájdalom a mellkasában még feszítette. Állásba emelkedett, majd megindult kissé bizonytalan léptekkel a csapáson. Eleinte olyan látványt nyújtott, mint egy inuminált, de aztán egyre magabiztosabban szedte a lábait.