TALAN - 30 - Beteljesült jövendölés

Soha nem tapasztalt kezek érintették a testét. Vékony, remegő, csontos ujjak; száraz, érezhetően ráncos bőr.

– Ha ezek a rúnák a kötelék jelei volnának, már nem kéne rajta lennie, így van? – hallotta Judah hangját. A másik, aki őt vizsgálgatta, csak hümmögött, vagy még azt sem. Óvatosan emelte Talan gyenge ernyedt kezét, hol itt, hol ott hajtotta fel róla a takarót, vigyázva fordított a testén.

– Mondj már valamit, Aydin! – sürgette a válasszal a klán vezér az idegent.

– Még nagyon gyenge. Pár nap, és újra megnézem.

– Lehet nincs is annyi időnk!

– Ha valóban ő az, az események megvárják őt! – mondta határozottan az ismeretlen. – Most, még nem elég erős! – Hangja egyszerre volt simogató és kemény. Dohányfüstös rekedtsége, úgy volt erőteljes, hogy közben szinte suttogott.

Talan erőtlen alig éber állapotban, a kiszolgáltatottság érzésével feküdt. Nem volt ereje reagálni semmire.

Az elméjét viszont folyamatosan árasztották el az emlékek.

A Menedékház! Megint itt! Már másodjára kapom itt vissza az életemet. Pont ott, ahol nem is látnak szívesen, ahol eddig is bizalmatlanok voltak velem – kavarogtak a gondolatok a fejében, aztán a gyengeségtől elnehezült testtel zuhant vissza mély álmába.

Egyáltalán nem akarta kinyitni a szemeit. Szinte elviselhetetlenül égtek, mintha marta volna valami belülről.

Nem tudta hány napja aludt, mióta feküdt már magatehetetlenül, a külvilágtól elzárt tudattal. Arra ébredt, hogy érezte Jali illatát, és most valamiért sokkal, de sokkal intenzívebben. Az agyáig kúszott, a torkában is érezte.

Lassan tudatosult benne, hogy a nő ott ül az ágya mellett és őt nézi. Aztán hallotta a madarak hangját, amik szinte élesen hasítottak a fejébe. Kereste, de nem találta a szavakat, hogy megfogalmazza legalább saját magának, hogyan is érez.

Hideg futott át a mellkasán, ahogy egy pillanatra megemelkedett róla a takaró.

Mi a francokat kukucskál ez a lány? – első gondolata az volt, hogy elkapja Jali csuklóját, mielőtt még további kutakodásra vetemedne, de nem tette. Érezte, talán most, ebben az állapotában, nem is lenne rá képes. Ennek ellenére, bőre alatt, önkéntelenül, mégis megrándultak az izmok. A figyelmes és kutakodón vizslató őrző, pedig észre is vette ezt.

– Talan? – szólította meg Jali bátortalanul, választ remélve.

Azt az éles szemedet! – morgolódott magában a félvér, de még most sem volt hajlandó semmilyen módon egyértelműen kimutatni, hogy elkezdett gyógyulni, erősödni, miközben azt is érezte, hogy valami nagyon más.

– Hallasz? – kérdezte a lány, közelebb hajolva hozzá. Figyelte az arcát, hallgatózott - s ami a legjobban meglepte Talant - hallotta, ahogy Jali óvatosan szaglászta őt.

– A műszerek egyértelmű javulást mutatnak. Stabilnak tűnik az állapotod – suttogta a lány. – Adhatnál valami jelet, hogy legalább hallod, amit mondok – korholta gyengéd kedvességgel, majd egy hangos sóhajjal felegyenesedett a továbbra is mozdulatlanul fekvő test felől. Némán ücsörögve várakozott, tekintetét olykor körbevezette a szobán, majd mindig visszatért Talanra.

– Itt volt Haley. Nem tudom, emlékszel-e rá, egyáltalán észnél voltál-e, hallottál-e a szavaiból valamit. Elbúcsúzni jött – mondta Jali, aztán megint várt, hogy legalább erre reagálni fog a félvér, de továbbra is csend uralta a szobát. – A prikolics kivérzett. Meghalt. A kötelék köztetek, már nem létezik. Judah adta a vérét, hogy mint embert, újra tudjanak éleszteni. Színtiszta McElhanely vér folyik már pár napja az ereidben, Talan! Egy farkas alakváltó, egy klán vezér vére! Én – a lány zavartan csípte fogai közé az ajkát, nézte a kisimult nyugodt, mozdulatlan férfi arcot –, meg tudom érteni, ha most kuszán és megmagyarázhatatlanul érzed magad. Szeretnék segíteni neked. Kérlek, engedd meg! Ha nem tudsz, vagy nem akarsz hozzám szólni, elfogadom. Csak legalább, nézz rám! Kérlek! Vagy csak, pislants, hogy hallasz! – Jali hangja megremegett. – Ne haragudj, hogy nem hagytalak meghalni! Képtelen voltam rá!

Talan torka elszorult, feltörtek benne a régi emlékek. Nick jutott az eszébe, hogy a fiatal rendőr mennyire kiakadt, és haragudott rá azért, amiért nem engedte őt meghalni, nem fogadta el, hogy elveszítse; és fogalma nem volt mivé tette azokkal a löttyökkel, amiket leerőszakolt a torkán. Ugyanabba a szituációba csöppent, csak most ő volt a szenvedő alany. Megtapasztalhatta, hogy Nick mit érezhetett akkor…

Hallotta, hogy a lány sírt az ágya mellett.

– Miért? – kérdezte alig hallhatóan Talan.

A férfi erőtlen, rekedt hangjára Jaliban még a levegő is megakadt egy pillanatra.

– Mit miért? – hadarta izgatottan a lány.

– Miért, voltál rá képtelen?

– Nem tudom – rázta a fejét Jali. – Az akarat, a makacs büszkeség, hogy nekem olyan nincs, hogy ne sikerüljön valami. Hogy ne úgy legyen, ahogy azt én akarom. Tudom, hogy rossz tulajdonság – ömlöttek a fiatal nőből a szavak –, de ilyen vagyok. – Aztán elhallgatott, ahogy meglátta Talan arcán a fáradt, halvány mosolyt, bár a szemei még mindig csukva voltak. – Most kinevetsz?

– Dehogy – sóhajtotta a lábadozó, halálból visszatért félvér. – Csak eszembe jutott valami.

– Elmondod?

– Majd… egyszer…

– Megbocsátasz nekem? – A kérdésre nem jött válasz. Talan kifacsartnak érezte magát, még a beszéd is egyre jobban a nehezére esett.

– Mosott szar vagyok – motyogta suttogva, szavait alig lehetett érteni.

– Akkor csak pislants, ha igen – mondta Jali, s várakozón nézte Talan szemeit.

A félvér hosszú fekete szempillái először csak remegtek, lehetett látni a szemhéján, hogy próbálkozik. Végül, pár bizonytalan szemrebbenés után pislantott egyet, aztán váratlanul kinyitotta a szemét.

Sikerült! Lát! Furcsa meleg árnyalatban, de lát! Szemében megszűnt a szinte elviselhetetlen égető fájdalom, ami eddig marta. Első, amit megpillantott Jali arca, amin változtak az érzelmek. Döbbenet, csodálat, rémület.

– Ou! – szakadt fel a lányból.

– Mi az? – nyögte Talan. Pislogott, olyan érzés volt, mintha könnyesek lettek volna a szemei.

– Semmi – Jali légzése pár ütemig szabálytalanná vált, tekintetét Talan vörösesbarna, sötét szemének szegezte. – Gyönyörű a szemed színe! – szaladt ki a lány száján az őszinte csodálat.

Talannak rengeteg ideje volt gondolkodni, az emlékei között lapozgatni, amíg lábadozott, erősödött. Lassan és fájdalmasan gyógyult. Volt olyan, amikor órákig feszítettek a csontjai, látható hullámzásba kezdtek a bőre alatt. Nem ismert a saját hangjára, amikor már a fájdalomtól kiengedte. Nem félt attól, hogy szégyenkeznie kell, mert valaki meghallhatja. Tudta, hogy a Menedékház falai hangszigeteltek.

Fogalma nem volt mióta lehetett már az ágy fogja, mert a napok az állandó fekvéstől és a gyakori rendszertelen alvástól teljesen összefolytak.

Mintha visszapörgették volna az időt. Az érzések, a hangulat kísértetiesen hasonlított azokra a napokra, amikor a börtönben kamaszként megtapasztalta a változások félelmetes fájdalmas jeleit. Annyi különbség volt a kettő között, hogy most vigyáztak rá, gondoskodtak róla. Nem megalázásokban volt része, hanem kivételes figyelemben és bánásmódban.

Zakatolt a fejében Jali elhangzott megjegyzése a szeme színére. Egyre kíváncsibb lett saját magára.

Ugyan hogy nézhetek ki? Változhattam? Mennyit? Mi lettem? – tódultak a kérdések a fejébe, amik adtak annyi elszánt akaratot a halálból visszatérnek, hogy összeszedte azt a kis erejét, amit magában érzett, és lassan, remegő izmokkal ülésbe küszködte magát. Aztán pihent, érezte, hogy szinte kiverte a hideg veríték, de újabb erőt adott neki, hogy ha ennyi sikerült, akkor megy ez neki tovább is. Az ágy szélére fordította testét, hagyta lábait lecsúszni. Egy darabig nézte a két himbálódzó végtagot, mert olyan érzés volt, mintha nem is az övéi lennének.

Lebénultam? Hol szúrt meg Grimmett? – figyelte lógó, érzéketlennek tűnő végtagjait, s próbálta mozdítani őket. Megkönnyebbült, amikor megrándult a lábfeje.

Működik! Tudom mozgatni! Rendben leszek! – halvány, diadalittas mosoly jelent meg az arcán, elkezdte addig húzni magát, tolni, amíg végre talpai alatt érezte a talajt. Várt, kicsi szünetet tartott a következő táv megtételével. Miközben újabb erőt gyűjtött, tekintete végigsiklott a mellkasán, amiről időközben a sok mocorgástól a derekáig csúszott a takaró. Ott sorakoztak a bőrén továbbra is a rúnák, és tetoválásszerű vonalakká barnultak a klán vezér ejtette mély karmolások vörös forradásnyomai.

– Fasza – dünnyögte, közben tovább vizsgálgatta a sebeket a testén. A kés nyomát kereste. Ott volt az is! Szabályos kör alak fedte a tőr bemeneti nyílását, amiből hullámos vonalak ágaztak szét, akár egy nap motívumon.

– Wao! – Ennyit tudott hozzászólni, aztán maga felé fordította a tenyerét, mert már kíváncsi volt, hogy ugyan mivé lett a McNultynak tett esküjére emlékeztető vágás. Miután egy mély sóhajjal konstatálta, hogy az megmaradt olyannak, amilyen volt, biztos kapaszkodót keresve, lassan felállt az ágyról, s egyre bátrabban lépkedve, elindult a fürdőszoba felé, úgy, hogy azért mindig legyen valamilyen támasztéka. A takaró pár lépés erejéig még takarta, aztán lassan lecsúszott a csípőjéről a padlóra.

– A francba! – sziszegte a fogai között, vetett egy pillantást válla felett az ajtó irányába, aztán a takaróra. Nem érezte magát olyan stabilnak, hogy hajlongjon érte. Úgy döntött, inkább megpróbál mielőbb eljutni a mosdóba, s ott majd lesz törölköző, amivel takarhatja magát. A tükör elé érve, ami első szembetűnő változás volt számára: a haja volt. Az egyenletesen sötét, szinte fekete színt, most a barna több árnyalatának váltakozása vette át, amitől lényegesen világosabbnak tűnt. Közelebb hajolt a tükörhöz, hogy alaposabban megnézze a szemét is, aminek a színére Jali a dicsérő megjegyzést tette. Az sem sötét borostyánbarna volt, mint eddig. Határozottan látszott benne a vérvörös, rozsdás árnyalat, feltűnően intenzív barna színt adva a szivárványhártyának, amitől tekintete vadságot sugárzó és tekintélyt parancsoló lett.

„Egy farkas alakváltó, egy klán vezér vére!” – csengtek a fülében Jali szavai.

Mit jelenthet ez? Mivé váltam? – tolongtak a kérdések a fejébe, miközben az állát megemelve, billentette, forgatta a fejét; végigsimította tenyerével a már-már szakállá erősödött sok napos borostáját. Légzése megakadt, megdermedt a mozdulatban, ahogy megpillantotta a nyakán, McGinty majdnem halálos harapásának a helyét. A testőr fogai ugyanúgy, akár a mellkasán a vezér karmai, tetoválásszerű barna lenyomatként voltak a bőrén.

Ugyanúgy meglátszik? Ez, hogy lehet? Egyenrangúak? – jöttek az újabb kérdések. Eszébe jutott, Judah átélt emlékei, amikor megtapasztalhatta, ha még csak más szemével és érzéseivel is, a vadőr erejét.

McGinty le tudta, Judahot fogni! Tartani tudta a zavarodott farkast! Olyan ütést mért rá, amibe beleszédült a vezér! – zakatoltak a gondolatok a félvér fejében.

Ki vagy te, McGinty?

Hallotta a szobaajtót nyílni, s abban a pillanatban eszébe is jutott, mit akart elsőnek tenni, ahogy a fürdőbe ér. Reflexszerűen kapott a mosdókagyló mellett lógó törölközőért, sietve tekerte a csípője köré.

– Basszameg! – szívta a fogai között, miután szembesülnie kellett annak méretével, mivel nem egy fürdőlepedő volt, csupán egy kéztörlő.

Kiélezett érzékekkel figyelt, mozdulatlanságba dermedve hallgatózott. Homloka ráncba szaladt a hangoktól. Sűrű puha léptek, körmök kocogtak a pácolt, lakkozott padlózaton.

Mi a szar ez? Állat? Állatok! Ez nem egy! – tekintete azt kereste, mivel védekezhetne támadás esetén. Már nyúlt, hogy letöri a törölközőtartót, mikor a tükörből meglátta látogatóját a háta mögött, az ajtóban ácsorogva. Kifejezéstelen arccal meredt rá a nem mindennapi idegen. Bőre sötét, királykék volt, hátra simított, hosszú haja rikítóan fehér. Ugyanilyen fehér volt sűrű szemöldöke és mellkasáig érő szakálla is. Fülének formája olyan volt akár egy farkasé, amiben vastag karikákat viselt.

Talan lassan fordult meg, hogy az egész embert láthassa.

 A férfi kék bőrén fehér geometriai vonalak futottak mindenfelé. Talan nem is tudta elsőre eldönteni, hogy csak felrajzolt vagy ugyanúgy, mint neki a rúnái és a sebei, tetoválásszerű része a bőrének. Mindenesetre sokkal több ruha nem takarta a testét, mint a halálból visszatértét. Fonott bőrszíj volt mindkét csuklójára tekerve, s mint az Ausztráliai őslakosok ágyékkötőt viselt. Talan figyelmét azonnal megragadta az oldalára kötött, mesterien megmunkált vadásztőr, ami olyan hosszú volt, mint az alkarja. Két hatalmas fehér farkas állt az oldalán, mint két testőr. Bundájukban egészen világos mogyoróbarna árnyalatok vegyültek, úgy, mintha mintát rajzoltak volna rájuk.

Talan megértette a lépések zaját.

A két ragadozó jóval robosztusabb volt, mint a figyelemreméltó férfi, akinek nem igazán lehetett megállapítani a korát. Magas, szikár alkata volt, határozott vonalú arca. Ráncos volt ugyan még a keze is, de érdekes módon mégsem volt petyhüdt a bőre. Nem lehetett egy elgyengült fizikuma a kora ellenére, mert vékony bőre tökéletesen engedte láttatni minden izmát.

– Úgy veszem észre, sikerült összeöltöznünk az alkalomra – mondta rekedtes, halk, mégis erőteljes hangon, miközben még mindig rezzenéstelen arccal nézte a lábadozó félvért.

– Jah – fújta Talan. Tagadhatatlanul zavart és tanácstalan volt.

– Már lábra tudsz állni! Ez remek! – bólintott elismerően a férfi, majd kezeivel a két oldalán lévő robosztus farkas párra mutatott. – Engedd meg, hogy bemutassam őket. A gyermekeim.

Talan tekintete a két megmagyarázhatatlanul furcsa alkatú farkas között járt. Nem tudta megmagyarázni mi szokatlant érzett rajtuk, de tagadhatatlanul nagyon emberi kifejezéssel az arcukon, nézték az egyre kényelmetlenebbül ácsorgó félvért.

– Fordulj csak meg, fiam! – utasította a férfi a lábadozót, a kezével is jelezve, hogy újra a hátát mutassa felé. A megszólítástól azonnal végigszaladt Talanon a hideg. Tekintetét egyértelmű nemtetszését kimutatva fúrta az öregébe.

– Nem vagyok a fia – morogta tagoltan, kissé fenyegetően, aztán lassan eleget tett a kérésnek, és visszafordult a tükör felé, amin keresztül azért szemel tartotta a férfit, figyelte mit csinál.

– Aydin vagyok – mutatkozott be, miközben közelebb lépett a félvérhez és a hátát kezdte vizsgálgatni. Úgy nézegette, mintha ki tudja mit látott volna rajta.

Mi a francot néz ez? Mi lehet a hátamon? – Talan le sem vette a szemét az idegenről.

– Még csiszolatlan gyémánt vagy, fiam! – szólalt meg aztán az Aydin nevezetű fura szerzet, s mielőtt Talan bármit reagálhatott volna az emlékeiből már ismerős mondatra, a férfi megkocogtatta öklével a félvér fejét, mint annak idején Ivan – Ami igaz, elég kemény és sötét helyre van még bezárva, de megoldjuk!

– Na, idefigyeljen! – Talan türelmét vesztve fordult Aydin felé. – Ne szólítson többet a fiának! Rühellem! Nem vagyok egyébként sem a fia! – mondta a férfi kifejezéstelenül rá meredő arcába. Talan mellkasából kiszökött a levegő, ahogy belenézett a felemás szemekbe. Az egyik hideg fakókék volt, a másik olyan, akár az övé: intenzív vöröses rozsdabarna.

Olyan a szeme, mint Amarionnak volt! Felemás! – beleszédült a rátörő érzésektől.

„Fiam”, „Csiszolatlan gyémánt”, s ezek a szemek!

Mintha egyszerre állt volna előtte az apja, Ivan és Amarion.

– Kicsoda maga? – kérdezte Talan, nekiszegezve a tekintetét, miközben meg sem próbálta leplezni az érzéseit.

Aydin diadalittas, pimasz mosolya még jobban megzavarta Talant a kormeghatározásban.

– A te jövőd! – válaszolta röviden Aydin, s látszott a tekintetében, hogy élvezi a félvér reakcióját.

– Ch! – fújta kamaszos lázadással Talan. – Nem mondja, hogy így fogok kinézni a távoli jövőben, valamikor!?

– Mi bajod a külsőmmel? – kérdezett vissza a férfi, s megjátszott sértettséggel nézett végig magán, majd fölényesen lendítette kezét Talan felé. – Mire vágsz fel? Rajtad sincs több ruha!

Talan beleszédült a gondolataiban felsorakozott alternatíváktól. Tekintete újra és újra végigsiklott az idegenen, s csak a folyamatos tagadás zakatolt a fejében.

Az nem lehet! Basszús! Valóban olyan, mintha saját magammal vitatkoznék! – dühítette már a feltételezés is.

– Ne ijedezz! – Aydin hirtelen lendületesen vállon csapta, amivel kizökkentette gondolataiból. – Nyugi, nem a jövőbeli éned vagyok, fiacskám!

– A fiacskája sem vagyok – szúrta közbe egyre dühösebben Talan.

– Na, gyere! – intett a fejével is a férfi, majd kutató tekintettel nézett végig a félvéren. – Nagyon kifáradtál idáig? Segítsek? – Talan válasza egy sértett fejrázás volt, s hogy mutassa, mennyire meg is erősödött már, lassú, óvatos lépésekkel elindult vissza az ágyhoz. Mikor leült a szélére, készségesen kapta vissza vendégétől a takarót, amit azonnal használatba is vett a törölköző helyett.

Aydin letelepedett a padlóra Talannal szemben, a két farkas pedig úgyszintén kényelembe helyezte magát, közel ahhoz, aki a gyermekeinek nevezte őket.

– Vannak, akik úgy hívnak Látó, Titkok Őrzője vagy Erdők Ura – kezdte egy bemutatkozó felsorolással a férfi. – Szólíts, ahogy neked jobban tetszik – ajánlotta fel széttárva kezeit. – Én láttam meg előre, az eljöveteledet.

– Mikor is?

Aydin arcán félszeg mosoly jelent meg Talan puhatolózó kérdésére.

– Hát, nem mostanában – sóhajtotta a Látó. – Egyre közelebb és közelebb kerültünk az időhöz, mert a sorsok megismétlődtek és a karmák beteljesültek! Mikor pedig minden szál összefutott és helyére került, eljöttél!

– Fantasztikus – húzta félre a száját Talan.

– Én sem örültem neki, amikor annak idején velem közölték ezeket, de majd belejössz és én végre, pihenhetek.

– Tessék? – kérdezte a homlokát ráncolva Talan. Eszébe jutott, arra a kikészített bőrdarabra írt jövendölés, amit Ivan jegyzetei között talált.

Én lennék? Á! Az kizárt! Ez egy baromi nagy tévedés! – cikáztak a félvér gondolatai.

– Nem csak a vérben tudsz majd olvasni, fiam! Megtanulod majd azt is, hogyan értelmezd a legapróbb jeleket az élet, a sors együttállásaiból! Titkokat fogsz tudni és őrizni! Vigyázol az egyensúlyra! Nem minden ember tud állattá alakulni és nem minden állat emberré. Nagyon kevesen vannak, akik igen. De te megérted majd mindenki szavát! Minden más fajhoz tartozóét! – a férfi egyre elragadtatottabban beszélt. – Tudni fogod, mit és hogyan rakj helyre!

– Én? – szakadt fel hitetlenkedve Talanból, hallhatóan döngött, ahogy öklével indulatosan ütötte a mellkasát – Jesszus, ember! Te kiről beszélsz? Hát biztos nem rólam, mert amit lehet, én tuti el is cseszek!

– Nem sok időd van tanulni, fiam! – Aydin lassan felegyenesedett, s ahogy Talan felé indult, előre nyújtotta kezeit. – Meg kell gyorsítanunk a tudás átadását. Elég erős vagy? – Mikor a félvér elé ért, mindkét tenyerével beborította Talan fejét.

– Jah… azt hi… – kezdte volna az épp csak lábadozó, aztán a szava is elakadt olyan feszítő, égető fájdalom nyilalt a fejébe. A félvér egy darabig makacsul összeszorított fogakkal viselte, aztán mikor már levegőt is nehezen kapott, s úgy érezte hánynia kell, kiengedte a hangját. Felordított, ami láthatóan egyáltalán nem zavarta Aydint abban, hogy folytassa a tudása gyorsított eljárásban történő átadását. Talan egész testében remegett, már semmi erőt nem érzett magában. Ha a Látó nem fogta volna a fejét a kezei között, már eldőlt volna az ágyon, de így még ülésben tartotta őt. Aydin valami érthetetlen nyelven motyogott, szemei teljesen kifehéredtek, miközben hullámokban, Talan ordítva remegett a kezei között. A két farkas, topogva és szűkölve, izgatottan figyelte a beavatkozást. Végül Talan orrából megindult a vér, és a férfi hirtelen mozdulattal visszahúzta a kezeit, engedte a félvért eldőlni az ágyon.

Talan nyöszörögve, zilálva kapkodta a levegőt, néha öklendezett, de szólni nem tudott. Aydin nézte egy darabig, majd lassan hátrált pár lépést és visszaült a két farkas közé. Onnan figyelte tovább, ahogy Talan erőtlenül, elernyedt testtel feküdt az oldalán, kezei félig lelógtak az ágyról. Csak nézett előre a semmibe, mint aki sokkot kapott. Néha nyöszörgött, de értelmes szó nem hagyta el a száját.

Fogalma nem volt meddig tartott ez az állapot. Sőt! Fogalma nem volt semmiről. Mintha kisütötték volna az agyát. Nem volt gondolata sem, csak feküdt.

Nem tudta mikor aludhatott el, csak azt, hogy amikor felébredt, olyan érzés volt, mintha egy hatalmasat és pihentetőt aludt volna. Kábán, pislogva nézett körbe a szobában, csak a fejét forgatta - óvatosan -, de Aydint, a kék bőrű fura férfit már nem látta sehol. Se őt, se a farkasokat.

Illedelmes kopogás után óvatosan nyílt a szoba ajtaja, amin Jali lépett be, tolatva tárta maga előtt az ajtót, kezében étellel megpakolt tálcával. Megfordult, és megtorpant attól a látványtól amilyen állapotban találta a félvért az ágyán.

– Ó, Istenem! – szakadt fel belőle, visszafogott döbbenettel. Lépteit megnyújtva az ágyhoz sietett, gyorsan megszabadult a tálcától, aztán Talan arcát a kezébe vette. – Mi történt? – Választ nem kapott, a férfi csak laposakat pislogva kábán nézett rá. – A Látó csak annyit mondott Judahnak, igen ő az, aztán elment! Istenem, mi lett veled? – Jali gondoskodón söpörte félre a félvér csapzott haját az arcából, aztán a fürdőbe sietett vizes törölközőért. Mire visszatért, Talan már bizonytalanul dülöngélve, de ült, támasztotta a testét, hogy vissza ne boruljon. Jali letörölte a férfi arcára száradt vért.

– Mitől vérzett így az orrod? Jól vagy? Talan! Hogy érzed magad? Szólalj már meg! – Jali egyre aggodalmasabban vizsgálgatta a szótlan félvér arcát, fürkészte a zavaros tekintetű szemeit.

– Nincs bajom – motyogta elrekedt mély hangján Talan, kelletlenül tolta el a lány kezét.

– Nem úgy tűnik – vitatkozott Jali. – A Látó azt mondta, most még kicsit pihenned, meg erősödnöd kell. Hozzak jó forró levest…

– Nem kell – ingatta a fejét a félvér. – Hol vannak a ruháim?

– Tessék? – Jali szemei őszinte döbbenettel kerekedtek el. – Minek?

– Judah?

– Idehívom őt Talan, de neked pi… – akadékoskodott a fiatal gyógyító őrző, de nem tudta befejezni aggodalmasan utasító mondatát. Talant nem érdekelte sem a leves, sem az ápolás és az sem, hogy egy szál semmiben felkelt az ágyból és megszállott módjára kezdett ruhái után kutatni.

– Jézusom! – Jali hirtelen azt se tudta merre forduljon el, amit csak ért ő is kapkodta össze, aztán sietve nyomta a férfi kezébe.

– Hová akarsz menni? – kérdezte Jali, s csak néha pillantott zavartan a férfi után, ahogy az járkált a szobában, miközben nadrág, atlétatrikó, pulóver, lassan de biztosan felkerült a testére.

– Segítségért!

– Milyen segítségért? Hová?

– Vissza, Dorothyhoz! A Corbet rezidenciára.

– Most?

– Most!

Jali vett egy megkönnyebbült mély sóhajt.

– Nem kell menned sehová. Ha Dorothy Corbetről beszélsz, ő itt van a Menedékházban.

Talan ledermedt egy pillanatra a mozdulatban, döbbenten pislogott a lányra.

– Hogyan? Hogy került ide? Honnan tudta, hogy itt vagyok? – ömlöttek aztán Talanból a kérdések.

– McNulty értesítette őket.

– Őket? – ráncolta a homlokát a félvér. – Kiket még?

Jali vállat vont, kínosan billegett a talpán, mint egy kisdiák, akit éppen dorgálnak.

– Jött vele még egy másik nő, meg két férfi.

Talan légzése elnehezült, szeme akaratlanul fátyolos lett. Fejében kavarogtak a gondolatok, az emlékek. Ahogyan elvált Dorothytól, hogy megbánthatta, pedig mennyi mindent köszönhetett neki.

– Hol van most? – kérdezte elcsukló hangon a félvér, kerülve a fiatal őrző együttérző pillantását.

– Pár szobával odébb, a harmincnégyesben.

Talan először nagy lendülettel indult el, de a folyosón már bizonytalan lassú léptekkel haladt a nevezett szoba felé. Az ajtajában tétován ácsorgott, s már a könnyeivel küzdött, kapkodta a levegőt. Keze remegett, mikor nyújtotta, hogy bekopogjon.

Fogalma nem volt mit is mondjon a nőnek, hogyan kérjen bocsánatot; pedig mennyiszer jutott eszébe az elmúlt hetek, hónapok alatt, hogy miként váltak el, s hogy mennyire megbánta, ahogy akkor viselkedett. Szinte leblokkolt. Sok ideje nem is volt gondolkodnia, mert pár másodperc után már nyílt is az ajtó, és ott áll az unokahúga előtte.

– Istenem! – szakadt fel Dorothyból, semmi más nem érdekelte a nőt, csak az, hogy a férfit újra élve láthatta! Valósággal nekicsapódott Talan mellkasának, szorosan ölelte magához. A harag, vagy a rosszallás egy szikrája sem volt benne.

– Ne haragudj rám! Bocsáss meg! – zokogta a férfi, ahogy karjaiba zárta a törékeny nőt, arcát a nyakába fúrva próbálta takarni könnyeit. Egész testében remegett, úgy szorította magához Dorothyt. Ebbe az ölelésben, benne volt az alázat, a féltés, a megbánás. A doktornő akkor látta utoljára ilyennek a férfit, amikor felrobbant a házában a bomba és a félvér szinte eszét vesztve a nevét kiáltozva kereste őt. Akkor ugyanígy ölelte. Mintha soha, de soha nem akarná őt elengedni.

– Bocsáss meg! Egy önző, akaratos és önfejű dög voltam.

– Talan! Istenem! Annyira aggódtunk! – Dorothy, arcát a férfi mellkasához nyomta, jólesett hallania a szívverését. – Annyira jó, hogy időben érkeztünk, hogy még nem keltél át!

Talan testében minden izom megfeszült Dorothy utolsó szavaira, lassan bontakozott ki a nő karjaiból.

– Jah, nem keltem át – motyogta, majd a nő felett elnézve, tekintetével a koldusfarkast és rendőr ismerősét kereste. – Goran és Nick?

– Goran itt van benn, gyere! Nicknek meg szólok! – Dorothy gyengéden húzta be maga után a szobába a félvér rokont.

Talan tekintete és Gorané vegyes érzelmekkel szegeződött egymásnak. Pár másodpercig, feszült némaság ült a szobára.

– Szóval az élet rendje – köszörülgette a torkát Talan, még csak nem is pislantott úgy szegezte tekintetét az egykor élt pásztornak –, meg a szabad akaratról, nem is beszélve! – A félvér hangjában nem kevés él volt. Dorothy hol Gorant, hol Talant figyelte, kutatta az arcukat, próbálta leolvasni róluk, mit jelenthetnek a célozgatások.

– Tudtam, hogy nem fogod megköszönni – mondta Goran a félvér szemébe. – Nem is azért tettem.

– Miről beszéltek? – kapkodta a két férfi között a tekintetét a doktornő.

– Hol van, Nick? – Talan a kérdésével emlékeztette Dorothyt, az előbbi szavára, hogy szól a férfinek.

– Hívom! – bólintott a nő és kisietett.

– Ki tudja még, hogy mire képes Nick? – szegezte egyenes és határozott kérdését a szellemnek Talan, ahogy magukra maradtak.

– Dorothy is tud egy-két dolgáról, de erről konkrétan, nem – hadarta Goran.

– Mi a francot csináltam belőle? – Talan hangjában most ott volt a megbánás, szemében a lelkiismeretfurdalás.

– Pontosan én sem tudom – rántott a vállán a koldusfarkas. – De simán járkál a holtak és az élők világa között.

Talan arcán halvány, ironikus mosoly jelent meg.

– Akkor Elivel, tökéletes pár! – biccentett, mire Goran egyetértőn bólintott.

Nick megtorpant az ajtóban, vesztett a lendületből, fürkészve, méregetve, lassú léptekkel közelített a halálból visszatért félvér felé.

– Most egálban vagyunk, igaz? – sóhajtott fel hangosan Talan, és Nick felé nyújtotta a kezét.

– Nem gyűlöltelek érte Talan, csak nem tudtam kezelni – vallotta be a fiatalember, s elfogadta a baráti jobbot. – Meg sem köszöntem – zavartan kapkodta a tekintetét –, hogy nem hagytál akkor meghalni. Utána bántott, ahogy viselkedtem, de már elmentél.

– Én is köszönöm – motyogta Talan, s még jobban megszorította barátja kezét, miközben tekintete csak átsuhant Dorothyn. Nick ebből már tudta, hogy Talan azért nem mond többet, mert nem akarja őt elárulni, amit ő meg is köszönt egy fejbólintással a félvérnek.

– A segítségeteket kérem! – jelentette be váratlanul Talan, mire Goran és Nick úgy húzták ki magukat, mintha csak egy felettesük előtt álltak volna. – Erőt kell demonstrálnunk! Mindenkire szükségünk van, aki él, és aki nem! – Talan tekintete a két férfi között ingázott. – Vannak itt a te fajtádból, Goran?

– Nem tudom, mennyien lehetnek errefelé – rántott a vállán a koldusfarkas –, de pár óra alatt, tudok neked hozzávetőleges adatokkal szolgálni.

– Fontos! – bólintott Talan, majd Dorothy felé fordult. – Szükségem lenne egy helikopterre.

– Bármikor!

– Most! – vágta rá, aztán kiviharzott a szobából. Jali az ő szobája előtt ácsorogva várakozott, határozott eltökéltséggel lépett a nő elé.

– Judahot hol találom? Beszélnem kell vele.

– Gyere velem! – Jalira átragadt Talan lelkesedése, lendülete, bármi is volt az indíttatása. Láthatóan a félvér rohamosan nyerte vissza az erejét.

– McNultynál van a simkártyám – hadarta Talan, míg Judah szobája felé meneteltek. – Elhoznád? Szükségem lenne rá.

– Gondolom telefont is kerítsek.

– Jah – bólintott egy széles mosollyal a félvér. – Telefonálnom kéne.

– Rendben! – bólintott Jali, s megálltak Judah szobájának ajtajánál. McGinty lánya csak a fejével intett, jelezve, hogy céljukhoz értek, aztán sietett tovább teljesíteni Talan kérését.

Judah arcán vegyült a meglepettség és egyben az öröm, hogy a félvért újra járóképesnek látja, amikor Talannak ajtót nyitott a határozott kopogásra.

– Jó, hogy itt vagy! Híreim vannak! – kintebb tárta a férfi előtt az ajtót, kezét a szoba belseje felé lendítette, beinvitálva a félvért.

– Nekem is.

– Kezd, te!

– Mikor lesz a területi tárgyalás?

– Holnap.

– Akkor nem sok időnk van! El kell ismertetni Deant, McElhanelyként!

Judah arcára kiült a döbbenet.

– Egyetértek, de ráérne a tárgyalás után, nem?

– Nem! – vágta rá határozottan Talan. – Egységet kell látniuk. Az nem egység, ahol nem ismerik el a véred!

– Elismerték! – fakadt ki diadalittasan Judah. – Mint vér a véremből, elismertek téged a klán tagjának!

– Nem engem kell, hogy elismerjenek! Deant! Most!

Egyértelműen látszott, Lawrence nem örült, hogy negyedmagával vissza kell mennie Wyomingbe a sürgősen összehívott Tanács elé. Igazából ez enyhe kifejezés volt rá. A fiatalabbik McElhanely igenis félt! Főleg, hogy Talan határozottan ragaszkodott a jelenlétéhez, ebből kifolyólag tartott az igazságszolgáltatástól.

– Megtiszteltetés, hogy maguk közé fogadtak! Megtiszteltetés, hogy vezérük a vérét adta, hogy mentse az életemet – kezdte a félkörben helyet foglaló szigorú tekintetű több évszázados farkas alakváltók előtt a felszólalását Talan. – De az egység, és az összetartás, ettől sokkal fontosabb ezekben az időkben. A vér tisztelete ott kezdődik, hogy az utódokat, akik vér a vérünkből, akkor is elismerjük, ha félvérek azok! – a halálból visszatért szavait enyhe moraj követte. – Tudom, hogy az akkori klán vezér Arjun McElhanely nem ismerte el Judah születendő félvér utódját, de a tanács ezt felülírhatja! Tiszteletben tartom a hagyományaikat, a törvényeiket, ezért, mint a szakrális őrző arra kérem a jelenlevőket, hogy bocsássák szavazásra! Ismerjék el Dean Fallst, McElhanelyként! Viselhesse a vérszerinti apja nevét!

Néma feszült csend követte Talan szavait, zavart tekintetek pislogtak egymásra, és Lawrence felé, sokan azt figyelték, hogy ő, hogyan reagál az őrző szavaira. Lawrence csak pár percig fürdőzhetett abban az érzésben, hogy „Lám, mennyire számít a véleményem, a szavam!”, mert Talan szigorú tekintetét az övébe fúrta, emlékeztetve őt arra, amire már korábban négyszemközt figyelmeztette.

Lawrence magasba emelte a kezét, mire Judah és McGinty arcán megjelent az őszinte döbbenet. Nem gondolták volna, hogy pont Lawrence lesz, aki elsőnek teszi le mellettük a szavazatát. Egyre több kéz emelkedett, s lassan mindenki egységesen szavazta meg Dean, McElhanelyként való elismerését.

– Nem tudom, hogyan csináltad, de köszönöm – mondta csendesen Judah, ahogy a folyosón siető léptekkel indultak vissza a rájuk várakozó helikopterhez.

A Menedékház melletti tisztáson Talan számára már ismerős kisgép pihent. A Corbet családé. Braydon az épületben kialakított tárgyalóterembe vezette a megérkezőket, ahol Adele Corbet várakozott az egykori vadászcsapat oszlopos és egyetlen még élő tagja.

– A Vadászok Szövetsége biztosít téged a támogatásáról, Talan. – Egy bőrmappát nyújtott a nő, a félvér felé. – Ez a megbízólevelem, mint a képviselőjük vagyok itt.

– Köszönöm, Adele! – csak egy rövid baráti ölelésre vonta magához a félvér az ősz hajú, de energikus asszonyt, aztán átvette tőle az iratot.

Talan azonnal intenzív telefonálgatásba kezdett, ahogy a serényen intézkedő és a Menedékházi munkáját végző Jalitól megkapta a kért mobilt.

– Holnap délig kell ideérnetek… Ahányan csak tudtok! – adta utasításba, apjától megörökölt, fajtájából álló falkájának. – Szóljatok mindenkinek! Minél többen jöttök annál jobb!

Goran is csatlakozott a kis társasághoz a tárgyalóban.

– Mi újság? – érdeklődött Talan, közben bontotta a hívást és zsebébe süllyesztette a telefont.

Goran arcán, sejtelmes és magabiztos mosoly jelent meg:

– Vagyunk páran!

– Rendben!

Késő estig szállingóztak a vendégek a Menedékházba. Judah sokadjára futotta át a listán szereplő klánok neveit, mellette a fajuk megnevezését.

– Ez rengeteg alakváltó és egyéb fajok! – maga is megdöbbent a létszámon, tekintete a papíron felsorolt neveken szánkázott.

– Hát! Erőfölényt demonstrálnánk, vagy mi a fene, nem? – Talan széles vigyorral tárta szét kezeit.

Braydon zavart arckifejezéssel nyitott be a tárgyalóba.

– Talan! Valaki beszélni szeretne veled – épp csak bejelentette a vendéget, a fiatal hím kikerülve a medve alakváltót, határozottan menetelt a félvérig.

Semaj Grimmett, egy lepecsételt dokumentumot nyújtott Talan felé.

– A nagymacskák képviseletében, fajom megbízottjaként az őrzők mellett állunk, a független Clear Creek-ért.

Néma másodpercekig vegyes érzelmekkel néztek egymás szemébe, mire aztán Talan az iromány felé nyúlt, és egy kézfogással erősítették meg az egységüket.

Az éjszaka feszülten telt. Több faj testőrsége járta az erdőt, a Menedékház környékét, fokozott védelem vette körbe az épületet. Számítottak egy esetleges rajtaütésszerű támadásra, hiszen most minden befolyásos, hatalmat gyakorló vezető itt volt együtt.

Talan, fejében kavargó gondolatokkal járkált a szobájában. Most ellenséges tárgyalófelekként fog találkozni Haleyvel. Nincs már köztük a kötelék, ami annak idején megállította Haleyt, hogy megölje őt.

Mit érezhet még iránta az érett nővé felcseperedett kamasz? – villant át az agyán, torka szorult az érzésektől. Kötelék ide vagy oda, a boldog, érzelmekkel túlfűtött együtt töltött időt, képtelen volt kitörölni a lelkéből. A kis ijedt kamaszlányt, amikor nagy szemekkel pislogott rá a raktárhelységben és fiúnak hazudta magát. Hogy születik egy kötelék? Mi van előbb? Ő már akkor kívánta a fiatal lányt, amikor még a kötelék nem is létezett közöttük. Egyszerre voltak fájdalmasak és édesek az emlékek. Az a sok év, amit együtt töltöttek, hogy szinte egymás mellett értek felnőtté, az kitörölhetetlen volt.

Gondolataiból a kopogás zökkentette ki. Tudta, hogy hiába szólt volna ki, így maga nyitott ajtót.

– Mosott szarul nézel ki – állapította meg Jali, az ajtókeretnek támaszkodva, pimasz de együttérző pillantással.

– Kicsit, úgy is érzem magam – vallotta be a félvér fáradt mosollyal az arcán, aztán félreállt, hogy utat engedjen a fiatal őrzőnek.

– Tusolj le, borotválkozz meg – sorolta Jali, ahogy bentebb sétált. – Csinálj magadnak valami emberi külsőt.

– Nem csinálok magamból díszbuzit! – ingatta a fejét Talan, a szemét forgatva, a mosoly szándékosan eltúlzott vigyorba szélesedett.

Jali felnevetett.

– Nem is ezt mondtam, te! – azzal belebokszolt a félvér vállába.

A hatalmas ovális faragott asztal körül, félkörben álltak a vezérek és a képviselők. Volt, aki előrébb, volt, aki hátrább, ki-ki hogyan fért. Tárgyalásokhoz alakították ki ugyan a helyiséget, de amikor készült, ilyen nagyságrendűre nem is számított az alakváltó medve.

McGinty fogadta az embereivel a Goings klán vezérét. Maximus vegyes érzelmekkel konstatálta, hogy mennyire helytállt az az információ, hogy Kaila élt. A fiatal nő, büszke, nemesi tartással közeledett Nicholas oldalán a Menedékház bejáratához. A testőrség vezetője, már egészen más érzelmekkel nézett egykori védence szemébe. A baráti aggódás, amit annak idején iránta érzett és mutatott, már szertefoszlott.

Goings másik oldalán nem Haley állt, hanem egy tekintélyt parancsoló, elég figyelemreméltó férfi. Kissé kontrasztos volt a látványa a külsőjéhez viselt elegáns öltöny. Mint egy pusztai nomád nép vezére, hosszú, apró fonatokba viselt, csillogó, ébenfekete, derékig érő haja volt, Keletiesen ívelő jégkék szemének hideg érzéketlen tekintete szinte világított kávébarna bőréhez képest. Az öltöny alól, a nyakánál kilátszott testén viselt tetoválásainak néhány részlete, ugyanígy a kézfején is.

Max nem feltűnően, de alaposan végigmérte a férfit. Nem igazán tudta eldönteni, hogy Goings testőre lenne, vagy a vérvonalához tartozó leszármazott, esetleg egy szövetséges klán vezére.

Emma Dunkin egyenrangú társkén volt jelen a tárgyaláson férje oldalán. Nem volt kettejük között alárendeltségi viszony, mindenben éppen annyi beleszólási és döntéshozatali joga volt, mint a társának.

– Minden papír hivatalos – mondta Nicholas Going, s a szerződést tartalmazó aktát a medve alakváltó elé tette a pácolt nehéz asztalra. Braydon szíve tagadhatatlanul a torkában dobogott, hiszen élete munkája volt a tét. Nem csupán maga a létesítmény, hanem az, amit képviselt. Egy független, mindenki számára védelmet nyújtó terület biztosítása.

– Nem adom el a Menedékházat! – mondta határozottan Braydon, s visszatolta az aktát a vámpír klán vezér felé. – Megmondtam!

– A terület kisajátítását elindítottuk. Előbb vagy utóbb, a miénk lesz ez is. – Nicholas teátrálisan mutatott körbe a helyiségen.

– Akkor háború lesz – szólalt meg Talan, lassan előrébb lépve. Goings arcán megfeszültek az izmok. Felismerte unokahúga egykori társát, sőt rádöbbent arra is miért volt furcsa érzése azon a bálon, amikor meglátta az Operaház fantomjának öltözött férfit. Tekintetét gyilkos dühvel szegezte a félvérnek.

– Nem háború lesz, csupán mészárlás! – sziszegte a fogai között a vámpír.

– Ki akarod írtatni a fajtád Goings? – kérdezte Talan, hangjában határozott éllel, utalva erőfölényükre.

A Nicolas mellett álló férfi gúnyos mosolyra húzta a száját.

– Hogy ki irthat ki kicsodát, azon elgondolkodnék a helyedben.

Talan egész belsője megremegett, izmai belefeszültek a felismerésbe. A tekintélyt parancsoló külsővel rendelkező idegen, ugyanaz volt, akivel Haleyt látta abban a különös álmában.

Hát ezért nincs itt Haley! Ő a társa lenne, és ő képviseli.

– Elgondolkodtam – bólintott Talan higgadtan. – Sőt, megkérdeztem másokat is, hogy mi a véleményük. – Lendítette a kezét, ahogy körbemutatott a jelenlévőkön.

– Alakváltókkal akarsz te csatát nyerni? – A férfi lenéző pillantással mérte végig a félvér mögött állókat, aztán Talant.

– Is – biccentett a szakrális őrző.

Going szemöldöke felszaladt, lekicsinylő mosollyal nézett össze a mellette álló fajtársaival.

– Élőkkel akarsz holtakat ölni? Ettől, ahhoz azért több kell!

– Nincs még jelen mindenki – rántott a vállán Talan, tekintete a faliórára siklott. – Nem férnénk ide be mindannyian.

– No, csak! Tudod mit? Beérem a képviselőikkel!

– Az jó! – bólintott Talan. – A Prikolicsok képviseletében, akkor itt vagyok én.

A mosoly leolvadt Goings arcáról.

– Ugyan mennyi, Prikolicsra számíthatsz te itt? – vetette oda kérdését a minden tekintetben rivális férfi.

Talan az ablakhoz lépett, és szélesre tárta azt.

– Talán így jobban hallani – mosolygott vissza szolidan a válla felett.

A moraj úgy erősödött, mintha földrengés közeledett volna. Pár perc múlva a Menedékház köré megállíthatatlanul gyűltek a dübörgő motorok. A decibelektől, a toll szabálytalan táncba kezdett a faragott súlyos asztalon. A vámpírok ősi, legerősebb ellensége tömegesen lepte el az épület udvarát, és a környékét.

Feszült néma percek következtek, a két férfi és Kaila egymás felé fordulva gyors megbeszélést tartottak.

Talan és Judah bizakodó pillantást váltottak, egyértelmű volt, hogy az ellenfél ilyen erőkre nem számított.

– Keményebb lesz a harc – tárta szét a kezét Goings. – Na, és? Innen szép a győzelem! Viszont, csak gondolkodj el rajta, hogy mennyi alakváltót fogsz a másvilágra küldeni ezzel a csatával? Megéri az áldozatot?

– Én is ezt kérdezem tőled – mondta higgadtan Talan egy mély jelentőségteljes sóhajjal. – Nekünk is vannak olyan támogatóink, akik odaátról érkeztek. Ismerős az a kifejezés, hogy koldusfarkas?

Goings homloka ráncba szaladt, idegesen járt a tekintete Kaila és a másik férfi között.

– Mi nem halunk meg – hallatszott valahonnan Talan mögül, aztán Goran lassú kimért léptekkel indult meg előre. – Csupán visszamegyünk, ha elvégeztük a dolgunkat. Holtaknak nevezitek magatokat, pedig nektek is van olyan kapu, amit átlépve megsemmisültök. Nekünk, nincs ilyen! – Goran állta a vámpír klán vezér egyre bizonytalanabb tekintetét. – Nekünk az, az otthonunk! A túlvilág. Akkor jövünk át, amikor akarunk, és megyünk vissza. Mi megnyugszunk, megbékélünk, de nem semmisülünk meg. Mi Leonidász kardjaként, örökkön-örökké itt fogunk lenni, vigyázni Clear Creek-re. Tudni akarod, mennyien vagyunk? – a koldusfarkas felszegte állát és hosszú üvöltésre engedte ki a hangját, amit egyre több másik viszonzott, távolabbról és közelebbről, hátborzongató kánonként. Sokáig még csak nem is halkult a fenyegető kórus hangja.

– Szóval, hogy ki irthat ki kicsodát, én elgondolkodtam, igen. És te? – Talan határozottan, minden fölényesség nélkül furta lángoló tekintetét Goingséba. Lassú mozdulattal tolt egy másik dossziét a klán vezér elé.

– Ezzel végleg elismered Clear Creek-et semleges területként és lemondasz még a szándékáról is, hogy a tietek legyen.

Nicholas arcára kiült a tehetetlen düh. Hol a mellette állókra pillantott, hol a vele szemben álló képviselőkön és vezéreken siklott végig a tekintete.

– Mi biztosítékot kapok, hogy nem fordultok ellenünk?

– Ugyan már! – Talan hitetlenkedve lendítette a kezét. – Nem mi voltunk, akik ellenséges szándékkal közeledtek. Mi csak megvédtük az elveinket. Vagyis csupán demonstráltuk, hogy képesek vagyunk rá. Szabadon távozhattok, és ti is ugyanúgy védelmet élveztek ezen a területen, mint bárki más, amíg nem szegtek törvényt.

– Nekem biztosíték kell! – sziszegte a fogai között Nicholas.

– Legyen! – lépett előre Judah. – Bevált szokás volt az emberek háborújában, a régi időkben, hogy a békeszerződéseket, a határokat és a területi szerződéseket, azzal pecsételték meg, hogy uralkodóházak utódait házasították össze.

Kaila szemei elkerekedtek, aztán szinte szikrákat szórtak a felhozott lehetőségre.

– Én, nem keveredek ezekkel! – sziszegte a fogai között a nagybátyja felé, aki láthatóan viszont elgondolkodott a felajánlott frigyen. Érlelődött benne az édes bosszú, ha már a területről le kellett mondania.

– Legyen! – vágta rá teátrálisan.

Dean, láthatóan ledöbbent apja ötletén, de hiába próbált bármilyen úton jelezni neki.

– Apám! Ez most komoly? – súgta közelebb hajolva Judahoz, aki mintha meg sem hallotta volna fia szavait.

Lawrence tekintete is idegesen járt, hiszen nem igazán akarta egyik utódját sem vérszívók alárendeltsége alá lökni, de tudta, hogy ha Talan úgy dönt, nem mondhat nemet.

Ideges, feszült másodpercek következtek, síri csend ült a helységre.

Nicholas összesúgott az egyik testőrével, aki egy határozott fejhajtás után sietve távozott.

– Éppen van, aki megfelelő lenne erre a szerződésünket megerősítő frigyre. – Goings önelégült arccal, az édes bosszú mosolyával, fölényesen mérte végig Talant.

Az ajtó újra nyílt és a testőr kíséretében - aki az előbb kisietett - belépett Haley. Megtört volt, büszkeségnek a leghalványabb nyoma nem volt rajta. Viszont ahogy meglátta Talant, hematit fekete szemeiben megcsillant az élet. Láthatóan megdöbbent azon, hogy élve látta egykori társát.

Nem érezte, csak a halálomat. Szóval, valóban nincs már közöttünk kötelék – futott át a gondolt Talan agyán, ahogy nézte a lányt. Torkában érezte a szívét, és azt kellett tapasztalnia, hogy még mindig elfogta a remegés a közelében. Túl mély nyomot hagyott benne, ami közöttük egykor volt.

 – Ő, vér a véremből – dicsekedett Nicholas pont úgy, mint azon a bálon, ahol Talan hosszú idő után újra élve látta a szeretett nőt.

– Nicholas! – sziszegte a Goings mellett álló férfi. – Ő, az én jegyesem!

– Fogd be a szád! – szívta a fogai között a klán vezér. – A népünk érdekei előbbre valók!

– Nekem is van vér a véremből – Judah arcán halvány, megmagyarázhatatlan mosoly jelent meg.

– Apa! Ezt nem teheted velem! – fújta Dean, idegesen pislogott Jali felé, aki elkerekedett szemekkel, az alsó ajkát harapdálva várta Judah további szavait.

Going elégedett mosollyal mérte végig Deant, s Haleyt a fiatal férfi irányába terelte, aztán már fogta is a tollat, hogy aláírja a dossziéban heverő szerződést, amit Judah készségesen nyitott ki előtte. Nicholas miután odakanyarintotta a nevét az okmányra, elégedett tekintettel méregette az egymás előtt álló párocskát.

Judah titokzatos mosollyal lépett előbbre, fejével éppen csak intett Talan felé.

– Vér a véremből – ismételte meg Nicholas szavait a farkas klán vezére, majd kezével tett egy tessékelő mozdulatot, mire Talan előbbre lépett, tekintetét Goingséba fúrva.

– Tessék? – Nicholas szemei elkerekedtek, értetlenül kapkodta a levegőt. – Ő? Hogyan?

– Vér a véremből, úgy, ahogy mondom. Színtiszta McElhanely vérrel jött vissza a halálból – közölte szárazon Judah.

Talan és Haley egymással szemben állt, s tekintetük úgy olvadt össze, hogy azt ők maguk sem vették észre. Fogalmuk nem volt meddig nézték egymást, úgy, hogy a körülöttük állók egyáltalán nem is érdekelték őket. Megszűnt számukra a külvilág, miközben mindkettejükben peregtek közös emlékeik képei, érzései, ahogy elvesztek egymás szemében.

Felfokozódott érzelmek töltötték meg a helységet. Volt benne gyűlölet, tehetetlen düh, bosszúvágy, megkönnyebbültség, a felszabadult szabadság érzése, és a siker, a győzelem diadala.

Aydin, két farkas utódjával közrefogva a sarokban guggolt, térdeit átölelve ringatta a testét, és motyogott.

Egy ősi jövendölés sorait:

„Gyökerei a legcsodálatosabb hely kapujában,

Mégis az erőszak hozza és kíséri e világban.

Több élete van, mint egy macskának,

Hiába kívánják és adná át magát is a halálnak.

Teste és a lelke megjárja a poklot,

S a hontalan, új vérrel talál majd otthont.

Kitartó s vakmerő harcával vér nélkül fog győzni

Ugyanazon földön több fajnak megélhetést adni.

Ezerszer több életet ment majd meg, mint amennyit ő maga kiontott,

S évszázadok óta ősi ellenségeknek, biztosít békében otthont!”