TALAN - 29 - "S a hontalan, új vérrel..."

McGinty és Talan szinte egyszerre szóltak a Wyoming-i klán vezér után.

– Beszélhetnénk?

– Judah, beszélnünk kell!

McElhanely megállt, s felvont szemöldökkel fordult a két férfi felé. Arcuk arról árulkodott, hogy nagyon fontos mondanivalójuk lehet.

– Persze! – bólintott Judah, kezét szobája irányába lendítve. – Gyertek.

Maximus és Talan egy pillanatra zavartan nézett össze, láthatóan négy, nem pedig hatszemközt gondolták mindketten a beszélgetést, de azért követték a klán vezért. Talan maga előtt engedte be a két farkas alakváltót, aztán ő maga zárta a sort. Éppen csak becsukta a nehéz faajtót, McGinty úgy kifakadt magából, mintha Talan jelen sem lett volna.

– Megőrültél, Judah? Ezt, akarod a testőrségedbe? Hogy gondoltad?

Talan szemöldöke megemelkedett az „Ezt” jelzőre, de nem tett semmilyen megjegyzést sem. Hátát az ajtónak vetve, karját teste előtt keresztbe fonva várakozott a sorára.

Judah kifejezéstelen arccal nézett testőre szemébe, majd tekintetét Talanra vezette.

– Maga, miért akart beszélni velem?

Talan rántott a vállán, ahogy ellökte magát az ajtótól.

– Lényegében ugyanezt akartam mondani – lendítette kezét McGinty felé a torkát köszörülgetve –, csak éppen máshogy fogalmazva.

– Értem – konstatálta Judah egy mély hangos sóhajjal, elgondolkodva hajtotta le a fejét.

– Judah… – kezdte volna McGinty.

– Max! – McElhanelyből előtört a vezér, testőrébe fojtva a szót – Mi történt veled? Te nem ilyen voltál! A lányod életét…

„– Ne!” – ordított Talan tudatában, amit Judah vett is, és mondata közepén elhallgatott. Talan összeszorított fogakkal a fejét épp csak nemlegesen mozdította, jelezve a farkas alakváltó felé: hogy nem szeretné, ha McGinty bármit is megtudna mindarról, amiket ő láthatatlan védelmezőként tett.

– Mi van a lányom életével? – ráncolta a homlokát Max.

– A lányod az életét adta volna értem – fogalmazta át megkezdett mondatát a vezér, mire Talan, McGinty háta mögött egy néma fejbiccentéssel köszönte meg titoktartását.

Feszült csend ült a szobára, amit aztán Talan tört meg a torkát köszörülgetve.

– Inkább majd később visszajövök. Azt hiszem, van mit megbeszélniük – dünnyögte és hátrálva elindult az ajtó felé.

– Maradjon, Falgaut – szólt rá Judah, majd tekintetét McGintynek szegezte. – Maximussal a megbeszélés elég hosszúra fog nyúlni. Nyugodtan mondja előbb ön.

– Az én mondanivalóm csak magára tartozik.

– Értem – fújta Max, és dühös pillantással tagadhatatlanul feldúlt állapotban, szinte kiviharzott a szobából.

– Nem értem! – ingatta a fejét Judah, s úgy szabadkozott, mintha neki kellett volna elnézést kérnie testőre viselkedése miatt. – Nem ilyen volt! Higgye el, nem ilyen volt! Ő alapjában véve nagyszerű és nemes jellem! Egész eddigi életem során hűségesen követett és mellettem volt. Soha, de soha nem lázongott így. Soha…

– Huszonhét év rengeteg idő – húzta vállai közé a nyakát Talan. – Itt maradt magában egy felelősségteljes feladatot önként vállalva. Vigyázott a gyermekre. Már nem állt felette senki, a döntéseket neki kellett meghoznia, egyedül. Mondhatni hatalmat kapott az önálló döntéshozatallal. – Talan ajka halvány félmosolyba húzódott. – Adj hatalmat annak, akinek meg akarod tudni a valódi énjét. Ő ezek szerint, ilyen.

– Ordít róla, hogy nagyon maga ellen van, ön mégis megértő vele? Miért védi ennyire?

– Nem védem – rántott a vállán Talan –, csak próbálom a dolgokat több oldalról megközelíteni.

– Különleges őrző maga. Nem hiába vannak magán a rúnák. – Judah egy kézlendítéssel hellyel kínálta a félvért, mire Talan válaszképpen csak megrázta a fejét. – Szóval, mi az, ami csak rám tartozik? Hallgatom. – A klán vezér egy nagy levegőt véve kényelembe helyezte magát a faragott székben.

– Igyekszem rövid lenni – köszörülgette a torkát zavartan Talan, közben a gondolatait, emlékeit rendezgette, mert hirtelen maga sem tudta, hogy hol is kezdje. – Nem vagyok különleges őrző. Sőt! Talán egyáltalán őrző sem vagyok. – A félvér bejelentésére Judah homloka ráncba szaladt.

– Ott vannak magán a rúnák – lendítette a kezét a vezér. – A saját szememmel láttam.

– Igen, vannak rajtam – mondta egy nagyot sóhajtva Talan. – Amiket a társam festett rám évekkel ezelőtt hennával, amikor először jártam itt.

– Henna? Évekkel ezelőtt? Akkor hogy van még magán? – Judahból ömlöttek a kérdések. – Van társa?

Talanban egy pillanatra megakadt a levegő, ahogy a vezér, érdeklődő tekintettel nézett rá. Eszébe jutott, hogy McElhanely milyen véleménnyel volt a vámpírokról. Most vallja be neki, hogy egy vámpír a társa? Rövid hezitálás után úgy döntött, kitálal. Úgyis ez volt az eredeti szándéka, hogy őszintén bevall pár dolgot a klán vezérnek. Hát legfeljebb most valamivel többet fog megosztani vele.

– Azt hiszem, tényleg hosszabb lesz ez a beszélgetés – fújta Talan egy hangos sóhajjal. – Nem hibáztatom McGintyt, hogy ennyire ellenséges velem. Nem ő az egyetlen. Van okuk rá – kezdte a félvér. – Igen, vadász vagyok, vagyis voltam. Pénzért öltem. A börtön falai között képezett ki, egy szintén félvér vadász. Aztán lassan olyan dolgokat tudtam meg, amik más irányba tereltek. Nem hagytam fel a vadászattal, csak a cél lett más. Már nem válogatás nélkül öltem és nem az anyagiak motiváltak. De attól még nem lettem jó. Nagyon nem. Például, egy tizenéves kamaszlányt tettem a társammá. Egy warlock és egy vámpír gyermekét.

– Megerőszakoltad? – Judah arcán változtak az érzelmek. Döbbenet, harag, düh és együttérzés keveredett benne, ahogy hallgatta a félvért.

– Nem. Ha részleteibe belemennék, az nagyon hosszú lenne, higgye el – Zavart, félszeg mosollyal hajtotta le a fejét Talan, kicsit elragadták az emlékek. – Különös, zavaros és viharos kapcsolat volt a miénk, Haleyvel. A kötelék meg van még, mert az ugye halálig szól, de… neki már nem én vagyok a legfélelmetesebb szörnyeteg. Felnőtt és már meg tudja védeni magát. – Talan arcára kiült a mély csalódott fájdalom, s annak ellenére, hogy nem nézett a klán vezérre, hanem lehajtott fejjel beszélt, azért szavaiból sütöttek az érzések. – Talán a kötelék jeleként maradtak rajtam a rúnák, és nem azért mert őrző vagyok – rántott a vállán Talan. – Néha kimondottan hasznát vettem a munkám során. Ha úgy vesszük visszaéltem vele. – Pár perc némaságban Talan újrarendezte gondolatait, s visszakanyarodott eredeti mondanivalójához. – Nem lehetek a testőre. Semmiképpen sem. Erkölcsileg meg, aztán pláne nincs helyem ilyen poszton. Öltem bosszúból, éhségből, pénzért. Sok ártatlan vére tapad a kezemhez. Hatalmat kaptam, és ki is hozta belőlem, hogy milyen vagyok. Cinikus, érzéketlen, élveztem és kielégített, ha öltem, ettem és vért ittam.

– Evett?

– Igen. Volt, hogy nem hagytam nyomot magam után – vallotta be a vezér szemébe Talan, szoborszerű arccal. – És ugyan Haleyt nem erőszakoltam meg, de volt, akit igen.

– Miért mondja ezeket el, nekem? Nem értem. Akkor nekem, miért segített?

– Elmúlt az az idő, amikor vakon a pénzért és megbízásból öltem. Mondtam. Anyámat megerőszakolta az apám és én az ő sírjánál megesküdtem neki, hogy vadászni fogok a szörnyetegekre. Azokra, akik megérdemlik, akik ellen más nem tud. Megváltozott a cél, a motiváció. Az időt visszaforgatni már nem tudom. Nem tudom feltámasztani azokat, akiket gyilkos módjára megöltem. Jóvátenni sem tudom már, amiket tettem. Az viszont mindenekelőtt volt számomra, hogy az adott szavamhoz tartsam magamat, az eskümhöz. – Talan arcára kiült az emlékezés. – Régen, amikor csak megkaptam a célpont adatait és a pénzt, legyilkoltam egy kamasz alakváltó szüleit a szeme láttára. Ő is benne volt a megbízatásban, de hát egy gyerek volt! Futni hagytam. Megesküdött, hogy egyszer megkeres és megbosszulja, amit tettem, én pedig megígértem neki, hogy övé a halálom. – Talan, tekintetében szilárd elszántsággal nézett fel a klán vezér érdeklődve figyelő szemébe. – Meghalni jöttem Clear Creekre, nem gyilkolni. Elfogadtam ugyan a megbízást, hogy öljek meg egy zavarodott farkast, de nem is állt szándékomban megtenni. Jó alibi volt, hogy úgy jöjjek ide, mintha csak egy bevállalt munkát teljesítenék. A pénzt, amit kaptam odaadtam az első rászorulónak, akivel találkoztam – hadarta Talan, s hanyagul rántott a vállán. – Bármennyire is egyetértek a törekvéseivel Judah McElhanely, sajnos mégsem esküdhetek fel a segítségére. Elkészítettem a fegyvert, amivel a fiú meg tud ölni, és amikor én elindultam ide, azt elküldtem neki. Megüzentem azt is, hogy itt megtalál. Fogalmam nincs mikor áll elém. Holnap, vagy holnapután. – Talan vállai közé húzva nyakát, tanácstalanul tárta szét kezeit. – Nincs több bevállalt megbízás, én a hóhéromra várok itt.

Kínos csendben telő percek következtek. Judah arcán semmi megvetés nem volt, homlokát elgondolkodva ráncolta.

– Ki fogadta fel, hogy öljön meg? – kérdezte aztán, megszakítva a csendet.

– Talán gátlástalan gyilkos vagyok, egy szörnyeteg, de az elveimhez tartom magamat, akár a farkas az esküjéhez. A megbízóimat nem adom ki – ingatta a fejét Talan.

– Rendben – fújta Judah. – Azt a kést viszont ismerem, ami nyomott hagyott a kezén! McNulty volt?

Talan tekintete előbb a vörös csíkra siklott, ami követte aztán keresztezte az életvonalat a tenyerén, majd felnézett a klán vezér szemébe.

– Nem bízott bennem, amit meg is értek. A szavamat adtam neki, hogy vigyázok magára. Azt mondta a szavam nem elég.

Judah arcán halvány, elégedett mosoly jelent meg, amit Talan nem igazán tudott értelmezni.

– Elfogadom az érveit – fújta szavait egy hangos levegővétellel a vezér, ahogy lendületes mozdulattal kelt fel a súlyos faragott székből, aztán határozott léptekkel indult el Talan felé. – Láthatnám a rúnáit?

Talant egy pillanatra meglepte a kérés, szemöldökét felvonva, zavartan pislogott McElhanely felé.

– Igen – dünnyögte. – Végül is miért ne – rántott a vállán, s eleget tett a klán vezér kérésének. Bontotta ingét, és félrehúzta azt a rúnákról. Judah, mint egy szakértő állt elé s alaposan szemügyre vette az egymás alatt sorakozó ábrákat, tekintete többször is végigsiklott rajtuk.

– Ühümmm – Ennyi volt a reakciója a hosszas szemrevételezésének, aztán egy hanyag kézmozdulattal jelezte a vezér a félvérnek, hogy öltözködhet – Köszönöm – hadarta az orra alatt Judah, ahogy visszafordult az asztal felé indulva.

– Lenne egy kérésem – köszörülgette a torkát Talan.

– Mondja!

– Nekem nem kell semmilyen elismerés, meg hasonlók. Nem akarom azt sem, hogy McGinty megtudja megvédtem a lányát.

– Vettem az adást, nem is mondtam el – vonogatta a szemöldökét cinkosan Judah, ahogy a válla felett hátranézett a félvérre.

– Igen, és köszönöm! – bólogatott Talan. – Én csak félre akarok vonulni, bevárni Grimmettet, hogy bevégezze a sorsom. Nem akarom, hogy bárki lekötelezettemnek érezze magát. Tettem, amit tettem a szabad akaratomból és döntésemből, amiért nem várok se hálát, se viszonzást.

– Rendben – bólintott Judah. – Köszönöm, hogy őszinte volt velem. Előbb is elmondhatta volna, akkor nem tettem volna ki ennek a kis családi fogadásnak sem.

– Semmi baj – rántott a vállán Talan. – Azt mondják, semmi nem történik ok nélkül. Ennek talán így kellett lennie – mondta, s szája szegletében sokat sejtető mosoly jelent meg.

– Azért örülök, hogy megismertem, akárhogy is történjenek a dolgok – Judah kezet nyújtott a félvér felé.

– Hát, azt is mondják mindenkinek meg van írva a sorsa. Az enyém, már csak egyféleképpen fog történni – biccentett Talan. – Mindenesetre én is örülök, hogy megismerhettem. – A félvér elfogadta a feléje nyújtott baráti jobbot, kezet ráztak. – Alakuljon a legjobban az élete! Kívánom, hogy sikerrel járjon a törekvése!

– Nem tudom, hogy összefutunk-e még, hiszen azt sem tudom meddig maradunk Clear Creek-en – vont vállat Judah. – Újra kell tárgyalni a szövetségeket. Nem adom fel! Clear Creek-et semleges területként akarom itt hagyni. Valószínű, hogy a napokban nagy lesz itt a Menedékházban a jövés-menés.

– Sok sikert! – Talan pár lépést hátrálva indult az ajtó felé, s egy főhajtással köszönt el a klán vezértől, aki viszonozta azt, kimutatva tiszteletét a félvér felé.

A szabadság érzése árasztotta el, hihetetlenül megkönnyebbült volt, ahogy becsukta maga mögött a nehéz faajtót. Az sem érdekelte, hogy Ginty gyilkosan szegezte neki a tekintetét miközben elhaladt előtte, ahogy ott várakozott pár lépéssel az ajtótól. Talan lazasága pedig láthatóan még jobban dühítette a testőrt.

A félvér, arcán elégedett vigyorral ráérősen sétált végig a folyosón. Viszonozta a köszönéseket, miközben magán érezte a kutató tekinteteket. Élvezte a zavart, a kíváncsiságot a szemekben, mert most, még jobban nem tudták hová sorolni a hírhedt vadászt.

Utat engedve a benne lakozó állatnak, akrobatikus ügyességgel, ruganyosan, lendületesen szelte át az erdőt hihetetlen sebességet diktálva magának. Néha kiengedte a hangját, élvezte a szabadságot. Nincs több feladat, csak a semmittevés, amit azért, ugye nem igazán lehet elrontani!

A patak partjára érve kapkodva kezdett megszabadulni ruháitól, s már gázolt is bele a vízbe, mint egy gyerek. Alámerült a vízesésnél, ahol a legmélyebb volt a meder, csapkodta a vizet, lubickolt benne. Aztán elindult a part felé, s mire kiért már farkasként rázta le bundájáról a vizet és futni kezdett, céltalanul ugrándozva a parton, majd meghempergett a fűben, aztán vissza a vízbe.

Fogalma nem volt meddig élvezte így önfeledten a semmittevés boldog perceit. Kiúszott a vízesés alatti sziklákhoz, kiemelte testét és az egyik kövön ücsörögve egy darabig csak hunyorogva nézte a vízen gyémántként csillogó nap sugarait. Aztán megmagyarázhatatlanul rászakadt a magány érzése, elnehezült a mellkasa, szorított a torka. Az első kép, ami megjelent előtte, Lorelei arca volt. A félelem, amikor levette a lány fejéről a párnahuzatot. Aztán meg a bátor elszántság, amikor elvállalta, hogy megkeresi Grimmetet és átadja a csomagot. Kellemes bizsergés járta át - már csak az emlékére is -, amikor a kezei között tartotta, az ölébe húzta a kanapén, s a fiatal nő, ahogy akkor végigcirógatta a mellkasát. – Beleszédülve az emlékek okozta érzésbe, laposat pislantva, remegve szakadt fel belőle egy nehéz sóhaj.

A következő kép, ami előtte volt, amikor Lorelei úgy forgatta ujjai között a karambitot, mint egy tapasztalt vadász; aztán a tekintete, miközben a kezébe nyomta a farkas fejes medált…

Rádöbbent, hogy megint elfeledkezett a kelta talizmánról. Ijedten kapott a nyakához, s megkönnyebbült érzéssel szorította a markába.

Meg van! Itt van! – kapkodta a levegőt felgyorsult szívveréssel. – Egy rész belőle!

Megmagyarázhatatlan okból telefutott könnyel a szeme, aztán már megállíthatatlanul szinte patakokban folyt végig az arcán. Úgy sírt, mint egy kétségbeesett gyermek. Fájdalom szorította a mellkasát, amit nem is tudott igazán meghatározni, hogy miért.

Istenem! Nem is ismerem, és lekurváztam! – rátört a szégyen, a lelkiismeretfurdalás.

Ő ugyan, hogy emlékezhet rám? Egyáltalán emlékszik még rám? Persze hogy emlékszik, legalábbis addig biztos, amíg megteszi, amit bevállalt. És aztán? Mit gondolhat rólam? Mi lehet most vele?

– Jól vagy? – A kérdés, mintha nem is a jelenből és nem is a valóságból hangzott volna fel. Talan csodálkozó, réveteg arccal emelte fel a fejét a hang irányába. A vízesésen táncoló fényektől szinte csak az alak körvonalát látta. Nő volt, lazán felfogott hajjal.

Hogy került ide? Nem is éreztem! – jöttek az első zavart gondolatok, ahogy lassan visszazökkent az emlékekből.

– Lorelei? – kérdezte motyogva Talan, tenyerét napellenzőként tartotta szeme fölé.

– Nem! – vágta rá mosolyogva a félvér lány. – Jali vagyok.

Basszús! – a felismerés azonnal kijózanította, visszarántotta a jelen valóságába. Térdeire könyökölve dőlt előbbre, hogy a legkevésbé se látszódjon, aminek nem igazán kéne.

– Ezek a parton voltak – Jaliyah készségesen nyújtotta Talan felé a kupacba szedett ruháit. A férfi úgy kapott értük, mint egy fuldokló a mentőöv után, s első reakcióként az ölébe gyűrte mindet. Ahogy Jali lassan leült mellé, ő odébb húzódva zavartan rendezgette maga köré úgy, hogy takarja vele azt, amit illik.

– Apád?

A lány lepetten vonta fel a szemöldökét, nem éppen erre a kérdésre számított.

– A Menedékházban – rántott a vállán.

– Az jó! – bólogatott Talan, igyekezett másfelé fordulni, miközben azon gondolkodott ugyan mennyire vehető észre, hogy sírt, és egyáltalán mennyit látott és minek volt szemtanúja a lány.

– Jól vagy? – ismételte meg előbbi kérdését Jali, s előrébb is dőlt, hogy a félvér szemébe tudjon nézni.

– Jah. Jól – válaszolt kurtán Talan.

– Ki az a Lorelei? A társad?

Talant meglepte a kérdés, hirtelen nem emlékezett rá, hogy beszélt volna Jaliyahnak, arról, neki valahol van egy társa.

– Társam? – kérdezett vissza a homlokát ráncolva, fürkészve szegezte tekintetét a lánynak.

– Apám mesélte, hogy már voltál Clear Creek-en régebben, és a társaddal jöttél – hadarta Jali zavartan.

Talan makacsul összeszorított fogakkal hajtotta le a fejét.

– Igen, így volt – dünnyögte a félvér. – Őt Haleynek hívták – Torkát köszörülgetve igazított az ágyékát körbevevő ruhakupacon.

– Akkor ki, Lorelei? – kérdezte Jali, majd legyintett és hadarva fojtatta: – Semmi közöm hozzá – rázta a fejét. – Bocs, hogy megkérdeztem! Nem akartam faggatózni.

– Semmi baj – rántott a vállán Talan. – Az a lány, akitől ezt kaptam – mondta, s tenyerével végigsimított a talizmánon.

– Értem. – Pár másodpercig Jali az ajkát harapdálva hallgatott, majd megszakította a csendet: – Nem gondoltam volna, hogy van társad.

– Hát – sóhajtotta hangosan Talan, egy pillanatra kihúzta magát, hogy hátra feszítse vállait az egyre kényelmetlenebb, kuporgó ülésből kimozdítva testét. – Mondhatni, csak elméletileg.

– Elméletileg?

– Bonyolult, hosszú – próbálta lezárni Talan a témát, de Jalit láthatóan érdekelte a válasz.

– Van időm – mondta a lány, s várakozó tekintetét a hiányos öltözetű félvérnek szegezte.

Talan egy darabig nézett az indigókék szemekbe, aztán egy hangos, mély sóhajjal úgy döntött kielégíti a lány kíváncsiságát.

– Ő kamasz volt, én meg tudatlan. Egy ideje már – elakadt, a megfelelő kifejezést kereste –, hogy is mondjam, barátok voltunk, vagy mi. Egyfajta szimbiózis volt – rántott a vállán Talan. – Ő segített nekem ebben-abban, én meg a félelmetes szörnye voltam, aki mellett biztonságban érezte magát, aki megvédte. – A félvér aztán megakadt egy pillanatra, elnehezült a légzése, ahogy rátörtek az emlékek. – Megöltem az anyját. Nem tudtam, csak miután már megtettem – csuklott el a hangja –, és magára maradt, védtelenül, kiszolgáltatva a szállásadójuknak. Időben érkeztem, mielőtt az a szemét meg nem… Azonnal elhoztam onnan. Zavaros volt minden és mi sodródtunk. Ő hírtelen megijedt, hogy majdnem megerőszakolták és azt mondta: azt akarja, hogy én tegyem nővé. Én meg – nehezen jöttek Talanból a szavak –, megtettem.

Újra néma csend ült közéjük. Jali nem sürgette a férfit, Talan pedig a szavakat kereste.

– Félvér volt. Akkor jött rá, miközben… Előjöttek a fogai, megijedt és én hagytam, hogy igyon belőlem. Sodródtunk. Aztán én is ittam belőle. Igazából egyikünk sem tudta akkor, hogy mit tettünk. Másnap felvilágosított róla a bátyám, hogy összekötöttük egymást. – Talan az utolsó szavakat már csak hadarta.

– Egy félvér vámpír? – kérdezett rá óvatosan Jali, a leírásból kikövetkeztetve a férfi társának fajtáját. Talan válaszként csak bólintott.

– Hol van most?

– Nem tudom – rántott a vállán Talan. – Egy viharos éjjelen közölte velem, hogy az egész egy kamasz fellángolása volt, éljem nyugodtan az életemet ő is ezt teszi, nem várja el tőlem, hogy társaként viselkedjem – hadarta a félvér, miközben a fejét billegtette, aztán a száját félrehúzva vágott egy fintort. – Röviden és tömören ennyi.

Jali tekintetét körbevezette a tájon, hátranézett a mögöttük, félhomályban tátongó barlangba.

– Te mit szoktál enni? Van tűzhelyed, de nincs edényed, meg nyársbotod se – kíváncsiskodott tovább a lány.

– Vadászok – szívta a fogai között Talan, s várta a már megszokott reakciót, a döbbenetet, az undort. Jali ehelyett elkerekedő szemekkel - mint egy gyermek -, tekintetében érdeklődéssel, teljesen felélénkült a válaszra.

– Vadászol?

– Ahammm.

– Vadászol, mint az állatok?

– Igen, miért?

– Wao! – A lány szemében inkább csodálat volt, mint undor. – Az milyen? Apám mesélt róla, hogy évszázadokkal ezelőtt, Wyomingben ők is vadásztak így! Többen, együtt!

Talant őszintén meglepték a hallottak.

– Apád ezt mesélte? – kérdezte, mintha nem igazán hinné el.

– Igen!

A képmutató! És még ő mondta nekem, ha úgy viselkedek, mint egy állat, úgy lő le, mint egy kutyát! Hát tényleg kifordulhatott magából az évek alatt, ahogy azt Judah mondta – kavarogtak a gondolatok a fejében.

– Elvinnél egy vadászatodra? – kérdezte váratlanul Jali.

– Tessék? – Talant mellbevágta az egyenes kérdés, ki is zökkentette gondolataiból. – Vigyen el az apád! – vágta rá azonnal.

– Naaa! Ő, úgysem fog! – erősködött Jali.

– Neked elment a józan eszed! Valld be, hogy feltett szándékod engem megöletni az apáddal! – morgolódott a félvér, dühösen pattant fel, s kapkodva igyekezett magán tartani a ruhakupacot. Jalit láthatóan nem érdekelte a vadászaton kívül semmi más.

– Nem! – vágta rá határozottan, ahogy ő is felállt a férfi mellett. Egészen közelről nézhettek egymás szemébe, mindkettőjük tekintetében váltakoztak az érzelmek.

– Fájdalom van a szemedben – mondta csendesen Jali.

– Ne foglalkozz a szememmel – morogta Talan, közben érezte, ahogy a szíve felgyorsult.

– A lelkedben is – a lány a férfi mellkasára tette a tenyerét, mire Talan pillanatokra szinte leblokkolt az érintéstől. Hangosan nyelt, óvatosan megfogta Jali csuklóját és eltolta magától.

– Ne érj hozzám! – figyelmeztette határozottan, de higgadtan.

– Érzem a zavart benned. Segíteni akarok – ismerte be a lelkeket gyógyító félvér lány.

– Akkor se érj hozzám – ismételte meg Talan, mire Jali bólintott és visszahúzta a kezét, s mint egy rosszat tett kisgyermek, akit megdorgáltak; háta mögött összefűzte ujjait.

– Bocs – mondta kurtán, zavartan sütötte le a szemét, lehajtotta a fejét. – Nem akartam semmi olyat…

– Én viszont férfi vagyok – mondta csendesen Talan. – Rég nem… szóval… ne ébressz fel bennem olyat, amitől ha elborul az agyam, leszarnám, hogy megöl-e az apád.

Kínos néma másodpercekig álltak egymással szemben, mindketten próbáltak másfelé nézni, bár össze-összeakadt a tekintetük egy-egy zavart pillantásra.

Talan egy hangos sóhajtással mondta ki a döntését, megtörve a közöttük lévő zavart csendet.

– Rendben – fújta a férfi.

– Rendben? – kérdezte a homlokát ráncolva a lány.

– Elviszlek vadászni – mondta Talan, mire Jali arcán megjelent a hálás lelkesedés. – Na, gyere! – biccentett egy félmosollyal a férfi, s a következő pillanatban a ruhakupac mellett már egy szürkésbarna farkas várakozott.

Jali gyönyörű trikolor árnyalatú nőstény farkas alakja kecses lendülettel, rugalmas mozdulatokkal követte Talant. A hím farkas így még soha nem érezte magát, hiszen eddig nősténnyel még nem vadászott. Most volt társa a vadászatban, nagyobb prédát nézett ki. Kitartóan üldözték az öreg szarvast, összehangoltan terelték. Jali fogékony, engedelmes és lelkes tanulónak bizonyult. Követte Talan minden jelzését, mozdulatát, így elég hamar egy összeszokott párosként mozogtak, cserkészték be a vadat és terítették le. Talan nem habozott nekifogni az állatnak, Jali viszont elbizonytalanodva figyelte az éhségét csillapító hím farkast.

„– Milyen?”

Talan megállt a mozdulatban, végignyalta a pofáját, ahogy felegyenesedett.

„– Semmivel sem rosszabb vagy furább, mintha mást ennél. Egyáltalán nem. Annyival másabb, hogy nem kanalat használsz, meg villát, hanem a fogaidat. De rájössz, ez ösztönösen jön. Nézz magadra, egy farkas vagy! Tuti megy ez neked is.”

Jali közelebb lépett a megkezdett vadhoz, szimatolta, aztán felsandított Talanra, aki mintha mutatná - hogyan is kell -, folytatta a táplálkozást. Jali pedig őt figyelve a szeme sarkából, próbálta utánozni, aztán azon kapta magát, hogy Talannak igaza volt. Az ösztön benne is ott volt, és egyre rutinosabban lakmározott az elejtett szarvasból.

„– Beteg is volt.”

„– Beteg?” – kapta fel a fejét Jali.

„– Igen! Ezt lehet rajta látni.” – magyarázta Talan. Azt akarta, hogy a lány ne érezzen lelkiismeret-furdalást azért, amit tett.

„– Ez a természet egyensúlya. Nem gyilkolás! A farkas táplálkozik, de nem az egészséges vadat, hanem öreg, beteg állatot. Ő sem szenved, és friss marad az állatállomány.”

„– Ezt csinálja az apám is, csak puskával.”

Talan legszívesebben tett volna egy csípős megjegyzést McGintyre, de inkább hallgatott, nem akarta megbántani vele Jalit.

Visszamentek a barlanghoz, Talan a vízesés alá tartva a fejét áztatta le pofájáról a vért, néha meg-megrázta magát, testén végighullámzott a mozdulat. Oldalra pillantott Jalira, aki szintén igyekezett megszabadulni a rátapadt vértől, kisebb-nagyobb sikerrel. Próbálta nyalogatni a szája szélét, de volt, ahol képtelen volt elérni. Talan, mint egy apa a gyermekéhez úgy lépdelt oda hozzá, és segített neki. Aztán pár tisztogató nyaldosás után rádöbbent: rossz ötlet volt.

Mi van, ha éppen figyel minket valahonnan az apja?! – futott át az agyán a gondolat, hátrébb lépett, fogai közé csípve a kupacba hagyott ruháit beoldalgott a barlangba. Jali csak egy pillanatra nézett utána, aztán tapintatosan visszafordult a vízesés felé. Talan már nadrágban jelent meg újra, letérdelt a farkas alakban maradt lány mellé és szótlanul segített neki a tisztálkodásban. Lemosta a nőstényfarkas pofájáról a vért, majd hátat fordítva jelezte, hogy nyugodtan alakot válthat és felöltözhet, ő úriember módjára viselkedik, nem fog odanézni.

Jali is bevitte a holmiját a barlang belsejébe, félrevonult, mint Talan az előbb.

McGinty! – Talan minden izma belefeszült a felismerésbe. Felpattant, tekintetével a terepet kutatta, merről várható az alakváltó. Már közel érezte! Túl közel!

Hol lehet? – zakatolt az agya, s csak futólag nézett válla felett hátra a barlang felé, ahol éppen Jali öltözködött.

– Mint farkas alakváltó, nem tehetném meg – mondta kimért, hihetetlen mély hangján McGinty ahogy szinte a semmiből Talan előtt termett –, de mint lányát féltő apa, igen! – azzal egy határozott mozdulattal szinte lecsapott a félvér nyakára. A félelmetes fogak annyira belemélyedtek Talan húsába, hogy úgy  érezte, mintha azonnal elvált volna a feje a törzsétől. Egészen távolinak hallotta Jali ordítását is:

– Neee! Hagyd őt!

Talan egyensúlyát vesztve tántorodott hátra egy határozott lökéstől, látásából eltűntek a színek, biztos pont után kapadozva, végül hanyatt esett.

– Mit csinálsz? – kiabált az apjával Jali, miközben folyamatosan távolabb lökdöste a levegő után kapkodó félvértől az alakváltó farkast.

– Nem nyúlhat hozzád! – ordította McGinty.

– Nem nyúlt hozzám! – Jaliyah éppen olyan dühösen engedte ki a hangját, mint az apja.

– Láttam!

– Te követtél? – a félvér lány még felháborodottabban reagált. – Leselkedsz utánam?

– Az apád vagyok! Te, nem ismered ezt a szarházit!

– Mi van, ha te nem ismered?!

Hirtelen csend lett. Apa és lánya hangos vitája úgy abbamaradt mintha elvágták volna, de továbbra is indulatokkal fűtötten néztek egymás szemébe.

Talan a falig küszködte magát, lassan sikerült elállítania a vérzést, végre újra kapott levegót, de a tekintélyes alakváltó ejtette seb legalább annyira fájdalmas volt számára, mint amilyet Judah okozott neki, nem is olyan rég. Tisztában volt vele, hogy másodperceken múlt az élete, mert ha Jali nem avatkozik közbe, McGinty biztos letépi a fejét.

– Gyere haza! – váltott hangnemet az alakváltó farkas. Hangja egyszerre volt utasító, és aggódó.

– Eszemben sincs! – vágta rá a fiatal őrző, gondolkodás nélkül.

– Jali! Gyere velem! – ismételte meg határozottabban McGinty és lánya felé nyújtotta a kezét. – Most!

Jali a fejét rázta.

– Nem megyek veled – jelentette ki a lány. – Nem fogom, így, itt hagyni őt! Eszemben sincs!

– Nincs bajom – nyögte Talan, tett kezével egy tessékelő mozdulatot. – Menj!

Tekintete találkozott a farkas alakváltóéval, ahogy elnézett Jali mellet, s amit a szemében látott - azzal együtt, amit már ő maga is érzett -, megvilágosodott előtte minden. McGinty nem egyedül jött a barlanghoz!

Grimmett! – tört fel Talanból a biztos felismerés, hogy amit megérzett az a halála.

Eljött hát!

– Jali, hallgass apádra. Menj!

– Dehogy megyek! Nem hagylak itt! – erősködött a lány. McGinty tehetetlen dühvel szorította össze fogait, állkapcsán megfeszültek az izmok. Keze ökölbe szorult, miközben ordított róla, hogy minden idegszálával hezitál. Aztán sarkon fordult és lendületes ugrással hagyta el a barlang bejáratát.

Talan nem igazán értette a farkas döntését, tettét, de amíg érezte, hogy a közelben van, remélte - Jali biztonsága érdekében -, hogy nem is megy túl messzire az alakváltó.

– Menj vele! Menj utána, Jali. Jól vagyok – bizonygatta Talan.

– Dehogy vagy jól! Megvesztél? Én látom, hogy néz ki a sebed – akadékoskodott a lány.

– Te látod, én meg pontosan tudom, hogy érzem magamat. – Talan tudta: nem sok ideje van. Rohamosan érezte közeledni a következő látogatóját, s biztos volt benne, hogy csakis Grimmett lehet az.

Aztán a magas, izmos, férfivá érett egykori kamasz alakja megjelent a barlang bejáratánál. Kezében ott volt a Talan által készített különleges tőr.

Megkapta! – konstatálta a félvér, miközben összeszedve minden erejét lassan felállt.

Prikolics alakban kell megszúrnia, úgy kell, hogy kivérezzek – ismételte magában, mint egy jól bemagolt leckét, a fajtája megöléséről olvasottakat Talan, közben védelmezőn terelte Jalit a háta mögé.

– Gondolom, tudod, ki vagyok – mondta nyugodt, kimért hangon a fiatal alakváltó; intenzív, smaragdzöld szemének tekintetét Talannak szegezte. – Ő a társad? Még jobb!

– Nem! – vágta rá azonnal Talan. – Nem a társam! Engedd őt el! Ő egy kívülálló, egy vendég!

– Mióta érdekel téged vétlenek halála? – Semaj lassan elindult Talan felé.

– Engem nem is érdekel – vetette oda közömbösséget színlelve a félvér –, de neked én kellek.

– Csábító, hogy előbb végignézd a társad halálát – Grimmett gúnyos mosolyra húzta a száját.

– Mondtam! Ő, nem a társam! Hagyd elmenni!

A bosszúra éhes alakváltó a fejét ingatva határozottan menetelt a sebesült félvér felé.

Talan döntött.

Hátrébb taszítva Jalit, kiengedett fogakkal vetette magát Semaj Grimmettnek. A félvér gerince hullámozva kitüremkedett a bőre alatt, bilincsként fogta át az alakváltót s a sziklafalnak rántotta magával.

– Fuss! – hörögte eltorzult hangján Jali felé, mire a lány engedelmesen már lendült is, s egy pillanat alatt eltűnt a vízfüggönyön átugorva.

– Ő egy félvér gyógyító! – mondta dulakodásuk közben Talan, az alakváltó arcába. – Egy őrző! Őrzőt akarsz ölni?

Grimmet elbizonytalanodott, visszább lépett, ahogy tekintete végigsiklott Talan rúnáin.

– Én viszont nem vagyok őrző – hadarta a félvér, nehogy a jelek láttán a fiatal alakváltó meggondolja magát, s elálljon a bosszújától. – Ez henna! – Talan hanyagul húzta végig a mellkasán a rúnák felett a kézfejét. – Megmondtam, tied a halálom – A félvér, szabad felületet biztosítva a testén széttárta kezeit. – Hát itt vagyok! Légy férfi, és bosszuld meg a szüleidet! – Hogy elkerülhetetlenné tegye a szúrást, Talan Grimmett felé lendült, mintha támadni akarna, de a mozdulat végén inkább belevetette magát a gyilkos fegyverbe. Égetve hatolt át a bőrén, és hidegen sütött, ahogy a húsába mélyedt a tőr pengéje. Egész testét elöntötte a forróság, szinte érezte a tátongó lyukat a testén, amiből a különleges kiképzésű tőrön keresztül úgy kezdett el folyni a vér, mintha csak egy csapot nyitottak volna meg. Érezte, ahogy testéből eltűnik a meleg, lassan kúszott helyébe a hideg. Térdre rogyott a kőre, s már nem tudta eldönteni, hogy miért is fázik. Érezte, rohamosan gyengül, és hagyta testét erőtlenül elterülni a hideg kemény kövön. Meredt a semmibe, nézte a szemei előtt elfutó pillanatképeket az életéből, az emlékeit. Követhetetlen villanásokként peregtek, amitől pislogott, aztán már nem nyitotta ki a szemét.

– Talan! – Még hallotta, ahogy egy női hang a nevét sikította.

Lorelei? Hogy kerülne ide?

– Lorelei – távolinak tűnt a saját hangja is, nem is volt benne biztos, hogy egyáltalán hallja-e valaki, vagy csak mindezt gondolja. – Emlékezz rám. Kérlek, emlékezz rám.

– Neee! Csináljon már valaki valamit! Nem nézhetitek végig! Mi van veletek? Nem hagyhatjátok meghalni! – Jali az ölébe húzta Talan elszürkülő testét, amiből egyre vékonyabb csíkban, de még folyt a vér. A lány kihúzta belőle a kést, de a seb tátongó lyuk maradt.

– Mi ez? Mi a fene ez? Miért nem gyógyul? – Jali dühösen vágta a sziklafalhoz a fegyvert.

Épp csak résnyire nyílt Talan szeme, homályosan látott több alakot is maga körül, de fogalma nem volt kik és hányan lehettek.

Isten áldjon mindenkit! Végre! – ezek voltak Talan utolsó gondolatai, s arcán egy megkönnyebbült mosollyal adta át magát a halálnak. Egy hangos lehelettel elernyedtek a tagjai, a mellkasa szinte behorpadt.

– Neee! – Jali tehetetlen kétségbeeséssel rázta meg az élettelen testet.

– Kicsim! Meghalt – mondta csendesen McGinty, hangjában részvét volt, ahogy a lánya fölé hajolt. – Gyere.

– Hagyjál! Ne nyúlj hozzám! – Jali dühösen, durván lökte el az apja kezét. – Te tudtad! Te hoztad ide a gyilkosát! – ordította a lány.

– Ne apádat okold – szólt közbe McNulty. – Én ígértem meg Talannak.

Jali szemei elkerekedtek.

– Megígérte? Mit? – kézfejébe, karjába törölgette arcáról patakokban folyó könnyeit. – Mit ígért meg neki?

– Esküdt tettem, hogy nem mondom el senkinek miért van itt, és hogy útbaigazítom Grimmettet, ha megérkezik.

– Hogy miért van itt?

– Meghalni jött ide – mondta kurtán Judah. – Grimmettet várta.

Hideg csend vette birtokba a barlangot. Beletörődtek és elfogadták az egykori vadász halálát, miközben némán állták körbe, s mindenki csak magában búcsúzott a megosztó személyiségű félvértől. Egyedül Jali ringatta még mindig makacsul az ölében tartva Talan élettelen kivérzett testét. Tekintete izgatottan ide-oda járt, miközben lázasan agyalt. Nem fogadta el a félvér halálát. Nem fogadta el, hogy elveszítsen valakit, akiért ő makacsul küzdeni akart. Vereségnek tartotta, kudarcnak és ebbe nem volt hajlandó beletörődni.

– A prikolics meghal, ha kivérzik – dünnyögte, félhangosan gondolkodva. – De ő félvér! Az ember… az ember meddig éleszthető újra? – Felemelte fejét, s válaszra várva járt a tekintete a felettük ácsorgó alakváltókon. – Egy ember meddig éleszthető újra? – ismételte meg a kérdését határozottabban, szinte követelőzően, megemelve a hangját.

Judah hirtelen lendülettel megindult, lehajolt az élettelen félvérért és minden szó nélkül a karjaiba vette, s meglepően könnyedén emelte fel. Jali megfogta Talan véres, lelógó kezét, ahogy felállt a klán vezért követve. Fájdalommal a szemében, nézett végig a csukladozó testen, mert érezte, hogy a férfi elszürkült bőre egyre hidegebb lett. De a klán vezér viselkedése, cselekedete, reményt ébresztett benne.

– Judah! Te mit akarsz? – Ginty tett ugyan egy lépést a klán vezér felé, de nem merte megállítani őt, ahogy az elindult a barlang kijárata felé.

– Itt úgysem maradhat – dünnyögte az orra alatt McElhanely. – Ed! Szólj Braydonnak!

– A menedékházba akarod vinni? Minek? – hüledezett Max, McNulty viszont egy fejbólintással tudomásul véve az utasítást, már intézkedett is.

– Az volt a határozott akarata, hogy hagyjuk meghalni! – mondta ki a nyers igazságot McGinty, megemelve a hangját.

Judah tekintetét a testőrének szegezte.

– Tudom. Viszont én ilyenhez, nem adtam a szavamat. – ingatta a fejét a klán vezér – Te igen? – a kérdésre, Maximus lehajtotta a fejét, hallgatott.

Jali úgy kerülgette a terhével menetelő McElhanelyt, mint egy ajándékának örvendező kisgyermek.

– Szólok nagyapának is! – mondta fellelkesülve, ahogy a klán vezér egyértelműen megtámogatta tettével, az ő segíteni akarását.

Az élettelen test hideg volt ugyan, de még nem állt be a hullamerevség. Talan úgy feküdt a makulátlanul tiszta ágyneműben mintha aludt volna, bár tagadhatatlanul látszott, hogy már nincs benne élet.

Orvos, asszisztens és műszerek vették körbe az ágyat, a félvért. A szobában Jali nézte a vérátömlesztéshez készülődő egészségügyieket, mellette Homero egy széken ült. Figyelte a félvér élettelen testét, a szája mozgása árulkodott csak arról, hogy valamit kántált az öreg.

Judah megszabadult ingétől, aztán hanyatt feküdt a Talan ágya mellett lévőn.

– Vezérem… – kezdte volna a próbálkozást McGinty, hogy lebeszélje tettéről a McElhanely klán fejét.

– Döntöttem! – vágta rá belé fojtva a szót Judah.

– Hiábavaló próbálkozás. Meghalt. Te tényleg azt gondolod, hogy így belőle lesz a szakrális őrző? – érvelt tovább a testőr makacsul.

– Maximus! Csak úgy tudhatjuk meg, hogy valóban ő az, ha a jövendölést követjük – mondta határozottan Judah, s elkezdte idézni a bőrre írt sorokat, amiket Talan is megtalált annakidején Ivan naplójában: – Gyökerei a legcsodálatosabb hely kapujában, mégis az erőszak hozza és kíséri e világban. Több élete van, mint egy macskának, hiába kívánják és adná át magát is a halálnak. Teste és a lelke megjárja a poklot, s a hontalan, új vérrel talál majd otthont.

– Idehozatod a Látót, csupán egy feltételezésre? Egy próbálkozásra?

– A Látó nem volt ennyire aggodalmas, mint te, barátom – mosolyodott el magabiztosan Judah, és vállon csapta testőrét. – Ugyan mi történhet? Legfeljebb vért adtam egy halottnak, aki mégsem támadt fel. De megpróbáltuk! Mindenesetre én nyugodtabban fogok aludni, hogy megtettem, ha sikerül, ha nem. – Kényelmesen elhelyezkedett a vezér az ágyon és hagyta, hogy az orvos és asszisztense végezze a dolgát.

Több órán át folyt a próbálkozás, hogy visszahozzák az életet Talan testébe. Összefogott az orvostudomány és az ősi tudás. Aztán újra és újra megismételték a nem mindennapi véradást.

– Sajnálom – sóhajtotta a doktor aggodalmasan, tekintetében ott volt a lemondás, tehetetlenül tárta szét a kezeit. – Amíg ott van rajta az a seb, amit egyszerűen műtéti úton sem tudunk elzárni, és folyamatosan vérzik, olyan mintha egy lyukas palackba töltenénk vizet – magyarázta az orvos.

Judah némán figyelte az élettelen testet, ahogy hallgatta a kijózanító valóságot.

McNulty állt meg Judah mellett, s pár másodpercig ő is a halottat nézte, aztán a torkát köszörülgetve megszólalt.

– Megszegtem az eskümet, az adott szavamat – mondta váratlanul, mire Judah a homlokát ráncolva reagált.

– Miről beszélsz?

– Nálam volt Falgaut simkártyája – kezdte. – Végighívtam a benne lévő számokat.

– Mit csináltál?

– Megtaláltam a családját – jelentette be Edmond.

– Van családja? – Judah döbbent kérdésére McNulty bólintott.

– Már úton vannak.

A helikopter a Menedékház előtt szállt le. Lawrence a szobája ablakából nézte az új vendégeket, akiket Judah fogadott McNultyval az oldalán. A protokolláris köszöntés és bemutatkozáson túlesve, a klán vezér a Menedékház alaksorában berendezett orvosi szobába vezette őket. Homero alaposan végigmérte a kis társaságot, ahogy beléptek a helyiségbe, különös figyelemmel a fehér hajú fiatal nőt és a háttérben meghúzódó férfit.

Dorothy szeme teleszaladt könnyel, pár nyújtott lépéssel az ágy mellett volt, s megfogta Talan hideg élettelen kezét.

– Miért csináltad? – suttogta a könnyeivel küzdve a nő.

Braydon aggodalmas arccal nyitott be a szobába, fejével Judah felé intett, de csak akkor szólalt meg, amikor a klán vezér egészen közel ért hozzá.

– Itt, egy Goings! – sziszegte a fogai között.

– Tessék?

– Jól hallod! Itt, egy Goings – ismételte meg felháborodva a Menedékház vezetője.

– Mi a fenét akar itt egy vámpír?

Dunkin fejével Talan teste felé bökött.

– Őt keresi.

Judah szemöldöke felszaladt, majd vonásai kisimultak, ahogy eszébe jutott, amikor a félvér őszintén elmondott neki dolgokat a múltjából.

– Rendben – fújta. – Búcsúzzon el tőle, aztán menjen innen! – mondta nem titkolt indulattal, majd a szobában tartózkodók felé fordult.

– Elnézésüket kell kérnem, de pár perce magunkra hagynának?

McGinty készségesen terelte ki a jelenlévőket a helyiségből, Braydon pedig mutatta az utat, hogy hol várakozhatnak, majd a karcsú, kecses vámpírt bekísérte az orvosi szobába, ahol Talan ágya mellett még ott állt Judah.

– Az életében sem viselkedett társaként – mondta a klán vezér a gyönyörű nővé érett Haley gyémánt fekete szemeibe. – Halálával, most már tényleg megszűnt kettejük között a kötelék. Búcsúzzon el gyorsan, aztán legalább a túlvilágra hagyja békében átlépni.

Judah magára hagyta a két egykori kötelékbe lépett félvért, de ahogy becsukta maga mögött az ajtót, onnan nem tágított. Mint egy őr, akinek az a feladata, hogy tartsa szemmel a szobát, úgy állt meg a folyosón, a falna támasztott háttal.

Haley, ahogy az ágy mellé lépett, lassan lesimította fejéről lágy esésű köpenyének csuháját. Féltérdre ereszkedett, s épp csak megtámaszkodott a robosztus fekhely szélén, ami most úgy festett, akár egy ravatal.

– Kimondhatatlanul fáj, Talan! – szakadt fel a nőből hangosan a fájdalmas gyász. Az ágy szélére borult, a karjára hajtotta fejét, vállait rázta a zokogás.

– Én mondtam, hogy engedd futni! – emlékezett vissza Haley. – Bocsáss meg! Úgy érzem, én öltelek meg vele! Most már tudom, hogy mit éreztél, amikor azt hitted meghaltam. Ez annyira fáj! Beleőrülök! Szerencsétlen vagyok! Hagytalak… Ha még hallasz?! – Haley vakon a könnyeitől kereste a hideg kezet, úgy szorította, mintha csak melengetné. – Bocsáss meg! Igenis szerettelek! Úgy, mint soha senkit! Belepusztulok a hiányodba! Nincs hozzád fogható Talan! Senki nincs! Nem volt és nem is lesz! – fogalma nem volt meddig zokogott mély lelki fájdalommal. Az hozta vissza a jelen valóságába, hogy gyengéden érintette meg valaki a vállát. Jali volt.

– Elnézést, hogy megzavarom. Mások is szeretnének elbúcsúzni tőle.

Haley, zavart tekintettel pislogott fel a félvér, gyógyító őrzőre.

– Maga kicsoda?

– Őrző vagyok.

– Mennyire ismerte őt?

– Makacs, önfejű és elszánt személyisége volt, az biztos – mondta csendesen Jali.

Haley utoljára megszorította Talan hideg kezét.

– Nyugodj békében! – suttogta, aztán beharapva ajkát siető léptekkel hagyta maga mögött a szobát, mielőtt újra eluralkodott volna rajta a fájdalmas zokogás.

Épphogy becsukódott az ajtó, Judah hatalmas lendülettel robbant be rajta, s miközben a szabad ágy felé menetelt már vetette az ingét.

– Szólj a dokinak! Induljon a következő menet! – utasította Jalit, aki bólintott és szinte futott, hogy eleget tegyen a klán vezér szavainak. Most viszont Eli is csatlakozott. Széket húzott az ágy mellé, félrehajtotta a takarót Talan testéről, s mindkét kezét a nyílt sebre tapasztotta. Jali elkerekedett szemekkel nézte mit művel az ismeretlen nő. Goran pedig, minden szó nélkül - meglepően könnyedén - elhúzta a faltól a nehéz robosztus ágyat, hogy Talan fejéhez férjen. Félelmetes, hátborzongató látványt nyújtott, ahogy ott állt felette, akár egy kaszás, mint aki a halott lelkét várja.

– Még itt van! Nem lépett át! – jelentette be Goran, s szavaival reményt adva, folytatták az eddig sikertelennek tűnő próbálkozást. Az infúziós csövön megindult a farkas alakváltó vére új otthona felé, Talan testébe. Pár perc múlva, Eli ujjai között viszont makacsul ismét elkezdett utat törni a vér a tátongó sebből. A fehér szellemboszorkány egyre hangosabb kántálásba kezdett, amihez aztán váratlanul csatlakozott az indián sámán is, Homero.

Az anyád gyógyító volt! – jutott Jali eszébe nagyapja egykor elhangzott vallomása. Ő más sebét ugyan még nem gyógyította, csak a sajátját, de úgy érezte segítenie kell. Eli mögé lépett, s a nő vállára tette a kezét, hogy erősítse a boszorkány energiáit. Tekintete többször végigsiklott, a mozdulatlan, szinte összeaszalódott testen. Figyelte, várta az élet legapróbb jelét, hogy megmozdul Talan keze, a mellkasa, vagy legalább a színe élettel telibbé válik. A félvér gyógyító tekintete megakadt a kelta talizmánon, ami még mindig ott volt a holttest nyakában. Maga sem tudta miért, tenyerét a farkas fejes medálra tette.

Avatott talizmán! Neki szánták, már mióta hordja, erősíti őt. Aki adta, az is még a része lehet… talán segíthet! – kavarogtak a gondolatok Jali fejében, miközben egyre melegebbnek érezte az apró tárgyat a keze alatt.

Istenem! Igen! Sikerülnie kell! – az izgalomtól gyorsabban vert a szíve, közben nézte a hamuszürke beesett szoborszerű arcot.

Eli minden izma megfeszült, lassan, óvatosan, remegő ujjakkal vette el a kezét a sebről, ami már nem vérzett.

– Valami történt! – suttogta visszafojtott hangon a szellemboszorkány.

Judah érezte, hogy egyre jobban gyengül, de nem szólt, nehogy abbahagyják.  Nem akarta, hogy az orvos leállítsa a vérátömlesztést, az ő állapotára hivatkozva. Egy kelletlen mozdulattal - mintha csak véletlen lett volta - letolta mellkasáról a kis érzékelőket, amik az ő keringését voltak hivatottak figyelni a véradás alatt.

– Judah! – szólt rá keményen Max, s a klán vezér feje ezzel egyidőben már eszméletlenül csuklott félre. – Hagyja abba! – utasította ordítva McGinty az orvost, aki egy gondolattal megelőzve az alakváltót már mozdult, hogy megszakítsa a vérátömlesztést. Abban a pillanatban, ahogy kihúzta a tűt a farkas vezér karjából, Talan mellkasa egy hangos sípoló lélegzetvétellel megemelkedett. A gép monitorján az egyenes vonal megugrott, aztán a műszer folyamatosan visított tovább, amire most több tekintet várakozón szegeződött.

Judahot McGinty és az orvos közösen próbálta eszméletéhez téríteni. A vezér kábán pislogott, gyengén veregette meg testőre vállát.

– Rendben vagyok.

– Ajánlom is! – fújta Max.

– És Talan? – érdeklődött Judah, próbált átlátni a másik ágyra a közöttük ácsorgók között.

A sípolást megszakította egy pityegő hang, és az egyenes újra megemelkedett.

– Akkor most sikerült? – kérdezte remegő hangon Dorothy a kezét tördelve, tekintete válaszra várva járt a jelenlevőkön, mert Talanon az élet legapróbb jele nem látszott.

A pulzus és a szív működését figyelő gépek kijelzőjén, aztán egyre stabilabb adatok jelentek meg. Sűrűsödtek a kis hegyekhez hasonló vonalak, egyenletessé váltak, és a pulzusszám is lassú növekedésbe kezdett.

– Ha folyamatosan ötvenhét felett marad, az már jó! – hadarta az orvos a monitort figyelve.

Gyerünk! Ötvenhét! Menj fentebb! Még fentebb! – drukkolt magában Jali, fogával az alsó ajkát csipkedve.

Senki nem vette észre, ahogy épp csak megrebbent Talan szemhéja, neki pedig semmi ereje nem volt, egyéb módon jelezni, hogy visszatért.

Basszús! Nem döglöttem meg! – konstatálta, de jelen állapotában, ahogy érezte magát ennyire futotta. Egy homályos, zavart megállapításra, hogy bizony ettől is több kell neki a halálhoz. Erőtlen és gyenge volt ahhoz is, hogy dühös legyen emiatt. Nem akart semmiről és senkiről tudomást szerezni. Nem is próbálkozott, hogy kinyissa a szemét.

Aludni akart, jó sokáig, ha már meghalni nem tudott.