FARKASOK UTÓDAI - 11

Pityegett a műszer, ami Miriam vérnyomását mérte, és a keringését figyelte folyamatosan. A hangja olyan zavaró volt Dean számára, mintha tűket szurkáltak volna, még az agyába is. Fészkelődve próbálta megkeresni a legkényelmesebb pozíciót az ágy melletti, fehér műbőr bevonatú széken. Fejét a vékony szekrénynek döntötte ami közvetlenül a szék mögött volt, kezeit összefonta teste előtt. Nézte az asszonyt, aki fiaként nevelte őt fel, s aki most testileg és lelkileg össze volt törve. Az alapos orvosi vizsgálat még számos belső és külső zúzódást állapított meg. Nem csak a lába volt eltörve, de két bordája is.

Dean igyekezett dühét elnyomni, bár így is fel-fel erősödött benne a vágy, hogy Edwint legszívesebben megszaggatta volna, amiért bántalmazta az anyját.

Miriam feje oldalra billent, pislogva, hunyorogva ébredezett. Olyan történt, amire Dean igazán nem számított. Az asszony első reakciója, hogy ő ott ült az ágya mellett, egy halvány mosoly volt, aztán erőtlenül próbálta a félvér felé nyújtani a kezét. Dean felegyenesedett a székben, közelebb lökdöste magát az ágyhoz, hogy elérje őt Miriam. Két tenyere közé fogta az asszony reszketeg kezeit.

– Hogy vagy? – kérdezte Dean suttogva, mintha legalább valakit felébresztene a hangjával.

Miriam kábán pislantott, ő is halk volt, gyenge.

– Fáradtan. Álmosan.

– Most már, jó kezekben vagy. Rendben leszel – mondta biztatva az asszonyt Dean, közben simogatta a kézfejét.

– Ne haragudj rám, Dean! – sírta el magát reszkető hangon Miriam. Ahogy épp most az erejéből tellett szorította a félvér kezét, zokogott. Dean térdre vágta magát az ágy mellett, hogy még közelebb legyen hozzá, arcát a kézfejéhez nyomta.

– Dehogy haragszom, anya! – Képtelen volt másképp szólítani, még a történtek után sem. Attól, hogy így szólította, Miriamból még hangosabban tört fel a sírás.

– Nem neked kell bocsánatot kérned, Dean! Nekem!

– Anya! Nyugodj meg! Én… én nem haragszom. – Dean nyugtatni próbálta a zaklatott asszonyt, simogatta a homlokát, törölgette a könnyeit. – Nincs miért. Mindenkinek vannak rossz döntései… – Dean elnyelte mondata végét, lehajtotta a fejét. Eszébe jutott a szurdok, hogy akkor éppen milyen gondolatok suhantak át rajta és mi fordult meg a fejében.

– Te nagyon jó ember vagy, Dean! Bárki mást mond, ne higgy neki! – mondta Miriam, az állapotától függetlenül határozottan és keményen: – Te nem vagy szörnyeteg!

Deant ledöbbentették a szavai. Megakadt a mellkasában a levegő. Nem volt ideje reagálni nevelő anyja szavaira, kabátja belső zsebében megszólalt a telefon. Kizökkentve őt a döbbenetből, zavartan tapogatta végig a kabátját, mire előkotorta a mobilt. A kijelzőn a másik józanító dolog volt, keresztapja neve. Görcsbe ugrott a gyomra.

Lebuktam! – fújta ki a gondolattal hangosan a levegőt. Felkészülve egy alapos fejmosásra fogadta a hívást.

– Igen? – Rekedten szólt bele, köszörülgette a torkát.

– Hol a fenében vagy? – Ginty hangja nem dühös volt, inkább aggódó.

– A kórházban.

– Bajod esett? Mi történt?

– Nem! Nem! Nincs semmi bajom, Max – hadarta Dean, megnedvesítette az ajkát. Nem tudta, hogy közölje vele a történteket. Nagy levegőt vett, most már biztos volt benne, hogy Maximus McGinty az első adódó alkalommal lekapja a fejét.

– Anyát hoztam be a kórházba.

– Kit?

– Anyát.

Rövid csend után, az aggodalomhoz párosult a meglepettség is.

– Miriamet?

– Igen.

– Te jól vagy?

– Mondom, hogy nincs bajom – erősködött Dean, értetlenül állt keresztapja aggodalmas viselkedése előtt.

– Bemegyek érted – közölte határozottan.

– Rendben – bólintott Dean. – Itt leszek. Nem megyek sehová.

Kinyomta a telefont, és visszaült a székre, Miriam ágya mellé.

– Mi történ anyu?

– Maggie és Tate elköltöztek. Nem várták meg, míg Edwint kiengedik, és újra kezdődik nekik a pokol – kezdte. – Ketten maradtunk Edwinnel. Csak én voltam ott neki, akivel kötekedhetett, akit bánthatott. Mikor azt mondtam, én is otthagyom, ha nem embereli meg magát… – Könnyek szöktek a szemébe a fájdalmas emlékre. – Eltörte a lábam.

A félvér gyomra egy pillanat alatt összeugrott, a fejét feszítette a harag.

– Ugye nem lett baja, hogy… – Miriam óvatosan tette fel kérdését, még azok után is aggódott a fiáért, hogy Edwin mit tett vele.

Dean megrázta a fejét.

– De ha akarod, akkor… holnap majd benézek rá.

– Nehogy összeverekedjetek! – Miriam nem tudta mi lenne a jobb. Tudni akart fia állapotáról, de tekintetében ott volt a félelem is. Tisztában volt azzal, hogy Edwin az, aki provokálni fogja Deant.

– Nyugi. Vigyázok – ígérte a félvér egy halvány biztató mosollyal, miközben megpaskolta az asszony kézfejét.

Miriam lehunyta a szemét.

– Álmos vagyok. Olyan kába – suttogta.

Dean végigsimított az arcán, a homlokán.

– Aludj – suttogta. – Itt leszek még egy darabig.

Nem sok idő telt el, egyenletes mély légzése arról árulkodott, hogy a megviselt asszony már elaludt. Dean kényelmesen elhelyezkedett a székben. Újra összefonta a karját, fejét a szekrénynek támasztotta.

Már azt tervezte, hogyan fogja Edwinnel megértetni magát. Mindenféle képek peregtek előtte. Cody, ahogy alakot váltott… Edwinnel való verekedésük… egy hatalmas tűzből előlépő lány, jött felé… keresztapja, ahogy farkassá vált és dühös vicsorgással mart a vállába… Érezte, ahogy fogak mélyedtek a vállába…

Összerándult minden izma, felriadt. Nem fogak voltak. Keresztapja fogta meg az egyik vállát kicsit erősebben. Még akkor is tartotta, amikor Dean pislogva nézett fel rá.

– Rángatóztál – mondta csendben.

– Álmodtam – motyogta Dean, kézfejével megdörgölte a szemeit, hátra húzva a könyökét, kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait.

– Hogy van?

– Most már jobban.

Még mindig suttogtak.

– Mi történt?

– Majd útközben elmondom – biccentett Dean, lassan felállt. Összefogta magán a kabátot, míg búcsúzóul homlokon csókolta az alvó asszonyt.

– Mehetünk – fújta, ahogy felegyenesedett.

McGinty bólintott. Óvatosan csukták maguk után a kórterem ajtaját. Kifelé menet a nővérpultnál Dean megállt.

– Bárki jönne rajtunk kívül hozzá, ne engedjék be. A bátyám tette ezt vele.

A nővér hevesen bólogatott, többször is hajtogatta: „Rendben!”

A kocsiban, sokáig néma csendben utaztak.

Dean feje tele volt mindenfélével. Közben, minden percben azt várta, hogy Max majd nekiáll kioktatni, megdorgálni.

– Miért? – kérdezte Ginty váratlanul és szokatlanul csendesen.

– Bocsánatot akartam kérni. Ezt akartam – motyogta Dean, túlbámult a szélvédőn a sötétségbe, kereste a szavakat. – Rendezni akartam a kapcsolatunkat. – Úgy piszkálta a kabátja ujját, mint egy megdorgált gyerek.

Max megköszörülte a torkát.

– Nem éppen erre gondoltam – mondta rekedt hangon.

Dean gyomra összeugrott, kérdőn emelte meg a szemöldökét, ahogy oldalra pillantott McGintyre.

– Akkor… mit miért?

– Egy farkas nem támad meg, csupán azért, mert lenézel egy szurdokról.

– Te voltál a farkas? – kérdezte óvatosan Dean, aztán szégyenkezve hajtotta le a fejét.

– Nem.

– Egy alakváltó ismerősöd? – puhatolózott tovább érdeklődve a félvér utód.

Maximus megnedvesítette az ajkát, homlokát komoran, töprengve ráncolta, arcára kiült, hogy erősen gondolkodott.

– Nem tudom – rántott a vállán tanácstalanul. Kapkodta a tekintetét, mintha mégis lenne sejtése a különös farkas személyét illetően.

– Nem tudod? – Deant meglepte a kérdésére kapott válasz.

– Én nem láttam. Te láttad. – Ginty a tekintetét a fiatal félvérnek szegezte. – Szerinted mi volt?

Dean zavart pislogással, de állta kiveséző pillantást. A kérdés úgy hangzott mint egy vizsgafeladat.

– Nem tudom – húzta tanácstalanul vállai közé a nyakát Dean. – Nem tudom – ismételte a fejét rázva.

– Meg kell tanulnod megismerni egy alakváltót, akár ember akár állat formában van – jelentette ki McGinty. – Sokszor az életed múlhat rajta!

Dean bólogatott keresztapja szavaira. Megkönnyebbülten süppedt vissza az ülésbe, hogy Maximus nem feszegette tovább a szurdoknál történteket. Már majdnem azt hitte, hogy lebukott, de McGintyt láthatóan jobban érdekelte a farkas. Dean már kezdett volna ellazulni, mikor Maximus hirtelen kifakadt magából.

– Eszedbe ne jusson még egyszer! Megértetted? – ordította, szemöldökét szigorúan húzta össze, tekintetét Dean meglepetéstől elkerekedett szemeibe fúrta. – Soha többet!

Dean döbbenten meredt rá.

– Uralkodnod kell magadon! Érhet még az életben sokkal, de sokkal nagyobb érzelmi trauma. Nem csupán egy döntési bizonytalanság, vagy egy átmeneti érzelmi válság. – Szigorúan osztotta az egykori testőr a szavakat. – El kell fogadnod azt, ami vagy! Abból kell a legtöbbet kihoznod. Így kell magadból a legtöbbet kihoznod! Megértetted?

Dean látta rajta, hogy könnyeivel küzd a tapasztalt alakváltó.

Tudja! Mégiscsak tudja! – A fiatal félvér tisztelete Maximus McGinty iránt csak nőtt. Végül egy fejbólintással adta tudtára az alakváltó farkasnak, hogy tudomásul vette a szavait.

– Nem fogom végigcsinálni veled is azt, amit az apáddal! Egyszer elég volt! – kiabálta Max, visszafogott dühvel csapott a kormányra.

Dean hol makacsul figyelte az utat, hol óvatosan pillantott oldalra a könnytől fátyolos szemmel vezető alakváltóra. A fiatal félvér elszégyellte magát. Beharapva az alsó ajkát lehajtotta a fejét.

Egy csomó gondolat és elhatározás szaladt végig a fejében, majd újra McGintyre nézett.

– Nem fogsz csalódni bennem. Ígérem! – mondta határozott eltökéltséggel.

Edwin a konyha padlózatán feküdt, kiterülve. Dean állt egy darabig felette, aztán megbökdöste a lábával. Morogva mozdult, de visszahelyezkedett egy kényelmesebb pózba. Dean a csaphoz ment, egy üres fazékba vizet engedett. Edwin felé állt és rázúdította az egészet, mire az alkoholmámoros rokon ordítva emelte meg a felsőtestét, megrázta a fejét.

– Kitaposom a beleid! – nyögte a szavait.

A fiatal félvér a fejét ingatta.

– Még csak alkuképes állapotban sem vagy, öregem – mondta Dean, leguggolt mellé.

– Hová vitted az anyámat? – Edwin hangja követelőző volt.

– Nem érdemled meg, hogy annak szólítsd! – Dean érezte, hogy gyűlt benne a düh. – Hogy voltál képes eltörni a lábát? – sziszegte, miközben igyekezett uralkodni indulatán. Megmarkolta nagybátyja grabancát, egy mozdulattal felrántotta a földről, ahogy ő maga is felegyenesedett. Edwin biztos pont után kapadozott a kezeivel.

– Neked meg a nyakad fogom! – fenyegetőzött, miközben himbálódzott a félvér farkas kezében.

– Kicsit nevetséges vagy, nem gondolod? – Dean kihúzta a lábával az asztal alól a széket, lenyomta rá Edwint. – És most jól figyelj rám – dörögte, ahogy feléje tornyosult, közben megtartotta, hogy ne boruljon le a székről –, mert nem mondom el még egyszer!

– Ha nem jelenik meg a keresztapád, már rég kinyírtalak volna!

Dean elengedte a füle mellett a fenyegető szavakat, legbelül érezte, hogy Edwin nem ellenfél a számára.

– Ha még egyszer kezet mersz emelni az anyádra, vagy bárki másra… állateledelt csinálok belőled!

– Nem mersz még egyszer megütni!

– Nem is foglak – ingatta a fejét Dean –, és nem azért mert nem merlek, hanem, mert nem akarlak.

Edwin még mindig fölényesnek akart látszani, belenevetett Dean arcába. A félvér összeráncolt szemöldökkel, tekintetét az övébe fúrta. Mit láthatott benne Edwin? Azt Dean nem tudta, de a férfi arcáról lassan leolvadt a magabiztos vigyor.

– Nem fogok kezet emelni rád – kezdte Dean, nem hangosan, de határozottan. – Kiütöd te magad helyettem is. És akkor én, kiviszlek az erdőbe. – A félvér egyenesen Edwin szemébe mondta a szavait, tökéletes higgadtsággal. – Oda, ahová ember nem teszi a lábát, csak a medvék meg a farkasok. Ők majd eldöntik a sorsodat.

– Az gyilkosság! – kiabált Edwin, szemében a döbbenetet felváltotta a félelem. – Te azt nem mered megtenni!

– Én a helyedben, nem tenném fel rá az életemet, mit merek megtenni és mit nem – biccentett Dean, elengedte Edwin grabancát és felegyenesedett előtte.

Edwin dülöngélő felsőtesttel igyekezett megtartani magát a széken. Tehetetlen düh és rettegés vegyült benne, ahogy a távozó unokaöccse után pislogott. Az az izzó láng Dean íriszében, ami közvetlen közelről szinte perzselte őt, ahogy beszélt hozzá, egy életre beléivódott. Azok a szemek, egyértelművé tették a számára, hogy aki mellette testvéreként nevelkedett fel, nem is ember!

Valami más!

Talán valami szörnyeteg féle?!

Homero kis kunyhója megtelt a sült hús illatával. Miközben a tűzhelyen készült az ebéd, Jali az öreg utazóládákban pakolászott, amikből mindenféle régi holmi került elő. Hangszerek, ruhák, kiegészítők.

– Te tudtad, igaz? Tudtad, hogy mi a Menedékház és, hogy kik Dunkinék!? – Jali a válla felett csak egy pillanatra nézett hátra nagyapjára. Az öreg szemei résnyire szűkültek.

– Milyen hírneved van neked, nagyapa? – kérdezte a homlokát ráncolva a lány. Kiemelt két kisebb dobot, aminek oldaláról tollak lógtak, zsinórok. Káváját festett motívumok díszítették. Jali óvatosan simított végig a dob kifeszített bőrén, majd óvatosan a láda melletti ágyra tette őket egymás mellé. Aztán újabb rejtett kincsek után kutatott a hatalmas kopott ládában.

– Gyógyítottam náluk.

– Gyógyítottál náluk? – érdeklődött tovább Jaliyah. Felpattant, megforgatta a húsdarabokat a serpenyőben, majd visszaült az utazóláda mellé. Gondosan összehajtogatott ruhák kerültek elő belőle. Bőr mokaszinok, rövidebb és hosszabb szárú, volt amelyiket prém díszített.

– Igen – bólintott. – Náluk gyógyítottam azt a beteg farkast, akihez az erdész hívott.

– Ez itt tényleg egy különleges világ – fújta Jali, nem leplezett csodálattal. – Ilyen lények között kéne nekem, dolgoznom? Nagypapa! Nekem nincs olyan tekintélyem, mint Dunkinéknak. Desszertnek is kevés vagyok nekik.

Jali a magasba tartotta a bőr tunikát, amit gyöngyök és zsinórok díszítettek. Határozottan tetszettek neki a talált holmik.

Az öreg indián csak legyintett.

– Ne tévesszen meg a test, amit kaptál. Nem abban van az erőd! Hogy mit bír el valaki, az a lelke erejétől függ!

Kezébe akadt egy bőr cowboy kalap, aminek színes zsinórjába tollak voltak szúrva, karimáján hímzés futott körbe. Forgatta a kezében, felpróbálta. Hol levette, hol vissza tette, igazgatta a fején. Újra a kezébe vette, kívül-belül alaposan megnézte.

Baromi régi lehet! Nagyon vagány! – állapította meg magában, újra feltette a fejére, úgy fordult nagyapja felé.

– A lelkem ereje? – Jali elengedett egy tettetett kacajt. – Pár méterre tőlem, csak egy közönséges farkas ült, és moccanni alig mertem. Ennyit a lelkem erejéről! Féltem! Rettenetesen féltem! – Levette a kalapot, a karimáját tapogatva forgatta a kezében, tekintetét elgondolkodva vezette végig a fejfedő belsejében.

– Erről nem is meséltél nekem. – Homero fújta a pipafüstöt, hunyorogva nézett unokájára.

Jali rántott a vállán. Jelentéktelennek akarta láttatni a történteket, és már bánta is, hogy említést tett róla. Közben egy írást pillantott meg a kalap belsejében. Olyan ákombákom betűkkel csak egyetlen szó volt: Adahy

– Mert semmi érdekes nem volt benne. Kinn voltam, ahol szétszórtam anyu hamvait. A szurdoknál. A bokrok közül, meg egy farkas figyelt. Lehet vadászott. – A lány vigyorba húzta a száját. – Biztos túl sovány falatnak bizonyultam neki. – Szinte belehajolt a kalapba, hogy jobban lássa az írást, majd félhangosan felolvasta. – Adahy?!

Homero szótlanul nézte unokája érdeklődését a régi holmik iránt.

– Ez mi? Egy név lenne, vagy valami különös jelentéssel bír? – érdeklődött Jaliyah, nagyapja felé mutatva a kalap belső részét.

– Adahy annyit jelent: az, aki az erdőben él – mondta szinte duruzsolva az öreg.

– Nagyon régi lehet.

– Igen, az – mormogta nagyot sóhajtva Homero. – Emlékszel a történetre amit meséltem neked?

– Az a talált fehér gyermek, aki állítólag a törzs egyik nevelt farkasából alakult át?

– Igen – bólintott jelentőségteljesen az öreg sámán. – Nahát, ez az övé volt. A történettel ez is utódról utódra szállt, úgy tíz generáción át.

– Wao! – szakadt fel Jaliból egy sóhajjal, lehajtva a fejét zavartan forgatta tovább a kezében a kalapot. Elszégyellte magát, hogy az előbb azt mondta: „állítólag”. Látta nagyapja szemén, hogy mennyire tiszteli a történetet és mennyire hisz a valóságtartalmában.

Pár percre közéjük telepedett a csend, miközben Jali gondolatai újra vérszerinti apja felkutatása felé terelődtek.

– Nagyapa! Hogy is nevezted, aki itt maradt, abból a csoportból? Akikről meséltél, hogy azoknál láttál ilyen katonai zsákot.

– Maximus. Vadőrként dolgozik, bentebb az erdőben. Takaros kis vadászházat ütött össze magának. – Tenyerébe ütögette pipáját, aztán hozzáfogott újra megtömni.

– Magas, széles vállú. Hosszú sötét haja van. Igaz?

Az öreg bólintott, de elfoglaltságából nem nézett fel.

– Láttam tegnap a boltban – motyogta Jali az orra alatt, közben magában felidézte az emléket. – Udvarias, segítőkész embernek tűnt – jellemezte pár szóval, aztán visszafordult a tűzhely felé.

Percekig, csend ült a kis helyiségre. Jali fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok, gyártotta a saját elméleteit, elragadta a képzelete, ahogy igyekezett összepakolni az információk puzzle-darabkáit.

– Azt gondolod, ő is más? – kérdezte végül óvatosan, hátrapillantott nagyapjára.

Homero lassan emelte fel a fejét, sokáig  csak nézett, de nem válaszolt. Jali ebből már tudta, hogy az öreg azon gondolkodik éppen, hogy mit mondhat el neki és mit nem.

– Honnan tudhatom meg, hogy aki szembe jön velem, az micsoda? – jött az újabb kérdés Jaliból, miközben az öreg indián még mindig nem válaszolt, csak fürkészte őt. – Nagyapa, ezt csak meg kéne tanulnom. Megkülönböztetni az embereket, és mindenki mást. Nem?

Homero aztán mélyet sóhajtva lehajtotta a fejét. Éppen csak bólintott. Úgy tűnt Jalinak sikerült meggyőznie, hogy többet mondjon sejtelmes utalásoknál.

– Igen, ő is egy farkas lehet, mint akihez gyógyítani hívtak – mondta csendesen az idős indián s térdeire könyökölt.

– Dunkinékat tisztelik. Láttam, hogy Braydonnak elég volt egy pillantás, egy biccentés. Codynak szintúgy, mikor helyre tett egy pimaszkodó klienset, a benzinkútnál. Bizonyára azért, mert medvék. Ki lehet náluk erősebb?

– Nem azért, mert medvék – ingatta a fejét az öreg indián. – A következetes fegyelmezettségük. A menedékház törvényei, amiket mindenkivel betartatnak, hovatartozás nélkül – magyarázta Homero. Meggyújtotta a megtömködött füvet a pipában, s úgy szívta tele vele a tüdejét, hogy még a szemét is lehunyta.

– Határozd meg az elveidet, amikhez te is ,minden körülmények között tartani fogod magad.

Jali nagy levegőt vett, hangosan fújta ki.

– Jah peeersze! – húzta félre a száját. – És majd az elveim miatt, a Kieran félék nem fognak pimaszkodni velem, igaz?

Homero elmosolyodott.

– Meg kell velük ismertetned.

Dean sokáig engedte a forró vizet a tarkójára. Homlokát az alkarjához nyomva támasztotta a csempézett falat. Az elmúlt hetek eseményei peregtek előtte. Hiszen kifordult az élete a négy sarkából és keresztapjára sem tudott már úgy nézni, mint akkor, amikor még hétköznapi emberként jött fel hozzá segíteni.

Egy több száz éves alakváltó, mint ahogyan az apám is az volt – kavarogtak a gondolatok Dean fejében.

Hangos, mély sóhajjal zárta el a vizet, s ahogy kilépett a tusoló alól a csípője köré csavarta a törölközőt. Ki tudja meddig, a mosdókagylóra támaszkodva bámulta a lefolyót, a dús, kusza hajából bele csöpögő vizet.

Tenyerével elsimította a párát a tükörről, s hosszú percekig szemezett az onnan visszanéző arccal. Haja rendezetlenül állt, s a már szinte szakállá erősödő borostával együtt egy barlanglakó remetéhez volt hasonló. Tíz újjal túrta végig kusza haját, próbált rajta igazítani de sokkal jobb nem lett.

Volt idő, amikor kicsit megemberelte magát. Akkor Cody vette őt kezelésbe, hogy növelje a félvér esélyeit a csinos Kathy Hoopernél. Mindig belemart a fájdalom, akárhányszor rágondolt, hogyan vesztette el a lányt. Kathy tragikus halálával visszazuhant a gödörbe és a maga köré emelt falai közé. Most újra érezte ébredezni magában a változást, az „Innentől más lesz az életem!” érzést.

Eltűnt előle barátságtalan ábrázata, ahogy kinyitotta a fürdőszobai kis szekrény tükrös ajtaját. Turkálni kezdett a polcain, keresgélt, hogy mivel tudna kicsit ápoltabb, emberi külsőt varázsolni magának. Kipakolta a borotvakrémet, pengét, arcszeszt. Tekintete megakadt egy nagyon régi, mesterien kovácsolt, szinte már műemléki ollón. Rövid gondolkodás után, azt is a többi felsorakoztatott holmi mellé tette a kagyló szélére. Becsukva a szekrény ajtaját, újra láthatta kissé elhanyagolt önmagát.

Az egyik kezébe az ollót fogta, a másikkal a bozontját turkálta, aztán egy hirtelen döntéssel levágta az első tincset, amit aztán újabb és újabb követett. Ahogy ujjaival fésülgette, egyre jobban belelendült a hajvágásba. Forgatta a fejét, próbált valami formát kihozni belőle - ha amatőr szinten is -, de legalább úgy, hogy remetéből ne egy őrültet csináljon. Ahogy fogyott a haja, határozottan más személyiség nézett vissza rá a tükörből. Félelmetesen hasonlított az apjára, csak karakteresebb arccsontja kissé barbáros kisugárzást adott neki. A rendezett frizura valamivel emberibbé tette, lágyítottak a vonásain, de így is eléggé fenyegetőek voltak a különleges árnyalatú barna szemei.

Ujjaival turkálta át a frissen készült frizurát, ellenőrizte a saját munkáját. Aztán már-már hozzáfogott leborotválni a szakállát, de megállt a mozdulatban. Lemosta tenyeréből a borotvahabot, majd újra az ollót vette kézbe és gondozott borostára nyírta majdnem szakállát.

Jobbra-balra forgatva a fejét, kritikus pillantásokkal szemlélte a végeredményt. Már nem egy elhanyagolt külsejű lúzernek nézett ki. Határozottan nem úgy festett. Szigorú, sűrű, sötét szemöldökét, vastag izmos nyakát még jobban engedte láttatni az alaposan lerövidített haj. Félelmetesebb és tekintélyt parancsolóbb volt a külseje, mint a fényképeken az apjának.

Halvány mosoly jelent meg az arcán attól a képtől, ami visszaköszönt rá a tükörből. Beképzeltség nélkül elégedett volt a végeredménnyel. Még ki is húzta magát. Büszke volt, hogy egyedül ilyen változást produkált magán.

– Végtére is, egy őrző lennék, vagy mi a fene – szaladt ki a száján félhangosan, megerősítve önmagát. Aztán a büszke mosoly kisfiús zavart mosollyá szelídült, lehajtotta a fejét.

– Istenem! Pózolok itt, mint egy hülye kis kamasz – motyogta az orra alatt. Nagy levegőt vett, millió gondolat futott át az agyán. Keresztapja McGinty szavai jutottak eszébe:

„Neked nincs néped Dean. Te egy olyan kapcsolatból születtél, amit nem ismert el a McElhanely klán akkori feje, a nagyapád. És… nem itt van a McElhanely klán fenségterülete sem.”

„Te nem fogsz átalakulni Dean. Nem leszel farkas.”

„Sajnálom fiam. Ezzel barátkozz meg.”

Lehet, hogy így van, de őrző vagyok! – tekintetét büszkén emelte újra a tükörbe, elszántan szemezett önmagával.

Tanulnom kell. Még ennél is többet! Igen! McGintynek igaza van! Meg kell tudni védeni magamat, mielőtt megelőz a hírem. Tanulni és nem sajnálni magam, meg nyafogni. Abból kell gazdálkodnom amim van. Hiszen vannak képességeim! Az átlagosnál jóval erősebb vagyok, gyors. Kiváló a reflexem, a szaglásom, a hallásom, a mozgásom és megfelelőek a testi adottságaim is. Az izmaimat pedig még fejleszthetem is – szedegette össze a gondolatait a fiatal őrző.

– Hi! Dean McElhanely vagyok! – mondta ki hangosan és kimérten a szavakat. – Őrző!

Nem dacolt tovább önmagával, elfogadta magát olyannak amilyen. Elfogadta, hogy nem tud farkassá alakulni és azt is, hogy a klán nem ismerte el őt, jogos örökösnek az utódlásban. Ha más szemszögből közelítette meg a helyzetét, tulajdonképpen ő még több is volt mint egy klán vezér első szülöttje. Hiszen az őrzők rendfenntartók voltak, akik mindenki felett álltak és nem tartoztak semmilyen fajhoz, hiszen ők félvérek.

– Keserű a citrom? – Pimasz elszántsággal vonogatta a szemöldökét – Csinálok belőle limonádét! – mondta és belevigyorgott a tükörbe.

Jalinak délre kellett visszamennie. Ezen a héten ilyen volt a beosztása, így beütemezhette magának a reggeli futásokat. Edzeni kezdett, hogy erősítse a kondícióját és a fizikai erejét.

Ahogy futott, tekintetével akaratlanul a bozótosokat fürkészte. Mivel farkas „ismerősét” egy jó ideje már nem látta, úgy gondolta talán lekattant róla. Megmagyarázhatatlanul hiányzott neki az olykor furcsán viselkedő állat. Azzal a pár találkozással tagadhatatlanul befészkelte magát a lány gondolataiba.

Jali megállt, a combjára csatolt tartóból előhúzta a vizes flakonját. Már csak félig volt, egyhúzásra kiitta. Kézfejével söpörte el homlokából azt a pár szál csapzott hajtincsét, ami copfjából rendetlenül megszökött. Tekintetét sokadjára vezette körbe. Néha változtatott a futási útvonalán. Tájékozódott, merre tartson, s titkon azért remélte, hogy valahol csak megpillantja a magányos farkast. Megigazította fülhallgatóját, közben megnézte az időt a telefonján, aztán újra futásba lendült. Az indián zene, a táj, a mozgás feltöltötte. Szabadság és boldogság érzése áradt szét benne. Rugalmasan vitték az izmai, a legnagyobb természetességgel könnyedén szökkent át egy-egy alacsonyabb bokron.

A fák között, vele egyvonalban, egy sötét folt csatlakozott hozzá. Tartotta az ő tempóját, nem előzte meg és nem is maradt le tőle.

Jali megtorpant, s abban a pillanatban az árny is megállt.

Ő az! Itt van! – A fiatal lány szíve felgyorsult, halvány, boldog mosolyra húzódott az ajka, ahogy az állat utánozta a mozdulatait. Egymás felé fordulva hosszú másodpercekig csak nézték egymást.

Én titokzatos árnyékom, négylábú hűséges követőm. Hát mégiscsak itt vagy, te aki az erdőben lakik. – Jaliyah csodálattal nézte az állatot, s meg mert volna esküdni rá, hogy a farkas sötét, szomorú, szelíd tekintetéből ragaszkodás áradt felé. Mosolyba szaladt a fiatal lány ajka, ahogy az állat a fejét billegtette, hogy többet lásson belőle a fáktól. Semmi félelmetes nem volt benne. Szelíd volt, játékos, kedvesen aranyos.

Jali is megdőlt kicsit, „kukucs” játékot kezdeményezve a farkassal, aki mint egy ember, vette a lapot és partner volt a rögtönzött kis játékban. Jali felnevetett, majd két kezével hívogatóan legyezett a tenyerével.

– Gyere! Fuss velem! Fogócskázzunk! – intett és futásnak eredt.

A farkas párszor tanácstalanul billentette meg a fejét, majd ő is nekilendült

Jaliban nem volt semmi félelem, hiszen a farkas nem volt sem fenyegető, sem zavart. Úgy merültek bele a játékos kergetőzésbe, mint két gyerek. Futkostak a fák, bokrok között, és hogy ki kergetett kit, már egyikük sem tudta. Kiszaladtak egy tisztásra, gurultak a fűben, hemperegtek. Jali meg sem tudta mondani, mikor érezte magát ilyen önfeledten szabadnak és boldognak. Tiszta szívből nevetett, s ahogy karját a körülötte szökdécselő és hempergő farkas felé nyújtotta, olykor megérintette a bundáját. Végül hanyatt fekve szétdobott karokkal megállapodott a meleg fűben, hunyorogva nézte a tiszta kék eget.

A farkas leszegett fejjel, puhán kicsit félve, bizalmatlanul közeledett hozzá. Karnyújtásnyi távolságra megállt a lánytól, lehasalt. Jali a hasára fordult, s bár kezeit nyújtotta az állat felé - éppen hogy csak -, de nem érte el. Ökleit aztán álla alá húzta és úgy nézte az őt figyelő farkast. Nézte a sötétbarna szemeit, amik már-már feketék voltak, akár a gyémánt, szelídek és szomorúak. Jalinak átfutott az agyán, hogy ezek a sötét szemek, hogyan tudnak olyan félelmetesen élesen világítani a sötétben?

A farkas is lehasalt, pofáját mancsaira helyezte, s úgy állta a lány csodálattal átitatott tekintetét. Aztán mintha zavarba jött volna tőle, el-elfordult, félrepislogott, majd újra egybeolvadt a tekintetük. A lány most alaposan megfigyelhette az állat pofájának minden vonását. A bal szemöldökénél egy visszamaradt hegesedés árulkodott arról, hogy elég komolyan sérülhetett valamikor. Ám még ez a forradás sem tudott rontani a farkas szépségén.

– Gyönyörű vagy! – suttogta Jali. – Te vagy a legjobb dolog, ami egész eddigi életemben velem történt. Ha előbb tudtam volna, hogy létezel és itt vagy, már rég ideköltöztem volna nagyapához Clear Creek-re… hozzád. – A lány ellazulva lehunyta a szemét, hagyta félrebilleni a fejét. Élvezte a nap melegét, a pillanatot. Hallotta az apró neszeket, a madarak hangját, az állat légzését, még testének melegét is, s nagyapja sámándobjának halk dobbanásaként az állat szívverését. Meglepődött ugyan, de nem mozdult, mikor érezte az állat hideg, nedves orrát a kézfején, aztán ahogy a pofáját óvatosan hozzádörgölte. Szaglászta a lány kezét, majd váratlanul végignyalta egyszer… majd még egyszer… Jaliyah ajka halvány mosolyra húzódott, de nem nyitotta ki a szemét. Egy hirtelen mozdulattal sem akarta megriasztani a farkast, még fürdőzni akart az érzésben. Hagyta, hogy az állat úgymond ismerkedjen vele. Hallotta a puha lépteit, ahogy körbejárta őt, topogott mellette, aztán egészen közel fészkelte magát az elernyedt testhez. Jali érezte a farkasból áradó forróságot. Akaratlanul mozdult, szinte észrevétlenül kicsit még közelebb húzódott hozzá, hogy ettől is többet érezzen belőle. Egészen egymáshoz simulva hosszú másodpercekig feküdtek így.

Aztán a farkas teste váratlanul megrándult, felült, majd a fejét rázogatva távolabb lépkedett a lánytól.

Jali óvatosan fordult, hogy lássa mi történt az állattal, hogy olyan hirtelen felpattant mellőle.

Hol szűkölt, hol morgott, hangosan zihált.

– Hé! Baj van? – szólt utána Jaliyah bátortalanul, miközben kezdte elárasztani az aggodalom.

A farkas teljesen figyelmen kívül hagyta őt. Lépései egyre jobban elbizonytalanodtak, hol szűkölt, hol morgott, s ahogy meg-megrázta a fejét, egyensúlyát vesztve meg is tántorodott. Visszanézett a lányra, tekintetük találkozott. Írisze megváltozott. Már nem a sötét szomorú, de meleg szempár nézett Jalira. Dühös fájdalom volt az állat tekintetében, vörösesbarna árnyalatban zavart fenyegetés volt a szemeibe. Teljesen megváltozott.

Jali megdöbbent, s fogalma nem volt hírtelen, hogy mit tegyen. Fusson? Maradjon mozdulatlan? Már nem volt benne biztos, hogy nem fogja őt bántani a farkas. Rémült aggodalommal figyelte az állaltot, aki úgy körözött a fejével, mintha valamitől meg akarna szabadulni. Hangokat hallhatott, vagy fájdalmat érzett, Jali ezt nem tudta megállapítani. Csak azt látta, hogy a farkas szenved.

Döntött.

Felpattant és átkarolva a nyakát, szorosan magához ölelte.

– Nincs baj! Semmi baj! Itt vagyok! Vigyázok rád! – suttogta, miközben homlokát igyekezett az állatéhoz nyomni. – Nézz a szemembe! Figyelj rám! Maradj velem! – kántálta a szavait, duruzsolva, miközben simogatta, túrta a farkas bundáját. Bárhogy forgolódott a karjaiban, nem eresztette. Érezte ahogy remegtek az állat izmai, szinte hullámzott a belső része a bőre alatt. Tudta ha most elengedné, a földön fetrengene és dobálná magát.

Egy beteg farkas – jött a felismerés benne, majd eszébe jutottak nagyapja szavai.

Nagyapa nem mondta mi lett azzal a farkassal… Lehet, hogy ő az? Mennyire lehet veszélyes? Nem hagyhatom most itt! Istenem, hát remeg! – peregtek a gondolatok a fiatal lány fejében, miközben kitartóan ölelte magához a szenvedő állatot és nyugtatgatva simogatta, duruzsolt neki.

– Segíteni szeretnék! Engedd, hogy segítsek! – Most testközelből, kézzelfoghatóan megtapasztalhatta mekkora jószág is volt és milyen erő volt benne. Úgy tünt, mintha a farkas is próbált volna uralkodni magán. Olykor visszanyerte az írisze meleg sötét színét.

Jaliyah érezte a zavaradott állat forró leheletét, ahogy a nyakába lihegett. Csak egy pillanatra jutott az eszébe, hogy most akár le is téphetné a ragadozó a fejét, hiszen az állat fogait szinte a bőrén érezte, ahogy szorította magához.

Aztán egészen más gondolatok árasztották el. Az aggódás, a törődés, ahogy remegett a farkas a karjai között, s már nem morgott, hanem szűkölt. Szabálytalanul kapkodta a levegőt, lihegett. Úgy tűnt valamilyen rohama lehetett, amiből lassan kezdett visszatérni. Jalinak fogalma nem volt mi válthatta ki, hiszen csak békésen feküdtek egymás mellett.

Tartotta, simogatta, mindenfélét duruzsolt a fülébe, s amikor már kifogyott a szavakból, hirtelen ötlettől vezérelve dúdolni kezdett. Azt az indián altatódalt, amit neki is sokszor énekelt az édesanyja. Annyira azért nem tartotta szépnek a  saját hangját, hogy el is énekelje. Maradt csak a dúdolásnál.

Az idő! Mennyi lehet az idő? – villant be hirtelen Jali agyába, hiszen délre mennie kellett dolgozni.

Kit érdekel most az idő?! Neki szüksége van rám! – robbant benne egy megmagyarázhatatlan ösztönből.

Érezte, hogy a rángatózás, remegéssé szelídült, szuszogott a farkas szinte biztonságos oltalmat keresve igazodott közelebb Jalihoz, fúrta a fejét a fiatal nő nyakába. A fájdalmas szűkölést amolyan jóleső elégedett morgás váltotta fel. Az állat súlya Jalira nehezedett, ahogy ernyedve szinte nekidőlt.

Jesszus! Most bealudtál? – döbbent meg a lány. Egyre nehezebbé vált számára a nem csekély súlyú példány, ahogy magához ölelve a kezei között tartotta. Már fájtak a vállai, hiszen nem kevés erőfeszítésbe tellett neki az előbb is tartania az állatot, amikor remegett, szinte vergődve küzdött. Lassan dőlt le vele a fűre, nem akarta felébreszteni, bár nem tudta biztosra, hogy elaludt-e a farkas, vagy csak elgyengült. Jali arca közvetlen közelről szemtől szembe került az állat pofájával.

Nem aludt.

Pislogott. Laposakat. Tekintetéből csodálat és szeretet, ragaszkodás áradt.

Láthatóan teljesen kimerült az ismeretlen, rátörő rohammal való küzdelemben.

Jali nézte a gyönyörű sötét szemeket, simogatta, miközben a farkas hatalmas feje a karján pihent. Néha még bele-belekezdett újra az altatódal dúdolásába. Éppen csak hogy mozdult, az állat hideg orra hozzáért az arcához. A farkas láthatóan elgyengült. Jalinak pedig esze ágában nem volt így magára hagynia. Tökéletes és védtelen célpontnak akár egy éhes medvének, vagy egy orvvadásznak. Tisztában volt vele, neki annyi fizikai ereje nincs, hogy cipelje, elinduljon vele haza, hogy biztonságba vigye. Így maradt mellette, feküdt vele a fűben és nyugtatva simogatta, miközben dúdolt. Az állat pedig meghatározhatatlan tekintettel nézte őt. Leírhatatlan értelem és mély érzelem volt a farkas szemeiben.

Nagyapa ott gyógyított Dunkinéknál. Majd megmondom, hogy én is azt csináltam, azért késtem. Biztos meg fogják érteni – peregtek a gondolatai, miközben le nem vette a szemét a kimerült, gyönyörű hatalmas farkasról.

– Megijesztettél – suttogta gyengéden dorgálva az állatot. – Ne csináld ezt velem többet! – Arcát a farkas pofájához nyomta. – Nem haragszol, ha elnevezlek? – kérdezte halvány mosollyal, belenézett a  kimerülten, fekete gyémántként csillogó szemekbe.

Megint beszélek hozzá, pedig egy szavamat sem érti – dorgálta meg magát Jali. Lassan fordult hanyatt. Hol az eget, hol a karján pihenő farkast nézte, aki le nem vette róla a tekintetét. Egy megfelelő néven gondolkodott. Ajkát beharapva fordult vissza az állat felé, az orruk újra összeért.

– Az vagy, aki az erdőben lakik – dünnyögte Jali, ujjai között morzsolta a farkas bundáját, nézte a sötét meleg tekintetű szemeit – Adahy – duruzsolta, s ahogy kimondta a farkas felkapta a fejét, mint aki máris hallgat a nevére. Jali teljesen közel fészkelte magát hozzá. Nem csupán ő hajtotta az állat felé a fejét, a farkas is így tett. Összeért a homlokuk.

Jalinak hihetetlenül jól esett a farkas közelsége, a bundája melege. Érezte, ahogy vert a szíve, hallotta a szuszogását. A kimerült ragadozó egyre laposabbakat pislantott, láthatóan ébren próbált maradni. Jali is lehunyta a szemét. Olyan nyugalom telepedett rá, hogy legszívesebben még el is aludt volna. Fogalma nem volt meddig voltak így összebújva négylábú barátjával, de megmagyarázhatatlanul a legnagyobb biztonságban érezte magát vele.

Jali lassan felült, még mindig jólesőn és nyugtatón turkálta a farkas bundáját. Az állat egyszerre mozdult meg vele, ő is felült. Láthatóan összeszedettebb volt.

– Hogy érzed maga? – mosolygott rá Jali – Adahy.

A farkas végzett pár nyakkörzést, megrázta a fejét, aztán váratlanul végignyalta a lány arcát. Mintha csak értette volna a nevét és úgy tűnt örült is a megszólításnak.

– AU! – Jali összeszorította szemét, száját, nem számított ilyen fajta köszönetre. – Na, erre nem voltam felkészülve!

Az állatot egyáltalán nem zavarta a lány reakciója, újabb farkas-puszit adott, mire Jali gyengéden tolta magától kicsit távolabb. Óvatosan próbált kitérni a ragadozó gyengéd hálálkodása elől, nem akarta megbántani sem. Vállai közé húzta a nyakát.

– Nem túl korai ez még, Adahy? Köszönöm! Nagyon köszönöm, de elég! Hallod? Elég! – kacagta Jaliyah, arcát csiklandozta az állat szőre. Szokatlan volt számára, hogy egy vadon élő állat nyaldosta az arcát. A farkas gyengéden visszadöntötte a fűre, így nevetgélve, újra játékos hempergésbe kezdtek. Ez a felszabadult játék óriási előrelépés volt kettejük több hetes távolságtartó ismerkedésének. Futkározva, kergetőzve kísérte az állat Jalit a házukig, de csak addig amíg a sűrű bozótszint eltakarta. Hagyta, hogy a lány a maga módján köszönjön el tőle.

Jaliyah lehajolt hozzá, arcát az állat pofájához dörgölte, simogatva beletúrt a bundájába a nyakán. Homlokát az övéhez nyomta.

– Te vagy a legjobb dolog, amit kaptam a sorstól eddigi életemben! – mondta a farkas szemébe. – Bárcsak értenéd, amit mondok neked. – Mély levegőt véve felegyenesedett. – Na, menj! – legyintett a kezével sután biztatva távozásra az állatot. – Nekem is mennem kell.

Pár másodpercik egybeolvadt a tekintetük, így búcsúztak egymástól, csak magukban, némán, aztán Jali elindult a ház felé. Mikor pár lépés után csak visszanézett a válla felett, a farkas még mindig ugyanott ült és őt nézte. Jaliyah rámosolygott, s - mintha csak értené mit jelent - integetett a farkasnak.

A tornác lépcsőjén, Homero mellett Cody ült. Jali meglepődött a fiatal medve látogatásán. Egyáltalán nem számított rá. Mindkét férfi arcán mosoly ült. Az öreg szeme huncutul keskenyre szűkült, ahogy tekintete a két fiatal között járt. Cody széles vigyora mögött titokzatos szándék bujkált.

– Hát Te? – kérdezte felvont szemöldökkel Jali, megtorpant a tornácra vezető lépcső előtt.

Először úgy tűnt, Cody valami komoly indokon gondolkodik, majd rántott a vállán.

– Csak úgy – válaszolta kurtán.

– Értem – bólintott Jali, nagy levegőt vett. – A „csak úgy”, az egy nyomós ok. – A lány ösztönösen abba az irányba nézett válla felett, ahol Adahytól elbúcsúzott. Kíváncsi volt, hogy onnan láthatták-e a farkast, ahogy elbúcsúzott tőle. Nem akarta, hogy tudjanak róla. Azt szerette volna, hogy a különleges ragadozó csak az ő titka legyen.

Cody felegyenesedett, lábait rázogatva igazította meg a nadrágja szárát.

– Délig, még van idő – kezdte egy vállrándítással. – Ha úgy gondolod… ha akarod, akkor most, mutathatok neked pár fogást, amivel megvédheted magad.

Homero tekintete, a két fiatal között ingázott.

Jali nem tudott hirtelen, mit válaszoljon. Olyan jó lett volna még, az elmúlt órák okozta érzésben fürdőznie. Nem tudta semmilyen megfelelő, és logikus kifogással hárítani Cody segítőkész felajánlását.

– Rendben – bólintott, s akaratlanul újra a bokrok felé nézett. Codynak pedig feltűnt, hogy Jali sűrűn tekinget egy bizonyos irányba, mire érdeklődve követte a lány tekintetét.

– Baj van? – kérdezte puhatolózva a medve alakváltó.

– Nem! – rázta meg a fejét Jali – Nincs.

Homero, kutakodó pillantással fúrta tekintetét az unokájáéba. Nem állta sokáig Jali az öreg sámán kiveséző figyelmét. Lesütötte a szemét. A farkas járt az eszébe, s vele együtt kellemes érzés árasztott el. Hasonló, mint mikor gyerekként olyanokat tett, amik csak az ő kis titkai voltak.

Nehéz volt figyelnie, Cody oktató szavaira. A mozdulatokra, amiket ő hihetetlen gyorsasággal kivitelezve mutatott be.  Előbb óvatosan Jalin mutatta be, aztán hagyta, hogy rajta gyakorolja a lány. Összeeszkábált neki erős ágakból, kötelekből, olyan gyakorlópályát, amiről Jalinak az volt a véleménye, ha legalább majd egyszer végigvergődik rajta, akkor már a hurrikán sem fogja őt elragadni. Cody gyakoroltatta vele a mozdulatokat, hogy minél gyorsabban tudja kivitelezni.

Apró fogásokat mutatott neki, amikhez nem is kellett erősnek lenni, csak a fizika és az egyensúly törvényeit kihasználni.

Jali egy idő után érezte, hogy a bokrok sűrűjéből, figyelik őket. Tudta, hogy ki az. Az ő farkasa, akit nem véletlenül nevezett el Adahynak. Hiszen megfogta nagyapja története, a talált fehér gyermekről, aki aztán az indiánok között nőtt fel. Mint egy gyermek úgy kapaszkodott a csodába, s titkon még eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha ez a farkas is egyszer emberré alakulna?

Pillangók röpködtek a gyomrában tőle, de zavarban is volt. Ugyan mit gondolhat most róla az okos és gyönyörű farkas, hogy őt így szerencsétlenkedni látja. Mert elég ügyetlennek érezte magát Codyhoz képest.

Zavarni kezdte az is, nehogy félreértse. Nehogy azt gondolja, hogy Codyval több lenne köztük, mint munkakapcsolat. Pláne mivel Homero még az asztalhoz is invitálta, indulás előtt a hím medve alakváltót. Szóval tartotta a fiatal Dunkin fiút, kedélyesen elbeszélgettek, míg Jali lemosta magáról a kemény edzés izzadságát és átöltözött.

Amikor Jaliyah végzett, nem sietett ki, leült az ablaka előtti faragott szófára, és sóvárogva nézett túl az ablakon az erdő felé. A hajával bíbelődött, miközben az agya a délelőtt pillanatain járt.

…

Ölelte azt a hatalmas farkast, és érezte a nyakán az állat forró leheletét.

…

Még soha nem volt ilyen közel, egy vadállathoz sem. Megfoghatatlan érzéseket hagyott benne. Aztán mosolyt csalt az arcára, a fogócskázásuk, játékuk emlékképei. A szobája ablakából, kitartóan fürkészte az erdőt, hátha meglátja valahol, valamelyik fa alig takarásában, vagy bokorban. Mikor a házikó ajtaján kilépett, akkor is a bozótost kutatta a tekintetével.

Nagyapja ülve maradt a lépcsőn, Cody mint a rugó felpattant, ahogy megpillantotta a küszöbön ácsorgó lányt.

A kocsihoz érve, úriemberként nyitotta Jaliyah előtt a jármű ajtaját. Mielőtt Jali beszállt, még körbepillantott. Mély sóhajjal konstatálta, hogy sajnos, farkas barátját nem látja a ház körül, és nem is érzi a közelben sem.

Nem volt kedve beszélgetni, míg autóztak be a városba. Belesüppedt az ülésbe, karját összefonva, homlokát az ablaknak támasztotta. Hálás volt Codynak, hogy ő sem erőltette a kommunikációt.

– Megbántottalak? – kérdezte váratlanul, a hosszú csendet megtörve az alakváltó.

Jali meglepve vonta fel a szemöldökét, kizökkent a gondolataiból, s a kérdésre egy pillanatra átfutott rajta a lelkiismeretfurdalás.

– Nem! – vágta rá – Miért?

– Olyan… – Cody zavartan rántott a vállán – szótlan vagy.

– Csak gondolkodom.

– Min?

– Sok mindenen.

– Értem – bólintott a fiatal férfi, nem faggatózott tovább.

Sötét árny szökkent át az egyik bokron, s hihetetlen iramban tartotta az autó sebességét. Csodálatos volt. Ahogy puhán cikázott a bokrok, és a fák között, áradt belőle az erő, az energia.

Jali felegyenesedett az ülésben, hogy jobban lássa, valósággal az üveghez tapadt, mint egy lelkesen csodálkozó kisgyermek. Elöntötte a megkönnyebbült melegség.

Itt van!

Nem érdekelte semmi. Még az sem, hogy Cody esetleg látja, hogy mit figyel olyan kitartó lelkesedéssel. Szomjasan itta a száguldó állat látványát, ahogy az minden izmát megfeszítve, követte a kocsit.

Elhatározta, hogy műszak után, haza fog indulni, nem alszik a menedékházban.

Cody megköszörülte a torkát, amivel fel kívánta hívni magára a lány figyelmét. Jaliyah zavartan süppedt vissza az ülésbe.

– Igen? – A lány kapkodta a tekintetét, kissé szétszórtan viselkedett. Sűrűn pislogott ki, oldalra az ablakon, addig akarta látni az ő farkasát, amíg csak lehetett.

– A napokban lesz egy tábortüzes buli – kezdte Cody. – Haverok, hússütögetés, tábortűz – sorolta, s Jalira nézve lelkes visszajelzésre számított. – Jó alkalom, hogy több embert ismerj meg.

– Ez most egy meghívás?

– Valami olyasmi.

– Menjek veled egy buliba?

Cody zavart lett az egyenes kérdéstől, egy félmosollyal megrázta a fejét.

– Nem velem… Nem. Nem konkrétan velem.

Jali érdeklődve vonta fel a szemöldökét.

– Akkor?

– Ide nem párok jönnek… mondjuk azok is, de inkább baráti társaságok. Amolyan nyílt program – magyarázta hadarva a fiatal alakváltó. – A menedékházból is megyünk páran. Kollégák, meg haverok.

Jaliyah tanácstalanul térdei közé fogta a kezeit, dörzsölgette össze a tenyerét.

– Kik lesznek ott? – kérdezte puhatolózva, mintha olyan sok mindenkit ismert volna.

– Hogy-hogy kik?

– Hát… – Jali zavartan vonogatta a vállát, nem is tudta, hogyan fogalmazzon, hogy ne sértse meg a medve alakváltót – Emberek, vagy más fajták.

Cody elmosolyodott.

– Ez is, az is – szaladt vigyorba a szája. – Azért mindenkiről én sem tudom, hogy micsoda.

– Haverok, hússütögetés, tábortűz – ismételte Jali, mintha csak memorizálni akarná a programot. – Jól hangzik – állapította meg végül.

– Szóval?

– Azt hiszem, megkockáztatom.

– Helyes! – szakadt fel olyan lelkesen, Codyból,  hogy még az öklével is belecsapott a levegőbe. Egyáltalán nem próbálta leplezni, hogy kimondottan örült a válasznak.