FARKASOK UTÓDAI - 5

McGintynek is törzshelyévé vált a szurdok. Sűrűn ücsörgött ott és sokáig, mindig felidézve egy-egy közös emléket a Judah-val töltött időkből.

Kavarogtak a gondolatok a fejében miközben felfelé tartott. Számot vetett életével, az elmúlt hónapokkal, amik történtek. Már-már kezdett hinni abban, hogy fogott rajta Bridget átka, amikor azt kívánta neki a nő, hogy soha ne legyen boldog. Hiszen így visszagondolva, akkor indult el a lavina az életében, akkor kezdett kicsúszni minden a lába alól, amikor Judahot elkísérte a Clear Creek-i tárgyalásra.

Felért a szurdokra, s megdermedt egy pillanatra attól, amit látott.

Egy sudár, kecses női alakot, aki a vállait karolva a sötét égen a csillagokat nézte, távolba engedve tekintetét.

– Kylei – suttogta a nő nevét, mintha maga sem hinné, hogy valóság, amit lát. Lassan, óvatosan közeledett hozzá, attól félt csak látomás, és ha közelebb megy, eltűnik. Ahogy lépdelt felé, belsőjében egyre jobban érezte a remegést. Most szembesült vele, most tudatosult benne, mennyire is hiányzott neki a fiatal nő; most, hogy újra ott volt hozzá egy karnyújtásnyira. Nem is igazán hitt a szemének.

– Kylei?! – óvatosan nyújtotta feléje a kezét, attól félt csak látomás, és ha eléri, szertefoszlik a kép. De nem ez történt! Húsvér valójában volt ott az indián nő, megérintette a vállát, kézzelfogható volt!

Azt viszont nem értette, hogy miért nem reagál a nevére, mért nem fordul legalább felé, vagy valami hasonló. Mellé ért, s látta a nő szemében és az arcán a könnyeket.

– Mi a baj? – Ginty kérdésére Kylei beharapta alsó ajkát és megrázta a fejét. – Tudok segíteni? – próbálkozott újabb kérdéssel az alakváltó, amire megint csak egy néma fejrázás volt a válasz. – Mikor jöttél? – Ginty gyengéden megfogta a nő vállait és maga felé fordította, de Kylei arca nem mozdult, makacsul nézett továbbra is ugyanabba az irányba.

– Kylei! – Ginty a homlokát ráncolva megtámasztotta a nő állát, s lassan irányította, hogy rá nézzen. A férfi arcán először a döbbenet jelent meg, majd a harag és a düh.

Kylei bal profilján kék, zöld, és lila színű sötét folt borította be majd a fél arcát, ajka és szemöldöke felrepedve, véraláfutással szinte a duplájára dagadva.

– Ezt ki tette? – Gintyből egészen mélyről jött a dühös kérdés. Maximus hangos szuszogással próbálta lassítani légzését, hogy higgadjon. Eddig soha nem tapasztalt méreteket öltött benne a védelmező ösztöne.

– Hol van most, ez a szemét? – hörögte, miközben nagy-nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne törjön ki belőle az állat.

– Visszament.

– Miért tette ezt veled? – Ginty legszívesebben végigsimított volna kézfejével a nő arcán, de nem mert hozzáérni, csak egészen közel a bőréhez a sebek felett vezette el.

– Azt mondta, nem vagyok nő…

– Hogy a bánatba ne lennél az?! – mordult fel az alakváltó.

– Nem tudok neki gyereket szülni! – szakadt fel Kyleiből. – Nem lehet gyerekem! Szerinte nem is nő, aki nem tud gyereket szülni. Azt mondta sámán az apám, hát csináljon velem valamit.

– Ez egy őrült! Hagyd ott!

Kylei a fejét ingatta.

– Messzire elér a keze. Ő tartotta az ígéretét, rám íratta az apám földjét. Most viszont azzal állt elő, hogy neki gyerek kell, különben megöli őt.

– Az apádat?

A fiatal nő bólintott Ginty kérdésére.

– Jelentsd fel!

– Mondtam, hogy messzire elér a keze – rántott a vállán Kylei. – Semmi értelme.

– Maradj itt! Apád földje a neveden és itt nem tud bántani – Ginty a nő gyémánt fekete szemeibe fúrta a tekintetét. – Itt meg tudlak védeni téged és az apádat is.

– Csak időt kaptam – suttogta a nő.

McGinty megmagyarázhatatlanul zavarba jött, amikor meglátta a kis bolt kirakatán túl a fiatal indián nőt, aki mosolyogva figyelte, ahogy éppen csokit bontott a pulton vele szemben ücsörgő Deannek. A kis félvér a lábait lóbálva várta, hogy megkapja végre az édességét, de az alakváltó zavart félmosollyal pislogott túl az ablakon a nő felé, pár másodpercig megakadt a tevékenységében. Kylei bátortalanul emelte a kezét egy suta integetés féle mozdulatra, aztán szomorkás fénnyel a szemében hajtotta le a fejét és tovább ballagott.

Az alakváltó az egész napot Deannel töltötte, még az erdészházhoz is kivitte, sétáltak az erdőben, és hagyta, hogy a kisfiú egy farönköt telis-tele verjen szögekkel, amíg ő kerítést javított. Tudta, hogy az éjjel telihold lesz, és érezte is. Annyi minden feszítette belülről, hogy letett arról a tervéről, hogy a kis félvér nála töltse az éjszakát. Még nem tudta hogyan, de ki akarta engedni magából a rengeteg feszültségét és fájdalmát. Még sötétedés előtt visszavitte Deant a Falls házba, Miriam gondoskodó kezei alá, aztán hazafelé mégis másfelé vette az irányt. A szurdokhoz. Nem volt semmi terve, csak elmerülve a gondolataiban menetelt a kerek képű sápadt hold fényénél az éjszakában.

Leült a peremhez, s millió emlékkel, gondolattal a fejében nézte az ezernyi csillagot az égen, és a fényes, hatalmas holdat. Érezte a hatását, de tudta uralni. Hol mélyen vette a levegőt, hol szabálytalanul szuszogott, egész belsője remegett.

Bridget átka jutott az eszébe, hogy ő soha ne legyen boldog; aztán meg Arjun ígérete, hogy az utódját majd hatalmas klán vezérévé fogja tenni. Épp csak megmozdult egy levél, aztán zizzent az avar, akár egy éjszakai rágcsáló is lehetett volna, de Maximus kiélezett figyelemmel kapta fel a fejét.

Kylei! – ahogy jött a felismerés, azonnal elfordította a hang irányából a fejét és lehajtotta. Nem akarta, hogy a fák közül előlépő fiatal nő meglássa a szemeit. Tudta, érezte, hogy éppen a kék árnyalatai táncoltak az íriszében.

– Szép estét – mondta szinte suttogva Kylei, mintha csak felébresztene valakit, közben lekuporodott az alakváltó mellé.

– Jó estét! – motyogta kicsit mélyről jövő hanggal Maximus. A nő fürkésző tekintettel pislogott felé, de a férfi nem nézett rá. Kylei előbb az égre a telihold felé, majd újra a férfire vezette tekintetét.

– Rosszkor zavarlak? – kérdezte óvatosan, mire Ginty megrázta a fejét.

– Nincs hatással rád a telihold? – puhatolózott tovább a nő.

Az alakváltó rántott a vállán, még mindig egészen másfelé tekingetett.

– Nem vagy veszélyben, ha ezt akarod tudni – sóhajtotta a férfi.

– Értem – köszörülgette a torkát Kylei, aztán kényelmesebb helyzetbe fészkelődte magát. – Az jó.

– Tudok uralkodni magamon – mondta szelíden egy halvány mosollyal Ginty.

– Szóval, nem fogsz megenni.

Maximus mosolya szélesedett:

– Nem egészen erre gondoltam.

– Ó! Értem. Vagyis azt hiszem.

Kínos csend telepedett közéjük, mindketten a csillagokat és a holdat kémlelték.

– Van családod? – kérdezte váratlanul Kylei megtörve a köztük uralkodó csendet. Maximus meglepetten vonta fel szemöldökét, s akaratlanul kapta a nőre a tekintetét, elfeledkezve a szemében táncoló színekről.

– Wao! – Kyleiben egy pillanatra megakadt a levegő.

– Bocs! Nem akartalak megijeszteni – hadarta a férfi és zavartan hajtotta le a fejét.

– Nem! Nem ijesztettél meg! – Az indián nő kezei bátortalanul indultak meg az alakváltó arca felé. – Megnézhetem?

– Mit?

– A szemedet… még egyszer…

Ginty először csak pislogva kapkodta a tekintetét, majd végre felnézett a nő arcába.

– Gyönyörű! – szakadt fel visszafojtott suttogással Kyleiből.

Hosszú másodpercekig néztek egymás szemébe. Elmélyült a csend közöttük, amit ismét a nő tört meg.

– Ő, a fiad volt?

– A boltban? – kérdezett vissza zavartan a férfi, majd megrázta a fejét. – Nem. A keresztfiam.

– Azt hallottam…

– Az igazat akarod tudni? – A testőr a nőnek szegezte a tekintetét, mire Kyleit meglepte a férfi határozottsága, kicsit ijedten pislogott vissza rá, de bólintott. – Annak a zavarodott farkasnak a fia, akit apádnak sem sikerült visszahoznia. – Ginty maga sem tudta miért osztotta meg a titkot a nővel, de legbelül érezte, hogy megbízhat benne. – Az anyja a szüléskor halt meg, a barátom nem sokkal utána, hogy apád próbált rajta segíteni. Csak én maradtam neki. Azt sem tudják, hogy ő él. Nem is szabad, hogy megtudják! Parancsot szegtem. Nem voltam képes sem a sorsára hagyni, sem megölni.

– Ezt a parancsot kaptad, hogy öld meg?! – szakadt fel megdöbbenve a fiatal nőből, mire Ginty csak bólintott.

Újabb néma percek múlva megint csak Kylei kezdett beszélni.

– Apám beszélt Avery Fallsról, meg az idegenről. Szóval ő volt a farkas, vagyis a barátod.

– Együtt nőttünk fel – motyogta a vadőr.

– Akkor már értem mire alapozták az emberek a pletykát. A barátod Averyvel jött össze és úgy gondolták te meg Miriammal. Végül is, miért lenne elképzelhetetlen?

– Mert nekem… – emelte meg felháborodottan a hangját kissé kikelve magából az alakváltó, aztán ahogy belenézett a nő szemébe elakadt a szava. Nem akarta megbántani, hiszen Kylei is ember volt, és nem is úgy gondolta, hogy egy emberi nő kevesebbet érne egy farkas alakváltó nősténytől. Zavartan pislogni kezdett, kereste a megfelelő szavakat, miközben Kylei őszinte kíváncsisággal várta, hogy folytassa, amit elkezdett.

– Félre ne értsd – hebegte a férfi –, nincsenek előítéleteim, csak…

– Semmi gond – rázta a fejét mosolyogva a nő. – Az emberek között is vannak, akik nem választanának más népbeli társat. – Ezzel a mondatával Kylei tökéletesen ki is segítette zavarából a hím alakváltót, aki megkönnyebbülten hangosan sóhajtott egy nagyot.

– Te elárultál nekem egy titkodat – fészkelődött Kyleit, titokzatos, csibészes fény csillant a szemében, ahogy a férfire nézett. – Cserébe mutatok neked valamit.

– Hm?

– Mondhatni ez is egy titok – billegtette a fejét a nő. – Az én titkom. Neked meg… nevezzük ajándéknak.

– Ajándék? – Ginty tagadhatatlanul zavarba jött, visszafogott mosollyal tekingetett jobbra-balra. – Miért?

– Csak úgy! Látom, hogy itt szomorkodsz magadban. Mondjuk, hogy jókedved legyen – rántott a vállán a nő.

– Milyen ajándék?

– Gondolom, szereted a farkas formádat.

– Melyik alakváltó ne szeretné a saját létformáját?

– Mikor használtad ezt a formádat utoljára kikapcsolódásra? Sétára? Futkosásra?

– Mire gondolsz, Kylei?

– Na! – a nő gyengéden taszított a férfi vállán. – Mit szólnál egy baráti kergetőzésre?

Az alakváltó hitetlenkedve ingatta a fejét, mosolya szélesedett, zavart izgatottsága ordított róla.

– Mégis, hogyan?

– Meglepetés! Bízz bennem! – vonogatta a szemöldökét Kylei, huncut titokzatos fénnyel a szemében, ahogy buzgón kényelmes fekvő helyzetbe igazodott.

– Te most mit művelsz? – kíváncsiskodott Max, miközben érdeklődve nézte mit csinál a nő.

– Csss! – utasította csendre kedves dorgálással a férfit Kylei, majd lehunyta a szemét, mintha csak aludna.

Maximus mindaddig türelmesen, félmosollyal az ajkán várakozott, míg azt nem vette észre, hogy a nő mellkasa nem mozog. Nem vett levegőt!

– Kylei! – lendült, hogy megrázza, de megállt a mozdulatban, mert nem volt benne biztos, hogy nem-e pont ezzel tesz kárt benne, vagy visszafordíthatatlan dolgot okoz.

„Meglepetés! Bízz bennem!” – csengtek a fülében Kylei nem is olyan rég elhangzott szavai.

– Istenem! Szólalj már meg, vagy valami! – szuszogta Maximus, aggodalmasan hajolt a nő fölé.

– „Itt vagyok!” – Agyának belsejéből hallotta a nő hangját, és azt sem tudta hirtelen merre keresse. Nyugtalanul guggolásba pattant, fejét forgatva kereste a hang forrását.

Egyre erősebben rajzolódott ki - úgy karnyújtásnyira - egy gyönyörű nőstény farkas sziluettje, majd lassan kézzelfoghatóvá vált, fizikai valóságában állt előtte.

– Kylei? – Ginty torkán a döbbenettől alig jött ki hang.

– „Igen?”

– Ez most… hogyan? – kapkodta a levegőt a férfi.

– „Nem mindegy?” – a hang határozottan vidám volt, a farkas tett egy hívogató mozdulatot a fejével. – Kapj el, ha tudsz! – biztatta incselkedve, aztán szökkenve fordult, meg-megindult, majd visszanézett a marja felett – „Na, mi lesz? Ha csak bámulsz, nem fogsz elkapni!” – kacagta, azzal nekilendült.

Maximus néhány másodperc után felocsúdott meglepetéséből, izgatott remegéssel váltott alakot, topogott, nagy igyekezettel próbált mihamarabb szabadulni emberi ruháitól, amikbe kissé belegabalyodott farkasként. Még mielőtt a gyönyörű és csalogató farkas nőstény után vetette volna magát, végigszimatolta Kylei mozdulatlan élettelennek tűnő testét. Nem igazán értette, hogyan csinálta ezt a nő, hogy volt képes erre. A kíváncsi izgatottság uralkodott el rajta. Hihetetlen gyorsasággal száguldott az indián sámán lánya után az alakváltó, aki most szürkés-fekete rajzos farkasként suhant a hím előtt. Sokáig futottak hol egymás mellett, hol önfeledt ugrándozással kergetőzve; néha végighemperegtek a harmatos füvön. Maximus azon kapta magát, hogy már nem csupán a pofájukat dörgölték össze, ahogy játékos, vidám táncban forgolódtak egymás körül. Egyre többször húzta végig egész testét a nőstény oldalán a hím, úgy forgolódott körülötte, terelgette, hogy minduntalan egyre többször és hosszabb ideig hozzáérjen, érezze.

– „Kylei! A tűzzel játszol!” – fújta Ginty, és érezte, hogy sodorták az érzései, a rengeteg inger, ami az elmúlt alig egy órában érte.

– „Nem tudsz bennem kárt tenni, Max!” – Kylei láthatóan teljesen biztonságban érezte magát.

– „Ezt, hogy érted?”

– „Ez egy mentálisan létrehozott és kivetített test, amiben benne van a lelkem” – magyarázta Kylei.

– „Ez mit jelent?” – kérdezte a farkas, s bár már nehezen bírt magával, azért érdekelte, hogy mivel áll szemben. Mindenre számított, de erre nem. Egy ember, aki farkas alakban képes vele lenni!

– „Azt, hogy következmények nélkül tehetünk bármit. Még verekedhetünk is! A legtöbb, hogy rajtam maradnak a harapásod nyomai, de nem tudsz megölni.”

– „Eszemben sincs megölni téged!” – szuszogta Ginty, s dörgölődző mozdulataival egyértelművé tette, hogy egészen más járt a fejében, mint egy verekedés. Talán harcnak éppen nevezhető, amit egyre jobban kívánt tenni az alakváltó. A testek harcának, a tűzzel, a vággyal, a szenvedéllyel.

Ginty érezte, hogy totálisan zöld utat kapott, mert Kylei minden mozdulata ezt jelezte felé, amivel az övére válaszolt. A két farkas szabadjára engedte az érzéseit. Maximus McGinty úgy tette magáévá a telihold ezüstös fényénél az éteri farkas nőstényt, mint ahogy álmaiban Bridgetet a társává. Egyáltalán nem azt érezte, hogy nem egy húsvér nőstényt ostromol a férfias kielégülésért, az oly régen áhított társas kötelék beteljesüléséért. Csak akkor érzett némi csalódást, és kezdett szétáradni benne a magány, amikor már csak egymás mellett heverészve, lassan elhalványult mellette a szürkés-fekete cirádás farkas nőstény teste és alakja eltűnt. Szimatolta még pár másodpercig a helyét, aztán izmai megfeszültek, hogy visszatérjen Kyleihoz. Lassú, bizonytalan, puha léptekkel közeledett felé. A nő még mindig mozdulatlanul feküdt, de már lélegzett! Fölé állt, végigszimatolta, majd várakozón mellé ült, és feszülten figyelte, mikor nyitja ki a nő a szemét.

Kylei halvány mosollyal az arcán - kicsit kábán -, simogatva túrt bele a fekete farkas bundájába, ahogy hunyorogva, pislogva ébredt, s lassan felült. Az állat hozzádörgölte a fejét, aztán befészkelte magát a nő combjai közé, és hagyta, hogy kényeztetve simogassa őt Homero lánya.

Kylei kezei alatt hullámozni kezdtek a farkas izmai, csontjai, s másodpercek alatt Ginty visszanyerte emberi alakját. A nő érezte tenyere alatt a férfi testének izmait, a bőrét, aztán a súlyát is, ahogy vágytól izzó tekintettel fordult rá az alakváltó, igazodott rajta, miközben karjain támaszkodott felette.

– Ha még egyszer, azt merészeli mondani bárki is, hogy nem vagy igazi nő – Ginty hangja hihetetlen mélyről jött, ahogy tagoltan kihangsúlyozott minden egyes szót – annak kitépem a szívét!

Kylei úgy vonta fel a szemöldökét, mint aki nem is hiszi igazán, hogy a férfi megtenné, amiről beszélt, aztán arckifejezése megváltozott, homlokát ráncolva hallgatózott. Nem volt benne biztos, hogy jól hall-e, mert ilyet még soha nem tapasztalt. Egészen tisztán, és hihetetlen hangosan dübörgő szívverést.

– Te is hallod? – kérdezte bátortalanul a nő.

– Igen – mondta kissé zavartan az alakváltó.

– Ez mi?

– A szívem – válaszolt pillanatnyi gondolkodás után Max.

– Ennyire hallani? – lepődött meg a válaszon Kylei, óvatosan tapasztotta tenyerét a férfi mellkasára, így már érezte is, nem csak hallotta. Hihetetlen erővel és hangosan vert.

– Eddig nem is hallottam még így! Hogy lehet ilyen hangos? – pislogott rá döbbenten.

Ginty érezte a nőn és látta a szemében - ha nem is mondta ki -, hogy ugyanaz járt a fejében, mint az övében:

Nem érdeklik a következmények, kívánják egymást és kész!

– Csak most… ilyenkor… hogy veled… – fújta a szavakat Ginty, egyre szaporábban vette a levegőt a fokozódó izgalmától, aztán türelmetlen szenvedéllyel esett neki Kylei ajkának, testének. Vadul csókolta, hol simogatta, hol szorosan ölelte magához, mindenét érezni akarta. Kapkodva túrta róla a ruháit, hámozta ki a számára kívánatos testet a fölösleges és egyre dühítőbb ruhadarabokból, amik csak az útjában voltak.

Kylei egy pillanatra megdermedt a mozdulatban, a férfi borostás arcát kezébe véve kicsit távolabb tolta, hogy a szemébe nézhessen, aztán félig játékosan kérdezte:

– McGinty, maga meg mit művel? Emlékszem, nem is olyan régen, azt mondta…

– Tudom mit mondtam – mordult fel a férfi a felfokozott izgalomtól zihálva, aztán puhán harapdálta végig a számára legcsodálatosabb lény kezét, karját, a vállán át a nyakáig.

– Akkor ez, most mi? – Kylei tudni akarta, hogy a férfit csak a vágy a kielégülés hajtja, vagy sokkal mélyebb érzés.

– Ez az, amikor valakiért feladom az elveimet – mondta a nő szemébe az alakváltó. – Te vagy a legkülönlegesebb nő, akivel eddigi életemben találkoztam!

Hagyták, hogy elragadják őket az eddig titkolt és magukban elnyomott érzések a másik iránt, emberi alakban is. McGinty minden porcikája bele-belefeszült, ahogy sodródott eddig nem tapasztalt mélységek felé s vitte magával Kyleit is, aki remegett a karjai között. Beleszédülve, energikus hévvel engedték ki magukból mindazt, amit legbelül a másik iránt éreztek. A külvilág, a múlt és a jövő megszűnt a számukra, csak a jelen létezett. Egymás érintésétől, a felkorbácsolódott érzésektől megrészegülve egyre többet követeltek a másiktól és adták is meg egymásnak azt viszont. Mindketten megfeledkeztek arról mi is a másik, jelentéktelenné vált. Gintynek eszébe nem jutott, hogy egy törékeny embert tart a karjaiban, akiben kárt tehet; és Kylei sem félt attól, hogy a férfi szörnyeteggé válhat s talán meg is ölheti őt. Elengedték a korlátaikat, és engedték megtörténni a csodát. Semmivé vált minden olyan gondolat, ami ebben gátolhatta volna őket.

Még az idő is megszűnt…

Maximus nyugodt, kielégült boldogsággal zárta karjaiba a nőt, s az sem érdekelte, hogy így maradtak, a szurdok melletti kis tisztás szélén, kinn töltve a szabad ég alatt ez egész éjszakát. Kylei sem érezte a farkas alakváltó hatalmas izmos karjainak ölelésében az éjjeli friss, hűvös levegőt. Egészen közel fészkelte magát a férfi forró testéhez, hozzásimult.

McGinty, eddig soha nem tapasztalt nyugalommal, és boldogsággal átitatódva hunyta le a szemét, kiélvezte a pillanatot, érezve a nő puha bőrét, miközben minden egyes lélegzetvételnél magába szívta az illatát.

Az volt az utolsó éber gondolata, hogy az sem bánta volna, ha így marad, és nem kel fel többé.

Ahogy Kylei kinyitotta szemeit, Max arca egészen közel volt az övéhez. Sokáig nézte a még alvó alakváltó békés nyugalomtól kisimult férfiasan karakteres arcát. Keserédes érzés járta át a nőt, a torka is elszorult. Tudta, hogy boldogsága nagyon is véges. Ismerte annyira a férjét, hogy tudja: ha sokat fog mutatkozni a férfi társaságában, vagy a legártatlanabb pletykák is szárnyra kapnak róluk, azzal kockára teszi mások életét. Az apjáét, Maximusét, vagy akár mindkettőjükét.

Ez a nyiladozó boldogság, eleve halálra volt ítélve.

Maximust nem lehetett félrevezetni. Bár nem faggatózott, de érezte, látta a nő mosolya mögött a fájdalmat. Sokszor ott volt a nyelve hegyén, hogy megkérdezze: „Mi a baj?” Mégsem tette. Nem akarta sírni látni a szeretett személyt. Csak gyengéden átölelte, és magához szorította.

Kylei egyik reggel, tusolás után véletlenül látta meg a tükörből a lapockáján a nem kicsi sötét foltot, ami egyértelműen egy farkas lábnyomához hasonlított. Remegő gyomorral, kezdte vizsgálgatni, elővett egy másik tükröt is, hogy jobban láthassa. Aztán a tükörből meglátta McGintyt, ahogy váratlanul megjelent mögötte.

– Ez mi? – kerekedtek el a nő szemei. – Mit csináltál? – esett neki.

– Nem tettelek társammá – morogta a férfi, arckifejezése azért elárulta, hogy pedig igenis tette volna. – Férjnél vagy. Nem taposok az életedbe Kylei. Annyival érem be, amennyit adsz.

– De mi ez? Mit mondok…

– Seannak? – kérdezett rá a vadőr nem titkolt gyűlölettel a hangjában. – Azt mondta, sámán az apád, csináljon veled valamit – rántott a vállán színlelt felületességgel. – Majd azt mondod, hogy ez egy rituáléjának a nyoma.

Kylei az alsó ajkát tépkedve fogaival, zavartan kapkodta a tekintetét.

– Ez, hogy került rám?

Ginty sokáig hallgatott, míg végre beismerte, hogy öntörvényű makacs döntést hozott, és megjelölte őt.

– Mondtam, nem tettelek a társammá – ismételte, majd kissé azért szégyenkezve tette miatt, folytatta: – Csak megjelöltelek.

– Mit csináltál? Miért?

– Sean ember! Neki erről, úgysincs semmi fogalma, mit jelent! – emelte fel a hangját az alakváltó.

– Akkor mégis miért? Nekem sincs fogalmam arról, hogy ez mit jelent! Szóval?! Mit is jelent?

Ginty makacsul összeszorított fogakkal próbálta összeszedni gondolatait, szavakat keresett, hogy el tudja magyarázni az érzéseket, amik benne, legbelül dúltak, amivel harcolt, hogy körbeírja a démonjait.

– Nem akarlak elveszíteni – mondta ki végül egyetlen egy mondatban, aztán fájdalmas arckifejezéssel sután dobta szét kezeit. – Ez körülbelül olyan, mint nálatok, embereknél az eljegyzési gyűrű. Nem mondom, hogy sajnálom, mert nem sajnálom, hogy megtettem! Tudom, hogy önző módon egyedül döntöttem. Nem várhatom el, csak kérhetem, hogy ne haragudj.

Kylei látta a fájdalmat, a bizonytalanságot a férfi szemében.

– Nem veszítesz el! – suttogta, végigsimított az alakváltó borostáján, s ahogy tarkójára fonta ujjait, magához húzta őt.

Maximus mintha megérezte volna, hogy bizonyosság, és emlék kell azokról a percekről, amiket együtt tölt Kyleival, mert néha úgy érezte, csak álmodik és egyszer majd fel kell ébrednie…

Gyors, közös képeket készített kettejükről; apró, jelentéktelennek tűnő - néha talán gyerekes -, ajándékokat adott a nőnek.

Kylein hatalmas volt az alakváltó flanelinge, a térdéig ért, s válláról is lecsúszott, de szerette hordani, ha fenn volt Maximusnál az erdészházban. A férfi átkarolta hátulról, s a nyakába csókolva ringatni kezdte a karjaiban a nőt.

– Jól áll neked – suttogta a fülébe a vadőr.

– Szeretem – Kylei végigsimított a férfi borostáján – Olyan te illata van – mondta mosolyogva.

– Neked adom – morogta a nő bőrébe, puhán csókolgatva.

A fiatal indián nő játékosan billentette oldalra a fejét.

– A katonai hátizsákod is tetszik – jegyezte meg szándékosan, beharapva ajkát várta mit reagál rá az alakváltó.

– Azt is neked adom – Ginty belemosolygott a nő bőrébe. – Még valamit? – vonogatta a szemöldökét a férfi.

Kylei nagy levegőt vett, mint aki sorolni készül kívánságait, aztán:

– Nem maradhatok itt – bukott ki váratlanul a nőből, remegve engedte ki a pár másodpercig benntartott levegőt.

Ginty megállt a mozdulatban, szinte elviselhetetlenül mart belé a fájdalom, hiszen tudta, hogy ez, előbb, vagy utóbb de be fog következni, hiszen Kyleinek férje volt.

– Már a neveden van apád földje – szólalt meg hosszas hallgatás után az alakváltó. – Itt maradhatnál velem. Vigyáznék mindkettőtökre. Esküszöm!

– Max! Hidd el, én jól ismerem őt! – Kylei kezébe vette a férfi arcát. – Nem akarom se a te, se az apám életét kockára tenni.

– Ha ide beteszi a lábát, megölöm – mondta félelmetes fénnyel és elszántsággal a szemében az alakváltó. – Szeretlek, Kylei! – mondta ki őszintén Ginty. – Az életemnél is jobban!

A nő, ahogy nézett a sötét indigókék szemekbe, újra hallotta a férfi szívét hihetetlenül hangosan verni. Tudta, érezte, az alakváltó a legmélyebb érzésekkel szereti úgy, ahogy senki nem fogja őt soha.

Sokáig, hetekig nem esett többet szó arról, hogy Kyleinak vissza kéne mennie a városba. Úgy tünt a nő is olyan megoldáson gondolkodott, hogy maradni tudjon.

Mint egy gondoskodó feleség, társ, javítgatta Ginty ruháit, cuccait, szépítgette az erdészházat. Éppen a katonai hátizsákot varrta, amikor a férfi hazaért az erdei körútjáról.

– Hát te, mit csinálsz? – kérdezte mosolyogva Max. – Hagyd már! Ócska, régi dolog.

– Nekem adtad! – emlékeztette mosolyogva Kylei. – Azt csinálok vele, amit akarok!

Ginty megadóan billegtette a fejét, a nő elé guggolt és átkarolva térdeit az ölébe akarta hajtani a fejét, csakhogy a táska az útjába volt. Megfogta, hogy odébb tegye. Szemöldöke ráncba szaladt, ahogy valami furát érzett a két anyag között, ahol az előbb Kylei összevarrta.

– Mi ez? – kérdőn nézett a nőre.

– Valami – rántott a vállán Kylei. – Titok!

– Milyen titok? – faggatózott tovább a férfi.

– Az enyém! – vágta rá a nő felszegve az állát.

Ginty makacsul szegezte neki a tekintetét, mire Kylei vett egy nagy levegőt.

– Na, jó! – fújta megadón. – Egy kép, rólad.

A férfi ajka zavart mosolyra húzódott.

– Minek? Itt vagyok!

– Csak úgy. Az én titkomnak – hadarta a fiatal nő a vállát vonogatva. – Szóval, nem mondhatod el senkinek!

– Rendben! – Ginty mosolya szélesedett. – Nem mondom el senkinek!

Kylei legalább annyira hallotta most a saját szívverését, mint azon az éjszakán az alakváltóét. Remegő kezében tartotta a terhességi tesztet, alsó ajkát harapdálta, szeme teleszaladt könnyel.

– Édes Istenem! – sóhajtotta hangosan. Egyszerre volt boldog és kétségbeesett.

Terhes? Hogy lehet? Orvosok vizsgáltak és megállapították, hogy nem lehet gyermekem! Akkor most mégis hogyan? – cikáztak a gondolatok a fejében. Tudta, hogy ettől nagyobb bizonyosság Seannak nem is kellhet majd, hogy megcsalta őt. Biztos volt benne, hogy a férfi bosszúra szomjas lesz és minden kapcsolatát igénybe fogja venni, hogy megöljön mindenkit, akit ő szeret. Az apját, Gintyt…

Azon zakatolt az agya, hogy miként tudna úgy kijönni a helyzetből, hogy biztonságban tudja őket. Mindenkit!

Elhatározásra jutott.

Papírt, íróeszközt kotort elő az asztal fiókjából, és belekezdett leírni azt, ami az eszébe jutott. Mikor végzett, sietve hajtotta össze a papírt, s még igazgatta az asztalon, hogy a férfi majd azonnal megtalálja, amikor hazaér; közben egyre sűrűbben előtörő könnyeit törölgette az arcáról. Fel-felpillantott a faliórára, aztán felkapta a katonai hátizsákot, belegyűrte a számára oly kedves flanelinget, és sietve hagyta maga mögött az erdészházat. Apja kis kunyhójáig, hangosan zokogott, lelkét szinte szétfeszítette a fájdalom.

Homero a homlokát ráncolva figyelte, ahogy lánya kapkodva csomagolt. Kylei igyekezett nem nézni apja felé, nem akarta, hogy lássa az úton vörösre sírt szemeit.

– Hová ilyen gyorsan? Bántottak? – próbált érdeklődni az öreg, Kylei csak a fejét rázta.

– Mi történt? – Homero tanácstalanul tárta szét kezeit. – Mondj valamit!

– Apu! – Kylei hirtelen megállt, határozottan nézett idős apja szemébe. – Ha Sean bármit kérdezne, mond neki, hogy mi mindent megpróbáltunk…

– Kicsim! – kerekedtek el az öreg indián szemei. – Ugye nem akarsz, ez miatt valami őrültséget tenni! – Homero hangja aggodalmasan remegett. – Ha nem lehet, gyereked hát nem lehet! Majd megbékél ezzel ő is! – vigasztalta lányát az öreg.

– Apu! Megjegyezted? – Kylei megfogta apja vállait, tekintetét nekiszegezte. – Mi mindent megpróbáltunk! – ismételte meg tagoltan, minden szót kihangsúlyozva.

– Értem kicsikém – bólintott az idős, reszketeg apa. – Mi mindent megpróbáltunk.

– Rendben! – bólintott Kylei. – Köszönöm!

– Írj, ha hazaértél! – szólt sietve távozó lánya után az indián sámán. – Tudni akarom, hogy rendben hazaértél!

Az erdészház sötét volt, amikor Ginty hazaért. Hiába szólongatta a szeretett nőt, sorra nyitogatta az ajtókat. Kylei sehol nem volt. Rossz megérzés kezdett benne felkúszni, úrrá lett rajta a balsejtelem. Amikor megpillantotta az ebédlőasztalon a gondosan összehajtogatott papírt a gyertyatartónak támasztva, remegő kézzel nyúlt érte. Nem bontotta ki azonnal, az ajkát tépkedve forgatta ujjai között egy darabig. Érezte, hogy mi áll benne, és nem akart szembesülni az igazsággal. Végül lassan mégis kisimítgatta az asztal lapjára. Szemeiben már könnyek csillogtak, ahogy hozzáfogott olvasni a sorokat:

El kellett mennem! Sajnálom, hogy nem búcsúzhattam. Tudom, hogy te a lelkembe láttál, mert soha nem kértél magyarázatot és indokot semmire. Megérezted, mit miért teszek. Az egyetlen vagy, aki a legmélyebben ismer engem.

Most még nem tudom, hogyan és mikor, de esküszöm neked, hogy egyszer visszajövök!

A szívem hagytam itt, téged pedig a lelkemben viszlek magammal.

Katona vagy, te tudod, hogy mi a tisztesség és az adott szó, az áldozat.

Tudom, most én is önző módon egyedül döntöttem.

Nem várhatom el, csak kérhetem:

                                              Ne haragudj!

Örökkön örökké:

                              Kylei

És még azon túl is…

Egyre nehezebben kapott levegőt, hol szorította, hol feszítette a fájdalom. Aztán felordított, ahogy végigmarta a mellkasát, felszaggatva ingét, s alatta még a bőrét is. Pillanatok alatt véres barázdák jelentek meg az anyagon, mire újra és újra egyre dühösebben karmolta végig a felsőtestét. A meggyűrt, levére is cseppent a vér a mély sebekből, ahogy az asztal felett dülöngélve, fájdalmasan kínozta magát fizikailag, hogy az elméjét tisztán tartsa vele.

Elviselhetetlenül fájt a szeretett nő elvesztése. Bekövetkezett az, amitől szinte minden nap rettegéssel feküdt le.

„Azt kívánom, hogy ott és akkor adja vissza neked ezt a sors, akitől, és amikor a legjobban fog fájni neked!” – visszhangoztak Bridget szavai, amiket úgy vágott akkor utána a dühös, érzelmeiben megbántott nő, mint egy átkot.

Annak szánta vagy sem, azzá vált.

És nagyon úgy tűnt, hogy az átok be is teljesült.