AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 19

Jodie már rég álmodott a csuhás fekete alakokról, akik eddig csak némán körbevették őt. Most értelmetlennek hangzó szavakat mormoltak, és a fiatal lány még a füstölők tömény szagát is érezte, annyira valóságos volt. Most is félt, bár nem volt már kicsi. Félt, mert nem tudta eldönteni, milyen szertartás az, amin jelen van. Érezte, hogy ő olyannyira aktív résztvevője ennek az eseménynek, hogy tulajdonképpen ő állt a középpontjában. Róla szólt. Azt viszont nem tudta eldönteni, hogy ez most veszélyt jelent rá, vagy sem. Valami beavatás, vagy egy áldozat bemutatása, ahol ő az, akit felavatnak, vagy esetleg feláldoznak. Volt ott valami kőoltár a háttérben, ahol tűz égett egy üst féleségben, ami mellett egy serleg és egy díszes tőr is volt mesterien megmunkált tartón pihenve.

Nagybátyja szavai jutottak eszébe, amikor az apjával vitatkoztak. Magyon is osztotta a rokon véleményét, hogy nem szabad lett volna tudatlanságban tartania az apjuknak őket.

Tobiasnak mennyivel könnyebb! Ő férfi! Ő csupán hallja az állatokat. Sosem mondta, hogy hasonló félelmetes zaklatásokban lett volna része álmában, mint nekem. De miért pont én? – kavarogtak a gondolatai, miközben tekintete rémülten körbejárt a sötét kőteremben. Semmilyen kijáratot nem látott. Egy ajtót sem.

– Ne félj! – anyja hangjára, elsőre megdöbbent, aztán könnybe lábadt a szeme. Annyiszor hallotta másoktól, hogy álmodtak meghalt szeretteikkel, és ő soha. Pedig menyire vágyott rá, hogy legalább álmában hallja és lássa még az édesanyját. De most itt volt valahol, és hozzá szólt!

– Anyu?! – tekintetével kereste a szeretett személyt.

Donna alakja a sötétségből bontakozott ki, ahogy nyugodt, de határozott lépésekkel közeledett lánya felé.

– Ne félj kicsim! Itt senki nem fog bántani téged. – Hangja megnyugtató volt, s ahogy Jodie elé ért, karjába zárta őt.

– Mi ez? Miért pont én álmodok ilyeneket? Most mi történik itt?

– Semmi baj! – Donna végigsimított lánya vöröses hajának tincsein. – Ezen át kell esned. Feloldódik a benned szunnyadó erőd.

– Akkor Chris bácsi jól mondta! – kapta fel a fejét Jodie. – Ő megmondta apának, hogy így lesz.

– Ne félj ettől.

– Ettől nem is én félek, hanem apu.

– Ő ilyen – mosolyodott el a nő. – De Chris bácsikád nagy segítséged lesz mindenben. Tőle bármikor kérdezhetsz.

– Tobias érti az állatok nyelvét. Bennem milyen szunnyadó erő ébred fel?

– Hatalmas – sóhajtott fel hangosan Donna. – Uralni fogod az anyagot, irányítani tudod a rezgést, képes leszel más dimenziókba, világokba lépni.

Jodiet valósággal letaglózták anyja szavai. Hirtelen mondani akart volna valamit, de belé akadt még a levegő is. Szájtátva hallgatta, amikről édesanyja az egykor élt druida papnő beszélt neki.

– Olyan események jönnek kicsim, hogy nagy szükség lesz rád és a tudásodra, képességeidre.

– Tudásomra? – Jodie a fejét ingatta – Nem tudok én semmit sem! Apa tudatlanságban tartott minket! Eddig fogalmam nem volt semmiről sem!

– A véredben van, csak bízz az ösztöneidben. Ha elbizonytalanodsz, Chris bácsikád segít neked. – Donna átkarolva lánya vállát az oltárhoz vezette, közben a csuhás alakok félkörbe rendeződtek mögöttük, de a mormogást egy pillanatra sem hagyták abba. Jodie elég furcsán is érezte magát a monoton duruzsolástól.

Donna a kelyhet lánya felé nyújtotta, amit Jodie bizalmatlanul méregetett.

– Ez mi? – kérdezte, közben azt figyelte, ahogy anyja a kezébe vette a tőrt.

– Gyógynövények keveréke, amik segítenek a tisztulásban, beindítani az erőd felszabadítását, hogy öntudatra ébredj.

– És minek a kés?

Donna arcán halvány, megnyugtató mosoly jelent meg.

– Mondtam, hogy ne aggódj, senki nem fog bántani. Csak egy kis vágást kell ejtened a tenyereden, hogy gyorsabban tisztuljon a véred.

Jodie fájdalmasan tanácstalan volt. Millió gondolat tolongott a fejében, és ahogy agyalt, csak még több kérdés merült fel benne, amik egyre jobban elbizonytalanították. Tagadhatatlanul félt. Bízott az anyjában, de félt, hogy ez valami csapda, és az anyja alakját, csak bizalma elnyeréséért használják ártani akaró erők.

Aztán olyan érzés fogta el, mintha édesanyja egész lényével körbeölelte volna őt. Érezte a gondoskodását, a szeretetét...

Döntött.

A kehelyért nyúlt és felbátorodva kortyolt bele. Olyan volt az íze, mint azoknak a gyógyfüvekből készült teáknak, amiket anyja még kicsi korában készített neki, ha beteg volt. Egyre bátrabban itta ki a serleget, majd visszaadta anyjának és a tőrért nyúlt.

Még soha nem vágtam meg magam szándékosan! Mennyire erősen kell belenyomnom... – futott át az agyán. Markolta a tőrt, tartotta a tenyerét, és csak nézte, de nem tudta, hogyan kezdjen bele.

– Pfú! Ó jajj – nyögte, lehunyta a szemét, még az ajkait is összeszorította. Aztán ahogy azt a filmeken látta, megmarkolta a tőr pengéjét, aztán kirántotta azt az ökléből. Fura volt éreznie, ahogy a penge felhasította a bőrét, belevágott a húsába. Rögtön nyitotta is a tenyerét, mert kíváncsi volt, milyen mély sebet sikerült ejtenie magán.

Az anyja csak egy halvány biztató mosollyal jóváhagyóan bólintott, aztán hirtelen eltűnt minden.

A barlang, a csuhások és az édesanyja is.

Mint a rugós bicska ülésbe pattant, magaelé kapta a kezét, amit az imént megvágott.

Érezte a sebet, vérzett.

– Basszús! – sziszegte, s azonnal éberré vált. Kipattant az ágyból, felkapta a széken heverő pólóját, abba tekerte bele a kezét.

Nem volt álom! Nem álom volt! – hajtogatta magában, miközben szinte szaladt a mosdóba bekötözni a sebét.

De akkor mi? Mi a fene volt ez? – A gondolatok és az elmúlt percek emlékei cikáztak a fejében. Eszébe jutottak anyja szavai:

„Uralni fogod az anyagot, irányítani tudod a rezgést, képes leszel más dimenziókba, világokba lépni.”

– Uralni fogom az anyagot? – suttogta, miközben a kezét nézte. – Ez is anyag!

„A véredben van, csak bízz az ösztöneidben.”

Hirtelen elhatározással visszafejtette a kötést a sebről, s megmagyarázhatatlan gondolattól vezérelve, összeszorította két tenyerét.

– Mit kéne most mondanom? Egyáltalán kell valamit? Én azt akarom, hogy gyógyuljon be! Tűnjön el! – Résnyire nyitotta, hogy megkukucskálja, történt-e változás. Semmi. Újra összeszorította.

– A gondolat teremtő ereje... Nem mindegy hogyan... Nincs! Nincs ott semmi! Nincs sebem! – motyogta, s közben elképzelte, ahogyan összezáródik felhasított bőre és eltűnik a vágás. Újra nyitotta összeszorított kezeit.

Sikerült!

– Wao! – szakadt fel belőle ujjongva.

Ezzel egyidőben, Beto teste megrándult, felnyüszített.

– Ó szegény! – Jodie együttérző tekintettel nézte a láthatóan fájdalmaktól szenvedő állatot. Meg-megfeszültek az izmai, hangosan zihált.

Rajta ugyan tudnék segíteni? – villant át az agyán, lassú léptekkel, óvatosan közelítette meg Betot.

– Annyira segítenék, de nem tudom, hogyan – suttogta a lány, végigsimítva a remegő testen.

Beto fekete csillogó szemeiben rengeteg fájdalom volt, s mintha szinte megváltásért könyörgött volna, úgy nézett rá.

– Szegénykém – Jodie tehetetlennek érezte magát, amiért dühös volt magára. Épp most mondta el neki az anyja, hogy milyen nagy hatalma van, és ő mégsem tud erről semmit. Nem tudja kezelni, ami miatt félt is egyáltalán használni, kipróbálni.

Mi van, ha nagyobb bajt csinálok? Mi van, ha nem segítek, hanem pont ártok a tudatlanságommal? – Leült az állat mellé, kitartóan simogatta.

– Hidd el Beto, úgy segítenék! – szinte nyögte, majd ráborult a fájdalmaktól gyötrődő testre, és átölelte. Lehunyta a szemét, egész lényét átjárta az együttérzés.

– Nem tudom, hogyan kell – szipogta Jodie. – Talán ha legalább tudnám, hogy hogyan is néztél ki... Sok helyen olvastam, hogy ilyenkor pontosan kéne vizualizálni.

Hosszú percekig tartotta magához ölelve a szenvedő állatot, mikor aztán döntött.

Anyu azt mondta, ha tanácstalan vagyok, akkor szóljak Chris bácsinak. – Felállt és ment, hogy felébreszti a tapasztalt rokont.

Öklével kitartóan verte a férfi szobájának ajtaját.

Ahogy Chris ajtót nyitott és meglátta unokahúga aggodalmas arcát, nem volt benne kétség, hogy a lány segítségre szorul.

– Mi a baj Jodie?

– Beto. Nagyon rosszul van!

– Értem – fújta a férfi s már ment is Jodie szobájába.

Leguggolt a remegő állat mellé, két tenyerét végighúzta a testén. Érezte, hogy szinte hullámoztak az izmok, már-már láthatóan olykor eldeformálódtak a csontok.

– Ez nagyon fájhat neki – állapította meg Jodie, ahogy leguggolt a bácsikája mellé.

Chris olyan erőteret érzékelt a lány közelében, amit eddig soha. Oldalra pillantva lopva figyelte egy darabig, ahogy Jodie is simogatni kezdte az olykor rendellenes helyzetbe csavarodó testet.

– Te rendben vagy? – kérdezte váratlanul Chris, mire Jodie zavartan pislogva kapta fel a fejét. Hirtelen nem tudta mit mondjon. Nem akarta ő titkolni, amit átélt nem is olyan rég - valószínűleg nem álmában, hanem egy másik síkon -, csak most úgy gondolta Beto sokkal fontosabb, mint ő. Barátjuk legyen túl ezen, aztán majd beszél a történtekről a bácsikájával, de nem most.

– Persze, rendben. Csak úgy szeretnék rajta segíteni és nem tudok – nyögte Jodie. – Zavarhatjuk ilyen késő éjjel a dokit?

– Ebben biztos vagyok – bólintott Chris. – Öltözök és hívom.

Jodie felpattant Beto mellől.

– Én is megyek!

– Rendben. Szólok a többieknek is.

A kamasz megtorpant, a torkát köszörülgette.

– És ha csak ketten mennénk? – kérdezte.

Chris megállt a mozdulatban, kérdőn vonta fel a szemöldökét, ahogy a lány felé fordult. Nem az lepte meg, hogy az apját ki akarta hagyni ebből, hanem az, hogy a bátyját is.

– Azt megértem, hogy apádat nem igazán szeretnéd, hogy velünk jöjjön, de Tobias? Egyébként mindenképpen szólni kell, hogy elmegyünk itthonról és hogy hová.

– A doki is érti Betot, nem? – rántott zavartan a vállán Jodie.

– Biztos, hogy minden rendben, Jodie? – ráncolta a homlokát Chris.

– Szerintem inkább siessünk – biccentett a kamasz. – Én is öltözöm.

Chris unokahúgának szegezte tekintetét, mire Jodie megadóan hangosan fújta ki a mélyre vett levegőt.

– Oké, van valami!

– Hallgatlak.

– Beszélni is fogok róla, de nem most. Most Beto a fontos – adta meg magát kényszeredetten Jodie, mivel Chris nem lépett el az útjából – A kocsiban beszélünk, rendben? Csak induljunk már!

Chris bár még hezitált, de valahogy most sokkal érettebb kisugárzást érzett a fiatal lányon. Mintha nem is a tőle megszokott kamasz lett volna. Semmi hiszti, semmi nyafogás, és látványos pukkadás.

– Most olyan vagy, mint édesanyád – csúszott ki Chris száján, ahogy Jodiet nézte.

Meg is bánta.

Megköszörülte a torkát majd fordult és sietve ment először is hívni Dr. McKenziet, aztán öltözni és szólni a többieknek, hogy mielőbb indulni tudjanak.

 

 

 

Philip a hívás után, azonnal rohant a rendelőbe, hogy mindent előkészítsen, amire csak szükség lehet, mire megérkeznek Betoval.

Chyntia és Greko szobája előtt elhaladva, öklével zörgette meg az ajtót.

– Chyntia! Súlyos esetet hoznak! – kiabálta s ment is tovább.

A fiatal nő a szemét dörzsölte, hunyorgott, de kapkodva kezdett öltözni. Greko tanácstalanul tolta ülésbe a testét, pislogva figyelte Chyntiát, aki tessék-lássék módon szedte rendbe magát. Kócosra feküdt szőke haját gyors mozdulattal kusza kontyba fogta a hajgumival.

Pár perc múlva a doki és asszisztense már a rendelőben készítették elő a műszereket az érkező beteg számára.

– Ennyire súlyos? – érdeklődött Chyntia, miközben mindenféle beavatkozáshoz pakolta ki az eszközöket. Philip ezzel egyidőben a műszereket kapcsolta és ellenőrizte.

– Mondhatni különleges eset – hadarta a doki. Ismerve Greko és Chyntia kapcsolatát, tudta, hogy nagy meglepetést nem fog okozni a nőnek, ha elmondja Beto állapotát és helyzetét, csupán bővíti az ismereteit.

– Amikor először idehozták, nagyon megviselt állapotban volt. Egy híd alatt találták összedrótozva. Hallottam a gondolatát! Beszélt hozzám! Azt mondta, ő nem kutya!

– Tessék?

– Azt is mondta, hogy talán változik, mert lehet nem végleges ez a formája.

Grekoban robbant a felismerés.

– „Az történt vele, ami velem is?!”

Chyntia megdermedt egy pillanatra a mozdulatban.

– Kényszerített alakváltás! – csúszott ki a száján.

– Tessék? – Philip is megállt, a nő felé fordult. – Te tudod mi ez? Azt is mondta, hogy nem idevalósi, valami kapun túli. Lázadt a diktátor apja ellen és ez lett a büntetése – hadarta el a doki, amit anno elmesélt nekik Beto – Valami erős képességekkel rendelkező illető csinálta ezt vele.

– „Kapun túli?! Betonak hívják? Akkor nem véletlen a név egyezés! Ő Aldafen fia!” – Greko lázba jött a történet hallatán. – „Akkor Gorman tette ezt vele, mint ahogy velem is!”

– Ismered? – Philip lepetten vonta fel a szemöldökét, ahogy válla felett az izgatottan topogó nagymacskára nézett.

– „Igen. Sok gladiátor köszönhette neki az életét.” – magyarázta Greco – „A lázadókat támogatta bentről. Ezek szerint az apja rájött.”

Chyntianak eszébe jutott az az ember, akit felkerestek Wasillal, amikor segíteni akartak Grekon.

– Tiziano! Calimero Tiziano! Szólok Wasilnak! Talán ő tud rajta segíteni, hogy túlélje, ha sebészeti úton nem piszkáltak bele úgy, mint Grekoba.

Greko néma, szomorú szemlélője volt, ahogy a szeretett nő felhívta Wasilt és arra kérte, hogy minél előbb hozza Clear Creekre Calimero Tizianot, akit anno együtt kerestek fel. Jelen pillanatban a saját állapota és gondja nem foglalkoztatta. Betoért izgult, azért a harcosért, akiben a kapun túl sokan bíztak, és reménykedtek.

A forródrót el is indult. Nem kellett sok, hogy Calimero már Chidoziet hívja.

– Beto? – Chid arcára kiült a döbbenet, hiszen Jared Norman tett róla, hogy mindenki halottnak higgye Aldafen egyetlen fiát, akit látványosan megbüntetett, mert ellene fordult. – Biztos, hogy ő az? És ha ez valami csapda?

– Kizárt! Az informátorokért kezeskedem!

– Indulok!

Eközben Beto, Convelék kocsija hátsó ülésén szenvedett, és fogalma nem volt, hányan várták őt, hogy megmentsék. Már nem igazán tudott magán uralkodni, az egyre elviselhetetlenebb fájdalmaktól. Jodie a karjaiban tartva igyekezett segíteni neki, ahogy csak tudott. Sajnos még fogalma nem volt, hogyan is irányíthatná tudatosan azokat a képességeket, amikről anyja beszélt. Közben ott zakatolt benne, hogy a bácsikáját kérdezze, ha elbizonytalanodna.

Döntött.

– Chris bácsi!

– Igen?

– Hogyan tudok fájdalmat csillapítani? Hogyan csináljam?

– Tessék? – Chris döbbenten nézett a visszapillantón keresztül a kamaszra.

– Anya azt mondta téged kérdezzelek!

– Mikor mondta?

– Nem mindegy? – fakadt ki Jodie – Most nem ez a fontos! Segíts nekem, hogy mit kell tennem, mit kell, hogy érezzek!

Chris rádöbbent, hogy milyen új energiákat is érzékelt a kamasz közelében. Megtörtént! Felszabadultak benne is a képességei!

– Lásd a fájdalmát.

– Lássam a fájdalmát? Azt meg hogyan?

– Képzeld el, mondjuk, hogy egy gömb a fájdalma. Aztán egyre jobban zsugorítsd össze ezt a gömböt.

Jodie megértette, hogy valahogy úgy kell tennie, mint amikor a kezén a vágás nyomát eltüntette. Lehunyta a szemét, s fekete gomolygó viharfelhőnek látta a fájdalmat, amiből olykor villámok csaptak ki. Először a villámokat nyomta el a tudatában. Érezte, hogy ugyan az állat egész teste remeg, szinte hullámzik, de már nem rándult meg, feszült bele görcsösen a nyilaló fájdalmakba. Aztán lassan világosította tudatával a vészjósló felhőt, s Beto keserves szűkölése, fujtatásba szelídült.

Chris sűrűn nézett a visszapillantóba, hogy figyelemmel kísérje unokahúga első próbálkozásait képessége használatára.

– Remekül csinálod! – biztatta a kamaszt.

McKenziehez érve, a nagykapu már nyitva várta őket. Sőt! A doktor az asszisztensével együtt hordággyal mentek eléjük. Sietve emelték át Betot, s pillanatok alatt a műszerek megfigyelése alá került.

– Pár óra, amíg ideér a segítség. Vigyázunk rá! – biztatta Chyntia a láthatóan aggódó kamaszt.

– Szóval ez valami kényszerített alakváltás. Ahogy Beto mondta, talán instabil ez a forma, mert számára nem ez a természetes. – McKenzie tanácstalanul vont vállat – Ehhez viszont én nem értek. Fogalmam nincs, miben tudnék segíteni, maximum csak a fájdalmát tudom csökkenteni, és figyelni az életfunkcióit.

Chris agyában lehetőségek zakatoltak, miközben Jodiet figyelte, ahogy még mindig láthatóan összpontosított, mint az úton a kocsiban, hogy Beto szenvedését enyhítse.

– Én nem tudok befolyásolni egy alakváltást – ismerte be Philip. – Orvos vagyok nem valami mágus.

– Jodie?

A kamasz lepetten kapta fel a fejét a nevére. Nagybátyja szemében egyértelmű volt a kérdés, amilyen tekintettel nézett rá.

– Én? – kérdezte Jodie hitetlenkedve, elkerekedett szemekkel. A térdei remegtek, hiszen pillanatok alatt kamasz kora ellenére a tapasztalt rokon benne látta az egyetlen megoldást.

– Képes vagy rá!

– Hogyan lennék én képes rá? – Jodie szinte nyögte. – Ahhoz el kéne képzelnem, nem? Semmi pontos anatómiai ismeretem nincs! Ha valamit rossz helyre képzelek, itt hal meg!

– Itt vagyunk mi is – biztatta őt McKenzie, Chyntia felé lendítve a kezét. – Van ultrahang, folyamatosan tudjuk figyelni, mi megy végbe benne. Tudlak irányítani!

– Csináljuk! – bólintott rá Chris, meg sem várva Jodie válaszát. A kamasz vágott egy fájdalmas fintort, megszorította az állat mancsát.

– Ne haragudj rám, Beto! Nem akarok fájdalmat okozni neked, csak segíteni szeretnék! Ők értenek téged! Folyamatosan mond, hogy mit érzel! Ők majd tolmácsolják nekem.

Beto fújtatva nézett a kamasz lány szemébe, majd jelezve, hogy megértette őt és kész belevágni, erőtlenül bólintott.

– Rendben – sóhajtott egy mélyet Jodie – Vágjunk bele!

Az idő jelentéktelenné vált a kis csapat számára.

Jodienak eddig fogalma nem volt, hogy ilyen kimerítő és nehéz vizualizálni. Philip folyamatosan pásztázta Beto testét az ultrahangos készülékkel, figyelme többfelé szakadt. Hol a képernyőt nézte, hol a műszerek jelzéseit, olykor Chyntiának adott rövid utasításokat.

Chris feszülten figyelte unokahúgát, s igyekezett minél több energiát küldeni neki, hiszen pontosan tudta mennyire kimerítő dolgot tesz most a kamasz.

Greko tehetetlen, külső szemlélőként a sarokból figyelte a kis csapatot. Ő ismerte Betot, emlékezett rá. Arról is hallott, hogy a lázadó hercegnek nem kevés része volt abban, hogy súlyosan sebesült gladiátorokat jutattak ki a vadállatok vermein keresztül a lázadókhoz, hogy megmentsék őket a biztos haláltól.

A szívritmust jelző gép visítani kezdett, az eddig szabálytalan vonalak egyenessé váltak.

Jodienak a lélegzete is elállt, szeme teleszaladt könnyel.

– Nee! – nyögte, megszédült. Mielőtt összerogyott volna, Chris tökéletes reflexel kapta a karjába az elgyengült lányt.

Philip és Chyntia azonnal megkezdték az újraélesztést.

– Ugye nem hal meg?! – potyogtak Jodie könnyei, ahogy belekuporodott nagybátyja ölelésébe. Mérhetetlenül erőtlennek érezte magát, laposakat pislogva szuszogott. Chris érezte, hogy a lány egész testében remeg.

– Nem akartam megölni! Elrontottam valamit? – sírta Jodie.

– Nem rontottál el semmit, kicsim! – vigasztalta a tapasztalt farkas sámán. – Te mindent megpróbáltál! Anyukád nagyon büszke lenne rád!

– Mire lenne büszke? Arra, hogy megöltem valakit?! – zokogta a kamasz.

A harmadik próbálkozásra a műszer újra ritmusos pittyegésbe kezdett, a kiegyenesedett vonal megugrott.

– Rendben! Visszahoztuk! – Philip az ultrahangfejjel Beto testét pásztázta – Hát egy kissé össze van kuszálódva...

Jodie elszántan tolta ki magát nagybátyja kezeiből, hogy folytassa, amibe belefogott.

– Jodie! – Chris nem akarta tovább terhelni és veszélybe sodorni unokahúgát. Nem engedte el a karját.

– Meg akarom menteni! – Jodie lehámozta magáról a férfi kezét és visszalépett a vizsgálóasztal mellé. – Belefogtunk, nem hagyhatjuk cserben!

Chris mögéje állt, hogy támogassa őt.

Chyntia futtában nézett a faliórára, majd kissé reményvesztetten túlnézett az ablakon.

Már hajnalodott.

Azon zakatolt az agya, hogy ugyan Wasilnak sikerült-e elérnie Tizianot, s ha igen, mikor és mennyi ideig tart nekik Clear Creek-re érniük.

Egy örökkévalóságnak tűnt az éjjel.

Jodie a továbbiakban a kimerültségtől egyszer összeesett, és Betot kétszer kellett újraéleszteni.

Chris határozott tiltakozása ellenére, Jodie mégis újra - a már felismerhetetlen formában lévő - Beto felé hajolt, hogy tovább folytassa visszaalakulása támogatását. Anyja szavai zakatoltak a fejében, hogy szükség van rá. Már olykor összekuszálódott előtte az anyjával folytatott beszélgetése és a vizualizáció képei, mikor hirtelen nagy csattanást hallott, huzatot érzett és minden elsötétült előtte. Chris újra az ölébe kapta az eszméletét vesztett lányt, s elfordult vele az asztaltól, átadva a helyet a tagadhatatlanul tapasztaltabb Chidozienak.

Chyntia szemei elkerekedtek a váratlanul berobbanó ismeretlen láttán, de közben már Jodiet vette gondoskodó ápolásba.

Ki ez? Hogy került ide? Ő nem Tiziano! – pislogott olykor félre az idegent méregetve.

De aztán ahogy a magas szikár férfi után Sarkis is belépett a helyiségbe szeme telefutott könnyel. A megkönnyebbülés a remény könnyei voltak ezek. Már nem is érdekelte, hogy kit hozott magával a férfi, csak az, hogy megérkezett és vele egy láthatóan tapasztalt valaki.

– Wasil! – szakadt fel belőle, s az első ösztönös reakcióként egy gyors öleléssel üdvözölte, aztán fordult is vissza a kamasz felé.

Sarkist Tiziano követte. Calimero csak egy néma fejbólintással köszönt a helységben lévőknek, majd minden szó nélkül hozzáfogott minden műszert lekapcsolni Betoról. McKenzie nem kérdezett, csak tette, amit az ismeretlen. Levette a tapaszokat a formátlan testről aztán hátrébb lépett, majd a továbbiakban ő is Jodiet vette ápolás alá.

Chidozie tenyere között tartotta a formátlan eltorzult fejet miközben hol mormogva dünnyögött, hol torokhangon különböző rezgéseket produkált. A test látványosan alakult át, egyre jobban felvéve emberi formáját.

Greko dermedten figyelte mi történik Betoval, miközben az járt a fejében, hogy talán rajta is tudna segíteni ez az ember. Bárki is ő, de láthatóan bír annyi erővel, hatalommal és tudással, mint Gorman, aki ezt tette velük.

Beto visszanyerte eredeti formáját. Véresen, kimerülten, a fájdalmaktól meggyötörve kapkodta a levegőt. Pislogott, hogy látását visszanyerje, csak alakokat látott. Ahogy félrebicsaklott a feje, erőtlenül pillantott körbe. Nem mindenkit ismert azok közül, akik körbevették. A távolba egy pillanatra látta, hogy a kamasz lány egy ágyon eszméletlenül fekszik, mellette Convel és a doki. Valamivel odébb egy szőke nő, egy ismeretlen férfivel, a sarokban egy nagymacska ült. Az ágya mellett Chidozie állt felé hajolva, mögötte az idős Tiziano legfiatalabbik fia.

– Chid?! – suttogta a férfi nevét, mert azt hitte csak álmodja, amit lát.

– Igen, hercegem?

Beto lassan de egyre biztosabban vette a levegőt.

– Te hogy kerültél...

– Pihenj!

– Jodie?

– A kislány?

Beto egyszerre pislantott és bólintott.

– Fantasztikus druida papnő a kora ellenére, az biztos! – biccentett elismerően Chidozie. – Megmentette az életed!

– Ő hogy van?

– Kimerült, de jól van. Kipiheni magát és rendben lesz. Te hogy vagy?

– Mint a mosott szar.

Chidozie megpaskolta a harcos herceg vállát.

– Ha már így mondod neked is csak egy kiadós pihenés kell.

– Nem pihenhetek. Azt sem tudom, mi van a többiekkel – nyögte Beto, s már próbált volna félkönyékre támaszkodni, de Calimero a vállára tette a kezét.

– Előbb meg kell erősödnöd! Pihenj hercegem! Azzal, hogy életben vagy és odaát ezt nem tudják, olyan lépéselőnyben vagyunk, ami felér egy győzelemmel.

Jodie is nyitogatta a szemeit a gondos és szakszerű ellátásnak köszönhetően. Lassan, de biztosan nyerte vissza az erejét. Első gondolata a szenvedő barát volt.

– Beto?

– Rendben van – bólintott Chris.

– Hol van? – Jodie már ült is volna fel.

– Nyugi! Ne ugrálj! – A farkas sámán gyengéden nyomta vissza unokahúgát az ágyra – Ő is pihen, te is tedd azt.

Ahogy Chid meghallotta, hogy Jodie is észhez tért, odasétált hozzá.

– Gratulálok! Megmentetted az életét.

Jodie elkerekedett szemekkel pislogott az idegenre.

– Én? – kérdezte hitetlenkedve, majd a fejét rázta – Ez nem csak az én érdemem! A doki többször is újraélesztette.

– Hogy túlélje, ahhoz te is kellettél.

Phyllis gondolatai Dechant körül jártak, miközben a Menedékház recepciós pultjánál végezte mindennapi teendőit. Próbálta elképzelni Robert Dechantet, ahogy Ginger mesélt róla. A határozott, eltökélt és önfeláldozó embert, aki gondolkodás nélkül képes volt magában kárt tenni egy másik ember biztonságáért. Ő eddig a férfinak csak a szánalmas, csendes, magának való énjét látta.

Ki vagy te valójában Robert Dechant? – töprengett magában, amit egy tíz év körüli gyerek zavart meg.

– Maga Blaine kisasszony?! – szólította meg illedelmesen a túrafelszerelésbe öltözött fiú.

Phyllis akaratlanul elmosolyodott a megszólításon.

– Az attól függ, hogy Phyllist vagy Gingert keresed?

– Phyllis Blainet.

– Én vagyok Phyllis.

A fiú egy hanyagul összehajtogatott, kissé már meggyűrt papírt vett elő a zsebéből.

– Ezt magának küldik – suttogta, s tenyere alatt a pulton a fiatal nő felé csúsztatta azt.

– Kicsoda? – Phyllis a homlokát ráncolva azonnal széthajtotta a papírt.

– Ochoa kutyája – hadarta visszafojtott hangon a fiú, s már fordult is és siető léptekkel maga mögött hagyta a menedékház recepciós pultját.

– Hé! Várj csak! – kiáltott utána Phyllis, de az idegen fiú hátra sem nézett. Ahogy kilépett az ajtón, már szaladt.

– A francba! – szívta a fogai között Phyllis, s átfutotta a levelet.

 

„Nincs bajom, de rövid pórázon tartanak.  Találtam bizonyítékokat Ochoa ellen!

Találkozzunk! Odaadom, hogy le tudd buktatni! Éjjel tizenegykor ott leszek az elhagyott erdészháznál.”

Phyllis gyomra szinte remegett, az erő kifutott a lábából, a kezéből. Hirtelen egy csomó alternatíva tódult a fejében, amiből aztán káosz lett és tanácstalanságba zuhant. Végül döntött. Megkereste Gingert.

Húga a konyhán segédkezett. Phyllis csak a fejével intett neki úgy, hogy azt senki ne vegye észre. A fiatal lány aztán siető léptekkel némán követte nővérét a szobájáig. Phyllis csak azután szólalt meg, hogy becsukta maguk mögött az ajtót.

– Dechant írt!

– Dechant? – kerekedtek el Ginger szemei. – Mikor? Mit?

Phyllis húga felé nyújtotta a megviselt papírost.

– El ne menj! – vágta rá azonnal Ginger, ahogy elolvasta – Ez csapda!

– Miért lenne csapda?

– Csak a hülye nem látja, Phyllis!

– Le lehetne buktatni törvényesen Ochoát!

– Mivel? Gondolkozz már Phyllis!

– Ha találkozunk, akkor meg is tudom szöktetni! Úgy, mint ott a motelnél!

– Legalább szóljunk Talannak!

– Minek? Ha ezt Talanra akarta volna bízni, akkor azt írta volna bele. Biztos van rá oka, hogy Talant ki akarja hagyni ebből. Akkor is kihagyta, amikor téged kihozott onnan! Azt hazudta, hogy csak felmérni megy a terepet.

– Phyllis, ne menj oda! Egyedül semmi esetre sem! Akkor veled megyek!

– Nem! Az ki van zárva! Te vagy az én biztosítékom! Ha nem jönnék vissza, ha esetleg történne valami, te tudod, hogy hová mentem. Akkor fogod a levelet és odaadod Cannonnak! – utasította húgát határozottan Phyllis.

– Nem vagy normális! Már most szólnod kellene legalább Cannonnak, ha már Talannak nem akarsz! – erősködött Ginger.

– Elrontanának mindent!

– Phyllis!

– Bízz bennem, Ginger!

A fiatal kamasz vágott egy fájdalmas fintort.

– Én a levélben nem bízom! Neked sem kéne! Dechant nem levelezget! – szaladt ki Ginger száján az elég határozott állítás.

– Ez nem levelezgetés! Csak így tudott üzenni?! Olvastad, nem? Úgymond rövid pórázon tartják. Talán csak éjjel tud kilógni.

– Dechant nem üzen! Dechant megjelenik!

Phyllis elbizonytalanodott, amilyennek most látta a húgát. Ginger olyan benyomást tett rá, mintha mindenkitől jobban ismerte volna a férfit.

– Te honnan tudod ezt ilyen biztosra?

– Csak gondolkozz, Phyllis! Te olyannak ismerted meg, amíg itt volt, mint aki nyafog és boldog boldogtalantól segítséget kér?

Pillanatnyi hallgatás után Phyllis újabb érveket talált saját maga mellett.

– Most sem segítséget kért. Ide akar adni valamit, ami lebuktathatja Ochoát, és ezt másképp nem tudja megoldani.

Ginger makacsul összeszorított ajkakkal dühösen szemezett nővérével. Legszívesebben ordított volna, hogy nem bírta meggyőzni őt.

– Annyira buta vagy – fújta mérgesen.

– És ezt pont te mondod, aki hasra esik egy trófeagyűjtő focistától? – vágott vissza élesen Phyllis.

Ginger érezte, hogy elvörösödik. Pár másodpercig csak hallgatott, millió gondolat tódult a fejébe, de a nagyképű focista nem volt közötte. Már a nyelve hegyén volt, hogy visszavág valami csípős megjegyzéssel, mint például: „Az a beképzelt majom fel sem ér Dechanttel!”

Végül aztán, inkább ajkába harapva vett egy mély levegőt.

– Nem estem hasra tőle – mondta csendesen, de határozottan, majd rövid gondolkodás után azért még hozzátette: – Nem üti meg azt a szintet.

Phyllisben egy pillanatra bennakadt a levegő, csodálkozva vonta fel a szemöldökét húga szavaira. Határozottan azt sugallta a fiatal lány megjegyzése, mintha ki tudja milyen összehasonlítási tapasztalata lenne.

Ginger vett egy nagy levegőt, aztán megindult az ajtó felé.

– Szólj, ha indulsz – mondta, majd a kezében lévő papírt az asztal mellett elhaladva rádobta. – De ezt, tuti nem Dechant írta.

Phyllis nem nyújtotta túl hosszúra a búcsúzkodást, amikor indulás előtt bekopogott húgához.

– Akkor mentem – mondta kurtán, ahogy Ginger ajtót nyitott neki. – Ha két óra múlva sem jelentkezek, akkor szólj Cannonnak.

Ginger bár bólintott, de szeméből és arckifejezéséből sütött, hogy nagyon nem ért egyet a nővérével.

Phyllisnek még sokáig járt azon az agya, hogy húga mennyire biztos volt benne, hogy nem Dechant írta a levelet.

„– Dechant nem üzen! Dechant megjelenik!” – hallotta a fejében újra és újra Ginger határozott kijelentését, miközben a sötét erdőben menetelt a megadott helyre. Látta maga előtt húga tekintetét, amiben soha nem látott még ennyi magabiztosságot, mint most.

Az elhanyagolt régi erdészház közelében, már kibiztosította fegyverét és szinte lopakodva haladt. Nem ment azonnal a házhoz. Vagy kétszer lassan, figyelmesen körbejárta azt, aztán a bejárattal szemben az egyik bokorban meghúzta magát. Sűrűn nézte az óráját, fürkészte a sötétbe burkolódzó udvart.

Aztán végre mozgást látott. Az alak éppen annyira óvatosan viselkedett, mint ő, amikor megérkezett. Lopakodva, a terepet figyelve araszolt bokorról-bokorra. Olykor megállt egy-egy fa törzséhez lapulva. Alkatra olyan volt, mint Dechant, bár a mozgását annyira nem memorizálta, míg náluk volt a férfi, így egyértelműen nem is tudta eldönteni, hogy ő az, vagy sem. A dzseki, viszont amit viselt, egyértelművé tette számára. Arra emlékezett, amikor a cuccaiért mentek vissza, és az volt rajta akkor is, amikor Talannal jött Gingert kiszabadítani Ochoa karmai közül. Fekete dokksapka volt rajta, ami kicsit azért elbizonytalanította, de aztán eszébe jutott, hogy anno sokat viselt ilyet.

Döntött.

Lövésre készen tartva a fegyverét, óvatosan megindult a várakozó alak felé, szándékosan a háta mögül közelítette meg.

A férfi vállai közé húzta nyakát, kezeit a zsebébe süllyesztette.

Phyllis megtorpant, várt pár másodpercig, újra és újra körbepillantott, majd határozottan a férfi mögé lépett, aki abbahagyta ugyan a fázós topogást, de nem fordult felé.

Phyllis elbizonytalanodott, fentebb emelte fegyverét, hogy támadás esetén azonnal lő.

– Dechant? – szólította meg a férfit, aki mozdulatlan maradt. Phyllisben a pillanat tört része alatt tudatosult, hogy húgának igaza volt.

Ez csapda! Ő nem Dechant!

– Cseszd meg! – sziszegte Phyllis, de elsütni már nem volt ideje a puskát. Elsötétült előtte minden, eszméletlenül terült el a nyirkos avarban.

– Hello Szivi! – duruzsolta Baker széles vigyorral, majd homlokát ráncolva hangnemet váltott – Jó hogy meg nem vártad, míg lelő! – okvetetlenkedett, miközben Ochoa a lábával megmozgatta a testet, leellenőrizve ütése hatásosságát. Majd biztos, ami biztos alapon még pulzust is nézett az eszméletlen nő nyakán.

– Kinyírtad? – érdeklődött Baker.

– Dehogy! Abban ugyan mi élvezet lenne? – horkant fel Ochoa. – Bár tökmindegy. Így is úgy is kaja lesz belőle – rántott a vállán a férfi.

Az arénába készültek. Marcus feje tele volt annak az estének a hangjaival, amikor hallotta Veronica sikolyát a halálhörgés után. Semmit nem látott, csak hallott, de az elég volt, hogy bizonytalanság és aggodalom gyötörje. Félelem, hogy nem láthatja többet a szeretett nőt, hiszen biztos volt abban, hogy nem hagyták megtorlás, de minimum büntetés nélkül, hogy egy ágyas megölt egy gladiátort.

Gorgo látta rajta a feszültséget. Barátian veregette meg a vállát.

– Hidd el, túl belevaló, hogy csak úgy kivégezzék – próbálta vigasztalni, de szavai csak még szörnyűbb alternatívákat ébresztettek fel a testőr fejében.

Aztán olyan történt, ami eddig még soha, mióta Marcus a gladiátorok között harcolt. Maga Aldafen jelent meg a küzdelem elindítása előtt. A katonák odébb lökdösték a gladiátorokat, hogy középen helyet biztosítsanak a királynak. Aldafen mellett természetesen ott állt elmaradhatatlan tanácsadója, Gorman.

– Nos, harcosaim! Különleges a mai nap! Egészen más szabályok vonatkoznak a mai küzdelemre és egészen különleges a tétje is.

Marcus gyomra megmagyarázhatatlanul görcsbe ugrott. Volt egy olyan sejtése, hogy ez összefüggésbe hozható Veronica tettével. Gorgo csak lopva nézett oldalra néha az időközben barátjává vált kapun túli testőrre. Legszívesebben újra megveregette volna a hátát, de nagyon is jól tudta, hogy Gorman előtt szinte még gondolkodni sem volt szerencsés, nem még bármit is kimutatni.

– A minap, mint tudjátok, hiszen ti is hallhattátok társatok haláltusáját, egy ágyas gyilkolt!

Marcusnak nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne essen Aldafennek öngyilkos vakmerőséggel. Összeszorított fogakkal lehajtotta a fejét, úgy hallgatta a király kárörvendő hangvitelű beszédét.

– Én azonnal kivégeztettem volna, de társam adott egy nagyszerű ötletet nekem. Így úgy döntöttem, ha annyira harcias a kis farkas szuka, hát védje meg magát az arénában!

Marcus ezekre a szavakra már felkapta a fejét. Pontosan tudta, hogy Veronicának semmi esélye ennyi gladiátor ellen. Elhatározta - ha ezzel a vesztébe is rohan -, ő ott kinn, az utolsó csepp véréig védelmezni fogja a szeretett nőt.

– Vagy megölitek őt, vagy megölitek egymást érte – folytatta Aldafen. – Akik most itt vannak, mert kisorsolták őket a mai napra küzdelemre, azok közül csakis egy maradhat. Aki viszont talpon marad, az viheti a farkas szukát és azt csinál vele, amit akar. Megkapja, az övé lehet. – Nem csak Aldafen fürkészte a gladiátorok reakcióját a bejelentésre, hanem Gorman is.

Marcus elszánt volt. Eltökélte magában, hogy vagy együtt jönnek ki Veronicával az arénából, vagy együtt halnak meg benn. Ez a nap egy új kezdet lesz nekik, vagy a vég. Nem fogja hagyni, hogy bárki hozzáérjen, s ha úgy alakul, hogy ezt nem tudja véghez vinni, akkor ő sem akar a szeretett nő nélkül élni.

– Mindenki megértette? – harsogta diadalmasan Aldafen, miközben végignézett a küzdelembe induló gladiátorokon. Egy pillanatra tekintete találkozott Marcuséval. Szinte égette a dühös indulat, a makacs eltökéltség, ami a kapun túli testőr szeméből áradt.

Elégedett félmosolyra húzódott a király ajka. Elérte, amit akart. Megforgatta a farkas lelkében a kést.

Amilyen színpadiasan bevonult, úgy is távozott. Hangzavar lett a teremben ahogy Aldafen mögött bezáródott a nehéz ajtó. Többféle indulat és érzelem fűtötte megjegyzés repkedett, elszabadultak az indulatok.

Gorgo gondterhelten némán nézett magaelé. Mindketten pontosan tudták, hogy az, ami az imént elhangzott kettejük barátságának is a végét jelentette.

– Hát eljött ez is – motyogta az orra alatt a hatalmas gladiátor. – Ölsz, vagy meghalsz.

– Sajnálom Gorgo – vett egy mély lélegzetet Marcus. – Esküszöm, hogy te leszel az utolsó, akire a kardom megemelem.

Gorgo pár másodpercig hallgatott, mint aki valamilyen terven agyal, aztán váratlanul a kezét nyújtotta Marcus felé.

– Erre én is megesküszöm!

A két férfi megszorította egymás karját, tekintetükkel vettek egymástól fájdalmas búcsút, aztán indultak a többiekkel az arénába.

Nem igazán tudta senki, hogy mi fogja őket ott várni.

Veronica ugyanolyan harci felszerelésben állt az küzdőtér közepén, mint a gladiátorok. Elszántan markolt egy hosszabb tőrt és egy méretes kardot, amiket választhatott magának. Egyre reménytelenebbül nézte az arénába érkező mindenfajta harcosokat, mindaddig, amíg meg nem pillantotta Marcust. A másodpercnyi remény után, már nem tudta, hogy örüljön, vagy sírjon. Annyi harcos tódult be, hogy semmi esélyt nem látott kettejüknek. Ennek ellenére eltökélte magában, hogy nem adja fel.

Marcus, ahogy megpillantotta a szeretett személyt fegyverrel a kezében, egészen másképp látta az erőviszonyokat. Olyan erőt adott neki, hogy gondolkodás nélkül azonnal lendítette a kardját, és egy tökéletesen kivitelezett mozdulatsor után három gladiátor is a saját vérében, holtan terült el. Gorgo követte barátja példáját.

Az arénát olyan izgalom töltötte be, s nem csupán a küzdőtéren, hanem a nézők között is, mint még soha. Aldafen, így még nem látta a tömeget lelkesedni.

Rihona igyekezett felvenni a közöny álarcát, uralkodott az érzésein. Rezzenéstelen kifejezéstelen arccal nézte Veronica küzdelmét. Fontha ennyire nem vigyázott, egyszerűen képtelen volt leplezni az érzéseit. A kezét tördelte, olykor felpattant, s kiengedve a hangját biztatta a kapun túlról érkezett farkas nőstényt. Egyértelműen látszott, hogy Marcus őt védelmezi. Sőt! Olykor Veronica is fedezte a testőrét. Lassan, úgy harcoltak, akár egy összeszokott páros.

Gorgo ugyan látszólag nem csatlakozott hozzájuk, de esküjéhez tartotta magát, így alaposan csökkentette az ellenfelek számát.

Végül csak hárman maradtak.

Veronica szeme telefutott könnyel, ahogy a két barát egymással szembe fordult. Pontosan tudta, hogy Gorgo mit tett eddig értük az arénán kívül és most itt is. Veronica, a kezéből a földre engedte kardját. Tisztában volt vele, hogy Marcusnak nincs más választása, ő viszont képtelen volt eddigi tanítója ellen használni a fegyverét.

Annyi mindent mondott volna Marcus a robosztus harcosnak. Marta a szívét a fájdalom, hiszen tagadhatatlanul Gorgo az egyetlen barátja volt. Nem akart ő támadni elsőnek.

– Nincs harag – formálta a szavakat némán Gorgo, ahogy látta a fájdalmat Marcus szemében. Gorgo bevállalta az első csapást, s hogy kibillentse barátját a bizonytalanságból, szándékosan sebet ejtett rajta, majd közelharcba vitte bele.

– Neked kell talpon maradnod, de gyors legyen a kezed! – hadarta a küzdelem közepette, majd távolabb taszította a farkast. Amikor újra összecsaptak, szándékosan szúrt mellé, épp csak megsebesítve Marcust, miközben ő maga úgy fordult, hogy a farkas kardja mélyen beléhatolt a testébe.

Veronika kezébe temetve arcát zokogott, szinte egyszerre rogyott térdre a hatalmas harcossal.

Marcus légzése elnehezült, torkát szorította a fájdalom, ahogy látta Gorgo szemei a semmibe meredtek, miközben mintha egy aligmosoly lett volna a barát ajkán.

– Vidd haza! Menjetek haza – suttogta Gorgo majd lehunyta a szemét, és eldőlt a véres porban. Marcus könnyes szemmel tartotta a testet, tompítva a földre érkezését, aztán lassan elengedte.

Annyi minden kavargott benne, hogy szinte fel sem fogta, hogy sikerült! Együtt fogják elhagyni az arénát Veronicával. Bár még nem tudta mi lesz majd ezek után, de ezt a napot, ezt a véres küzdelmet túlélték! Ez akkor kezdett tudatosulni benne, amikor megérezte a vállán a nő puha, bizonytalan érintését, aztán a könnyes arcát a vállán, ahogy zokogva átölelte őt, és hozzábújt.

Fontha sírva tapsolt, s mint egy kislány néha sikoltva ugrott fel.

Rato a bejáratnál nézte őket, könnyeit egy gyors mozdulattal törölte mocskos ingjének ujjába. Ő ismerte legjobban a gladiátorokat. A szeme előtt lett barát a két ellenfélből. Pontosan tudta, hogy a kemény harcosnak mekkora szíve volt és, hogy most feláldozta magát.

Együttérzően veregette meg Marcus vállát, ahogy elhaladt mellette Veronicát ölelve. Aztán minden félelem nélkül ment be az arénába a fiatal fiú, miközben már beengedték a tisztogató állatokat. Elsőnek Gorgo mellé térdelt le és vette el a fegyvereit, ami még a páncélján volt. Amíg ő ott foglalatoskodott, egy állat sem közelítette meg a testet.

Marcus még visszanézett, egy utolsó búcsúként a barátjától. Látta, ahogy Rato oldalba csapja az egyik állatot, s az azonnal a fogai közé kapva Gorgo testét, elrohant vele, mint egy féltett zsákmánnyal.

Szívébe belemart a fájdalom, hogy így végzi be egy nemes lelkű harcos.

– Istenem! – zokogta Veronica, ahogy látta az állatot elrohanni Gorgo testével. Marcus tenyerével eltakarta a lány szemét, arcát maga felé fordította.

– Azt mondta vigyelek haza, hogy menjünk haza. Esküszöm neked, hogy így lesz! – mondta eltökélten Marcus, Veronica könnytől csillogó szemébe, miközben gyengéden tartotta a szeretett nő arcát a két tenyere között.