FÉLVÉREK IV - AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 12

Robert nyugodt, laza léptekkel követte Dorothyt a pincelaboratórium felé a földalatti alagútfolyosón. Nem a nő mellett ment, hanem inkább egy fél lépéssel lemaradva, miközben tekintete többször végigsiklott a félvér nő formás idomain.

Dorothy agya folyamatosan kattogott, próbálta kitalálni mi vihette a férfit arra, hogy mégis rábólintson a vizsgálatokra. Tagadhatatlanul meglepte őt Talan pártfogoltja, amikor reggeli kávézása közben azzal a bejelentéssel állt elé: „Akár most is kivesézhetsz.”

Dorothy szeretett volna előtte beszélni Talannal, de az őrző még nem mutatkozott, így zavarni sem akarta a kora reggeli órákban.

Dechant kíváncsi csodálattal vezette körbe a tekintetét a modern műszerekkel és berendezésekkel felszerelt helyiségben, ahogy belépett a nő után az ajtón.

– Ez igen! – biccentett elismerően a látványra. – Pazar!

– Köszönöm – mondta csendesen Dorothy, közben elkezdte kipakolni az asztalra a szükséges eszközöket.

– Itt fogsz felboncolni? – vigyorgott Dechant.

– Most csak alaposan kivesézlek – vágott vissza csípősen Dorothy. – Boncolni majd akkor foglak, ha már nem élsz.

– Írjak egy nyilatkozatot, hogy felajánlom a szerveimet?

– És kinek ajánlanád fel?

Dechant rántott a vállán.

– Bárkinek!

– Mert annyira kapkodnak a prikolics szervekért, igaz?

Robertet ugyan késszúrásként érte a megjegyzés, de egy fölényes félmosollyal reagálta csak le. Pontosan érezte a doktornő több mint távolságtartását.

– A karodat – bólintott Dorothy, és Dechant engedelmesen csúszott fel a bárszék szerű ülőalkalmatosságra, miközben felgyűrte az ingujját.

– Más egyebet? – vonogatta a szemöldökét a férfi, szemtelenül Dorothynak szegezve tekintetét.

– Röntgent és CT-t is csinálhatok?

– Ahhoz le kell vetkőzni, igaz?

– Zavarnak a ruháid?

– Vannak helyzetek, amikor igen.

– „Szerinted menyire lepődne meg, ha kirúgnám alóla a széket?” – Dorothy ajka halvány mosolyba rándult Goran megjegyzésére.

– „Jó ötletnek tartom!” – helyeselte, és valóban nem bánta volna, ha farkaskoldus párja meg is teszi.

– Miért utálsz ennyire? – kérdezte váratlanul Dechant. Különleges színű szemének tekintete szinte éles penge volt.

– Nem utállak – rántott zavartan a vállán Dorothy.

– Legalább ne hazudj.

– A bizalmatlanság és az utálat az nem ugyanaz. – Dorothy állta a férfi szúrós pillantását.

– Nem bízol bennem?

– Kéne? – kérdezett vissza azonnal a nő, hitetlenkedve vonva fel a szemöldökét.

Dechant, Dorothy arcát fürkészve hosszú másodpercekig hallgatott.

– Pedig szerintem sokban hasonlítunk.

– Semmiben nem hasonlítunk – vágta rá gondolkodás nélkül Dorothy.

– Ó, dehogynem! Látni a szemeden, hogy élvezed amit csinálsz.

– Hogy mondod?

– Le mernék fogadni, hogy szívesen boncolnál fel.

– „Ez beteg!” – állapította meg Goran, közben lassan elindult Dechant felé, akinek fogalma nem volt, hogy nincs egyedül a nővel a vizsgálóban.

– „Tudod mit? Igaza van! Legszívesebben tényleg a szikét nyomnám bele, nem a tűt! Irritál!” – forrongott Dorothy magában, mégis magabiztos mosollyal nézett újra Dechant szemébe miközben a vérrel teli fiolákat rendezgette és címkézte a tartóban. – Ezt a következtetést miből vontad le?

– Érzem!

– Hűha!

– Pedig lehetnék jóban is – rántott lazán a vállán Robert, s ahogy a fejét billegtette Dorothy elkaphatta azt a ritka pillanatot, amikor a férfi ajka zavart kisfiús mosolyba húzódott.

– Jóban?! – köszörülgette a torkát Dorothy, s akaratlanul pillantott a körülöttük sétálgató - Dechant számára láthatatlan - Goran felé.

– Nincs pasid…

– Miből gondolod, hogy nincs?

Goran, közben megállt Dechant mögött, s az eddig nyugodt és higgadt jellemnek, most nehezére esett, hogy ne törjön borsot Talan védencének orra alá.

– Hááát… itt vagyok egy ideje és senkit nem láttam… – Robert hirtelen elhallgatott. Mint akinek eszébe jutott valami, elgondolkodva pislogott magaelé, aztán vett egy hangos mély levegőt. – Bocs – hadarta kurtán, viselkedése megváltozott. Nyiladozó magabiztossága visszavonulót fújt. Egyre több olyan érzés tört fel benne, amit nem tudott hová sorolni.

Az elkövetkező percek némaságban teltek. Nem hangzott el közöttük semmi párbeszéd, Dorothy kurta utasításain kívül, mindaddig amíg meg nem pillantotta a nő a férfi nyakában lógó gombot, ami egy vékony cipőfűzőn volt.

– Talizmán? – kérdezte Dorothy, visszafogott mosollyal.

Dechant zavartan kerülte a nő tekintetét, mint egy gyerek, akit éppen dorgálnak.

– Nem – motyogta az orra alatt. – Emlék.

Dorothy elbizonytalanodott egy pillanatra Robert eddigi megítélésében. A hangsúly, amivel kimondta a szót, a szomorú fény a szemében, amit épp csak elkapott, ahogy a férfi még a fejét is elfordította, mély érzésekről árulkodott a doktornő számára.

– Értem – sóhajtott Dorothy. – Kedves emlék? – Kérdésére nem kapott választ. – Ha ragaszkodsz hozzá, talán nem kéne a nyakadban hordani – folytatta a nő. – Alakváltáskor véletlenül is elhagyhatod.

Dechant csak egy pillanatra kapta fel a fejét a jótanácsra, majd tovább öltözködött az elvégzett röntgen után.

– Nem fogom – motyogta, miközben gombolta az ingjét. – Nem tudok alakot váltani, vagy mi.

Mielőtt Dorothy reagálhatott volna a csalódott hangsúlyú vallomásra, rövid kopogás után Talan nyitott be az ajtón.

– Zavarhatok pár pillanatra?

– Persze! – bólintott készségesen Dorothy, s még kezével is intett, bentebb invitálva az őrzőt.

Talan kínos vigyorral az arcán nyújtott, de lassú léptekkel indult meg.

– Szükségem lenne pár ruhadarabra – köszörülgette a torkát. Bejelentésére kérdő tekintetek kereszttűzébe került.

– Milyen ruhadarabra? – vonta fel a szemöldökét Dorothy.

– Női – kapta Talantól a kurta választ.

Dechant összeszorított fogakkal fordította el a fejét, arcán azonnal megjelentek a gondolatai. Ajka meg-megrándult árulkodva visszatartott reakciójáról.

– Női?

– „Női?”

Talan egyszerre hallotta a fejében Goran hangját is.

– Jah. Igen, női.

– O!Ó! – A farkaskoldus reakciójára Talannak eszébe jutott a Pádis… az Elivel töltött vad éjszaka, s hogy talán Goran mit is láthatott abból…

– Dalunak lenne rá szüksége – hadarta az őrző. – Csak kölcsönbe, visszakapod! Csak amíg elmegyünk és veszünk neki pár holmit.

– Dalunak? Azt mondtad ő nem…

– Hát úgy tűnik, hogy mégis – vágott a nő szavába Talan.

– „Ha szabad kérdeznem, ez milyen körülmények között derült ki?” – vigyorgott Goran Dechant mögül.

– „Nem, nem szabad kérdezned!”

– „Értem!”

– „Nem, nem érted!”

– „De, értem! A Pádisban sem volt szabad kérdeznem.”

– „Ez nem ugyanaz a helyzet!”

– „Értem!”

– „Nem, nem érted!”

– Mennyire sürgős? Nem kell sok és befejeztük Dechanttel – szakította félbe Dorothy, Goran és Talan mentális, évődős vitáját.

– Ráér…

– Naná, hogy ráér – csúszott ki Dechant száján, s egy pillanatra megjelent a széles vigyor is az arcán, mire Talan a szemöldökét ráncolva csóválta a fejét, és inkább sietve távozott a helyiségből.

Dorothy hozzáfogott pakolászni, Dechant némán figyelte ténykedése közben a nőt. Véletlenül látta meg a szikét az egyik vitrin polcán, amitől több gondolat is átsuhant a fejében.

– Segíthetek valamit? – kérdezte váratlanul, s a felajánlást tett követte, meg sem várva a választ. Felkapott pár holmit az asztalról és vitrin felé indult, nyitotta, de mielőtt bármit bele tehetett volna Dorothy rászólt.

– Azokat, ne oda!

– Rendben – bólintott, s szófogadóan zárta vissza az ajtaját, de előtte egy rutinos mozdulattal ujjai közé csípte a szikét, s egy bűvész ügyességével el is tüntette az ingujjában.

Bár Goran látta, hogy mit tett, mégsem szólt Dorothynak. Tudta, hogy a nő igencsak hevesen reagálná le a félvér tettét. Viszont eldöntötte, hogy ezek után jobban odafigyel a pártfogoltra. Nem igazán tudta megmagyarázni, hogy minek is kellhet neki egy szike. Nem kell szöknie, hiszen bármikor elmehetne, ezt Talan már a legelején közölte vele. Ő pedig kíváncsi volt az okra.

Dr. McKenzie rutinos mozdulatokkal vett vért a kutya formába kényszerített Betotól, aki türelmesen együttműködött a doktorral minden elvégzett vizsgálat alatt. Philip, ahogy megoldotta a gumiszalagot az eb lábán, már ragasztotta is a tű helyét.

Chris szinte olvasott a McKenzie arcáról. A férfi aggodalmáról ordítva árulkodott a gondterhelten összehúzott szemöldöke, amik homlokára ráncokat rajzoltak.

– Senki nem fogja bántani a feleségét – törte meg váratlanul a csendet az ír, mire Philip zavartan pislogva felkapta a fejét.

– Persze… tudom – hebegte.

Hosszú percekig újra közéjük telepedett a csend.

– Azt mondta, hogy az apja beszélt magának az őrzőkről. – Chris szavaira, Dr. McKenzie csak sután billegtette a fejét.

– Többé kevésbé – dünnyögte az orra alatt.

– Mi volt az apja, ha szabad kérdeznem – folytatta az ír a mélyebb ismerkedést megcélzó beszélgetést.

– Farkas – válaszolt a doktor rövid gondolkodás után. – Legalábbis ő ezt mondta. De soha nem láttam állati alakban. Szóval gyerekként nem igazán tudtam, mit is jelent ez.

– Magán vannak a rúnák. Vagyis ön félvér. Az édesanyja?

– Ő ember – vonta meg a vállát Philip.

– Tudta, hogy…

– Igen, persze – bólintott a doktor a be nem fejezett kérdésre. – Tudta, hogy ki a párja. De ahogy telt az idő apám halála után, egyre jobban azt sulykolta belém, hogy ezt titkolni kell. Amikor meg a nevelőapám belépett az életünkben, egyenesen fantazmagóriának tartotta. Már kérdezni sem tudtam tőle semmit az apámról. Amikor megjelentek rajtam a rúnák, ő volt, aki azt mondta, azonnal tüntessem el és ajánlott egy tetoválószalont. Azt mondta, amit ott készítenek, az tuti megmarad rajtam.

Chris érdeklődve vonta föl a szemöldökét.

– Igen? Ezek szerint valamitől tarthatott az édesanyja. Az apja, hogyan halt meg?

– Balesetben.

– Biztos?

– Még gyerek voltam, anyám ezt mondta. Nem volt okom megkérdőjelezni a szavát. Egyébként meg teljesen magamra maradtam. Akkor sem állt mellém, amikor a tetoválás miatt a nevelőapám nekem esett. Sőt! Úgy viselkedett mintha nem is ő maga mondta volna, hogy tegyem meg. – Philip szomorú fájdalommal  a szemében nézett fel az írre. – Senkit nem ismertem, aki hozzám hasonló lett volna.

– Át tud alakulni?

– Soha nem próbáltam – rázta meg a fejét McKenzie. – Az apám meghalt mielőtt alkalmasnak találta volna az időt, hogy ezt megmutassa nekem.

– Sajnálom – sóhajtotta Chris együttérzően.

– „Ezt a Zomskydát hogyan ismerted meg?” – kérdezte váratlanul Beto.

– Egy partyn, amit a nevelőapám rendezett – rántott a vállán Philip. – Gyakornokként dolgozott a kórházban, ahol Kevon is.

– Ő tudja, hogy mi vagy? – puhatolózott tovább Chris.

– Tana? Igen. Én úgy gondoltam, ha őrültnek tart, vagy ez miatt kihátrál a kapcsolatunkból, az még a leges legelején derüljön ki. Szóval én nem akartam a kapcsolatomban titkolózni, hazudozni. Ezért sem értem, hogy ő miért tette.

Megszólalt Philip telefonja. A férfi aggodalmasan ráncolta a homlokát a kijelzőn megjelenő név láttán.

– Az anyám az – fújta, majd pillanatnyi hezitálás után fogadta a hívást. – Igen, anya?

– Szia, Phil! Minden rendben?

McKenziet villámcsapásként érte anyja kérdése. Nem is tudott azonnal válaszolni rá. Döbbenten emelte a tekintetét az ír farkas sámánra.

– Persze! – köszörülgette a torkát Philip. – Miért?

– Hívni próbáltam Tanát, és nem veszi fel.

– Talán dolga van – vágta rá a férfi.

– Szólnál neki, hogy hívjon vissza?

McKenzie több alternatívát futtatott végig az agyában, aztán döntött.

– Nem igazán tudok neki szólni, anya.

– Nem? Miért?

– Szakítottunk.

– Hogy mit csináltatok? Mi történt? – A nő hangja egyre aggodalmasabbá vált.

– Semmi extra, anya.

– Ez a váratlan szakítás, igenis extra, Phil! Olyan szép pár voltatok!

– Talán mégsem – morogta az orra alatt a férfi. – Kiderült, hogy nem illünk össze.

– Hogy-hogy nem illetek össze?!

– Fontos kérdésekben nem értettünk egyet, anya. Nem akarok részletekbe bocsátkozni – Philip igyekezett rövidre zárni a beszélgetést.

– Most mit mondok, Kevonnak?

– Mi az, hogy mit mondasz neki? – csattant fel idegesen McKenzie. – Semmit! Nem tartozik rá, hogy kivel vagyok együtt!

– Kedvelte Tanát…

– Akkor talán őt kellett volna elvennie – vágta rá dühösen nem kevés éllel a doktor, anyja szavaira.

Hirtelen olyan csend lett, mintha a nő bontotta volna a vonalat.

– Most hol van Tana? – kérdezte hosszú hallgatás után.

– Mondtam már, hogy nem tudom – hazudta Philip. – Elment.

– Nem is hívtad?

– Nem.

– Miért?

– Anya! – emelte meg újra türelmetlenül a hangját a férfi. – Szakítottunk! Nem hívtam és nem is akarom hívni! Félreismertem. Lezártam. Ennyi.

Újra hosszú csend következett.

– Értem – sóhajtotta a nő. – Sajnálom.

– Le kell tegyem, anya. Éppen vannak nálam, most dolgozom – hadarta Dr. McKenzie, s meg sem várta, hogy az anyja is elköszönjön, kinyomta a telefont.

 

Jaliyah, apja zakóját igazgatta, lecsippentett róla pár szöszt, kisimítgatta az anyag ráncait.

– Nagyon fess vagy! – dicsérte a tapasztalt alakváltót a lánya.

Judah a nyakkendőjét már sokadjára kötötte újra a tükör előtt, mire Jali egy halvány mosollyal elvette tőle.

– Meddig fog tartani ez a szertartás? – kérdezte, közben gyors mozdulatokkal úgy csomózta a nyakkendőt, mintha naponta többször is gyakorolta volna.

– Egy vagy két nap – rántott a vállán a leköszönő vezér. – Nem akarok csak úgy Juan nyakába borítani mindent. De sietek vissza és nekifogunk nagyapád házának.

– A mi házunknak – javította ki nyomatékosan a férfit, Jali. – Apa? Te maradsz tovább, vagy előbb jössz vissza?

– Majd Judahhal – vágta rá azonnal Maximus.

– Max, a barátom vagy, nem a testőröm – köszörülte a torkát Judah. – Nyugodtan maradhatsz, akár Wyomingen is.

– Döntöttem, Judah. Itt van rám szükség.

A két farkas tekintete hosszan fonódott össze. Emlékek csaptak fel minkettejükben. Judah nem akarta, hogy megint miatta az egykori testőr háttérbe szorítsa a családját.

– Lawrence halott. Nem gondolod, hogy Bridgettel van mit megbeszélnetek?

– Nem.

Pár percig feszült lett a csend. Judah egyáltalán nem erre a válaszra számított.

– Egyedül van – tett még egy próbálkozást Judah, hogy az egykori szerelmeseket újra egymás felé terelje.

– Nem Judah, nincs egyedül. Ott lesz a fia és annak családja. Lefoglalhatja magát majd az unokákkal.

A leköszönő vezér egy mély sóhajjal feladta, úgy döntött nem firtatja tovább. Jali felé fordult és homlokon csókolta párját, ami kissé protokollárisra sikerült. Igaz minden tekintetben közel érezte magához a fiatal nőt. Tisztelte, kedvelte, több érzelem is kötötte hozzá, de olyan mély szerelem nem, mint amit a benne lévő Adahyt. Judah szíve örökre azé a nőé maradt, aki életét vesztette miközben gyermeküket a világra hozta. S bár Jaliyah nem mutatta ki, de pontosan érezte a férfin ezt az érzelmi hullámzást. Mégsem akarta számonkérni, inkább megvárta, hogy Judah majd magától kezd el beszélni arról ami a lelkében dúl. Érezte rajta a kettősséget. Eddig azt hitte ez a „két lépés hátra egy előre” effektus azért van jelen Judah viselkedésében, mert nem merte vállalni az érzéseit. De már megkérte a kezét, mindenki előtt felvállalta a kapcsot ami kettejük között volt. Valami mégsem változott. A gyógyító őrző aggodalmas gyanúja nem hunyt ki teljesen, hogy az alakváltóval valami nincs rendben. Igazából ő sem bánta volna, ha az apjával tudott volna erről négyszemközt beszélni. De a véletlenek folytán ez valahogy eddig nem sikerült, valami mindig közbejött.

– Ha elmentetek, majd átmegyek McNultyhoz és összeszedem, amiket összeírtunk – sóhajtotta Jali, témát váltva a saját gondolatait is másfelé terelve. – Eddel majd a nagyobb tételeket ki  is szállíttatom.

– Lehet várhatnál vele, míg minden lerendeződik. Fhyra már Wyomingen van Juannal és az esküvőt is intézik. Egyedül több lett a vállán – vette védelmébe a Clear Creek-i klán vezérét Judah.

– Úgy láttam a bolt nyitva – rántott a vállán Jali.

– Hallottam vett fel oda egy alkalmazottat – motyogta Max. – Nem kell aggódni Edért, amiért a gyermeke leszakad róla. Ez az élet! A fiókák kirepülnek a családi fészekből. Én jobban aggódom Braydonért. Na, az nem az élet rendje, hogy egy szülőnek kelljen eltemetni a gyermekét. Szóval ne aggódj, Judah! Most nem miattad maradok Clear Creek-en, hanem Brayodnért.

Ed hagyta, hogy Victor egyedül pakolja el az érkezett árut, így legalább egyre otthonosabban mozgott a boltban. A farkasát vesztett alakváltó többször is érezte magán a kíváncsi pillantásokat miközben kiszolgált, de eddig tőle még nem mert senki, semmit sem kérdezni. Azt viszont hallotta, amikor Edtől érdeklődtek: „Ő meg kicsoda?”, mire a vezér igyekezett annyival kielégíteni a kíváncsiskodókat: „Valaki kellett Fhyra helyett. A bolt és az építkezések már sok egyedül.”

Ednek viszont egy idő után feltűnt, hogy egyre több nő fordult meg a boltban. Némelyik törzsvásárlója helyett annak lánya jött el a megrendelt alkatrészekért.

Victor éppen egy ilyen okból érkező fiatal lányt szolgált ki, amikor Jaliyah is megérkezett a kis bolthoz, a maga kis listájával, amit nagyapja kunyhójának tatarozásához írtak össze Judahhal. Megtorpant az ajtóban. A keze már a kilincsen volt, de nem nyitotta még az ajtót. Szinte megdermedt az érzéstől, ami valósággal mellbevágta. Nagyon is ismerős volt számára.

Adahy?! – robbant benne, s azonnal körbenézett az utcán, hogy merre lehet a szeretett személy, akit már akkor megérzett, amikor a szurdokon volt szétszórni anyja hamvait, s azóta is mindig olyan intenzíven, ha a közelében volt, rátört egy megmagyarázhatatlan, semmihez sem hasonló érzés.

Lehetetlen! Hiszen Judah Wyomingen van, a beiktatási ünnepségen, tehát a farkasa nem lehet itt – állapította meg,  majd belépett a boltba. Megtorpant az új eladót megpillantva. Mintha visszaugrott volna az időben, s Dean állt volna a pult túl oldalán. Bár az arcát nem igazán látta, és határozottan magasabb is volt, de a ruházata, az alkata a mozdulatai egyértelműen rá emlékezették. Másodpercek tört része alatt rengeteg érzés és emlék szaladt át rajta. Aztán egy mély sóhajjal söpört ki mindent a fejéből s egy kurta köszönést követően már indult is a polcok közé összeszedni a dolgokat, amikért jött.

Victor felkapta a fejét az új vevő érkezésére, viszonozta a köszönést, de már csak épp hogy látta a nőt belépni az egyik polc takarásába. Pedig kíváncsi volt rá, mert a remegést ami átjárta a mellkasát, akkor érezte utoljára, amikor Orendát arra biztatta menjen tovább és ő a védelmükért hátra maradt. Akkor megérezte, hogy soha többé nem fogja látni azt, akit az életénél is jobban szeretett…

A pultnál éppen fizető fiatal lány igen rámenősen igyekezett közben felhívni magára az új alkalmazott figyelmét. Szemet szúrt neki a kicsit lazán kigombolt ing alól kikandikáló tetoválás, amiről - ilyen minimális részletből - még nem lehetett eldönteni mit is ábrázolhat.

– Wao! Szabad érdeklődnöm milyen tetkód van?

Victor zavartan kapta fel a fejét a kérdésre, ahogy a visszajárót számolta éppen. Nem válaszolt azonnal.

– Egy farkas – motyogta végül és a lány elé tette a pénzt.

– Biztos nagyon szép! Megnézhetem?

Lehet, hogy talán más keringőre való felhívásnak vette volna, Victor viszont egészen másképp reagált rá, mint ahogyan arra a lány számított.

– Nem – vágta rá kurtán és elég határozottan.

– Miért? – A lány láthatóan rosszul viselte a visszautasítást.

– Én sem kérem, hogy mutassa meg azt, ami biztos nagyon szép magán.

Jaliyah arcára a hallott párbeszéd széles mosolyt varázsolt. Kezét a szájához szorítva igyekezett visszatartani a hangos nevetést.

A lány szinte kiviharzott a boltból.

Jaliyah még pakolt pár dolgot a kosarába, aztán tekintetét újra végigvezette a cetlijén.

– Segíthetek? – hallotta pult felől.

– Nem, köszönöm! – válaszolt azonnal és kilépett a két polc közül. – Már kész vagyok.

Victor légzése kihagyott, s ahogy nyelt, az kicsit hangosra sikerült. Ott állt előtte az a fiatal nő, akit ideérkezésekor éjjel a köteléknek köszönhetően látott maga előtt.

Jaliyah is megtorpant egy pillanatra. Olyan érzés robbant benne, ami hihetetlenül zavarba hozta őt is.

– Elriasztja a vevőket? – hadarta Jali, hogy véget vessen a kínos másodperceknek. Kezét az ajtó irányába lendítette, amerre a feldúlt fiatal lány távozott.

– Le kellett volna vetkőznöm? – kérdezett vissza Victor.

Jali egyetértően rázta meg a fejét.

– Csak vicceltem. Jól reagálta le.

Kipakolta a holmit a pultra, Victor pedig már rutinosan ütötte be sorra a gépbe. Nehéz volt összpontosítania. Lehet, hogy nem volt már benne a farkasa, de bizonyos ösztönök és képességek nem vesztek el belőle. Egyértelműen érezte az előtte álló fiatal nőn, hogy a farkasához tartozik. Légzése szabálytalanná vált, ami nem kerülte el Jali figyelmét.

– Jól van?

– Persze! – vágta rá azonnal, kerülve a gyógyító tekintetét. – Van egy kis légzési problémám – hadarta Victor –, de semmi komoly. Elmúlik.

A farkasom választása! Naná! Nem is csodálkozom rajta! Olyan, mint Orenda! És nem csak külsőre! A kisugárzása is! – robbant benne, ajka egy észrevétlen félmosolyba rándult, s csak egy gyors pillantásra nézett fel az előtte álló nőre.

– Nagyapa gyógyító sámán. Talán tud segíteni – ajánlotta Jali készségesen.

Victor akaratlanul kapta fel a fejét a egítő szándékkal megosztott információra.

Neki is?! – döbbent meg egy pillanatra, majd igyekezett tárgyilagos maradni.

– Á! Köszönöm, nem kell. Ez… nem betegség. – Victor maga is elmosolyodott a saját válaszán.

– Értem – bólintott Jaliyah, bár egyáltalán nem értette. Újabb zavart percek teltek némaságban, amíg Victor papírtáskába pakolta a cuccot, közben tekintetével átfutotta a blokkot.

Jali azonnal kiszúrta a férfi halántékán lévő forradást, ahogy kicsit félrebillentette a fejét.

Adahynak is pont ott van egy ilyen heg! – futott át az agyán, ami azonnal felidézte a farkas egykori szavait, amikor szóbahozta a csúnya forradást.

„Verekedtem”

– Komoly sérülés lehetett – jegyezte meg akaratlanul, aztán meg is bánta. Úgy érezte, most olyannak fogja őt tartani a férfi, mint azt a másik lányt.

Victor zavartan emelte fel a tekintetét. Gondolkodott hogyan intézhetné el legrövidebben a választ úgy, hogy közben ne legyen pokróc a viselkedése.

– Verekedtem – mondta csendesen, szeméből sütött a szégyenérzet. Nem azért mert hazudott volna. Nem hazudott. A sebet farkasként a ketrecben szerezte, amikor a megélhetésért harcolt. Azt szégyellte, ahogyan akkor élt.

– Értem – Jali megmagyarázhatatlan tekintettel nézett rá, ő pedig képtelen volt elszakadni a sötét indigókék szemek látványától. Eleven emlékként élt benne az első éjszaka amit Clear Creek-en töltött és amikor először látta ezeket a vágytól csillogó szemeket, a különleges kapcsolatnak köszönhetően.

Jaliban minden összekuszálódott. Hol Dean, hol Judah vonásait vélte felfedezni a férfiben, miközben folyamatosan hihetetlen intenzíven érezte Adahy lényét.

Ed zökkentette ki őket a szinte megállt időből, ahogy belépett boltba.

– Szép napot, Jaliyah! – köszöntötte a nőt a klán vezér. A tapasztalt farkas azonnal felismerte a helyzet veszélyeségét, pláne ahogy Victorral egymásra néztek.

– A raktárban még vannak cuccok, amiket ki kell csomagolni – hadarta Victor miközben tekintetéből szinte ordított, hogy inkább távozna, amilyen gyorsan csak lehet.

McNulty helyeslően bólintott.

– Persze, menj és csináld – intett a kezével Ed, mint aki éppen szabad távozást engedélyez egy alattvalójának.

Victor szinte menekült az eladótérből.

– Ő az új alkalmazott? – kérdezte puhatolózva Jali. – Apa említette, hogy felvettél valakit.

– Fhyra elment – vont vállat Ed. – Kellett helyette valaki.

– Nem idevalósi, igaz? Még soha nem láttam. Bár mindenkit nem ismerhetek – szabadkozott a fiatal nő.

– Valóban nem helybeli – ismerte be Ed. – Egy régi barátom fia.

– Megértem, hogy nem akartál egy teljesen idegent felvenni.

– Kapóra jött – rántott a vállán a vezér, s ezzel nem is hazudott. – Kölcsönösen kisegítjük egymást és mindenki jól jár.

– Értem. Valahogy most a mi életünk is így alakult. Judah úgy döntött Clear Creek-en marad. Megtámogatja apát és Braydont is. Amíg kész nem lesz a saját otthonunk a Menedékházban fogunk lakni.

– Klassz! – Ed örült is meg nem is a hírnek. Azonnal azon kezdett agyalni, hogy hol alkalmazhatja még feltűnés nélkül Victort, hiszen a dolgok ilyen alakulása mellett, nagyon nem volt szerencsés a boltban dolgoznia.

Veronica gyomra remegett az idegességtől, ahogy végigkísérték a már ismerős folyosón. Tudta, hogy megint az egyik gladiátornak viszik jutalomnak és azzal is tisztában volt, szinte lehetetlen, hogy újra Marcushoz kerüljön. Próbált felkészülni, hogy megvédje magát. Magában ismételgette testőre tanító szavait. Dübörgött a fejében, hogy csak ő maradhat. Ölnie kell, hogy ő életben maradhasson.

Ugyan milyen hímhez visznek? Lesz esélyem ellene? – latolgatta magában, miközben érzések váltakoztak benne. Hol a kétségbeesés és a reménytelenség hatalmasodott el rajta, hol az elszántság.

Rato a megszokott kézmozdulataival körözve választotta ki a nevet, az összegyűrt papírok közül, amit aztán az egyik katona olvasott fel hangosan.

– Gorgo – dübörögte a Giant Wolf, s a fejével intett a másiknak, hogy vigye a nevezett gladiátorhoz a lányt.

Veronica próbált valamilyen külsőt társítani a névhez, miközben a barlangjáraton át kísérték a harcosok szállásai felé.

Ölni fogok. Ma éjjel ölni fogok – zakatolt a fiatal nőstényfarkas fejében.

Innentől már semmi nem lesz a régi! – Ez volt az utolsó gondolata, ahogy kinyitották előtte a nehéz vasajtót és belökték rajta.

Ugyanúgy mint Marcus szálláshelye, ez is sötét volt, nyirkos és dohos, nehéz szagú.

A magasan vájt rácsos kis ablakon behatoló fénycsíkot egy robosztus, magas test szakította meg. Veronica elbizonytalanodott leendő ellenfele erőfölényét látva.

Semmi esélyem – állapította meg. Ettől függetlenül nem mutatta ki félelmét, viszont egy lépést sem közelített a gladiátor felé.

– Mi a neved? – kérdezte a férfi.

– Minek akarod tudni? – szegte fel makacs büszkeséggel az állát az alakváltó. – Nem mindegy az neked?

– Hát nem – fújta ki szavait mély lélegzetvétellel Gorgo, s lassan a lány felé fordult. – Még nem láttalak. Te új vagy.

– Veronica McElhanely a nevem.

A gladiátor ajka meghatározhatatlan félmosolyra húzódott.

– Nem kell túlbonyolítani a bemutatkozást. A McElhanelyt nyugodtan elhagyhatod. Nos Veronica, mire feljön a nap bánni fogod, hogy nem azt választottad, hogy velem hálj.

– Tessék?

– Alkut kötöttem Marcoval – morogta Gorgo, s komótos lassú léptekkel megindult Veronica felé. A második lépés után a gladiátor kezében megcsillant valami s már repült is a farkasnőstény felé. Veronica tökéletes reflexszel hajolt félre, s ahogy fordult röptében kapta el a feléje dobott hosszú tőrt. Mire befejezte a mozdulatsort már támadó pozíciót felvéve állt a gladiátorral szemben.

Gorgo elismerően biccentett a fejével.

– Szóval van mire építkeznünk – állapította meg. – Helyes! Akkor, most magasabb szintre emeljük a harci és az öléstudományodat.

Cody pótlába farigcsálásával volt elfoglalva. Már nem csak érezhetően, de láthatóan is sokat haladt a gyógyulásban. Igencsak meg kellett kurtítania a fát, amit lábának hiányzó hosszának pótlására használt.

– Talán egy-két év és újra a saját lábadon szaladsz majd – dicsérte a fiatal sámán nő.

– Hát azért évekig nem áll szándékomban ezen bicegni. – Cody széles büszke vigyorral nézett fel Adaohára. – Én hónapokban gondolkodom.

– Csak óvatosan, Heniyal! Nem biztos, hogy előrébb leszel azzal, ha kapkodsz vagy sietteted. Lassan járj és tovább érsz! – dorgálta kedvesen a férfit, Adaoha.

A sámán befejezte a pakolászást, de még tekintetét körbevezette a barlangban, hogy ellenőrizze, mindent bepakolt-e és elrendezett-e mielőtt útnak indul.

– Sietek – mondta Adaoha egy halvány mosollyal kísérve ígéretét s már indult is, de Cody hirtelen felpattant a farönkről, feléje tornyosulva elállta az útját. Az indián nő kérdő pillantására, hirtelen egészen váratlan döntést hozott.

Kiengedte kezeiből amivel eddig foglalatoskodott, hogy gondoskodó ápolója szép vonású arcát a kezébe vehesse, s egy lábán egyensúlyozva váratlanul szenvedélyesen csókolta szájon a fiatal nőt.

Adaoha térdei megroggyantak a heves érzelemi kitörésre. Erre számított a legkevésbé. Pár másodpercig nem is tudta, hogyan reagálja le. Hagyja az eseményeket ebben a mederben tovább folyni, vagy még most csírájában parancsoljon „Állj!”-t?

Eszébe jutott Kuchur aggódó, figyelmeztetése, és döntött. Ám Cody megelőzte. Lassan engedte őt és lehorgasztott fejjel, egy talpán billegve araszolva, távolabb csusszant.

– Ezt… most… miért? – Adaoha zavartan kapkodta a tekintetét. Nem akart a férfi szemébe nézni. Próbálta felgyorsult szívverését lassítani, miközben biztos volt abban, hogy bele is pirosodott az arca a váratlanul kapott csókba.

– Nem tudom – hadarta a levegőt kapkodva az alakváltó. – Csak úgy jött.

– Nem tudod? Csak úgy jött? – Adaoha lepetten vonta fel a szemöldökét,

– Akartam – javította ki magát Cody. – Annak nevezd aminek akarod. Innen jött. – A robosztus medve öklét szívére tette.

– Ez az opció nem választható, Heniyal – vágta rá határozottan a fiatal nő.

– Miért? Én így érzek!

– Nem! Te nem így érzel! Vagy legalábbis összekevered a hálát…

– Ne mond, hogy te csupán együttérzésből maradtál itt fenn velem ilyen mostoha körülmények között, vállalva az életveszélyt is! – fakadt ki Cody. – Pontosan tudom, hogy mennyiszer tetted kockára az életedet és a testi épségedet értem! Ennyit senki nem vállal csupán…

– Nem ismersz! – vágott az alakváltó szavába, Adaoha. – Neked fogalmad nincs, hogy mit miért vállaltam! Mi lenne, ha a saját fajtádból választanál magadnak társat? – Ahogy Adaoha kimondta a szavakat már tudta, hogy mennyire megbánthatta vele a férfit. Nem ez volt a szándéka, de legalábbis nem így akarta távol tartani magától.

Cody szeme fátyolos lett a dühös és keserű csalódástól, visszautasítástól. Pár másodpercig mint egy dacos kamasz állta a nő sötét szemének meghatározhatatlan tekintetét, majd lassan fordult és lehajolt előbbi elfoglaltságának eszközeiért.

– Ne haragudj – motyogta ahogy visszaengedte testét a farönkre.

Adaoha fejében millió gondolat kavargott, és még annál is több mondanivaló.

– Te, ne haragudj! Nem akartalak megbántani – mondta halkan, bűnbánóan lehajtva a fejét, s mint aki bünteti magát a kimondott szavakért, beleharapott alsó ajkába. Aztán siető léptekkel indult ki a barlangból.

– Vigyázz magadra! – szólt utána váratlanul Cody.

Adaoha megtorpant, zavart, elérzékenyült mosolyra rándult az ajka. Nem fordult vissza, mert szeme könnytől csillogott, s nem akarta, hogy a férfi ezt lássa.

– Te is vigyázz magadra! Sietek! – hadarta egy mély sóhajjal szinte egyszuszra.

Cody addig követte a tekintetével a nőt, amíg a bokrok sűrű ágai el nem nyelték őt a szemei elől. Aztán elmerült csapkodó gondolataiban és a segédeszköze kiigazításában. Olyannyira, hogy észre sem vette, hogy vendég közeledik, csak már arra kapta fel a fejét, hogy Kuchur szándékosan jó hangosan megköszörülte a torkát.

– Óh! Bocs – motyogta Cody. – Észre sem vettem…

– Hát! Mondhatnám, hogy semmi gond – rántott a vállán a tigris alakváltó. – De ez nem állná meg a helyét. És nem személyes sértődésből.

– Tudom. Nem figyeltem – Cody szégyenkezve hajtotta le a fejét.

– Hol jár az eszed? – Kuchur megértő félmosollyal az arcán a medve mellé telepedett.

– Mindenfelé – sóhajtotta Cody.

– Valami baj van?

A tigris kérdésére a lábadozó alakváltó sután rántott a vállán.

– Szerinted sem tudnék vigyázni egy olyan társra, aki gyengébb mint az én fajtám?

Kuchurt elsőre mellbevágta a kérdés. Volt egy gyanúja, hogy honnan eredhetett, de mint aki nem is sejti, értetlenül ráncolva a homlokát kérdezett vissza.

– Szerintem sem? Én soha nem mondtam ilyet. Ki mondott ilyet neked?

Cody pár másodpercnyi hallgatás után válaszolt csak.

– Adaoha.

– Ezt mondta? Ezt mondta, hogy nem vagy képes vigyázni egy tőled gyengébbre?

Cody elbizonytalanodott a válaszban, hiszen a nő konkrétan nem ezt mondta, csupán abból amit hirtelen a fejéhez vágott, neki ez jött le. Ő így értelmezte.

– Nem egészen – vallotta be Cody, szinte csak az orra alatt dörmögve.

– Akkor mit mondott?

– Hát… azt, hogy miért nem a saját fajtámból választok társat.

Újabb némaság ült a két alakváltó közé.

– Szabad kérdeznem miért mondta ezt? – köszörülgette a torkát Kuchur, megtörve a kínos csendet.

– Megcsókoltam – válaszolt kurtán Cody.

A tigris hirtelen nem tudta mit mondhatna erre. Bár vett egy nagy levegőt, de belé is szorult a szavakkal együtt.

– Nem mindenki fogadja el a fajtánkat.

– Nekem eddig nem úgy tűnt, hogy Adaoha ezek közé tartozna. Az önzetlen segítsége…

– Ne keverd össze az érzelmeket és a gesztusokat – vágott a medve szavába Kuchur.

– Úgy tűnik, ahhoz nagyon értek – sóhajtotta mélyen Cody.

A tigris alakváltó barátian megveregette a fiatal medve vállát.

– Szerintem kezd ott, hogy ne akarj mindenáron társat. Ne hajszold a szerelmet – Kuchur arcán, halvány elmerengő mosoly jelent meg. – Te nagyon is védelmező vagy Cody. A véredben van, a génjeidben. Nem véletlen, hogy a családod már évszázadokon át Menedékházakat alapít és tart fenn. Nem csak a génjeidben van de bele is születtél és abban nőttél fel.

– Mindig eszemben van az álmod.

– Talán kár volt elmondanom.

– Nem! Nem volt kár! Abból jöttem rá, hogy helyrehozhatom a lábam. De…

– A fehér hajú fiatal lányra gondolsz?

– Igen. Azt mondtad inkább tűnt az utódomnak…

– A jövőnk képlékeny.

– Hát éppen ez az! Te láttad őt. Én is szeretném. Mi van ha rosszul választok? Rosszul választok és…

Kuchur mosolya szélesedett, meglapogatta Cody hátát, ahogy felállt mellőle.

– Majd szólok, ha másképp látom álmomban. Rendben?

– Kuchur!

– Igen?

– Megmutatnád, hol a sírom?

A tapasztalt tigris egyszerre érzékenyült el, és árasztotta el a büszkeség.

– Már azt hittem sosem kérdezed meg.

– Elkísérsz?

– Persze!