FARKASOK UTÓDAI - 3

Megint itt volt. Ismételten Arjun kérette magához, és csak őt.

Maximus a dolgozószoba ajtaja előtt várakozott a vezérre, gyomrában ideges remegéssel. A múltkori titkok után, el nem tudta képzelni, hogy Arjun McElhanely miért kérette magához, ráadásul kizárólag egyedül őt. Nyugtalanul billegett a talpán, néha hátracsapott karokkal sétálgatásba kezdett, ki-kipillantott a robosztus oszlopokkal körbevett belső kertre.

Bridget az egyik padon ült pár hónapos gyermekével, mosolyogva ringatta a karjában, beszélt hozzá, amin a kicsi olykor felkacagott.

Ha nem szúrom el, akkor most a társamként a közös gyermekünket tartaná így – merengett el pár másodpercig a testőr, amiben Arjun zavarta meg. A vezér nyújtott lépésekkel szinte a semmiből termett mellette, s miközben lendületesen lapogatta meg a katona hátát, azonnal észrevette, merre ragadt le McGinty figyelme. Jóságos mosollyal nyugtázta ő maga is az idilli képet, majd egy mélyet sóhajtva jegyezte meg, hangjában nem kevés büszkeséggel:

– A legifjabbig vérem! – Ahogy kimondta, szívét melegség járta át, mert tudta, hogy az a kis elevenség az anyja karjában, a legőszintébb érzelmek gyümölcse több nemzedékre visszamenőleg.

Max nem tudta vezére minden titkát, így szemében mély fájdalommal hajtott fejet Arjun előtt, s nem csupán protokolláris üdvözlésként. Nem akarta, hogy a farkas alakváltó lássa rajta lelkének szenvedését.

Arjun betessékelte maga előtt katonái leghívebb tagját, testőrségének kiképző vezetőjét. Egy kézlendítéssel hellyel kínálta, mire Ginty csak megrázta a fejét.

– Olyan feladatot bízok rád, aminek titkát a sírba kell magaddal vinned, fiam – kezdte a vezér, aztán arcát kezébe temetve dőlt előre, s a súlyos faragott asztalra könyökölt. Nehezen jöttek belőle a szavak, maga sem tudta, hogyan fogalmazhatná meg azt, ami mindig is elvei ellen való volt. Nem gondolta volna, hogy újra arra fog utasítani valakit, hogy gyilkoljon.

– Annak a félvér gyermeknek nem szabad megszületnie, Maximus – fújta szavait a nehéz sóhajával együtt. Nem bírt felnézni a testőr szemébe, mert pontosan tudta, hogy mit látna Maximus McGinty tekintetében. Képtelen volt szembesülni vele.

– Hogyan? – Max zavartan pislogott, s csak remélte, hogy vezére nem arra gondolt, mint ahogyan ő értelmezte elsőre.

– Mondtam neked a múltkor, hogy Judah ugyan nem a vérem, de a klánt tőle biztosabb kezekben nem is tudhatnám, ha majd én meghalok. Azt viszont nem akarhatom, ha majd Judah felett eljár az idő, hogy olyan lépjen a helyébe, aki nem a vérem ráadásul félvér – magyarázta Arjun, szinte magának is indokolva döntését. – Ha Judahnak nincs utódja, akkor és csakis akkor valósulhat ez meg. – Arjun szemében szégyennel emelte fel tekintetét a testőrre.

– Mire kérsz, vezérem? – Ginty arcára kiült a döbbenet, mire aztán maga mondta ki elszörnyülködve: – Öljem meg a gyereket? – Max szemei előtt folyton az a kép jelent meg, ahogy az imént látta egykori szerelmét a gyermekével.  – Gyilkoljak meg egy csecsemőt? – Hitetlenkedve ingatta a fejét: – Ne kérj tőlem ilyet!

– Meg kell tenned!

– Vezérem!

– Hallgass! Ez parancs! – Arjun egyre határozottabb lett, és utasító. – Van, amit nem mondhatok el, de bízz bennem Maximus! Ez, a te jövődet is szolgálja!

– Az, hogy gyereket gyilkoljak? Hogyan szolgálja ez az én jövőmet? Mivel ugyan? – Max úgy érezte elfogyott tüdejéből a levegő. Egész eddigi életét a becsület és a feltétel nélküli szolgálat vezérelte. Tisztességgel élt. Soha nem is gondolta, hogy egyszer pont az, akire mindig is felnézett, aki példaképe volt, ilyen szörnyűségre fogja őt utasítani.

Egy világ omlott össze benne.

Bár az imént nem fogadta el a helyet amivel Arjun kínálta, most viszont szinte erőtlenül roskadt bele a legközelebbi faragott székbe.

– Istenem! – fújta suttogva.

A klán vezér lendületesen pattant fel az asztal mögül és sétálgatásba kezdett a testőr körül.

– Rád bízom, hogy mit és hogyan teszel, Maximus – mormolta a szavakat Arjun. – Lehet, elintézi ezt a sors nélküled is! Avery egy ember. Te magad is tudod, hogy a fajtánk, hogyan jön a világra. Gondolj bele! Az a törékeny virágszál, kibírná? Arra kérlek, légy ott, amikor kell és tedd azt, amit kell!

Feszült, néma csend ült a dolgozószobára. Arjun egy határozott válaszra várt, egy esküre, Maximus pedig döbbenten próbálta feldolgozni a hallottakat, a parancsot.

– Te vezérnek születtél, fiam! – Arjun egészen közel hajolt McGintyhez, szinte a fülébe mondta a szavait. – A sors ezt nem adta meg neked. Én viszont esküszöm, hogy az utódod a legnagyobb klán vezére lesz!

Maximus homloka ráncba szaladt, kérdő tekintetét McElhanelyre emelte:

– Hogyan? – A férfi arcára fájdalmas arckifejezés ült. – Még utódom sincs, s talán nem is lesz.

– Bízz bennem, fiam! – mondta Arjun határozottan Maximus szemébe, aki zavartan pislogott vissza rá.

– Csak segítened kell a sorsnak, ami úgyis bekövetkezne. – A vezér szinte hipnotizálta a szavaival a testőrt. – Nem azt kérem, hogy kegyetlenül gyilkold le! Csak annyit, hogy legyél ott és a megfelelő pillanatban segíts a sorsnak, hogy bekövetkezzen az, ami esetleg elkerülhető lenne. Érted?

Ginty fejében kavarogtak a gondolatok. Az elvei keményen ütköztek a paranccsal. Minden összecsapott a feje felett, hiszen a kötelességtudat és a parancsok maradéktalan végrehajtása is az elvei közé tartoztak.

– Fiam! Add a szavadat! – sziszegte türelmetlenül Arjun, közelebb hajolva a testőrhöz.

– Értettem – Max mélyen és lassan vette a levegőt, próbálta felfokozott érzéseit csillapítani, nyugodni. – Értettem a parancsot, uram! A népem szolgálata és a kötelesség mindenekelőtt – hadarta, állkapcsán megfeszültek az izmok, ahogy összeszorította fogait.

Felállt, és határozottan fejet hajtott vezére előtt.

– Köszönöm, fiam! – Arjun megkönnyebbülten engedte ki a levegőt egy hangos sóhajjal, mintha csak McGinty esküjével a döntés felelőssége alól szabadult volna meg.

Maximus pedig Clear Creek felé tartva percről-perce érezte, hogy minden megváltozott benne, és körülötte. Átértékelődtek az elvei, a céljai; másképp látta azt, akit eddig tisztelt, és követendő példának tartott. Rövid időn belül már a második hozzá közeli személy volt, akiben mélységesen csalódnia kellett. Judah volt még az egyetlen, aki ugyanaz maradt neki, mint annyi együtt töltött évszázadon át.

Pont vele tegyem ezt? – marta a kín, fájdalmas kifejezéssel feszültek meg arcán az izmok, tekintetét túlengedte a gép ablakán a semmibe.

Max és Judah a vadetetőt javították. Gintyről ordított, hogy gondolatban egészen máshol járt.

– Nagyon gondterhelt vagy, barátom – köszörülgette a torkát Judah, fel-felpislogott Ginty felé.

Max rántott a vállán.

– Semmi különös – dünnyögte a testőr.

Judah arcán széles mosoly terült el.

– Apám aggodalmaskodik, igaz? Nehezen viseli, hogy saját döntésem van, ami nem egyezik a protokollal.

Ginty a fejét billegtette, épp csak kierőltetett magából egy félmosolyt.

– Valami olyasmi – morogta az orra alatt az alakváltó.

– Majd megbékél – nyugtázta Judah egy vállrándítással.

Avery gondosan becsomagolt, finoman átsütött húst hozott fel nekik a munka mellé az erdészházhoz. A fiatal nő pocakjában a kis utód már igencsak megnövekedett. Judah nem felejtett el erre a testtájékra is csókot adni, nem csak Avery arcára és ajkára.

– Neked is lesz majd családod, Max! – biztatta testvéri jó barátját Judah, miközben apai büszkeséggel húzta magához társát végigsimítva gömbölyű pocakján. – Ez az élet rendje!

– Jah. Persze – dünnyögte a férfi, s kényszeredetten fogott hozzá enni. Nehezen mentek le a torkán a falatok, de nem akarta megbántani Averyt, hogy hozzá sem nyúl ahhoz, amit olyan lelkesen készített nekik. Egyébként sem az étellel volt baj, hanem az ő lelki állapotával.

– Előbb, vagy utóbb tuti, Max!

– Majd talán a következő életemben – fújta a testőr szomorú mosollyal a szája szegletében.

Judah és Avery hosszan búcsúzkodtak, aztán a fiatal üde anyuka lendületes léptekkel indult vissza a Menedékházba. Míg úgy érezte bírja a munkát, el tudja végezni az ottani feladatát, dolgozni akart.

– Elmondtad már neki, hogy mire számíthat? – kérdezte puhatolózva Max, miközben kezébe kapta a fejszét.

– Igen, meséltem neki róla – bólogatott Judah.

– Mit szólt? – érdeklődött tovább a testőr.

Judah rántott a vállán.

– Izgul, de nagyon erős nő! Megijedve nem volt tőle – hadarta a leendő apa. – Viszont kérnék tőled valamit – köszörülgette a torkát Judah.

Max lassú, kimért mozdulattal egyenesedett fel, bőre alatt megrándultak az izmok. Az elmúlt időben, ha valaki ezzel kezdte a mondandóját, már rosszat sejtetett.

– Mond – sóhajtotta a testőr.

– Nem igazán lenne szerencsés kórházban szülni.

– Ott a Menedékház – morogta Max, mire Judah arcán csalódottság jelent meg barátja kissé elutasító pokróc viselkedését tapasztalva.

– Mi arra gondoltunk, hogy itt. – Judah a ház irányába lendítette a kezét.

– Itt? Miért itt?

– Miriam eljön segíteni! – érvelt tovább lelkesen a leendő apa.

– Judah…

– Max! Kérlek! Avery velem érzi magát biztonságban, én pedig tudom, hogy rád mindig számíthatok.

Maxban összecsapott minden. Valahogy odázni akarta azt, amire a szavát adta vezérének. Eszébe jutottak Arjun szavai a sorsról. Tíz ujjal túrta át sötét fürtjeit, aztán kényszeredetten bólintott.

– Legyen – fújta, s már abban a pillanatban gyűlölte magát, ahogy kimondta.

A munka befejeztével Judahnak elég sokat kellett győzködnie barátját, hogy tartson vele a Menedékházba egy laza sörözgetésre, de végül is sikerült rábeszélnie.

A pultnál iszogattak, csatlakozott hozzájuk Braydon is, miközben Avery még mindig energikusan végezte a dolgát. Úgy sürgölődött az asztalok körül, mintha nem is lett volna pocakja.

Nyílt az ajtó, s Braydon minden izmában megfeszült az új vendég láttán. Judah a válla felett pillantott hátra úgy, mintha csak futólag nézett volna körbe a helyiségen. Max a polcok tükrös hátteréből figyelte a belépő vendéget, aki kimért léptekkel, akár egy óriás indult el a pult felé. Az is volt. Meghazudtolta Braydon Dunkin termetét is, pedig ő egy medve alakváltó volt. Úgy menetelt végig a kantin részen az idegen, hogy szinte minden tekintet rászegeződött. Hatalmas termete ellenére mozgása nem volt nehézkes, sugárzott belőle az erő, a dominancia. Karakteres arca volt, markáns arccsontja, vad és bizalmatlan tekintetét még félelmetesebbé tette szemének hihetetlenül sötét, intenzív barna színe.

– ’napot! – morogta szinte csak az orra alatt, hangja mintha a mellkasából rezgett volna fel.

– Mivel szolgálhatok? – tette fel Braydon a rutinkérdést.

– Valami húsféle. Nem kell nagyon átsütni – dünnyögte, pénzt rakott a pultra, vagyis inkább csapta. Tenyere alatt Dunkin felé tolta majd szúrós, gyilkos tekintetével épp csak végignézett a pultnál ücsörgő két alakváltón. Judahra még vetett egy pillantást, mielőtt elindult egy szabad asztalhoz.

– Ez ki? – Az ifjú McElhanely csak az ajkával formálta a szavakat, hang nélkül, mire Braydon közelebb hajolt hozzájuk.

– Valamikor körözték – suttogta a medve. – Elég magas volt a vérdíj a fején!

– Ki tűzött ki vérdíjat a fejére, és miért körözték? – érdeklődött Ginty, a tükrön keresztül újra az idegen felé pillantott, mintha csak úgy nézelődött volna.

– Valamelyik klán vezér. – Braydon rántott a vállán. – Azt mondták, a társa körül ólálkodott.

Ahogy elkészült a félelmetes ismeretlen vendég rendelése, Avery vitte ki az asztalához, Judah pedig féltő aggodalommal figyelte társát.

– Képes is leszel őket a világra hozni? – kérdezte az idegen, halk morgással, s a nő pocakjáról csak aztán nézett fel rá, ahogy befejezte kérdését.

– Őket? – Avery szemei először döbbenten kerekedtek el, majd elöntötte a büszkeség és a felháborodás. – Igen, képes vagyok a világra hozni a gyermekemet! – vágott vissza élesen. Az óriás ajka szegletében megmagyarázhatatlan mosoly jelent meg, sötét tekintetét a fiatal kismamának szegezve. Avery zavartan pislogott vissza rá. Nem félelmet érzett, inkább döbbenetet. Egy pillanatra olyan volt, ahogy így nézett fel rá az idegen, mintha Judah vonásait látta volna benne.

– Hát akkor sok erőt hozzá! – mormogta az idegen, s keze megindult Avery pocakja felé. Még mielőtt elérhette volna, Judah ott termett társa mellett és elkapta a tolakodó vendég csuklóját.

– Hozzá ne merj nyúlni, mert feltépem a torkod! – Judah hangja éppolyan félelmetes és mély volt, mint az idegené. Tekintetét gyilkosan szegezte az óriásnak, miközben érezte, mintha az, az erejét tesztelte volna azzal, ahogy csakazértis tolta még a tenyerét Avery felé. Aztán pár másodperc után visszahúzta a kezét, felállt az asztaltól, de tekintetét egy pillanatra sem vette le Judahról.

– A terület a tied, kölyök – dünnyögte, szinte csak az orra alatt, s elindult a kijárat felé hátrahagyva a frissen kihozott rendelését. Annak ellenére, hogy látványosan visszavonult, arcán mégis cinikus, diadalittas zártmosoly volt.

Avery csak eztán kezdett el remegni, hangosan engedte ki a levegőt, belefordult társa ölelésébe.

– A hideg kirázott tőle! – fújta a lány.

– Nem hagyom, hogy bárki is bántson! – Judah nyugtatva simogatta társa hátát, válla felett testőre felé pillantott. Max még mindig a pultnál ült, s a tükrön keresztül az ajtót nézte, ahol az imént távozott az idegen. Most először tapasztalta az ifjú McElhanely, hogy baráti testőre meg sem moccant a védelmére. Mintha leblokkolt volna.

– Max?

– Igen? – Ginty megpördült a széken, s vezére tekintetéből kiolvasta a kérdését is. – Nem voltál veszélyben – hadarta. – Egy Giant Wolf alakváltót is visszavonulásra késztetett a fellépésed. Igazi vezér vagy! – Miután kimondta utolsó mondatát, eszébe jutottak Arjun szavai, ahogy Judahról beszélt.

Avery teljesen elmerült gondolataiban, ahogy a frissen megszáradt ruhákat vasalta, aztán gondosan összehajtogatta őket. Nem most először járt azon az agya, hogy Judah már 500 éves, vagy annál is több, ő pedig csak húszas éveit tapossa. Nem a korkülönbség aggasztotta, hiszen az nem volt szembetűnő. Judah nem nagyon látszott többnek egy krisztusi korban lévő férfitől. Azon gondolkodott el egyre többet, hogy ő meg fog az alakváltó mellett öregedni, s talán a gyermekük is. Akaratlanul simított végig gömbölyödő pocakján.

Judahnak végig kell néznie, át kell majd élnie családja, szerettei halálát – gondolt bele a fiatal nő. Tudta, hogy az alakváltó mennyire ragaszkodó, és arról is mesélt neki a férfi, hogy náluk egy életre választanak társat és rendszerint meghalt párjukat követik is. Beleborzongott a tudatba, hogy Judah így vele együtt tulajdonképpen a biztos és záros határidőn belüli halált választotta. Hiszen ugyan meddig élhet még ő? Talán hatvan vagy hetven éves koráig? Tudta, hogy a férfi akkor is szeretettel fog rá nézni és bánni vele, nem is ebben kételkedett.

Az életét adta értem – tudatosult Averyben, szeme fátyolos lett.

Gondolataiban a szeretett férfi zavarta meg. Észre sem vette, ahogy Judah mögéje lépett, csak azt, amikor gyengéden átölelte őt, s gömbölyű pocakját simogatni kezdte. Belehajolt a nő nyakába, vállára hajtva a fejét szórakozott ringásba kezdett vele, ahogy a kezében tartotta kicsi családját.

– Hogy vagytok? – gyakori kérdés volt ez a férfitől, hiszen Avery már annyi időnél járt, hogy bármikor megindulhatott a szülés. Bár nem mutatta ki az alakváltó, de azért aggódott társáért.

– Eleven – válaszolt mosolyogva Avery, s úgy nézett a pocaklakó irányában, mintha onnan már gyermeke pislogott volna vissza rá.

– Biztos, hogy az is lesz! – mondta büszkén Judah, belecsókolt a nő nyakába.

Avery megfordult a férfi ölelésében, ahogy végigsimított Judah arcán, könnytől fátyolos szemekkel nézett rá.

– Te képes voltál engem választani? – suttogta elcsukló hangon a fiatal lány.

– Te vagy az életem Avery! Te vagy a társam! Soha, de soha nem hagylak magadra!

– Én meg fogok öregedni és meg fogok halni…

– Tudom. – A hím alakváltó hangja megremegett, ahogy kimondta. Közelebb vonta a nőt, s leírhatatlan érzéssel, óvatosan szorította magához.

– Én pedig mindvégig melletted maradok, amíg csak dobog a szívem!

Avery kezébe vette Judah borostás arcát, a férfi sötétbarna szemei fájdalmas szomorúsággal néztek vissza rá.

– Tudom, hogy ti képesek vagytok a halálba követni a társatokat! – Szinte parancsolón mondta a férfi szemébe: – Ígérd meg, hogy te ezt nem teszed! Bármi történik is velem, te folytatod az életed! Nem akarom, hogy velem együtt a biztos halált is válaszd. Nem akarom, hogy én egyet jelentsek a halállal, a véggel! Érted? Azt szeretném, ha úgy emlékeznél majd rám, ha egyszer meghalok, akivel boldog voltál és nem úgy élnél mellettem, hogy várod a halált. Kérlek! Tudom, hogy az eskütök mindenekfelett áll. Esküdj meg nekem, Judah! – Avery a tenyerét a férfi szíve felé, a mellkasára tette, szinte érezte, ahogy erőteljesen vert. – Emlékezni fogsz rám, amíg a szíved dobog, de önnön kezeddel nem vetsz véget az életednek, hogy kövess engem a halálba!

Judah hosszas hallgatás után társa, szívén nyugvó kezére tette az övét, mint ahogy eskütételkor szokás és a szemébe mondta:

– Emlékezni fogok rád, amíg a szívem dobog, de önnön kezemmel nem vetek véget az életemnek, hogy kövesselek a halálba. Esküszöm neked, Avery!

Pár percig némaságban merültek el egymás tekintetében, amit Judah tört meg.

– Félsz a szüléstől, Avery? – kézfejével végigsimított társa arcán, mire a nő megrázta a fejét.

– Nem, dehogy. – Avery elgondolkodva rántott a vállán. – Csak, eszembe jutott ez a társ dolog, meg hogy én megöregszem, és felfogtam, hogy ez olyan mintha te tudnád, mennyi éved van hátra és mégis…

– Csss! – Judah halvány mosollyal mutatóujját párja telt ajkára tette. – Te sem tudod, meddig fogsz élni és én sem tudom, én meddig fogok. Lehet, én halok meg előbb – billegtette a fejét az alakváltó. – Bármeddig élek Avery, azt az időt veled, melletted akarom tölteni.

Avery még jobban belefúrta magát társa ölelő karjába, arcát a férfi mellkasához nyomta. Lehunyta a szemét, úgy hallgatta az alakváltó erőteljesen és ütemesen dobogó szívét, ahogy mély, megnyugtató dübörgésként vert.

– Istenem! – nyögte Avery visszafojtott hangon, belemarkolt a matracba a fájdalomtól, de túlzottan nem akarta mutatni társának, hogy mennyire szenved. Egyik oldalán Judah térdelt, a másikon a nővére, aki vizes kendővel csapzott arcát törölgette.

– Nem érdekel milyen szenzáció lesz a médiában Avery, de hagy hívjak mentőt! – Judah aggodalmasan nézte párját, fogta a kezét, morzsolgatta a törékeny ujjakat.

– Nem! Mi van, ha tényleg egy farkaskölyök lesz? Judah, akkor el is vehetik tőlünk és elkezdik vizsgálgatni! Ezt nem akarom!

– Igaza van – dörmögte közbe Max, miközben a melléjük készített lavórban vizet cserélt.

– És ha nem bírja megszülni? Ott legalább meg tudnák császározni!

Avery teste újra belefeszült a fájdalomba, ujjai a matracba vájtak, aztán gyorsan el is engedte.

Nem szabad erőlködnöm! Kell a babának az energia! – zakatolt az agyában.

Kibírhatatlan fájdalom feszítette a testét, a csontjait, s már nem bírta tovább. Kiengedte a hangját, felordított. Vér öntötte el a matracot alatta. Aggodalmasan sok, és nem is akart elállni, dőlt belőle, miközben combjai remegni kezdtek. Judah zihálva kapkodta a levegőt, érezte, hogy az aggodalom a féltés lassan elborítja az elméjét. Társa hangja szinte az agyába robbant, mellkasából érezte feltörni az indulatos, vicsorgó morgást. Minden sejtjét elárasztotta az őrült féltés, amitől az izmai szabálytalan táncba kezdtek, belefeszült mindene.

McGinty látta vezérén, hogy a zavarodottság határán van. Egy rutinos mozdulattal átkarolta hátulról a vállait, lefogva a rángatózó testet elhúzta a két nő mellől.

– Vágd fel, Mira! – utasította kurtán a testőr Avery nővérét, mintha csak egy katonának osztott volna parancsot. Bakancsából a dulakodás közben elővette vadászkését és a nő mellé csúsztatta a padlón. Miriam először csak elkerekedett szemekkel meredt a fegyverre, hosszas tétovázás után remegő kézzel nyúlt érte. Hol a kést, hol szenvedő húgát nézte.

– Isteneeemmm! – ordította Avery, amire Judah artikulátlan üvöltéssel felelt. A szülő nőből pulzálva tört elő újabb nagyobb mennyiségű vér. Az alakváltó arca, teste, a csontjai már eltorzultak a változástól, vészesen kezdett megnagyobbodni a mérete. Ginty pedig ösztönösen cselekedett. Most eszébe nem voltak Arjun szavai, az ígérete. A legbelső zsigereiben a védelem volt, és nem a számító gyilkolás. Minden erejét megfeszítve küzdött Judah-val, hogy a zavarodott testvéri barátot távol tudja tartani a két nőtől, amíg végre a világra nem jön a gyermek, s akkor majd az apa is lenyugszik.

Miriam egyszerre remegett a félelemtől, ahogy válla felett néha hátrapillantva szemtanúja volt Judah alakváltásának, és az aggodalomtól, amit szenvedő testvére láttán érzett.

– Nem tudom… – nyögte sírva.

– Csináld! Gyerünk Miriam, különben meghalnak mindketten! – utasította a tanácstalan nőt a vadőr miközben próbálta lefogni, visszatartani a sarokban szenvedőtől Judahot.

– Max, nekem ez nem megy! – zokogta a nő, s vizes kendővel törölgette a földön fekvő fiatal nő arcát, miközben másik kezében reszketve markolta a vadászkést. – Mi van, ha megölöm vele? Ő a testvérem!

A szülő nő hangja a következő ordítás után egy elfojtott nyögésbe fulladt, teste elernyedt.

A színek eltűntek Judah látásából, agya lezsibbadt, eltompult az elméje, s már csak arra tudott összpontosítani, hogy elérje társát, magához tudja szorítani. Tudni akarta, él-e még?

Nem érezte a szívét! Nem érzékelte a lélegzetét, nem hallotta kifinomult hallásával, hogy szuszogna…

Meghalt! – jött az utolsó tudatos felismerés, mire fájdalmas üvöltés szakadt fel belőle, egész belsőjét átjárta a remegés.

Ginty döntött. Olyan ütést mért Judahra, amit soha nem is bátorkodott volna tenni, amibe pár másodpercig belekábult a zavarodott vezér, és hátratántorodott. Ez az idő viszont elég volt McGintynek, hogy megtegye azt, amire Miriam nem volt képes. Judah megszédülve pislogott, de homályosan azért még látta, ahogy Max a nő kezével együtt megmarkolta a kést és végighúzta pengéjét, vezére halott társa hasán. Vörös vér öntötte el a testet, a padlózatot. Miriam pedig remegve igyekezett segédkezni a vadőrnek. Judah tudata néha még a tiszta elme és a zavarodottság határán egyensúlyozott. Kezdett felocsúdni az ütés után, s pislogva figyelte, ahogy a csukladozó kis testet kiemelték társából. Tántorogva próbálta visszanyerni egyensúlyát, hogy közelebb kerüljön hozzájuk.

Nem farkaskölyök volt. Magzatmázas, véres, szürkés-kék színű kisbaba. Nem adott ki egy hangot sem, a kicsiny csupasz test rongybaba módjára csukladozott Miriam kezében.

Judah tudatában csak az dobolt, hogy érintse, a kezébe foghassa. Az övé! Az ő kicsi gyermeke! Lendületesen indult meg feléjük.

– Max! – nyögte sírva a nő, arcán patakokba folyt a könnye, ahogy hátranézett a vadőrre, aki egy ugrással Judah előtt termett, hogy megállítsa őt.

– Csinálj valamit, Miriam! Nem tudom, meddig bírom visszatartani! – ordította Max, s azzal kezdetét is vette a véres adok-kapok.

Judah McElhanely teljesen megzavarodott az eléje táruló képtől. Társa szétvágott, véres testének látványa, és gyermeke némasága, miközben Miriam kitartóan paskolta, lógatta, ahogy próbált életet lehelni a kicsibe, másodpercek alatt elviselhetetlenné duzzasztotta a hím fájdalmát. Ordítva, elborult elmével esett neki önfeláldozó testőrének, aki elszánt kitartással igyekezett visszatartani őt, hogy Miriam megpróbálja a lehetetlent, és közben ne essen áldozatul a segédkező nő a megzavarodott alakváltó őrjöngésének.

Minden összemosódott. Judah teljesen elvesztette önnön tudatát. Ölni és meghalni! Ezek az érzések borították el az agyát, amik fizikai kínokkal gyötörték testének minden porcikáját. Mély fájdalommal szakadt fel az üvöltés a mellkasából, aztán McGintyvel összekapaszkodva éles csörömpöléssel betörve az üveget zuhantak ki az ablakon. Tehetetlen puffanással csapódtak a talajba; Judah a hátára érkezve, Max testével az övén. A testőr érezte az időközben megnagyobbodott testtömeget, s annak erejét. Eddig is tisztában volt vele, hogy Judah mindig is kitűnt állati formájában a fajtája közül, jóval nagyobb és robosztusabb volt. Ám ezt mindenki a nemesi és vezéri vérnek tulajdonította. Ő viszont most már tudta, hogy nem csupán ennek volt köszönhető, hiszen Judah nem is volt McElhanely. Sőt! Arjun elmondása szerint az apa kiléte a sírba szállt az anya halálával. Most először futott át McGinty agyán, hogy fogalma sincs, mivel vagy kivel áll szemben, mennyi esélye lehet ellene. Judah-val soha nem küzdöttek életre-halálra. Most viszont tisztában volt azzal, hogy Judah a zavarodottság állapotában nem fog vele finomkodni, hiszen nem is igen ismeri meg őt.

Kitartóan küzdött, harcolt, hogy ne engedje vissza a zavarodott vezért a házba.

Judah a véres verekedés közepette teljesen farkassá alakult. Aztán lassan letette azt a szándékát, hogy visszamenjen az emeletre, s a kimerülten ziháló testőre felé is már csupán acsarkodva villantotta ki félelmetes fogait, hol előre lendült, hol hátrált pár lépést, végül egy fejrázás után - amitől még meg is tántorodott az egyensúlyát vesztve egy pillanatra -, bevetette magát az erdő sötétjébe.

– Frankó – lihegte Max, kézvejével sután törölte át verejtéktől gyöngyöző homlokát, félresöpörve csapzott sötét fürtjeit. – Most kereshetlek. – Felnézett a kitört ablakra, hallgatózott, de gyereksírást nem hallott. Visszament az emeletre.

Némán, összeszorult torokkal nézett körbe a rommá vált véres szobán. Egyáltalán nem úgy festett a helyiség, mint ahol gyermek született, inkább egy mészárlás helyszínének tűnt.

– Istenem – fújta egy mély sóhajjal a testőr.

– Nem él! Max! – könnytől és vértől maszatos arcát törölgetve nézett vissza rá a fiatal nő. – Meghaltak! Mindketten! – zokogta Miriam, még mindig a kezébe tartva az élettelen véres és magzatmázas kis testet.

Max térdeire roskadt a nő mellett, tekintetét hol a halott anyára, hol a szürkévé vált csecsemőre vezette.

„Csak segítened kell a sorsnak, ami úgyis bekövetkezne!” – csengtek a fülében Arjun szavai.

– Nem akartam, hogy ez történjen – nyögte az alakváltó. Erősnek érezte magát, de most könnyek marták a szemét. Fájdalmát egyáltalán nem enyhítette, hogy az ő lelkiismerete tiszta maradt, mert nem ő tette mindezt. Sőt! Ő próbált helytállni és az esküjét megszegve segíteni.

Elvesztette testvéri barátját, az egyetlent, akihez a legszorosabb szálak fűzték, és végig kellett néznie annak, családjának tragikus elvesztését. Az százszorosan jobban fájt neki, hogy Judahot nem sikerült megvédenie önmagától, a zavarodottságtól. Nem érdekelte egyik esküje sem, hiszen büszke volt arra, hogy ő nem tudott gyilkos lenni, Judahot pedig szinte ösztönösen, mindig is védelmezte. A veszteség, marta belül.

– Hazakísérlek – mondta csendesen Max.

Miriam még mindig a kezében tartotta a kicsit.

– És velük mi lesz?

– Érj haza biztonságban, most ez a legfontosabb – Ginty lassan felállt – Én majd aztán, elintézek itt mindent – motyogta.

Miriam hevesen bólogatva, gondosan betakargatta a kicsi élettelen testet, aztán óvatosan - mintha Avery csak aludna, és nem akarná felébreszteni - halott édesanyja karjaiba helyezte. A tragédiával végződő több órás feszültség után Miriam zokogva borult testvére holtestére.

– Istenem, hugicám!

– Őszinte részvétem! Nagyon sajnálom Miri…

– Szarok a sajnálatodra! – fakadt ki magából a fiatal nő. – Minek jöttetek ide? Ha az apánk még élt volna, ez biztos nem történt volna meg! – Miriam gyűlölt dühvel szegezte tekintetét az alakváltónak. – Fajtátokbeli miért nem volt jó a haverodnak?!

Max néma szégyenkezéssel hallgatta és tűrte, ahogy Miriam vádlón nekiesett. Nem helyeselt a nő szavaira, de nem is védelmezte testvéri barátját sem. Meg volt a saját véleménye, amit viszont megtartott magában.

– Hűvös van kinn – mondta halkan, higgadtan, miközben kabátját a nő felé nyújtotta. Miriam dühösen ütötte el a felkínált meleg ruhadarabot.

– Menj a fenébe! – mondatának hangsúlya viszont már nem volt olyan indulatos. Sarkon fordult s vállait átkarolva elindult ki a házból.

Ginty szótlanul követte. Annak ellenére, hogy Miriam elutasító volt a felajánlott segítségére, ő kitartóan menetelt utána pár lépéssel lemaradva a sötét éjszakában. Kifinomult hallásának köszönhetően azt is tudta, hogy a nő igenis fázott, vacogtak a fogai. Megnyújtotta lépteit, s egy határozott mozdulattal a vállaira terítette vadászkabátját. Miriam azért néha-néha oldalra pillantott az alakváltóra, ahogy aztán némaságban haladtak tovább.

– Nem gondoltam komolyan – szólalt meg végül a fiatal nő, csendesen, zavartan hadarva. – Tudom, hogy Averyt senki nem szerette volna jobban, mint ahogy Judah szerette.

Max nem válaszolt. Nem is igazán figyelt arra, hogy mit beszél Miriam. Megvoltak a saját maga démonjai. Józanésszel tudta, hogy nem ő tehetett az anya és a gyermek haláláról, de attól még furdalta a lelkiismerete, hogy erre adta a szavát, és ha nem is ő tette, de úgy lett, ahogy azt Arjun kérte. Judahnak nem lett élő utóda.

– Nem akartam, hogy így történjen – motyogta az orra alatt Maximus.

– Senki nem akarta – rázta a fejét Miriam.

Ginty megtorpant, mély hangos lélegzetvétellel próbált könnyíteni szorító mellkasán, ahogy előre hajolva megtámaszkodott térdein.

– Mi a baj? Nem vagy jól?

Max nem válaszolt, csak tett a kezével egy legyintés féle suta mozdulatot, aztán felegyenesedett. Legszívesebben ordítva engedte volna ki fájdalmát.

A hosszú séta alatt, Ginty azért minden gyanús neszre figyelt. Tudta, hogy a zavarodott családját vesztett alakváltó kiszámíthatatlan. Fogalma nem volt kit tarthat most magában hibásnak a halálukért, a tragédiáért, és kin akarna elégtételt venni.

– Zárkózz be!

– Mintha érne valamit egy olyan fenevad ellen – sóhajtott Miriam. Még az emlékére is futkosott a hátán a hideg, amilyennek látta az éjjel Judahot.

– Maradjak?

– Nem kell – rázta a fejét a nő.

– Visszanézek még – ígérte Max. – Eltemetem őket, aztán Judah után megyek, megkeresem.

– Mit fogsz csinálni vele?

Max vállai közé húzta a nyakát, tanácstalanul lendítette kezeit.

– Még nem tudom – szívta hangosan a levegőt. – Az is lehet, hogy…

– Meg kell, hogy öld? – fejezte be az alakváltó elcsukló mondatát Miriam. Megsajnálta a férfit. Látta rajta a vívódást, az érzések harcát.

– Mindketten, számunkra fontos embert vesztettünk el – sóhajtotta remegő hangon a nő, szeme fátyolos lett. – Te nagyon jó ember vagy Ginty.

– Nem vagyok ember – motyogta az alakváltó.

– Tudom – rántott a vállán Miriam. – Akkor nagyon jó akármi is.

Fájdalmuk közepette, halvány zártmosollyal váltottak egy zavart pillantást.

– A környéken leszek, de azért zárkózz be – adta szinte már ösztönszerűen az utasítást a testőr, aztán egy intéssel köszönt csak el. Lendületes, nyújtott léptek után már minden izma belefeszült és egyre gyorsabb futással tartott vissza az erdészházhoz.

Idegen szagot érzett. Vagyis nem egészen tudta, hogy a zavarodott Judah az, vagy valaki más. Óvatosan közelítette meg otthonát. Mély morgást hallott, aztán csörömpölés és az ablakkeret reccsenése közepette, valami hihetetlen gyorsan és rugalmasan szinte repült ki az ablakon, sokkal nagyobb rongálást már nem okozva azon. Egy hatalmas sötét folt volt, ami olyan gyorsan mozgott, hogy Maxnak ideje nem volt kivennie mi lehetett az. Csak sejtette, hogy talán Judah jött vissza a szerettei maradványaihoz. Lendült volna, hogy utána veti magát, mikor az éjszaka hideg némaságát felverte egy semmihez sem hasonló hang. Türelmetlen, követelőző gyereksírás. Max mellkasában megakadt a levegő, s pár másodpercig döbbenten hallgatta a makacs el-elrekedő akaratos ordítást.

– Istenem! – fújta döbbent izgalommal, szinte hallotta a saját szívverését. Minden izma megfeszült, lendült és pár ugrással fenn volt az emeleten.

Az elevenen mocorgó pokróckupac már legurult anyja holtestéről, amiből láthatóan valami enni kezdett!

Ginty elszörnyedve nézett végig a megkezdett testen.

Ez nem lehetett Judah! Biztos nem! Még zavarodott állapotában sem enne a társából! – guggolásba ereszkedett a test mellett, vizsgálgatta egy darabig, miközben a kicsinek már félig sikerült lerugdosnia magáról a pokrócot, amibe még Miriam csavarta.

– Hallgass, te kis veszedelem! – korholta gyengéden Max, ahogy érte nyúlt. Döbbenten tapasztalta, hogy a kicsi már nem volt se magzatmázas, sem véres. Mintha valaki gondosan megtisztogatta volna. Ginty agya zakatolva próbálta összepakolni a lehetőségeket, hogy mi történhetett a távollétében a szobában.

Ki a franc lehetett az az izé, vagy mi? – ráncolta a homlokát, ahogy tekintetét a megrongálódott ablakra emelte.

Hatalmas volt! – állapította meg.

Mégiscsak Judah lett volna? Nem ismerek nála nagyobb farkas alakváltót… Ááá! Az kizárt! Ő nem evett volna Averyből! – zakatoltak a gondolatok a testőr fejében.

A kicsit nem bántotta! Kétlem, hogy őt nem vette volna észre.

Aztán döntött. Fegyvereket vett magához, érzékeit élesre állítva elsőnek eltemette Avery testét. Mindent gondosan átmosott, erős szúrós szagú tisztítókkal, hogy ne is tudja semmi és senki követni a holtest nyomát, hogy az a valami ki ne ássa.

– Kisöreg, nekem csak ez van – motyogta Ginty, ahogy a hűtőből kecsketejet vett elő. Miközben melegítette, próbálta valahogy hallgatásra bírni a makacsul és kitartóan ordító újszülöttet, aki remegve belefeszült hangja kiengedésébe.

– Hol vagy Judah? – fújta türelmetlenül a férfi, ahogy ringatta és csitítgatta a karjában a gyermeket.

A kis apróságnak láthatóan megfelelt a kecsketej. Mohón pusztította el, az sem zavarta, hogy Max - cumisüveg híján - pohárból próbálta itatni. Nem ment ugyan, olyan gyorsan és rutinosan sem. Sőt! Több jutott a pokrócnak, mint a kicsinek, de tűzoltásnak megfelelt. Csend lett.

Ginty pedig úgy döntött, Miriam segítségét kéri. Magához szorítva a kicsit, hihetetlen iramot diktálva szelte át az erdőt, vissza a Falls házig.

Nem is kellett sokáig kopogtatnia az ajtón, fénybe borult a ház.

– Csend és nyugalom van – mondta szomorú halvány mosollyal a nő, ahogy ajtót nyitott.

– Miriam… – kezdte volna Max, de nem igazán tudta mit is mondjon. – Él!

A nő döbbenten, vegyes érzelmekkel az arcán meredt a mocorgó gyermekre.

– Sikerült! Látod? Él a baba!

– Vidd innen! – mondta határozottan a levegőt kapkodva Miriam. – Vidd a pokolba, és vissza se hozd! Láttam mivé alakult az apja! Nem gondolod, hogy egy ilyen szörnyeteget beengedek a házamba?

– Miriam nézz rá! Ő egy gyerek! Nem is úgy született, mint egy alakváltó! Akkor farkaskölyök lenne! Ő nem lesz olyan, mint Judah! – győzködte hadarva Ginty a nőt, közelebb tartotta hozzá a babát. – Egy kisbaba, Miriam! A húgod gyermeke! Segítek, amiben csak kéred, de én nem tudok ellátni egy újszülöttet! Itt leszek, itt maradok mellettetek, ígérem, esküszöm nem lesz semmi baj! – fogadkozott az alakváltó. – Nézz rá, Miriam! Nekünk ő maradt azokból, akiket szerettünk!

A nő könnyes szemmel hallgatta a testőr keserűen lelkes szavait.

– Fogalmam nincs, hogy mi lesz belőle! – nyögte Miriam, de tekintete enyhülni látszott, tanácstalanul tépte alsó ajkát a fogaival.

– Az, amivé neveljük! – vágta rá határozottan Maximus.

A nő percekig csak állt, hol a babát nézte, aki időközben álomba szenderült, hol Maximust. A férfi kérlelőn s egyben reménykedve nézett a szemébe, a küszöbön állva várt a válaszra.

– Legyen – sóhajtotta Miriam, és átvette az alakváltótól az alvó kisdedet.

– Anyuuu! – hallatszott bentről egy kétségbeesett gyerekhang, amire Max és Miriam szinte egyszerre indultak meg.

Edwin ijedten pislogva ült az ágyában, a sötét gyerekszobában. Hunyorogva törölgette könnyes szemeit, ahogy Miriam villanyt kapcsolt.

– Rosszat álmodtam – nyöszörögte a kisfiú, majd szemei elkerekedtek attól, amit anyja kezében látott. Miriam zavartan kapkodta a tekintetét, hirtelen nem tudta mit is mondjon rémálmából felébredt alig három esztendős kisfiának.

– Ő ki, anyu? – szegezte neki egyenesen őszinte kérdését a gyerek.

– A testvéred – vágta rá, kissé bizonytalanul a nő, segítséget remélve Gintyre pillantott, mire a testőr helyeslőn bólintott.

A kisfiú lepetten pislogott, majd újra kérdezett:

– Most hozta a gólya?

– Igen! – bólintott Miriam, leült fia mellé az ágyra, s úgy tartotta a kicsit, hogy Edwin is megnézhesse. – Szerinted, mi legyen a neve?

– Mikor játszhatok majd vele? – jött egy újabb, a gyerek számára nagyon fontos kérdés.

– Hát – a nő arcán halvány mosoly jelent meg –, holnap még nem.

Ginty elszorult torokkal nézte a kis csonka családot.

– De aludhatok vele? – Edwin meg sem várva anyja válaszát, mintha csak egy plüssmacit kért volna tőle el, már nyúlt is, hogy átvegye az új jövevényt.

– Hé! Óvatosan!

– Anyu! Engedd meg! Akkor nem fogok félni, ha itt alszik!

Fia alaposan megindokolt kérésére Miriam elmosolyodott, bár arcán látszott az aggodalom, ahogy felnézett Gintyre. Kit is féltett igazán? Maga sem tudta. A fiát a félvér babától, vagy a törékeny kis újszülöttet az eleven gyermektől? Ginty újabb bátorító bólintására aztán, óvatosan fia kezébe igazította a kicsit, ahogy Edwin kényelembe fészkelte magát a takaró alatt.

– Akkor alvás! – utasította fellelkesült fiát, aki úgy ölelte magához „gólya hozta” testvérét, akár a legkedvesebb plüssállatkáját. Miriam „jó éjt” puszit lehelt fia homlokára, s indult volna, de Edwin rászólt.

– Neki nem adsz?

Miriam pillanatnyi habozás után, pótolta az elmaradt puszit, aztán magára hagyta a két gyereket.

– Köszönöm! – suttogta hálás tekintettel Maximus, ahogy Miriam becsukta maguk mögött a gyerekszoba ajtaját.

– Ajánlom, hogy ne történjen olyan, amiért meg kell, hogy bánjam!

– Nem fog! Figyelek rá! – ígérte az alakváltó. – Esküszöm neked!

– És mit fognak szerinted mondani a népek?

– A népek? – Ginty szemöldökét csodálkozva emelte meg.

– Igen, a népek. Az emberek, akik itt élnek, akik ismernek. A férjem alig egy éve, hogy meghalt! Szerinted nem vesznek a szájukra, hogy honnan és kitől a gyerek? – magyarázta aggodalmaskodva Miriam.

– Azt mondod alig egy éve? Nem számol az után senki – rántott a vállán Ginty – Akár még az övé is lehet.

– Könnyebb lesz megzavarni őket, ha egy jó darabig nem megyek be a városba.

– Segítek – vágta rá készségesen Max. – Bármi kell, én hozok.

Miriam elgondolkodva bólogatott.

– Majd kiforrja magát – rántott a vállán egy fáradt halvány mosollyal a nő.

– Itt leszek a közelben, teszek a környéken még pár kört. Szétnézek – mondta Maximus, ahogy az ajtó felé indult. Aggasztotta az a valami, amit látott kiugrani háza ablakán. Tartott tőle, hogy esetleg a baba szagát követve a Falls háznál is megjelenhet, de mindenről hallgatott a nő előtt. Nem akarta megijeszteni. Örült, hogy a félvér gyermeket befogadta. Biztos volt benne, ha csak megemlítette volna, hogy hogyan talált Averyre miután visszament, Miriam gondolkodás nélkül csapta volna be az orra előtt az ajtót. Ezek után viszont, több mint kötelességének érezte vigyázni rájuk. Tudta, hogy ezzel a lépésével lehet veszélybe sodorta őket, ezért innentől úgy érezte, felelősséggel tartozik az életükért.

Kiélezett érzékekkel nyomokat keresve bóklászott virradatig az erdőben, közben kavarogtak a gondolatok a fejében.

Mit és hogyan tálaljon majd Arjunnak? Mit fog szólni a vezér, hogy Judah megzavarodott családja elvesztése miatt? Képes lesz-e a szemébe hazudni, hogy a gyermek is halott? Hiszen azt már eldöntötte, hogy vigyázni fog az utódra! Halvány ironikus, zártmosolyra húzódott az ajka, ahogy eszébe jutott egy ki tudja mikor és hol olvasott idézet:

„Mert az ember akármit tesz, az életben mindig úgy lesz, ahogy meg van írva!”

Ennek valamiért így kellett lennie – konstatálta az alakváltó.