FARKASOK UTÓDAI - 4

Arjun lelkes izgalommal terelte McGintyt dolgozószobája felé. A testőr kifejezéstelen arccal menetelt vezére mellett, akinek pillantását sokszor magán érezte.

Hallotta, ahogy Arjun bezárta mögöttük a nehéz faragott ajtót, de még akkor is csak maga elé nézve hallgatott, amikor a klán vezér az asztalához vonult, s onnan rosszat sejtőn, kutatva nekiszegezte tekintetét. Maximusnak fogalma nem volt hogyan kezdjen bele, pedig az idefelé vezető úton, annyiszor végig ismételte magában, hogy mit fog mondani.

– Beszélj már! – parancsolt rá türelmetlenül Arjun, mire Ginty lassan emelte fel a tekintetét.

– Igaza volt, uram – kezdte, hangja elrekedt. – Nem élték túl a szülést. Meghaltak.

A vezér pillanatnyi diadalittas arckifejezését felváltotta az aggodalom, hiszen tudta, hogy fajtájánál ez milyen érzelmeket indít el, hogy mit él át egy társát vesztett alakváltó.

– Mindketten? Avery is? – Arjun azért remélte; a fiatal nő életben fog maradni, hogy visszafordíthatatlan tragédia ne történjen. – Judah? – kérdezte remegő hangon, elbizonytalanodva. – Vele mi van? Hogy viselte?

A kemény és edzett katona sűrű pislogással igyekezett leplezni a szemeit égető könnyeket, a veszteség okozta fájdalmát. A szavak viszont benne rekedtek, képtelen volt kimondani a szörnyű igazságot.

– Mi van Judah-val? – Arjun már érezte, hogy nagy baj lehet. – Mi történt vele? – hangja egyre utasítóbb lett.

Maximus térdre rogyott vezére előtt.

– Nem tudtam az eskümet betartani! – tört fel belőle. – Judah elveszett, uram! Megzavarodott!

– Mit mondasz? – Arjun megtántorodott, levegő után kapva székébe rogyott. – Istenem! – Imára kulcsolt kezére hajtotta fejét, s a testőr most először látta zokogni vezérét. – Judaaah! – ordította. – Fiaaammm!

Ginty megtapasztalhatta Arjun őszinte, mély érzését a házasságba hozott utód iránt, annak ellenére, hogy Judah nem volt a vérszerinti gyermeke.

– Nem vagyok méltó a posztomra, uram – hadarta Maximus a könnyeit nyeldekelve. – Engedj vissza Clear Creekre. Úgysincs itt semmi keresnivalóm.

– Miket beszélsz? – ráncolta a homlokát Arjun – Már hogyne lenne!

– Nincs, uram – rázta a fejét a testőr. – Ha ott maradok, talán érte még tehetek valamit.

– Te is tudod, hogy addig fogja magát űzni és hajtani, amíg bármi áron, de követi a halálba a társát. Mit tudnál érte tenni?

– Engedj vissza, kérlek! Mentesíts, az itteni tisztségem és posztom alól.

– El akarod hagyni a klánt?

– Dehogyis! Nem. De Judah szinte a testvérem volt, míg él, mellette akarok lenni – jelentette ki határozottan Maximus. Lehajtott fővel térdelt vezére előtt. Bár volt igazságtartalma annak, amit mondott, de képtelen volt Arjun szemébe nézni, hiszen Judah gyermekét nem volt szíve meghalni hagyni sem, nem még szándékosa elpusztítani. Ezt az esküjét készakarva szegte meg.

Feszült, óráknak tűnő percek teltek el néma várakozásban.

– Legyen! – mondta ki végül Arjun, amire Ginty szíve nagyot dobbant.

Maximus a megszokott csapásokat járta át, leellenőrizte a vadetetőket, hogy a turistautak rendben vannak-e; a kerítéseket, amik megakadályozták a vadakat, hogy kiugorjanak egy forgalmasabb útszakaszra. Élénk motoszkálásra lett figyelmes, elfojtott nyögésekkel tarkítva. Óvatosan, kiélezett érzékekkel indult a hangok irányába, aztán pár lépés után meg is pillantotta azok forrását. Az öreg Homero volt az, valami nagyobb csomaggal vesződött. Láthatóan a zsák kioldózott, azzal bíbelődött, cihelődött.

– Segíthetek? – szólította meg a fehér hajú öreg indiánt, egykor törzsének sámánját.

– Ó! McGinty! – Homero ráncos arcán jóságos mosoly jelent meg. – Nagyon köszönöm!

Hajlott hátú volt már, de szemében eleven fény csillogott. Kezei reszkettek, és egykor szikár termetére szabott indián népi motívumokkal hímzett tunikája is kissé már lógott rajta, de azért büszkén viselte.

– Nyugodtan szólhatna, és felhoznám én, amiket bevásárol – ajánlotta Maximus, miközben leellenőrizte megfelelően be van-e kötve a zsák szája, aztán a hátára vetette.

Az öreg legyintett.

– Hát ez most hirtelen jött, meg nem szoktam én ennyi mindent venni – szabadkozott –, de köszönöm a felajánlását! Elgondolkodom rajta. – Az öreg nyelve megeredt, talán attól, mert örült, végre beszélgethetett valakivel. Homero ugyanis a saját maga kétkezi munkájával felépített kis faházában lakott az erdőben, ahová szinte csak egy csapás vezetett. Nagyon ritkán látták lenn a városban, akkor is inkább csak a postán, levél és csomag után érdeklődni.

– Tudja, még vissza is kell érnem ide a buszmegállóba! Hazalátogat a lányom! – újságolta az öreg indián, szeme büszkén csillogott, ahogy a gyermekéről kezdett beszélni: – Tudja McGinty ő komoly, tanult nő! Orvos akart lenni, hát elengedtem az én kis sólyom madaramat, had repüljön! – Lendületes kézmozdulatokkal kísérte szavait, ahogy mesélt a lányáról. – Elköltözött a nagyvárosba. – Utolsó mondatát viszont már szomorúan motyogta csak, és egy mély sóhajtás után csendben is maradt.

Homeronak van lánya? – gondolkodott Max, miközben az öreget hallgatta, aztán eszébe jutott az a fiatal nő a szurdoknál.

Hát persze! Hogy is hívták? Azt mondta Homero Ovideo az apja – felelevenedett benne a futó találkozás, aztán folyamatosan a nő nevén agyalt. Pedig bemutatkoztak egymásnak, de minél jobban gondolkodott rajta, annál jobban dühítette, hogy nem jutott az eszébe.

– Kylei – mondta ki félhangosan, ahogy végre beugrott neki a név.

Az öreg csodálkozva ráncolta a homlokát:

– Ismeri a lányomat?

Maximus zavarba jött, félszeg mosollyal ingatta a fejét.

– Nem – mondta, de nem túl biztosan.

– De hát, tudja a nevét!

– Igen, mert régen, egyszer összefutottam valakivel a szurdoknál. Váltottunk pár szót, bemutatkoztunk. – A vadőr a vállát vonogatta. – Emlékszem, azt mondta Kylei Ovideonak hívják, és maga az apja – hadarta tovább.

Homero az orra alatt mosolyogott, bólogatva konstatálta az eseményt.

– Igen, biztos ő volt. Szeretett oda járni. Az a kedvenc helye. Amíg itt lakott velem, mindig ott ücsörgött – emlékezett hangosan az indián, aztán legyintett. – De a szerelem nagyúr!

Maximus torka összeszorult az indián szavaira. Neki ehhez a fogalomhoz eddig csak fájdalom társult. Szótlanságba burkolódzva haladtak tovább az erdei kis faházig, ahol Homero sűrűn köszöngette az alakváltó vadőr segítségét.

McGinty hazafelé, útba ejtette a Falls házat is. Miriam vacsorát készített éppen, a két fiú a szőnyegen játszadozott. Edwin egy kis gumilabdát random módon dobált, amit az alig egy éves Dean, hihetetlen fürge ügyességgel minduntalan elkapott és visszagurított neki. Nagyokat kacagtak, amin Miriam is el-elmosolyodott.

Érdekes szimbiózis volt a vadőr és a fiatal özvegy között. Miriam szinte már természetesnek vette, hogy olykor főzött és mosott az alakváltóra, a férfi pedig minden ház körüli munkát elvégzett. Tragikus, fájdalmas emlék és a hozzá fűződő titok kötötte őket össze, de azon kívül semmi más. McGintynek eszébe nem volt társat, de még csak férfias éhségének csillapítását sem látni a nőben. Miriam pedig nem is engedte volna közeledni magához az alakváltót azok után, amivé Judahot látta átalakulni. Maximus sokszor egészen hétköznapi helyzetekben is érezte még mindig a nőn a félelmet, a bizalmatlanságot.

Ginty is el-elmerengett a játszadozó gyerekeken, aztán elfogadva a meleg vacsorát az asztalhoz ült, s miközben evett figyelte Dean minden mozdulatát. A kisfiú bele-beleszimatolt a levegőbe, felnézett és a vadőrre mosolygott, aztán egy ösztönös reakcióként megnyalta szája szélét a finom sült hús illatára.

– Állandóan szimatol – jegyezte meg Miriam. – Még néha engem is.

– Ennyi legyen a legtöbb, ami árulkodhat a származásáról – morogta az orra alatt Maximus. Nézte a kicsit és fejében pörögtek a gondolatok, milyen változások, tulajdonságok okozhatnak tragédiát, ha nem figyel fel rá időben. Nem tudta például, hogy a félvér utódnál mikor fog jelentkezni a vadászösztön, vagy ha majd férfiassága érni kezd, rá milyen hatással lesz a telihold. Meg akarta előzni, hogy Dean bárkit is megharapjon, vagy kamaszként erőszakoskodni kezdjen valamelyik barátnőjével.

– Amúgy jól elvannak – rántott a vállán Miriam a játszadozó gyerekek felé mosolyogva. – Élvezik egymás társaságát.

– Igen, látom – motyogta Ginty, bár egyre jobban nem tetszett neki, ahogy Edwin úgy ugráltatta Deant, akár egy apportírozó kutyát.

Ahogy Max végzett a vacsorával a kezébe kapta az elevenen kapálódzó Deant, a magasba emelve gyengéden megrázta.

– Jó légy kishaver!

– Engem is! – ágaskodott Edwin s nyújtotta a kezét Ginty felé. A vadőr tudta, hogy ő sem tehet köztük különbséget. Azzal elárulnák magukat, és a titkot. Letette hát Deant és Edwint is a magasba lendítette párszor.

– Na, fekvés kölykök! Már az ágyban lenne a helyetek – egy gyors ölelésre magához vonta mindkét fiúcskát, s búcsúzóul egy-egy puszit nyomott a puha arcocskájukra.

– Ha bármi szokatlant tapasztalsz, hívj! – fordult a nő felé aztán.

– Láttál valamit? – Miriam aggódó tekintettel nézett a vadőrre, miközben akaratlanul húzta magához a két gyereket.

– Egy elejtett őz maradékát. Túl nagyok voltak a harapásnyomok rajta – motyogta az orra alatt Max, mintha a két kicsi bármit is értett volna a szavai súlyából.

– Judah?

– Meglehet – bólintott az alakváltó. – Az éjjel többet leszek erre.

Miriam heves bólogatással vette tudomásul a férfi figyelmeztetését. Miután Ginty elment, elővette férje egykori fegyverét megtöltve akasztotta vissza a falra, hogy a gyerekek még csak véletlenül se érjék el, neki viszont kéznél legyen, ha kell.

Ígéretét megtartva Maximus kiélezett érzékekkel járta az erdőt. Jobban aggasztotta az, mi van, ha az a valami jött vissza, ami akkor megkezdte Avery testét. A szurdok felé vette az útját. Amikor odaért és tekintetét végigvezette a csillagos égbolton, akaratlanul eszébe jutottak az öreg indián szavai, ahogy a lányáról mesélt:

„Szeretett oda járni. Az a kedvenc helye. Amíg itt lakott velem, mindig ott ücsörgött.”

Aztán felrémlett benne a fiatal nő arca, amikor itt találkozott vele. Mély sóhajjal lépett közelebb a peremhez, lenézett a hatalmas kövekkel szegélyezett patakba, amibe a sziklákból előtörő vízesés összegyűlt. A szokásosnál jóval nagyobb méretű farkas teste hevert a köveken. A levegő is megállt Gintyben a felismerésre.

– Judah! – pár ugrással a véres bundájú kiterült farkas mellett volt. Izgatottan vizsgálgatta a sebeit. Olyan volt, mintha szándékosan valaki szét próbálta volna verni a fejét, a mancsa is csupa vér volt, a karmai kopottak, letöredezettek.

– Istenem! Ki tette ezt veled? – A testőr megfelelő testhelyzetet és fogást keresett, hogy a nem kis súllyal rendelkező állatot a karjába tudja venni. Izgatottság öntötte el Maximus egész belsőjét. Itt volt, a kezében fogta végre testvéri barátját! Meg volt és élt! Esélyt kapott, hogy talán megpróbálja visszahozni a zavarodottság állapotából. Egyre határozottabban menetelt a Menedékház felé, odaérve pedig kitartóan verte az ajtaját.

Mikor Braydon ajtót nyitott, és meglátta kezében a véres eszméletlen farkassal, nem kérdezett semmit. Tárta előtte az ajtókat, ahogy az alaksorba vezette őket.

– Szólok McNultynak is! Meg aztán kell valaki, aki ért a gyógyításhoz! – hadarta Braydon, közben villanyt kapcsolt az egyik helyiségben, ahol a falakon láncok lógtak bilincsekkel.

Maximusnak eszébe jutott az öreg indián.

– Én tudok! Homero!

– Biztos?

– Persze! – bólintott határozottan a vadőr. – Úgy tudom itt a lánya is, ő meg orvos.

– Azért annyi idegen nem kell – morogta az orra alatt Braydon.

– Mi elegen leszünk hárman?

– Hát szerintem nagyon csúnya lenne, ha nem – fújta a medve, s egy biccentéssel jelezte, hogy mindent előkészített. Az erős, törésbiztos rácsokat rázárták az eszméletlen farkasra, s magára hagyták míg Braydon McNultyért telefonált, Ginty pedig nekilódult az erdőn át az éjszakába Homero kunyhójához.

Türelmetlen izgalommal verte a kis faház ajtaját, mire nyílt az ajtó. A fiatal nővel találta szembe magát, akivel annak idején a szurdoknál találkozott.

– Ööö – Egy pillanatra benn akadt a mellkasában a levegő. – Az édesapját keresem – hadarta aztán.

– Ilyenkor? – a nő hitetlenkedve emelte meg a szemöldökét, gyémánt fekete szemeit Maxnak szegezte.

– Életbevágóan fontos!

– Orvosi segítség kell?

Maximus elbizonytalanodott.

– Nem egészen – aztán egy hangos mély sóhajjal elnyomta zavarát, kiengedte magából a határozott katonát. – Nekünk kimondottan az apja tudására van szükségünk – mondta a nő szemébe, állva kiveséző, szigorú pillantását.

– Ki az, kicsikém?

– Maximus McGinty – mondta hátra a válla felett, ami ledöbbentette a vadőrt.

Emlékszik a nevemre? – az alakváltót sikerült újra egy pillanatra zavarba hoznia a fiatal nőnek.

Jóságos mosollyal jelent meg Homero magas, karcsú lánya mellett.

– Miben segíthetek?

– Egy beteg farkas – Ginty tekintete zavartan járt a két ember között, nem tudta mennyit mondhat az indián sámánnak a lánya előtt.

– Induljunk – bólintott Homero, s sietve lépett ki otthonából.

– Apa! – szólt utána Kylei.

– Majd jövök, kicsikém! – szólt vissza hátra sem nézve az öreg indián, csak reszkető kezét emelte egy intésre, s korát meghazudtolva fürgén szedte a lábát a sötét éjszakában.

McNulty és Braydon már lenn voltak az alaksorban s együttérzően, figyelték a rácsok túl oldalán tomboló hatalmas állatot. Valószínűleg már nem csak a zavarodottságtól volt magából kikelve, hanem dühítette a fogság is, amire eszmélt. Láthatóan egyáltalán nem zavarta, hogy saját magának véres sebeket szerez, kamikaze módra esett neki a biztosan tartó rácsoknak.

– Nem fogunk tudni bemenni – állapította meg McNulty.

Homero döbbenten meredt az állatra, egészen közel ment a rácsokhoz, motyogott valamit, reszkető tenyerét feléje tartotta.

– Rengeteg düh, harag és fájdalom van benne – állapította meg az öreg indián.

– Nem csodálkozom rajta – morogta az orra alatt Maximus – Szörnyű volt az az éjszaka még nekem is. Neki pedig a társa volt, és a gyermeke. – A vadőr elgondolkodott rajta, mi lenne, ha megmutatná neki a kis Deant, aztán elvetette az ötletét. Többek között, mert nem akarta, hogy bárki megtudja, hogy az utód él, mindamellett nem tudta, hogyan reagálna rá Judah így megzavarodva. Féltette a kisfiút.

Órák teltek el, mire a farkas valamelyest higgadt, s már csak közönséges állat módjára nyugtalanul járkált a zárt helyen.

– Hagyjanak magamra vele – mondta Homero.

– Nem biztos, hogy jó ötlet, öreg! – ingatta a fejét McNulty.

Az indián sámán tekintetével folyamatosan követte a hatalmas farkast, aki le nem vette róla a szemét.

– Be kell lépnem a tudatába, ahhoz pedig nyugalomra van szükség. Csak ő, meg én.

– Azért itt leszünk az ajtóban – dünnyögte Braydon, fejével intett a másik két alakváltónak, hogy kövessék a példáját, miközben ő maga már megindult az ajtó felé.

Homero pedig leült a kőlapokkal borított talajra, egészen közel a rácsokhoz, és tekintetével a farkas zavart pillantását kereste, hogy a szemébe tudjon nézni. A zavarodott állat láthatóan nagyon nem volt együttműködő. Minduntalan Maximus felé pislogott, mintha zavarta volna testőre jelenléte. Miután McGinty behúzta maga mögött az ajtót, csak aztán nézett az indián szemébe, de egyáltalán nem barátságosan. Hang nélkül mutatta ki néha a fogait, jelezve, nem tetszik neki, hogy a tudatában kutat az indián.

– Figyelj rám! Térj vissza! Szükség van rád! – ismételgette Homero. Jobban örült volna, ha valami konkrétabbat is közöltek volna vele. Aztán hagyta a meggyőzést, és mással próbálkozott. Egyfajta regressziós hipnózissal, hogy a zavarodott alakváltó emlékei között hátha talál valami kapaszkodót, amiért érdemesnek látja összeszednie magát és visszatérni. A farkas, hol vicsorgott, hol szűkölve hasalta le, aztán felállt és nyugtalanul körözött. Homero úgy érezte elkapta az emlékek fonalát, s azon talán majd sikerül visszavezetnie a klán vezetésének várományosát. Lehunyta szemét, és elmerült gyógyító tevékenységébe. Pillanat tört része volt csupán, reagálni nem volt ideje. Pedig úgy tűnt, minden simán halad. Aztán hirtelen minden felborult. Mélyről feltörő félelmetes ordítással, olyan erővel húzta valami a rácsokhoz, hogy az öreg indián csontjai töréshatárra kerültek. Arcában érezte a meleg ziháló leheletet, mire kinyitotta szemeit és szembe találta magát a félállat formában vicsorgó alakváltóval. Hatalmas volt, arca torz és fenyegetőn fúrta izzó tekintetét az indiánéba. Mozgott a szája, mintha mondani akart volna valamit, de csak félelmetes hörgés tört fel belőle. Bőre alatt hullámoztak az izmok és a csontok. Homero érezte, mintha több éles kés hasított volna bele a húsába, a vállán, az oldalán, és a nyakán, ahogy a fenevaddá torzult alakváltó ki tudja milyen indíttatásból próbálta őt átcibálni a rácson.

Óráknak tűntek a szenvedés másodpercei, hiszen a három alakváltó azonnal berohant a zajokra segíteni a bajba került, áldozattá vált sámánon. Elővigyázatosságból az ajtót résnyire nyitva hagyták, ha bármi történne, ők azonnal reagálni tudjanak. Így is volt. McNulty már a harmadik kábító lövedéket küldte bele a tomboló, zavarodott Judahba, miközben Braydon próbálta tartani a rácson átnyúló hatalmas, csupa izom karokat, hogy McGinty a legkíméletesebben ki tudja szabadítani a karmok közül a rémült idős indiánt.

– Istenem! – zihálta Homero, ahogy Maximus a megfelelő alkalommal már húzta is el a rácstól, több sebből vérző remegő testét.

Braydon érezte, hogy kezdett hatni a sokadik kábító lövedék, engedte az elerőtlenedett végtagokat, s a lassan újra farkas alakba vergődő alakváltó, rongybaba módjára csuklott össze a kövön.

– Ugye, nem ölted meg?! – kérdezte Braydon, térdeire támaszkodva szuszogott az erős és zavarodott alakváltóval való tusakodástól.

McNulty sokáig csak figyelte a lassan kábultságba zuhanó hatalmas farkast, aztán óvatosan nyitotta a rácsos ajtót. Araszolva, csőre töltött fegyverrel közelítette meg a pihegő állatot, félig guggolásba ereszkedve ellenőrizte a pulzusát.

– Rendben van – bólintott a Clear Creek-i klán vezér.

– Wyomingben milyen farkasok élnek, Ginty? Ilyet, én még nem láttam! Egy Gianttól kisebb, de egy alakváltótól jóval nagyobb – állapította meg Braydon.

– Nemesi vér, alfa – motyogta Maximus, de tudta, hogy nem ez a valódi ok. A vadőrt most inkább az öreg indián sebei érdekelték, aggódott érte.

– Hogy van?

– Hát – Homero hangja remegett. – Őszintén? Nagyon megijedtem!

– Hagy lám a sebeit! – Ginty óvatosan emelte fel az öreg testén megszaggatott véres tunikát.

– Minden elismerésem a magáé, Homero! – biccentett az indián sámán felé a medve alakváltó. – Van ezért még ott erő! Meghazudtolja a korát, hogy úgy tudta tartani magát! Mást, lehet már simán áthúzott volna a rácson.

– Az élni akarás csodákra képes, drága barátom! Nem tudta? – Az öregnek még futotta egy mosolyra is ebben a helyzetben.

– Most, hogy állok a lánya szeme elé? – csóválta a fejét Maximus. – Jöjjön, ellátjuk a sebeit.

A mély karomnyomok, egykettőre átvérezték a gondos és alapos kötözést.

– Ezt vegye be! – utasította Ginty az öreget, feléje nyújtva egy nagyobb méretű gyógyszert és egy pohár vizet. – Antibiotikum. Mélyek a sebek… sose tudni…

– Na – morogta Homero, miközben engedelmesen leküldte a torkán a pirulát, aztán nem csak kísérőnek fogyasztotta el, a nem kis mennyiségű vizet –, mintha a lányomat hallanám! – okvetetlenkedett az öreg.

Maximus hazakísérte az indiánt, s még kötszert és gyógyszert is pakolt a további ápoláshoz otthonra. Számított rá, hogy nem lesz szívéjes a fogadtatása, ha a nő meglátja így az apját, de a határozott állcsúcsosra nem számított. Annyi ideje volt csak, amikor nyílt az ajtó, hogy levegőt vegyen az illedelmes köszönéshez, aztán hátra tántorodva egy fél fordulattal pár lépéssel próbálta megtartani egyensúlyát.

– Hová a francba vitte az apámat? – Kylei hangjában semmi nőies nem volt, félelmetes fenyegetésként határozottan szinte dörögtek a kérdései. – Mi történt vele?

– Kicsikém! – próbálta védelmébe venni a vadőrt az öreg, de a fiatal nő egy határozott rúgással még távolabb küldte apjától az alakváltót. Aztán gondoskodón az ágyig kísérte sérült szülőjét.

– Nem ő a hibás, kicsikém! – Homero szinte belekapaszkodott lánya karjába, hogy végre rá figyeljen, és ne tudjon több meggondolatlan, indulat vezérelte ütést mérni a férfire. – Ő mentett meg! Segített! Ellátta a sebeimet… – sorolta az öreg.

– Nagyon sajnálom – hadarta Ginty, közben az állkapcsát próbálgatta, kézfejét elhúzta az ütéstől felrepedt szája szélén, ami élénkvörös csíkot rajzolt a bőrére.

– Miféle farkas volt az? – szegezte határozott kérdését Kylei az alakváltónak.

Kínos néma csend ült a szobára pár másodpercig. A fiatal nő, hol apjára, hol a vadőrre pillantott, a két férfi pedig egymásnak szegezve a tekintetét azt várta, mit mond a másik.

Az indián nem lett árulója, hallgatott. Ginty viszont úgy érezte, a legkevesebb ezek után az - ha már veszélybe sodorta az öreg életét -, hogy őszinte legyen a lányával.

– A vezérem.

– Egy alakváltó? – Ginty csak bólintott Kylei egyenes kérdésére.

– Elvesztette a családját, és megzavarodott – motyogta hadarva a férfi, s épp csak felpillantott a sötét szemekbe, amikbe most már nem haragot látott, hanem együttérzést.

– Sajnálom – suttogta zavartan a nő. – Elnézést, hogy megütöttem.

Ginty csak rántott a vállán, megrázta a fejét és sután legyintett, aztán fejével a kis csomag felé bökött amit Homero szorongatott.

– Kötszer, meg antibiotikum – morogta az orra alatt a farkas alakváltó. – Gondoltam az apja nemigen tart ilyesfélét itthon.

– Hát, nem – szívta a fogai között a levegőt Kylei, kínosan érezte magát, ahogy az előbb nekiesett az alakváltónak. – Jól gondolta.

Ginty hazafelé tartva még többször simította végig borostás állát, megmozgatva állkapcsát. Hitetlen halvány mosolyt csalt az arcára a friss emlék, amikor Kylei ökle máris lendült a kérdésével egyidőben, ahogy meglátta sérült apját. Az alakváltó sem az ütésre nem számított, az erejére meg pláne nem. Ránézésre egy sudár, törékeny alkatnak tűnt a fiatal nő, de a bevitt jobbhorog egészen másról tanúskodott. Arra meg végképp nem számított, hogy még rúgni is fog.

Egy finom, szolid, kedves teremtés. Ezt gondolta róla az első találkozásból ítélve.

Akár egy farkas! Mit ki nem hozott belőle a féltés és az aggodalom – észre sem vette az alakváltó és egész úton a nő körül jártak a gondolatai.

                                                        

McGinty szándékosan ment a szurdok felé. Emlékezett az öreg indián szavaira, amikor azt mondta, ez a lánya kedvenc helye, mindamellett először itt találkozott vele. Tagadhatatlanul felkeltette a fiatal indián nő a farkas alakváltó érdeklődését. Mint egy kamasz olyan izgalommal a gyomrában, nyújtott lépésékkel menetelt a szurdok felé, mintha lemaradna valamiről, ha nem siet.

Kylei úgy állt a szurdok peremén vállait karolva, mintha csak rá várt volna.

– Szép napot! – köszöntötte zavart félszeg mosollyal a nőt a vadőr, miközben legbelül madarat lehetett volna fogatni vele.

– Magának is – mondta a válla felett hátrapillantva Kylei, viszonozta a férfi zárt mosolyát.

– Sűrűn jár ide? – kérdezte Ginty, mintha már nem árulta volna el neki Homero, mire a nő apró bólogatásokkal felelt csak, közben tekintetével itta a lemenő nap látványát.

– Itt – Kylei hangosan mélyet sóhajtott, mintha a megfelelő szavakat kereste volna az érzéseire –, olyan nagyon jó – engedte ki szavait a levegővel együtt.

– Igen – bólintott egyetértve Maximus, tekintete a táj és a nő szépsége között ingázott.

Pillanatnyi csend után, Ginty a torkát köszörülgetve érdeklődött az öreg indián állapota felől:

– Az apja, hogy van?

– Köszönöm – bólintott a nő –, jól. Makacs. Ettől olyan erős – mondta Kylei kicsit fátyolos szemmel.

– Nagyon sajnálom, ami történt! Ne haragudjon…

– Nem haragszom – ingatta a fejét az indián sámán lánya. – Bárkivel elment volna, ha valakin segíteni kell. Inkább maga ne haragudjon, ahogy reagáltam. Bocsánat, hogy megütöttem.

Ginty rántott a vállán.

– Nem hibáztatom. Sejtettem, hogy nem fog örülni, hogy nem tudtam épségben visszahozni az apját – pár másodperc után a vadőr vette a bátorságot, hogy ne csak a véletlenre bízza a találkozását a nővel. – Nem gond, ha meglátogatom valamikor az édesapját? Azért felelősnek érzem magam a történtekért.

Kylei vállai közé húzta a nyakát.

– Nem, dehogy – ajkát mosolyra húzta. – Nyugodtan! Különben meg, nem kell már attól tartania, hogy azonnal kap egy jobbhorgot, ha nyílik az ajtó. Holnap elutazom.

Gintyt mellbe vágták a nő szavai, arcáról egy pillanat alatt eltűnt a félszeg mosoly. Maga sem értette miért érez úgy, ahogy, de már abban a pillanatban hiányzott neki a nő, miután Kylei kimondta, hogy elmegy.

Eszébe jutottak az öreg indián szavai:

„A szerelem, nagyúr!”

Újabb fájdalom mart belé, hogy hová is gondolhatott ő akár barátságra is, hiszen a nőnek párja van, akit szeret!

– Igen – köszörülgette a torkát az alakváltó, miközben lábával rugdosni kezdte a földet, aztán tekintetét a távolba engedte az alattuk elterülő tájat nézve –, a szerelem nagyúr – csúszott ki a száján kissé csalódottan, idézve Homero szavait.

Kylei felvont szemöldökkel fordította a férfi felé a fejét.

– Mit mond?

– Az apja mondta, mikor egyszer segítettem neki – hadarta Ginty, de már szidta magát, hogy kiszaladt a száján. – Panaszkodott, hogy mennyire sajnálja, hogy elment a nagyvárosba, de a szerelem nagyúr. Ezt mondta – magyarázkodott a vadőr.

Kylei mosolya, szomorú arckifejezésre váltott, szemében mérhetetlen fájdalom volt, ahogy másodpercekig leragadt a sötét indigókék tekintetnél.

– Óh, Istenem! – beharapva ajkát, fekete szemei visszatartott könnytől gyémántkén csillant meg. – Szó sincs itt szerelemről – szakadt fel belőle fájdalmas sóhajjal.

– Nincs? – Ginty arcán több érzelem futott át. Lepettség, érdeklődés és visszafogott öröm, megkönnyebbültség. – Az apja…

– Az apám nem tud semmit! Nem is szabad, hogy tudjon!

– Tőlem biztos nem! – szúrta közbe határozottan az alakváltó. – Esküszöm!

– Sean meg akarta venni apám földjét, ahol a kunyhója is áll, ahol eddig élt és ahol most is lakik, de az apám nem adta. Ő viszont kijárta mégis, mit tudom én milyen paragrafusokra hivatkozva, hogy megkapja azt a földet. Azt mondta, vagy a felesége leszek, vagy kirakja apámat a földjéről. Ha hozzámegyek, akkor átíratja a nevemre és békén hagyja őt.

– Az apja nem is tudja, hogy már nem az övé a föld, amin az otthona áll? – döbbent meg Maximus, Kylei ajkát harapdálva ingatta válaszként a fejét.

– Nem lehetne másképp? – a kérdésre újabb fejrázás volt a válasz. Maximus hangos, mély sóhajjal hajtotta le a fejét.

– Sajnálom – motyogta, bár ha most ez a Sean előtte áll, biztos feltépte volna a torkát.

– Eszem ágában nem lenne innen elmenni, semmi pénzért – vallotta be a nő, hangja megremegett. – A szívem szakad meg mindezt itt hagyni, feladni a szabadságot, amit itt érzek.

– Hogy tudnék segíteni?

Kylei tanácstalanul ingatta a fejét, egyre nehezebb volt visszatartania szemében a könnyeket.

– Az apám belehalna, ha el kéne hagynia ezt a helyet. Inkább higgye, hogy boldog vagyok valahol messze… tulajdonképpen az is vagyok… mert őt annak látom… – Kylei eddig a pontig tudta erősnek mutatnia magát. Végiggördült az első könnycsepp az arcán, ahogy elharapta mondata végét, s azonnal elfordította a fejét, hogy a férfi ne lássa sírni. Ginty egy önkéntelen mozdulattal nyúlt utána és a karjába vonta; Kylei pedig az alakváltó vállába fúrva az arcát, utat engedett a könnyeknek, kisírta magából a benntartott titok fájdalmát.

Másnap Ginty fekete farkas alakjában ott várakozott Homero kunyhójánál, aztán lopakodva követte a nőt a bokroktól takarva a buszmegállóig. Végignézte, ahogy Kylei mosolyogva köszönt el az apjától. Ő viszont már tudta, hogy milyen mély fájdalom és áldozat van a szolid, visszafogott mosoly mögött. Megvárta, amíg Homero hátat fordított és visszaindult a csapáson, aztán nekilódult a busz után. Nem érdekelte, hogy ki látja, amíg bírta szusszal, követte a járművet. Fogalma nem volt mennyi időn keresztül futott és mennyi mérföldet tett meg. Amikor már épp csak lihegni volt ereje, akkor állt meg, s hangját egy fájdalmas hosszú üvöltésbe engedte ki.

„Te is tudod, hogy addig fogja magát űzni és hajtani, amíg bármi áron, de követi a halálba a társát. Mit tudnál érte tenni?” – visszhangoztak Arjun szavai Maximus fejében, miközben szobormerev arccal nézte a szenvedő barátját, aki a falhoz csapkodta a fejét, aztán a sarkot kaparta.

– Sajnálom – fújta együttérző arccal Braydon. – Nem tudunk többet tenni. Élete végéig sem tarthatjuk itt. El kell engednünk őt, Ginty.

– Legalább egy darabig – gondolkodott hangosan az alakváltó. – Kapna nyugtatót, hogy ne tegyen magában kárt…

– Meddig akarod kábító lövedékkel bombázni? A sok nyugtató okozhat nála olyan agykárosodást, vagy mentális problémát esetleg függőséget, hogy ha vissza is térne, már nagyon nem lenne a régi önmaga.

McGinty tehetetlen dühvel szorította össze fogait, állán megfeszültek az izmok. Legszívesebben felordított volna.

– Legyen – motyogta, lehajtotta fejét, mellkasát szinte kibírhatatlan fájdalom feszítette. Magában azonban már döntött. Ő követni fogja zavarodott barátját, és majd vigyáz rá. Még nem tudta, hogyan tudja majd kivitelezni, de elszánt volt.

– Ez az utolsó, Judah – dünnyögte az orra alatt Maximus, ahogy lövésre emelte a kábító lövedékkel megtöltött fegyvert. Ő maga vitte ki az erdőbe, nem messze a szurdoktól tette le egy tisztáson, ahol a fák közé húzódva figyelhette, amíg a zavarodott farkas észhez nem tért. Eleinte csak bóklászott, bizonytalanul állt lábra, majd egyre határozottabban szimatolt és megindult a szurdok felé. Ginty minden izma megfeszült, lendületesen iramodott utána, de a távolság egyre nőtt. Judah hihetetlen tempóra váltott, és a vízesés felé közeledve sem lassított.

– Ne! – dobogott Ginty agyában, mikor már sejtette mire készül a zavarodott társát vesztett alakváltó. – Judah! Neee! – ordította, de tenni már nem tudott semmit. Barátja úgy futott tovább, mintha még lett volna talaj a lába alatt. Kamikaze módon túlszaladt a peremen, s magatehetetlen testtel zuhant a mélybe, a patakba a sziklák és hatalmas kövek közé.

– Ne! – nyögte fájdalmasan Maximus, s már lendült volna, hogy testvéri barátja után veti magát, mikor lopakodó hatalmas sötétséget látott a sűrű bokrok szegélyezte part felől közeledni. Az a valami volt, amit akkor éjjel az ablakán látott kiugrani. Hatalmas volt! Jóval nagyobb, mint Judah farkas alakja.

Egy Giant Wolf! – robbant a döbbent felismerés a testőrben. Azonnal guggolásba ereszkedett, ahogy a hatalmas állat felnézett a szurdokra ahonnan Judah levetette magát és ahol most ő is megbújva kuporgott. Szinte hallotta, olyan hangosan szimatolt és fújtatott a hatalmas fenevad. Tudta, hogy nincs ellene esélye, ha az megtámadná őt. Négykézláb araszolt vissza a peremhez, puhán, nesztelenül, hogy lássa, mi történik a pataknál a vízesés aljánál. A Giant Wolf körbe szimatolta a súlyos sebeket szerzett mozdulatlan, véres testet. Judah farkas alakja egészen rendellenes kifacsart helyzetben egy sziklán landolt, több sebből vérzett.

Ginty az ereiben zubogó vért a fülében hallotta dobolni, szinte megfulladt, olyan gyorsan vert a szíve.

Hagyd ott! Istenem, segíts! Ne bántsa! Hagyd ott te szemét! – hajtogatta magában, miközben lapított és feszülten figyelt.

A Giant Wolf pedig hatalmas álkapcsával megragadta a magatehetetlen testet, ami nem sokkal volt kisebb az övétől és cibálva vonszolni kezdte a partra.

Neee! – ordított Ginty de csak a tudatában, lehunyta a szemét. Képtelen volt végignézni Judah pusztulását. A testőr visszahúzódott a perem védelmébe, s karjára hajtott fejjel némán szenvedett. Körmeit a saját húsába vájva elöntötte a tehetetlen düh a gyűlölet, és a szégyen, mert szinte remegett, és ahelyett, hogy védelmezte volna eszméletlenségtől kiszolgáltatott barátját ő a szurdok tetején lapított és várta, hogy a Giant Wolf elmenjen.

Fogalma nem volt mennyi idő telt így el. Hosszabb csend után nézett ki újra rejtekéből. El akarta temetni azt, ami megmaradt testvéri barátjából. Már senkit nem látott a parton. Felpattant és lement, kereste Judah maradványait, de csak vérnyomokat talált a füvön, ami bevezetett az erdőbe, semmi mást. Követte egy darabig, aztán azok is eltűntek.

A történtek után napokig nem volt képes elhagyni az erdészházat. Teljesen magába roskadt. Miriam gondoskodó korholására is hidegen, elutasítóan reagált. Nem akart senkiről és semmiről tudomást venni. Hónapok teltek el, mire újra ott állt a Falls ház ajtajában, elég megviselt, ápolatlan külsővel és Dean után érdeklődött.

Aztán lassan, napról napra a kis félvér adta vissza az élni akarását. Látta a gyereken, hogy ragaszkodott hozzá, s ő sem tudott már egyformán bánni a két fiúval. Gyakran vitte magával, akkor is az alig három éves Deant, ha lement a városba. Az ő ötlete volt, hogy kereszteljék meg, és ő akart a keresztapja lenni, több okból is. Az egyik ok az volt, ha már a klán kivetette magából a gyereket, akkor a Jó Isten majd vigyáz rá. A másik ok pedig, hogy nem akart magyarázkodni sem, miért viseli annyira a szívén a gyermek sorsát. Így viszont magától értetődő volt, hiszen ez egy keresztszülő feladata. Mindezek ellenére, azért szárnyra kaptak olyan pletykák, hogy a fiúcskának ő az apja, mondván: hogy Miriam bizonyára „összeszűrte vele a levet”.

A kis garzonban nem volt pedáns rend, annak ellenére, hogy nem is volt túlrendezve. Éppen csak a szükséges bútorok voltak. Egy nagy, kétajtós szekrény, asztal, szék, ágy gyanánt egy matrac.

Az ajtóban hosszan zörgött a kulcs, mire végre kinyílt. A magas robosztus testalkatú, alak - aki a tragikusan végződő szülés előtt a Menedékházban leszólította Averyt -, támogatta be a garzonban élő férfit. Tagadhatatlanul nem volt valami kirobbanó formában a lakásába haza érkező. Csukladozott az őt támogató karjában, értelmetlenül morgott az orra alatt, mélyeket sóhajtozott, majd némi öklendezés után hányni kezdett. Amaz egy türelmetlen hangos sóhajjal ált meg vele a kis közlekedőn, amíg a gyengélkedő, rángatózó testtel hányt. Orrából szivárogni kezdett a vér, zihálva kapkodott levegő után.

– Bassza meg, ez nagyon szar – hörögte, a piszkos padló felé kábán pislogva.

– Rendbe jössz – biztatta kurtán a robosztus férfi. – Életet mentettél.

– Az enyémet ki fogja?

– Ebbe nem fogsz belehalni.

Beérve a szobába a fiatalabb makacs, dühös mozdulattal lökte távolabb magától az őt támogatót.

– Hagyjál!

– Van szükséged valamire?

– Alvásra. Aludni akarok – dünnyögte, ahogy testét hagyta a matracra zuhanni.

A Giant Wolf állt még egy darabig, figyelte amaz meggyötört testét. Hideg arckifejezése ellenére, sötét tekintetéből áradt a fájdalom, szíve összefacsarodott. Egy hangos mély sóhajjal nézett körbe az elhanyagolt helyiségen. Aztán sietve sarkon fordult, s szinte menekült ki a lakásból. Millió gondolat kavargott a fejében, amit nem sok ideje volt teljesen kiüríteni.

A férfi hasogató fájdalommal ébredt a fejében és egész testében. Úgy érezte lelkében és belsőjében hatalmas űr tátong, teljesen kiszáradt. Megmagyarázhatatlanul könnyek szöktek a szemébe, amiket nem tudott megállítani. Nehézkesen tápászkodott fel, s először csak imbolygó, bizonytalan mozgással négykézláb indult a mosdó felé. Belehajolt a WC-be és újra hányt. Fogalma nem volt meddig is alhatott, de egyáltalán nem érezte magát jobban.

Sőt!

Kissé zavarodott volt, olyan emlékek villantak be, amikről valahol tudta, hogy az övéi, de mintha egyre halványultak volna, és bárhogy akarta, nem tudta felidézni jobban őket. Néha úgy nézett körbe a lakásban, mintha azt sem tudná, hogy éppen hol van.

– A mérkőzés! – motyogta, összeszedve emlékei foszlányait, rendezve gondolatait. – Meccsem van… volt… hol is? Mikor? Basszús! – Visszatámolygott a szobába, inget váltott. A mocskos, hányadékától bűzöset csak úgy kiengedte a kezéből a padlóra.

Bizonytalan léptekkel indult meg, ki a lakásból. Úgy tünt, tudja merre is tart az éjszakában, de aztán egyre jobban határozatlanná vált. Meg-megállt, szétnézett. Nem igazán tudta hol is van.

Három alak tartott felé.

– Te meg hol a fenébe voltál eddig? – förmedt rá az egyik, durván a vállába ütve.

– Jóestét – motyogta, s próbálta kivenni az idegen arcvonásait a rossz kivilágítású sikátor sötétjében. Nem tudta pontosan, de úgy rémlett, mintha ismerné őket.

Szarul látok. Erről nem volt szó – állapította meg a fejét rázogatva, pislogva próbálta a látását élesíteni.

– Mi van Gray? Belőtted magad, vagy mi van? Hol a farkas?

– A farkas? – Gray láthatóan erősen gondolkodott, közben próbált időt nyerni, hogy megfelelő magyarázattal tudjon szolgálni, amiért nem szállította úgy - mint eddig mindig - időben, az illegális kutyaviadalra a farkast, aki tulajdonképpen ő maga volt. Persze erről nem tudott senki, neki pedig ez volt az egyik pénzforrása. Úgymond bérbe adta magát farkasként, hogy harcoljon, amiért aztán emberi formájának fizettek.

– Milyen farkas? – kérdezte hunyorogva, kissé forgott vele minden, összekuszálódtak a gondolatai, az emlékei.

– Na, ne szórakozz! – A férfi indulatosan lépett felé, dühösen taszított rajta. – Az a farkas, aki olyan szépen hozta nekünk a pénzt!

– Mi kifizettük érte a dohányt! Azt mondtad, elhozod, itt lesz a ketrecben! Nincs itt! Hol van? – A másik férfi is nekiesett, de az már nem csak taszított rajta, hanem addig lökdöste, amíg a falhoz nem szorította. – Hol van? – ismételte meg a kérdést Gray arcába ordítva.

Gray légzése szabálytalanná vált, megfeszültek az izmai, aztán ernyedtek. Érezte, mindene remegni kezdett. De a düh, a védekezőösztön sem tudta már elindítani sejtjeiben a változást. Minden zsigere felkészült az átalakulásra, de képtelen volt rá. Már nem volt meg benne lénye másik fele, az állati énje. Teste és lelke fájdalmasan reagált újra az eddig benne lévő farkas elvesztésére. Szeméből megindultak a könnyek.

– Ha nincs farkas, akkor nincs pénz! Add vissza a pénzünk! – követelőzött a harmadik, a falnak nyomta Gray vállait. – Ide a pénzünkkel!

– Igen! Add vissza!

– Átvertél!

– Nem. Már nincs… – nyögte Gray.

– Eladtad másnak? Kinek?

Gray előtt minden elmosódott. Már fogalma nem volt mitől érzi a fájdalmat a testében. A három férfi ütéseitől, vagy a teste reakciójától, hogy képtelen az átalakulásra. Feszített és sajgott mindene, védekezni is képtelen volt, csak nyögve állta az ütleget és a rugdosást.

Na, szépen felszívódott megint… Azt mondta ő az apám… ilyen egy apa? Arról papolt, hogy az erősebb támogatja a gyengét… – zakatolt a fejében.

„– Életet mentettél.

– Az enyémet ki fogja?” – jutott eszében a nem is olyan rég elhangzott párbeszéd.

– Hé! Mi a fenét műveltek ott?! – csattant fel egy erőteljes hang, mire abbamaradtak az ütések.

– A francba!

– Szerencséd van te szemét! Még úgyis elkapunk! – hallotta még ahogy a támadói elfutottak, aztán néma csend lett.

Lassú kimért lépések után, érezte, erős kezek óvatosan fordították sajgó testét.

– Hallasz? – Az ismeretlen életfunkciókat vizsgált rajta. – Hé! Legalább pislogj. Hallasz? Érted is amit mondok?

A szándék megvolt, hogy jelezzen valahogy, csak fogalma nem volt, sikerült-e.

– Rendben! Akkor most kórházba viszlek – jelentette ki határozottan a férfi.

Gray tudatán átsuhant ugyan, hogy biztos baromira nehéz lesz majd a segítőkész férfinak vele boldogulnia, aztán megtapasztalta, hogy tévedett. Az ismeretlen megmentő könnyedén nyalábolta fel a földről, ami egy pillanatra visszarántotta őt a józanságba.

Ki a franc vagy? – pislogva próbálta nyitogatni a szemét, látni akarta az idegent.

A masszív, fél lábszárig érő csatos csizma volt, amit elsőként meglátott, majd a bokáig érő mustárszínű bőrkabáton siklott végig a tekintete. A vonásait viszont nem látta a férfinek a fehér, arcába lógó vállig érő hajtól.