FÉLVÉREK III - ÖRÖKÖLT GÉNEK - 12

Nick elgondolkodva, már sokadjára olvasta el Juan jelentkezési lapját, iskolája írásbeli értékelését. A bizonyítványok másolatait nézegette, miközben kávét készített. Aztán elővette telefonját, s beütötte az önéletrajz alján feltüntetett számot.

– Igen, tessék! – szólalt meg egy határozott hang, viszonylag elég hamar.

– Nick Zimmer vagyok. Juan McElhanely-vel beszélek?

– Igen, én vagyok.

– Éppen a jelentkezési lapját tartom a kezemben. Mikor tudna kezdeni?

Pillanatnyi szünet után lelkes határozottsággal jött a válsz:

– Akár azonnal! Szabadkapacitású munkaerő vagyok.

Nick akaratlanul elmosolyodott.

– Rendben. Akkor beszéljük meg a csütörtöki napot.

– Azaz holnapután? – A hang kicsit elbizonytalanodott.

– Igen. Talán gondot okoz?

– Nem! Megoldom, semmi gond – hadarta Juan.

Nick-nek eszébe jutott, hogy Talan most Clear Creek-en van, s akár egyúttal el is hozhatná az ifjú titánt a városba.

– Hol tartózkodik jelen pillanatban? Wyomingen?

– Nem. Clear Creek-en vagyok.

A rendőr nagy levegőt vett, hogy felajánlását megossza leendő beosztottjával, amikor belévillant, hogy talán nem véletlenül kerülte meg az alakváltó a protekciót. Tagadhatatlanul tetszett neki, hogy Juan nem hivatkozott ismeretségi köreire - mint például Falgautra -, hanem egyedül, a saját megítéltetéséből akart bizonyítani.

– Értem. Akkor csütörtökön találkozunk. Nick Zimmert keresse, ha beért a központba.

– Rendben! Köszönöm!

– Visszlát!

– Visszlát!

Nick bontotta a vonalat, a készüléket az asztalra csúsztatta, majd a kiöntőért nyúlt, amiben már gőzölgött a forró fekete ital. Egy nagyobb bögrébe öntötte, kevés cukrot adott hozzá, majd beleejtett egy kiskanalat. Amíg a cukrot visszatette a helyére, a mokkáskanál önálló életre kelt - s mintha egy láthatatlan kéz mozgatta volna -, elkeverte az édesítőt a kávéban. Halvány mosollyal az arcán követte tekintetével a csillogó fémtárgyat, miközben az, még egy kört írt le a pohárban, ahogy a szájához emelte.

Óvatosan kezelte képességeit, amiket akaratlanul szerzett azon a majdnem tragédiába torkolló éjszakán, amikor Talan el nem fogadva a véget, makacs döntéssel, kétségbeesetten hozta őt vissza a halálból.

Amit lehetett titkolt is a képességeiből. Óvatos volt. Az elvei ezen a téren nem változtak. Amit nem ismert, abba nem is akart túlzottan belefolyni. Az ismeretlent nem igazán állt szándékában kihívni maga ellen. Apróbb és veszélytelenebb esetekben jó hasznát vette rejtegetett képességeinek, de ettől többre nem vágyott.

Soha nem akart hős lenni.

Ő nem az a típus volt.

Chyntia egy gyors rutinos mozdulattal laza kontyba csavarta szőke haját, aztán folytatta a ruhaneműk összecsomagolását, amit Grekonak gyűjtött össze innen-onnan. Főnökének nem mondta el az igazat miért is fontos neki a több nap szabadság. A szigorú főorvosnak azt a sztorit adta elő, hogy nagynénjének ő az egyetlen még élő rokona, akire számíthat, és az idős nőnek most költöznie kell.

A fiatal nő csak remélte, hogy a titokzatos, visszahúzódó egykori betegük nem jutott olyan messzire, s azt is, hogy semmi bajba nem keveredett.

Szendvicseket csomagolt, konzerveket, sok-sok adag kávét főzött le, amit aztán termoszba öntött át. Már a kocsiban ült, mikor még tekintetével átfutotta a térképet és a rajta berajzolt lehetséges útvonalakat, amin a fiatalember elindulhatott. Akkor rögtön, munka után ugyan felkerekedett a fiatal asszisztens, kérdezősködött a fura, magányos férfi után, és egy darabig tudta is nyomon követni, ám másnap már egyre reménytelenebbnek tünt, hogy megtalálja. Ezért Chyntia úgy döntött, hogy rászánja az időt, és több nap szabadságot vesz ki. Megmagyarázhatatlanul hajtotta valami, hogy újra találkozzon intézetük egykori zárkózott lakójával. Még az őt vizsgáló orvosok jegyzeteit és véleményeit is lefénymásolta. Megszerezte a beszállításakor készült rendőrségi jegyzőkönyvet, ahol végre talált egy nevet, egy személyt, akitől esetleg érdemben többet is megtudhat Greko megtalálásának körülményeiről.

Egy turista, Calimero Tiziano, aki a fiatalemberre akadt és értesítette a hatóságokat, ezzel biztonságos helyre juttatva a szerencsétlen, akkor elég zavarodott állapotban lévő idegent.

Sokáig hiába kérdezősködött, olykor meg-megállva olyan pihenőhelyeken, ahonnan esetleg láthatták az úton magányosan gyalogló idegent, csak nemleges válaszokat kapott.

Aztán sok-sok megtett mérföld után végre az egyik kisebb városszéli benzinkutas emlékezett a fura idegenre.

– Igen! Azt hittem stoppol – bólogatott a vékony alkatú, fürge mozgású fiatalember, majd abba az irányba mutatott amerre látta tovahaladni a keresett személyt –, de csak ment és nagyon úgy tűnt, hogy nem is akar egyetlen arra haladó autót sem leinteni. Clear Creek felé tartott.

– Clear Creek?

– Igen!

– Köszönöm! – Chyntia barátságos mosollyal köszönte meg az útbaigazítást, aztán tovább hajtott.

Clear Creek! Onnan hozták be. Valamiért visszamegy oda! – járt a fiatal nő agya.

Aztán azon kezdett el gondolkodni, milyen ember lehet az a Calimero Tiziano. Mostanság kiveszett az együttérzés az emberekből, és inkább úgy haladnak el rászorulók mellett, mintha nem is látnák azokat. Ez az ember mégis segítséget hívott egy zavarodott idegennek.

Úgy belemerült a gondolataiba, hogy csak úgy repült az idő és a mérföldek is. Elhaladt az „Üdvözöljük Clear Creek-en” felirat mellett, aztán az útbaigazító táblát követve eljutott a Menedékházig. A benzinkúthoz kanyarodott be, s mielőtt kiszállt volna tankolni, a kormányra terítette a térképet és megkereste rajta, hol is jár most. Csak néha pillantott fel, közömbösen vette tudomásul, hogy a kútnál dolgozó fiatalember már feléje tartott. A tájékozódás, és gondolatai jobban lekötötték.

– Szép napot! – üdvözölte a nőt vidám hangon Dunkinék új alkalmazottja, miközben lendületesen lépett a kocsi mellé. – Segíthetek? – kérdezte készségesen, barátságos mosollyal tolta fentebb homlokáról a fekete-fehér mintás kendőt a kézfejével.

– Óh, köszönöm! – motyogta Chyntia, fel sem nézve a térképből. – Tele kérem!

Greko megállt egy pillanatra, elmerengő félmosollyal nézte az ismerős fiatal nőt. Emlékezett rá! Hogyne emlékezett volna arra, aki a legtöbb együttérzést mutatta az irányába, amíg az intézetben volt. A fiatal férfi tekintete végigsiklott a kocsi belsejében, miközben elhaladt mellette, hogy megtankolja.

Sok-sok csomag a hátsó ülésen, táskák, némelyikéből kikandikált a tartalma. Egyikből ruhák, másikból dobozok, konzervek.

Hová tarthat? Rengeteg holmi, és eledel! Mindenesetre jó messzire, ha ennyi mindent bepakolt, vagy talán költözik – morfondírozott Greko, miközben megtöltötte a tankot.

Nem ismert meg – állapította meg magában egy zárt mosollyal, sűrűn pillantott a nő felé.

Mikor végzett, újabb próbálkozást tett, hogy felhívja magára az asszisztens figyelmét.

– Lemossam az ablakokat? – kérdezte Greko, s tekintetét egy pillanatra sem vette le a nőről, aki a táskájában kutatott a tárcája után.

– Áh! Nem kell, köszönöm – rázta a fejét Chyntia, még most sem nézett fel a férfire.

– Pedig elég koszosak, rájuk férne – erősködött tovább az egykori kórházi ápolt, visszafogott mosollyal.

– Ugyan, hagyja csak! – legyintett a nő, és sietve fizette ki a tankolás árát. Füle mögé simította rakoncátlanul elszabadult szőke tincseit, elpakolta tárcáját, mikor eszébe jutott, hogy itt is érdeklődhet Greko felől.

Greko eközben zsebébe süllyesztette a pénzt, s lassan elárasztotta a csalódottság, hogy a nő nem is nézett rá, így esélye sem volt, hogy Chyntia is felismerje őt. Egy szomorú halvány mosollyal biccentve, hallkan mondott egy „Köszönöm!”-öt a borravalóért, aztán egy „Viszlát!” után hátat fordított a kocsinak és utasának. Indult tovább a dolgára.

Chyntia visszavette ölébe a táskáját és előkotorta belőle Greko fényképét, ami még akkor készült, amikor a hozzátartozóit keresték.

– Kérem! – szólt a távozó után Chyntia – Tudna nekem segíteni?

– Persze! – fordult vissza készségesen Greko, tekintete felcsillant.

Chyntia kapkodva a helyes irányba forgatta a fotót és kinyújtotta az ablakon a benzinkutas felé.

– Nem látta erre a napokban valamikor ezt az embert? – kérdezte hadarva a nő, s tekintetét most először emelte az alkalmazottra.

Grekonak még a lélegzete is kihagyott a fénykép láttán, fejében összeszaladtak az emlékek, aztán mellbevágta a felismerés, ahogy eljutott a tudatáig: a nő, felőle érdeklődik. Nem egészen erre számított.

Engem keres?!

A döbbenet Chyntia arcára is kiült, ahogy felismerte Grekot. Hirtelen elakadt a szava.

Vegyes és zavart érzésekkel hosszú percekig csak nézték egymást.

– Maga? – szakadt fel a nőből, a hangja elcsuklott.

– Jó felpakolt – mondta Greko, sután lendítette kezét a hátsó ülés irányába. – Költözik?

Chyntia zavartan pillantott hátra válla felett a felhalmozott adományokra, amiket a fiatal férfinek gyűjtött és csomagolt össze.

– Nem – szívta a levegővel kurtán a fiatal nő, aztán újra az egykori beteg felé fordult. Arcán több érzés váltakozott, miközben le s felszánkázott a tekintete, ahogy hitetlenkedve méregette az alaposan megváltozott férfit.

– Maga engem keres? – szakadt fel Grekoból döbbenten, szeméből sütött a zavara. – Miért?

Chyntia lassú mozdulattal szállt ki a kocsiból, szemét egy pillanatra sem vette le a fiatalemberről. Egészen más kisugárzása volt most, mint akkor, amikor úgy hagyta el az intézetet, mint egy kivert kutya. A fiatal nő fejébe rengeteg gondolat tódult.

Nem is szótlan! Egészen jól kommunikál! Nem csak szavakkal fejezi ki magát, hanem kerek mondatokban! A mozgása is… Pedig olyan elveszettnek tünt! Egyáltalán nem az! Nagyon nem az!

– Aggódtam – csúszott ki Chyntia száján bizonytalanul.

A férfi megemelte szemöldökét, őszintén meglepte, a nő válasza.

– Maga aggódott értem, Chyntia? – kérdezte Greko a nevén szólítva az asszisztenst, amivel annyira zavarba hozta, hogy Chyntia érezte, elvörösödött az arca.

Tudja a nevem? Honnan? Mikor mutatkoztam be neki? – kutatott az emlékei közt a nő.

– Hát most kicsit idiótán, és bután érzem magam – ismerte be Chyntia kínosan, szinte nyögte a szavait. – Bepakoltam egy csomó dolgot – a hátsó ülésen sokasodó holmik felé legyintett –, amikre úgy gondoltam szüksége lehet.

– Ezeket nekem? – kerekedett el a férfi szeme a csodálkozástól, mire Chytia fogai közé csípte alsó ajkát és csak apró bólogatásokkal felelt.

– Nagyon kedves! Köszönöm! – Greko zavartan kapkodta a tekintetét. – Meghívnám egy kávéra, de most dolgozom.

– Nem érdekes – rántott a vállán a nő. – Szívesen hoztam. Legfeljebb amire nincs szüksége, majd odaadja valakinek, vagy kidobja – hadarta Chyntia s elindult a hátsó ajtó felé. – Én már vissza nem viszek semmit – ingatta a fejét.

– Szívesen beszélgetnék még magával – köszörülgette elrekedt torkát a férfi, miközben a nő után sétált – de este végzek csak. Nem tudna maradni? – kérdezte bátortalanul. Chyntia a kérdésre olyan hirtelen torpant meg, hogy Greko majdnem későn reagált. Épp csak visszább lépett, ahogy a nő feléje fordult.

– Azt hiszem, egy vagy két napot tudok maradni – rántott a vállán a nő.

– Remek! Itt lehet szobát is kivenni! – ajánlotta azonnal Greko a Menedékházat. – Én is itt lakom. Egy beszélgetős vacsora? – kérdezte, s már érezte valami furcsát mondhatott, ahogy Chyntia elmosolyodott.

– Rendben, egy beszélgetős vacsora – ismételte meg a nő beleegyezően a fiatal férfi szavait.

– Köszönöm! – bólintott zavart, hálás mosollyal Greko, pár lépést hátrálva. Tekintetével nehezen engedte Chyntiát, akinek szintén, tagadhatatlanul kellemes meglepetést okozott a találkozás.

Talan több tekintetben is maga alatt volt. Mély nyomott hagyott benne amiket Loreleiről megtudott, és az, hogy látta: a nőnek társa van, akivel gyermeket várnak.

Egyre jobban nem hagyta nyugodni a lelkiismerete Veronica miatt sem. Annak ellenére, hogy a lány erősködött, hogy megtörténjen köztük az intim együttlét, ami tagadhatatlanul elfojtott érzelmeket szabadított fel benne is, dühös volt magára.

Úgy érezte egyáltalán nem méltó arra, hogy ő legyen a Látó, a Titkok Őrzőjének utóda.

Háborgott a lelke.

Azt kívánta, hogy most azonnal ott teremjen előtte Aydin, hogy beszélni tudjon vele, tanácsot, útmutatást akart kérni. Aztán eszébe jutott, hogy mit mondott a Látó.

Már nincs mit tanítania, s csak a saját tapasztalatai által fog eztán fejlődni.

Jaliyah! – A fiatal őrző, utolsó mentsvárként jutott az eszébe. Milyen könnyű is volt kiöntenie neki a lelkét, megnyílni előtte. Mennyire felszabadító érzés és megkönnyebbülés volt vele beszélgetnie.

A gondolatait, elhatározás, majd tett követte.

Összeszedte magát, igyekezett lelkének gyötrelmét nem kimutatva elhagynia a szobáját. Jalit kereste a Menedékházban, de újabb akadályt kellett a találkozásért leküzdenie. Erica-tól ugyanis megtudta, hogy Jaliyah már letette a műszakot és elment az apjához segíteni.

Vagyis McGintynél van.

Tudta, hogy az alakváltó nem szívesen látja őt a lánya körül, s ezt, ha tehette éreztette is vele.

Nem kevés séta után végre ott állt az erdészház ajtajában, de úgy érezte szüksége van a gyaloglásra, hogy levezesse a feszültségét. Megkönnyítette valamelyest a helyzetét, hogy Max, ha az ágyhoz már nem is, de az emeleti szobához egyelőre kötve volt. A földszintre vezető lépcsőzés még igencsak nehézséget jelentett a súlyos károsodást szenvedett alakváltónak.

Talan türelmesen várt a bebocsátásra miután öklével megverte az ajtót. Tudta, Jali nem biztos, hogy azonnal ajtót tud nyitni, főleg, ha éppen az apjának segít fenn a szobájában.

Az őrző, ahogy kinyitotta az ajtót, Talan fáradt zártmosollyal nézett rá.

– Hello!

– Hello! – Tekintetük szinte összeolvadt, és a fiatal nő azonnal olvasott a félvér férfiéból. – Nagyon nyúzottnak tűnsz – állapította meg, mire Talan egy biccentéssel válaszolt.

– Talán, mert úgy is érzem magam – motyogta a félvér. – Hozzád jöttem, lelkem gyógyítója – mondta fennkölt stílusban Talan. – Van rám egy kis időd?

– Persze – bólintott Jali halvány mosollyal, majd válla felett az emelet felé pillantott –, csak szólok apának, hogy kliensem van.

– Ajajj – szívta a fogai között a szakrális őrző. – Biztos, hogy sokkolni akarod szegény lábadozó édesapádat velem?

– Pár perc és jövök! – mondta Jaliyah, aztán szinte szaladt fel a lépcsőn.

Ginty arcáról ordított, hogy nagyon nem örült lánya vendégének. Lélekgyógyítás ide vagy oda, Max megszállottan rettegett attól, hogy Jali és Talan bármikor egymásra találhatnak. A tapasztalt alakváltó nem csinált belőle titkot, hogy mennyire örülne, ha a lánya társa Dean lenne, testvéri legjobb barátja fia; amit elég gyakran jegyzett meg Judahnak is. A klán vezér viszont soha nem helyeselt rá lelkesen, csak szolidan mindig annyit javasolt Maximusnak: hagyja a fiatalokra a párválasztást.

Gintynek az aggodalmas dühe adott annyi erőt, hogy a kerekesszékből állásba húzta magát az ablaknál, mert látni akarta merre indult el Jali és Talan. Egy darabig még figyelte a két kényelmesen sétálgató félvért, aztán a sűrű lombok és bokrok eltakarták a szemei elől. A gyomra is beleremegett csak a gondolatára, hogy lánya kettesben van Falgauttal, a két lábon járó elemi ösztönnel, a „most azonnal” által vezérelt félvérrel, aki mindig is élt a pillanatok adta lehetőségekkel. Ami pedig fokozta az alakváltó apa aggodalmát, hogy lánya egyre barátiabb és bizalmasabb kapcsolatba került a domináns hímmel.

– Nagyon nagy zavar van a lelkemben – kezdte egy hangos sóhajjal Talan.

– Ordít rólad – biccentett a fiatal nő. – Mi a baj?

– Emlékszel a nőre, aki a talizmánt adta? Beszéltem róla, neked.

– Lorelei, aki örömlányként dolgozott? – kérdezett vissza Jali, leellenőrizve, hogy jól emlékszik-e. Talan tessék-lássék módon bólintott, tekintetében leírhatatlan fájdalom volt, ahogy a nő szemébe nézett.

– Nem volt örömlány. Soha nem volt az! – ingatta a fejét a félvér, nehezen jöttek belőle a szavak. – Megkerestem.

– Beszéltetek?

– Vele nem. Az autós pihenőben kérdezősködtem utána. Ott tudtam meg, hogy konyhalányként dolgozott ott, nem prostiként. Akkor én kértem kimondottam embert – el-elakadt, ahogy lassan mesélni kezdett –, és csak ő volt kéznél a tulajnak. Megfenyegette, hogy vagy bevállal, vagy kirakja az utcára. Csak én voltam neki. Én voltam az első és az utolsó… – Elnyelte a szavakat, elfordította a fejét, mellkasát belülről marta a kínzó érzés. – Elhamarkodottan ítéltem meg – ismerte be egy fájdalmas arckifejezéssel.

– Van ilyen – állapította meg halkan Jali, együttérzően nézte a félvér látható vívódását. – Akkor mégsem beszéltetek? Azt mondtad, megkerested.

– Nem volt otthon. Megvártam. Egy férfivel érkezett haza – Talan újabb mély levegővétellel szakította meg szavait –, és igencsak gömbölyödött a pocakja. Gyermekük lesz.

– Akkor megnyugodtál, hogy semmi baja. Ezt akartad tudni, nem?

– De – bólintott kelletlenül Talan. – Valahogy mégsem érzem, hogy nyugodt lennék.

– Miért?

– Fájt.

– Micsoda?

– Mással látni – mondta ki pár másodperces gondolkodás után a félvér.

– Értem – dünnyögte Jali, lehajtotta a fejét.

– Érted? Jó neked! Mert én magam sem értem a saját érzéseimet – legyintett Talan. – Aztán hagytam magam levenni a lábamról egy tüzes kis alakváltótól. Azt hiszem csak vigasztalódni akartam, vagy valami ilyesmi. Éltem a helyzettel.

A fiatal őrző ajka akaratlanul mosolyra húzódott.

– Ez nálad gondot jelent?

– Igen! Bármilyen hihetetlen, de furdal miatta a lelkiismeret! – engedte ki a hangját a szakrális őrző, tanácstalanul tárta szét kezeit. – Mintha a sors megismételte volna önmagát! Szinte ugyanazokat mondta, mint amikor Haley ara kért legyek neki én az első férfi.

Jali szemöldöke gyanakvón emelkedett meg.

– Ismerem az illetőt?

Talan zavartan kapta félre a tekintetét, nem válaszolt.

– Nem értem a sors, vagy akármi is, miért engem választott ki a szakrális őrzőnek? Nincs egy normális döntésem és azt hiszem erkölcsileg is nulla vagyok – hadarta dühösen a félvér, tehetetlenül csapott a levegőbe az öklével. – Soha nem lesz nyugodt életem. Pedig, hidd el, szeretném! Szerettem volna! Soha nem lesz társam, gyermekem, családom. Most meg már, pláne nem.

– Miből gondolod?

– Tudod, legbelül úgy éreztem, talán Lorelei-el menne. Nem tudom miért éreztem így – rántott a vállán Talan. – Sokszor elképzeltem, gondoltam rá. Félrevonulunk mindentől, hátrahagyok mindent… egy kis erdei ház… vele… meg lennének gyerekeink…

– Még lehet, Talan. Nem tudhatod, mit hoz a jövő!

– Láttam őket! – legyintett lemondóan a férfi. – Nem taposok bele az életébe. Képtelen voltam megtenni. Inkább eljöttem.

– Őt nézted, és nem magadat – sóhajtotta Jali. –  Nem vagy erkölcsi nulla, Talan!

– Senkim nem maradt – motyogta az őrző. – Ez a sorsom. Se testvér, se társ, se senki. Egyedül a világ ellen.

– Ezt meg sem hallottam! – korholta gyengéden Jali a lelki gödörben vergődő félvért. – Láttam mennyien aggódtak érted, amikor megzavarodtál a társad elvesztése miatt. Van becsületed és vannak barátaid! Nem vagy egyedül!

Talan kerülve a fiatal nő tekintetét egy hirtelen suta mozdulattal magához húzta Jalit, arcát a vállába fúrva ölelte szorosan magához.

– Piszkosul irigylem, Juant! – szuszogta Talan.

Jaliyah viszonozta az ölelést, nyugtatóan paskolta meg félvér izmos hátát.

– Neki is meg van a saját keresztje, ne irigyeld!

– Elfogadnék én is olyan apát, mint Ginty és egy olyan testvért, mint te.

– Én is elfogadnálak a bátyámnak, Talan – ismerte be egy zavart mosollyal a fiatal nő.

– Én nem vagyok jó testvér – sóhajtotta Talan, emlékek tódultak a fejébe arról a szörnyű napról, amikor elborult aggyal, dühös indulattal marcangolta szét Ivant. – Én megöltem a testvéremet. Hagytam, hogy az indulat vezessen, hogy eluralkodjon rajtam – dünnyögte Talan, szemét makacsul lesütötte, torkát szorította a fájó emlék.

– Akkor még nem is tudtad, hogy a testvéred. – Jali vigasztalóan simított végig a félvér borostás arcán.

– Éreznem kellett volna, hogy egy vérből valók vagyunk. – Talan újra magához szorította a nőt. – Nem tehetnélek zsebre?

– Tessék?

– Akkor bármikor elővehetnélek és beszélgethetnénk – morogta a szavait Talan, Jali vállába. Az őrző akaratlanul elkuncogta magát.

– Micsoda ötlet?!

– Olyan megkönnyebbülés veled beszélgetni – vallotta be Talan. – Olyan könnyű neked megnyílni.

Hosszú néma percekig ringott a nővel a karjai között, s közben érezte, hogy háborgó lelke lassan megnyugszik. Csibészes mosollyal az arcán szólalt meg újra, megtörve a közéjük furakodó csendet.

– Na, ezt látná most az apád!

– A látszat és a valóság általában, mindig nagyon más! – állapította meg bölcsen Jali.

Talan lassan engedte a nőt, hátrébb lépett.

– És a te lelkeddel mi van, kicsi lány?

Jalit váratlanul érte a kérdés, zavartan kapta félre a tekintetét.

– Mi lenne?

– Lelket ugyan nem tudok gyógyítani, mint te, de azért érzek dolgokat és látok is.

– Pontosan mire gondolsz? – Jaliyah próbálta húzni az időt a válasszal.

– Napról-napra szomorúbbnak látlak.

– Igen?

– Igen!

Jali sokáig hallgatott, igyekezett összekaparni és legalább magában megfogalmazni az érzéseit. Aztán lassan ő is beszélni kezdett.

– Vannak, amik eltűntek az életemből, és hiányoznak – sóhajtotta, s ujjaival kezdett el foglalatoskodni.

– Pontosabban?

– Egyszer azt gondoltam, különös kapcsolat fűz valakihez. Legalábbis akkor úgy éreztem. – Jali életében először próbált megnyílni valakinek. – Bizonyára hihetetlenül hangzik és őrültségnek tűnik, de leírhatatlanul boldognak éreztem magam egy zavarodott állat társaságában.

– Judah, igaz?

Jali könnytől fátyolos szemekkel rázta meg a fejét.

– Adahy!

– Judah és Adahy egy. Ugyanaz a lélek – emlékeztette a valóságra a fiatal nőt Talan.

– Judah más! Nagyon más! Az ő közelében mást érzek!

– Adj neki időt. Hidd el, zavar van az ő lelkében is. – Az őrző pedig nagyon is tudta, hogy a visszatért klán vezér mennyit vívódik magában, milyen démonjai vannak. A felét sem kívánta volna magának.

– Hát ezt látod rajtam, Talan – ismerte be remegő hangon Jali, tanácstalanul tárva szét kezeit. – Hiányzik Adahy! Fájdalmasan hiányzik! – szakadt fel Jaliból, s öklét mellére szorítva tört fel belőle a zokogás.

Talan vigasztalóan ölelte magához a fiatal őrzőt, lelke gyógyítóját. Most Jali is támogatásra szorult. Ahogy a karjában tartotta a fiatal nőt, az jutott az eszébe, hogy Jaliyah mennyi mindenkit meghallgat, erőt ad és segít, s közben azzal senki nem foglalkozik, hogy maga a gyógyító mennyit szenvedhet magában.

– Tudod mit? – duruzsolta Talan, testvéri gondoskodással simított végig a fiatal nő haján.

– Hm?

– Majd én leszek a lelki kukád – ajánlotta a félvér, amivel halvány mosolyt csalt Jali arcára.

– Hogy micsodám? – McGinty lánya, Falgautra emelte tekintetét.

– Te mindenkit meghallgatsz. Téged ki? Hát majd, én – rántott a vállán Talan. – Szóval jelentkezem erre a posztra. Mit szólsz?

Jali megpaskolta a férfi mellkasát:

– Fel vagy véve! – mondta, aztán jólesőn visszafúrta magát a biztonságot és nyugalmat árasztó izmos karokba. – Soha nem szerettem gyerekkoromban sem, ha bárki ölelgetni akart. Még a szüleim, meg a nagyszüleimtől is nehezen viseltem el – motyogta a szavakat Jaliyah, majd fészkelődve hunyta le a szemét. – De ez most jólesik – vallotta be suttogva.

A baráti, léleképítős ölelést Aydin egyik fehér farkasa zavarta meg. Valósággal előrobbant a sűrűből, nyugtalanul topogott, olykor hosszan, kétségbeesetten szűkölt.

– Hé! Veled meg mi van? – Talan aggodalmasan ereszkedett le az állathoz, aki mintegy hívogatva őt megindult, majd visszaszökkent.

– Szerintem azt akarja, hogy menj vele – mondta Jali, közben kézfejével a szeméből alkarjával az arcáról kapkodva törölgette a könnyeket.

– Igen, nagyon úgy tűnik – dünnyögte az orra alatt Talan, közben a farkas tekintetét fürkészte – Mi a baj – szemrevételezte melyikkel is van dolga, aztán úgy szólította meg –, kislány?

– Menj! – biztatta Jaliyah egy tessékelő mozdulattal a férfit.

– Majd beszélünk! – intett hátra sem nézve Talan, ahogy megindult az izgatott farkas után.

Egy öreg, hatalmas, terebélyes hársfa tövében feküdt Aydin, a másik farkasa mellette ült, feszülten figyelte őt. Ahogy Talan megjelent a nősténnyel, amaz morogva fordította feléjük a fejét. A félvért meg is lepte, hiszen ezt soha egyik farkastól sem tapasztalta eddig.

– Chidozie! – csitította gyermekét a Látó. – Viselkedj!

Talan nem törődve a nyugtalan állat morgásával, féltérdre ereszkedett Aydin teste mellett.

– Mi történt?

– Itt a vége, Talan – mondta halvány, fáradt mosollyal a látó. – Semmi különös – legyintett erőtlenül –, csak van, amit nem lehet megváltoztatni, ami egyszer úgyis eljön, és erre Dozie kissé arrogánsan reagál.

A félvér őrző együttérzően pillantott oldalra a feszült, merev tartásba ülő farkasra. Talan nagyon is tudta, mit érezhet most Aydin gyermeke. Eszébe jutott, amikor ő sem fogadta el Nick halálát a kórházban.

– Vigyázz rájuk, Talan! – lehelte a Látó, s keze lassan mozdult, hogy beletúrjon fia bundájába, amivel próbálta őt nyugtatni.

– Úgy lesz! – a félvér válasza láthatóan nem tetszett a hím farkasnak, kimutatva félelmetes fogait mordult az őrző felé.

– Dozie! – szólt rá újra a Látó.

– Miben tudok segíteni, vagy könnyíteni? – Talan tehetetlennek és tanácstalannak érezte magát, ami igencsak dühítette is.

– Nem fáj semmim, csak elfáradtam – ingatta kimerülten a fejét Aydin. – Chidalu érzékeny, ne hagyd, hogy Dozie elnyomja, vagy uralkodjon felette.

– Rendben!

Aydin lehunyta szemeit, légzése egyre lassabbá vált. A nőstényfarkas szűkölve topogott mellette, míg a hím szobormerevségbe feszült izmokkal ült.

– Talan! – az öreg keze reszketegen mozdult meg a félvér felé. – Azt kérdezted egyszer, lesz-e valaha hozzád való társ, leszel-e valaha boldog.

– Nem érdekes, Aydin – rázta meg a fejét Talan. – Lesz, ahogy lesz. Ahogy mondtad, mindennek eljön majd az ideje.

A Titkok Őrzője nem nyitotta ki a szemét, csak halvány zárt mosolyra húzódott keskeny ajka.

– Igaz társad szabad lélek, akiben keveredik nemes és bölcs ősök vére. A legnagyobb fájdalom közepette látjátok majd meg egymást, a másik szemében. Az angyalok vigyáznak ránk és a gyermekeinkre, az üstökösök pedig mindig visszatérnek. – suttogta egy utolsó sóhajjal kísérve.

A nőstényfarkas fájdalmas vonyítással emelte az ég felé az orrát, amit a hím pár másodperc után követett.

– Nyugodj békében! – suttogta Talan. Összeszorult a torka, ahogy fel-felpillantott az apjuktól búcsúzó két állatra. Átérezte fájdalmukat, ő is űrt érzett Aydin halálával. Szinte apjaként szerette és tisztelte a furcsa szerzetet, aki mérhetetlen türelemmel és bizalommal adta át neki minden tudását. Alig ismerte, mégis soha nem kérdőjelezte meg Talan alkalmasságát, hogy átvegye tőle felelősségteljes feladatát.

A félvér őrző hagyta szeméből előszökni a könnyeket, megkönnyebbült érzéssel töltötte el, hogy kimutatta legmélyebb érzését. Eszébe nem jutott szégyellni, hogy megsiratta egy tisztelt és szeretett személy elvesztését. Aztán ösztönösen jött belőle a vonyítás. Kánonba, együtt engedte ki állatias hangját, a két gyászoló farkassal.

Talan felocsúdott gondolataiból, amikor megérezte a nőstény nedves orrát a bőrén. A kézfejét szimatolta, mire a másik rámordult.

– Hé! Csigavér! – szólt rá Talan védelmébe véve Chidalut, ahogy azt pár perce megígérte a Látónak.

A két farkas lassú léptekkel körözve megindult egymással szemben, közöttük Talan, testével védelmezve a nőstényt. Úgy hangzott acsarkodó morgásuk, mintha csak vitatkoztak volna. Az őrző dühösen kapkodta a tekintetét, hogy nem értette őket, csak azt látta, hogy határozottan nézeteltérésük volt valami miatt.

– A francba is! – szívta a fogai között Talan. – Jól kezdődik!

A hím dühösen kapott a nőstény felé, amit a félvér egy határozott ütéssel hárított, bár így az ő kezébe martak az éles fogak. Chidozie felbátorodott a bevitt sérülésen s fenyegető morgással indult meg testvére védelmezője ellen. Talannak fogalma nem volt, ha alakváltásba kezd, mivé is fog válni. Vére kicserélése óta még egyszer sem próbált semmilyen más létformát.

A védelmező ösztön és a feszültség viszont érezhetően emelte az adrenalinszintjét. Talan sokkal erősebbnek, határozottabbnak és dominánsabbnak érezte magát, mint eddig. Fújtatva, lassan átengedte testét a változásnak. Hagyta megtörténni azt, amivel előbb, vagy utóbb de úgyis szembe kellett néznie.

Zavarodott állapotában félig megrekedt a két forma között, most viszont beteljesült az átalakulás.

Méretei lassan jóval meghaladták a lázongó fehér farkasét, a szürke és a barna színei váltakoztak a szőrén. Ellentmondást nem tűrőn, állt a hím előtt, hogy védelmezze a másikat. Szemeiben mintha tűz lángolt volna, ahogy íriszében kavarogtak a vörös árnyalatai. Halálos fenyegetésként furta tekintetét Chidozie-éba, miközben felhúzta rikító fehér, hatalmas fogairól az ínyét. Félelmet keltő morgással szegte lentebb a fejét, marján szinte felborzolódott a szőre.

Chidalu a földhöz lapult mögötte, Chidozie lábai is megroggyantak egy pillanatra, elbizonytalanodva alábbhagyott az erőfitogtatással, aztán hátrálni kezdett.

– „Hogy fordulhatsz a testvéred ellen? Ennyi tisztelet maradt benned apád halála után?!” – küldte Talan szavakba öntött, dühös indulattól fűtött érzéseit az elhunyt fia felé. Az csak nézte őt, kavargó érzelmekkel a szemében, aztán megfordult és bevetette magát a sűrűbe.

– „Nem fog visszajönni. Végleg elment” – hallotta Chidalu fájdalmas gondolatait, miközben a nőstény szűkölve topogott.

Tehát mégiscsak tudunk valahogy kommunikálni – állapította meg Talan, ahogy válla felett hátranézett a farkasra.

Eddig soha nem tapasztalt érzéssel váltott újra emberi formát az őrző. Összeszedegette az alakváltás közben kissé szétszakadozott holmiját, s felöltözött. Úgy nézett ki rajta a ruha, mintha verekedés közben alaposan megtépték volna.

– Fasza – jellemezte egy szóval a külsejét, miközben végignézett magán, majd Chidalu felé intett. – No, gyere kislány! Haza megyünk.

A farkas nem mozdult.

– „Apám? Vele mi lesz?”

– „Hogyan szoktatok végső búcsút venni a halottaitoktól?”

– „Apánk itt ásta el anyánk testét, ez a fa alatt, amikor meghalt.”

A félvér tekintetét végigvezette a hatalmas vén fa ágain, szíve összeszorult a gondolattól.

Szóval azért jött ide. A társa mellé jött meghalni.

– „Rendben” – bólintott Talan. – „Akkor, mi is ezt tesszük.”

Együtt temették el Aydin testét a több száz éves hatalmas hársfa alá.

Ginty sokadjára küszködte fel magát az ablak mellett, s azt figyelte, mikor látja a két félvért visszaérkezni. Helyettük Deant látta meg. Alig várta, hogy keresztfia felérjen hozzá a szobába.

– Láttad Jalit meg Talant? – szegezte neki azonnal a kérdést, mire Dean csak rántott a vállán.

– Nem – válaszolta kurtán.

– Már jó ideje, hogy elmentek – morogta az orra alatt Max.

– Hová? – érdeklődött Dean, közben készségesen segítette vissza keresztapját a székbe.

– Jali valami olyasmit hadart, hogy Talannal kell beszélnie, majd jön. – Az alakváltó hangjából sütött az aggodalom, amit Dean megmosolygott.

– Jali nem csak őrző, gyógyító is. Falgaut nem is olyan régen vesztette el a társát és Jalinak köszönhetően, nem zavarodott meg végleg. Talán kell valami utógondozás a lelkének – magyarázta a fiatal őrző a nyugtalankodó apának, s megpaskolta a farkas széles vállát.

– Gondozza utólag más a lelkét! Miért pont Jaliyah? – fújta Max elégedetlenkedve. – Mindig csak másokkal foglalkozik. Ki is kapcsolódhatna néha!

Dean akaratlanul elkapta és tovább szőtte keresztapja gondolatait, amihez még hozzákeveredett Juan jó tanácsa is.

„Addig csapj le rá öregem, amíg le nem vadásszák az orrod előtt!”

Most először mozdult meg benne is az aggodalom, egyfajta féltékenység, hogy a lány Talannal kettesben lófrál valahol az erdőben.

– Majd én kibillentem a hétköznapjaiból – ajánlotta fel, s a lehetőségek már csak úgy kavarogtak a fejében.

– Helyes! – vágta rá Max, sötét szemei reménykedve csillantak meg, hogy talán elindul egymás felé a két fiatal. – Most már felnőtt is vagy, elég érett – kacsintott cinkosan a farkas alakváltó – nem mondom, hogy ne maradjatok kinn éjjel az erdőben.

Dean értette keresztapja burkolt célzását, amit zavart, széles mosollyal fogadott.

– Rendben! – biccentett.

A nagy beszélgetésben Ginty teljesen megfeledkezett a figyelőállásáról, s már csak a bejárati ajtó csapódását hallották.

– Jali?

– Megnézem – bólintott Dean s már indult is.

Jaliyah először a mosdóba ment. Sokáig fröcskölte az arcára a vizet, hogy eltüntesse szeméből a könnyek nyomait. Eddig minden érzékszervével tiltakozott az érintések ellen, még akkor is, ha az csak egy baráti gesztus volt. Most, hogy ki tudta engedni magából a feszültséget, a bizalmatlanságot, meglepte, amit érzett, amikor Talan minden hátsó szándék nélkül csupán átölelte őt. Eddig csak egy élőlény közelsége töltötte el ilyen érzésekkel.

Adahy-é.

Vajon ilyen lenne Judah ölelése is? Így érezné magát a karjaiban? – kavarogtak a gondolatok Jaliyah fejében. Megijedt a saját érzéseitől.

– Jali! – Dean aggódva verte meg öklével a mosdó ajtaját. – Jól vagy?

A lány pár másodpercig nem válaszolt, csak igyekezett a légzését rendezni. Aztán megtörölte az arcát, a tükörben még leellenőrizte, hogy mennyire sikerült visszabillentenie magát, aztán magára véve egy halvány mosolyt kilépett az ajtón.

– Semmi bajom. Mi lenne? – rántott a vállán, de azért igyekezett úgy tevékenykedni a konyhában, hogy ne kelljen a fiatal férfivel szembefordulnia.

– Falgaut?

– A Látó egyik farkasával ment. Hirtelen előugrott a bokrok közül – mesélte az őrző –, elég zaklatott állapotban, és Talan vele ment.

– Apád aggódott – árulta el csibészes mosollyal Dean, mire Jali a szemét forgatva legyintett.

– Ő mindig aggódik, ha Talanról van szó – sóhajtotta a fiatal nő.

– Nem csak miatta. Azért is, hogy nem pihensz eleget. Nem kapcsolódsz ki – Dean szándékosan forgolódott a lány körül, amitől a szívverése is szaporábbá vált. Azon kapta magát a fiatal félvér, hogy egy eddig soha nem tapasztalt határra sodródott.

– Megígértem neki, hogy kizökkentelek a hétköznapjaidból – a torkát köszörülgetve, hogy higgadjon hátrébb lépett.

Jali felvont szemöldökkel fordult Dean felé.

– Mit szövetkeztetek ellenem?

– Nem ellened! – nevette el magát a fiatal férfi.

– Akkor a hátam mögött! – Jali csípőre vágta a kezét és még közelebb lépett Deanhez. – No, halljam!

– Elüthetnénk együtt az egyik délutánt – hadarta Dean, elmerülve Jali sötétkék szemeiben.

– Mire gondolsz? – ráncolta megjátszott gyanakvással a lány.

Dean előtt pillanat tört része alatt több mint izgató képek peregtek le kettejükről, amik teljesen megzavarták a gondolatait. Hangosan nyelt egy nagyot, pislogva tért vissza a jelenbe.

– Mondjuk séta, piknik – igyekezett összeszedni tervének széthullott darabkáit. – Valami ilyesmi – billegtette a fejét.

– Valamelyik délután? – Jali nem mondott azonnal nemet, bár igent sem, de láthatóan elgondolkodott a felajánlott programon.

– Igen – bólogatott Dean. – Mit szólsz hozzá?

– Nem is tudom – morfondírozott Jali.

– Ha mindenáron munkamániás vagy, akkor a barlangot is megnézhetjük közben, ahol az a kapu van.

– Rendben – Jali mosolya szélesedett. Ahogy jobban belegondolt, nem is tartotta rossz ötletnek a kikapcsolódást egy kellemes baráttal.

Dean pedig tagadhatatlanul az volt a számára.