AKIT EGY FARKAS VÉDELMEZ - 1

Újra elkezdtem írni a naplómat.

Miért írok naplót? Mert úgy „beszélhetem” ki magamból az érzéseimet, hogy nem szól bele, nem ad okoskodó tanácsokat. Nekem jót tesz, ha leírok egy adott szituációt, problémát, mert amikor visszaolvasom, valahogy másképp látom! Kívülálló tudok lenni, tárgyilagos, más szemszögből látom a problémát.

Ami pedig a legfontosabb, a naplómban tökéletesen megbízom.

Nem beszéli ki, amit megosztok vele.

Mi történt mióta kiskamaszként csak úgy fokozatosan felhagytam a naplóm írásával?

A szüleim végül elváltak. Kissé viharosan, és apám ki is vonta magát az életünkből. Már dulakodásig fajult a dolog, hol nekem, hol a nővéremnek kellett közéjük állnunk. Apu az egyik eset után - pontosabban akkor, amikor a nővérem pofon vágta - sokáig felszívódott. Aztán a házat, ahol felnőttünk eladták. Anyu, az ő részéből vette meg ezt, a régitől természetesen jóval kisebb értékű. Itt egy vidéki kisvárosban, szinte egészen a szélén. Ez az utca, kivezet a semmibe, majd a földeken és az erdőn át egy kis faluba. Ennek annyi haszna van, hogy zavartalanul mehetek - egy kis forgalmú, de leaszfaltozott úton - futni, kerékpározni, és kutyát sétáltatni. A falura - ahová az út vezet -, azt mondják az a világ vége, meg egy zsákutca, mert onnan már sehová nem vezet tovább normális út. Talán földutak, ki a határba, amik egy kiadós eső után, csapdaként meg is fogják az arra merészkedő járműveket.

Az új iskola.

Kicsit izgultam miatta. De van egy lány, Carla Gale, aki szintén most költözött ide az édesanyjával és a kisöccsével. Nagyjából egyforma kaliberű csajok vagyunk, sok azonos érdeklődési körrel. Együtt járunk edzőtertembe, futni, kirándulni. Bár legtöbbször internetes játékon játszunk együtt, meg chateltünk. Mert mondhatni szinte a városka másik szélén laknak. Anyum meg nem szereti, ha sötétedés után az utcán kószálok, pláne olyan messze. Értem én... aggódik.

Az utcában vannak még fiatalok, akikkel elég hamar megtaláltam a közös hangot. Egy házzal odébb lakik egy idős házaspár, akinek az unokájuk, szinte minden nap ott van náluk. Sokszor késő este jönnek érte a szülők, mert valami vendéglátó helyiséget üzemeltetnek. Deborahról ordít, hogy egyke és pénzesek a szülei. Egy akarnok lány, nehezen tűri, ha nem neki van igaza. Szép lány, de veszettül hisztis. Pont ezért vitatkozik olyan sokat Tabathával. Két dudás nehezen fér meg egy csárdában. Kettejük között az a különbség, hogy Deborah az édesanyja természetét örökölte, Tabatha pedig szimplán csak el lett kényeztetve, mert örültek a szülők, hogy a lombikbébi programjuk sikeres lett.

Karen Hurd - Deborah mamája -, istápol egy testvérpárt az utcából. Hozzájuk sokszor kijár a gyámügy, a gyermekvédelem, Laurát néha elvitték, aztán visszaengedték. Valamiért csak őt, a bátyját, Guyt soha. Az anyjukkal, a mamájukkal és a dédijükkel laknak együtt. Ők a másik véglet az utcában. A házuk és az előtte lévő terület elhanyagolt, s csak alkalmi munkákból tartják fenn magukat.

Szinte már úgy érezem, kilógok az utcai baráti társaságból, hogy én két testvérrel is büszkélkedhetem. A jobb oldali szomszédban lakó, tőlem három évvel idősebb lány - Bonnie - egyke. Őt is irigylésre méltó külsővel áldotta meg az ég. Hosszú, dús fekete haja van, olyan sötét szemei, hogy nem látszódnak a pupillái. Szerintem simán eljátszhatná a Hófehérkét egy filmfeldolgozásban. A természete viszont veszettül viharos és hangulatfüggő. Bár a nővéremmel egykorú, mégis velem lóg. Talán még én is érettebben gondolkodom, mint ő. Hajmeresztő megnyilvánulásai vannak!

Marvin Crain és Jack Salley nem csak az osztálytársaim, de ugyanebben az utcában is laknak. Marvin elég kezelhetetlen durva fiú, mégis Jack, akit állandóan pellengérre állítanak. Sokan panaszkodnak rá, pedig szerintem csak figyelemre vágyik. Nem rosszindulatú, sőt! Velem mindig segítőkészen és lovagiasan viselkedett eddig. Adoptálták, a vérszerinti anyja valami indiai itt tanuló diák volt. Ő visszament Indiába, Jacket meg itt hagyta a kórházban. Van valamilyen tanulási nehézsége a srácnak. Felmentése van matekból és elég akadozva megy neki az olvasás is.

Hát így ülünk mi össze legtöbbször - úgy öten hatan -, múlatni az időt.

...

A fiatalok kártyáztak, miközben horrorisztikus történetekkel rémisztgették egymást. Mondjuk egyikük sem volt túlzottan ijedős, talán csak Jack vette komolyan ezeket a meséket, bár ő most nem volt köztük. Például sokan viszolyogtak attól az üresen álló háztól, ami Hurdék és Brennanék között lévő telken állt. Ugyanis az a hír járta, hogy már többször emberi maradványokat találtak ott.

Soha nem nézték az időt, észre sem vették, hogy már órák óta a díszcserjékkel körülvett fa árnyékában kuporogva kártyáztak. Most velük volt Leslie is, Deborah unokatestvére. Nagy ritkán a nyurga, szőkésbarna hajú kamasz ott nyaralt a mamájánál. Elég sokra tartotta magát, lekezelő volt a stílusa, a haja pedig a legutolsó divat szerint fel volt nyírva, a teteje bodorítva.

Jack lassú, ráérős léptekkel közeledett a kis csapat felé. Letelepedett melléjük, először csak nézte hogyan dobálták a lapokat a többiek, aztán elkezdett beszélni mindenről, ami csak az eszébe jutott. A többiek nem igazán figyeltek rá, néha kapott egy-egy futó pillantást. Láthatóan őt ez egyáltalán nem zavarta. Olykor felnevetett a saját viccein, hol jobbra, hol balra dőlt, figyelte a lapokat, de arcának egy rezdülésével sem árulta el, hogy kinek milyen a lapjárása. Neki elég volt, hogy a társaságukban tartózkodhatott.

Leslien viszont látszott, hogy nem örül az indai fiú társaságának. Sűrűn pislogott felé, ordított róla, hogy azon agyal, miként szabadulhatna meg tőle. Aztán Jack gyenge pontján keresztül támadott.

– Ti nem érzitek ezt a büdöset? – kérdezte, közben cinkos vigyorral Marvin felé kacsintott.

A fiatalok egymás ellen szippantgatták a nyári levegőt.

Carrie egy pillanatig azt hitte, hogy Leslie csak ugratni akarja őket, aztán homloka ráncba szaladt, az enyhe dögszagtól. Már nem tudta eldönteni, hogy a fiú is érezte-e, amit ő.

A többiek mindenesetre tanácstalanul vonogatták a vállukat, Carrie viszont kissé gyanakodva, fürkészve pislogott Leslie felé. Egy ilyen pillantás alkalmával elkapta a cinkos kacsintást, amit Marvin felé küldött a fiú.

Egy frászt érzel te büdöset! – konstatálta magában Carrie, aki viszont valóban érzett valamit, de hallgatott.

– Jah! – somolygott az orra alatt Marvin, majd a szomszédos ház felé bökött a fejével. – Biztos megint ott bűzlik valami.

– Nincs kedved megnézni, Jack? Te úgysem kártyázol – Leslie a zsebéből pénzt vett elő és Jack felé mutatta. – Fizetek érte.

– Lehet megint kinyírtak ott valakit – szúrta közbe Marvin szándékosan.

– Az hát! – horkant fel hitetlen vigyorral Jack, szemében azonban zavart félelem volt. – Én be nem megyek oda! Ti hallottátok, hogy a kútban már találtak emberi maradványokat is! Én hallottam! Bizony!

– Gyáva vagy?! – nevette ki Leslie – Gyáva nyuszi vagy! – csúfolta kisgyerek módjára a kamaszt. Bár Jack valóban úgy viselkedett, mint aki értelmileg még nincs egy 14 éves kamasz szintjén.

– Bemegyek veled – ajánlotta fel Laura, s hogy bizonyítsa mennyire komolyan gondolta, fel is állt, fenekéről leverte a füvet – De akkor felezünk! – intett Salley felé.

Jack így már valamennyire felbátorodott, ő is megindul a ház felé.

A kapuval már nem kellett vesződni, azt az idők során lelopták a rászorulók, hogy pénzé tegyék. Bár így is volt elég akadály, a sok súrja és bokor megnehezítette a bejutást.

A többiek az egykori kapu vonala előtt a járdán álltak meg. Addig kísérték a két vállalkozó szellemű barátot és nézték, ahogy a dús növényzet elnyelte szemük elől Laurát és Jacket.

– Szerintetek mi van benn? – törte meg a csendet Deborah, mire Leslie csak hanyagul rántott a vállán.

– Mocskon kívül? Semmi! Mi lenne?

– Srácok, ez nagyon para – kuncogta Tabatha, de a tekintetében ott bujkált a félelem. – Hát én nem mentem volna be, még akkor sem, ha velem jött volna valaki.

Carrie csak nézte a bokrokat, a sűrűt és azon járt az agya, hogy: ő megtette volna-e?

Végül is nappal volt!

Aztán beléfészkelte magát a kíváncsiság, hogy ugyan lehetnek-e odabenn bútorok? Mennyire lehet pókhálós, mocskos minden?

A szag, amit éreztem, viszont kissé zavarta. Bár ahogy a fejében sorakoztatta a lehetőségeket, arra jutotta, hogy talán egy kóbormacska tetemét lehet érezni, vagy valaki ott szabadult meg a számára fölösleges kutyakölyköktől. Mert bizony erre is volt már példa ezen az elhanyagolt ingatlanon.

Gay is hallgatott, akárcsak Carrie. Ahogy a lány rápillantott biztos volt benne, hogy talán ő is érzi, és az első gyanús hangra szaladni fog a húga után. Ő egy csendes, de határozott srác volt. Egy különc egyéniség, aki saját magán gyakorolta a tetoválás technikáját.

Egy rövid sikoly után Laura szaladt ki a bokrok közül. Pillanatnyi ijedtségen kívül nem okozott mást, hiszen már akkor nevetett, amikor még oda sem ért a kis társasághoz.

– Mi van? Mi történt? – kérdezte azonnal Gay, mire a Laura csak legyintett.

– Semmi – nevetett – Csak sikítottam és visszafordultam, hogy megijesszem Jacket.

Jack viszont még nem volt sehol! Csend volt! A hangját sem lehetett hallani és nem követte fejvesztve Laurát, ahogy arra mindannyian számítottak. Hiszen ez lett volna az ösztönös és természetes reakció a lány viselkedésére.

A fiatalok csendben meredtek a bokrokkal borított udvar felé.

Aztán megmozdultak az ágak és dühös, zavart tekintettel Jack csörtetett ki.

– Én oda soha többet be nem megyek! – jelentette ki, szinte fújtatva.

– Mi van? Ott van a mumus? – kacagta gúnyosan Leslie.

Jack megállt, s indulatosan fordult a nyurga kamasz felé.

– Nézd meg magad! – vágta rá, s két kézzel dühösen vállon taszította Lesliet. – Én nem akarok belekeveredni!

– Mi bajod van? – Leslie elbizonytalanodott, vigyora zavart lett, tekintete nyugtalanul járt körbe a többieken. Kissé sutára sikerült a mozdulata is, amivel a markában lévő pénzt nyújtotta Jack felé.

– Van benn egy hulla! – mondta Salley, meglepően tárgyilagosan. Furán viselkedett. Nem ilyen higgadt tárgyilagosságot várna az ember olyantól, aki hullát talál.

– Hát persze!

– Menj be és nézd meg, ha nem hiszed! Ezt meg dugd fel a seggedbe! – Jack megfordult elütötte Leslie kezét és nyújtott lépésekkel megindult haza. – Nézd meg magad nagyokos, menj csak be! – kiabálta vissza.

Tagadhatatlanul ledöbbentett mindenkit, amit mondott. Úgy álltak ott, mint akiket hideg zuhany alá tettek. Csak néztek, pislogtak egymásra, de egyikük sem mozdult.

– Csak hülyül, amiért szopattad – morogta Guy. – Nem volt ott semmi. Igaz? – nézett a húgára a magas, rendezetlen hajú fiú.

Laura vállai közé húzta a nyakát.

– Én nem mentem be utána az ajtón. Ő bement én meg sikítottam egyet, hogy megijedjen és vissza is fordultam.

Újra kínos csend lett.

– Hülyeség. Csak vissza akarja adni, hogy Laura ráijesztett – Leslie a lány felé lendítette a karját. – Pont ő mondta, hogy testrészek voltak a kútban. Ha igazat mondott volna, szerintetek be mert volna menni? Kamuzik!

Végül is senki nem nézte meg, hogy Jack igazat beszélt-e vagy sem. Látott-e valóban valamit?

Viszont a bűz erősödött és két-három nap elteltével a történtek után, valaki bejelentést tett, mert rendőrök lepték el a lakatlan, bozótos ingatlant. Tényleg találtak ott egy hajléktalant, aki már nem élt. A halál okát nem tudták. Sok verzió keringett, találgatás, hogy hány napja is lehetett már ott.