FARKASOK UTÓDAI - 8

Jaliyah G. Crabbnek a több órás buszozás alkalmat adott, hogy elmerüljön a gondolataiban, sőt még néha el is szundított. Hátrahagyott maga mögött mindent. Igazán nem kötötte a nagyvárosba semmi. Ezt látta az anyján is, hogy nem érezte ott jól magát, csak ha dolgozott, ha gyógyíthatott. Jaliyah igazságtalannak érezte a sorstól, hogy a halál ilyen hamar és fiatalon elragadta az édesanyját. A legkisebb rosszindulat sem volt az asszonyban és a legnagyobb igyekezettel és odaadással segített a beteg embereken.

Kylei orvos volt, és nem csak a lánya tartotta úgy róla, hanem még a kollégái is, hogy ő sokkal több volt, mint egy tanult és hivatásának élő doktor. A betegei lelkével is foglalkozott, nem csak a szervi bajaikkal, amivel hozzá fordultak.

Kylei Crabb tudta, hogy meg fog halni. Hitt ugyan a csodákban, a megmagyarázhatatlanban, de gyerekkorától beléivódott, hogy „Az ember akármit tesz, az életben mindig úgy lesz, ahogy meg van írva!” Elfogadta, hogy neki a földi életben ennyi járt. Tudta, hogy mennyi ideje van hátra és előre elrendezett mindent, hogy alig múlt húszéves lányának ne kelljen a gyász szorításában hivatalos helyeken intézkednie. Jalitól egyetlen fontos dolgot kért csupán, amire még meg is eskette a lányt, hogy biztos legyen: megteszi.

…

– Tudom, hogy neked adtam… De a hamvaimat ebben vidd vissza Clear Creek-re! Ha pedig szétszórtad a szurdoknál, akaszd fel ott egy fára, ahol nem érhetik el a vadak.

– Anyu! Ez most komoly? Nem is fognak hülyének nézni, igaz?

– Nagyapa segít majd neked. Megmutatja hol a szurdok, és ha nem akarod nappal, akkor majd elkísér este, amikor nyugodt lehetsz, hogy senki nem lát.

…

Kavarogtak az emlékek a fejében.

Miért pont őt! – ordított fel többször is a kérdés a fiatal lányban, s ilyenkor könnybe futott a szeme, de ezt senki nem láthatta, csak ő érezte, mert mindig lehunyta a szemét, hogy  elrejtse a tekintetéből sütő fájdalmat.

Közben hol fel, hol leszálltak a buszról, cserélődtek az utasok, ahogy meg-megállt a jármű. Jali nem akart tudomást venni az emberekről. Mindenfelé tekingetett, csak ne kelljen még véletlenül se ránéznie senkire. A padlót figyelte, vagy túlnézett az ablakon az egyre sűrűsödő erdőrészek felé. Így maximum a felszállók cipőjét és lábát láthatta, ahogy elhaladtak az ülése mellett.

Stílusa és viselkedése miatt sokan nézték fiúnak, még kamaszkorában is. Most sem egy nőies ruházat volt rajta. Katonai gyakorló nadrág, bakancs, atlétatrikó, az anyjától annakidején elkunyerált több mérettel nagyobb flaneling; s mivel nem volt megáldva túlzottan gömbölyded idomokkal, tökéletesen takarta női mivoltáról árulkodó kebleit az ölében magához szorított katonai hátizsákkal. Hosszú rendezetlen sötét haját a baseballsapka alá gyűrve viselte, s a nyakába kötött fekete kendő félig még az arcát is takarta.

A busz megállt, egy család szállt fel először sok gyerekkel, akik egymással versengve, dübörögve rohanták meg a busz hátsó ülését. Apjuk jegyet vett, anyjuk meg, a nagy csomagokkal indult a lurkók nyomában. Aztán egy szikár kis öreg is felkapaszkodott, nagy batyuval. Jali készségesen pattant fel a helyéről, hogy segítsen a bácsikának. Helyet adott neki az ablaknál, hiszen ő hamarosan leszállni készült.

A mozgolódás felkeltette Dean figyelmét, aki pár üléssel hátrébb utazott. Most nézte meg jobban az ismeretlen fiatalt. Nem tudta megállapítani se a korát, se a nemét. A katonai hátizsákot a kamasz alkatú idegen könnyedén vetette szálkásan izmos vállára. Dean észre sem vette, hogy leragadt a leszállni készülő fiatal utas látványánál. Nem is tűnt fel neki, hogy folyamatosan nézte, csak mikor annak sötét tekintete szigorúan fúródott az övébe. Sütött belőle a „Mit nézel?!”, meg a „Hagyjon engem mindenki békén!”.

Jali akkor vette észre, hogy pár üléssel hátrébb borostyánbarna szempár néz rá, amikor tekintetével egy futó szarvast követett. Csak most pillantott felé a férfi, vagy egy ideje már figyelte? Nem tudta, bár az utóbbira tippelt inkább, hiszen már őt nézte, mikor arra fordult. A fiatal lány szinte beleborzongott a kiveséző tekintetbe, úgy érezte magát, mint akit egy ragadozó kinézett prédának.

Hogy a fenébe lehet valakinek ilyen színű szeme? – futott át az agyán, miközben felvette magabiztos határozott kisugárzását, ami a nagyvárosban a sok szemtelenkedő ellen bevált és ő rutinosan használta is.

Viszont Dean érdeklődését ezzel nem tudta hárítani!

Ő nem szemtelenül akart tolakodni, egyszerűen csak felkeltette a figyelmét az idegen, aki ott készült leszállni, ahol csak egyetlen ember szokott, az öreg, magányos indián, Homero.

Munkában edzett kölyök lehet – morfondírozott Dean, miközben kitartóan méregette az ismeretlent, akiről már megállapította magában, hogy körülbelül egy tizenöt vagy legfeljebb tizenhét éves kamasz fiú lehet. Ezeket mind abból szűrte le, hogy kreol bőre túl sima, hogy idősebb legyen, s kicsit lágy, lányos vonásai voltak, még nem igazán férfias. De a mozgása és a tekintete egyáltalán nem volt lányos. Könnyedén kapta a vállára a nehéznek tűnő, elég méretes katonai hátizsákot, fejbiccentéssel köszönt a buszvezetőnek, amikor nyílt az ajtó, s szigorúan húzta össze sötét szemöldökét, ahogy szétnézett mielőtt lelépett a buszról.

Csak él hozzátartozója az öregnek – kattogott Dean agya, ahogy tekintetével követte a csapáson elinduló kamaszt.

Jali határozott nyújtott lépésekkel indult el nagyapja kétkezi munkájával épített kunyhója felé. Magán érezte azt az intenzív barna szempárt. Biztosra tudta, hogy a fiatalember a buszról, még mindig őt figyeli.

Nem megfordulni! – hajtogatta magában és inkább hol a földet nézte, hol pedig maga előtt a fákkal, bokrokkal szegélyezett utat. Nagy volt a kísértés, hogy mégis válla felett hátrapillantson, amikor már azt hallotta, hogy a busz ajtaja bezárul és indul tovább. Mégsem tette. Büszke is volt magára, hogy nem kevés önuralommal és akarattal rendelkezett.

Anyja mindig arról beszélt neki, hogy nagyapja milyen buzgón várta őt a buszmegállóban, ha ő hazament. Most viszont őt nem várta senki. Bár nem is közölte, hogy melyikkel érkezik.

Hát, remélem nincs baja! – futott át a lány agyán az aggodalmas gondolat. Két szeretet személy elvesztése már túl sok lett volna neki, ilyen rövid időn belül. Sőt! Akkor már nem is maradt volna olyan rokona, akit ő ismer. Mély, hangos sóhajjal nyomta el a sötét gondolatokat a fejében és baktatva folytatta útját. Soha nem járt még Clear Creek-en a nagyapjánál. Személyesen még nem, csak anyja elbeszéléseiből, ismerte az öreget, amikor a nő az emlékeiről mesélt neki. Még csak fényképe sem volt róla.

Fel sem tűnt neki, hogy milyen természetesen mozgott és magabiztosan lépdelt a csapáson. Egyszerűen csak elárasztotta a nyugalom és az otthon érzése.

A fák közül kiért a tisztásra, ahol a takaros kis kunyhó tornácára éppen akkor lépett ki egy ősz, hosszú hajú szikár, kissé hajlott hátú öreg indián.

– Kicsi ajándékom – suttogta rekedt hangján, bogárfekete szemeiben mérhetetlen szeretet csillant meg, ahogy Jalira emelte a tekintetét. – Az istenek hoztak haza! – Már nem is bíbelődött, hogy becsukja a viskó ajtaját, tárta reszketeg kezeit a fiatal nő felé.

Jali pedig eddig bírta visszatartani a könnyeit. Anyja pont így hívta őt mindig.

„Én kicsi ajándékom!”

Zokogva borult az öreg indián vállára, és úgy szorította magához törékenynek tűnő nagyapját, mintha legalább mellette nőtt volna fel. Hagyta, hogy a zsák lecsússzon a válláról, s egy pillanatra arról is megfeledkezett, hogy anyja hamvaival abban volt az urna is.

– Gyere kincsem, megmutatom a szobádat – mondta az öreg és a kis kunyhóba terelte unokáját.

Jali a szemét törölgetve nézett körbe a félhomályban úszó, nagyon kuckósan berendezett faházban, amiből áradt az otthon meleg érzése.

Nem túl tágas, de kellemes kis szobát alakított ki neki nagyapja, ami tagadhatatlanul árulkodott az idős indián gondoskodó szeretetéről, amivel várta őt. Csak a legszükségesebb bútorokkal volt berendezve, amik az erdő kínálta fákból voltak elkészítve. Masszív ágy, asztal, szekrény. Jali végigsimított a medvebundán, ami a fekhelyet takarta, ahogy lassan körbejárta a szobát. Ágya felett, a gerendáról egy álomfogó lógott. Tekintetét végigvezette a farönkök alkotta falakon, amiket népi motívumokkal díszített házi szőttesek borítottak itt-ott. A sarokban, egy mosdószekrény állt, ovális, bőrrel szegélyezett tükörrel. Közepes méretű volt, derékig látta magát benne, ahogy megállt előtte. Kezét végigvezette a faragott kis toalettszekrényen, amibe egy lavór volt illesztve. Csapot nem látott ugyan, de a szekrény mellett, egy nagyobb méretű kancsóban, tiszta víz volt odakészítve. Nagy levegőt vett.

Vissza a természethez – jutott eszébe a szlogen. Valahogy mégsem zavarta ez a tábori, hangulat. A verőfényes panoráma ablak helyett barátságosan beszűrődő napsugár, csillogó fénycsíkkal szelte át a szobát. Jalinak tetszett a kimondottan neki készült kis kuckó. A nagyvárosi forgalom zajai helyett a madarak, s még ki tudja milyen állatok hangjai keveredtek szolid aláfestést adva a szoba hangulatának. Lassan leült az ágy szélére, fentebb csúszott, miközben megszabadult túrabakancsától, s felkuporgott a medveszőrre, átkarolva mellkasához húzott térdeit. Akaratlanul, picit hintázni kezdett a testével, nézett körbe a szobán, túl az ablakon, ahol azonnal az erdőre volt kilátása. Aztán hanyatt dőlt a szőrmén, és figyelte, ahogy néha meglibbentette a késő délutáni szél az ágy felett lógó álomfogót.

Elnyomta az utazás fáradsága.

Hajnal volt, az erdőt vörösre festette, a fák között beszűrődő felkelő nap fénye. Gyönyörű színekben játszott, a lobogó tűz árnyalataiban.

Nagyapja nem tartott vele, de énekét, és a dobot idáig is elhallotta. Ő ragaszkodott hozzá, hogy egyedül is eltalál a szurdokhoz, csak mondja el, hogy merre induljon.

Amikor felért, összefacsarodott a szíve, könnyek gyűltek a szemébe, és hogy ne törjön ki zokogásba, az alsó ajkát harapdálta. Jali magához ölelte a hátizsákot, közben elmerült a színek játékában, ahogy egyre közelebb lépdelt a szurdok széléhez. Úgy szorította magához anyja hamvait, a katonai zsákban, hogy az ujjai is belefehéredtek. Nagy levegőt véve engedett a szorításon, tartotta az urnát, ahogy lesimítgatta az oldaláról az anyagot, aztán hagyta, hogy a hátizsák a földre essen. Levette az urna tetejét, kivette belőle a kis leragasztott kapszulát, amin rajta volt édesanyja neve. Egészen a szakadék széléhez lépett vele, és felbontotta. Érezte a friss hajnali szelet, a karjába törölte a könnyeit, s aztán egy mély sóhajjal lendítette a kapszulát, a szakadék felé szórva anyja, Kylei hamvait. Megmagyarázhatatlan nyugalmat érzett, és azt hogy nincs egyedül. Megfordult, kutatón nézett a fák közé, de nem látott senkit.

Viszont hallott!

Puha óvatos léptek neszét. A lépések sűrűségéből tudta, valami négylábú állat az, nem ember. Anyja szavai jutottak eszébe: „Az emberektől kell tartanod, nem az állatoktól!”

Visszafordult a szakadék felé, még mindig ölelte az urnát.

– Haza hoztalak anyu, ahogy kérted – suttogta nagyot sóhajtva. Visszatette a kapszulát az urnába, rátette a fedelét, aztán a zsákba csúsztatta. Körbenézett, hová akaszthatná fel, ahol lehetőleg nem lesz kíváncsi vadállatok játéka, de magassága okozott némi gondot a megfelelő hely kiválasztásában. Letört ágcsonkokon mászott az egyik fán fentebb, hogy ne legyen senkinek a szeme előtt a katonai zsák az urnával.

Dean az asztalnál ült, az ujjaival foglalatoskodott, különböző módokon fonogatta össze, kopogott az asztal lapján. Maxet várta. Hallotta fentről keresztapja lépteit, ahogy elindult a nehéz falépcsőn az emeletről. Kezében egy fadobozt tartott, úgy lépdelt vele, mint egy ereklyével az asztalig, aztán Dean elé tette. Szépen kidolgozott, faragott kézimunka volt. Dean egy darabig csak nézte az égetett motívumokat rajta, aztán közelebb húzta magához, felpöckölte a kicsi fémkapcsot rajta. Tele volt fényképekkel. Legfelül, közepes méretű fotó hevert, amin egy pár volt. Fiatal, terhes nő, mögötte egy férfi, aki hátulról karolta őt, kezei a gömbölyödő pocakon, álla a nő vállán. Boldog mosoly ült mindkét ember arcán.

– A szüleid – mondta Max, kezét a kép felé lendítette.

Dean kivette a fotót, itta a látványát. Valamilyen szurdokon készülhetett a kép, a háttérben, szinte csak a kék ég látszott, mellettük volt néhány fa, bokor.

– Judah McElhanely – mondta ki jelentőségteljesen McGinty a nevet, mintha egy nagy királyt, vagy vezért mutatott volna be.

– McElhanely? – ismételte Dean, felnézett Maxre. – Akkor ez a valódi nevem?

A vadőr bólintott:

– Mondhatni.

Dean nézte, kielemezte a férfit, miközben megállapította, hogy nagyon is volt köztük hasonlóság. Első, ami szembeötlő volt, a hajszín. Ugyanolyan barna árnyalatos volt, mint az övé, csak jóval rövidebb. Az állapotos nő szinte takarta, abból viszont, amit látott belőle, megállapította, hogy magas és vállas lehetett.

Anyám és én. Nyilván én vagyok a pocaklakó, amitől ilyen gömbölyded – jártak a gondolatok Dean fejében, amik halvány mosolyt rajzoltak az arcára.

Avery nem nagyon hasonlított a nővérére, Miriamre. Jól megállapítható volt, hogy pocak nélkül egy karcsú magas nő lehetett. Kecsesen billentette, Judah felé a fejét, arcán két gödröcske volt, ahogy mosolygott. Sötétszőke, hosszú haja, coffba csavarva, lazán omlott a vállára.

– Avery Falls – mutatta be őt is Max, a fényképről. A vadőr kihúzta az asztal alól a széket, leült Deannel szembe, miközben figyelte a fiatal félvért, ahogy ismerkedett a szüleivel a képekről.

– Nagyszerű nő volt – mormogta McGinty, hangjában mérhetetlen fájdalommal. Dean keresztapjára emelte tekintetét, belenézett a sötét, szomorú szemekbe. Nem tudta eldönteni, hogy Averynek szólt-e a hangsúly, vagy talán a saját emlékei között, valakinek.

– Miriam miért nem mondta soha, hogy a testvére gyermeke vagyok? Miért kellett engem tudatlanságban tartani ennyi éven át?

McGinty megköszörülte a torkát, ujjait összefonta, ahogy alkarjára támaszkodott. Mozdulatától, megreccsent a nehéz fa asztal.

– Elsősorban a te életed védelme érdekében. Volt aki nem akarta, hogy megszüless. Én nem tudtam megmondani neki, mivé fogsz válni. Félvér vagy. Kiből mennyit örököltél, honnan tudhattam volna? Úgy fejlődtél, mint más gyerek. – Nehézkesen vont vállat. – Úgy beszéltük meg, ha semmi egyértelmű jel nem fog utalni arra, hogy ki az apád… akkor neked sem kell tudnod. Legalábbis addig, amíg fel nem nősz.

Dean szemöldöke csalódottan szaladt fel.

– És, mi lett volna az egyértelmű jel? – Cinikus mosolyba húzta a száját. – Ha vérfarkassá változom?

– Anyád, azért nem mert kórházban szülni téged, mert… senki nem tudta miként fogsz megszületni.

– Ez mit jelent?

– Meg volt rá az esély, hogy farkaskölyökként látod meg a napvilágot – mondta ki, pillanatnyi gondolkodás után a megdöbbentő igazságot Maximus. – Ugyanis ez a fajtádra jellemző.

Pár perc, néma csend után vette észre Dean, hogy a száját is nyitva felejtette. Nagyot nyelt, aztán újra a képet nézte.

Apám egy farkas, Cody medve… – kavarogtak a gondolatok a fejében.

– Vannak itt, másfajta szerzetek is, farkasok és medvéken kívül? – csúszott ki a száján hangosan a gondolataiban felmerülő kérdés.

Max homloka ráncba szaladt, mire Dean zavartan kapta félre a tekintetét. Már nem is volt benne olyan biztos, hogy jó ötlet volt ezt megkérdeznie. Nem akarta elárulni barátját.

– Kikről tudsz? – szegezte Deannek határozottan McGinty.

– Hát… Cody… a barátom… – hebegte a félvér utód, sóhajtozott, megnedvesítette kiszáradt ajkát –, egy baszott nagy medve.

Max mosolyra húzta a száját, bólintott.

– Igen. A kocsmájuk, a vendégházuk, tulajdonképpen menedékhely. Amolyan semleges terület – magyarázta az alakváltó farkas, vállai közé húzta a nyakát. – Mint az embereknek, a templom. Ott, mindenki védve van. Ott, tilos a harc. Semleges, biztonságos hely. Ezért is kapta a Menedékház nevet.

– Mindenki védve van? Hogy érted, hogy mindenki?

– Ember, és nem ember, egyaránt – mondta keresztfia szemébe Maximus.

– Fhú – fújta Dean elnehezült légzéssel, hihetetlen volt számára, amiket rövid időn belül megtudott a származásáról és a helyről, ahol felnőtt. – Mindenhol így van? Tele van a világ mindenféle lényekkel, vagy csak itt Clear Creek-en?

– Vagyunk páran. Nem csak itt. Mindenfelé. De nincs nagydobra verve.

– Azt, vettem észre – húzta félre a száját Dean.

– A fiatalok, a kölykök sem tudnak mindenkiről. Pontosan azért nem, hogy megtanulják a tiszteletet mindenkivel szemben! Mert minden élőlény, megérdemli a hovatartozásától függetlenül. Mindenkit a cselekedete minősíti, nem a származása. Aztán meg, hogy óvatosan bánjanak az erejükkel, mert nem tudják kiben tehetnek kárt, akár akaratlanul is.

– Vagyunk páran – ismételte meg Dean keresztapja nemrég elhangzott mondatát, miközben felvont szemöldökkel fürkészve nézte a vele szemben ülő férfit. – Te mi vagy? – kérdezte.

McGinty arcán szolid, zavart mosoly jelent meg.

– Farkas, mint az apád. Farkas alakváltó.

Dean tovább nézegette a képeket. Tologatta egymáson, mintha csak tudatosan keresne valamit, de csak céltalanul kapkodta a tekintetét a sok fotó között. Kiszúrt egy képet, amin az apja, egy meghatározatlan nemzetű, és kort jellemző, amolyan fejedelmi viseletben veszített, mellette McGinty. Hosszan nézte a képet, és első gondolata az volt, talán valami gimis maszkabál, vagy záró bálra lehettek így kiöltözve. Dean mosolyogva emelte ki a többi közül a fotót, aztán keresztapja felé fordította.

– Hát ez?

McGinty nézte egy darabig a képet, rengeteg emlék tódult a fejébe, aztán elérkezettnek látta az időt, hogy Dean amit csak lehet, megtudjon származásáról, a fajról, aminek génjeit magában hordozza, és a szokásaikról, rá jellemző tulajdonságaikról.

A több évszázados farkas alakváltó mesélni kezdett a félvér utódnak, aki elkerekedett szemekkel lélegzetvisszafojtva hallgatta a szavait, a sok-sok információt.

Maximus McGinty elmondta, hogy apjával Wyomingből érkeztek többedmagukkal, szövetséget kötni, egy Clear Creek-i, erős és befolyásos klánnal. Mesélt a sok iskoláról, amit apjával együtt végeztek el. Elmondta neki, hogy Wyomingben még mindig ott él a McElhanely klán, aminek most nagybátyja Lawrence a vezére. Neki két utóda van, akik Deannel majdnem egykorúak. Mielőtt a félvér utód fellelkesült volna származásán, McGinty közölte vele, hogy nagyapja nem ismerte el sem az apja házasságát, sem a belőle születendő gyereket, vagyis őt. Ami annyit jelent, hogy nem tartozik a klánhoz, s mindennek fejében nem is vallhatja magát farkas alakváltónak, hiszen ő nem is képes semmilyen más formát felvenni. Vannak képességei, amik a normál embertől eltérőek, de még a düh és a védelmező ösztön sem hozta ki belőle az alakváltást.

Ő félvér.

S bár keresztapja egyáltalán nem lenéző, vagy szégyenkező hangsúllyal közölte ezt a tényt vele, ő mégis annak tartotta.

Félvér? Keverék. Egy korcs! – zakatolt a fiatal utód fejében, és a tudomására jutott információktól, egyáltalán nem érezte magát jobban. Sőt!

Elöntötte a szégyen, mert azt tapasztalta, hogy nem kellett a fajtájának, nem fogadta szívesen egyik családja sem. Azon kezdett agyalni, hogy tulajdonképpen hová is tartozik?

Igazán, sehová sem.

Vagyis, olyan sehova sem tartozó, kitaszított.

A helyiséget betöltötte a sült hús illata. Homero fekhelye tulajdonképpen a konyha része volt, egyik félreeső sarkában volt berendezve, amolyan kis vacok. Maga megmunkált állatszőrök borították az ő ágyát is, mellette egy többfunkciós kis szék volt, kikészített állatbőrrel behúzva. Most éppen azon ücsörgött.

– Nem akarok a terhedre lenni – mondta csendesen Jaliyah, miközben a húst forgatta a serpenyőben.

– Nem vagy a terhemre, Liyah! Neked itt a helyed, ez a te otthonod is. – Homero sértésnek vette, hogy unokája úgy gondolja, nincs helye ott, hiszen neki ilyen eszébe sem jutott. Sőt! Kimondhatatlanul örült annak, hogy úgy nézett ki, az ő kicsi ajándéka meghatározatlan ideig nála is marad.

– Nincs munkám, nincs pénzem – sorolta a lány, félrehúzta a száját –, és nem akarok rajtad élősködni.

– Megtanítalak vadászni! – az öreg indián tekintetében őszinte elszántság volt, amihez vegyült egy kis csibészség, és sok-sok lelkesedés. – Mindenre megtanítalak!

– Rendben nagypapa – mosolyogta az orra alatt Jali. – Tudok puskával bánni. Apámnak rögeszméje volt, minden olyanra tanítani, amit egy férfinek kell tudni.

Homero jóságos, huncut mosolya keskeny csíkba húzta a szemét.

– Az apád, még nem tanított semmire, kicsikém – legyintett. – Szerintem, azt se tudja, hogy vagy!

Jaliyah nagyapja szavaira mozdulatlanná vált, ahogy az értelme eljutott a tudatáig.

– Tessék? – Megfordult, hogy ne csak hallja az öreget, hanem a szemébe is nézzen, miközben biztos akart lenni abban, hogy ez azt jelenti-e, amire ő is gondolt – Mit akarsz ezzel mondani?

– Sean Crabb, nem a vérszerinti apád – kezdte Homero egyenesen unokájának szegezve gyémánt fekete szemének csillogó tekintetét. – Tényleg nem tudta, vagy nem is akarta tudni, nem tudom – rántott a vállán az öreg. – Mindenesetre túl vak volt. Nézett, de nem látott!

– Én viszont, mindent tudni akarok! – jelentette ki határozottan, már-már követelőzően Jaliyah.

Az öreg beleegyezően bólintott, mire unokája félrehúzta a tűzről a serpenyőt, aztán nagyapja elé telepedett a rongyszőnyegre.

– Seannal orvostól, orvoshoz járkáltak, aztán megállapították, hogy édesanyádnak nem lehet gyereke. Sean idehozta, itt lökdöste, hogy csináljak vele valamit a sámánságommal. Ordítozott velem, anyáddal, aztán elment. Szégyen volt ez. – Nagy kézmozdulatokkal kísérte szavait, mintha csak most is varázsolt volna, s ahogy beszélt, kántálásként hangzott. – Teltek a napok, hetek. Aztán hirtelen azzal állt elő anyád, hogy visszamegy Seanhoz a városba. Nem igazán értettem a döntését. Nagyon izgatott volt, és megígértette velem, hogy ha Sean kérdezne bármit is, mondjam azt, hogy mi mindent megpróbáltunk.

– Azt mondtad, anyám volt orvosnál, és megállapították, hogy nem lehet gyereke. Akkor engem örökbe fogadtak?

Homero a fejét rázta, mosolygós, csillogó tekintettel nézett unokájára.

– Dehogy! Te lettél! Ide születtél! Ajándék vagy Liyah! – mondta büszkén. – Abban a pár hétben, itt történhetett valami, amit nekem sem árult el anyád.

– Ajándék – motyogta a gondolataiba merülve Jali – Akkor ezért szólított így mindig, ő is

– Bizonyára már tudta, hogy meg fog halni, amikor írta nekem azt a levelet – dünnyögte Homero, tekintete megváltozott, sütött belőle a fájdalom miközben szeretetteljes mosollyal simított végig unokája arcán – Hihetetlen csoda voltál, hiszen annak ellenére, hogy orvosok jelentették ki, nem lehet gyermeke, te mégis lettél!

– Akkor hogyan? És honnan veszed, hogy nem az a vérszerinti apám, akit én annak ismerek? Ha nem ő, akkor kicsoda?

– Nem tudom kicsikém. Semmi konkrétat nem tudok – mondta mély, hangos sóhajjal az öreg indián –, de a levelet, amit anyád írt, elolvashatod. Odaadom neked. Abból gondolom.

– Nem tett benne említést az apámról? Vagy, hogy mi történt? – Unokája kérdésére, Homero a fejét ingatta válaszképpen.

– Rébuszokban írt nekem is a levelében, de majd elolvasod. Huszonhárom éve volt, mikor anyád itthon töltött úgy öt vagy hat hetet. Nem tudok róla, hogy bárkivel találkozgatott volna. – Az öreg indián láthatóan erősen kutatott az emlékei között. – A szurdokhoz viszont rendszeresen kijárt! A vadőr említette, hogy egyszer ő is összefutott ott anyáddal, még régebben, mielőtt be nem költözött Seannal a városba. Akkor mesélte el nekem ezt, amikor segített egyszer cipekedni, és én elújságoltam neki, hogy hazalátogat a lányom.

– Talán tud valamit – csillant fel Jali szeme, ahogy nagyapja szavait hallgatva lázasan dolgozni kezdett az agya. Az öreg vállat vont, a messzeségbe meredt, mintha onnan olvasná ki a szavait. Homero fejében viszont az az éjszaka járt, amikor a vadőr érte jött, és a Menedékházban ott volt az a tomboló bőrváltó, félig farkas félig emberi lény. Féltette az unokáját.

– Hagyd őt békén! Ne zaklasd ilyenekkel. Honnan tudna bármit is? – Végigsimított a fiatal lány sötét, csillogó hosszú haján. – De nincs az, amit az idő ki nem forgat, kicsikém!

– Igen, ez örök igazság – fújta ki egy nagy sóhajjal Jali, aztán talpra ugrott és visszatért a serpenyőhöz.

– Ígérem, megtanulok mindent, de akkor is kell valami meló, nagyapa – folytatta félbemaradt jövőterveit Jali. – Tudsz valamit ajánlani? Mik itt a lehetőségek?

– A benzinkútnál, vagy a kocsmában. Dunkinéknál, biztos kell egy szorgos kéz, a pultnál, vagy a konyhán. A fiúk is, be szokott segíteni nekik. Vagy a műhelyben, a benzinkútnál. Az is a kocsmához tartozik, az övék.

A lány elmosolyodott, a válla felett hátranézett nagyapjára.

– Dunkin itt, Dunkin ott – mondta, mint egy mondókát, közben a szemét forgatta – Nem kell máris összeboronálnod senkivel, nagyapa!

– Nagyon rendes jóravaló gyerek! Tanul, mellette dolgozik, és segít a szüleinek is – hadarta a fiú dicséretét, az öreg.

– Akkor megígérem, hogy nem töröm el a kezeit – kacsintott Jaliyah. – Rendben?

Jali megfogadva nagyapja tanácsát, felkereste Dunkinék benzinkútját.

Magas, széles vállú, mosolygós fiú közeledett felé, Cody hatalmas volt messziről is, de ahogy elé ért, szinte felé tornyosult.

– Codiac Dunkin – mutatkozott be, olajos kezét beletörölte a szintén maszatos rongyba, mielőtt a lány felé nyújtotta volna.

– Jaliyah G. Crabb – mondta kurtán Jali, és elfogadta a feléje nyújtott kezet.

Cody tekintete végigsiklott a törékenynek tűnő fiatal lányon, amivel sikerült zavarba is hoznia Jaliyaht. Tekintetében viszont semmi hitetlenkedés nem volt, amivel megkérdőjelezte volna, Jali motorokhoz való hozzáértését.

– Mikor tudnál kezdeni? – kérdezte a legnagyobb természetességgel.

– Szabad kapacitású munkaerő vagyok. Akár most azonnal. – Jaliyah a vállai közé húzta a nyakát.

– Klassz – mondta Cody, széles vigyorra húzott szájjal – Van egy motorblokk, ami szét kéne kapni.

Jaliyah a délelőttöt a szerelőműhelyben töltötte, este pedig már a Dunkin kocsmában állta a pultnál a rohamot. Mosta a poharakat, bontotta a söröket, törölte a pultot. Nem hitte, hogy ennyi ember össze tud verődni, egy erdei kisvárosban működő vendégházban.

Valóban bőven van itt munka – ismerte el magában két vendég kiszolgálása közben Jali. Maga sem gondolta volna, hogy épp csak ebédet készíteni fog hazaugrani és aztán már tárt karokkal várják is vissza.

A fiatal nő végigvezette tekintetét a vendégeken, miközben mosta a poharakat a pultnál. Az egyik sarokban fiatalok nevetgéltek, a másikban munkából hazafelé tartó kollégák. Közben négyfős társaság is érkezett, szobát vettek ki. Motoros bandának tűntek, de meglepően fegyelmezetten viselkedtek. Ami egyébként elmondható volt az összes vendégről, és Jalinak ez fel is tűnt. Annak ellenére, hogy elég tarka, főleg bizalmatlan külsejű egyének gyűltek össze, semmi rendbontás, kötekedés, de még csak hangos szó sem történt. Mindenkin egy kimért távolságtartás, fegyelem volt megfigyelhető.

Jali szinte tarkóján érezte, hogy valaki egy jó ideje már figyeli. Újabb szennyes poharakat tett a mosogatóba, s aztán már nem bírta megállni, hogy ne forduljon meg.

Cody magasodott fölé, s ahogy Jali megfordult a fiatal férfi a lány mellett újabb szennyes edényeket csúsztatott a mosogatóba, miközben szolid mosollyal nézett a szemébe.

– Kedveled a farkasokat? – kérdezte váratlanul a fiatal férfi. Jaliyah homloka kérdőn ráncba szaladt, ahogy felnézett rá, aztán megértette kérdését.

Tuti kiszúrta az anyajegyemet, és mint mindenki más is tetoválásnak hiszi – futott át a felismerés a lányban.

Ha le volt engedve a haja nem is látszott, de most, hogy hanyag összevissza kontyba volt, magasan feltekerve majdnem a feje tetején, így feltűnt. A tarkója és a jobb füle között volt, a fekete árnyalataival egy tetoválásnak nézett ki, főleg, hogy egy farkas mancs nyomát ábrázolta.

– Anyajegy – morogta az orra alatt Jali – Nem tetkó. Anyámnak a lapockáján volt ilyen, de valamivel nagyobb és barna.

– Vagány!

A lány akaratlanul elmosolyodott Cody kisfiús lelkesedésén, de amikor keze elindult, hogy megérintse, feléledt benne túlzott védekező reflexe. Csak egy pillanatra húzta fel az ajkát figyelmeztetőn kivillantva fogait, s egy határozott gyors mozdulattal elütötte a fiatal férfi kezét. Az egész villámgyorsan játszódott le, Cody az ütés helyét dörzsölte, kikerekedett szemekkel meredt rá, aztán fürkészőre vált a tekintete.

– Ne haragudj – hadarta kissé szégyenkezve Jali, tudta, hogy erősre sikerült az ütés. – Ez valami gyerekkori beidegződés nálam, reflexszerűen jön. Bocs! Nem akartalak bántani, csak már herótom van tőle, hogy aki eddig meglátta, rögtön hozzá akart nyúlni – magyarázta láthatóan idegesen a lány. – Nem viselem el, ha matatnak. – Már ahogy kimondta a szavakat rájött, talán másképp kellett volna fogalmaznia. Cody kétértelmű mosollyal lazán leengedte a kezét, közben megrázta, megmozgatta ujjait, tekert egyet a csuklóján.

– Hát az, szar ügy – jegyezte meg egy szemöldökrántással, miközben látszott, hogy vissza kellett fognia, hogy ne szélesedjen vigyorba a szája.

Jali nagy levegőt vett, hogy válaszol, visszavág, de ahogy felnézett a felé magasodó férfire, aki felvont szemöldökkel várta, hogy megszólaljon, elnyelte mondanivalóját. Tudta, hogy jobb, ha visszavonulót fúj a helyzetből, hiszen Cody nem viselkedett annyira szemtelenül kétértelműen, hogy megbántsa őt. Így egy zavart halvány mosollyal Jali lehajtotta a fejét és visszafordult a mosatlan edények felé.

Miután lejárt a Menedékházban a műszakja, még kisétált a szurdokhoz.

Kiállt a szakadék széléhez, karját összefonta mellén, s élvezte, ahogy az éjjeli szél az arcát simogatta. Úgy érezte, mintha repült volna. Eszébe jutott, amikor anyja arról mesélt neki, hogyan hívta őt mindig az apja, Homero.

„Kicsi sólyom madaram”

Repülni, mint a sólyom! Milyen csodálatos érzés is lehet! – gondolta, s elfogta a mérhetetlen szabadság érzése. Lehunyta a szemét és átadta magát ennek. Szinte látta, ahogy suhant alatta a táj, és érezte, ahogy ő vitorlázva repül felette.

– Hogy tudtad mindezt itt hagyni, anyu? – suttogta, mélyre szívta a finom, erdei levegőt. Aztán újra, és újra, telhetetlenül töltötte meg vele a tüdejét, úgy szívta magába, mint aki drogozik.

Érezte, hogy most nincs egyedül, valaki figyeli. A válla felett hátrapillantott, fürkészte a sötétséget maga mögött. Aztán újra lehunyta szemeit, egyé vált az éjszakai erdővel, a hangjai, a neszek valamivel jobban felerősödtek. Ugyanazokat a puha lépéseket hallotta, mint amikor szétszórta anyja hamvait. Tompán ropogtak a lehullott, elszáradt levelek. Lassan nyitotta a szemét, s mintha csak igazodott volna a sötétséghez, már látta a dolgok körvonalait, így felfedezte a fák között tanácstalanul ácsorgó állatot is. Hallotta a lélegzetét, miközben egyre jobban kibontakozott az alakja, ahogy leszegve a fejét őt nézte.

Jóval nagyobb volt egy szokványos farkastól, vagyis amit eddig Jali valaha is látott életében. Azokkal állatkertben találkozott, vagy a tévében látta, amik lényegesen kisebbek voltak ettől a példánytól. Gyönyörű volt, ahogy a holdfénynél halványan, de látta. A fekete keveredett a barna és az arany árnyalataival a szőrén.  Jali érezte, az állat mérhetetlen zavarodottságát, bizonytalanságát és érdeklődését. Nyugtalanul, hol felült, hol lehasalt, topogva többször megfordult a tengelye körül, s mindezt hihetetlen halkan.

Más talán nem hallotta és nem érzékelte volna ezt az állatot a sötétben, de Jali igen, és biztos volt benne, ha nagyapja ott lett volna, akkor ő is. A fiatal nő már kamaszkorában megtapasztalta, hogy többet érez, mint mások. Erős és egyértelmű megérzései voltak, események és emberekkel kapcsolatban is. Megmagyarázhatatlanul ráérzett mit gondolnak és milyen a jellemük. Eleinte ő maga sem hitt saját magában, de aztán megtanulta, elfogadni és bízni a belső érzéseiben. Neki aztán bárki mondhatott bármit, érezte a szavak mögött megbúvó tartalmat, érzést. Lassan megbarátkozott ezzel a képességével, elfogadta, bár nem mindig szerette.

Tudta, ha teljes testtel felé fordulna, elszaladna az állat, vagy talán neki is ugrana. Amennyire zavartnak érezte - mintha önmagával vitatkozna -, biztosra vette, hogy nem kiszámítható. Így inkább úgy tett, mintha nem is venne tudomást a jelenlétéről, de felkészült minden izmával, egy esetleges támadásra.

Mielőtt hazaindult volna kis kuckójába, még felpillantott a fára, ahová anyja urnáját akasztotta a hátizsákban.

Anya nem véletlenül kérte, hogy ebben hozzam ide! Mi lenne, ha használnám a hátit? Talán megismerné a gazdája! Bevonzanám vele, felkelteném a figyelmét – indultak el a gondolatok a fejében, de aztán lemondóan, egy nagy sóhajjal, el is engedte fellelkesült ötletét.

Anyám kívánsága az volt, hogy ott legyen, hát akkor ott is marad. Ezen a fán, ahol őt visszaadtam a természetnek – sóhajtotta, s tenyerével megpaskolta a fa törzsét, mint egy jó házőrzőét, mikor megdicsérik.

– Vigyázz rá – suttogta a fának, egy félmosollyal, aztán indult haza.

Otthon zenét kapcsolt a telefonján. A szobáját a Four Circles of Life dallama töltötte be.

Lehunyt szemmel hallgatta az indián kántálást, a dobok hangja alatt. A mellkasában érezte a dübörgésüket. Olyan érzés volt, mintha sólyomként szállt volna a felhők felé, még a szelet is érezte az arcába vágni, mint ott kinn a szurdoknál. Lenn, az erdők lombkoronái gyönyörű, zöldes-barna árnyalatban keveredtek. A patakok kőmedrei aljáig lelátott, halak hasították kígyózó testükkel a kristálytiszta vizet.

Imádta a dob hangját. Kellemesen elfáradt, és szerette ezeket a zenéket hallgatni.

Elaludt.

…

Filmszerűen, peregtek előtte a képek, mint látomások közeledtek, aztán távolodtak. Látta az anyját, fiatal nőként a szakadék pereménél állni, ahogy hosszú sötét haját arcába fújta a szél. Valamivel odébb a fák közül, valaki figyelte. Érezte benne a fájdalmat, de a zavarodottságot nem. Aztán váltott a kép. Kylei a fűben ült, mellette egy férfi, viszont nem látta az arcukat, mert háttal ültek. A fák közül egy fekete-sötétszürke cirádás farkas lépdelt elő, a két ember alakja már sehol nem volt a tisztáson, hanem két farkas váltotta fel. A sötétszürkéhez csatlakozott egy másik, szinte fekete, s játékos kergetőzésbe kezdtek, amiből egyre intimebb együttlét kezdett kibontakozni. Az állatok párzását fel-felváltotta két ember szeretkezésének gyengéd, mégis szenvedélyes pillanatai. Összemosódtak a képek.

Jali mellkasába leírhatatlan fájdalom mart. Szeméből elindultak a könnyek, zokogott…

Lelkében meghatározhatatlan fájdalommal, sírva ébredt álmából.

Kinyitotta a szemét, még mindig érezte a szorítást a torkában, a remegést a gyomrában, a mellkasában. Rengeteg gondolat cikázott a fejében, miközben törölgette szeméből a könnyeket. Pislogott az ablakon túlra a sötétségbe. Fogalma nem volt mennyi lehetett az idő, meddig aludhatott. Lassan ülésbe tolta magát az ágy szélére, elgondolkodva figyelte a lábait, miközben szórakozottan mozgatta a lábujjait. Aztán egy mély sóhajjal kísérve lassan felállt, az asztalhoz ballagott, vizet öntött magának. Tenyerébe is locsolt belőle, s jólesőn frissítve magát, végigsimított az arcán, nyakán, tarkóján, aztán úgy döntött, kimegy a friss levegőre.

Homeró pipázva ült, a kis tábortüze mellett. Amióta Jali itt volt, megtapasztalhatta, hogy az öreg indián rendszeresen ücsörgött kinn a tűz mellett, és lehunyt szemmel pipázott. Lekuporodott vele szemben, figyelte, ahogy csukott szemmel szinte áhítattal szívta faragott pipáját. Nem volt benne biztos, hogy megszólíthatja, nem akarta megzavarni semmiben.

Az idős ember nem nézett fel, de a halvány mosoly, keskenyre húzta szemét, sarkában még több ránc jelent meg.

– Nem tudsz aludni?

– Nem igazán – húzta félre a száját a fiatal nő, hangosan fújta ki a levegőt. Egy száraz gallyat dobott az izzó parázsra.

– Álmodtam – motyogta Jali a feléledő tüzet bámulva.

– Elmondod? – Nagyapja kérdésére Jali apró bólogatásokkal felelt.

– Fura volt. Sírva ébredtem tőle, pedig maga az álom egyáltalán nem olyan volt, amihez rossz érzéseknek kellene társulnia. Sőt – a lány arcán zavart halvány mosoly jelent meg, ahogy felidézte magában a két ember intim együttlétének pillanatait.

Az öreg tekintetét unokájának szegezte, megemelve szemöldökét jelezte, hogy ebből még nem igazán tudta meg, hogy miről szólt az álom, mi zaklatta fel őt ennyire.

– Láttam anyámat a szurdoknál – kezdte Jali – és, hogy valaki figyelte őt a fák közül. Nem láttam ki vagy mi volt, de fájdalmat éreztem. Szomorúságot. Aztán anyám beszélgetett valakivel egy tisztáson, de annak sem láttam az arcát, háttal ültek. Végül összezavarodtak a képek. Hol futkározó farkasokat láttam, hol egy párt, akik éppen… – Jaliyah fel-felpislogott nagyapjára, megköszörülte a torkát.

– Kötelékbe léptek?

– Hát azt nem is tudom pontosan, te mit nevezel ennek. – A fiatal nő nagy levegőt vett és kimondta: – Szeretkeztek.

– Értem – bólintott az öreg, aztán elmerengve belebámult a tűzbe.

– Én pedig nem – vágta rá Jali határozottan. – Egy ilyen álomtól nem kéne ennyi fájdalmat éreznem. Ez kellemes dolog, nem pedig borzalmas. A férfi nem megerőszakolta a nőt. Nagyon is akarták mindketten – magyarázta nagyapjának Jaliyah.

Az öreg láthatóan elmerült a gondolataiban, elmerengett az emlékeken, aztán nehéz sóhaj hagyta el a mellkasát.

– A legnagyobb fájdalom lehet az kicsikém, ha mindketten tudják, hogy nem tarthat sokáig – dünnyögte Homero.

Jaliyah arca kisimult a felismerés döbbenetétől.

– Ha tudják, hogy reménytelen – suttogta, hangosan folytatva nagyapja gondolatait a nő.

Döbbent csend telepedett a tűz köré melléjük.

– Az apámat láthattam? – kérdezte végül Jali, mire Homero tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát.

– Anyád, azért lett orvos, mert gyógyító képességekkel született. Te ezt nyilván örökölted tőle kicsikém. Te is legalább olyan tisztán érzel, mint ő – mondta az öreg indián, hangja nyugodt volt, búgott, úgy hangoztak a szavai, mintha egy mesébe kezdett volna. – Hallgass a megérzéseidre!

Jali egy észrevétlen mozdulattal bólintott, hiszen ezt már maga is megtapasztalta. Nem mondott újat a nagyapja, csupán megerősítette benne mindazt, amit eddig csak sejtett. Vannak képességei, és az a sok kusza furcsa érzés sem véletlen, amit sokszor érez, és nehezen tud kezelni.

– Tudott anyám alakot váltani? – kérdezte váratlanul Jali, mire az öreg indián fürkészően szegezte neki a tekintetét, mintha tudna valamit. – Fel tudta venni egy farkasét? – ostromolta tovább a hihetetlennek tűnő kérdéseivel Jali a nagyapját.

– Az alakváltásnak több módja van. Hogy mennyire vagy tapasztalt és érett erre, attól is sok minden függ. Farkassá?

 – Igen! Az álmomban, anyám és az a másik, hol farkas volt hol ember. Gondolom akkor anyám tudott alakot váltani, nem?

Homero lehajtotta fejét, a pipájával kezdett foglalatoskodni. Kitisztította, aztán újra tömte és meggyújtotta. Látszott, hogy közben a gondolatait rendezgette.

– Ő volt az én kicsi madaram – dünnyögte az öreg, szeme telefutott könnyel.

– Sólyom! – szakadt fel Jaliból a felismerés. – Sólyommá tudott alakulni, igaz?

Az öreg indián átszellemült arccal tovább mesélt:

– Szeretett a szurdoknál lenni. Azt mondta ott mindig úgy érzi, mintha repülne a magasban. Úgy érzi magát, mint egy sólyom. Az érzésekről mesélt, amik elöntötték.

Jali elnehezült légzéssel hallgatta nagyapja szavait.

Hát ezért éreztem! Mintha repülnék! Éreztem anyám érzéseit! A fájdalom! Istenem, mennyire szerethette azt a férfit! Akkor mégis miért, ment vissza a városba? – kavarogtak a gondolatok a fiatal nő fejében.

– Akkor az apámat láthattam álmomban? – kérdezte bátortalanul Jali.

– Meglehet – bólintott az öreg.

– Nem láttam az arcát! – ráncolta dühösen a homlokát Jaliyah. – Akkor az apám is valami mentális erővel bíró ember lehet? Sámán, mint te, nagyapa? Farkassá váltak mind a ketten!

Az indián rezzenéstelen arccal hallgatta a szavait, térdére engedte kezeit, a pipát morzsolgatta. Előtte volt az a szörnyű éjszaka, amikor a vadőr segíteni hívta őt. Soha előtte még nem látott olyan szerzetet, csak gyerekkorában hallott történeteket. De akkor ott a Menedékházban, közel érezte a halált.

– Azért, mert valamit nem láttál, az nem biztos, hogy nem létezik – dünnyögte az orra alatt Homero. – A legendáknak mindig van valóságalapjuk. Gyerek voltam még, amikor az apám a tűz mellett mesélte, amit neki annak idején az anyja. Már ki tudja hány szülő adta át gyermekének a történetet, ami abba az időkbe nyúlt vissza, amikor őseinket rezervátumokba kényszerítették és a telepesek a földekért legyilkolni is képesek voltak családokat.

– Szájról-szájra terjedt? Akkor ki tudja mennyit változhatott a történet, mi igaz belőle és mi eltúlzott mese?! – Jali hangjában volt némi hitetlenség.

– A törzs egyik kislánya az erdőben játszadozott, bajba került, de valaki megmentette az életét. Fehér fiúgyermek volt, és ruhátlan, amikor visszavitte a törzshöz az eszméletlen kislányt. Befogadták és az Adahy nevet adták neki, ami annyit jelent: az, aki az erdőben lakik. Ahogy teltek az évek Adahy nem csak beleolvadt a törzsbe, de nagyhatalmú sámán lett. Bőrváltó sámán! Adahy kétbőrű volt!

– Kétbőrű? Bőrváltó? Ez mit jelent?

– Fel tudta venni egy állat alakját!

– Milyen állatét?

– Farkasét.

Jaliyah úgy hallgatta nagyapja szavait, mint a gyermekek a mesét a tűz körül.

– Adahy és a fiatal lány között gyengéd érzelmek alakultak ki. Ahogy elkezdődött az üldöztetés és a népírtás, Adahy államokon át kísérte a lányt, s közben megszülettek az ikreik. Egyik farkas a másik emberi alakban. Rájuk találtak. Adahy farkasként védelmezte őket. A lányt Orendának hívták, az életben maradt fiát pedig a lány bátyja után Owlenek nevezték el.

Jaliyah ajka zavart mosolyra húzódott.

– Nagyapa! Most ezzel azt akarod mondani, hogy léteznek farkasemberek? – kishitű kérdésére a fiatal nő nem kapott szóbeli választ nagyapjától, csupán egy jelentőségteljes, sokatmondó pillantást. – Na neee! – Jali hitetlenkedve nevette el magát, legyintett. – Felnőttem nagyapa, nem tudsz ilyen történetekkel ámítani! – kacagta, de a nevetése zavart mosolyba szelídült, ahogy az öreg szobormerev arccal nézett vissza rá. – Emberből farkas, farkasból ember – suttogta Jali, amit álmában is látott. – Azt mondod, van ilyen?

– Akiről meséltem, Orenda – folytatta Homero. –, annyit jelent, mágikus erő. Ezt a gyógyító erőt örökölte édesanyád, és te is, kicsikém. A fehér kisfiú, aki akkor megmentette Orendát és visszahozta a faluba, az a farkaskölyök volt, akit Owle, a bátyja talált és hazavitt még régebben. Orenda a te ősöd volt, Jaliyah és a saját szemével látta, ahogy a farkasból fiú lett, de senkinek nem árulta el, csak Owlenak. A két testvér titka maradt. Aztán Orenda megöregedett és elmesélte a történetét a gyermekeinek, azok pedig az övéiknek. Így szállt ez utódról utódra. Egy ilyet aztán én is a saját szememmel láttam – suttogta az öreg indián, mintha attól tartott volna, hogy valaki talán épp most is figyeli őt és azonnal halállal bünteti, amiért kifecsegi a titkot.

– Te láttál ilyet? – kérdezte döbbenten Jali, amire Homero némán, összeszorított ajkakkal bólintott – Mikor? Hol? Milyen volt? – ömlöttek unokájából a kérdések, de az öreg többet nem akart beszélni róla. Olyannyira nem, hogy a fejét rázogatva jelezte unokájának, hogy nem mond többet.

– Segíts nekem, nagyapa! – Jali felpattant és az öreg indián elé térdelt, szinte belekapaszkodott a reszketeg kezekbe. – Félelmetesen érzem néha magam! Félek magamtól! – mondta könyörgő tekintettel Jaliyah. – Valami nincs rendben velem és tudni akarom, hogy mi az!

– A vadőr kért akkor segítséget – bukott ki a sámánból. – Azt mondta egy beteg farkas. De nem egy közönséges állat volt! Éreztem rajta, aztán meg is tapasztaltam!

– A vadőr? Aki látta anyát a szurdoknál? – Homero csak bólogatva válaszolt. – Talán jobban ismerte anyát, nem csak egy futó találkozásból – gondolkodott hangosan Jali. – Mi lenne, ha megkérdezném őt?

– Ne! – szakadt fel az öregből, elkerekedett tekintettel. – Eszedbe se jusson!

– Miért? Ő talán, tudhat valamit. Nem? Egyszerűen odamennék, és megkérdezném.

– Kellő körültekintés nélkül, nem ajánlatos. Nem tudom, Maximus hová tartozik. Sok különös dolog van erre. – Homero rettegett félelemmel gondolt vissza arra a lényre, aki a rácshoz húzta őt, és a lángoló zavarodott tekintetére. Attól a naptól fogva már nem volt benne biztos, hogy McGinty is nem-e tartozott az ilyen lények közé. Őszintén féltette tőle az unokáját.

Jali homlokát ráncolva hallgatta nagyapját, miközben volt egy olyan érzése, hogy sokkal többet tud, mint amit elárult neki. Pár perccel ezelőtt még Jali úgy gondolta beszél az öregnek a farkasról, akit egy ideje már érez, hogy figyeli őt, de aztán úgy döntött egyelőre még hallgat róla. Látta nagyapján a félelmet, nem akarta még ennél is jobban megrémiszteni. Nem akarta, hogy elkezdjen aggódni érte, hiszen ő nem érezte magát veszélyben.

– Megyek – fújta némi gondolkodás után – Holnap korán kelek. – Ahogy felállt még visszahajolt az öreghez, és puszit nyomott az ősz fejére – Jó éjt, nagyapa!

– Álmodj szépet, kicsim! – mondta a tűzbe merengve Homero.

Ahogy Jali újra a szobája magányába húzódott, elindultak a gondolatai. Megrohanták a találgatások, a képek. Felkuporodott az ablak alatti szófára, s a párkányra könyökölve nézett bele a sötétségbe, a fák közé.

Mi van, ha az sem közönséges farkas, akit már kétszer is éreztem? Mi van, ha ez a karmám? Ami anyámnak is. Egy farkasember – az állát az öklére támasztotta.

Mi van, ha most is itt lapul a fák között, és figyel? – a gondolatra is végigszaladt a hátán a hideg. Eszébe jutottak, nagyapja iménti szavai. Lassan óvatosan elhúzódott az ablaktól, és behúzta a sötétítőt. Fázósan fonta össze a karját a teste előtt a vállait markolva. Elhátrált az ablaktól, de még mindig a függönyt nézte.

Tisztán érezte kinn annak a zavart lénynek a jelenlétét.

Vagy ő lenne az apám? Azért figyel és követ engem? Azért érzem anyám fájdalmát, mert történt vele valami? – zakatoltak a gondolatok a fiatal nő fejében.

Jali megreszelte a gyertyát, visszatekerte, indította, és nézte, hogy kap-e szikrát. Annyira belemerült a munkába, hogy észre sem vette az alakot, aki már jó ideje, figyelte őt. Nagyot fújva a sokadik próbálkozás után, úgy döntött, pihenteti a dolgot. Olajos kezét szakadt farmerjába törölte, felkarjával elsöpörte a szemébe lógó tincseket, ahogy felegyenesedett a félkész motor felől. Megfordult, s minden izma összerándult, ahogy szinte beleütközött a közvetlen előtte magasodó, fakóbarna, jéghideg tekintetű, masszív testalkatú férfibe. Az mozdulatlanul meredt rá, mint egy ugrásra készen álló ragadozó.

– Bocs – biccentett pár másodperc után, szája sarkában ott bujkált egy visszatartott, félmosoly. – Elbambultam, ahogy néztelek.

– Cody kinn van a kútnál – mondta Jali, kezét abba az irányba lendítette.

– Tudom – bólintott lapos, kimért pillantással, aztán ő is arra nézett, majd újra Jalira. – Ő mondta, hogy ide jöjjek. Crabbet keresem.

– Én vagyok.

A fiatal férfi a válaszra, végignézett a Jaliyahn, elég lassan, és alaposan végigmérve.

– Te fogsz lelket lehelni a motoromba? – vonta fel a szemöldökét az idegen hitetlen mosollyal.

– Nincs lelke? – kérdezett vissza, ugyanazzal a gúnyos hangnemmel Jali, mint amit a férfi használt.

Bármennyire is volt jóképű az idegen, legalább annyira ellenszenves is volt Jalinak. Nagy önuralomra volt szüksége a fiatal nőnek, hogy ne legyen vele még ettől is csípősebb.

– Akárcsak nekem – vonta fel vigyorogva a szemöldökét a férfi. – Belém is lehelhetsz – provokálón közelebb hajolt Jali fölé – egy kis lelket.

Jaliyah inkább nem válaszolt, mert legszívesebben ütött volna. A városban ezt a pimasz közelséget már nem viselte el, és most sem. Közönyös arccal elnézett mellette, aztán határozott mozdulattal ujjbegyeit szegezve a férfi mellkasának eltolta őt az útból. Érzett némi ellenállást, nyilván az erejét próbálgatta az idegen, így Jali nem finomkodott. Amaz végül utat engedve neki ellépet előle, de utána fordult és alaposan végigmérte őt, ahogy elhaladt mellette.

Jali legszívesebben bepancsolt volna neki egyet, de nem akart már az első napokban rossz benyomást kelteni, nem akart „problémás” lenni, mint ahogyan sokszor emlegették. Így inkább mélyebben és lassabban vette a levegőt, hogy higgadjon, bár felkészült arra is, ha férfi keze megmozdul utána, akkor ő biztos, hogy eltöri. Hallotta, nem csak utána fordult, de lassan követni is kezdte, miközben azt is érezte, hogy folyamatosan őt nézi. Rettenetesen zavarta és dühítette.

A cicababák után csorgasd a nyálad, te seggfej! – bosszankodott magában Jali.

– Cody nem is mondta, hogy Crabb egy csaj – törte meg a feszült csendet a magabiztos idegen.

– Kellett volna? Szerelőt kerestél, nem?

– De. – Mélyről jött ez az egy szó, mintha nem is a torkában keletkeztek volna a hangok, hanem a mellkasában. Ráadásul Jali már a nyakában érezte a férfi leheletét, ahogy az megszólalt.

Hogy a büdös francba?! – az indián vérvonallal rendelkező fiatal nő dühösen húzta össze a szemöldökét, s ahogy fordult már lendült is a keze. Az idegen meglepő gyorsasággal kapta el a csuklóját, mint aki már előre számított a mozdulatra. Jali feje felé tekerte a karját s a falhoz nyomta az ajtó mellett, mielőtt még kiléphetett volna rajta. Jali minden izma belefeszült a szabadulásra tett kísérletbe, de támadója hihetetlen erősen tartotta a legkisebb erőlködés nélkül. Egészen közel hajolt hozzá, mire Jaliyah elfordította a fejét, s már a térdét lendítette, hogy ágyékon rúgja, mire azt is rutinosan hárította, s a combjaival a nő lábait is a falhoz szorította.

– Most azonnal engedj el! – parancsolta Jali dühösen fújtatva, bár már saját magának is nevetségesen hangzott követelése. Tagadhatatlanul érezte az erőfölényt, amit a városban a környezetében, eddig senkitől nem tapasztalt.

A férfi ajka mosolyra húzódott.

– Jó az illatod – morogta, s mélyen szívta be, ahogy végighúzta az arcát Jali nyakának vonalán.

– Gondolom! – fújta a félig indián nő, csak a szavaival tudott visszavágni. – Egy ideje a kocsi alatt izzadok. Csodás lehet! – Nekifeszült ugyan többször is, de acélbilincsként tartották a kezek.

– Nem láttalak még itt. Nem rég jöttél, igaz?

– Engedd el, Kieran! – csattan ostorként egy ismerős hang. Cody elszánt tekintettel, határozott léptekkel közeledett. A mosolygós vidám fiút, Jali ilyennek még nem látta. A tenyérbemászó kliens, lassan elhúzódott tőle, a magasba emelte kezeit, olyan megadás jeleként.

– Nem bántottam.

– Nem is ajánlom! Takarodj ki! – Cody szavai parancsként pattogtak. Kieran lassú, kimért mozdulattal az ajtó irányába fordult, és engedelmesen elindult. Ahogy fordult, hosszan fúrta tekintetét a nőébe. Jali pedig állta, nem nézett félre; és meg mert volna rá esküdni, hogy a világosbarna szemekben, mintha borostyánsárga fény örvénylett volna egy pillanatra.

– Eszedbe se jusson! – morogta fenyegetően Cody, ahogy elhaladt mellette. Végig követte a tolakodó vendéget pár lépéssel mögötte, teljesen a kocsijáig.

Jali csak aztán kezdett el remegni, amikor már magára maradt. Pillanatok alatt szertefoszlott az a magabiztossága, hogy meg tudja magát védeni. Nézte a két távolodó fiatalembert, akiken már nem is látszódott az előbb incidens feszültsége. Jali gyűlölte, hogy remegett a keze, amikor beletörölte a nadrágjába. Könnyebb volt a szívének, hogy csak úgy magában, de még dühösen Kieran utána sziszegte:

– Hogy törjön el a kezed, te rohadék!

Arra számított a legkevésbé, hogy a szerelőműhelyben fogja érni ilyen inzultus és nem a kocsmában. Ott valahogy mindenki olyan fegyelmezetten viselkedett. Eszébe jutottak nagyapja szavai, aztán a buszon látott fiatal férfi intenzív barna, örvénylő mély tekintete, meg a villanás a Kieran szemében.

Milyen emberek laknak erre? Itt valamiért, mások az erőviszonyok. Össze kell kapnom magam, hiszen valami bőrváltó sámán is lenne az őseim között, vagy mi a szösz. És rá kell edzenem a fizikai erőlétemre is – futott át Jali agyán, szinte ő maga hallotta, ahogy most erősen és hangosan vert a szíve. Percről-perce gyűlt benne az eltökéltség, hogy nem hagyja magát megfélemlíteni. Valami, mintha felszabadult volna benne, ahogy ezeket a gondolatokat kiengedte magából. Elmúlt a remegés, a félelem, csak a szilárd eltökéltség maradt, és mérhetetlen felszabadult érzés a mellkasában.

FARKASOK UTÓDAI - 7

Dean mélyen szívta tele a tüdejét friss erdei levegővel, miközben a teste mellett lógatta a fejszét. A fák között beszűrődő napsugaraktól, hunyorogva nézte a szabálytalanul himbálódzó leveleket, a bokrok megmozduló vékony ágain. Túlnézett a mozgó bozótoson, figyelte, és próbálta szelektálni az érzékelt zajokat. Akaratlanul szaladt ráncba a homloka, ahogy orrát megütötte a bűz. Miriam mindig lehurrogta, ha megjegyzést tett a szagokra, ő pedig soha nem értette, hogy más miért nem érzi azt és úgy, mint ahogyan ő.

Két fekete, szikrázó, pontszerű szem villant a bokron túlról, ahol kirajzolódott egy hatalmas, barna, dombszerű alakzat. Erősebben markolta meg a fejszét, igazított a fogásán, ujjai szorosan, mégis rugalmasan fonódtak rá. Zubogott a dobhártyája, egyre gyorsabban kezdett verni a szíve. Akaratlanul szorította össze az állkapcsát, még az izmok is megfeszültek az arcán. Minden porcikája felkészült a medve támadására. Lassan, kicsit lentebb engedte az állát a vállai alá, és várt. Úgy szegte le a fejét, mint mikor a kutyája támadni készült. Neki már fel se tűnt ez a szinte ösztönös, reflexszerű mozdulat, pedig már a haverok is megjegyezték neki, hogy tudják, ha ezt csinálja, akkor nem ajánlatos tovább bosszantani őt.

Ha nekem jössz, én, szétszaggatlak – dübörgött az agyában, szilárd elhatározással. Figyelte, szemezett a hatalmas állattal, de nem hátrált egy lépést sem, mozdulatlanul állta a tekintetét. Az meg, csak nézett, mintha azt fürkészte volna Dean szemében, hogy neki mi a szándéka.

Dean nem akarta bántani az állatot, ha az nem megy neki, ha szépen tovább ballag, akkor ő is végzi tovább a dolgát. Ez volt, a félvér terve, miközben hosszan szemeztek, s egyre inkább azt gondolta, nem úgy tűnik, hogy a medvének szándékában állna rárontani. A hatalmas állat, mint egy bölcs vadász, aki tisztában van erejével, megrázta nagy busa fejét, végignyalta pofáját, és tovább indult. A szemét viszont le nem vette Deanről, sokáig nézte, aztán egy lusta rövid morgással tovább indult, mintha csak azt mondta volna neki: „Na, azért! Cső haver!"

A fiatal férfivá érett félvér figyelte, ahogy lassú, komótos mozgással, eltűnt a medve a sűrű bokrok között. Ugrásra kész izmai lassan kiengedtek, a balta nyelén enyhült az ujjai szorítása. Nagy levegőt véve kihúzta magát, megmozgatta a nyakát, a vállait. Lazán lendítette a baltát, egy csuklómozdulattal megpördítve a levegőben. A rövid kis medve-kaland után, folytatta a kerítés javítását. Az éjjel megrongálódott, és ő ajánlottam fel keresztapjának a segítséget, mert szeretett fenn lenni, az erdészháznál. Minden alkalmat, és indokot meg is ragadt, hogy ott tölthesse az időt.

Helyére ütötte a baltával, az oszlopnak szánt farönköt, aztán a szöges dobozért nyúlt, aminek éppen csak zörgött még az alján.

– Fasza – sziszegte a fogai között. Öt újjal túrt a baseball sapka alá, ami valamelyest „ápolt és eltakart". Nem volt barátságban az ollóval, ráadásul, sikerült helyes kis szarvakat feküdnie sűrű, vastag szálú hajába.

Megrázogatta a többi szöges dobozt is, felmérte a készleteket, s úgy döntött - felfüggesztve javító munkálatait -, beszerzőútra indul. Átnézte, hogy mire van még szüksége, mert ha már lemegy Edmond McNulty hobbiboltjába, azt ne csupán egy doboz szögért tegye.

Ed talán csak azért volt egy fokkal nyitottabb, mint keresztapja, mert egy bolt vezetéséhez, a kereskedelemhez, elengedhetetlen volt az emberekkel való kommunikáció, és kapcsolattartás. Azt viszont nem értette, ha keresztapjával jól megvoltak, rá miért nézett úgy mindig, mint a véres rongyra. Ellenszenves viselkedése ellenére, azért Dean mindig segített neki behordani az áruját.

Gyorsban, egy kupacba dobálta a szerszámokat, közben a rönköket is összébb rugdosta, kisebb rendet hagyva maga után, amíg vissza nem tér folytatni a munkáját. Keresztapja alaposan megtanította a pedantériára.

A tiszta, lassú folyású patak fölé hajolva, lemosta magáról az izzadsággal keveredett mocskot. Jól esett neki a friss víz, legszívesebben ruhástól gázolt volna bele.

A kis áruszállító teherautó, éppen ott állt a bolt előtt, és Dean azonnal beállt segíteni. Hátrafordította baseball sapkája sildjét és már vállára is kapta plató végébe készített dobozok egyikét.

– Szép napot, uram! – köszönt vigyorra húzott szájjal. Volt ebben egy leheletnyi pimaszság is, mert csakazértis meg akarta mutatni, hogy ő, a boltos pokrócsága ellenére, kedves vele. McNulty morgott valamit viszonozva a köszönést.

– Elbírok vele, nem kell kivenned a kezemből a munkát – morogta aztán a klán vezér –, akár egy vénasszonytól a táskáját, ha átkíséred az úton.

McNulty valóban nem egy reszketeg öreg volt, sőt! Korához képest láthatóan jó kondival rendelkezett. Deannek fogalma nem volt róla, hogy a hobbibolt tulajdonosa miféle szerzet, és milyen magas titulussal bír. Ő csak megmagyarázhatatlanul furán érezte magát a férfi közelében.

A félvér mosolya szélesedett:

– Tudom, uram! Semmiben nem hasonlít, egy vénasszonyra! Ezt garantálom! – Ed csak egy rosszalló pillantással reagált a fiatal szavaira.

A köszöbön Fyra jelent meg, az ajtókeretnek támasztott vállal megállt, és nézte, ahogy Dean közelebb húzta magához a következő méretes dobozt a platóról. A félvér válla felett csak egy fejbiccentéssel köszönt a lány felé, mert is volna több érdeklődést mutatni, Ed lánya iránt?! Az apa oroszlán módjára védelmezte a lányát, amit a lázadó kamasz minduntalan nyilvánosan szabotált. Igaz, apja kedvéért katonai gyakorló nadrágot viselt, ha a boltban forgolódott, de a tökéletesen kidolgozott hasizmait kivillantó, szakadt pólóról, még az ő kedvéért sem mondott le. Ezüstöt, szinte fehér, szemébe lógó frufruja mögül, pimaszul mosolygott fel Deanre, ahogy elhaladt mellette, aztán csatlakozott, hogy ő is kivegye részét a munkából.

Nyílt kihívás volt, ahogy az ajkait is beharapva, kihívó, sokat sejtető pillantással mérte végig a fiatal férfit. Dean akaratlanul mosolyodott el az orra alatt, hitetlenkedve csóválta meg a fejét. A gondolatait megtartotta mélyen magában, és csak remélte, hogy Ed semmit nem vett észre, lánya gesztusából. Ám ahogy gyilkosan nézett a félvérre a klán vezér, amikor elhaladtak egymás mellett, Dean már abban sem volt biztos, hogy az apának nincsenek gondolatolvasó képességei.

Ahogy így hordták be az árut, beviharzott a mackós termetű, jó barát is, Cody. Első dolga az volt, hogy hatalmas kezeit körbefonta Fyrán, Ed pedig széles vigyorral veregette hátba a fiút.

– Elkéstél! Mindent bepakoltunk! Valld be, hogy eddig apád kocsmájából figyelted, hogy mikor végzünk! – Cinkosan kacsintott a vezér és elvonult hátulra a raktárba.

Dean soha nem értette, hogy Codyval miért tud ilyen közvetlen lenni a boltos, vele pedig miért ellenszenves.

Fyra, ügyes mozdulattal csúszott ki Cody hatalmas kezei közül, aztán ahogy fordult, lekapta a baseball sapkát a félvér fejéről. Dean utána nyúlt, mire Fyra először, automatikusan a magasba emelte, aztán rá kellett jönnie, hogy ez az ötlet veszett ügy, hiszen nem bírta olyan magasra emelni, hogy a fiatalember el ne érje. Hatalmas kört leírva, a háta mögé rejtette, és úgy forgolódott, hogy testével védje, Dean visszaszerzési próbálkozásai elől. Az alakváltó érezte, hogy lángolt az arca. Vörös volt a szégyentől, mert a haja úgy állt, mint aki most kelt ki az ágyból.

– Visszakapod, ha megmondod, hogy hol festik a hajadat?!

– Nem járok fodrászhoz – motyogta Dean, zavartan kapkodta a tekintetét, miközben remélte, hogy Ed, nem pont most fog visszajönni a boltba. – Add vissza, Fyra!

– Akkor, mivel fested? – incselkedett tovább a lány.

– Nem festem! Ilyen. Add vissza, kérlek!

– Ilyen színű haj nincs! Miért nem ismered be, hogy fested? – pimaszkodott a lány, még mindig birtokolta a sapkát, hátrálni kezdett vele.

– Mert nem festem! – Dean megállt, lemondóan hátsó zsebébe süllyesztette kezeit.

Haja valóban olyan volt, mintha fodrász keze által lett volna több színű. Megtalálható volt benne, a barna árnyalatainak széles skálája, a legsötétebbtől kezdve, egészen a világosig, s még szinte fekete tincsek is voltak benne. Deant azért is bosszantotta - hogy azt hitték festeti -, mert ő azt nem tartotta férfias dolognak, soha nem is tette volna. Állandó támadási felülete volt ez, mert tudták, hogy dühös érte, így ha csak tehették ugratták is vele.

Nézte, ahogy szemtelenül szemezett vele a lány, s közben azon gondolkodott mivel vághatna vissza, mivel állíthatná le Fyrát.

– Ha festeném is, a barna még mindig jobb, mint a fehér. Előbb utóbb úgyis megőszülünk, minek azt siettetni?

A lány szemének csillogása megváltozott, szinte szikrákat szórt, sértett büszkeséggel húzta ki magát.

– Ez nem ősz! Sarki ezüst, és a saját hajszínem! – sziszegte felszegett állal Fyra.

– Na, látod az enyém is – dünnyögte Dean, közben állta az állandóan pimaszkodó lány tekintetét. Nagy levegőt vett, és kinyújtotta felé a kezét. Fyra beharapva ajkát durcás, lemondó mozdulattal csapta az alakváltó tenyerébe a sapkát.

– Különben meg… – köszörülte meg a torkát a lány, szégyenlősen összefonta háta mögött a kezeit. – Kár takargatni. Klassz – hadarta egy vállrándítással, és ki is viharzott.

Cody, szolid vigyorral ingatta a fejét, Dean meg elindult a polcok között összeszedni azt, amiért tulajdonképpen jött.

– Simán megfektethetnéd – pislogott a termetes barát abba az irányba amerre az előbb Fyra távozott.

– De nem akarom! – vágta rá azonnal Dean, közben visszabújtatta rendetlen haját, sapkája védelmébe. – Különben meg a te barátnőd, vagy nem?

– A kémia, az tagadhatatlanul működik közöttünk, de ez tiktok! – mondta vigyorogva Cody, majd félmosollyal folytatta, mint aki elmereng egy emléken. – Bár, sokszor annyira másnak érzem. Mintha nem hozzám tartozna.

– Miről beszélsz, Cody? Nem az atlétatrikód van rajtad! Amúgy Ed tudja, hogy a lánya rajzolgatni szokott a körmeivel a hátadra? – Dean szemtelen vigyorral vonogatta a szemöldökét, kézfejével mellkason legyintette barátját. – Haver! Ne mond nekem, hogy nem passzoltok!

Cody, széles, zavart vigyorral kapkodta a tekintetét, elismerő bólintással ellökte magát a pulttól, és Dean nyomába szegődött a polcok között.

– Hát nem semmi egy csaj az biztos! Nem csak mar – a fiatalember a szemeit forgatta, és nem úgy, mintha nem élvezné azt, amit tesz vele együttléteik alatt, a szőke kis démon –, de harap is!

Dean egy pillanatra megdermedt, rátörtek a régi zavaros emlékek. Szinte hallotta a mellkasát, mintha dörömböltek volna odabenn, zúgott a dobhártyája. Akaratlanul szorította össze a fogait, nagyot nyelt.

– Nem hiányzik belőled egy darab sem – hadarta, magára erőltetve egy mosolyt, de inkább egy kényszeredett vigyorra sikerült. – Szóval nem szaggatott még szét. – Az utolsó szavakat szinte már csak suttogta. Egy sóhajjal nagyot nyelt, a nyelvét a szájpadlásához dörgölte, próbálta eltüntetni az érzést, és az ízt, amik hihetetlen erővel öntötték el, az emlékek hatására.

– Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan Cody, fürkészve barátja arcát.

– Persze! – vágta rá azonnal Dean, de érezte, hogy megremegett a hangja.

Barátja a vállára tette a kezét, s meggyőződéssel mondta bele a szemébe:

– Kathyt nem te bántottad! Az egy állat volt, Dean! Nem te! Egy rohadt kibaszott fenevad! – folytatta tagoltan, nyomatékot adva minden egyes szónak. – Örülhetsz, hogy te megúsztad!

– Egy rohadt kibaszott fenevad – ismételte el Dean barátja szavait elmerengve az emléken, majd hangosan fújta ki a levegőt. – Jah. Az. Keresztapám is ezt mondta. Állattámadás volt.

Cody megveregette a vállát.

– Segítek felvinni a cuccot – biccentett, s állával Dean kezébe felhalmozott dobozok felé bökött.

– Kösssz.

– Legalább jót dumálunk! – mondta, s csapott egyet barátja hátára.

Hirtelen a semmiből beviharzott Fyra, s széles mosollyal, hihetetlen ruganyossággal ugrott fel Cody ölébe. Lábait, a dereka köré kulcsolta, ujjait a tarkójára fonta, s mohón vette birtokba a száját. Mint egy vadászó ragadozó, aki épp most kezdi felfalni a zsákmányát. Dean el nem tudta képzelni, hogy merhet ennyit ez a lány, és ráadásul úgy, hogy az apja bármikor betoppanhat. A félvér pislogott a raktár ajtaja felé, megköszörülte a torkát, mire Fyra, vigyorogva szakadt el Cody szájától. Arcát hozzádörgölte a fiú borostájához, tekintetét közben kihívóan fúrta Deanébe. A fiatal alakváltó ismerte már Fyrát. A lány szinte soha nem volt kiszámítható, viszont attól még sokszor nem értette a viselkedését. Próbálta azzal magyarázni, hogy kilencven százalékban bizonyára, az apját és a környezetét akarta csupán sokkolni kihívó provokatív viselkedésével.

– Te nem akarsz megdugni, Dean? – kérdezte váratlanul Fyra.

A fiatal alakváltó a feltett kérdésre még a levegőt is félre vette, hitetlenkedve kerekedtek el a szemei, aztán zavartan pislogott Cody felé, aki csak vigyorogott az egészen. Dean tagadhatatlanul nem tartotta normálisan működő kapcsolatnak az övéket, nem igazán értette egyikkőjüket sem. Biztos volt benne, hogy ő, nem így reagálta volna le a barátnője viselkedését.

– Nem Fyra, én, nem akarlak megdugni – válaszolta csendesen a torkát köszörülgetve.

– Egyszer majd?!

– Nem, Fyra. Soha! – vágta rá Dean határozottan. Kezdett a félvér számára egyre kínosabb lenni a helyzet. A pultra számolta az áruért járó összeget, aztán kifordult a boltból. Cody akkor érte utol, mikor már az úttesten is átvágott.

– Gondolom, nehéz volt lefejtened magadról – vigyorgott erőltetetten Dean. – Te ezt tényleg normálisnak tartod, haver?

– Szereti megbotránkoztatni az embereket. Hidd el öregem, ha csak próbálkoznál, leszaggatná – nagy levegőt vett – a kezeidet.

– A kezeimet? – kérdezett vissza Dean, tettetett, elgondolkodó ábrázattal. – Még jó, hogy csak a kezeimet.

Cody vigyorogva, taszított a vállával barátján, s olyan erővel sikerült neki, hogy a félvért kibillentette az egyensúlyából és Deannek ki kellett lépnie oldalra, hogy ne essen el.

– Kissé heves, felajzott viselkedése van néha, ez igaz. Különben meg – rántott a vállán Cody. – Eleve veszett kapcsolat a miénk. Nincs jövőnk – motyogta a mackós alkatú fiatalember, hangjából azért kicsengett egy kis csalódott szomorúság annak ellenére, hogy azt a látszatot akarta kelteni: egyébként mellékes számára a lány. Viszont a tekintete arról árulkodott, hogy ez nem egészen így volt.

Hallották a fűrészek hangját, épp egy részt csupaszítottak az erdőből.

– Vigyáááááááááááááááááááá'! – A kiáltást hatalmas robaj követte. A kidőlő fák, recsegve törtek utat maguknak, nagy morajjal zuhantak a földre. Hallatszott a gépek hangja, a lecsupaszított rönkök éles kopogása, ahogy egymásnak ütődtek rakodás közben.

Cody jelentőségteljesen köszörülgette a torkát:

– Dean.

– Mond.

– Huszonöt éves vagy…

– Igen, és?!

– Tudom… én aztán hidd el, hogy tudom, mennyire szeretted Kathyt, és mit jelentett neked. Végigizgultam, és drukkoltam veled, az egészet, a kezdetektől… emlékszel?

– Emlékszem – motyogta Dean, nagyot nyelt, mert úgy érezte kiszáradt a szája.

– Lépj tovább!

A fiatal félvér megállt, egy hangos sóhajjal a földre szegezte a tekintetét.

– Jah – fújta – Tudom, persze hogy tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem megy.

– Nem a te hibád! – próbálta tovább győzködni őt Cody – Nem te tehetsz…

– Te ezt, nem érted! – fakadt ki hirtelen Dean, barátjába fojtva a szót. Elkapta a remegés, mindene reszketett, az izmai vibráló táncot jártak a bőre alatt.

– Nem biztos… – erősködött tovább a mackós termetű fiatal.

– De, Cody! – vágta rá Dean. – Én, ott voltam!

– Jah, csak nem emlékszel semmire! Sokkot kaptál, vagy mi! Dean! Nem is voltál észnél! Nem, te bántottad! Megállapították, hogy egy állat végzett vele, neked meg csak isteni szerencséd volt!

– Ilyen isteni szerencse, nincs! – ingatta a fejét az emlékektől még mindig remegő fiatal félvér.

Feszítette a mellkasát mindaz, amit érzett. Annyira akart róla beszélni, de nem tudott, szinte belészorult. Erősen szorította össze az állkapcsát, megfeszültek az izmai. Már láthatóan rángatóztak a vállai, közben mintha görcs állt volna a kezébe, remegtek az ujjai. Cody, együttérzőn nézett végig rajta, majd egy hirtelen mozdulattal magához rántotta és veszett erősen szorította.

– Nyugi haver! Nyugi! – a jó barát megijedt, hogy Dean talán epilepsziás rohamot kap megint.

A félvér pedig igencsak meglepődött, hogy Codyban mennyi erő volt. Bár ránézésre is meg lehetett állapítani a fiatalemberről, hogy nem lehet gyenge, de Dean úgy érezte, törés határra kerültek a csontjai.

– Megfulladok! Engedj el!

– Bocs! – Cody hátrébb lépett, láthatóan kicsit megijedt, zavartan simított végig pár centis haján.

– Vigyáááááááááááááááááá'! – hallatszott újra a távolból.

Dean állkapcsát összeszorítva nyakát kissé megnyújtva, állát előre tolta válla vonala alá engedve, izmai megfeszültek. Cody, először elmosolyodott barátja szokásos testtartásán, majd a homloka ráncba szaladt. Tudta, hogy ez nála önkéntelen, és mindig oka van.

Valahogy, a kiáltás hangsúlya más volt, mint az előbb! A figyelmeztetést, újabb kidőlt fák recsegése követte, s a zajok veszélyt sejtve, nagyon gyorsan közeledtek. Dean egész belsője megremegett, az izmai pattanásig feszültek, s azzal egy időben, hogy nem sokkal előttük, nagy robajjal nyíltak az ágak, már lapult is az avarba. A hatalmas farönk, a feje felett repült át, ahogy az egyeletlen talaj megdobta. Dean oldalra pillantott, s tekintetével az előbb még mellette álló barátját kereste. Azt még látta, hogy Cody is ösztönszerűen védekezett, a váratlan veszély ellen, keresztbe emelve maga előtt a karjait, védte a fejét. A rönk így is nekicsapódott, és a földre döntötte őt, majd tovább gurult eszeveszett tarolását folytatva, Cody testét pár méteren magával sodorva. Újabb dübörgő recsegés, az előbbi rönk után még több érkezett.

– Cody! – ordította Dean, s mint a rugó ugrott felé. Cody lassan felkönyökölt, megrázta a fejét, forgatta, Deant kereste. Kikerekedett a szeme, amint meglátta, hogy barátja feléje rohant.

Ráordított:

– Tűnj a francba!

Deannek eszébe nem volt, szót fogadni. Dübörgött a mellkasa, az izmai remegtek, dolgozott benne az adrenalin. Átugrálta a rönköket, kacsázva kerülgette a bokrokat. Átfordult a vállán, elhajolva egy felette átrepülő fa elől, majd ugyanazzal a lendülettel felpattant, s veszett iramban folytatta a rohanást, bajban lévő barátja felé. Feltett szándéka volt, hogy eltávolítsa őt a rönkök útjából. Agya lüktetett, egy gondolat töltötte be: kihozni Codyt a lezúduló farönkök gyilkos tömege közül, mielőtt agyonnyomnák. Folyamatosan figyelte barátját, aki, a földhöz tapadva várta, hogy elmúljon a veszély.

Dean imaként hajtogatta magában:

„Istenem segíts! Ne essen baja! Sikerüljön! Sikerülnie kell! El kell érnem!"

Annyira a célra összpontosított, fel sem tűnt neki, hogy a guruló, és pattogó fák között megdöbbentő gyorsasággal ugrált kacsázva. Hihetetlen rugalmas, könnyed mozdulatokkal hosszú távolságokra lökték az izmai.

A fák, végre elfogytak, megtorpant. Lassan kihúzta magát, hallgatózott, beleszagolt a levegőbe. A szemére nem nagyon számíthatott, homályosan látott a felkavart avar, a föld, a fűrészpor és a száraz fakéreg keverékétől. Csak pislogott, kezével legyezve hajtotta arca elől a felkavart port.

Végre lassan kezdett tisztulni minden és megpillantotta Codyt, egy hatalmas rönk fogságában.

Ne! Ne ne ne ne ne ne ne ne – ismételgette magában, miközben egyre gyorsuló léptekkel elindult felé, aztán már futott.

– Cody! Cody! – Dean, barátja nevét ordítozta, szinte levágódott mellé, aztán már fel is állt, körbejárta, felmérte a helyzetét. – Cody! Hé! Cody válaszolj!

A mackós fiatalember nyögött, aztán megmozdult a karja, és megemelte a fejét is. Körbenézett.

– Bazzzzzz’meg – sziszegte a fogai között, fejéről lesöpörte a földet, pár levelet, ágat.

– Bazdmeg te! – szakadt fel Deanből, öklével a levegőbe csapva, újra térdre vetette magát mellette. – Fáj valamid? Érzed a lábaid? – halmozta el aggodalmas kérdéseivel barátját.

– Igen, érzem – fújta Cody – Nem fáj semmim – ingatta óvatosan a fejét.

– Istenem! – Dean megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, bár még mindig remegett. – Tudsz mozogni, hogy érzed?

– Igen, tudok. – Cody hunyorogva felnézett Deanre, aztán körbepillantott, már amennyire tudott, a testhelyzetétől. Zavartság és hitetlenség volt a szemében, ahogy újra a fiatal félvérre emelte tekintetét.

– Menj! Szólj azoknak odafenn, hogy szedjék le rólam ezt a szart! – Cody a gépek irányába bökött a fejével.

– Majd én leszedem rólad – vágta rá Dean. – Ha tudsz mozogni, én megemelem, te meg kigurulsz alóla – magyarázta tervét, élénk kézmozdulatokkal kísérve. Most nem az érdekelte, mit fog hozzászólni barátja, ha meglátja mire is képes. Talpra ugrott, s kereste, hol találhat fogást a hatalmas rönkön. Átkarolni nem tudta, ahhoz túl széles volt, és oldalról sem tudta biztonsággal megfogni, hiszen úgy ha megcsúszik a kezéből, végiggurulhat barátja testén. A rönk végéhez ment, tapogatta mennyire tud alányúlni. Nézte, hogy fekszik Cody, mennyire kell megemelnie, hogy ki tudjon alóla csúszni barátja.

– Te sokkot kaptál, haver! – állapította meg nevetve Cody, miközben figyelte, ahogy Dean kúszott-mászott körülötte, nekikészülődött terve végrehajtásához. – Mi a szart akarsz?

– Leszedem rólad! – vágta rá határozottan a legnagyobb természetességgel Dean azzal, a fa alá tolta a tenyerét biztos fogást kutatva az ujjaival.

– Dean! Legalább a fejed fölé kéne emelned, hogy ki tudjak alóla.... – magyarázta Cody, aztán hirtelen elhallgatott, ahogy a félvér megemelte a rönköt. A mackós, fa alá szorult fiatal szája beszéd közben tátva maradt. Tekintetével követte, ahogy Dean mint egy súlyemelő, rugózva a mellkasához lendítette az emberfeletti súlyt.

– Beszarás – súgta Cody, szinte csak a szája mozgott, a szeme egyre jobban kikerekedett.

Dean lassan, de biztosan kinyújtotta a karját a feje felé, diadalittasan emelte a magasba a rönköt.

Sikerült! Megcsináltam! Persze hogy megcsináltam! Hiszen képes vagyok rá! – ordított a fejében, győzedelmesen a gondolat. Még csak nehéznek sem érezte igazán, inkább attól félt, nehogy kicsússzon a kezéből, vagy megbillenjen az egyeletlen talajon. Ha már, sértetlenül megúszta ezt a durva balesetet a barátja, ne ő törje össze a gerincét.

– Kiférsz?

– Szent szar! – Ez volt Cody válasza, amivel egyidőben már gurult is ki alóla, mintha csak egy ágyon hemperegne, s nem egy több mázsás fa nyomta volna még az előbb az avarba. Amint felállt, Dean ellökte magától a rönköt, s útjára engedve hátrébb lépett.

– Azt a rohadt – fújta, közben kezeit összeütögetve szabadult meg, a piszoktól. – Tényleg jól vagy? Semmi bajod? – kérdezte újra, gyanakvó hitetlenkedő tekintettel méregetve barátját.

Cody, hanyagul leverte magáról a földdel keveredett avart, miközben hasonló kifejezéssel a tekintetében pislogott Dean felé.

Egymást vizslatták.

Láttam, ahogy ledöntötte a rönk, és mázsás fa volt még az előbb keresztbe a hátán. Ennek ellenére semmi baja nem lett, azon kívül, hogy piszkos a ruhája – morfondírozott magában Dean.

– Nem ütötted meg magad sehol? – kérdezte hitetlenkedve, közben tekintete többször is végigsiklott Cody fejétől a lábáig. – Nem sérültél meg? Jól van a fejed? A karod?

Dean tett egy lépést barátja felé, mire ő hátrált. A félvér kérdőn vonta fel a szemöldökét, a tekintetük kutatón egymásnak szegezték.

– Mi a szar volt ez, Dean? – fújta ki végül Cody a kérdését.

– Biztos elszabadultak a rönkök. – Dean abba az irányba bökött fejével, ahonnan a tarolás érkezett.

– Igen, biztos – bólintott rá. – De nem arra gondoltam.

Dean felvonta a szemöldökét, még mindig hitetlenkedve méregette Codyt azon töprengve hogyan lehet az, hogy semmi baja, és talpon, épségben, ott állt előtte.

– Piszok szerencséd volt öregem! – Próbálta elterelni magáról barátja érdeklődő figyelmét a félvér.

– Jah. Az – dünnyögte Cody.

Újra, kínos csend ereszkedett közéjük, még mindig, egymás tekintetét fürkészték.

– Veszett gyorsan és ügyesen mozogsz – szólalt meg Cody, megtörve a köztük lévő csendet.

– Kösz. – Dean nagy levegőt vett. – Te meg baromi szívós vagy…

– Hogy a bánatba tudtad megemelni, azt a rohadt fát? – szakadt fel Codyból.

– Nem tudom. – Dean a kezeit a farzsebébe csúsztatta, tanácstalanul húzta a nyakát a vállai közé. – Talán az adrenalin. Nem? Vészhelyzetben erőt ad az embernek. Olvastam ilyenről… azt se tudja az ember mire képes…

– Te tudtad! – vágott barátja magyarázkodásába Cody. – Tudtad, hogy képes vagy rá. Közölted, hogy leemeled rólam! Nem segítségért, nem a gépekért szaladtál, mint más normális ember tette volna, hanem közölted, hogy leszeded rólam.

– Nem tudom, Cody. Nem tudom. Talán valami génhiba – hadarta zavartan Dean, kapkodta a tekintetét, közben fogaival az alsó ajkát tépkedte. – Valami, nem stimmel velem – ismerte be egy fájdalmas fintorral kísérve. Nehezen jöttek a szavak.

Cody, úgy vett egy hatalmas levegőt, mintha ki tudja milyen jelentőségteljes mondókába akart volna kezdeni, aztán mégis hallgatott. Lehajtotta a fejét, mint aki éppen bűnbocsánatot tart, vagy magában asztali áldást mormol.

Aztán hirtelen felkapta a fejét, hangja, és arca hihetetlen módon megváltozott.

– Akarod, hogy segítsek? – kérdezte lelkesen, megszakítva a kínos, zavart csendet. Tekintetében, gyermeki őszinteség volt. Eddig is haverok voltak, ő volt az egyetlen, legközelebbi barátja Deannek, de most mégis ettől is sokkal több volt a szemében. Cody elindult, s ahogy elhaladt mellette, pajkos szándékossággal bokszolt a vállába, egyáltalán nem fogva vissza az erejét. Deant most nem érte váratlanul, éppen csak megmozdult az ütésre a válla.

– Kemény – jegyezte meg Cody, az orra alatt vigyorogva.

A mackós barát ott maradt az erdészháznál és segédkezett Deannek a javító munkálatokban. Igazság szerint volt ebben egy kis hátsó szándék is, hiszen amit a baleset kihozott a fiatalemberből az tagadhatatlanul felkeltette a Dunkin fiú érdeklődését.

– Szóval – törte meg, a már egy ideje köztük uralkodó csendet Cody, s még ütött egy utolsót az oszlopra, a hatalmas kalapáccsal.

Dean felvonta a szemöldökét, a kérdés kizökkentette kavargó gondolataiból, amik egészen másfelé jártak.

– Azt mondtad, hogy nem stimmel veled valami. – Cody lehajolt egy újabb oszlopért, és kezdte beleverni a földbe. – Érdekel!

– Miért? – kérdezte zavart mosollyal Dean. Nem tudta, örüljön-e barátja érdeklődésének, vagy ne.

– Miééért? – ismételte meg a kérdést jól elhúzva, de aztán nagy lendülettel ömlöttek belőle a szavak. – Talán, mert fantasztikus volt, amit az előbb ott, leműveltél! Ahogy mozogtál! Azok a reflexek! Az erőd! Bazzz’meg! Te, mióta tudsz ilyen súlyokat felemelni? Az, ahogy néha be tudsz állni, azt hittem sokáig, hogy az valami fura szokás vagy mi, de… – Kereste a szavakat, hatalmas kört írt le a kezével, ahogy szétdobta magyarázás közben. – Te ott, megéreztél valamit! Előbb megérezted a veszélyt, mint én! – Hirtelen elhallgatott, elfordult és lehajolt a következő cölöpért.

Dean megköszörülte a torkát, leengedte teste mellé a kalapácsot, ahogy barátja felé fordult.

– Előbb megéreztem, mint te? Neked, előbb kellett volna megérezned? Miért? – kérdezte gyanakvón, kutató tekintettel nézett Codyra, miközben tett felé egy lépést – Hihetetlen, hogy nem lett semmi bajod.

Cody csak lassan emelte rá újra a tekintetét, látszott a szemében, hogy hezitál.

– Cody. Te vagy az egyetlen barátom – kezdte Dean, megnedvesítette kiszáradt ajkát. Az előbb tolongtak a gondolatok a fejében, most mégsem tudta hol kezdje, de még azt sem mit is akart mondani. Próbálta összeszedni a szavakat.

– Én… nem tudok válaszolni a kérdéseidre, Cody. Vagyis, nem úgy, ahogy azt te szeretnéd. Nem tudom, semmit nem tudok. Érzésekről tudok csak beszélni neked, amiket néha érzek, és nem tudok megmagyarázni. Jobban hallok, mint a többiek. Érzek olyan szagokat, amiket mások nem. Anyám kinevet, hogy finnyás orrom van, Edwin gúnyt űz belőlem. Mivel rajtam kívül más nem így érzi, nem tudja nekem senki megmondani mik ezek.

Cody szótlanul és figyelmesen hallgatta Dean szavait, közben le-lesütötte szemét, kapargatta a fejsze nyelét, végigsimított az élén.

– Többször észrevettem már, ha csak kicsit megvágtam magam, pár perc múlva nyoma sem volt – folytatta a félvér, mire Cody felkapta a fejét, s olyan szemekkel nézett rá, mint aki talán mégis tud valamit.

– Miket szoktál érezni?

– Ígérd meg, hogy nem fogsz kinevetni!

– Eddig sem nevettelek ki, azt hiszem – mondta Cody, széttárva a karját.

Dean nagy levegőt vett és lassan belekezdett:

– Dobol... itt... benn... – a mellkasára tette a tenyerét –, nagyon! Olyan mintha hallanám a fejemben, a dobhártyámban, ahogy zubog a vér az ereimben. Furán érzem magam olyankor! Mintha... mintha... na, ezt nem tudom megmagyarázni. – Kereste a szavakat, kapkodta a tekintetét. – Tudom, hogy én vagyok, de mintha magamon belül megint én lennék. Én néznék ki magamból, mintha be lennék zárva ebbe a testbe, de legalábbis korlátozva. – Zavart mosollyal túrt tíz újjal a hajába. – Tudom, ez nagyon zagyva. Igaz? – fújta Dean egy mély megkönnyebbült sóhajjal, hogy végre valahogy szavakba tudta önteni az érzéseit valakinek.

Cody, széles vigyorra húzta a száját, öklével barátja vállába csapott. Tekintete úgy csillogott, mint aki igenis tudná, hogy Dean mit érezhet, miről is beszél.

– Hát engedd ki magadból az állatot ! – kiáltotta az ég felé az ifjú Dunkin, széttárva a karjait.

Dean csodálkozva vonta fel a szemöldökét. Nézte barátja eufórikus arckifejezését, ahogy Cody szélesre tárt karokkal hátrálni kezdett, miközben kihívóan vigyorgott a szemébe, a szemöldökét vonogatva; mintha csak valami tiltott dologra készült volna őt csábítani.

– Lásd és tanulj! – Cody meghajolt kissé, egy alig mozdulattal még fejet is hajtott, mint aki nagy mutatványra készül. – Hát engedd ki az állatot magadból! – ismételte meg előbbi szavait elszánt buzdítással, Deannek szegezve a tekintetét.

Hátra szegte a fejét, s mintha a teste egy képlékeny massza lett volna kezdett hullámozva változni, átformálódni. Végül újra összerendeződött egy egészen más alakzatba, testbe.

Dean ösztönösen markolta meg a kezében lévő szerszámokat, hogy védekezzen, ha szükség lenne rá, de még levegőt is elfelejtett venni. Aztán felgyorsult a légzése, a komótosan feléje forduló, hatalmas medve látványától. Az adrenalinja az egekbe szökött, ahogy az állat egyenesen a szemébe nézett, és abban a pillanatban teljesen leblokkolt a felismeréstől.

– Te voltál – suttogta.

Hát ezért nem bántott! Ezért ment tovább! – zakatolt az agyában.

Álltak egymással szemben, a medve a pofáját hatalmasra nyitotta, ahogy felbömbölt, aztán egy suta mozdulatra emelte félelmetes karmokba végződő mancsát.

– Bazdmeg Cody! Egy kibaszott, baromi hatalmas dög vagy! – Dean csodálattal az arcán, lassan elkezdte körbejárni barátja eddig ismeretlen alakját. A kezéből a földre csúsztak a szerszámok. alig hitt a szemének, pedig ott volt karnyújtásnyira. A félvér bátortalanul emelte a kezét, nem csak látni, de érezni is akarta, hogy visszazökkenjen a valóságba. Ujjaival beletúrt a sűrű, meleg bundába.

– Cody! Codyac, mint a medve!

Csodálatos érzés volt, leírhatatlan, ahogy túrta, simogatta az állatbundát.  Cody pedig, megértő okos tekintettel figyelt, és tűrte, ahogy Dean barátkozik ezzel a formájával. Aztán egy mély, de halk morgással rázta meg nagy, busa fejét, mintha csak azt kérdezte volna: „Na, elég lesz?"

Újra lejátszódott az előbbi átalakulás, de most a végén Cody, emberi alakban állt előtte. Deant nem az érdekelte, hogy barátja egy szál semmiben állt előtte, s azonnal rutinos mozdulatokkal kapkodta magára ruháit.  Figyelte a mozdulatait, közben próbálta rendezni a gondolatokat a fejében, és feldolgozni, amit az imént látott.

– Azért jó hogy nem úgy változol, mint a filmekben a farkasemberek – vigyorogta Dean, és idétlenül érezte magát. – Nem győznék otthon ruhával! – Zavartan csúsztatta a tenyerét a farzsebébe, feszengett barátja előtt. – Én ilyet nem tudok – rázta meg a fejét, szinte szégyenkezve. Úgy érezte minden tekintetben hibás, sehová sem tartozó. Csodálta és egyben irigyelte Codyt, azért, ami.

– Pedig – az alakváltó belebújt pólójába, ráhúzva a csípőjére igazgatta a felsőtestén –, szerintem benned is van valamilyen állat – magyarázta teljes meggyőződéssel.

– Miből gondolod?

– Az érzés, amikről beszéltél. Dean, benned van az állat! – Cody kézfejével meglegyintette barátja mellkasát.

– Akkor mégiscsak én… – Dean elharapta mondata végét, de Cody tudta mi jár a fejében.

– Nem, Dean! Most már pláne biztos vagyok benne, hogy nem te tetted!

– Ugyan honnan? Most te magad mondtad, hogy bennem van az állat! – fakadt ki a félvér, a felismeréstől majd szétszakadt a mellkasa.

Cody, teljesen higgadtan mondta a szemébe a szavait:

– Dean! Láttam, ahogy mozogtál, ahogy viselkedsz. Szerintem benned, egy farkas van. Egy farkas pedig, nem öli meg a társát, sem párzás közben, sem utána.

Óráknak tűnő percekig hallgattak, volt min agyalniuk, kavarogtak a gondolatok mindkettőjük fejében.

– Otthon, ezt tudják rólad? – kérdezte a torkát köszörülgetve Dean.

– Persze! – vágta rá Cody nevetve. – Ők a szüleim! Azt furcsállnák, ha nem az lennék, ami.

Vagyis az öreg meg a felesége is tud ilyet. Ők is ilyen medve alakváltók, vagy mik – nyugtázta magában Dean.

– Fyra tudja? – faggatta tovább barátját a félvér, mire Cody szeme elkerekedett, aztán mérhetetlen fájdalommal sütötte le.

– Nem – dünnyögte, miközben elkezdte rugdosni a földet. Nagyot fújva emelte két kezét a fejéhez, tanácstalanul dörzsölgetni kezdte a sörtéit. Szinte sercegett, ahogy húzgálta rajta a tenyerét.

– Az ő karmolásainak a nyoma napokig rajtad marad. Akkor az, hogyan?

– Lassítom a gyógyulását, hogy ne legyen feltűnő – vallotta be, egy vállrándítással Cody.

– Meddig akarod titkolni előtte?

– Még nem tudom, de majd elmondom neki – hadarta. – De én akarom! Ugye érted?

– Persze. – Dean biztatón vágta hátba barátját – Tőlem, nem tudja meg.

Végeztek a javítási munkálatokkal, összepakolták a szerszámokat, és együtt indultak haza. A felfedezés, hogy mi is a másik, csak szorosabbá tette a barátságukat.

Ahogy a kapuhoz értek, kihallatszott Edwin ordítozása a lakásból. Dean már bánta, hogy barátja vele jött, kellemetlen volt, hogy Cody most fültanúja a bátyja alkoholos tombolásának.

Edwin, ilyenkor mindenkivel kötekedett, fejszével, késsel, puskával fenyegette azt, aki csak közelében tartózkodott, főleg ha még hozzá is szólt. A kiszűrődő hangokból egyértelmű volt, hogy most a feleségét szapulta.

Miriam zavaros tekintettel sietve lépett ki a másik házból. Megállt, a fejével intett, hogy Dean menjen oda hozzá. A fiatal félvér pontosan tudta, hogy anyja azért nem emelte fel a hangját, mert ki akart maradni a családi vitából. Bár ahogy a hangokból ki lehetett következtetni nem vita volt, hanem inkább egyoldalú bántalmazás. Edwin ordított, Maggie pedig, sírva hajtogatta: „Ne! Kérlek, ne!"

Dean állkapcsát összeszorította, izmai megfeszültek, és igencsak nehezére esett, de követte anyja néma jelzését. Amikor viszont egy nagyobb csörömpölést követően Maggie elhallgatott, s ezzel egyidőben felhangzott bentről unokaöccse sírása, megtorpant. Jellegzetes testtartásában hallgatózni kezdett, mire anyja sürgetve, élénken integetett felé.

– Tate is benn van! – szakadt fel dühösen Deanből, mellkasában már dobolt a védelmező ösztöne. Ahogy Miriamra nézett, a nő szemei elárulták, ezt pontosan tudta ő is.

Cody, zavartan kapkodta a tekintetét.

– Azt hiszem, én most inkább megyek – hadarta, s bizonytalanul hátrált néhány lépést a kapu felé.

– Hagyd őket, Dean! – parancsolt nevelt fiára Miriam, visszafogva a hangját.

– A francokat! – fakadt ki dühösen Dean és elindult a ház felé. Csörömpölés, dulakodás zaja, gyereksikoly, ordítozás, és szitkok egyre hangosodtak bentről. A félvér fejében pedig különvált, és erősödni kezdett a hat éves gyerek rémült, visító sírása. Dean keze ökölbe szorult, siető lépteit futásra váltotta. Már nem vett tudomást anyja utasító szavairól, és tanácstalanságban topogó barátjáról sem. Fogalma nem volt, hogy Cody elment-e már, vagy mégis maradt. Azt hallotta, hogy az anyja a nevét kiáltozta, de akkorra már eltüntette az útjából a bejárati ajtót, kiszakította azt a keretéből.

Edwin, a vadászfegyverével a kezében fordult felé, lövés dörrent. Mintha csak vállon ütötték volna, kicsit hátratántorodott, kibillent az egyensúlyából. Csak egy pillanatra látta a vérben fekvő asszonyt, és mellette a remegve síró a vérmaszatos Tate-et. Élt-e még, vagy nem a nő, és hogy a gyermek az anyjától lett-e véres, vagy őt is bántalmazta a részeg férfi, ezeken már nem gondolkodott.

Elborult az agya.

Fájdalmasan feszültek a csontjai, a tarkója, amit egy laza mozdulattal próbált enyhíteni. Gyors mozdulattal billentette a fejét, kiroppantotta nyakcsigolyáit, aztán ordítva lendült fivére felé. Edwin a köztük lévő asztalt a lábával Dean felé rúgta, amit a félvér könnyedén ugrott át, s még a levegőben kikapta unokatestvére kezéből a fegyvert. Dean lába épp csak földet ért, már lendületből fordult, és arcon ütötte Edwint a puskatussal. A gyereksírást, Miriam kiáltozása váltotta fel, Dean nevét ismételgette, és hogy hagyja a testvérét, fejezzék be a verekedést. Az asszonynak volt oka a pánikra, elég mélyen élt benne az emlék, amikor Judah szörnyeteggé válva, elborult elmével tombolt.

Éles fájdalom hasított Dean oldalába. Edwinnek elég volt, hogy aggódó anyja elterelte pár másodpercig a félvér figyelmét a harcukról, felkapta a keze ügyébe eső konyhakést, és tövig tolta Dean bordái közé. Válaszképen a félvér újra ütött a kezében lévő fegyverrel, mire Edwin végighasította lendületben lévő alkarját. A fiatal félvért ez a sebesülése sem késztette visszavonulásra. Sőt! Elkapta Edwin nyakát, megemelte és a falhoz nyomta egy artikulátlan ordítással. Dean újabb szúrást kapott az oldalába a kapadozva szabadulni igyekvőtől, mire megragadta Edwin csuklóját is. Szorításában a csont elérte töréspontja határát, hallani lehetett, ahogy reccsent, mire Edwin fájdalmasan felordított. Kezéből kicsúszott a kés, fémes csengéssel koppant a kövön.

– Dean! – visította Miriam, belecsimpaszkodott Dean karjába és húzta, kétségbeesetten próbálta a fia nyakára bilincsként ráfonódott ujjakat lehámozni. – Engedd el! Engedd el! Megölöd! Dean, engedd el! – hajtogatta a nő, közben fürkészte a magából teljesen kifordult nevelt fia vonásait. Attól félt, hogy nála is elindul a változás, hogy fenevaddá válik. Dean arcát csak a dühös indulat, az elszánt védelmezés torzította el. Majd vonásai lassan kisimultak, enyhült a szorítása, légzése lassult. Miriam kétségbeesett hangja, kiáltozása visszazökkentette elhomályosult tudatából. Óvatosan engedte a földre fivérét, eleresztette a nyakát. Edwin az italtól és a sebektől elerőtlenedve a falnak vetett háttal tovább csúszott, ülésbe rogyott. Nyöszörögve, kelletlenül emelgette a karját, tehetetlenül himbálódzott a keze, amit szinte csak a bőre tartott a csuklóján.

Dean még fújtatva rendezte a levegőjét, lesöpörte magáról anyja kezét, aztán elhátrált a bátyjától. Sógornője mozdulatlan teste mellé térdelt, Tate pislogva figyelte őt. A kisfiú arcán keveredett a vér, a könny a piszok, és reménykedve nézett fel Deanre. Tőle várt segítséget és remélt biztonságot. A félvér végigsimított unokaöccse maszatos arcán, most látta csak, hogy az ő szája sarka is fel volt repedve.

Őt is bántotta! – Deannek igen nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne üsse meg újra Edwint, mert képes volt a gyermekét is bántalmazni. Egy szúrós, dühös pillantást azért küldött a válla felett figyelmeztetés képpen, aztán újra a védelemre szorulók felé fordult.

Tate érdeklődve figyelte, ahogy Dean az anyját vizsgálgatta, s mindketten megkönnyebbültek, hogy Maggie élt, csak nem volt eszméleténél. Dean óvatosan a karjába vette a nőt, és elindult vele ki a lakásból. Tate szinte vele együtt emelkedett fel a földről s úgy követte mintha csak szorosan hozzájuk lett volna kötve. Megmarkolta Dean véres ingjének alját, és apró lábait szedve megpróbált lépést tartani vele. Kiérve, Dean Codyval találta magát szembe.

Hát mégsem ment el – konstatálta. Lassan leengedte a földre, sógornője ernyedt testét, aztán ujjai közé fogta Tate állát, jobban megnézte a sérülését, majd védelmezőn magamhoz ölelte, homlokát az övéhez nyomta.

– Nem fog többet bántani – ígérte suttogva a félvér. Szavaira Tate a nyakába csimpaszkodott s úgy szorította magához, hogy beleremegett.

– Jól vagytok? Hívok mentőt – dünnyögte Cody, ahogy föléjük hajolt.

– Dean! – Miriam próbálta figyelmeztetni nevelt fiát a veszélyre, de kiáltásával egy időben már lövés dörrent.

Cody ösztönösen a karjába kapta Tate-et, testével védve hátat fordított a lövöldözésnek, s határozott lépésekkel elindult vele a kapun kívülre.

Dean, ahogy fordult már ugrott is, izmai rugóként lökték előre, s az újabb sebek ellenére teljes súlyával döntötte le a földre, épp kezével sután lövöldöző bátyját. Végig gurultak a földön, miközben Deannek sikerült a fegyvert megszereznie tőle, amit aztán a további hadakozás közben random módon messzebb dobott.

Miriam kellő távolságból kiáltozva követte őket.

– Cody! Segíts! Szedd le róla! Megöli! – Kétségbeesetten topogott körülöttük, de nem mert közelebb menni. Az asszony remegett a félelemtől. Bekövetkezett azt, amitől mindig is tartott. Húga félvér gyermekében felütötte fejét a fajtája.

Dean agya újra elborult, csak a dobogást érezte a mellkasában, a zubogó hangot a fejében. Egyre jobban erősödött, és szinte úgy feszítette, hogy azt hitte mindjárt szétrobban. Szája, torka teleszalad a vér ízével, kezei olyan erővel markolták Edwin testét, hogy az ujjai között érezte a húsát.

– Istenem! Megöli! Segítség! Segítsen valaki! – Hallotta anyja, egyre kétségbeesettebb kiáltozását Dean, mellette lövéseket. Szúrásokat érzett a testén, aztán mintha valaki megragadta volna a grabancát, és húzta a földön. Erőtlen ütésre lendült a karja, de már levegőt venni is egyre nehezebben tudott. Érezte a rúgásokat az oldalán, de valahogy eltompult és szétáradt az egész testében a fájdalom.

– Te rohadt dög! Te állat! Te rohadt állat! – Hallotta Edwin rekedt ordítozását.

Próbált levegőhöz jutni, és szétnézni, tájékozódni. Nem értette mi történt vele, fogalma nem volt mit tett és mit nem.

Ébren maradni! Ébren maradni! – hajtogatta magában Dean, szédült és csak pislogott, mert soha nem tapasztalt módon látott.

Ebbe a köztes állapotban, néha bevillant a bátya, ahogy lógó karral, vér és föld mocskosan kelletlenül rugdosta őt. Az anyja, aki leeresztve tartotta kezében a puskát, elnézett felette, valakinek ingerülten hadarva kiabálta a szavait.

– Vidd innen! Vidd innen a fenébe és vissza se gyertek! Ide se kellett volna hoznod! Mi a fenének....

– Miriam! – Csattant McGinty mély, dörgő hangja – Fogd vissza a fiadat, mert én magam szaggatom szét a szemed előtt!

Aztán egy mély - egyáltalán nem emberi -, figyelmeztető morgás, amire abbamaradt a rugdosás és Miriam hangja is elnémult.

A hirtelen támadt csendben, Dean hallotta a saját légzését. Olyan volt, mintha egy bura alatt lett volna, távolinak, idegennek hallotta. Zúgott a füle, zsibogott mindene.

– Tate – lehelte Dean unokaöccse nevét, utolsó éber tudatával. A védelmező ösztön még dolgozott benne, de már csak ennyire jutott az erejéből. Lehunyta a szemét, próbálta megnedvesíteni kiszáradt száját, de érezte, csak a fogait érintette a nyelve. Az ajka résnyire nyitva maradt, ahogy még kifújta a levegőt.

Sötét, és csend borult rá.

Az anyja szemei szikrákat szórtak, ahogy szabad kezét ökölbe szorítva rázta felé, s úgy kiabálta a szavait, miközben a másikban vadászpuskát szorongatott, földre szegezett csővel.

Az anyám, telenyomott ólommal.

Teste, és lelke szinte egyszerre sajdult bele a megállapításba, és felkeltette szunnyadó tudatát, ahogy a fájdalom beléütött...

Ekkora hülyeséget álmodni – jött az első gondolat Deanben, amikor zavart időérzékkel, kábán felébredt. Pislogva, lassan nyitogatta a szemét. Élesen hallotta a tücskök hangját. Teleszívta a tüdejét az erdő tiszta, friss levegőjével, ami beáradt a nyitott ablakon. Nem csak a szoba volt sötét, kinn is este volt. Túlnézett az ablakon, millió fénylő pont borította be az eget. Megnedvesítette kiszáradt ajkát. Megállapította, hogy még sötét van, este, tehát alhat tovább. Hihetetlen fáradtnak érezte magát, már csukódott is a szeme, ahogy a másik irányba gördítette a fejét.

Szinte az agyába vágott a madarak hangversenye. Hunyorgott az ablakon beszűrődő fénytől, nehezen vette rá magát, hogy kinyissa a szemét. De ahogy beléhasított a felismerés, hogy az erdészházban berendezett szobájában van, azonnal és tökéletesen felébredt.

– Mi a szar? – Mint a rugósbicska úgy pattant ülésbe az ágyon. Lassan visszatódultak a fejébe az utolsó emlékei.

Verekedtem! Edwinnel! Anyám! Közénk állt… – az agya lázasan dolgozott – Tate! Istenem! Tate! Hol van Tate?

Ledobta magáról a takarót - azonnal utána akart járni mi is történt -, de ugyanazzal a lendülettel, megmarkolta és visszahúzta magára, ugyanis nyílt az ajtó és rajta nem volt semmi.

– Csak én vagyok – morogta az orra alatt keresztapja, csibészes halvány mosollyal, ahogy egy tálcával a kezében lépett be. Rácsúsztatta az ágy melletti kis éjjeli szekrényre, aztán leült az ágy szélére, megfogta Dean csuklóját és úgy fordította, hogy lássa a karján a sebet.

Dean is nézte a hosszú, vékony forradást, Edwin késének a nyomát, s már tudta, hogy nem álom volt, amire felébredt az éjjel, hanem az utolsó emlékkép, amíg eszméleténél volt. Összeszorította a fogait, és óvatosan vizsgálgatta tovább a sérüléseket a testén. A szúrásokat az oldalán, a vállán, s a golyók által ütött sebeket, amiket már csak halványpiros foltok jeleztek.

Kereste a szavakat, de nem jöttek. Marta valami a mellkasát, legszívesebben felordított volna. Kétségbeesett tanácstalanságában, zavartan kapargatta a tenyerét. Zakatolt az agya, s anyja tettére próbált mentséget keresni.

– Megöltem Edwint? Meghalt? – kérdezte halk elrekedt hangon Dean, fel, sem mert nézni. Ez volt az első ésszerű magyarázata arra, amit az anyja művelt vele.

Úgy nekimentem a saját bátyámnak, hogy megöltem?! – szörnyülködött el saját magán a fiatal félvér.

– Nem – jött a kurta válasz keresztapjától, s mint aki hallja a gondolatait, Maximus nagy levegőt vett és még hozzá tette: – Miriam nem az édesanyád.

Dean kikerekedett szemmel, lassan emelte fel rá a tekintetét. Azonnal értelmet kaptak a szavak, amiket utoljára hallott:

 „– Vidd innen! Vidd innen a fenébe és vissza se gyertek! Ide se kellett volna hoznod!"

– Örökbe fogadtak? – kérdezte Dean, szemét lesütve, az ujjait végighúzta a halvány forradáson, ami Edwin ejtette mély vágás után maradt. – Te tudod kik a vérszerinti szüleim? – Judah félvér utóda felnézett McGintyre.

– Igen – fújta ki a levegővel a szavait a hatalmas férfi. – És… most már tudom, hogy sokkal előbb kellett volna elmondanom. Nem figyeltem eléggé rád, fiam. Észre kellett volna vennem, hogy nem csak a sebeid gyógyulnak gyorsan. Ettől, több van benned. Sajnálom, hogy nem adtam neked több okot, hogy a bizalmadba avass. Nem tudtam mennyi lehet benned, az apádból...

– Az apámból? – Dean őszinte érdeklődéssel, csillogó tekintettel nézett keresztapja szemébe, amiben most megbánást, és szégyent látott. Az egykori testőr megtört katonaként ült az ágy szélén, mint aki hátrahagyta a társát meghalni, mint aki kudarcot vallott egy küldetésen.

– Ki az apám? – kérdezte Dean. – Személyesen ismerted a vérszerinti apámat? – McGinty válasza csak egy bólintás volt.

– És az anyám? Ha nem Miriam az, akkor ki? Miért és hogy kerültem pont hozzájuk? Örökbe fogadtak? – ömlöttek Deanből a kérdések, amik fejében csak úgy tolongtak. – Annyi furcsa dolgot érzek! Mik a szüleim? Mi vagyok én?

Max nagy levegőt vett, hátra simította a copfjából elszabadult pár erősen hullámos hajtincsét s miközben összeszedte gondolatait, újra gumizta válla alá érő, sötét haját.

– Az édesanyád, Miriam húga volt – kezdte. – Az édesanyád ember volt Dean, az apád… nem.

– Az apám, nem? Ő micsoda?

– Farkas – mondta. – Farkas alakváltó.

– Mi lett velük?

– Anyád a szüléskor meghalt. Apád pedig – Maxból nehezen jöttek a szavak az emlékek felidézésére –, nem tudta feldolgozni a halálotokat.

– A halálunkat? Én élek!

– Mikor megszülettél, akkor nem. Anyád abba halt bele, hogy elakadtál a szülő csatornában, és mikor végre te kikerültél onnan… te sem lélegeztél.

Hallgatás nehezedett a szobára. A bűntudat fájdalomként hasított Dean fejébe, a mellkasára.

– Az anyám azért halt meg, mert én megszülettem – szakadt fel a fiatal alakváltóból.

– Nem, Dean! – vágta rá azonnal Max. – Ilyen eszedbe se jusson! Nem az első, és sajnos nem is az utolsó, az ilyen baleset szüléskor. Anyád félt kórházba menni. Miriam, idejött, itt segített anyádnak, hogy megszüless. Itt, ebben a szobában. – Az emlékek keserű mosolyt rajzoltak az arcára, elfordította a fejét, a szoba szemközti sarkát nézte, mintha most is látná, ami akkor éjjel történt.

– Erős volt anyád és Miriam is. Mikor anyád meghalt, Miriam úgy küzdött tovább érted, mintha a sajátja lettél volna. Azt hajtogatta, hogy neked élned kell, hogy legalább te maradj meg. – Az erős hatalmas ember szemében könnyek jelentek meg, de tovább mesélt. – Apád borzasztó állapotba került, ahogy a szeme láttára meghalt a társa. Miriam neked segített a világra jönni, én meg apádnak, hogy… ne veszítse el önmagát. Nagyon nehéz volt. Azt vártuk, hogy végre megszüless és felsírj. De – elnyelte a könnyeit, hangja remegett, ahogy beszélt –, nem így történt. Miriam próbált életet lehelni beléd. Lógatott, paskolt, de… csak ő sírt, te nem. Apád eszeveszett ordítással tombolt, szörnyű látvány volt, hidd el. Azt se tudtam, hogy mentsem Miriam életét, mert apád akkor már teljesen kifordult önmagából, nem ismert meg egyikünket sem. Miriamot, sikerült épségben hazakísérnem. Hallottuk még egy ideig az eszeveszett ordításait, aztán csend lett. Kerestem hazafelé menet. Egy darabig tudtam csak követni tombolásának a nyomait. A nagy vízesésig. – McGinty lehajtotta a fejét. Kicsit másképp adta elő az igazságot. Úgy gondolta, semmi értelme beavatnia Deant a részletekbe. Se abba, hogy hogyan próbálták később az apját visszahozni a zavarodottságból, se abba, hogy veszett oda végleg Judah McElhanely. McGintynek ennyi év távlatából is fájt a szégyen, és az, amit látott.

Óráknak tűnő percekig, újra közéjük telepedett a csend.

– És hogy maradtam meg mégis? – érdeklődött tovább a múltjáról Dean, a lassan eltűnő forradást vizsgálgatva.

Max tanácstalanul vállat vont, nyakát egy hitetlenkedő fejrázással húzta a vállai közé.

– Visszajöttem, és ahogy közeledtem a házhoz, már hallottalak. Úgy ordítottál, ahogy a torkodon kifért. Rohantam, felszaladtam ide – erőltetett volt a mosolya, ahogy belebokszolt a fiatal félvér vállába –, és a pokróc úgy mocorgott, mint amibe veszett macskát bugyoláltak. Bizonyára Miriam kísérletei, hogy újraélesszen mégis csak sikerültek, de mivel apád elméje megborult, és tombolni kezdett, ezt senki nem vette észre – hadarta, aztán a térdére csapott, s nagy sóhajjal felállt az ágyról. – Fogtalak és elvittelek még akkor éjjel Miriamhoz. Elmondtam neki is, hogyan találtam rád, ahogy visszamentem a házba. De ő addigra megváltozott. Annyira megrémült attól, ami történt apáddal, ahogy látta tombolni. – McGinty Judahról beszélt ugyan, de az a valami volt előtte, ami akkor kiugrott az ablakon, hátrahagyva Avery megkezdett testét.

– Azt mondta vigyél a fenébe – fejezte be a mondatát Dean, az utolsó emlékeire hagyatkozva, a verekedésből. – Igaz?

    Max rábólintott szavaira, majd folytatta:

– Győzködtem, hogy te soha... veled soha nem fog olyan előfordulni, mint Judahval.

– Akkor már értem. – Dean piszkálta, kapargatta a halvány csíkot a karján. – Istenem, hogy megrémülhetett. Biztos, hogy most retteg tőlem és előbb lőne, minthogy bármit mondhatnék neki.

– Adj neki időt. Nem rossz ember ő. Nagyon erős asszony! Csak, idő kell neki.

– Tate? Maggie? Velük, mi van?

– Maggie kórházban van. Válni akar és beadta a távoltartásit is. Tate, sem akar oda visszamenni, ameddig az apja ott van.

– Akkor, most hol van?

– Codyval, végignézni a turista utat. Cody felajánlotta segít, amíg rendbe nem jössz.

– Rendben vagyok! – vágta rá Dean, tettre készen és ki is húzta magát. Úgy nézett Maxre, mint aki a következő parancsot várja.

– Igen – mosolygott az orra alatt a kortalan férfi –, most már.

– Most már? – Dean zavartan pislogott, a megjegyzés azt sejtette, hogy nem egy éjszakán át volt eszméletlen. – Mennyit aludtam? – kérdezte.

– Nem sokat – billegtette fejét Max, elgondolkodva keresztbe fonta a karját teste előtt, mint aki magában számol. – Ahhoz képest, hogy több mint tíz golyót piszkáltam ki belőled, elég hamar összekaptad magad.

– Klassz – vigyorogta a félvér, majd gyorsan és lelkesen tette hozzá: – Rengeteg kérdésem van még!

– Gondolom. És én, mindre válaszolni is fogok, de nem most. Apránként. – McGinty kinyitotta a szekrényt, ruhát válogatott össze a polcairól, és az ágyra dobta. – Biztos vagyok benne, hogy a rengeteg kérdés, az tényleg rengeteg lesz. De a tanulni valód is annyi, ha nem több.

– Tanulni valóm?

– Igen – bólintott határozott hangsúllyal Maximus –, el sem hinnéd mennyi! És nem csak neked, de nekem is.

– Neked? – csodálkozott el Dean, mert ez végképp hihetetlenül hangzott számára. Neki mindig is a keresztapja volt a követendő példa, az etalon.

Dean öltözködni kezdett, miközben McGintytől kapott egy gyors összefoglalót a tudnivalókról.

– Meg kell ismerned magad Dean, hogyan működik a tested, hogyan reagál dolgokra és tudnod kell irányítani – magyarázta Max. – Én csak távpontokat tudok adni. Valószínű lesznek olyan dolgok, amik egészen másak, mint amiről én tudok. Félvér vagy.

– Korcs – vágott a tapasztalt alakváltó farkas szavába vigyorogva Dean egy vállrándítással, miközben megigazította felsőtestén a ruhát.

– Hidd el fiam, egy korcs sokszor sokkal szívósabb géneket hordoz. A természet nagy, és bölcs úr! – McGinty megveregette a fiatal félvér vállát, végignézett rajta. Szemében fátyolosan apai büszkeség csillant meg, miközben azért kritikusan méregette. Dean is végignézett magán, hogy milyen kivetni valót talált rajta a keresztapja.

– Valami gond van? – kérdezte végül Dean, mire Max egy félszeg mosollyal megrázta a fejét.

– Apád nagyon büszke lenne rád – hadarta, aztán lehajtotta a fejét és kiballagott a szobából.

Dean szembefordult a ruhásszekrény mellett álló tükörrel, szemezett önmagával. Érezte belülről a változás súlyát. Tudta, innentől, semmi nem lesz ugyanaz, mint eddig. Kifordult az élete a négy sarkából, romba dőlt a múltja, mert amit eddig tudott a származásáról, semmivé lett. Megtudta ugyan, kik a vérszerinti szülei, vagyis jobbára csak a nevüket, de eszébe jutott, hogy azon kívül nem tudott róluk semmit. Agyába, megint zúgásig tódult a sok gondolat, s minden új információ, még több kérdést hozott magával. Megértette, felfogta keresztapja szavainak a súlyát, hogy rengeteg lesz a tanulnivalója.

Nagy levegőt vett, kihúzta magát. Szinte érezte, hogy talán kicsit magasabb is lett.

– Hát akkor harcra fel! – biccentette tükörképe felé, aztán elindult Max után a földszintre. Kifelé tartva, felkapta az éjjeli szekrényről a tárcát, s miközben szedte lefelé a lépcsőfokokat, elkezdte csipegetni a sonkás rántottából a húst.