AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 15

Talan épp csak megvonta szemöldökét, ahogy Dalu farkasként jelent meg a gép mellett. Clear Creek-re indultak. A szakrális őrző úgy gondolta, ha már a nőstény farkas egyszer átalakult, akkor gyakrabban fogja használni ezt az alakját. Ám nem ez történt. Dalu nagyon ritkán öltött emberi formát, még a Corbet rezidencián belül is. Talan, ugyan sokszor nem értette a farkas viselkedését, de lassan kezdte megszokni kiszámíthatatlan megnyilvánulásait. Chidalu hol hidegen viselkedett, hol sértetten, hol mindent tudni akart, hol pedig napokra szó nélkül eltűnt, és neki természetes volt, hogy egy szóval se magyarázkodjon. Talant egy ideig dühítette ez - hiszen Aydin rábízta Dalut -, de azért nem akarta korlátozni. Azzal nyugtatta magát, hogy a Titkok Őrzője azt mondta neki, vegye úgy, mintha lenne egy farkasa. A farkasok pedig köztudottan függetlenek és makacs jószágok. Amúgy meg Chidozie - akitől védelmeznie kellett volna - úgy felszívódott, hogy a temetés utáni kis incidens óta még a hírét se hallotta.

Talan, most sem jegyezte meg Chidalunak, hogy miért nem emberi formában tart vele, csupán sűrűn pillantott oldalra rá, ahogy a farkas kényelmesen leheveredett mellé a gép ülésén.

– Ruhákat nem is hozol? – kérdezte az Őrző közömbösen, aztán az épület felé tekintett, Chyntiát és Grekot várva. Ők is velük tartottak, mivel végül úgy döntöttek, visszamennek Clear Creek-re s ha hosszabb időbe is telik, inkább Jaliyahval és Homeroval próbálják meg orvosolni Greko állapotát.

A kis társaságra rátelepedett a csend, ami egyébként nem volt feszült, csupán mindenkinek máshol jártak a gondolatai. Talan agya már a McNultyval való találkozáson járt. Chyntia és Greko fejében a lehetőségek cikáztak, gyártották magukban a megoldásokat. Chidalu látszott a legnyugodtabbnak. Hol túlnézett az ablakon, szemét a felhőkön pihentette, hol mancsára eresztette fejét és szundikált.

A gép a menedékháznál ereszkedett le, ahol Jaliyah várta őket. A gyógyító őrző azonnal pártfogásába vette a tanácstalan de reménykedő párt. Talannak millió kérdése lett volna a nőhöz, de most egy sem jutott az eszébe. Tudta, hogy Jalinak rengeteg dolga van és evidens, hogy most Greko volt neki az első, így nem tartóztatta, csak némán nézett a távolodók után. Fájt neki a gyors üdvözlés, mert azért remélt pár szót a nőtől.

A farkas nőstény zökkentette ki a gondolataiból.

„Felmegyek apám sírjához” – hallotta a fejében Dalu rövid bejelentését.

– Rendben – morogta az orra alatt Talan, de mire a farkas felé fordult, az már átvágott az udvaron. Fel akarta ajánlani, hogy ő is vele tart, hiszen szerette volna ő is tiszteletét tenni az egykori Erdők Ura nyughelyénél. Aztán úgy döntött ő is a természetet az erdőt válassza, így elsőként elindult, hogy megnézze készülő otthona állapotát. Felfelé tartva eszébe jutottak McNulty szavai, hogy egy fontos valakire bízta a készülő barlanglakását. Számított rá, hogy az új alkalmazottnak majd be kell mutatkoznia, hogy ő a megbízó.

A munkaidőnek már vége volt, így csend fogadta a vízesésnél.

Tekintetét körbevezette a területen, de nem látott senkit.

Lehet, hogy fontos valaki az illető, de a feladatát nem igazán látja el – állapította meg Talan a homlokát ráncolva.

Innen csak az nem visz el semmit, aki nem is akar – morgott magában az Őrző, s lendületes léptekkel megindult a bejárat felé. Ám ahogy a kilincsért nyúlt, valaki megköszörülte a torkát a háta mögött. Lassan fordult a hang irányába.

Egy masszív, sportos testalkatú férfivel találta szembe magát. Favágó stílusához éppen illet a kezében lévő fejsze, ami viszont most elég fenyegető hatást keltett. Az arcát nem látta. Nem csak a fák vetett árnyéka miatt, hanem a szemébe húzott sapka sildje is takarta.

– Keres valakit? – kérdezte számonkérően.

Talan pillanatnyi gondolkodás után úgy döntött, próbára teszi készülő otthona őrzőjét.

– Csak szétnéznék.

– Nincs itt semmi látnivaló – vágta rá Victor. – Ez egyébként is magánterület.

– Tudom – Talan ajka halvány mosolyba húzódott. – Az én magánterületem.

– Szabadna a nevét? – láthatóan a fejszés férfit ez a válasz nem elégítette ki.

– Talan Falgaut.

– Láthatnék valamilyen igazolványt?

– Maga aztán alapos – biccentett elismerően Talan és eleget tett a kérésnek.

Victor hosszas, néma szemrevételezés után bólintott, majd ő maga is bemutatkozott.

– Gary Wyant vagyok – mondta – Én vigyázok a területre – lendítette a kezét Victor körbemutatva. – McNulty bízott meg vele. Nála dolgozom. – Valamivel lazább lett, kicsit fentebb tolta a homlokából a sapkája sildjét.

Talan a pillanat tört részéig megállt a mozdulatban.

Akit Ivan a sikátorban összeszedett! – ordított benne a felismerés.

– Maga? – csúszott ki Talan száján.

– Ismerjük egymást? – kérdezett vissza Victor a homlokát ráncolva.

– Nem hinném – rázta a fejét az őrző. – Vagyis ön engem még nem látott, de én magát egyszer futólag, már igen – magyarázkodott Talan, olyan hangsúllyal mintha egyébként jelentéktelen lenne a dolog. – Esetleg nem ismeri Ivan Maxont?

– Kéne? Nem ismerős a név.

– Fehér haj, világos kék szemek, hosszú mustár színű kabát, csizma – próbálta körbeírni testvére személyét Talan. – Kissé feltűnő, egyedi stílusa van.

Victor arcvonásai lassan kisimultak, ahogy visszaemlékezett arra az estére. Hiszen, hogyan is felejthette volna el, amikor pont a legrosszabbkor vették el a farkasát… amikor harcolnia kellett volna… és a mellékhatásokról sem beszélt neki senki. Ivan pedig, jókor volt jó helyen. Mondhatni ő volt a mentőangyala.

– Már láttam – mondta csendesen, s óvatosan húzta visszább arcába a sapkáját.

– Szóval ismeri?

– Azt mondtam, hogy már láttam, nem azt, hogy ismerem – Victor távolságtartó lett, de azért rövidre fogva elmesélte találkozásuk történetét. – Megtámadtak és ő közbeavatkozott. Megmentett, de nem mutatkozott be. Aztán kórházba vitt.

Szóval tényleg ő az! – konstatálta magában elégedetten Talan.

– Csak bekukkantok, hol tart Ed az álmaim megvalósításában – mondta az őrző gyors témaváltással, kezét a bejárat felé lendítve.

– Csak tessék, hiszen a magáé!

Ahogy Talan belépett az ajtón, kissé elszomorodott. Ő már szerette volna, ha hamarosan költözhet, ellenben a belső tér még alapos finomításokra szorult.

Victor látta rajta a csalódottságot.

– Most még nem látványos, de ha egy ponton átbillen a folyamat onnantól pikk-pakk az lesz. Óvatosan, biztonságban kell haladni, hogy ne történjen baleset – magyarázta, hogy vigasztalja az őrzőt.

– Persze, tudom – bólintott halvány mosollyal Talan. – Ed, nagyon alapos!

Miközben Talan tett egy kört a garzon szerű barlanglakásban, gondolatai a mögötte lépkedő férfi körül jártak.

A farkasát kereste! Milyen farkasát kereshette? Volt egy állata, vagy a benne lévőt? Nyilván volt egy állata, mert ugyan, hogy veszítheti el valaki a benne lévő farkast?

Gondolataiban Victor zavarta meg, egy váratlan kérdéssel.

– Amúgy ki ez az Ivan Maxon?

Talant meglepte a férfi érdeklődése. Nem gondolta volna, hogy a férfi visszakanyarodik ehhez a témához.

– A testvérem – válaszolta csendesen Falgaut.

– Átadná neki, hogy nagyon köszönöm, amit akkor értem tett?

Talan, Victor arcát fürkészte, miközben újra rátörtek a fájó emlékek, ahogyan megölte Ivant.

– Sajnos, már nem tudom megtenni – fújta egy mély sóhajjal s lehajtotta a fejét. – Meghalt.

Victor arcán látszott, hogy őszinte érzelem volt a szavai mögött:

– Nagyon sajnálom! Őszinte részvétem!

– Köszönöm – bólintott Talan, egy alig észrevehető mozdulattal.

Pár másodpercig közéjük ült a csend. A szakrális őrző lassú mozdulattal indult meg, tekintetét újra körbevezette a falakon, és elöntötte az otthon melegsége. Ez az érzés egy halvány melankolikus mosolyt rajzolt az arcára, aztán egy hangos mély sóhajjal fordult meg.

– Határozottan elégedett vagyok ahogy a munkáját végzi – biccentett Talan, s kezet nyújtott Victor felé. – Ed jól ki tudja válogatni az embereit. További szép napot, Gary!

– Köszönöm, uram! – Victor elfogadta a feléje nyújtott kezet, miközben zavartan igazgatta a sildjét, hogy lásson is de egyben kellően takarja az arcát.

– Viszlát! – intett Talan és ütemes léptekkel elindult ki a barlangból. Mielőbb beszélni akart McNultyval. Egyre jobban érdekelte ennek a Gary Wyantnak a személye.

Jali kitárta szobája ajtaját Greko és Chyntia előtt.

– Ez az én szobám, amit bármeddig átengedek nektek – Jaliyah körbemutatott az otthonosan berendezett nem túl tágas helyiségen.

Greko lassan lépdelt bentebb elhaladva Chyntia mellett. Ő már ismerte a helyet, nem volt idegen a számára, hiszen itt húzta meg magát váratlan alakváltása után.

– Nincs munkám Jali – sóhajtott egy nagyon Chyntia. – Nem akarok a nyakatokon lenni.

– Nem olyan rég költözött ide egy állatorvos, aki asszisztenst keres. Összehozhatok vele egy elbeszélgetést – ajánlotta Jali, amire Chyntia rábólintott. A gyógyító őrző pedig máris elővette telefonját és tárcsázott.

A félvér orvos már a második kicsöngés után fogadta a hívást.

– Dr. Philip McKenzie. Miben segíthetek?

– Szép napot Dr. McKenzie, Jaliyah vagyok a Menedékházból. Braydon Dunkin mondta, hogy asszisztenst keres.

– Igen.

– Egy ismerősöm szeretne jelentkezni az állásra.

– Nagyszerű! Mikor tudna bejönni egy állásinterjúra?

– Akár most! – vágta azonnal Jaliyah.

– Remek! Itt vagyok a rendelőben.

– Fél órán belül ott leszünk.

– Rendben, akkor várom Önöket.

– Köszönjük! Viszlát Dr. McKenzie!

– Viszlát!

Jaliyah bontotta a vonalat, és lelkes mosollyal fordult Chyntia felé.

– Látod? Máris van munkád!

– Én szeretném, de ez még csak egy elbeszélgetés. Meg kell, hogy feleljek ennek a Dr. McKenzienek.

– Hidd el, hogy meg fogsz felelni – biztatta Jali a fiatal nőt, aki jelen pillanatban a jó hír ellenére is úgy érezte, hogy Greko és ellene egy egész világ fogott össze. A jaguár bár igyekezett leplezni a szeretett nő előtt, hogy milyen kilátástalannak látja a saját helyzetét, de Chyntia nagyon is érezte rajta a letargikus hangulatot.

Amikor Talan belépett McNulty boltjába a vezér éppen vevőt szolgált ki. Az őrző türelmesen megvárta, amíg Ed a vevőjét intézte. Addig ő ráérősen nézelődni kezdett. Sűrűn pillantott feléjük, miközben a jelenet halvány elmerengő mosolyt rajzolt az arcára.

Csodálta a vezért azért, amilyen identitás mögé rejtette valódi énjét. Egy egyszerű barkácsbolt vezetője és tulajdonosa, aki gyakran kiszolgálta a vevőket is. Senki nem gondolta volna róla, hogy egy tiszteletreméltó klánvezér.

Mikor a vevő barátságos mosollyal kísért kézfogással elköszönt, Talan azt is láthatta, hogy Ed McNulty nem csak klánja tiszteletét tudhatja magáénak, hanem a vevői rokonszenvét és szeretetét is.

Ahogy magukra maradtak, Ed régi barátként üdvözölte az őrzőt.

– Be vagy havazva, ahogy hallom – McNulty megveregette Talan vállán.

– Hát, most összeszaladtak a dolgok – bólintott rá a szakrális őrző.

Ed közben megfordította a táblát a bolt ajtaján, s a fejével intett Talannak, hogy kövesse őt az irodájába. Beérve kezét az íróasztala előtti szék felé lendítette hellyel kínálva vendégét, aztán ő maga is leült.

– Találkoztam az építési területet őrző személlyel – köszörülgette a torkát Talan. – Szóval ki ő?

Ed lehajtott fejjel rendezte gondolatait, hogy honnan is kezdje el az új Titkok Őrzője elé tárni a történetet. Aztán egy mély levegővétel után lassan belekezdett.

– Nem tudom miket adott át neked Aydin. Milyen tudást, milyen információkat és titkokat.

– Hát még én is apránként ismerkedem velük és folyamatosan dolgozom fel.

– De biztos vagyok benne, hogy vannak dolgok, amiket Aydin a saját szemszögéből látva adott át. Ő sem tudott ám mindent. Vagy legalábbis más megközelítésből ismerte, látta azt. És van olyan, ami előtte is rejtve maradt.

– Lehetett ilyen? – vonta fel a szemöldökét Talan. Ed szavai kissé meglepték.

– Igen, lehetett – bólintott McNulty, majd újra vett egy nagy levegőt – Chidozie sem egy hatalomra vágyó zsarnok, csupán mások a prioritásai. Egyes helyzeteket másképpen ítélt meg, mint Aydin.

Talanban egy csomó információ és gondolat csapott össze. Pár másodpercig csak nézett magaelé.

– Aydin két gyermeke – motyogta az őrző. – Folyamatosan okoznak meglepetést.

– Szerintem csak több háttérinfóra van szükséged.

– Többre?

– Nem is tudom mennyire menjek előre az időben – húzta vállai közé tanácstalanul a nyakát Ed. – Alapjaiban fog meginogni az ismereted.

– Alapjaiban? – vonta föl szemöldökét Talan, s egy mély sóhaj után hangosan fújta ki a levegőt. – Ne kímélj. Hallgatlak.

– Talán belevágok a közepébe, te meg arra kérdezel rá amire csak akarsz, és én válaszolok.

– Rendben – bólintott Talan, aztán kissé kényelmesebben hátradőlt a székben. – Mond!

– Judahnak van egy ikertestvére. – Ed McNulty valóban a közepébe csapott bele. – Ő az, akivel találkoztál a készülő otthonodnál.

Talanban a levegő is megakadt, miközben képek peregtek le előtte, s ezzel egy csomó kérdésére meg is kapta a választ. Több puzzle-darabka is a helyére került.

– Nyilván erről nem igazán sokan tudhatnak – köszörülgette a torkát az őrző, a széken fészkelődve. – Gondolom Judah sem. Arjun nyilván tett róla, hogy titok maradjon.

– Azt, hogy pontosan hogyan is menekült meg Victor és miken ment keresztül, nem igazán tudom részleteiben – vont vállat Ed. – Chidozie viszont a lelkén viseli a sorsát.

– Valóban? Miért?

– Judah és Victor születése előtti időkre nyúlik vissza a dolog.

Talan elismerően bólintott.

– Ez akkor valóban régre nyúlik vissza.

– Judah nem egy erőszakból született.

– Erre már időközben én is rájöttem.

– Azt is tudod, hogy ki is az apja?

– Az még nem egészen tiszta, hogy ki is ez Jared Norman vagy akárhogyan is nevezik.

– Egy kapun túli hatalmas vezér, király volt. Egy Giant Wolf.

– Hát sokáig azt hittem ez a faj inkább amolyan mitikus lény. Már a termetük miatt is.

– Nem azok. Bár igen különlegesek!

– És a termetüket leszámítva miért különlegesek?

– Mert a hiedelmekkel ellentétben egyáltalán nem egy primitív faj. Intelligensek és bármilyen meglepő fejleszthető mentális képességeik vannak!

Talan pár másodpercig újra elmerült az emlékek összegzésében.

– Akkor talán Judah ezért is tudott kijönni a zavarodottságból – gondolkodott hangosan Talan.

Ed megmagyarázhatatlan tekintettel nézett az őrző szemében. Ordított róla, hogy mondana is valamit és nem is.

– Abban másnak is igen nagy szerepe volt – köszörülgette a torkát Ed.

– Hallgatlak.

– Az apjuk tett valamit. Rátalált az elveszett utódra is, Victorra. Átvitte mindkettőjüket a kapun túlra, aztán vissza.

Talan a vezér tekintetét fürkészte.

– Mit tett?

– Tudnod kell az ősi hagyományt. A Giant Wolfoknál mindig ikrek az utódok. Azt, hogy milyen módon döntik el azt nem tudom, de az egyik testvért mindig alárendelik a másiknak. Jarednek is volt egy ikertestvére. Születésük után elválasztották őket, aztán mint személyes testőre került mellé vissza. Erre képezték ki. Hiszen ki ne védené jobban a Királyt, mint a saját ikertestvére?! Meg is halt érte. Ezt viszont nem hiszem, hogy rajtam és Chidozien kívül tudja-e még más is.

– Hát egyelőre Aydin átadott emlékei között nem jött velem szembe ilyen – ingatta a fejét Talan. – Bár ez a Jared Norman, akit a Menedékház pincéjébe zártak azt kiabálta utánam, kutassak az emlékeimben, és megtudom, hogy ki is ő.

– Van egy legendájuk is a felszabadítójukról.

– Milyen legenda?

– Jared Norman nagy királyuk vérvonalából fog megszületni. A vérvonalnak viszont nem szabad megszakadnia. Jared ezért tett meg mindent, amit csak tudott, hogy Judah ne vesszen oda megzavarodott létében.

– Judah utóda pedig Dean. Ő pedig most pont a kapun túl van a nagy ellenség kezei között!

– Hát igen. Nagyon vékony kötélen táncol a felszabadulás esélye. Elég csak megszakítaniuk a vérvonalat.

– Ha Deant megölik, Judahnak még mindig születhet gyermeke, aki beválthatja a legendát.

– De ha Judahot kiiktatják, akkor elvágták a vérvonalat.

– És mi van az ikertestvérével? Az ő vérvonala nem teljesítheti be?

– Nem hinném – motyogta Ed, hangjában szomorú lemondással. Lesütötte szemét és az asztal lapját bámulta csak egy darabig. – Már nincs farkasa.

– Tessék?

– A két testvérből Jared egyet csinált. Judah farkasa megzavarodott, ahogy elveszítette a társát. A belső farkasa a végzetébe hajszolta volna az emberi formáját is. Ezért a testvére farkasát valahogy áttették Judahba, hogy vigyázzon rá, egyensúlyba tartsa.

Talanban a levegő is megakadt, újabb emlékek tódultak a fejébe, amik a megszerzett információk birtokában magyarázatot és értelmet kaptak.

…

Amikor Judah megkérdezte tőle, hogy ő szokott-e vitatkozni a saját farkasával

Amikor Jaliyah arra panaszkodott, hogy Judah mennyire más farkasként és emberként…

Amikor meglátta Ivan emlékei között azt a férfit, aki kétségbeesetten kereste a farkasát…

Amikor a repülőnél Chyntia Judahban ismerte fel azt a beteget, aki a farkasát kereste…

…

– Vagyis Judahban a testvére farkasa van – suttogta Talan.

– Igen.

– Jali tuti, hogy sejti! Érzi!

– Tessék?

– Jaliyah többször is mondta nekem, hogy valami nem stimmel Judahhal.

– Igen? Nekem soha. Boldognak és kiegyensúlyozottnak láttam a kapcsolatukat. Ők már társak. Kötelék van közöttük.

– De kivel? – szakadt fel azonnal Talanból a kérdés. – Kivel lépett kötelékbe? Judahhal, vagy a benne lévő farkassal, aki tulajdonképpen Judah testvérének a másik fele?

– Most nem ez a lényeg – legyintett McNulty – Chidozie azt mondta, közeleg az idő, hogy a jóslat beteljesedjen. Victor visszakaphatja a farkasát, amint Dean elfoglalja a helyét. De mindennek titokban kell maradnia, nem lepleződhetnek le. Victor, akit te Gary Wyantként ismertél meg, tökéletesen érti a helyzet súlyát, vállalt is ezért mindent. Nem megy Judah közelébe, hogy ne történjen semmi váratlan esemény.

– Judah nem veszhet el – motyogta Talan. – Értem. Vigyázni kell rá, hogy egyensúlyban maradjon.

Mély, feszült csend ült a szobára.

Talanban kavarogtak a gondolatok. Bárhogyan is szeretett volna posztjához méltóan a közösség érdekeit szem előtt tartva gondolkodni, Jaliyah járt az eszébe.

– És mi van, ha erre Judah magától is rájön? – köszörülgette a torkát Talan.

– Hogyan?

– Már nekem is említette, hogy azt érzi, nincs rendben valami a farkasával. Azt is tudja már, hogy nem erőszakból született és hogy ki is az apja. Találkoztak. Ő maga engedte vissza a kapun túlra, hogy vigyázzon Deanre.

– Bízom Jared Normanban – vágta rá határozottan Ed. – Amíg ő tudja a kapun túli eseményeket kézben tartani, addig nem is kell közbeavatkozni sehogyan sem. Ő csupán a hallgatásunkat és a teljes bizalmunkat kéri. Úgy, hogy bármit tesz, abban mi itt támogatjuk.

– Értem. Ezzel szerintem nem lesz gond.

– Hidd el, ez sem kevés. Nehéz úgy kiállni érte, hogy nem beszélhetsz a miértekről és az okokról.

– Mondjuk ez igaz – biccentett Talan. Nem tudott szabadulni a gondolattól, a kérdéstől, hogy Jali kivel is lépett akkor kötelékbe.

– Ennek a Victornak vagy Garynek nincs utódja?

– Tudtommal nincs – rántott a vállán Ed. – Amikor hosszas kutakodás után a nyomára bukkantak elég zűrös volt az élete. Se család, se barát.

– És az előtt? A születése és a megtalálása között ezért telt el némi idő.

– Igen, persze. Chidozie nyomozott is a múltja után. Egy indián törzsben nevelkedett, akiket legyilkoltak. Feltehetően alakváltó képességének köszönhette, hogy megúszta a mészárlást.

– A törzsben sem volt senkije?

– Azt egyértelműen nem tudni – vonogatta a vállát Ed. – De ha volt is, odaveszett a mészárlásban.

– Értem – vett egy mély lélegzetet Talan. – Minden eshetőségre számítva, én ezt akkor egy lehetséges verzióként azért elraktározom.

McNulty hitetlenkedő félmosollyal ingatta a fejét.

– Szinte kizárt, hogy utóda lenne.

– Nono! A szinte az még nem teljesen kizárt! Csak szinte!

– Biztos vagyok benne, hogy Jared kellő odafigyeléssel és alapossággal intézte a fiai sorsának nyomon követését.

– Lehet, de ahogy látom mégis van benne sötét folt – akadékoskodott Talan. – Azért kanyarodjunk kicsit vissza Chidoziehoz.

– Miért?

– Azt mondtad beszéltél vele.

– Igen.

– Találkoztatok is?

– Igen.

– Vagyis nem farkasként.

– Így van – bólogatott határozottan Talan kérdéseire Ed.

– Aydin gyermekei mióta váltanak alakot?

– Hát Chidozie már jó ideje, az biztos – vágta rá McNulty.

– Már a megjelenésem előtt is?

– Igen.

Talan elgondolkodva nézett magaelé. A friss információ újabb döbbenetet okozott neki. Emlékezett rá, amikor az Erdők Ura azt mondta neki, hogy utódai nem váltottak még soha alakot.

– Aydin nem tudott róla, hogy a gyermekei képesek alakot váltani – mormogta az őrző, szinte csak hangosan gondolkodva. Most már abban sem volt biztos, hogy Aydin párja közönséges farkas lett volna. El kellett ismernie, hogy már nem támaszkodhatott teljesen vakon azokra az információkra, amiket Aydin átadott neki. Tisztában volt vele, hogy nem hagyhatja figyelmen kívül, viszont nem fogadhatja el egyetlen igazságként azokat.

Talan kavargó gondolatokkal a fejében hagyta el McNulty boltját.

Szóval ezért nem éreztem rajta, hogy alakváltó lenne. Mert nincs benne a farkasa! Ilyen lehet? Hogyan élheti ezt meg egy alakváltó? Igencsak kiborulhatott tőle, nyilván azért volt zártosztályon. Most viszont úgy tűnt, hogy elég jól kezeli. Milyen kapcsolat lehet a farkasával, hogy nem benne van? Hiszen egy alakváltó egy az állati identitásával, a benne lévő állattal. Victor érzi azt, amit a farkasa? Találkoztak már Jalival? Ha igen, Jali mit érezhetett? – kavarogtak a gondolatok az őrző fejében.

Philip McKenzie a rendelő ablakából látta, ahogy az autó bekanyarodott az udvarra. Befejezte az eszközök bepakolását a sterilizálóba, majd rácsukta az ajtaját, bekapcsolta, aztán indult is vendégei elé.

Nem volt meglepődve a jaguár láttán, aki a fiatal nő mellett lépdelt. Sőt! Pozitívumnak vette. Jali pedig igyekezett háttérben maradni, hiszen bár ő telefonált, de nem ő jelentkezett az állásra. Nem akart Chyntia helyett beszélni sem, elég talpraesett karakán nőnek tartotta őt.

– Chyntia Ruff – mutatkozott be azonnal az egykori kórházi adminisztrátor, akinek azért voltak ápolói gyakorlatai is.

– Dr. Philip McKenzie. – A félvér állatorvos a szorosan a nő mellett álló nagymacskára mosolygott – Gyönyörű! Verhetetlen ajánlólevél!

– Azért ő jóval több nekem, mint egy ajánlólevél – köszörülgette a torkát Chyntia, s a legnagyobb összhangban egyszerre pillantottak egymásra Grekoval.

„Egymáshoz tartozunk!” – küldte mentálisan a szavait a jaguár.

– Értem – bólintott Philip – Egymáshoz tartoznak.

Chyntia zavartan kapta fel a tekintetét. Nem tudta eldönteni, hogy most csak véletlen volt, hogy a doki megismételte Greko szavait, vagy hallotta őt.

– Körbevezetem – McKenzie a rendelő felé lendítette a kezét. – Tervezem, hogy bővítek. Szeretném, ha szakszerű őrzés mellett itt tudnának erősödni az arra rászoruló betegek.

Miközben Philip megmutatta a rendelőt és a készülő úgynevezett lábadozót, inkább ő beszélt.

– Elnézést – hadarta, majd zavart mosollyal az arcán megtorpant és szinte szégyenkezve hajtotta le a fejét. – Nem is hagyom szóhoz jutni. Hol dolgozott eddig?

– Hát… az egészségügyben… de emberekkel. – Chyntia roppant zavarban érezte magát a válaszától. – Pszichiátrián.

– Ó! – Philip egyáltalán nem tudta hogyan reagálja le az információt. Váratlanul érte.

– De gyorsan tanulok – hadarta a fiatal nő.

– Az ön mellett sétáló nagymacska tökéletesen prezentálja – Philip, Greko felé lendítette a kezét –, hogy remekül ért az állatokhoz is.

– Mint mondtam ő más kategória.

 Dr. McKenzie zavartan köszörülte meg a torkát.

– Igen, elnézést! Említette, hogy egymáshoz tartoznak.

„Ezt én mondtam! Szóval hall engem!” – morogta Greko. – „Jali! Ki ez a doki?”

Mielőtt Jaliyah válaszolhatott volna, Philip úgy döntött felfedi származását.

– Félvér vagyok és egy őrző – mondta, közben vendégei felé nyújtotta tetovált karját. – Mikor megjelentek rajtam a rúnák, kamasz voltam és megrémültem a dologtól. Nem is igazán tudtam kezelni – hadarta.

– Nekem munka kell, Grekonak pedig szakszerű segítség – folytatta Chyntia az őszinte vallomások sorát. – Nem tudja újra felvenni az emberi alakját. Úgymond belepiszkáltak.

– Belepiszkáltak? – Philip szemöldöke megdöbbenve emelkedett meg. – Kik? Miért?

„Kísérleteztek. Nem sokat tudok mondani róla. Csak emlékfoszlányaim vannak” – kapcsolódott be a beszélgetésbe Greko.

– Nagyon sajnálom! – szakadt fel együttérzően a doktorból. – Természetesen fel van véve! A …

– Párom! – szúrta közbe Chyntia.

– A párja jó lenne, ha itt maradna, el tudom szállásolni. Már, ha ez megoldható lenne. Én segítek ahogy tőlem telik!

– Igazából ideiglenesen nálam cuccoltak le – szólt közbe Jaliyah. – Szóval itt vannak helyben.

– Ideiglenesen? Akkor akár ide is költözhetnének. Nem jelentene gondot. Sőt! Nagy a ház!

– Nem is tudom – Chyntia zavartan húzta vállai közé a nyakát, sűrűn pillantott oldalara Grekora.

„Ha megoldható, én benne vagyok. Akkor legalább együtt lehetünk!” – biccentett a fejével a jaguár.

– Persze, hogy megoldható! – vágta rá lelkesen Philip.

A félvér állatorvos egyre jobban élvezte ezt a közeget, amiben önmaga lehetett, ahol nem kellett titkolnia, hogy mi is ő. Az meg csak hab volt a tortán, hogy olyasvalaki jelentkezett asszisztensének, aki ismeri és benne van ebben a titkolt világban.

Veronicát betaszította a nehéz vasajtón az őt kísérő őr, aztán becsukta mögötte az ajtót.

A fiatal farkas alakváltó mozdulatlanul állt, közben a cella sötét sarkába engedte a tekintetét, hogy lássa végre a szeretett férfit. Abban már biztos volt, hogy újra győzött, hiszen megkapta őt jutalmul. Azért a szíve még a torkában dobogott, hogy a kemény küzdelmekben harcossá edzett testőr, milyen sebeket szerezhetett, milyen állapotban élte túl.

Mozgást hallott a sötétségbe burkolódzó fekhely felől. Lassú, kissé nehézkes mozgást, mély sóhajt.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva Veronica.

– Megmaradtam – kapta a kissé halk, egyszavas, nem túl biztató választ.

Marcus alakja végre kibontakozott a sötétségből.

Testét friss sebek tarkították, ruháján és bőrén a saját vére keveredett az aréna porával és az ellenfelei vérével.

– Istenem! – szakadt fel a nőből, s azonnal pár lépéssel a férfi előtt volt, óvatosan ölelte át, arcát a mellkasához nyomta.

– Felkészültél? Megtanítom neked, amit ma tanultam az arénában – Marcus a karjába zárta a nőt, gyengéden cirógatta a hátát.

– Pihenned kell! – ingatta a fejét Veronica. – Most nem az én tanításom és edzésem az elsődleges.

– Már hogyne lenne az? Csak itt tudsz edzeni. Az életed múlhat rajta, Nica! – akadékoskodott Marcus.

– Majd edzem Gorgóval – vágta rá Veronica. – Majd őt nyüstölöm. Téged most ápolni foglak.

– Nica…

– Nincs vita! – a fiatal farkasnőstény tenyere közé fogta testőre arcát, és csókkal fojtotta belé a szót, majd lassan húzta vissza a fejét – Neked most gyengédségre van szükséged, pihentető, töltődős kényeztetésre és nem egy újabb csihipuhira.

– Féltelek Nica!

– Én is téged, Marco! – Veronica szorosan ölelte magához a farkast – Beleőrülök a gondolatba, hogy bármelyik nap megtörténhet, hogy nem a saját lábadon jössz ki az arénából. Hogy akár ez az utolsó éjszakánk is lehet. – Arcán végiggördült az első könnycsepp.

– Minden alkalommal te öntöd belém a lelket, hogy bármi áron, de ki kell jönnöm onnan, hogy nekem kell győznöm! Teérted Nica! Te adsz nekem erőt! Te adsz nekem kitartást és a jövőnk! Azt akarom, hogy legyen jövőnk!

– Jövőnk? – Veronica arcán már patakokban folyt a könnye. – Nem vagyok ostoba. Marco nekünk csak jelenünk van. Minden egyes megélt nap egy ajándék.

–  Én hiszek, és bízom benne, hogy van jövőnk – mondta határozottan Marcus. Sötét szemei mérhetetlen eltökéltséget sugároztak.

Hosszan merültek el egymás tekintetében, millió kavargó gondolattal és érzelemmel.

– Ostobák voltunk – suttogta egy mély sóhaj kíséretében Veronica – Még otthon el kellett volna mondanunk egymásnak az érzéseinket.

– Lehet – Marcus halvány szomorú mosollyal rántott a vállán. – Bár szerintem kellett hozzá ez a helyzet, hogy felismerjük a mélységét. Otthon másban láttam az érzéseim okát.

Veronica elmerengő félmosollyal billegtette a fejét.

– Igazad van. Kellett hozzá ez a helyzet. Otthon egészen másképp ítéltelek meg.

– No csak?!

– Itt láttalak meg igazán, hogy milyen vagy valójában.

– Akkor talán most csak azért…

– Nem! – vágta rá azonnal Veronica, tenyerét a féri szájára tapasztotta. – Biztos vagyok az érzelmemben irántad. Ez akkor sem fog változni, ha valamikor sikerülne újra hazakerülnünk.

– Ha sikerül hazakerülnünk… Ami most köztünk van, ott tilos – mondta Marcus, hangjában mérhetetlen szomorúsággal. – A testőröd va…

– A társam vagy! – vágott a férfi szavába Veronica. – És ez nem lesz másképp otthon sem!

Marcusnak erőt adott a lány tüze, lázadó makacssága. Kölcsönösen, felváltva támogatták egymást. Ha az egyikük azt látta a másikon, hogy csüggedne, vagy reményvesztett lenne valamiért, akkor a másikuk kettejük helyett is lelkesen bízott.

Marcus homlokon csókolta Veronicát, szorosan ölelte magához.

– Akkor most nincs csihipuhi? – kérdezte csibészes mosollyal az ajkán, mire a lány megrázta a fejét.

– Nincs bizony – kuncogta Veronica.

– Hogy is mondtad, hogy mire van szükségem? Gyengédségre, pihentető és töltődős kényeztetésre – sorolta Marcus, szavaira Veronica hevesen bólogatott.

– Most ápolni foglak – mondta határozottan a nőstényfarkas a férfi szemébe.

– Nagyon sok ápolásra van szükségem – Marcus vágytól csillogó tekintettel itta Veronica vonásait. Nem várta meg, hogy bármit is válaszoljon a lány. Heves szenvedéllyel kapta az ölébe a számára törékeny testet, s szomjasan csókolta.

Talan is tiszteletét tette Aydin sírjánál. Dalu farkas alakban a távoli semmibe meredve, mozdulatlanul ült a hatalmas fa alatt.

Az Őrző sem szólt, ahogy odaért elődje és egyben tanítója nyughelyéhez. Néma hosszú percekig voltak így, amit Talan tört meg.

– Indulunk?

– „Mindent elintéztél?” – kérdezte a nőstényfarkas, amire Talan csak némán bólintott.

Egész úton hazafelé a gépben sem szóltak egymáshoz. A szakrális őrző fejében rengeteg gondolat kavargott. Amiket Edtől megtudott, Judah testvérével való találkozása, és Jali is kitörölhetetlenül ott volt a fejében. Nem csupán a fejében. Újra eszébe jutott, amit annak idején Aydin mondott neki a leendő társáról. Jalira minden ráillet! Csupán volt egy épületes akadálya Aydin jóslatának. Jalit, Judah a társává tette.

Judah? Vagy a testvére benne lévő farkasa? – hasított belé újra a nagy kérdés.

Jalit a farkas jelleme és személye fogta meg, nem Judah! Ezt mindig is hangoztatta. Adahynak nevezte el, és őt emlegette mindig. Vagyis nekem esélyem nincs – Talan egy mély sóhajjal próbálta lezárni ezt a témát, túlbámult az ablakon, hol az alattuk futó tájat nézte, hol a felhőket. Nehéz volt a szíve.

Annyira lekötötték figyelmét a kavargó gondolatai, hogy meglepetten tapasztalta a gép már a Corbet rezidencia udvarára ereszkedett le.

Dalu egy darabig némán szedte utána a lábát, majd óvatosan szólította meg.

– „Baj van?”

Talan nem válaszolt azonnal. Aztán egy nehéz sóhajjal rántott a vállán.

– Összeszaladtak a dolgok.

– „Tudok segíteni?”

– Nem – vágta rá azonnal és határozottan az Őrző.

A házba érve Dorothy előtt sem tudta leplezni, hogy valami nyomasztja. Ám a rokon már ismerte annyira őt, hogy tudta, hiába is kérdezne bármit, azzal pont az ellenkezőjét váltaná ki a férfiből. Legalábbis most biztosan. Így a nő inkább hagyta, majd beszél róla, ha elérkezettnek látja az időt.

Dorothy tekintetével követte a mellette elhaladó férfit, aki csak az orra alatt morgott el egy halvány kissé erőltetett mosollyal kísért „Hello” -t.

Talan úgy döntött talán Dechanttel lekötheti, elterelheti a gondolatait. Meg le is vezetheti a feszültségét, ha mondjuk eddzenek.

– Dechant? – kérdezte, de nem állt meg, csak lassított.

– Vagy kinn van, vagy a nappaliban iszogat.

Talan úgy ismerte tanítványát, hogy egyelőre az alkoholt részesíti előnybe, így a nappali felé indult. Igaz, hogy Robert a nappaliban volt, de nem alkohollal töltött pohár volt a kezében. A Blaine lányoktól kapott dobozka volt az ölében. Egyik kezében a gyűrűt tartotta a másikban a komboloidot forgatta. Tagadhatatlanul ő is igencsak el volt merülve a gondolataiban.

Talan viszont most szükségét látta, valami erősebb italnak. A bárpulthoz ment, majd válla felett hátranézett Robertre.

– Iszol valamit?

Dechant nem válaszolt azonnal. Kissé zavartan pislogva nézte mentorát. Ezt az oldalát még nem látta. Majd a torkát köszörülgetve bólintott.

– Jah.

– Mit öntsek?

– Jó lesz, ami neked – húzta félre a száját Robert.

– Mire döntöttél?

– Hogy érted?

– Megkeresed az apádat? – Talan a kitöltött italokkal a kezében megindult a dohányzóasztalt körbeölelő kényelmes bőr ülőgarnitúrához. Dechant elé érve felé nyújtotta az egyik poharat, majd leült vele szembe.

– Eddig is megvoltam nélküle – rántott a vállán Robert.

– Engem érdekelne – biccentett Talan.

– Akkor keresd meg te – vágta rá azonnal egy kamaszos daccal Dechant.

– Én felkutattam az enyémet.

– Az te vagy. És? Volt értelme?

Talan magaelé meredve élte át újra az emlékeket. A nyomozást, a dühöt, a bosszúvágyat és a megbékélést, amikor minden a helyére került. Személyisége fejlődésében egyértelműen nagy szerepet játszott életének ezen része.

– Volt – mondta csendesen, s belekortyolt az italába.

Dechant újra a kezében lévő tárgyakat kezdte el forgatni.

– Az a fazon azt mondta ezek nagy értékek.

– Pénzé akarod tenni? – vonta fel a szemöldökét Talan.

– Dehogy! – rázta a fejét Robert. – Az anyámhoz kötnek. Az apám elhagyott minket!

– Azt sem tudod ki az apád. Mi alapján állítod, hogy elhagyott titeket?

Dechant pár másodperces néma töprengés után a vállát vonogatta csak.

– Én is halottnak hittem a társam. Aztán kiderült, hogy él. Nem tudhatod, hogy nem-e keresett, csak éppen időközben ő is meghalt. Vagy lehet, hogy él, de ő hiszi azt, hogy mindketten meghaltatok. Nem tudhatod, Robert! Ne törj felette pálcát, amíg nem tudod biztosra, hogy mi történt. – Talan egyelőre nem akarta elárulni Robertnek, amit Ochoa vérében látott. Nem akarta, hogy a prikolics vadász felé lökje azzal, hogy nagy biztonsággal ő a nagyapja.

Az Őrző zsebében megszólalt a telefon. Talan nem sietett felvenni. Pár másodpercig a pohárba bámulva hezitált, megnézze-e ki hívja. Átvillant az agyán, hogy amikor eljött Clear Creek-ről el sem köszönt Jalitól.

– Nem veszed fel? – kérdezte Dechant, mire úgy nézett fel, mint aki valami kábulatból ébredt.

– De – morogta az orra alatt, majd kicsit nehézkes mozdulatokkal, húzta ki a zsebéből a készüléket, épp csak annyira, hogy lássa ki hívja. Több érzelem futott át az arcán. Szemöldöke ráncba szaladt, majd lepetten vonta föl a kiírt név láttán.

– Phyllis?! – motyogta, majd fogadta a hívást.

Dechant arcvonásai megfeszültek, s úgy nézte Talant, hogy még csak nem is pislantott. Igyekezett kiélezni hallását, tudni akarta miért hívja az Őrzőt a nő.

– Talan! Ide kell jönnöd! Ochoa elrabolta a húgomat!

Dechant légzése kihagyott, szinte egész mellkasát elkapta a remegés. így még soha nem érezte magát. Tekintete akaratlanul a Gingertől származó dobozra esett, a benne lévő feliratra. Keze megindult a bőre alá helyezett gomb felé, de félúton az ölébe engedte, nehogy a legapróbb gesztussal is elárulja érzelmeit.

– Szóljatok a rendőrségnek! Ginger ember. Ez emberrablás, Phyllis!

– Nem lehet! Azt mondta megöli, ha nem adjuk át neki Dechantet.

– Tessék? Dechant nem fogoly!

– Dechantet kéri Gingerért cserébe! – Phyllis kétségbeesett volt.

– Kizárt! – vágta rá azonnal Talan, miközben akaratlanul a vele szembe izgatottan ülő védencére nézett.

– Megöli! Képes rá! – zokogta a fiatal nő.

– Nem fogja! Odamegyek Phyllis! Most!

– Én is – szólt közbe Dechant, ahogy gyorsan összepakolta a dobozkájába a kincseit.

– Te nem! Pont azt akarja!

– Időt kell nyernünk! Ezt csak úgy lehet, ha tudja, hogy én is megyek – makacskodott Dechant. – Én ismerem őt. Velem lépéselőnyben vagytok!

Talan rövid gondolkodás után elismerte, hogy Robert igenis jól gondolkodik. Bólintott.

A gépre már hárman szálltak fel. Dalu is velük tartott.

Dorothynak pedig maradt a nyugtalan bizonytalanság. Az események fényében alkalma nem volt mélyebben elbeszélgetnie Talannal. Aggódva követte tekintetével a felszálló gépet.

Egyes szereplők változtak.
Vannak akik csupán az élethelyzetükből kifolyólag mert más lett a frizura, a stílus
(pl.: Veronica és Dechant)
Vannak akiket másra cseréltem, mert azokat így közelebbinek éreztem az adott karakterhez.
(pl.: Talan, Jaliyah, Maximus)