ÖRÖKÖLT GÉNEK - 20

Talant egyáltalán nem zavarta a sok ellenséges tekintet, és az egyre több testőr, akik igyekeztek már testi erőszakot is alkalmazva  megállítani a kitartóan menetelő szakrális őrzőt.

– Rahimmal akarok beszélni! – mondta határozottan, amire a sokadik támadást védte ki.

– Fontos tárgyalása van! Esetleg utána… – kapta a kurta halogató választ.

– Most! – vágta rá ellentmondást nem tűrőn Talan, s megállíthatatlanul tovább indult el arra, amerre a kifinomult megérzése vitte.

Lendületesen taszította be maga előtt a tárgyaló kétszárnyas ajtaját.

– Elnézést uram! Lehetetlen volt megállítani! – szabadkozott azonnal az egyik testőr.

– Talan? – Rahim lassú, kimért mozdulattal állt fel a tárgyalóasztaltól.

– Beszélnünk kell!

– Mennyire sürgős?

– Most!

A vámpír klán vezér katonás bólintással felelt, majd az asztalnál ülők felé fordult.

– Türelmüket kérem, uraim! Azonnal folytatjuk – biccentett, majd látogatóját egy kézmozdulattal a másik helység felé invitálva, azonnal eleget tett Talan kérésének.

Hallotta és érezte fajtársai felháborodását és nem tetszésüket, hogy egy félvér farkast előnybe részesít.

– Mi olyan halaszthatatlan? – kérdezte mély sóhajjal Rahim, ahogy becsukta maguk mögött az ajtót.

– A büntetés jogát átadtam neked, Rahim – kezdte Talan, mire a keleti vámpír homloka ráncba szaladt.

– Mit akarsz ezzel mondani? Hogy nem is Kaila volt a gyilkos?

– Kaila volt a felbujtó és ő volt a kivitelező is. Viszont neki nem Haley volt a célpontja, hanem én. De volt aki szándékosan kihasználva Kaila tervét, igenis Haley halálát akarta!

– Ki volt az?! – Rahim írisze szinte hideg, jégkékké világosodott, arcán megfeszültek az izmok. – És még él?!

– Azért jöttem, hogy magammal vigyelek és megtehesd, amire akkor jogot adtam neked.

– Ki az?

– Lawrence McElhanely.

– Vegetál a kutya! Ha megölöm, azzal csak könnyítek a szenvedésén!

– Regenerálódik! – mondta Rahim szemébe Talan. – Nem érdemel több esélyt az élethez!

Rahimban robbant a gyűlölet, a bosszú.

– Egyetértek! – szívta a fogai között a vámpír.

Pillanatok alatt készenállt a keleti klán vezér helikoptere, ami aztán követte a Corbet-gépet Wyomingbe, amin Talan és Rahim együtt indult végrehajtani az aljasan előre kitervelt gyilkosságért a megérdemelt büntetést.

Cody, eddig nem tapasztalt dühvel hajította el kezéből a villáskulcsot.

– Valami nagyon nem stimmel! – fújta a sokadik hangos sóhajtozás után az alakváltó medve.

– Neki is új a környezet – próbálta nyugtatni őt Nathan. – Te rokonok közé jöttél, és szinte ugyanolyan környezetbe. Ez is Menedékház. Neki pedig minden új!

– Folyamatosan azt érzem, hogy le akar rázni!

– Fáradt lehet. A sok új dolog, a pörgés a fokozottabb figyelem meg a munkájával járó felelősség.

– Érzem, Nathan! – erősködött Cody.

– Bebeszéled magadnak! – legyintett az unokatestvér. – Fölöslegesen spanolod magad!

– A múltkor is terelt! Valaki volt nála! Vagy ő volt máshol! Hallottam! Nem vagyok süket, Nathan! Nem női hang volt!

– Na, most hagyd abba! – fújta türelmetlenül a rokon. – Nem bízol benne? A rendőrség koedukált munkahely.

– Tudom! Nem arról van szó!

– De, Cody! Arról van szó! Mit érdekel, hogy ha esetleg teszi is valaki neki a szépet, ha tudod, ha érzed, hogy nem számít a távolság sem, akkor is vagytok egymásnak!

– Mert én medve vagyok Nathan, ő pedig egy farkas! – engedte ki keserűen a hangját Cody. – Például én láttam, amikor flörtölgetett vele az a nyálas McElhanely még Clear Creek-en! Látnod kellett volna a tekintetét?! Üvöltött belőle, hogy ugyan mit akarhatok én?!

– Ülj kocsiba és látogasd meg!

– És szerinted az apád csak úgy elengedne?

– Nem börtönben vagy, Cody! – ingatta a fejét Nathan. – Miért ne értené meg, ha meg akarod látogatni azt, akit szeretsz, aki hiányzik?

– Tudod Nathan, tisztában vagyok vele, hogy szándékosan küldtek minket két irányba. Igaz, hogy nem tiltottak minket egymástól, de ez az egész egy burkolt közbeavatkozás volt. Nem vagyok vak – motyogta Cody. – Mikor búcsúzkodtunk úgy tűnt menni fog ez nekünk. Kibírjuk, meg majd mi megmutatjuk. De egyre nehezebben bírom a távolságot, Nathan. Megőrjít! Ha nem láthatom, úgy érzem be fogok kattanni – ismerte be egy fájdalmas fintorral kísérve vallomását a medve.

Nathan biztatóan háton veregette unokatestvérét.

– Beszélek apával – mondta ki egy hangos sóhajjal döntését az alakváltó.

Nathan olyan beszélgetést vállalt be az apjával, amit más esetben nem tett volna. Határozottan meg is lepte Williamet, amikor megjelent irodájának ajtajában.

– Nathan?! – William tekintetében egyszerre volt zavartság és döbbenet.

– Beszélnünk kell. Kérlek hallgass meg – mondta csendesen az ifjú Dunkin.

– El akarsz menni? – kérdezte azonnal az apa, miközben kezével sután lendített a faragott szék felé, hellyel kínálva fiát.

– Nem rólam van szó – ingatta a fejét Nathan.

– Nem?

– Codyról.

– Mi van vele?

– Nem buta. Tudja, hogy Braydon bácsikámmal összebeszéltetek – mondta egyenesen apja szemébe Nathan. William hangos sóhajjal kelletlenül biccentve hajtotta le a fejét, mintegy beismerve, amivel fia szembesítette.

– Szenved. Szeretné Fyrát meglátogatni.

– Braydon leveszi a fejemet!

– Akkora marhaság ez a szervezkedés! – fakadt ki magából Nathan. – De ez jellemző rátok! Ezzel úgysem fogják szétválasztani őket! Ez csak szarkavaráshoz vezet!

– Vigyázz a nyelvedre, hogy beszélsz! – dörmögte William, s figyelmeztetően húzta össze szemöldökét.

– Soha ilyen zavartnak nem láttam Codyt, apa! Szenved! Nem kell megtudnia az apjának! És én is elkísérem! – ömlöttek a fiatal Dunkinból a felelősségteljes szavak.

– Hogy mit csinálsz?

– Olyan állapotban van, hogy nem engedhetem egyedül! Aggódik! Aggódik, hogy Fyrának van valakije – magyarázta Nathan. – Talán lehet, hogy így is van – rántott a vállán az alakváltó –, de az csak jó lenne a szüleinek, nem? Erre a látogatásra mindenféleképpen szükség van! De felügyelettel. Apa! Két három nap és itthon vagyunk!

William Dunkin elgondolkodott fia szavain. El kellett ismernie, hogy nagyon is éretten és felelősségteljesen érvelt.

– Rendben van – fújta végül megadóan William, szinte csak a bajusza alatt morogva. – Vigyázz rá! – tette hozzá azonnal.

Rahim és Talan feszült némaságban tették meg az utat. Mindkettőjükben túlfűtötten tomboltak az érzelmek. Rahimban a véres bosszú, Talanban a fájdalom, az aggódás. A szakrális őrző pontosan tudta, hogy olyat készül tenni, amivel egy életre halálos ellenséget fog csinálni abból, aki eddig rajongásig odáig volt érte. Tisztában volt Veronica reakciójával, amitől már előre keserűen szorított a torka, a mellkasa. Hiszen  a lány, vakon hitt az apjában, istenítette őt.

Wyomingben a McElhanely rezidencián éppen olyan felbolydulást okozott Rahim Fawwaz Shadid megjelenése a szakrális őrző oldalán, mint amikor Talan végig menetelt a keleti vámpírvezér főhadiszállásán.

Pillanatok alatt összeszaladt a testőrség, riasztották Judahot, s mivel a „vendégek” Lawrence betegszobája felé tartottak szóltak Bridgetnek, és Veronicának is.

Rahim sötét fenyegetésként magasodott Lawrence ágya mellett, s gyilkos gyűlölettel nézte a plafonra meredő egykori vezért.

– Azonnal távozzanak! – szólította fel őket sokadjára az egyik testőr, s a nyomaték kedvéért különleges fegyverét is rájuk szegezte.

– Ő velem van! – jelentette ki  határozottan Talan. – És joga van itt lenni!

A testőr mielőtt használhatta volna a fegyverét az éppen belépő Judah egy gyors mozdulattal ütötte le a katona kezét.

– Mit művelsz?! Vegyvert fogsz a Látóra? Az Erdők Urára? Ő Aydin utóda! – horkant fel Judah, majd tovább lépett testvére betegágya mellé.

– Talan?! Mi folyik itt?

– Shadid büntetni jött.

– Tessék? Miről beszélsz?

– Emlékezz! Megadtam neki a büntetés jogát Haley gyilkosa felett.

– Az már megtörtént!

– Nem! – vágta rá visszafogott dühvel Talan. – Lawrencenek nem én voltam a célpontja, hanem Haley! Nem csupán cinkos volt, hanem szándékosan Haley halálát akarta!

Bridget és Veronica szinte egyszerre értek a szobához.

– Honnan…

– Amit a véréből megtudtam, attól szilárdabb bizonyíték nem kell, Judah!

A vezérben kavarogtak az érzések. Keserűség, fájdalom. Megadóan hajtott fejet az Erdők Ura ítélete felett, miközben hátrébb lépve kezével távozásra intette a testőrséget.

– Neeeeee! – ordította Veronica, s már lendült, hogy megakadályozza Shadidot a tettében. Judah tökéletes reflexszel kapott a lány után, s szoros bilincsként fogta vissza.

– Joga van hozzá, Veronica – dünnyögte keserűen a farkas alakváltó.

– Nem! Nincs! Azt mondtátok már megkapta a büntetését! Ez gyilkosság! – ordítozott az alfanőstény, miközben elszántan dobálta magát a klán vezér szorításában. – Engedj! Nem teheti! Ez gyilkosság! – visította Veronica, s még a karmait is kiengedte, hogy szabadulni tudjon.

Bridget elszorult torokkal, szinte beleszédült mindabba a gondolatba, ami megrohanta. Ahogyan a lányát látnia kellett, s a döbbenet, hogy miket is tudhatott meg Talan a férje elméjéből, érzéseiből, hogy ezt a döntést hozta. A tudat, hogy mindezt tulajdonképpen ő indította el, azzal, hogy Lawrence vérét odaadta Aydin utódjának.

Rahim csak egy pillantást vetett oldalra Talanra, mint egy utolsó megerősítésként, mire a szakrális őrző bólintott. A vámpír klánvezér egy határozott mozdulattal kitépte a lélegeztetőgép vezetékeit a műszerből, s ezzel el is vágta a farkas alakváltó kapaszkodóját az életet adó levegőhöz.

Lawrence tekintete szinte azonnal éledt. Tüdejét amennyire csak tudta teleszívta, írisze dühös élni akarással izzott fel. Újabb és újabb levegővételt erőszakolt ki magából, de erőre kapni már nem volt ideje. Rahim egy gyors mozdulattal megmarkolta a nyakát, szorítása alatt roppantak a csontok, ahogy recsegve tépte fel az éledező torkát, rendellenes helyzetbe elfordítva a fejét.

Veronica sokkos állapotba, vergődve, ordítozva zokogott. Bridget gerincén végigszaladt a hideg, szinte a saját csontjain érezte azt amit hallott. Szeme telefutott könnyel. Egyszerre volt megkönnyebbült és mégis marta a bűntudat, mert lányának leírhatatlan fájdalmat okozott. A zsigereiben érezte Veronica tehetetlen, dühös szenvedését.

– Gyűlöllek Talan! – ordította artikulátlanul a lány. – Gyűlölleeeeeeeek! Meg foglak ölni! Mindkettőtöket! Téged is te rohadt vérszívó! Szenvedni fogsz, Talan! Azt akarom, hogy te is szenvedj!

Judah vette észre először Talan arcán a végig gördülő könnycseppet, ahogy az őrző néma mozdulatlanságban dermedve csak nézte a földet maga előtt.

– Hallgass, Veronica! – morogta csendesen, de határozottan a vezér.

– Azt veszítsd el, akit a legjobban szeretsz! Akinek a halála a legjobban fog fájni neked! – szórta tovább a szitkait a lány, mire váratlanul hatalmas pofon csattant az arcán, amit Bridgettől kapott.

– Elhallgass!

– Hagyjátok! – dünnyögte Talan. – Joga van gyászolnia azt, akit szeretett! De attól az apád, Veronica még a fajtája szégyene volt! – kezdte az Erdők Ura, miután úgy döntött: ezt a titkot nem őrzi meg magában.

– Gátlástalan gyilkos volt! Szeretetre képtelen! Aki az útjában volt, annak meg kellett halnia! Megölette azt a nőt is aki vállalta volna a köteléküket, annak ellenére, hogy az ősi ellenség fajtájához tartozott! Deborah Goings bízott benne! Annyira, hogy képes volt vállalni a közös utódot is!

Mindenki megdöbbenve kapta fel a fejét a lassan kibontakozó igazságra.

– Igen! Haley Goings, Lawrence McElhanely vérszerinti lánya volt! És az útjában volt! Amióta megszületett a halálát akarta! A saját lányának! – Talan egyre hangosabban zúdította szavait a letaglózott hallgatóságra.

– Egy vérszívó ivadékra én se lennék büszke! – vágott vissza csípősen Veronica a könnyei között.

– Azt hiszed, hogy téged szeretett kisfarkas? Hát nagyon tévedsz! – ordította indulatosan Talan, s megindult a lány felé. – Semmit nem jelentettél neki, Nica! Nem léphettél a helyébe, mert nem hímnek születtél! Értéktelen voltál a számára! Egy feláldozható!

– Hazudsz! – visította Veronica és dühösen rúgott az őrző felé, de Judah hárította a támadást.

– Hazudok? – Talan egészen közel hajolt a nőstényfarkas arcába. – Veled fizetett a Kapun túli diktátornak, hogy Juan olyan kiképzést kapjon, amibe belehal!

Veronica szobormerevségbe dermedt, a levegő is a mellkasában akadt.

– Hazudsz – nyüszítette végül erőtlenül. – Ez nem igaz!

– Nem csak Juannak kell átmennie! Neked is! Apád így állapodott meg az ottani vezérrel.

Judah érezte, hogy a lány szinte elernyedt a kezei között. Minden ellenállása megtört. Szemében már nem a gyász könnyei csillogtak. A csalódottságé.

A vezér lassan engedte Veronicát, aki térdeire rogyott, arcát tenyerébe temetve zokogott. Bridget azonnal magához ölelte a lányát. Szorosan. Amiben benne, volt minden anyai és féltő érzése. Eszébe nem volt egyik gyermekét sem veszni hagyni.

– Lawrence meghalt! Mi pedig nem tudtunk semmilyen egyezségről! A lányom nem megy innen sehová! – csattantak határozottan az anya szavai.

– Azt hiszem nekem már semmi keresnivalóm nincs itt – mondta halk szavakkal Rahim. – Őszintén sajnálom, a történteket.

– Kikísérem, hogy semmi inzultus ne érje – bólintott Judah.

A két ellenséges faj vezére szinte egyszerre hajtott fejet egymás előtt, kifejezve kölcsönös tiszteletüket.

– Én még maradok – dünnyögte Talan s együttérzőn tekintett le az anyja vállán vigasztalhatatlanul zokogó alakváltó lányra.

Ahogy Judah rövid időn belül visszatért a szobába, Talan egy fejmozdulattal jelezte a vezér felé, hogy négyszemközt kíván vele beszélni. Judah egy bólintással vette tudomásul, s szintén csak a fejével, némán intett az őrzőnek, hogy kövesse őt.

– Nem biztos, hogy tudni akarom, hogy miket láttál az öcsém vérében – morogta az orra alatt, hangos sóhajjal kísérve szavait a vezér.

– Nem állt szándékomban minden egyes részletét elmondani.

– Erre a fordulatra számítottam a legkevésbe – szívta a fogai között Judah, ahogy becsukta maguk mögött dolgozószobája ajtaját. – Nem is gondoltam, hogy képes a saját gyermekeit is…

– Az apja elmondta Lawrencenek, hogy te nem vagy McElhanely.

– Tessék? Tudta? Mióta?

– Miután azt hitték meghaltál. – Talan mély hallgatásba merült, magában mérlegelt, majd úgy döntött, a vezérnek tudnia kell a sok átélt fájdalom után, hogy létezése nem egy erőszak következménye.

– Bár anyád már állapotos volt veled, amikor Arjun egy szövetség megpecsételése okán elvette őt, de nem te születtél erőszakból, Judah.

– Hogyan? – A vezér úgy emelte tekintetét a Látóra, mint aki sok évszázados kábulatból ébred.

– Arjunnak kellett erőszakhoz folyamodnia, hogy utóda szülessen anyádtól. Ez azt jelenti, hogy te egy sírig tartó szerelem gyümölcse voltál, anyád pontosan ezért vette Arjun McElhanely esküjét. Az életben maradásodat biztosította vele. S bár nem volt mindig tisztességes az öreg vezér, de rád őszintén felnézett, és benned látta jobban az utódlást. Nem voltál a vérszerinti fia, de rád büszkébb volt, mint Lawrence-re. Ő maga mondta!

Judahot tagadhatatlanul zavarba hozták Talan szavai. Láthatóan elérzékenyült, mert pontosan tudta milyen biztos alapjai vannak az elmondottaknak.

Újra közéjük ereszkedett a csend hosszú perceknek tűnő másodpercekig.

– Azt hittem még Clear Creek-en vagy – jegyezte meg Talan, megszakítva az elmélkedő hallgatásukat.

– Nem olyan régen értem vissza. Csak pár órája.

– Híre ment, hogy összeakaszkodtál valakivel a Menedékházban.

Judah mellkasa megremegett ahogy hosszan engedte ki a levegőt, de makacs hallgatásba burkolódzott.

– Őt féltetted, igaz?

– Tessék? – Judah zavartan kapta fel a fejét.

– Jalit.

A vezér tanácstalanul pislogva kerülte a Látó kutakodó tekintetét.

– Megesküdtél Averynek, hogy éled tovább az életed. Megtartod őt az emlékezetedben, de nem temeted el magad vele – duruzsolta szavait Talan, emlékeztetve Judahot elhunyt társának tett esküjére. – Ne emésztd magad az érzéseid miatt.

– A vezéreknek nem mindig adatik meg, hogy…

– Szerintem meg egy jó vezér a döntéseit őszinte szívvel hozza meg.

– A klán…

– A klánod több ezer alakváltóból áll, Judah! Egy tetted vagy döntésed nem lesz soha, hogy minden egyes farkasodnak egyformán tetszene! Akkor Averyt felvállaltad, annak ellenére, hogy a klán, és a törvényeitek számára ez elfogadhatatlan volt! És pont ezzel tiszteletet ébresztettél mindenkiben, hogy mindezek ellenére társadul tetted! A szövetségeteket is ennek a bátor döntésednek köszönhettétek! Ezért tartott Arjun is vezérnek téged! Mert szilárdan kiálltál a meggyőződésedért! Mitől félsz, Judah? Vak vagy, hogy nem látod, Jali akár meghalna érted? Szenved és aggódik!

Hogy mondhatnám el, hogy nem vagyok önmagam? – mart Judah lelkébe.

Nem hasadt meg a személyiséged – hallotta magában farkasa higgadt hangját.

„– Valóban? Akkor mégis mit jelent, hogy a saját, bennem lévő farkasommal vitatkozom?” – Judah homloka ráncba szaladt a dühös tanácstalanságtól.

– Valami baj van, Judah? – Talan fürkészve figyelte a hím farkas vonásait.

A vezér óráknak tűnő másodpercekig próbálta rendezni a gondolatait.

– Te hogy érezted magad miután Jali visszahozott a zavarodottságodból?

Talan rántott a vállán.

– Elég kifacsart voltam.

– És a benned lévő farkas?

Az őrző tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát.

– Ő is kifacsart volt.

Judah zavartan kapkodta a tekintetét, nem tudta, hogyan kérdezzen rá arra, ami egyre jobban aggasztotta saját magával kapcsolatban.

– Nem szoktatok vitatkozni?

– Kivel?

– A benned lévő farkasoddal.

– Nem – vágta rá határozottan Talan. – A farkasom és én egyek vagyunk. Mi a baj Judah?

A vezérből lassan jöttek a szavak.

– Nem tudom – nyögte egy fájdalmas fintorral. – A zavarodottság előtt soha nem tapasztaltam ilyet. De… azóta… olyan mintha… más lenne.

– Ki?

– A farkas ami bennem van.

– Más?

– Igen.

– Hogy-hogy más?

Kínos, zavart csend telepedett közéjük. Judah úgy érezte, ha tovább feszegeti a témát, Talan zavarodottnak fogja őt titulálni.

– Mindegy – legyintett a vezér egy hangos sóhajjal. – Nem fontos. Talán csak túl sokáig voltam a zavarodottság állapotában és kissé eltávolodtam a farkasomtól – hadarta motyogva az orra alatt Judah. – Én és a bennem lévő farkas, egy.

– Akkor meg mit művelsz? Ne játssz az érzéseivel! – emelte meg a hangját Talan. – Liyah egy szabad lélek! Nem tartozik senkihez és sehová! Nem csak egy nemes, szívós farkas! Egy szabadon, magasan szárnyaló sólyom is! Ősei között vannak sámánok, gyógyítók, ősi nagy klánok alfái! Keveredik benne bölcsek és vezérek vére! – A Látóból lelkes vehemenciával jöttek a Jalit dicsérő szavak. – Mire vársz?

– Nem tudom, Talan!

– Isten az égben! Titeket tényleg össze kéne zárni! – Talan imára kulcsolt kézzel tekintetét a plafonra szegezte. – Mi lenne, ha legalább egyszer Judahként is a tudomására hoznád, hogy mit érzel iránta?! Te tényleg ennyire vak vagy?! – Az őrző hitetlenül ingatva a fejét megindult az ajtó felé.

Judah elmerengő halvány mosollyal az arcán motyogva összegezte Talan pár perce elhangzott Jalit jellemző szavait.

– Szabad lélek, keveredik benne bölcsek és vezérek vére.

Talant mellkason ütötték a szavak, megtorpant mielőtt nyitotta volna az ajtót.

Aydin szavai! Aydin pont ezt mondta! – jutott el a tudatáig. Amikor lelkesen ő maga mondta ezeket, fel sem tűnt neki, csak most, hogy Judahtól visszahallotta.

Beleszédült a felismerésbe.

Hangosan fújtatva kapkodott levegő után.

– Istenem! – suttogta remegő, elfojtott hangon,  biztos pont után kapva markolta meg a kilincset.

– Baj van? Talan! Jól  vagy? – Judah aggódó tekintettel indult meg az őrző felé, aki szinte kapaszkodott az ajtóba.

– Persze! Nincs bajom! – hadarta Talan. – Csak megszédültem. Semmi gond! Keveset aludtam…

– Biztos? – Judah már nyújtotta a karját felé, hogy ülésbe segítse, de a Látó pillanat tört része alatt összeszedte minden erejét és magabiztosságot színlelve felegyenesedett hátra húzva vállait.

– Én a helyedben nem hagynám őt, az biztos! És ha szenvedni fog miattad, ne az apjától félj, hanem tőlem! – Talan egy fejbiccentéssel fordult ki az ajtón, magára hagyva kavargó gondolataival az alapos fejmosást kapott vezért.

Mély, zavaros és felkavaró érzések rohanták meg, s egyre nyújtottabb lépésekkel igyekezett a géphez, hogy minél előbb vissza tudjon vonulni.

Magányra vágyott!

Rendezni akarta a gondolatait. De legalábbis megérteni az eseményeket, a jeleket.

Judah is próbálta a gondolatait rendezni. Az ablakhoz sétált és csak bámult ki a semmibe.

Nem vagyok, egy veled – szólalt meg a benne lévő farkas.

– Ne gyötörj! – fújta hangos nehéz sóhajjal a vezér.

„– Nem gyötörni akarlak. Segíteni. Nekem sem babazsúr ez a helyzet.”

– Miről beszélsz?

„– Nem a te farkasod vagyok!”

Judah légzése kihagyott, s a benne lévő állat higgadt vallomásától kifutott végtagjaiból az erő. Biztos pont után kellett kapnia, érezte, hogy megroggyantak a térdei, megszédült.

„– Talán kezdjük ott, hogy bekategorizáljuk a kapcsolatunkat.” – folytatta a hang.

– Ezt hogy érted?

„– Ne emésztd magad, nem hasadt ketté a személyiéged. Én nem tartozom hozzád. De ettől még megpróbálhatunk együttműködni, jó testvérek módjára.”

– Tessék? Jó testvérek módjára? – ismételte meg Judah, a farkas utolsó mondatát.

„– Igen. Mondjuk mint az ikrek akik összenőtek, s így szimbiózisban kell élniük.”

– Mit jelentene ez pontosan?

„– El kell ismerned eddig sem zavartam sok vizet. Szerintem eztán is simán meg tudjuk beszélni a dolgokat, tudunk együttműködni.”

– Ahogy vesszük. Te is hallhattad! Talan most azt hiszi, hogy játszom Jaliyah érzéseivel! Ezt minek neveznéd? – Judahban tehetetlen düh áradt szét, akaratlanul emelte meg a hangját, aztán hirtelen el is hallgatott, válla felett az ajtót figyelte, nehogy valaki rányisson, s rajtakapja, hogy magában beszél.

„– Szeretem őt.” – jött a kurta de határozott vallomás.

– Vettem észre – morogta az orra alatt Judah.

„– Segített nekem és neked is, hogy visszatérj a zavarodottságból!”

– Tudom.

„– Senki nem fog elítélni érte, mert esküt tettél Averynek, hogy folytatod az életed. Liyah pedig csodálatos teremtés! Minden tekintetben! Páratlan kincs!”

– Mit akarsz?

„– Liyaht.”

Cody teljesen fel volt villanyozódva, ahogy Nathannal készülődtek az útra.

– El sem hiszem, hogy az apád belement! – lelkendezett Cody.

– Lehet, hogy olykor mogorva és vaskalapos, de megértő is tud lenni.

– Akkor nem is értem a vitátokat, az ellentétet ami köztetek van.

Nathan arcán halvány, szomorkás mosoly jelent meg.

– Talán mindketten makacsok vagyunk – rántott a vállán a fiatal alakváltó. – Rá hasonlítok, csak még nem tűnt fel neki.

William a kocsinál várta a két utódot.

– Hívjatok fel, ha megérkeztetek – mondta szigorúan, szinte utasításba adva.

Nathan határozott bólintással válaszolt apjának.

– Nagyon köszönöm William bácsi! – Cody az idős, tapasztalt rokon felé nyújtotta a jobbját.

– Nem tudom miről beszélsz, fiacskám! – köszörülte a torkát az idősebbik Dunkin.

– Hát, hogy elenged…

– Én? – William, Oscar-díjas alakítással játszotta a tudatlant. – Nekem fogalmam nincs róla, hogy bárhová is mennétek – morogta az orra alatt a medve.

Nathan visszafogott félmosollyal az arcán, egy biccentéssel fejezte ki apja felé a köszönetét, amire William egy biztató kacsintással felelt csupán. Sután intett a fiúk felé, aztán mintha nem is napokra mennének el, nem búcsúzkodott hosszasan, visszaballagott a házba.

Morgan Convel idegesen dobogott az ujjaival a pácolt faasztal lapján. Tobias úgy állt a faragott komódot támasztva a derekával, mintha valamilyen büntetésre várt volna. A fiatalember fejében millió gondolat tolongott. Sűrűn pislogott a bekötözött, fájdalomcsillapítótól még kába eb felé, aki most félkómásan elviselte Jodie cirógató kényeztetését a kanapé kényelmében.

Chris három poharat tett a pultra, és whiskeyt öntött.

Morgan a homlokát ráncolva figyelte mit csinál a testvére. Sejtette, hogy a harmadik poharat az alig huszonegy éves Tobiasnak szánta.

– Hogy gondolod, hogy alkoholt adsz a gyereknek?! – mordult a kocsmárosra az öccse.

– Tobias nem gyerek már – jelentette ki szárazon Chris. – Minden tekintetben fiatalember! Nagykorú, érett – dünnyögte a kocsmáros. – Nevezd, ahogy akarod!

Az asztalon hevert a jeladó és a kereső készülék is.

– Mit jelentsen ez, hogy jeladót raknak egy kutyába? – Morgan idegesen lendítette kezét a helyzetmeghatározó kütyük felé. – Egy kutyát chippeltetnek, hogy tudják ki a gazdája! A jeladó egészen másra való!

– Így van! – bólintott egyetértően Chris. – Hogy követni tudják a mozgását, hogy tudják merre jár!

– De ha olyan csúnyán elbántak vele, miért hagyták benne a jeladót? – szólalt meg váratlanul Tobias, hangosan gondolkodva.

– Hát ez az! – vonta fel a szemöldökét Chris és lassú, ráérős léptekkel elindult a teli poharakkal, hogy odaadja a család férfi tagjainak.

– Jodie, te menj aludni! – szólt a kamasz lányra az apa, mire a legifjabb Convel lázadó fújtatással reagált.

– Apa! Beto az én kutyám is! Tudni akarom mi folyik itt!

– Igaza van! – kelt az ifjú hölgy pártjára a kelta farkas sámán.

– Chris!

– Ugyan, Morgan! – emelte meg a hangját az idősebbik Convel. – Meddig akarsz ködösíteni a gyerekeid előtt?! Tobiason már kijöttek az örökölt gének! Honnan tudod, hogy Jodie mikor fogja megtapasztalni az erejét?! Egy év, egy hónap egy hét vagy talán egy nap! Akár holnap! Nem titkolni kell előttük, hogy mik is ők, hanem felkészíteni őket!

– Apa? – Jodie kérdőn elkerekedett szemekkel nézett apjára, tőle várva magyarázatot.

– Semmi szüksége rá, hogy ilyen szerzetekkel legyen bármilyen dolga is!

– Morgan! Ha tetszik neked, ha nem, ilyenek léteznek! Van aki találkozik velük, van aki soha!

– Milyen ilyenek? – Jodie kíváncsi érdeklődéssel kapkodta a tekintetét a két vitatkozó testvér között.

– Attól, hogy te ezeket eltitkolod előtte, még nem fogját őt elkerülni!

– És meddig akarod azt a micsodát a pincében tárolni, ha szabad kérdeznem?! Mert ha hosszú távra akarsz vele berendezkedni, akkor inkább már ma éjjel átmegyünk abba a panzió féleségbe!

– Az a micsoda egy alakváltó, és nem tárolom. – Chris arcán kissé ironikus mosoly jelent meg. – Az a panzió féleség, ahogy te nevezted, az pedig egy Menedékház…

– Remek! – vágott testvére szavába Morgan. – Akkor mi menedéket kérünk ott!

– Ahol nyüzsögnek az ilyen micsodák – fejezte be mondatát Chris, miközben ajka meg-megrándult, ahogy igyekezett visszafojtani nevetését. Neki sikerült, Tobiasnak viszont nem. S hogy ne bukjon le apja előtt, ne tűnjön neveletlennek - alibiből -, gyorsan egészen másfelé kezdett el nézelődni.

– Borzasztóan kellemetlen és idegesítő, hogy mindenki rébuszokban beszél előttem – köszörülte meg a torkát Jodie. – Olyan mintha teljesen levegőnek néznétek, de legalábbis tök idiótának.

– Talán Beto sem egy közönséges kutya! Egy szimpla kutyát miért akarna bárki is megfigyelni, hogy merre jár? – Tobiasnak nagyon is tetszett, hogy apja testvére felnőtt számba vette őt, és elég komoly dolgok megtárgyalásába vonta be. – Azt mondta, neki nincs gazdája! Erősködött, hogy ő nem kutya!

– Beto mondta? Tobie, te beszéltél a kutyával? Hogy beszéltél a kutyával?

– Azt hiszem, időszerű lesz, leülni egy hosszabb és komolyabb családi beszélgetésre – köszörülgette a torkát Chris, mire Morgan dühösen pattant fel az asztaltól.

– Tüntesd el azt az izét a pincéből! – mondta határozott utasításként a férfi, szigorú pillantással fordult a lánya felé. – Mars fel, a szolbádba feküdni!

– Végre ott aludhat nálam Beto?

– Nem!

– Nem!

A két Convel határozott válasza szinte egyszerre csattant fel.

– Chris bácsi most már te is ellenem vagy? – nyögte a lány egy fanyar fintorral.

– Nem vagyok ellened Jodie. Csak nem biztos, hogy Beto reggelig is kutya maradna.

– Mi van?

– Úgy gondolod ő is alakváltó? – kérdezett rá Tobias, most már a legnagyobb természetességgel használva eme létforma  megnevezését.

– Inkább úgy mondanám, hogy nem zárom ki ennek a lehetőségét sem.

– Remek! – morogta az orra alatt Morgan, tekintete szinte szikrázott a tehetetlen dühtől.

Chris, hogy csillapítsa a kedélyeket, felhívta a Menedékházban Braydon Dunkint.

– Nem mondod, hogy nálad van?! – horkant fel a medve.

– Ártalmatlan. Úgymond ki van ütve. Viszont így nem kikérdezhető. Nekem nincs olyan helyiségem, ahol biztonságban elzárható éber állapotban is.

– Ide akarod hozni?

– A Menedékháztól nem tudok jobb helyet!

Kínos csend uralkodott pár másodpercig, míg a tiszteletreméltó, tekintélyes medve mérlegelte a helyzetet.

– Rendben – fújta ki egy sóhajjal együtt a döntését. Ahogy bontotta a vonalat, azonnal az órát nézte, hogy Jali letette-e már a műszakját, vagy még benn találja. Úgy gondolta, hogy tudnia kell az őrzőnek a fejleményekről.

Ahogy Chris az asztalra csúsztatta mobilját, már az elfogadható és biztonságos alternatívákon gondolkodott, hogyan szállítsák el vendégüket a Menedékházba.

– Morgan, segíts a barátunkat berakni a kocsiba légyszíves – fordult az öccse felé mire a testvér azonnal hangot adott felháborodásának.

– Barátunkat? Nekem aztán nem a barátom! És eszemben sincs magára hagyni egy másik ismeretlen alakváltóval vagy micsodával a lányomat! – horkant fel Morgan.

– Nem hagyod magára! Tobias itt van vele!

– Pláne! Mindkét gyerekemet!

– Morgan, csak annyit kértem, hogy segíts betenni a kocsiba. Nem mondtam, hogy gyere velem – fakadt ki ingerülten Chris, mire öccse kelletlenül indult meg, hogy nem szívesen ugyan, de eleget tegyen testvére kérésének. Bizalmatlanul szegezte tekintetét a alvó kutyának, ahogy elhaladt a kanapé mellett.

Legszívesebben Tobias is velük tarott volna, de az ő feladata az volt, hogy Jodiet ne hagyja egyedül az egyébként kábán szendergő Betoval. Tulajdonképpen ez, Morgan megnyugtatásáért történt. Chris bízott a sérült kutyában annak ellenére is, hogy nem zárta ki, Beto esetleg valamelyik alakváltó létformához tartozik.

Tobias sűrűn pillantott ki az ablakon. Jobban érdekelte ami az udvaron történik.

Jodie lassan csúszott ki az alvó eb mellől, fejét óvatosan engedte az öléből az egyik párnára. Ő is látni akarta újra a férfit, akiről az előbb beszéltek. Bár ő maga volt aki ajtót nyitott az idegennek, amikor szobát kért, de kíváncsi volt, hogy most hogyan nézhet ki.

Akkor egészen emberi volt! – zakatolt a kamasz fejében, miközben úgy araszolt az ablak felé, mintha attól félne, hogy az apja rajtakapja a leskelődésen.

– Milyen? – kérdezte bátyjától elfojtott hangon. – Te láttad őt alakot váltani?

Tobias rántott a vállán.

– Nem. Vagyis nem egészen. A kezei lettek mások – eredt meg a fiatalember nyelve.

– A kezei?

– Olyanná vált mint egy hatalmas karmokban végződő mancs.

– Mancs?

– Igen.

– Akkor valami vérfarkas lehet?

– Nem tudom – ingatta a fejét Tobias. – Egyáltalán nem egy eszét és tudatát vesztett szörnyetegnek tűnt. Nagyon is tudta mit csinál. A jeladót markolta ki Betoból. Nem egy vérengző vadállattá vált. Mintha tudatosan csak a kezét engedte volna átváltozni, mert szüksége volt a karmaira.

– Szóval semmi telihold, meg vérszomj – összegezte ajkát biggyesztve a kamasz lány, hangjában némi csalódottsággal.

A testvérek végignézték ahogy a két Convel fivér a kocsiba tuszkolta a csukladozó magatehetetlen testet.

– Akkor nem értem mit parázik úgy apa. Talán még beszélni is lehetne vele! Amikor jött semmit nem lehetett rajta észrevenni.

– Hát akkor talán ő is közölhette volna, hogy miért van itt!

– Volt ideje? Beto nekiugrott, Chris bácsi meg kiütötte valamilyen kábító izével.

– Szerintem Beto nem ok nélkül támadt rá!

A testvérek szócsatája hirtelen abbamaradt, újra az udvaron ténykedő apjukat és bátyját figyelték. A két férfi láthatóan megint vitatkozott, majd Chris beszállt a kocsisba és elhajtott, Morgan pedig visszaindult a házba.

A fiatalok szinte egyszerre rebbentek el az ablaktól. Jodie pár lépéssel újra a kanapénál volt s igyekezett ugyanabba a helyzetbe helyezkedni, ahogy apjuk magukra hagyta őket.

Tobias keresztbefont karral ráérősen sétált az asztal felé, amikor Morgan dühös arckifejezéssel valósággal berobban a szobába.

– Csomagoljatok!

– Apa? – Jodie szemei elkerekedtek a döbbenettől.

– Egy percig sem maradunk tovább, gyerekek!

Tobias arcán csak egy pillanatra jelent meg a bizonytalanság. Másodpercek alatt döntött.

– Apa, én nem megyek innen sehová – mondta csendesen, de határozottan a fiatalember.

– Dehogynem! – vágta rá Morgan. – A gyerekeim vagytok és azt csináljátok amit mondok!

– Igen, a gyerekeid vagyunk, de már nagykorú vagyok. Nem cipelhetsz el az akartom ellenére. Így döntöttem. Chris bácsival maradok.

Az apa tehetetlen dühében szinte fújtatott, ahogy hallgatta fia higgadt, határozott szavait.

– Jodie! Csomagolj!

– És szerintem Jodie is itt van nagyobb biztonságban.

– Hogy merészelsz te vitatkozni velem?!

– Chris bácsinak igaza van, apa! Ha folyamatosan csak menekülsz velünk úgy, hogy közben zsákot húzol a fejünkre, hogy ne lássunk és ne halljunk semmit, de legalábbis olyat amit te nem akarsz; azzal csak potenciális célpontot csinálsz belőlünk! Én meg akarom tanulni, hogyan védhetem meg magam. Magamat és a húgomat is! – Tobiasból egyre elszántabban és hangosabban jöttek a szavai. – És ha te nem is így gondolod, de téged is, apa – zárta le a gondolatait az ifjú Convel.

Morgan őszinte megdöbbenéssel hallgatta fiát.

– Apa – szólalt meg bátortalanul Jodie, lassan megindult bátyja felé. – Én Tobias mellett érzem magam biztonságban.

Morgan nem tudta, hogyan reagálja le gyermekei soha nem tapasztalt vele szembeni ellenállását és ahogy kiálltak egymásért. Eddig a folyamatos évődés és egymás piszkálása volt rájuk jellemző, s most kikezdhetetlen egységet mutattak. Tulajdonképpen örülnie kellett volna a testvéri összetartásnak, de valahogy nem éppen ilyen helyzetben szerette volna, ha ez felszínre tör a gyerekeiből. A férfi elfojtva tehetetlen indulatát, valósággal kiviharzott a szobából.

A két fiatal egy darabig csak szótlanul feszengett.

A csendet Jodie törte meg:

– Ilyenkor most mi van? Csomagoljak?

– Én biztos nem megyek sehová. Megmondtam!

– Én sem akarok nélküled!

– Akkor menj fel a szobádba és aludj.

– Szerinted, tudok most aludni?

– Próbáld meg.

– Vihetem Betot?

Tobias és Jodie szinte egyszerre néztek az alvó ebre.

– Hallottad Chris bácsit. Mi van ha ő is alakváltó?

Jodie hanyagul rántott a vállán:

– Ha veszélyes lenne, vagy bántani akart volna, már eddig is megtehette volna. Én ugyan nem, de te már kommunikáltál vele. Te jobban ismered. Az még nem jutott eszedbe, hogy esetleg azt hitte veszélyben vagy, hogy az a másik bántani akar téged és azért támadta meg? Vagyis téged védhetett?

Tobiast elgondolkodtatták húga szavai, újabb alternatívaként raktározta el magában, ami csak jobban erősítette a bizalmát Beto felé.

– Rendben – bólintott a fivér, felvállalva döntésével az esetleges felelősségre vonást akár az apjától, akár Chris bácsikájától.

Jodie boldogan szökdécselve akár egy kislány, lelkesen próbálta felnyalábolni a nem éppen könnyű ernyedt testet a kanapéról.

– Hagyd! Majd én – biccentett megértően Tobias, s a kutyával a karjaiban felkísérte húgát a szobájába.

Ahogy Jodie magára maradt a kába állatformába kényszerített harcos herceggel, megindult a fantáziája. Egy csomó gondolat és kérdés tódult a fejébe, miközben lefekvéshez készülődött. Sűrűn pillantott a mozdulatlanul heverő eb felé.

– Beto – suttogta a nevet, közben hozzáfogott átöltözni. Aztán eszébe jutottak az intelmek, hogy talán alakváltó a kutya is és bármikor létformát válthat. Szégyenlősen bújt a takaró alá, hogy még csak véletlenül se láthassa meg a hím a testét.

Nem is olyan ronda név – kavarogtak a gondolatok az agyában. – És ugyan hogyan nézhetsz ki emberként? Milyen magas lehetsz? Szőke, barna, vagy fekete? Milyen a szemed színe? Barna? Kék? Szerintem barna. Hiszen most is az. Vagy az is változik ilyenkor? Miért bántottak? És miért volt benned jeladó? Ki vagy te, Beto?

Sok-sok kérdéssel a fejében és érzéssel a lelkében nyomta el az álom a kamasz lányt.

Chris sűrűn nézett a visszapillantón keresztül a hátsó ülésen eszméletlenül heverő alakváltóra. Semmi nem passzolt, az események puzzle-darabkái valahogy nem illettek össze.

Beto ellenségnek tartotta! Nyilván, hiszen akkor nem ugrott volna neki olyan vehemensen. McNulty viszont elég jó viszonyba lehet vele, ha megengedte, hogy rá hivatkozzon. Ha ugyan valóban megengedte, vagy csak úgy hazudta! Hiszen felelőtlenül rá sem kérdeztem Ednél! Tudta, hogy jeladó van Betoban, és még a lebukás veszélyét is vállalva megszabadította tőle! Ki a fene vagy te tulajdonképpen Jared Norman?! – zakatoltak a gondolatok az ír fejében, míg odaért a Menedékházhoz.

Braydon már izgatottan várta, s együtt vitték le a biztonságosan zárható alaksor egyik ketrecébe.

– Te mennyire ismered? – kérdezte Chris miután kiláncolták a robosztus alakváltót a rácsok mögé.

– Zavaros – morogta az orra alatt Braydon –, és nagyon régi történet.

– Mennyire régi?

– Évszázados – dünnyögte a medve s miután rázárta a rácsos cella ajtaját foglyukra, még egy rántással ellenőrizte azt.

– Ó! Az tényleg régi! – biccentett Chris. – És mitől zavaros?

– Vérdíjat tűztek ki a fejére.

– Hát az elég komoly! Akkor nem értem mégis, hogy engedhetted be a Menedékházba? A Vajákos Amariont is kitiltottad annakidején.

– Mert valaki, akiben megbízom kezességet vállalt érte. Azt mondta, nem árulhat el róla semmit, csak bízzak meg benne.

– Ez így elég rejtélyes!

– Az!

– Szobát adtam neki, mert McNultyra hivatkozott, aztán kitépett egy jeladót a kutyából amit az unokahúgom azzal az őrzővel, Deannel a híd alatt talált elég zilált állapotban – eredt meg a nyelve a kelta farkasnak, abban a reményben, hogy a medvével összerakva az információjukat, talán sikerül többet kitalálni a megosztó személyiségű idegenről.

– McNultyra? Hm. Akkor talán őt kéne kérdezni, hogy miért áll ki mellette – dünnyögte elgondolkodva Braydon.

Lépések zaja szakította félbe beszélgetésüket, majd megjelent az ajtóban Jaliyah.

– Mi történt? – kérdezte, s lassú lépésekkel megindult a kiláncolt felé.

– Mi is ezt szeretnénk tudni – bólintott Braydon.

– Miért van ilyen állapotban?

– Csak el van kábítva – válaszolt Chris. – Észhez fog térni, nem lesz baja.

– Ahogy láttam, mintha hozzád, lenne bizodalma – kezdte a tapasztalt medve alakváltó. – Legyél itt ha észhez tér. Mond meg neki nem akarjuk bántani, csak tisztázni, hogy mit keres itt már megint? Mi nem akarunk miatta semmi felfordulást! Mert valamilyen megmagyarázhatatlan okból mindig történik valami, amikor megjelenik! – Braydon egyre türelmetlenebbül emelte meg a hangját.

– Megint? Nem először van itt? – ráncolta a homlokát Jali, tekintetét kutatóan fúrta az öreg Dunkinéba.

– Évszázadokkal ezelőtt, volt itt valami szervezkedés, még falkák és klánok is egymás ellen fordultak. Nagy volt a titkolózás, de az egész olyan tisztogatás félének tűnt, aztán nagy volt a csend egy darabig végül eluralkodott a bizalmatlanság. Hosszú idő telt el, mire a hallgatás ugyan megmaradt, de kezdett normális mederbe terelődni újra a falkák és más létformák közötti összetartás. Párszor feltűnt itt. – Braydon fejével az eszméletlen fogoly felé bökött. – Akkor viszont mindig történt valami! Nem sokkal Dean születése előtt a Menedékházban összerúgta a port Judahhal is. A McElhanelyknek lehetett vele valami ügye, mert az öreg Arjun tűzött ki a fejére vérdíjat évszázadokkal ezelőtt.

– Évszázadokkal ezelőtt? – Jali döbbenten hallgatta Braydon beszámolóját.

– Igen. Akkor Judah még meg sem született.

Jali légzése elnehezült, ahogy tekintetét újra a kiláncolva lógó, magatehetetlen testre vezette.

– Rendben. Megvárom míg magához tér, és próbálok vele beszélni – bólintott a fiatal nő.

Braydon és Chris néma fejbiccentéssel köszönt el az őrzőtől, és magára hagyták a kapun túli fogollyal.

Jaliyah a legnagyobb természetességgel és minden félelem nélkül nyitotta a rácsos cella ajtaját. Az eszméletlen elé állt, arcát kezébe véve nézte a kisimult vonásokat, amik folyamatosan Judahra emlékeztették őt.

– Jared Norman, ki maga? – kérdezte suttogva, miközben szinte minden sejtjével igyekezett letapogatni az idegent.

Fogalma nem volt meddig tartotta így a Giant Wolf alakváltót, elmélyült hallgatásban, mire a férfi szemhéja megrezdült, s hunyorogva, pislogva nyitogatni kezdte a szemét.

– Hol vagyok? – kérdezte elrekedt, halk hangon Jared.

– A Menedékházban – válaszolta Jali.

Az őrző hangjára Norman élénken kapta fel a tekintetét.

– Maga?

– Mit csinált, hogy ezt kellett tenniük magával? – szegezte Jali azonnal neki a kérdést.

– Vissza kell mennem! – hadarta válasz helyett izgatottan az alakváltó. – Kell a jeladó! Az a bizonyíték, hogy Beto halott!

– Ki az a Beto?

– Engedjen el! Vissza kell mennem!

– Hová vissza?

Jared elhallgatott, s csak a nő szemeit fürkészte, miközben azon hezitált, hogy mit oszthat meg vele.

– Ha nem mond el mindent őszintén, akkor nem tudok segíteni – biztatta a megnyílásra az alakváltót az őrző.

– Nem várhatom el, csak kérhetem, hogy bízzon bennem.

– Hogyan bízzak magában, amikor évszázadok óta vérdíj van a fején?

– Csak volt, vérdíj a fejemen  – javította ki az információt Jared. – Engedjen el!

– Nincs jogom egyedül dönteni – válaszolta rövid gondolkodás után egy mély sóhajjal Jali, majd hátrált és megindult kifelé. Visszazárta a ketrec ajtaját, mire Jared nekifeszült a láncainak.

– Dehogyisnem van! Maga őrző! Magán vannak a jelek! Mindenhez joga és hatalma van! – kiabálta a nő után Jared tehetetlen dühvel rántva a láncokon.

Jali egyre gyorsabban szedte a lépcsőfokokat felfelé, miközben apja szavai dübörögtek a fejében, amiket lábadozásakor a kórházban mondott. Az évszázados titok, ami akkor nyolc szem között hangzott el:

„Apád elmondta nekem. Magához hívatott és akkor elmondta. Az anyád már állapotos volt, amikor elvette őt. Azt mondta anyádat megerőszakolták, de ő elvei ellen valónak tartotta az abortuszt. Arjun megesküdött neki, hogy nem fogja éreztetni veled, hogy nem vagy a fia.”

Évszázadokkal ezelőtti vérdíj?! Miért is? Arjun tűzte ki a vérdíjat! Judah vonásai! Ő lehet az apja?! Nem véletlen a hasonlóság! Ő erőszakolta meg Judah anyját! – zakatoltak a gondolatok Jali agyában, próbálta logikusan a tényekre alapozva összeilleszteni a történéseket.

Szólnom kell Talannak! Én ehhez egyedül kevés vagyok! És nem is tudok elfogulatlanul döntést hozni – határozta el Jali.

Miután felért a szobájába, ki tudja meddig csak ült némaságban, igyekezett rendezni a gondolatait és nyugodni. Aztán felvette a kis éjjeliszekrényről a mobilját és Talant hívta.