FÉLVÉREK III - ÖRÖKÖLT GÉNEK - 16

Jared Normant nem érdekelte az idő. Fogalma nem volt meddig barangolt szinte céltalanul az erdőben. Sokadjára kanyarodott a hídhoz, ahol parancsra Beto átalakított testét hagyták megkötözve.

Már nem kellett őriznie, mert látta messziről, amikor megtalálták őt. Akkor nem követte őket, hiszen elégnek tartotta, hogy már nincs a szabadég alatt a vadak martalékának kitéve. Tudta, hogy a vadőrt, aki a lánnyal volt - és aki a mobiljával mesterkedett a Menedékházban -, nem kérdezheti. Bármennyire fájt is neki, kerülnie kell őt.

Leült a kis patak szélére, a híd mellé, s egykedvűen bámulta a csillogó vizet. Nehéz volt az emlékeit elnyomnia a kapun túl, de sokat enyhített fájdalmán, és segített megtartania önuralmát, hogy itt megtehette.

Senki nem tudta, hogy azon az éjjelen ő is végig izgulta Judah McElhanely társának szülését. Mint ahogy azt sem tudta senki, mi is történ azon az éjjelen valójában, amíg a hűséges testőr haza kísérte a segédkező testvért.

Mit keresett ő akkor, ott?

A Fehér Farkas figyelmeztette, hogy veszélyben a vérvonala, ezzel pedig az ősi jövendölés is, mert Arjun egy testőrt bízott meg Judah utódjának megölésére. Ezt akarta megakadályozni. Senki nem látta őt, de ott volt, végig izgulta és látta, hogy a gyilkossággal megbízott testőr egyáltalán nem azt tette, amire utasították. Sőt!

Senki nem tudta, hogy Avery ikreket hord a szíve alatt! Honnan tudták volna? Nem mertek orvoshoz menni, mert fogalmuk nem volt, mit mutatott volna egy ultrahangos felvétel. A nagy zűrzavarban hátrahagyták a halottakat és a még megszületni akaró, életrevaló kis utódot. Jared pedig világra segítette a pici félvért - azaz Deant -, aztán magával vitte a halott babát és tisztességgel eltemette a kapun túl.

Pontosan ezért nem beszélhet, de még csak nem is találkozhat Deannel, hogy véletlenül se lássa meg Gorman az emlékei között, ha esetleg kutakodna a fejében. Így is van mit mélyen elnyomnia, amit egyre nehezebb, főleg ahogy az események alakultak.

Aztán gondolatai visszaterelődtek feladatához.

Beto.

Meg kell védenie, el kell tüntetnie a gyilkos ellenségek elől. A bökkenő csak az volt, hogy előbb meg kellene találnia.

Mielőbb ki kell iktatni a jeladót, amit a saját apja belelőtt, aztán megdönthetetlen bizonyíték kell, hogy halott. Csak akkor nem fogják őt tovább keresni – zakatoltak a gondolatok a tervek a harcos fejében.

Deant nem kérdezheti, de ott van a lány, akin szintén vannak olyan jelek, mint a félvér utódon. Jóban vannak! Talán beszélhetett neki az „állatmentés”-ről. Nem volt sok ideje ismerkedni, színészkedni és Jali bizalmába férkőzni.

Elég határozott, talpraesett lánynak tűnt, ráadásul sugárzik a lényéből a biztonság és a megbízhatóság. Mi lenne, ha elmondanám neki valójában kit is keresek és miért?! – morfondírozott a Jared.

Még egy nő, akinek olyan titkokat árulnék el, amivel nem csak az én életemet tenném a kezébe. – Gondolatai mellé hangosan sóhajtott, majd lendületesen állt fel s elindult vissza a Menedékházba.

Szándékosan időzött az aulában, hátha összefut Jaliyah-val, de nem látta a lányt. Kérdezősködni nem akart utána, így is magán tudta Braydon Dunkin gyanakvóan kutató figyelmét.

Dolgavégezetlenül vonult vissza a szobájába. A magány csak rásegített, hogy az emlékek magával ragadják. Csapongó gondolatokkal hanyatt feküdt az ágyon. Nem bajlódott sem azzal, hogy megvesse az ágyat, sem azzal, hogy átöltözzön. A hosszú évek során hozzászokott az éber és rövid alvásokhoz. Az élete függött tőle. Keresztbe vetett lábát feltette az ágy végébe, hogy ne piszkolja össze az ágyneműt; ujjait összefűzte mellkasán, s a mennyezet gerendáit bámulta. Elnehezült a szemhéja, egyre laposabbakat pislogva, lassan el is aludt.

…

– Jönnek! Uram! Jönnek a szövetségesek! – kiabálta egy hang, majd fájdalmas ordítással hallgatott el. Lövések, ordibálás és halálhörgés töltötte be a barlangfolyosót.

– Árulááás! – hallatszott kintről.

Carlita McKay aggódva nézett fel a társára. Jared Norman különleges Giant Wolf alakváltó hírében állt. Tiszteletet és megbecsülést vívott ki a népének, a hatalmas farkasokat nemzettségként ismertette el, földet, otthont, hazát teremtett nekik. Egy csomó szóbeszéd és legenda keringett róla, mert szinte társán és már meghalt szülein kívül nem igen látta még más az arcát. Inkább harcosnak tartotta magát, mint királynak, szinte mindig viselte sisakját. Azt vallotta, hogy az, az ő koronája. Suttogták: talán azért nem veszi le soha, mert inkább állatias külsővel rendelkezik, mint emberivel. Az igazság azonban egészen másban gyökerezett…

Aldafen, hatalmának legnagyobb akadályának tartotta a vezért, mert ő és a serege volt az egyetlen, aki az igazságos rendet fenn tudta tartani. S ott volt az ősi jövendölés, hogy az egyensúlyt a Normanok vérvonala tartja fenn, s azt akárhányszor is próbálják megdönteni, újra és újra visszaállítják az utódok.

Aldafen kecsegtető ígéretekkel szerzett szövetségeseket, s hazugsággal a király ellen tudta fordítani, Jared Kapun túli támogatóit.

– Ne hagyd el a szobát! – utasította társát a vezér. – Ideküldöm Wicklundot…

– Ne menj! – A nő szinte belekapaszkodott a robosztus férfi izmos karjaiba. – Láttalak meghalni!

– Egy buta álom volt! – simította végig Carlita aggódó arcát a férfi. – Nem fog senki meghalni! Nem tehetem meg! – Biztatóan mosolygott a nőre. – Nem hagyom árván a születendő fiaimat!

– Kérlek, Jared! – könyörgött Carlita. – Ne menj ki!

Az ajtó szinte beszakadt, ahogy berontott rajta egy Giant Wolf harcos, véres karddal a kezében, harci sisakkal a fején. A lábával lökte be maga után a nehéz faragott faajtót, majd ráreteszelte.

– Mi történik odakinn, Wicklund? – szegezte személyi testőrének a kérdést a vezér.

– Árulás! Akik úgy volt, hogy minket segíteni jönnek át, most akit csak érnek, azt megölik! Mészárlás folyik! – lihegte a katona.

Wicklund éppolyan robosztus testalkattal rendelkezett mind, Jared.

Sőt!

Senki nem tudta, hogy nem csupán a testalkatuk ennyire hasonló, hanem vonásaik is.

Nem volt ez véletlen. Nagyon nem. Hiszen a nagy vezér és személyi testőre, ikrek voltak. Hierarchiájukat már születésükkor eldöntötte az apjuk, pontosan azért, hogy a vezetés megöröklése tökéleten biztosítva legyen. Ez generációról generációra így ment. Így Victort az apjuk, katonáskodó testvére gondjaira bízta, s a nagybácsi remek harcost nevelt belőle. Victor már Wicklund néven került vissza testvére közelébe, hogy aztán a legmegbízhatóbb testőre legyen.

– Azért a Giantokat nem lehet csak úgy lemészárolni! – horkant fel döbbent indulattal Jared.

– Van velük valaki! Egy fura, kopasz ember. Az segíti őket! Hatalma van!

– Hatalma? Milyen hatalma?

– Elme és akarat felett – Wicklund hangjában a reménytelenség csengett.

Feszült némaság ült a szobára, amit a testőr tört meg.

– Azt mondták választhatok – kezdte csendesen

Carlita szemei elkerekedtek a félelemtől, Jared viszont továbbra is némán állt, testvérének szegezett tekintettel.

– Választottam – Wicklund ahogy kimondta lehajtva fejét, testvére elé térdelt, véres kardját Jared felé nyújtva. – Kész vagyok meghalni érted, vezérem!

– Nem kell meghalnod Wicklund! Harcolunk! – vágta rá elszántan Jared, s ő maga is kardot ragadott.

– Öngyilkosság – ingatta a fejét a testőr. – Láttam őt! Láttam, mire képes! Nincs esélyünk! Mindkettőnknek nincs. De gondolkoztam, míg ide tartottam. Talán becsaphatjuk, és megmenekülhetsz! Nektek túl kell ezt élni! Neked, a társadnak és a fiaidnak!

– Nem fogok megfutamodni!

– Nem ezt mondtam! De ha most ellenállunk még többünket ölnek meg!

Újra csend telepedett közéjük, Jared rövid gondolkodás után beleegyezően rábólintott testvére tanácsára.

– Mi a terved?

– Azt mondták választhatok. Melléjük állok, akkor élhetek, vagy meghalok veled. Én úgy döntöttem meghalok érted. Nekik azt mondtam, melléjük állok. Azzal kell bizonyítanom a hűségemet nekik, hogy megöllek. Így engedtek ide…

Jared némán és türelmesen hallgatta testvérét, s hogy nyugtassa társát, magához ölelte a nőt.

– Ezek csak a híredet hallották, nem tudják, hogy nézel ki. Velem is csak most beszéltek, nem látták az arcomat. Ölj meg, és dobj oda nekik, mint a halott királyt! Így Wicklundként bizonyítod a hűségedet, és kiszöktetheted a társadat! Ezt kell tenned, Jared! Ha öngyilkos hősként most meghalsz, azzal örök szolgaságra ítéled a népedet! Gyerünk! Cseréljünk ruhát!

– Megvesztél? A testvérem vagy, Wicklund! Hogy kérheted, hogy öljelek meg? – szakadt fel Jaredből fájdalmasan, s még hátrébb is lépett.

Wicklund mit sem törődve Carlita jelenlétével, sietve dobált le magáról, amit csak éppen tudott Jared lába elé.

– Gyerünk! Bármikor itt lehetnek!

– Képtelen vagyok megölni téged!

Carlita tekintetében benne volt a remény és a tisztelet. Egyetértett a testvér tervével és mélyen hálás is volt érte. Megszorította társa karját, fejével biztatta, hogy tegye, amit a Wicklund mond.

Jared épp csak állásba egyenesedett, miután magára vette testvére ruháit, Wicklund egy hirtelen mozdulattal több sebet is ejtett a Giant Wolf királyon, majd térdet hajtott előtte, felkínálva kardját és a nyakát.

– Most már a véred is rajta van a kardon, bizonyságul. Tedd meg! Nincs időnk! – biztatta Wicklund a vezért.

Jared egész belsője remegett, ahogy elvette a felkínált kardot. Agyában végigpörgött testőre, terve.

A helyébe lépve, megvetés fogja kísérni egy el nem követett árulásért…

– Élned kell Jared, hogy mindenkit megbosszulj, és újra felemeld a népünket! – Wicklund hangjában nem volt félelem. A halálos csapást várva térdelt vezér előtt.

– Bárki is árulónak mer tartani téged, vagy becsmérelné a nevedet, annak én magam fogom felvágni a torkát és azon húzom ki a hazug nyelvét! – Jared, szavait esküként kántálta, majd remegő kézzel és szívvel sújtott le a karddal. Abban a pillanatban, ahogy Wicklund feje a lábai elé hullott, leírhatatlan fájdalom mart a lelkébe.

Carlita zokogva rogyott a fej nélkül a padlóra boruló test mellé.

– Istenem! – szakadt fel belőle kétségbeesett ordítással. Bár tudta, hogy nem társa halt meg a szemei előtt, de a látvány sokkolta, hiszen a két Giant a megszólalásig hasonlított egymásra. Tudatosult az is a nőben, hogy nem Jared halálát látta, hanem a fivérét.

Egy pillanattal később, szinte keretestül szakadt ki a nehéz ajtó. A küszöbön Aldafen állt, a Wicklund által említett fura kopasz férfivel, és Zadorach-al, aki az egyik helyőrség erőskezű parancsnokaként vált ismertté, és kegyetlen harcos hírében állt.

Feszült néma másodpercekig csak Carlita hangos zokogását lehetett hallani, aki a véres holtestre borulva mély fájdalommal siratta el úgy az önfeláldozó testvért, mintha a társát vesztette volna el.

– Öld meg őt is! – dörögte Zadorach, fejével a nő felé bökve. Jaredet a parancs szinte mellbevágta. Erre nem számított.

– Parancsot csak én osztok! – horkant fel Aldafen, mielőtt Jared bármit is reagálhatott volna az áruló Zadorach utasítására. – Az ő sorsa felől később döntök! Ő egy szövetségesem lánya!

Carlita napokig, minimális ételt és vizet kapott a pincebörtönben. Jared - mint Wicklund - szabadon járhatott, így a legnagyobb titokban megtalálta a módját, hogy néha lemenjen társához és ételt csempésszen a farkas alfanősténynek, aki utódokat hordott a szíve alatt.

– Jared, nem szabad volna itt lenned! – suttogta a nő, s a rácson átnyúlva végigsimított Wicklund egykori sisakjának rostélyán.

– Nem szabad éhezned!

– Ha lebukunk, azonnal nyilvánosan kivégeznek!

– Valahogyan ki kell, hogy juttassalak innen! – sziszegte elszántan a férfi.

Carlita szemei elkerekedtek, s elfehéredve nézett el társa széles válla mellett.

– Istenem! – lehelte a nő, ajkai épp csak mozogtak.

Jared hátrapillantott, s minden izmában megfeszült, ahogy meghatározhatatlan érzelmekkel az arcán megpillantotta Rihonat, Aldafen társát.

– Könyörgöm, ne áruld el őt! – Carlita hangja remegett, szemében a kétségbeesés könnyei jelentek meg. – Vedd el az én életemet…

Jared gondolkodás nélkül vágta térdre magát a nő előtt.

– Rendelkezz velem Úrnőm, csak arra kérlek, juttasd őt vissza az apjához a kapun túlra! – Jared egy gyors mozdulattal rántotta elő hosszú, harci tőrét és Rihona felé nyújtva fejezte ki, hogy felkínálja az életét társa szabadságáért cserébe.

Rihona sokáig némán nézte a két alakváltót. Egyikről a másikra siklott a tekintete.

– Te nem Wicklund vagy, hanem Jared Norman – mondta ki visszafojtott hangon a felismerést a nő. Rihonat megdöbbentette az egykori legendás Giant Wolf király gesztusa, amit társáért képes lett volna vállalni, és egyben tiszteletet is ébresztett benne.

– Egy bukott király könyörög neked a társa életéért és szabadságáért. Nem várhatom el, hogy megtedd, csupán kérhetem.

– Sokat kérsz Giant! S ha hajlanék is rá, hogyan tehetném?

Tárgyalásukat lépések zaja zavarta meg, mindketten elhallgattak. Aldafen a homlokát ráncolva nézett végig a kis társaságon, szemöldökét szigorú pillantással emelte meg, választ várva az eléje táruló képre.

– Mi folyik itt?

Rihona arcán öntelt, fölényes mosoly jelent meg.

– Azt hiszem kibújt a szög a zsákból! – kezdte fennhangon a nő.

– Igen?

– Wicklundot nagyon is önös érdekek vezették az áruláshoz. Rajtakaptam őt! Nem az egykori király trónjára pályázott és nem is előléptetésre. A társára fájt a foga. Szeretők!

– Nocsak – Aldafen gúnyos vigyorral mérte végig a felesége előtt térdeplőt. – Hát igen! Az áhított nő, igencsak ki tudja fordítani magából a férfit. Nem így van, Wicklund?

– De. Így van, uram – morogta egyetértően az orra alatt Jared.

– Milyen kár, hogy én ehhez neked nem tudok asszisztálni, Wicklund. – Aldafen fölényesen legyintett, és céltalan sétálgatásba kezdett a cella rácsai előtt. – Ugyanis úgy döntöttem, hogy holnap az királyné, követi a királyt a halálba!

Jared légzése elakadt, tekintetét a kegyetlen, hataloméhes vezérnek szegezte.

– Talán egyszer lehetnél nagylelkű is – rántott a vállán Rihona.

Aldafen hangosan nevetett fel.

– Jó, hogy azt nem kéred, csináljak nekik esküvőt! – lendítette lekicsinylően a kezét Jared felé az újdonsült hatalom.

– Nem erre gondoltam – húzta félre keskeny ajkát a nő. – Megerősítené a Kapun túli népszerűségedet új szövetségeseid körében, ha például megjutalmaznád azzal az egyik támogatódat, hogy élve visszaadod neki a lányát.

Aldafen láthatóan elgondolkodott felesége ötletén.

– Legyen! – A férfi lendületesen írt le egy kört a kezével. – Holnap hajnalban elkísérheted szíved hölgyét a Kapuhoz, s ott érzékeny búcsút vehetsz tőle – vigyorgott önelégülten a vezér.

Másnap korán ott állt a Kapunál Aldafen, Rihona, és Wicklund azaz Jared. Négy Giant Wolf katona - akik immár Aldafen seregéhez tartoztak - kísérte Carlitát a helyszínre.

– Na, vegyél tőle fájdalmas búcsút, Wicklund! – biztatta a harcost Aldafen. – Aztán átkelhet szabadon.

– Hol van Gorman? – kérdezte gyanakvóan Jared, amire Aldafen válasza csak egy néma széles vigyor volt.

– Más fontos dolga van – mondta végül hanyagul rántva a vállán.

– Segítő nélkül akarod átküldeni a kapun? – szakadt fel a robosztus Giant Wolf harcosból. – Abba belehalhat!

– Vagy nem. Volt, aki már túlélte. Na, integess neki, te áruló! – hadarta Aldafen, majd röviden adta ki a parancsot: – Lökjétek be!

Jared egyidőben lendült a katonákkal, hogy megakadályozza társa sejtjeire robbanását, de hárman vetették rá magukat, a negyedik katona pedig a vízbuborék szerű cseppek szabálytalan kavargó táncába taszította Carlitát. A nő egy utolsó segítséget remélve nyújtotta ki társa felé a kezét, aztán elnyelte őt a képződmény.

Jared megsemmisülve érezte magát, ahogy térdeire rogyva csak levegő után kapkodva meredt a semmibe. A külvilág megszűnt a számára, s azt kívánta, hogy Wicklund bárcsak végzett volna vele, mert akkor ezt a pillanatot nem élte volna meg.

Aldafen már rég hátat fordított az eseményeknek s elindult vissza az Akadémia nagytermébe. A négy Giant Wolf követte új vezérét.

Rihona együttérzően figyelte a férfit, aki szobormerevségben nézett csak a semmibe. Egy utolsó pillantással még meggyőződött, hogy férje elég messze van-e már, majd Jaredhez hajolt.

– Segítik odaátról – suttogta a férfi fülébe. – Elintéztem!

Éppen csak kimondta a szavakat, fájdalmas, semmihez nem hasonlítható ordítás hallatszott a jelenség felől. A hang belemart Jared lelkébe, fizikai fájdalomként érezte, hogy szinte szétrobbant tőle a mellkasa.

…

Levegő után kapkodva ülésbe pattant az ágyon. Zilálva igyekezett rendezni légzését.

Az akkor érzett fájdalmat elevenen élte át most is, mint mindahányszor, amikor előjöttek az emlékek, ha elszunnyadt.

„Ha még egyszer zargatod azt a nőt, én magam leszek, aki elválassza a fejedet a nyakadtól te áruló kutya! Ne feszegesd a határaidat! Azt ne is várd, hogy innentől bármilyen megbízással is átmehetsz a kapun! McElhanely közölte, hogy vérdíjat tűzött ki a fejedre, és én jóváhagytam, hogy levadászhat, ha még egyszer meglát a felesége közelében! Meghagytam az életét, érd be ennyivel!” – hallotta még mindig Aldafen dühös ordítással elhangzott figyelmeztetését.

Lassan csillapodott, légzése egyenletessé vált, megnyugodott a lelke. Akkor elfogadta az ultimátumot az életben maradásáért. Mindent eltemetett mélyen magában, és beérte azzal, hogy társát életben látta, hogy pár szót legalább egyszer tudott vele váltani. Beletörődött, hogy neki csupán a lopott emlékezések maradtak.

Lehunyta a szemét, ahogy újra hanyatt dőlt az ágyon.

Maga előtt látta Carlita lázadó, tüzes tekintetét, kihívó mosolyát. Rá egy pillanatig sem haragudott, amiért a nő apja elárulta a szövetségüket. Nem gondolta volna a McKay klán alfájáról, hogy ilyen szószegő, gerinctelen. Nem is sejtette, hogy ő is részt vett az árulásban, csak akkor tudta meg, amikor Aldafen a mészárláskor azt a kijelentést tette Carlitára: „Ő egy szövetségesem lánya!”.

Gondolatait visszaterelte a feladatához.

Megpróbálok beszélni azzal a fiatal nővel – döntötte el végül.

Chyntia megborzongott az esti hűvös szellőtől, ami végigsimította a bőrét. Fázósan húzta magán összébb kötött pulóverét. Az emeleti ablakokat nézte s miközben várt, próbálta kitalálni melyik lehet Greko szobája.

A különleges férfi ez idő alatt - több okból is - felfokozott izgalommal készülődött a megbeszélt találkozóra.

Látta a szemem. Tudja, hogy más vagyok. Mondta, hogy nem fél és nem undorodik – összegezte magában a férfi. Ezekkel a gondolatokkal igyekezett nyugodni, miközben hagyta, hogy a tusolóban a hideg víz hűtse a testét. Bőre alatt láthatóan szabálytalan táncot jártak az izmok. Egyáltalán nem érezte jól magát. Fájdalmai mindig is voltak, hol erősebbek, hol elviselhetők. Most mindene feszített.

Össze kell szedni magam! Biztos, hogy lenn vár. Megbeszéltük – zakatolt Greko fejében, és kilépett a vízsugár alól. Megtámaszkodott a mosdókagylón, s vegyes érzelmekkel figyelte a tükörből visszanéző acélszürkés árnyalatokra váltó szemeit. Meg-megszédült, néha erősebben rámarkolt a mosdó szélére. Olyan érzés járta át, mintha felfordult volna a gyomra. Hirtelen tört rá. Izmai összerándultak, s teste előre görnyedve belefeszült, ahogy öklendezni, majd hányni kezdett. A harmadik ilyen roham, már vérrel keveredett.

Istenem! Ne most! Kérlek! Csak egy kis időt kérek! – lihegte, majd újra öklendezve feszült neki, ahogy szinte sugárba jött belőle a vér.

Csak reménykedett, hogy Chyntiát még lenn találja, mire végre helyre billentette magát, s nagy-nagy akarattal minden erejét összeszedve lebotorkált az udvarra.

Vett pár mély lélegzetet a friss levegőből, ahogy megállt egy pillanatra a Menedékház masszív fatornácán, s tekintetével a nőt kereste. Érezte az illatát, amitől egész testét átjárta a megkönnyebbülés.

Megvárt!

A nőt a kinti padok egyikén pillantotta meg. Keresztbe font karral és lábbal a sötét égbolt csillagait nézte.

Grekora egyszerre tört rá a vágy és a féltés.

Olyan gyönyörű! Mi van, ha bánthatom? Nem akarom bántani! – dobogott benne az aggodalom. Még az is megfordult a fejében, hogy mégiscsak visszamegy a szobájába, addig, amíg a nő meg nem látja őt. Chyntia mintha megérezte volna menekülési szándékát, a meghátrálást - vagy egyszerűen már csak nagyon várta a férfit -, de mielőtt Greko megtehette volna, amin töprengett, a nő a bejárat felé fordult. Meglátva a tornácon bizonytalanul ácsorgó férfit, ajka széles mosolyra húzódott.

Elindultak egymás felé, úgy karnyújtásnyira álltak meg a másiktól.

– Ne haragudj – hadarta Greko, tekintetét zavartan kapkodta. – Kicsit nem voltam jól.

– Baj van? – kérdezte aggódva Chyntia, közelebb lépett a férfihez s akaratlanul a szemeit fürkészte.

– Nincs. Már rendben vagyok. Jól vagyok – bizonygatta Greko a talpán billegve, miközben a gondolatok egyre csak kavarogtak a fejében. – Nem biztos, hogy jó ötlet volt találkozni.

Chyntia csalódottan húzta össze a szemöldökét:

– Tessék?

– Félre ne értsd, én is… – Greko kétségbeesetten kereste a szavakat arra, ami a fejében járt. – Talán nem éppen szerencsés éjjel…

– Greko! – szakította félbe a nő. – Mondtam neked, hogy nem félek, és nem undorodom tőled. Oda megyünk, ahol te biztonságban érzed magad. Ennyi.

Greko elmerült Chyntia szemének tiszta tekintetű kékjében, közben épp csak bólintott a fiatal nő szavaira.

– Azt hiszem, ha nehéz is lesz, de jobb, ha elmondok mindent – sóhajtotta a férfi, szilárd elhatározással.

– Rendben. Annyit mondasz el, amennyit akarsz. Leüljünk, vagy sétáljunk?

Greko agyán lepergett az elmúlt óra fájdalma. Átgondolta és kiértékelte minden percét. Arra a következtetésre jutott, hogy amikor nem adta át a testét a gyötrő érzésnek, hanem mozgásba lendül, akkor kibillent a fájdalmasan kínzó állapotból. Ezek fényében a séta mellett döntött.

Elindultak az egyik turistaúton, de sokáig csak némán ballagtak egymás mellett.

– Tényleg nagyon nehéz lehet elmondanod. – Chyntia halvány mosollyal pillantott oldalra, a férfire.

– Nem tudom hol is kezdjem – vallotta be őszintén Greko, tanácstalanul, sután tárta szét kezeit.

– Ahol csak szeretnéd – rántott a vállán a nő.

– Nem vagyok ide való – Greko egy fájdalmas arckifejezéssel szinte nyögte a szavait. – Nem vagyok olyan ember, mint te.

– Igen, láttam.

Újra csend ült közéjük, amit Chyntia érdeklődése tört meg.

– Ezt soha nem látta senki az intézetben?

Greko hosszas hallgatás után csak vállai közé húzta a nyakát.

– Nem tudom. Többnyire mindig egyedül voltam, amikor ezek az érzések rám törtek, vagy ha éppen nem, akkor igyekeztem minél hamarabb félrevonulni valahová – magyarázta zavartan a különös férfi.

– Ezek az érzések? Milyen érzések?

Greko félrekapta a tekintetét, ahogy Chyntia érdeklődő kék szemei neki szegeződtek.

– Nem olyan helyen nőttem fel, ahol alkalmam lett volna nőstényekkel ismerkedni.

– Nőstényekkel? – Chyntia akaratlanul megmosolyogta a nem mindennapi kifejezést, amit a férfi használt a másik nemre.

– Nőkkel – hadarta helyesbítve magát Greko.

– Erről a helyről nehéz beszélned?

– Mindenről – sóhajtotta a férfi, s hirtelen megállt.

– Én ráérek.

Greko szinte csodálattal nézett a mellette álló nőre.

– Még mindig olyan hihetetlen nekem, hogy utánam jöttél. Megkerestél.

– Szoktam hirtelen elhatározásból őrültséget csinálni – mondta mosolyogva Chyntia.

– Már megbántad?

– Nem! – vágta rá azonnal és határozottan a nő. – Egy pillanatra sem! Talán úgy tűnt?

– Nem vagyok szerethető, Chyntia!

– Ezt majd én eldöntöm.

– Ez sem a végleges külsőm! – Greko hátrébb lépett, széttárta kezeit, hogy a nő jobban lássa őt tetőtől talpig. – Azt sem tudom, milyen vagyok igazán – fakadt ki a férfi, aztán szégyenkezve hajtotta le a fejét és elfordult. Hallotta maga mögött a halk, óvatos lépéseket, aztán érezte a nő kezének puha érintését, ahogy Chyntia végigsimította a hátát. Greko izmai beleremegtek, szinte ijedten húzódott kicsit távolabb. Biztos volt benne, hogy a nő érezte a bőrén a szabálytalan hullámzást, nem mert a szemébe nézni.

Chyntia úgy döntött inkább kérdez, mert látta a férfin - bármennyire is ígérte olyan elszántan -, nem igazán tudott megnyílni.

– Azt mondtad, nem vagy ide való. Nem lehetett nem észrevenni, hogy mennyire haza akartál jutni. Mesélj arról, ahol születtél, ahol éltél, a szüleidről.

Greko tekintete zavart lett, hosszú percekig csak tanácstalanul nézett a nő szemébe.

– Nem tudom hol születtem – kezdte csendesen, szinte suttogva. – A szüleimre sem emlékszem. Rettegésben, félelemben és mindennapi fájdalommal nőttem fel. – Greko lassan megnyílt. Egy kicsit összefüggéstelenül, de beszélt az érzéseiről, a nap, mint nap átélt borzalmakról, a kiszolgáltatottságról.

Chyntia igyekezett nyitott lenni a hihetetlenül hangzó történetre. Talán zavart elméjűnek gondolta volna Grekot, ha nem látta volna minden egyes napját az intézetben, ha nem látta volna a szemei megváltozó íriszét, és ráadásnak nem találkozik azzal a férfival, aki olyan sejtelmes megjegyzéssel vont párhuzamot a leopárd és egy cica között.

Döbbenten hallgatta a férfi elbeszélését arról, amit a Kapun túl etetésnek hívtak. A halálig harcoló gladiátorok az Arénában, a verem, amire szinte az élőhelye korlátozódott. Megtudta ki is az a Grea, akit annyiszor emlegetett.

Még jobban csodálta és tisztelte a férfit, ahogy be tudott illeszkedni ebbe a világba, azok után, ahogyan és amiben felnőtt. Miközben hallgatta őt, szinte látta maga előtt, amiről a különleges férfi mesélt. Chyntia emlékeiben bevillant, ahogyan Greko rendelt első közösen elfogyasztott vacsorájukon, ahogyan evett és viselkedett. Eszébe jutott milyen zavartan és ijedt állatként kuporgott sokáig a vizsgáló sarkában, amikor bevitték az intézetbe. Nem beszélt csak rémült érdeklődéssel kikerekedett szemekkel, néha felhúzta fogairól az ajkát. Aztán egy nap megszólalt, válaszolt a feltett kérdésekre, de csak szavakkal, később rövid tőmondatokkal, s most tökéletesen kifejezi magát.

Sajnálta, ahogyan bántak vele, és amiben fel kellett nőnie, holott sugárzott róla az intelligencia, a hihetetlen alkalmazkodó képesség. Autodidakta módon megdöbbentően gyorsan tanult, amit figyelmen kívül hagyva sárba tiportak azzal, ahogyan őt kezelték.

– Akkor te tulajdonképpen mi vagy? – kérdését próbálta óvatosan feltenni a nő, nem akarta megsérteni a férfit.

Greko vágott egy tanácstalan arckifejezést, s vállai közé húzva a nyakát zavart félmosollyal válaszolt.

– Nem igazán tudom. Itt néztem életemben először tükörbe.

– Volt egy általános állapotfelmérő vizsgálat, amikor az intézetbe felvettek. Semmi rendkívülit nem írtak a lapodra!

– Gorman ezek szerint tökéletes munkát végzett. De valami most már nagyon nem stimmel – ingatta a fejét Greko. – Nem tudom, mi történik velem, és fogalmam nincs milyen változásokat fog előidézni. Újra mancsaim lesznek? Megint éhes leszek? Embereket ettem! Nem csak halottakat! – a férfi arcára kiült a fájdalmas kétségbeesés. – Nem akarok senkit bántani! – Leroskadt egy mohával benőtt nagyobb kődarabra a kis csapás szélén.

– Ha nem akarsz bántani senkit, akkor nem is fogsz – mondta határozott nyugodtsággal Chyntia.

– Egy vadállat voltam!

– De akkor is voltak gondolataid! Mérlegeltél! A húgodat sem etted meg, és nem azért mert azonnal érezted rajta, hogy ő a testvéred – magyarázta a nő. Chyntia leguggolt Greko elé, s hogy nyugtassa a láthatóan kétségek között vergődő lelkét, megfogta a férfi kezét.

– Emlékszel a gondolataidra, az érzéseidre, a tetteid miértjére. Nem elborult elmével gyilkoltál. Mindig is volt ítélőképességed, a józan tudatodnál voltál. Akkor és ott, az volt az életed.

– De hát embereket ettem! – szakadt fel újra Grekoból, hátrébb húzódott a nőtől, arcát kezeibe temette. – Belegondolni is szörnyű!

– Neked mély érzésű lelked van, Greko. Ami ott természetes volt, itt másképpen ítéled meg, mert más szemszögből látod. Erre mondják, hogy az igazságnak több oldala van. Nem vagy gyilkos! Nem élvezetből tetted. Egyszerűen az volt az életed, abban nőttél fel. Nézz már magadba! – Chyntia gyengéden húzta félre a férfi kezeit, végigsimított a borostás arcon. – Ha éhes vagy, nem egy embernek ugrassz neki a benzinkútnál. Eszedbe se jutna ilyen, különben nem… – A nő Greko szégyenkező pillantására hirtelen elhallgatott. – Vagy igen? – kérdezte elbizonytalanodva remegő hangon.

Greko hosszú néma percekig csak Chyntia kék szemeit nézte, majd egészen hallkan kezdett el beszélni.

– Sokszor gondolok rá, hogyan éltem. Bennem vannak az emlékek. Ha érzem, hogy éhes vagyok, nem egy jól elkészített menü jut először az eszembe. Nem az az első gondolatom, hogy most bekapnék egy hamburgert. Hanem azt érzem, ami másnak bűz, de nekem illat volt. Az van a tudatomban, hogy szinte pukkadásig eszem magamat, amíg el nem nehezül a gyomrom. Az intézetben sokáig azt hittem megveszek, ahogy ott járkáltak körülöttem az emberek. Időbe telt, amíg átállt mindenem arra, hogy figyelmen kívül tudjam őket hagyni. Megszoktam a rendszeres kaját, mert mindig ugyanabban az időben hoztak enni. Tudtam, hogy van reggeli, ebéd és vacsora. Nem kínzott az éhség. – Grekoból megindultak az őszinte szavak.

Chyntia sokáig hallgatott, aztán gyanakvó pillantással méregette a férfit.

– Akkor rám is azért néztél úgy? Az intézetben és ott fenn a szobában is?

Greko tudatáig eljutott mit is gondolhat most róla a nő.

– Nem! – vágta rá szinte megrémülve, hogy Chyntia most már biztos fél és undorodik tőle. – Dehogy! Nem!

– Úgy gondoltad jól laksz velem? – mondta viccesen a fiatal nő, arcán halvány kicsit kínos mosollyal.

– Ilyen soha nem jutott az eszembe, ha téged… – Greko megakadt, mert fogalma nem volt hogyan is fejezze ki pontosan magát – láttalak… veled kapcsolatban.

– Akkor nem értem miért aggódsz folyton, hogy bánthatsz? Meg hogy veszélyes vagy rám – rántott a vállán a nő, s a kényelmetlenül zsibbasztóvá váló guggolásból, a férfi mellé telepedett a kőre.

Kínos, zavart csend ereszkedett közéjük. Greko az ujjait fűzögette össze, piszkálgatta hol az ingje, hol a nadrágja anyagát, miközben Chyntia lopva pislogott oldalra rá.

– Én még, soha, egyik formámban sem – Greko ütemes ringásba kezdett zavarában. – Nem volt soha senki…

– Értem – sóhajtotta Chyntia félbeszakítva a férfi őszinte és kínos vallomását. – Ha mindkét fél akarja, az nem bántás, Greko.

– Ott, voltak, akiket összezártak – motyogta a férfi maga elé – rövidebb időre. Volt, hogy többször is. Engem soha. Azokkal tették, akiket az Arénában is harcoltattak. Volt, akik várták ezt és volt, akik nem. – Felidézve az emlékeket, eszébe jutottak a hangok is, amik ilyenkor betöltötték az alaksort. Hol a hangos élvezet, hol a reménytelen sikolyok és erőszak hangjai szűrődtek be a verembe, ahonnan nem látott ki, csak a zajokból és hangokból tájékozódhatott.

– Hát ez itt általában nem így működik – köszörülgette a torkát Chyntia, s fentebb fészkelődte magát az ülőalkalmatosságra.

A csendet ismét a nő szakította meg:

– Szóval akkor nem azt láttam rajtad, hogy meg akarsz enni.

Greko válaszképpen csak megrázta a fejét.

– Akkor jó – biccentett Chyntia, majd rövid hallgatás után újra kérdések merültek fel benne. – Tetszem neked?

Greko a nőre emelte sötét, szomorú tekintetét, sokáig csak gyönyörködött benne, aztán Chyntia végre hosszú idő után újra láthatott egy halvány mosolyt a férfi arcán.

– Összezárhatnának veled – mondta, zavart kisfiús mosollyal Greko.

– Ezt vehetem igennek, gondolom – billegtette a fejét a nő.

– Igen. Ez, egy nagyon igent jelent.

– Olyanokat ettél, mint én, hogy tetszhettem meg neked?

– Nem úgy születtem, hogy az ember volt a fő táplálékom. Emlékszem, hogy voltak kezeim, olyan voltam, mint akiket később eledelként kaptam.

– Akkor mi történt?

– Nem tudom. Mondtam. Sokszor felvittek valahová, ahol tűkkel szurkáltak. Vagy belém injekcióztak valamit, vagy vért vettek tőlem. Hol lekötöztek, maszkot tettek rám, ami után fájdalmakkal a veremben tértem magamhoz. Aztán a fájdalmas rosszullétek és már nem kezeim voltak.

– Regényekben, fantasy könyvekben olvastam alakváltókról. Talán kísérleteztek veled.

– Grea többet tudott, mint én. Mesélt ezt, azt – rántott a vállán a férfi. – Azt mondta, hogy a mi sorsunk már a születésünk előtt el volt döntve.

Chyntia arcára rövid gondolkodás után kiült a döbbenet.

– Vannak orvos és kutató ismerőseim…

– Nem! – szakadt fel azonnal kétségbeesetten Grekoból, rugóként pattant fel a kőről. – Nem akarok több tűt, műtétet, vizsgálatokat! Semmit! Nem akarom, hogy hozzám nyúljanak! – A férfi ismét egy megrémült állatként viselkedett, szaporán vette a levegőt.

– Azt mondtad valami nincs rendben – erősködött Chyntia. – Mi van, ha segítségre van szükséged? Mi van, ha belehalhatsz?

Greko elgondolkodott a nő szavain, légzése lassult, higgadt.

– Nem tudom mi is az én természetes formám. Ember, vagy állat, vagy valami mutálódott szörnyeteg. Állat voltam, amikor Gorman kényszerített alakváltást csinált rajtam.

– Mit?

– Ez volt a büntetésem. Ebbe a formába kényszerített.

Chyntia döbbent együttérzéssel nézett a férfire.

– Szörnyű lehetett – suttogta elcsukló hangon a nő. – Borzasztóan fájdalmas is, gondolom.

Greko úgy hajtotta le a fejét, mintha ebben a bánásmódban, bármit is neki kellett volna szégyellnie.

– Talán attól lehetnek a rosszulléteid, hogy a tested visszaalakul a természetes formádba – próbált találgatni Chyntia.

– Én már nem akarok állat lenni – Greko zavart tekintettel fakadt ki. – Eddig nem érdekelt. Beletörődtem. Egyik nap telt a másik után. Aztán láttam, hogy milyen Grea. Nagyon szép volt! Itt megláttalak téged. – Légzése újra szabálytalanná vált, lassan, tagoltan jöttek az őszinte szavak a férfiből. – A szemed olyan, mint az övé – suttogta végül.

Chyntia fejében millió gondolat tolongott, miközben hallgatta Grekot.

– Szóval ezért spéciztél ki? Ezért tetszettem meg? – a fiatal nő a férfire mosolygott. – Mert hasonlítok a testvéredre?

Greko szinte csodálattal nézte Chyntia arcának angyali vonásait, átragadt rá a nő mosolya.

– Nem hasonlítasz rá – ingatta a fejét, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le Chyntiáról. – A szemed színe olyan, mint az övé.

– Szóval a testvérednek kék a szeme. A tied hihetetlenül sötét – a nő szinte már suttogott, ahogy tett egy lépést a férfi felé közben a szemeit nézte. – Még a pupillád sem látni. De akkor is szép volt, amikor megváltozott.

Greko egy mély lélegzetvétellel hajolt közelebb Chyntiához.

– Szeretem az illatod – mondta váratlanul, amivel sikerült zavarba hoznia a nőt, s mielőtt Chyntia bármit válaszolhatott volna rá, arcát óvatosan az övéhez érintette, majd még közelebb lépve, a nyakához dörgölőzve hozzábújt.

Chyntia kicsit visszább húzódott, simogatva a kezébe vette a férfi arcát.

– Ugye most nem szaladsz el?

Greko a felfokozódott érzelmektől kába tekintettel nézett a nő szemébe, s válaszképpen csak megrázta a fejét. Chyntia épp csak érintette ajkával a férfiét, mire Greko váratlanul lendületesen szinte nekiesett. Szenvedélyesen engedte ki eddig elfojtott vágyát a nő iránt.

Chyntiának csak egy pillanatra jutott eszébe, hogy megint rossz helyen vannak. A múltkor a szoba ajtajában, most meg az erdőben, ki tudja hol?! Greko szenvedélye ismételten döntésképtelen állapot felé húzta.

– Nem kéne valahová – lihegte az izgalomtól szabálytalan légzéssel Chyntia – behúzódni, vagy valami ilyesmi?

– Fogalmam nincs – zihálta a férfi, miközben vadul csókolta, épp csak elszakadt az ajkától. – Miért? Fázol? – Ahogy kérdezte, már vetette a fölsőjét. – Kéred?

Chyntia döbbenten érzékelte a férfiből áradó hőt, ahogy végigsimított a felsőtestén.

– Istenem, de forró vagy!

Greko egész testén végighullámzott a feszítő fájdalom, megrándultak az izmai, akaratlanul nyögött bele a csókjukba.

– Baj van? – Chyntia aggodalmasan húzta vissza a fejét, fürkészte a megváltozott, szemeket. Nem ijedt meg tőle, bár most meg-megcsillant, mint egy éjszaka vadászó állatnak a sötétben.

Greko válaszképpen csak megrázta a fejét. Az zakatolt az agyában, hogy figyelmen kívül kell hagynia a fájdalmat, nem szabad, hogy magával ragadja, mint indulás előtt a szobában.

Chyntia érezte a férfi forró bőre alatt a szabálytalanul hullámzó izmokat, ahogy kezével simogatva járta be Greko felsőtestét. Végigsimított a karján, a vállán, fel a nyakán… tenyerével valami ragadós nedvességet tapintott.

Vér! – ordított benne a felismerés.

– Te vérzel?! – szakadt fel döbbenten a nőből, aggódva húzta vissza ismét a fejét, hogy lássa, hol vérzik a férfi.

Greko nem válaszolt, csak egyre szabálytalanabbul kapkodta a levegőt, izmait összehúzta a fájdalom, előre görnyedve felnyögött.

– Greko! – Chyntia tanácstalanul hajolt a férfi fölé, s végre meglátta, hogy Greko mitől véres. Füléből és orrából egyre erősebben szivárgott.

– Hozok segítséget! – döntötte el határozottan a nő, azzal futásnak eredt.

Greko a térdeire rogyott, egész testében remegett, mindene feszített.

– Ne arra! – próbálta figyelmeztetni a nőt. – Arra a szakadék van! – nyögte erőtlenül.

Istenem, úgysem hallja! – Grekot elölnötte az aggódó féltés, a félelem, hogy a nő meghal, ha lezuhan!

Utána akart kiáltani, de hangja elcsuklott, aztán egy artikulátlan ordítás szakadt fel belőle:

– ’tiaaa! – puhán fordult, rugóként lökték előre a megfeszült inak. Pillanatok alatt olyan sebességre gyorsult, hogy már látta maga előtt a nő körvonalait.

Csak egy pillanatra.

A talaj elfogyott, és Chyntia sikítva markolt a levegőbe. Greko gondolkodás nélkül vetette magát utána, olyan lendülettel és pontossággal, hogy valósággal nekicsapódott. Magához szorította, s ahogy zuhantak úgy fordult, úgy irányította a szabadesést, hogy védje a nő testét. Nekicsapódtak egy sziklának, ami dobott rajtuk, s megpördülve egy meredek dombra érkezve párszor átfordulva újra tehetetlen zuhanásban folytatták. Egy újabb kiálló szikla után ismét meredek part következett, ahol igyekezett úgy ölelni Chyntiát, hogy ne sérüljön. Végre lelassultak, majd egymástól úgy egy karnyújtásnyira terültek el a már füves talajon. Greko feszítő fájdalmai elmúltak. Megkönnyebbülve érezte magát, mintha a krízishelyzet kiengedte volna belőle a már robbanásig felhalmozódott adrenalint. Erősnek érezte magát, tele energiával. Felpattant, s azonnal a nőhöz ugrott. Chyntia nyöszörögve igyekezett ülésbe fordulni, a mozdulat fájdalmasan hasított a bokájába.

– Megsérültél? – Greko vizsgálgatva tapogatta át a nő testét.

– Aou! Sssz! – Chyntia fájdalmasan rándult össze, ahogy a férfi az alsó lábszárára kulcsolta az ujjait.

– Nagyon fáj? – Greko aggodalmasan szemlélte a nő sérülését.

– Azt hiszem kiment, vagy eltört. Nem tudom. Még egyiket sem tapasztaltam meg milyen – hadarta egy fájdalmas fintorral Chyntia, majd döbbenten emelte a tekintetét Grekora. – Te képes voltál utánam ugrani?

– Naná! – vágta rá a legnagyobb természetességgel a férfi.

– Ez egy szakadék volt, Greko! Te meg úgy ugrottál utánam, mintha csak vízbe estem volna – Chyntia elérzékenyült csodálattal nézett rá. – Képes lettél volna meghalni értem?

– Nem én voltam veszélyben – motyogta zavartan Greko.

– Már jobban vagy? Rendben vagy? – Chyntia úgy simított végig a férfi arcán, hogy lássa: vérzik-e még?

– Én igen – bólintott Greko. – És te rendben vagy?

– Ez bagatel – legyintett a sérült bokája felé Chyntia. – Csoda, hogy ennyivel megúsztuk – tekintetével azt kereste, honnan kezdték a zuhanást. – Ezt neked köszönhetem!

– Hogy leestél?

– Nem! Azt, hogy csak ennyi bajom lett! Te nem sérültél meg? Neked nincs…

– Nincs semmi bajom – Greko megmosolyogta a nő zavart döbbenetét.

– Biztos? – Most Chyntia volt, aki aggodalmasan tapogatta a férfit, törött csontot keresve, de csupán itt-ott látott rajta felületi horzsolást. – Ez meg hogyan lehet?

– Neked is csak a bokád ment ki – rántott a vállán Greko.

– Persze! Mert a zuhanás alatt az egész testeddel védtél! Azt hiszed nem vettem észre?

A férfi arcán kisfiús szemtelen mosoly bujkált, s olyan óvatosan csúszott közelebb a nőhöz, mint egy vadászó nagymacska. Végigsimított a lábán, egészen a bokájáig, ahol a sérült testrészt épp csak érintette.

– Nagyon fáj? – kérdezte Greko, miközben az ujjbegyével cirógatta.

Chyntia megrázta a fejét.

– Lüktet. De elviselhető. Pláne ha nem mozgatom.

– Akkor ne mozgasd – dünnyögte Greko, arcát, fejét szinte belefúrta a nő mellkasába, gyengéden döntötte le a fűbe. – Lehetne azt folytatni, ami odafenn sajnálatos módon félbeszakadt? – suttogta.

– Itt és most? – kuncogta el magát Chyntia.

– Itt és most – morogta Greko a nő bőrébe a gyengéd harapások és csókok között, amivel lassan haladt fel a nyakán. – Megvizsgálhatnád, nem-e sérültem meg én is.

– Nem is olyan régen azt mondtad, nem akarod, hogy hozzád nyúljanak – mondta pimaszul pislogva Chyntia a vágytól csillogó sötét szemekbe.

– Azt, nem rád értettem. – Greko arcán újra megjelent a kisfiús mosoly.

– Többet kéne mosolyognod – a nő végigsimított a férfi borostás arcán. – Nagyon jól áll neked – suttogta Chyntia, miközben millió gondolat fordult meg a fejében.

Milyen szótlan volt, vad és zárkózott. Most pedig kedvesen pimasz, gyengéden erőszakos… – elemezte ki magában a férfi személyiségének kinyílását a nő, miközben lehunyta a szemét és átadta magát Greko felszínre törő érzéseinek szenvedélyes megnyilvánulásainak. A mély doromboló hang, ami a férfiből jött, érzéki duruzsolással nyomott el minden más zajt körülöttük. Greko teste olyan forróságot árasztott magából, hogy Chyntia egyáltalán nem érezte az enyhén hűvös éjszakai levegőt.

Egy pillanatig sem jutott az eszébe, hogy félnie kéne a férfitől, hogy veszélyben lenne a közelében, mindazok hátterében sem, amiket elmesélt magáról. Az zakatolt az agyában, hogy a legnagyobb természetességgel vetette magát utána, s ahogy ölelte zuhanás közben, nem az járt a fejében, hogy hamarosan mindketten meghalnak.

Megdöbbentő módon biztonságban érezte magát.

Az érzések szinte szétfeszítették, érzékei robbanáshatárára ért. Azt szerette volna, hogy minden így maradjon, ebben a pillanatban megrekedve.