Anskar ujjai között forgatta,
simogatta az öntött farkas fejet. Néha hangosan, mélyet sóhajtott. Nehéz csend
ült a félhomályban úszó dolgozószobára.
– Hogy akadtál rá?
– Egy Laignach Faelad nyakában. –
Igazgattam magamon a megszaggatott felsőm. Már nem véreztem, de a karmai
nyomait még magamon viseltem. Fogaim néha összeszorítottam, ahogy belém martak
a gyógyulás fájdalmai.
– Megölted?
– Nem tudom – motyogtam, hátra
húztam vállaim, feszített, ahogy záródtak a sebeim.
Anskar homloka ráncba szaladt, rám
emelte tekintetét.
– Azt, hogy nem lehet tudni?
Nem tudtam mit feleljek. Kerültem
a tekintetét. Talán gyengének tartott volna, amiért egy könyörgő nő kérésére,
életben hagytam a társát.
– Eltörtem a nyakát, de nem téptem
le a fejét – fújtam.
Újra a medál kötötte le a
figyelmét.
– Ezzel csináltál valamit?
Megráztam a fejem.
– Dehogy. Miért tettem volna? –
rántottam a vállamon.
– Gondozott – dünnyögte, miközben
tenyerét oda-vissza vezette a medál előtt.
– Talán mert viselte. A nyakában
lógott. – Valóban meglepően jó állapotban volt a korához képest.
Olyan tekintettel nézte a
bőrszíjon lógó öntött farkas fejet, mintha a belsejét, az elemeit vizsgálgatta
volna.
Amy viharzott be. Megérezhette a
harcom, a sebeim, ahogy én is az övét anno. Nagy levegőt vett, hogy nekem
zúdítsa kérdéseit, de megtorpant. Feltűnt neki, hogy apám figyelmét valami
szokatlanul lekötötte. Aztán, hol Anskar kezében lévő medált nézte, hol a
festményen lévőt. Könnybe szaladt a szeme. Elindult felé, fél térdre
ereszkedett előtte. Tenyerét úgy tartotta a medál alá, mintha attól óvta volna,
nehogy leessen.
– Hát ez? Honnan került elő?
– Bred elégtételt vett – dünnyögte
Anskar, szemében büszkeség volt.
Én nem éreztem így magam.
– Jah – fújtam kurtán. Ellöktem
magam az asztaltól, elindultam kifelé. Rossz, keserű érzés mart. Mintha nem
csak testileg, lelkileg is megsérültem volna. Pedig nem én maradtam alul a
küzdelemben. Fülembe csengtek, a hangok, ahogy Cody ordítva zokogott, belém
vésődött vádló, fájdalommal teli tekintete. Majdnem megöltem a társát a szeme
láttára. A mellkasomba mégis akkor mart bele a legjobban, mikor kitéptem a
bőrszíjat Talan nyakából. Nem hidegnek éreztem a fémet, hanem szinte égette a
tenyerem. Képek ugráltak az agyamban, már fájt tőlük a fejem. Hangok. Zúgott a
fülem.
Megállíthatatlanul meneteltem le a
lépcsőn, szinte menekültem ki az ősi házból.
„Egy utolsó, hazug szemét volt.
Hidd el! Azt kapta, amit megérdemelt!” – visszhangoztak a gyilkos zsoldos
szavai a fülembe. Nem ő volt az első, és egyetlen, aki ezt mondta a Dokiról.
Anskar is beismerte, csak azért nem ölte meg, mert látta, hogy fontos nekem.
Jól esett a tó hideg vize.
Sokadjára úsztam át, a stég és a túlsó part távolságát. Megmagyarázhatatlanul
háborgott a lelkem. Szorított, ordítani tudtam volna. Fájt. Fizikailag is fájt
s mellkasom.
Kiemeltem testem a stégre.
Leráztam magamról a vizet, leültem a padlózatra. Felhúzott térdeimre
támasztottam a könyököm, ökleimre a homlokom. Feszített a fejem.
Néztem lányomat és barátomat,
ahogy kitartóan gyakoroltak a ház és az erdősáv közötti tisztáson. Hallottam,
folyamatosan vitatkoztak, veszekedtek.
Mi lesz Sienával? Mivé válik? Nem
a nekem rendelt társamtól volt. Milyen következményei lesznek ennek rá nézve? –
folyamatosan tódultak a gondolatok a fejembe. Összeszorult a torkom, a szívem.
Hogy mondjam meg ezt neki? Lehet, hogy Luna nem volt a nekem rendelt társ, de
úgy szerettem, mint soha senkit.
Figyeltem, ahogy Chakor harc
helyett már csak játszott a lányommal. Fordult a fenekére vert a nehéz, széles
karddal. Siena dühösen szúrt felé, ő pedig könnyedén hárította. Mint két
gyerek. Hallottam Abby kocsiját. Ráncba szaladt a homlokom. Lassan
egyenesedtem. Mire a tisztáshoz értem, ő is bekanyarodott a szerpentinezett
parkolóba. Kiszált a kocsiból, az ajtaját nyitva hagyta. Érzéketlen arccal
közeledett felém. Félúton találkoztunk. Ahogy megálltunk egymás előtt hatalmas
ütés csattant az arcomon. Chakor és Siena megállt a mozdulatban. Leengedték
fegyvereiket. Mint két szobor álltak, néztek felénk.
– Azt mondtad, nincs miért
aggódnom – kezdte remegő hangon Abby, szeme tele szaladt könnyel – Azt mondtad
az életét adná a húgomért! Akkor miért csináltad?
Fogaim belemélyesztettem az alsó
ajkamba, elfordítottam a fejem. Nem bírtam állni nyílt, vádló tekintetét.
– Miért csináltad, Bred? –
ismételte meg hangosabban.
– Megölte, akiket szerettem!
– Honnan veszed, hogy ő volt?
– Az a nyaklánc egy olyan
kisgyereké volt, akit ők gyilkoltak le! Ott viselte a bizonyítékot a nyakában,
mint egy trófeát!
Abby bizonytalanul hátrébb lépett.
Tágra nyílt szemekkel meredt rám. Nem szólt. Sarkon fordult, pár lépéssel a
kocsijánál volt. Amilyen gyorsan jött, úgy távozott.
Chakor tekintetével követte a
távolodó kocsit, közben oldalazva, hátrálva mellém lépdelt.
– Rendben vagy?
– Nem – válaszoltam kurtán.
Kapkodtam a levegőt. Elfordultam. Ordítani tudtam volna.
– Majd jövök – fújtam, vállon
csaptam barátom. – Vigyázz Sienára! – Már futottam a ház felé, úgy kiabáltam
vissza az utasításomat.
Hallgattunk. Juan azt várta, hogy
megszólaljak, én meg nem tudtam, hogyan kezdjek bele.
– Azt hiszem, lassan mindenkit
magam ellen fordítok – fújtam. Az asztalra könyököltem, arcom tenyerembe
temettem.
– Nem vagyok jó se alfának, se
őrzőnek – dünnyögtem a kezembe a szavaim.
– Mi történt?
– Hagytam, hogy a bosszú vezesse a
tetteim.
Ráncba szaladt Juan szemöldöke.
– Mit csináltál?
– Egymásnak ugrottunk – kezdtem. –
Nem öltem meg. De… nem tudom! Valami nem stimmel. Nagyon rossz! Visszavettem
tőle apám meggyilkolt fiának a nyakláncát. Ott lógott a nyakában! – Dühös
lettem az emléktől. – De… nem érzem magam jobban. Nagyon nem.
– Nem ölted meg, csak igazságot szolgáltattál
– mondta Juan. – Mitől érzed magad rosszul?
A fejem ingattam, tanácstalanul
tártam szét a kezeim.
– Nem tudom Juan. Nem tudom.
Fogalmam nincs. Ha nincs ott a társa, Cody… könyörgött az életéért. Akkor lehet
megöltem volna.
A benandanti lesütötte a szemét.
– De nem ölted meg. Lesznek
dolgok, amiket akkor is meg kell tenned, ha kegyetlennek tűnnek.
– Azt hiszem ezzel elvesztettem
egy kedves barátomat is – fújtam lemondóan. Feltűrtem a karomon a felsőm,
összefontam ujjaim. Homlokom összefűzött öklömre ejtettem. Éreztem, ahogy a
benandanti egy ujjal tovább tolta a karomon az anyagot.
– Társad van?
Felszaladt a szemöldököm,
csodálkozva meredtem rá, aztán a karomon a vonalakra.
– Nem tudom – vallottam be
őszintén. – Ez azt jelenti?
Nézett a szemembe, bólogatott.
– Nem voltam senkivel. – Légzésem
szaporább lett. Egyre jobban zavart kutató tekintete.
– Nem voltam senkivel és nem is
láttam senkin ilyet, a közelemben – hadartam. – Ennek nem az első gyengéd testi
érintkezés után kéne megjelenni?
Újabb bólintás.
– Akkor pláne nem értem, mert
esküszöm nem voltam senkivel. – Húzogattam rajta a tenyerem, amivel persze nem
tudtam letörölni.
– Valakit csak megöleltél őszinte
érzelemmel. – Juan megvonta a vállát.
– Mondom, hogy nem voltam
senkivel!
– Nekem nem kell bizonygatnod
Bred. – Védekezőn emelte fel kezeit. – Nem tartozik rám.
Mélyen szívtam be a levegőt,
tehetetlen dühvel fújtam ki. Úgy éreztem minden összejátszott ellenem. Ezek,
nem az én napjaim voltak. Makacsul járt az agyam, hogy mitől kerülhettek az összetartozást
jelző vonalak a karomra. Aztán eszembe jutott, hogy anyámon is később jelentek
meg. Talán Lunához való tartozásom jelezték? Reménykedtem. Bár azt már soha nem
fogom megtudni, hogy rajta ott voltak-e, vagy megjelentek volna-e mint Kielen.
Nem tudtam aludni. Háborgott a
lelkem. Hol a nappaliban, hol a stégen sétálgattam fel s alá. Belezuhantam a
fotelba, de pár perc múlva, már ki is löktem magam belőle. Úgy döntöttem futni
megyek. Már elhúztam a teraszajtót, mikor zörgettek. Homlokom ráncolva, indultam
el a bejárati ajtó felé. Felnéztem az órára a kandalló felett. Hajnal kettő
volt. Újra megverték az ajtót. Vörösre sírt szemekkel Cody apró termete állt
előttem, ahogy kinyitottam.
– Könyörgöm! – szakadt fel belőle,
térdre rogyott. – Segítened kell!
Zavartan húztam fel a küszöbről, a
kanapéig támogattam, vállát a zokogás rázta.
– Mi történt? Cody!
– Az istenekre kérlek Bred segíts!
– Mi történt? – Megijesztett. Soha
ilyen kétségbeesettnek nem láttam, alig bírta a szavakat értelmesen kimondani.
– Összetörted a testét!
Megtiportad a lelkét! Egy sehova se tartozó kitaszított üldözött vadat
csináltál belőle!
Rádöbbentem, hogy a társáról
beszélt.
– Neked az nem jelenthet semmit!
Neki a mindent! Elégtételt vettél Bred! Könyörgöm, add vissza neki a talizmánt!
– Tessék? – Elöntött a düh, és a
döbbenet. – Ezt hogy képzeled?
– Az egyetlen dolog, ami a
múltjához, a gyökereihez köti! Bred! Könyörgöm, add vissza neki! Esküszöm
bármire, ami szent, hogy nem lopta! Az az övé! Az egyetlen, ami megmaradt neki
a családjából! Ha most ezt is… meg akar halni! Bred! Könyörgöm!
A kétségbeesett hangokra Siena is
felébredt. Megjelent a lépcső fordulójánál, könnyes szemmel meredt felénk.
Együtt érzőn nézte a zokogó nőt.
– Jó leszek – mondta csendesen –
Felhívom Chakort, vigyázzon rám, hogy te nyugodt legyél. Menj.
Félhomály volt a lakásban. Cody
siető léptekkel ment előttem, mutatta az utat. Egy pincelejárót nyitott
előttem. Ráncba szaladt a szemöldököm. Megtorpantam. Rossz emlékek fűztek az
ilyen helyekhez. Nem igazán akartam csapdába sétálni.
– Mondtam, hogy üldözött vadat
csináltál belőle! Valahová el kellett rejtenem. – Félretolt az útjából, és
előre ment.
Lassan, óvatosan követtem. Éreztem
Talan fájdalmát, szenvedését! Nem értettem, hogy miért. Megálltam egy
pillanatra. Mintha egyre nehezebb lett volna levegőt vennem.
Cody is megállt, kérdő tekintettel
nézett vissza rám a válla felett. Fejemmel intettem, hogy menjen, követem.
A falnak fordulva, mozdulatlanul
feküdt egy matracon. A sebek, még mindig jól láthatóak voltak, amiket én
ejtettem rajta. Nem igazán gyógyultak. Sőt! Mintha attól is meggyötörtebb lett
volna, mint ahogy Cody karjaiban hagytam verekedésünk után.
Lassan fordítottam magamfelé. Csak
egy pillantás erejéig emelte rám a tekintetét, aztán nehézkesen fordult vissza.
– Mi a frászt keresel itt? –
morogta.
– Cody, azt mondta tied a
talizmán. Hogy került hozzád?
Erőtlenül mozdult a válla. Cody
válaszolt helyette.
– Amióta az eszét tudja, a
nyakában van! Azt mondta az az egyetlen dolog, ami a családjához köti – hadarta,
majd társa felé fordult, öklével ütni kezdte a férfi vállait. – Válaszolj már
Talan! Mond el neki!
– Tőle, nekem nem kell szívesség!
– Hangja erőtlen volt, de attól még sütött belőle a makacsság.
Újra megfogtam a vállait, ellökte
a kezeim. Határozottabban markoltam meg, éreztem, hogy le volt gyengülve.
Megszaggattam a csuklómat a fogaimmal, a szájához tartottam. Lökte a kezem,
elfordította a fejét.
– Menj a francba! – nyögte, közben
védekezett, ellenállt.
– Hogy veled még ilyenkor is
küzdeni kell!
Megmarkoltam a vállait, hanyatt
vágtam. Feléje térdeltem, a kezeire. Újra felszakítottam a csuklóm, ujjaimat az
állkapcsába mélyesztettem, hogy kinyissam a száját. Nem finomkodtam vele, ő meg
küzdött ellenem. Cody aggódva a kezeit tördelve térdepelt mellettünk, figyelte
a viaskodásunk.
Talan minden lehetséges módon
küzdött, hogy egy cseppet se nyeljen le a véremből. Én meg kitartóan szaggattam
fel újra és újra a csuklóm. Végre a sok köpködés és öklendezés után kénytelen
volt nyelni is. Aztán újabb hadakozás következett.
– Hogy az istenbe lehetsz ennyire
makacs?! – sziszegtem a fogaim között.
– Hagyj! Hagyjál békén! Szállj le
rólam! – prüszkölt, köhögött. Alig érthetőek voltak a szavai, ahogy markoltam
az állkapcsát. Próbálta szorításomból kiszabadítani a fejét.
– Szedd már össze magad! – szóltam
rá erélyesen, aztán lekevertem neki egyet, ami ösztönösen jött, akaratlanul.
Összeszorította fogait,
mozdulatlan maradt. Felszakadt a szája széle az ütésemtől. Az állán keveredett
az én és az ő frissen kiserkent vére. Mozdult a feje, próbálta a vállába
törölni. Végül végső megoldásként lenyalta. Lassan felegyenesedtem róla,
elengedtem. Dühös. makacs pillantással mért végig. Felült.
– Hallgatlak – fújtam.
Rántott a vállán.
– Nincs mit mondanom – morogta.
Cody térdein közelebb csúszott
hozzá.
– Mond el neki Talan! Mond el
neki, amit nekem is! – Könyörgőn nézett a férfire. – Kérlek!
Talan megfogta Cody kezeit,
közelebb húzta magához, az ölébe ültette. Magához ölelte, arcát a nyakába
fúrta. Cody simogatva túrta a férfi haját.
– Kérlek Talan!
– Nem fogok neki könyörögni – dünnyögte elszántan társa bőrébe az ír
farkas.
– Nem ezt mondtam! Mond el neki
azt, amit nekem! Kérlek! – erősködött makacsul Cody.
Türelmem fogyott a néma percek
alatt. Talan nehézkesen mozdult. Mély sóhajjal a falnak döntötte a hátát, de a
társát nem engedte. A karjába tartotta, simogatta a vállát, a karját, és végre
elkezdett beszélni.
– Az a talizmán az enyém. Nem
loptam senkitől. Nem gyilkoltam érte, ahogy azt te hiszed. A részem. Amióta az
eszem tudom az enyém.
– Ezt már hallottam Codytól –
bólintottam. – Viszont akkor… te nem vagy közéjük való. Ki vagy?
Talan rántott a vállán.
– Talan Faoladh.
– Nem így gondoltam.
– Mikor meghalt, akit addig az
apámként ismertem, akkor szembesültem azzal, hogy nem tartozom közéjük.
Harcolhattam velük, maradhattam közöttük, de nem formálhattam jogot vélt
örökségemre. – Tekintete üresen meredt a semmibe. – Csak egy fizetség voltam.
– Micsoda? – mellbevágóak voltak a
szavai.
– Fizetség. Velem fizették ki
őket.
Eljutott a tudatomig a borzalmas
igazság. Kerestem a szavakat, de erre nem tudtam mit mondani.
– Hogy-hogy mégis életben
maradtál?
– A vezér asszonya halott
gyermeket hozott a világra. A sámánok azt mondták, ez azért következett be,
mert olyat tettek, amit nem szabad lett volna. Erre akkor a családom kiirtását
értették. Ezért, hogy helyrebillentsék, amit elszúrtak, hogy kiengeszteljék az
isteneiket nem fogyasztottak el. Orrzon, az akkori vezér, magához vett a
meghalt gyermeke helyett. Tőle kaptam a Talan nevet.
– És a Faoladh?
– Azt én vettem fel, amikor
szembesültem vele, hogy nem vagyok közülük való.
– Nem kerested a családod soha?
– Az igazat akkor tudtam meg
amikor Orrzon meghalt. És kit kerestem volna? Megölték őket.
Néztem, ahogy egymást ölelve
kuporogtak a félhomályban a matracon. Kavarogtak a gondolatok a fejemben,
próbáltam összerakni az eseményeket, a múltat. Figyeltem, milyen védelmezőn,
gyengéden cirógatta a társát.
– Szedd össze magad – fújtam. –
Haza viszlek.
Felszaladt a szemöldöke, aztán
mérgesen ráncolta a homlokát.
– Dehogy viszel te sehová!
– Pedig igen! – bólintottam.
– Nem megyek az otthonodba!
– Nem hozzám viszlek – ingattam a
fejem. – Azt mondtam, haza.
Láttam a szemében, hogy nem érti.
Tekintetem az övébe fúrtam.
– Haza viszlek. Az apádhoz.
A döbbenettől még a szája is
kinyílt. Közben tekintetemet körbevezettem a sötét helyiségen, s megállapítottam,
hogy idelenn semmi nem állt rendelkezésre, hogy rendbe szedje magát.
– Gyerünk – lendítettem a karom. –
Kapd már össze magad!
– Apámhoz? – Értetlenül nézett fel
rám.
– Igen.
– A családomat megölték. Honnan
veszed, hogy az apám még él?
– Édesanyád meghalt, de az apád
él! – magyaráztam, elindultam a feljáró felé. – Haladj már!
Hallottam, hogy felkeltek és
követtek. A lakásban, kiélezett érzékekkel figyeltem mindenre. Azok után,
amiket elmondtak, nem voltam benne biztos, hogy nem látnak majd Talanban
veszélyforrást és nem akarják majd kiiktatni. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság
pulzált bennem, míg lenn várakoztam a nappaliban, hogy letusoljon és ruhát
váltson. Előbb Cody szaladt le a lépcsőn. Sietve kapkodta össze a lakáskulcsot,
a kocsi kulcsot. Gondosan bezárta a nyitott ablakot.
Végre aztán megjelent Talan is a
lépcső tetején. Lényegesen összeszedettebb volt a gyors tusolás és a ruhaváltás
után. Sebei mintha gyógyulásnak indultak volna, legalábbis már nem véreztek át.
– Azért legalább azt közölhetnéd,
te ki vagy. Honnan veszed, hogy az a valaki az apám, akihez vinni készülsz?
Tekintetem az övébe fúrtam.
– Mert ugyanaz az apánk.
Nem engedte a tekintetem. Végig a
szemembe nézett, ahogy lejött a lépcsőn és elhaladt mellettem, még akkor is,
amikor kiment az ajtón. Cody néha szökdelve kapkodta a lábait, hogy lépést
tudjon velünk tartani.
Kocsiba ültünk.
Sokáig néma csendben utaztunk,
aztán végre ő is kérdezni kezdett. Oldódott.
– Ő miért nem keresett, ha azt
mondod, hogy ő az apám?
– Mert eleve azt hitte, amit te,
róla. Hogy meghaltál. Te tudod a legjobban, hogyan végzi a dolgát a Laignach
Faelad. – Oldalra pillantottam rá. – Én láttam nap, mint nap a fájdalmát. Abban
a tudatban élt, hogy még tisztességgel eltemetni sem tudott. Azt hitte semmi
nem maradt belőled.
Lehajtotta a fejét. Éreztem rajta
a rengeteg változó érzelmet, a bizonytalanságot.
A telefonért nyúltam. Sejtettem,
hogy Anskar, nem fog éppen jókedvűen reagálni a hajnali hívásomra.
– Nagy a baj? – Hangjában
keveredett az aggodalom és a düh.
– Nem. Csak életbe vágó.
– Hová menjek?
– Sehová. Én megyek oda.
– Bred! – Hangsúlya fenyegető
lett.
– Remélem, jól bírja a szíved?!
– Feszegeted a határaidat!
Vigyorba szaladt a szám, oldalra
pillantottam Talanra.
– Ugye, egy magadfajta halhatatlant,
nem fenyeget a szívinfarktus veszélye?
– Ne pimaszkodj! – Hangja
félelmetesen dörgött még a telefonon keresztül is.
– Eszemben sincs. De nem akarom a
halálodat sem.
– Ennek örülök.
Évődésünk, oldotta Talan
feszültségét, végre megjelent egy halvány mosoly az arcán.
Kinyomtam a telefont, egy hanyag,
laza mozdulattal a kormány fölött a műszerpult tetejére csúsztattam. Ráncba
szaladt a szemöldököm. Egy pillanatra vissza is tartottam a lélegzetem.
Sokadjára bomló dögre emlékeztető szag csapta meg az orrom. Még jó, hogy nem
folyamatosan éreztem, csak néha. Fordítottam a fejem, egyértelműen Talan
irányából jött.
– Amúgy, meg ne sértődj, de mi a
fenétől vagy ilyen büdös? Az előbb tusoltál!
Kikerekedtek a szemei, aztán
zavartan rántott a vállán.
– Az, vagy amit megeszel. Talán a
nyershús.
– Nem ártana mást is beiktatni az
étrendedbe – jegyeztem meg, akaratlanul félrehúztam a számat, ahogy oldalra
pillantottam rá. Makacsul egy pontot figyelt túl az ablakon. Érezhető volt a
zavara.
– Vagy legalább az arányain
változtathatnál – köszörültem meg a torkom, próbáltam nem sértő lenni.
Újra némaságba burkolózott. Dühös
voltam magamra a megjegyzésem miatt. Csak mélyítette ezt az érzésem, Cody tekintete,
ahogy a visszapillantó tükörből rosszalló tekintettel nézett rám.
Nem volt kivilágított rivalda
fény, ebből arra következtettem, hogy apám a dolgozószobájában várt minket.
Talan, tekintetét a falakon, a festményeken járatta, miközben követett, fel a széles
lépcsőn. Codyt leültettem a nappaliban, biztos, ami biztos alapon. Számítottam
arra az eshetőségre is - apámat ismerve -, hogy előbb üt, és csak aztán kérdez.
Elsőnek én léptem a szobába. S
ahogy sejtettem dühösen szegezte nekem a tekintetét.
– Kit hoztál magaddal? – dörögte.
– Idehoztál egyet közülük? A házamba hoztál egy Laignach Faeladot? – Lassan,
fenyegetőn emelkedett fel a székéből. – Érzem a bűzét!
– Előbb hallgass végig!
Fújtatott, éreztem rajta, hogy
uralkodik a dühén, sietnem kellett az érveimmel.
– Engedd el a dühöd! Mást is kell
érezned rajta!
Tekintetünk egymáséba fúródott.
– A talizmán az övé – mondtam
csendesen. – Egyszer már a nyakába akasztottad. – Hátráltam az ajtóig, kintebb
tártam, hogy utat engedjek Talannak. – Tedd meg újra. – Szemem akaratlanul
könnybe futott.
Apám arcán az érzelmek
szemlátomást változtak. A dühöt lassan felváltotta a döbbenet. Apa és fia
tanácstalanul meredtek egymásra. Talanból sütött a bizonytalanság. Látszott
rajta, nem tudta mennyit engedhet meg magának, csak némán állt, mint aki
ítéletre várt.
Anskar, kutató tekintetét le-fel
járatta rajta, elindult felé. Én pedig ugrásra készen megfeszült izmokkal
figyeltem őket. Tagadhatatlan volt a két ember vonásainak egyezése.
Ahogy apám eléje ért, kezébe fogta
Talan állát, fordította a fejét, jobbra, aztán balra. Engedte. Tekintetét az
övébe fúrta. Megmarkolta a vállán a ruháját, mire Talan ösztönösen ütötte el a
kezét. Harca készen feszültek, mozdultak meg az izmok, de nem támadott egyikük
sem. Anskar a fejével intett.
– Mutasd a karodat! – utasította
röviden.
Talan előbb rám nézett, aztán
biztató bólintásomra levetette dzsekijét, kibújt a felsőjéből. Egész karján,
vállán, fél mellkasán végigkígyóztak a tribal vonalak. Anskar sokáig járatta
rajta a tekintetét. Feszültsége egészen más érzelmekbe csapott át. Állkapcsán
remegtek az izmok, fogait összeszorítva nézett Talan szemeibe. Légzése
szabálytalanná vált.
– Alden! – nem ismertem a
hangjára, ahogy súgta a nevet. Hosszan, mélyen szívta be a levegőt, lehajtotta
a fejét. Fordult és visszaindult az asztalához.
Talan egy kérdő pillantást küldött
felém. Aztán visszabújt felsőjébe, felvette az imént lába mellé ejtett
dzsekijét is. Ahogy felegyenesedett a mozdulatból, Anskar már előtte állt,
kezében a talizmánnal. Minden szó nélkül a nyakába akasztotta, majd szorosan
magához ölelte a fiát, akit eddig fájdalmas emlékként gyászolt.
Talan zavartan hagyta magát.
Anskar válla felett túlnézve meglátta a festményt a falon. Kicsúszott a
szorításból, Anskar pedig engedte. Döbbenten bámulta a képet, akaratlanul
simította végig a medált a nyakában. Válla felett előbb rám, majd Anskarra
nézett. Rengeteg kérdés és érzelem volt a szemében.
– A testvérem vagy? – kérdezte
döbbenten, újra rám nézett.
– Nagyon úgy tűnik. – Kelletlenül
lódítottam a kezem a festmény felé.
– Alden? – ismételte meg a nevet a
homlokát ráncolva. Anskarra nézve tőle várta a választ.
– Alden – bólintott a kelta
farkas. – Ezt a nevet kaptad édesanyádtól.
Újra a festmény felé fordult. Én
is éreztem az érzéseket, amik benne kavarogtak. Szorult tőle a torkom, a
mellkasom.
A benandanti ködös megérzései!
Mikor azt kérdezte tőlem, én melyik kezemet vágnám le? Ezt láthatta, érezhette.
Az ellenség soraiban ott volt Anskar másik fia! És én majdnem megöltem a saját
testvérem.
Jutott el a tudatomig.
Anskar pedig egy esetleges harc
közepette lehet meg is tette volna. Most se sok kellett hozzá.
Ez a közös vacsora lényegesen más
volt, mint a napokkal ez előtti, amikor Talannal csupán méregettük egymást.
Igaz most is. Csak másképp.
A hús sütögetését most ránk bízták
a lányok, azzal a kikötéssel, hogy számukra is ehető legyen.
– Talan vagy Alden? – Egyik kezem
a zsebembe süllyesztettem, a másikkal a villát szurkáltam a húsdarabokba,
forgattam.
Bátyám, felém tartotta a tálcát.
Ezzel jelezte, hogy szerinte ennyire átsütve pont jók lesznek a pácolt
hússzeletek.
– Mindegy – rántott a vállán –, ahogy
neked jobban a szádra jön. – Szabad kezét ő is a zsebébe tolta. – A Talant már
megszoktam.
– Én is – bólintottam. Ahogy
ránéztem, észrevettem, hogy ugyanabban a testtartásban állt, ahogy én. Még ugyanaz
a kezünk is, volt a zsebünkben. Akaratlan mosolyt csalt az arcomra. Kérdőn
vonta fel a szemöldökét, végignézett magán, aztán rajtam. Ő is elmosolyodott.
– Nem zavar, hogy Anskar folyton
Aldennek hív? – kérdeztem.
Talan a fejét billegtette.
– Szokatlan – mosolya vigyorba
szélesedett –, de majd belejövök, hogy arra is hallgassak.
Tálcára került az összes
hússzelet. Sültebbek, félig átsütöttek. Mindenki ízlése szerint válogathatott.
Körbeültük a kerti asztalt a teraszon. Cody lényegesen felszabadultabb volt,
mint a múltkor, hiszen most nem szorult két tűz közé. Így újabb információkat
tudhattam meg. Többek között azt is, hogy Talan kutyulta össze azt az anyagot,
ami lehetővé tette, hogy a Cody által készített tetoválások eredeti pompájukban
megmaradjanak olyan teremtményeken is, akik hozzám hasonlóan gyorsan gyógyultak
és a szervezetük máskülönben kilökte volna azt.
Rövid csengő jelezte, hogy húgomék
is megérkeztek.
Amy, immár két báttyal is
büszkélkedhetett. Láthatóan élvezte is a helyzetét. Kiel vegyes érzelmekkel
viseltetett az új családtag iránt. Talan viszont érdeklődő figyelemmel kísérte
bétám minden mozdulatát. Annyit már tudott róla, hogy apánk csinált belőle
őrzőt, és így megkapta az alakváltás képességét is. Csodálattal figyelte, a
tagadhatatlanul domináns hímet, ahogy mozgott, ahogy beszélt, tudva, hogy
eddigi életét farkasként élte.
Az asztalnál beszélgettek,
ismerkedtek. Én csatlakoztam Abbyhoz, hogy hasznossá tegyem magam. Jobb alkarja
be volt fáslizva. Gyengéden taszítottam meg a vállammal. Ijedten kapta fel a
fejét. Nem értettem zavarát. Próbáltam oldani feszült hangulatát, gyors
egymásutánban megvonogattam a szemöldököm.
– Meggyógyítom. Na?
– Nem kell. – Zavart kissé
erőltetett mosollyal rázta a fejét.
– Ha az zavar, hát nem nyalogatom.
– Vigyorogva rántottam a vállamon. – Tudok más gyógymódot is.
– Semmi komoly Bred – tiltakozott
makacsul. – Nem kell, de köszi!
A szemébe néztem, éreztem a
zavarát. Gyorsabban vert a szíve, ideges volt, feszült.
– Mi a baj Abby? Mit csináltál
vele? – Gyengéden nyúltam a keze után, ő rémült tekintettel kapta el.
– Nem akarom! – Hangjában vegyült
akarat, határozottság, rémület. Nem értettem mire ez a pánik hangulat egy olyan
seb miatt, amire ő maga mondta: „semmi komoly”.
Nagy levegőt vettem, hátrább
léptem, védekezőn emeltem fel a kezeim.
– Rendben – bólintottam megadón,
szavaimat szinte a levegővel fújtam ki.
Zavartan kapkodta a tekintetét.
– Ne haragudj. Tudom, hogy csak
jót akartál, meg akarsz is… de… én nem akarom ezt.
– Mit?
– Nekem ez sok. – Éreztem, hogy
szinte remeg, pedig hozzá sem értem. Valamitől tényleg nagyon félhetett.
– Mi sok? Hogy segítettem
meggyógyulni? – kérdeztem, s közben úgy közelebb léptem volna hozzá. Szerettem
volna megnyugtatón magamhoz ölelni, de látva a félelmet a szemében, tisztes
távolságban maradtam.
– Vagy mégis bántottalak akkor?
– Nem! – vágta rá azonnal
határozottan, a fejét rázta. – Dehogy bántottál!
– Akkor nem értelek. – Tanácstalanul
dobtam szét a kezeim.
– Cody tudja kezelni és nagyon jó
mozog, elboldogul a felborult világában. Nekem ez nem megy.
– Nem akartam soha, hogy
felborítsam az életeteket.
– Tudom. – A vállát vonogatta,
kereste a szavakat, mint aki már nem is tudja hol tartott a mondandójában.
– Abby. Azt hiszem sokat
melózhattál a közelmúltban. – Tenyeremmel végigsimítottam a fejemen. – És
valljuk be ezt az időszakot én sem könnyítettem meg a számotokra. – Nagy levegőt
vettem, hangosan fújtam ki. – Pihenj le. Elmegyek. Hagyjuk a vacsit…
– Ne! – A karom után kapott, ahogy
fordultam. – Tényleg sok volt mostanában, de nem miattad. Ne menj el! Majd
kialszom magam. Oké?
– Pihenned kéne és nem még hat
ember körül háziasszonyként forgolódnod.
Végre halvány mosoly jelent meg az
arcán.
– Kedves tőled, hogy így aggódsz.
– Tényleg kimerültnek látszol,
Abby. – Önkéntelenül jött a mozdulat, végigsimítottam a karján. Váratlanul ért,
ahogy hirtelen hozzám bújt, valósággal belém fúrta magát egy gyors ölelés
erejéig. Egy pillanatra úgy éreztem a mellkasomra ültek, még a szívem is elvesztette
az ütemét. Amilyen hirtelen megölelt, olyan gyorsan engedett is, és besietett a
lakásba.
Alig észrevehetően intettem a
fejemmel Cody felé, aki vette a jelzésem. Arcon csókolta Talant, végigsimított
a karján, ahogy felállt az asztaltól.
– Baj van? – kérdezte suttogva,
ahogy mellém ért, még közelebb is hajolt.
– Épp ezt akartam kérdezni. – Én
is közelebb hajoltam hozzá. – Mi van Abbyvel?
Cody tanácstalanul rántott a
vállán.
– Semmi. Miért?
– Fura. Pánikot érzek rajta.
Fáradt lehet, kimerült. Sokat melózott mostanában?
Újabb tanácstalan vállrándítás
volt a válasz.
– Mi lett a karjával? –
faggatóztam tovább.
– Azt hiszem megrántotta vagy mi.
Benn a kórházban, rosszul emelt egy beteget. Valami ilyesmi.
– Miért fél attól, hogy
meggyógyítsam?
Cody tekintetét az enyémbe fúrta, nagy
levegőt vett.
– Fél ettől a világtól. Én nem
hibáztatom érte. Többet ad, de többet is kíván az embertől. – Kényelmesebb
helyzetbe dőlt a korláthoz, kezeit keresztbe fonta teste előtt. – Azt mondta,
neki már túl sok lenne egy olyan kapcsolat, mint ami nekem van Talannal.
– Ugyan! Hiszen ezer az egyhez,
hogy neki is… – Hitetlenkedve ingattam a fejem. – Fölösleges pánikolnia. Lesz
egy rendes doki férje, sok gyerek… – vigyorba szaladt a szám – vagy csak egy...
vagy ki tudja.
– Összeszaladtak a dolgok
mostanában, és ahogy mondtad lehet, azért viseli nehezebben, mert fáradt, és
kimerült. – Biztató mosollyal a vállamba bokszolt. – Helyre billen!
Eszembe jutott a férfi, akivel a
parkolóban láttam.
– Vagy gondok vannak a barátjával?
– Ahogy kimondtam már meg is bántam.
Cody szemöldöke felszaladt,
tekintetét csodálkozva szegezte nekem.
– Te tudsz valamit, amit én nem? –
kérdezte széles mosollyal. – Naaa!
– Nem. Nem hiszem. – Zavartan
próbáltam terelni, a vállam vonogattam. – Csak egyszer láttam sétálgatni egy
férfivel… azt gondoltam…
– Egyszer láttad? – faggatott
tovább, sokat sejtető pillantással méregetett.
– Nem követtem!
Cody mosolya szélesedett.
– Nem arról van szó! – Éreztem,
hogy minél jobban akartam kimagyarázni magam, annál jobban belegabalyodtam.
– Én nem bánnám, ha összejönnétek.
– Cody!
– Mi van? Tényleg nem bánnám.
– Akkor láttam meg őket, mikor
vártam a kórháznál, hogy rólad kérdezzek – hadartam.
– Bánnád, ha lenne valakije? –
kérdezte váratlanul, szemtelenül nézett a szemembe, vigyorogva várta a választ.
Tagadhatatlanul zavarba hozott a
kérdésével és magam sem tudtam miért.
– Nézd Cody. Kedvelem a nővéred az
óta, mióta beengedett a legjobb barátomhoz, és így megmenthettem az életét. Az
jött le róla azonnal, hogy mérhetetlenül emberséges. De úgy, sosem jutott az
eszembe.
– Értem – fújta az apró termetű lány,
hanyagul rántott a vállán. – Kár!
Kérdő tekintetemre, pimaszul
beharapta ajkát.
– Tök vagány lenne! Talan és te
testvérek, és Abby meg én is. Nem? – Megveregette
a vállam, de már indult vissza párja mellé. – Elfogadnálak sógoromnak! –
kacsintott vissza a válla felett.
Egy mély sóhajtás után követtem őt
az asztalhoz.
Talan és Kiel közben ismerkedtek
egymás létformájával. Kérdések, válaszok záporoztak, hosszas magyarázatokkal
kísérve. Leültem a kis asztaltársasághoz.
Nem igazán tudtam figyelni a
beszélgetés fonalára. Abby járt a fejembe. Az indokolatlan félelme, hogy
esetleg neki is ilyen félszerzet rendeltetik majd, mint a húgának. Akaratlanul
simítottam végig a karomon az erősödő új tribal vonalaimon.
Nekem lenne okom pánikolni.
Valahol van egy nekem rendelt társ, és fogalmam nincs ki az. Valakihez hozzá
vagyok kötve és azt se tudom ki az. Lehet, épp a halálom akarja. – elvittek a
gondolataim.
Talannal, farkas alakban nem sok
különbség volt köztünk. Avatatlan szem talán teljesen két egyforma farkast
láthatott egymás mellett futni. Veszett acsarkodás fogadott a barlangnál.
Win és Tate láthatóan vérre menő
harcot vívtak. Kiel és Sal őrjáraton voltak. Vatornak esze ágában nem volt közbeavatkozni.
Rájuk bízta a harc kimenetelét. Keyla aggodalmasan topogott, ugrált körülöttük.
Talan engem figyelt, mit teszek.
Leültem. Hagytam, hogy Tate móresre tanítsa az ifjú titánt. Win a következő
fordítás és harapás után a földön maradt. Tate, ahogy felegyenesedett felette,
alakot váltott. Tovább nyújtóztatta végtagjait, egy gyors mozdulattal
kiroppantotta nyakcsigolyáit. Win kihasználva az alkalmat Tate bokája felé
kapott. A felderítő egy villámgyors mozdulattal úgy vágta támadója fogai közé a
tenyerét, hogy a felnőtté válás előtt álló farkas megmozdítani se tudta az
állkapcsát. Forgatta a nyakát, csak nyeldekelt, azt is nehezen.
– Ne akard, hogy nyomorékká
tegyelek! – sziszegte fenyegetően a fetrengő farkas pofájába. Win végül feléje
fordítva a hasát, még a farkát is a lábai közé húzta. Tate, tudomásul véve a
megadást, bólintott. Lassan kihúzta a kezét Win fogai közül. Aztán barátian
belemarkolt a marján a bundájába. Megrázta.
– Ezt a rengeteg energiát ne rám
pazarold kölyök. – Tekintetét az eddig aggodalmasan topogó Keyláéba fúrta. A
fiatal nőstény csak két másodpercig állta a pillantását, elfordította a fejét.
Tate üdvözlőn biccentett felénk,
ahogy elhaladt mellettünk. Csak a patakig ereszkedett le. Nagyjából lemosta
magáról a vért, aztán lassan engedte le a testét és újra farkas alakot vett
fel. A tisztálkodás után a szomját is oltotta a küzdelem után.
Bekísértem Talant a barlangba,
alakot váltottunk. Neki is turkáltam a ruhák között egy nadrágot. Felé dobtam,
ő elkapta.
– Várható volt – kommentáltam
testvéremnek az eseményeket.
– Hogy egymásnak esnek?
– Igen
Win még a sebeit nyalogatta, ahogy
besétált utánunk.
„– Holnap velünk jössz vadászni.
Élesben!”
Nem csak érezhető, látható is volt
a kölyök zavara.
„– Ez most komoly?”
„– Úgy tűnik, viccelek? Igazi
vadász, vagy omega akarsz lenni?”
„– Persze, hogy vadász!”
„– Akkor holnap megmutathatod!”
– Te akarsz csatlakozni? – Oldalra
pillantottam Talanra. Kérdésemre értetlenül vonta fel a szemöldökét.
– Farkasok vagyunk. Vadászni
megyünk – magyaráztam neki.
– Vadászni fogtok? – Talanban
éreztem a vegyes érzelmeket. – Farkasként?
– Igen – bólintottam. Azt hittem
értette, amit Winnel „beszéltünk”.
– Én még soha… – hebegte.
– Nem azt kérdeztem, hogy voltál-e
már ilyenen – mosolyogtam, aztán újra feltettem a kérdésem: – Lenne kedved
velünk vadászni?
Pislogott. Éreztem a zavarát, a
tanácstalanságát. Azt, hogy akarta is volna, de tartott tőle.
– Rendben. Majd eldöntöd
Megértettem a benne dúló
érzelmeket. Ő nem azt a vadászatot ismerte, amikor élelemért ölt. Benne még az
volt, hogy zsoldosként parancsra mészárolt bárkit.
Üldögéltem a stég szélén,
iszogattam a sörömet, néztem a vizet. A fák hullámzó fordított képét a
víztükörben, ahogy megmozgatta a kellemes szél. Hallottam a lányom közeledni
mögöttem. Puhán, szinte lopakodott.
– Rendben van, már akihez hívtak a
múltkor? – kérdezte. Lekuporodott mellém, átkarolta térdeit. Fejét a térdére
hajtotta, úgy nézett oldalra rám.
– Rendben van – bólintottam –, igen.
– Szabad elmondanod?
Nagy levegőt vettem.
– A féltestvérem. Halottnak
hitték. Most már jó helyen van. Otthon.
Siena beharapta ajkát, homlokát a
térdére gördítette.
– Miért nem tudok átalakulni?
– Majd rájössz, hogyan kell. Nekem
is időbe telt. Keress valami kapaszkodót. Emléket, ahhoz a létformához, amit
használni akarsz. Aztán csak hagyd megtörténni. Érezned kell legbelülről, hogy
benned van. Érezned kell, hogy az vagy! – Próbáltam elmagyarázni neki, ahogy én
tanultam meg a magam kísérletezgetéseivel.
– És majd rajtam is lesznek olyan
vonalak?– Fejével a karom felé bökött. Még az ujjai is megmozdultak.
Rántottam a vállamon.
– Nem tudom. Biztosan. Nekem is
fokozatosan jöttek elő.
– Mit jelentenek?
Figyeltem, ahogy teljes
érdeklődéssel nagyra nyitotta hihetetlenül kék szemeit. Nézett rám, egyenesen a
szemembe. Várta a választ. Végigsimítottam a karomon a vállamig vezető
vonalakon, amiket a tetoválással akartam álcázni.
– Az apám azt mondta, ezek a hova
tartozásomat jelentik. A családom, a vérvonalam. Azt ami vagyok.
– És ez a másik? – Megfogta a
csuklóm, úgy fordította a karom, hogy jól megszemlélhesse. Elszorult a torkom.
Próbáltam összeszedni a gondolataim.
Hogyan mondjam el neki? – marta a
szemem a könny, a torkom szorított: „– Meg kell tudnia!” – határoztam el magam.
Csak azt nem tudtam, hogyan kezdjek bele. Ő meg csak nézett rám a nagy kék
szemeivel.
– Ez – végigsimítottam új
vonalaimon –, a társat jelöli.
– Vagyis anyát?
– A neked rendelt társat.
Ráncolta a szemöldökét.
– Valaki kijelöl neked valakit?
– Majdnem.
– Kicsoda?
– A sors. Vagy felsőbb rendű erő.
Ki hogy nevezi.
– Honnan tudod, hogy ki az?
– Rajta is van egy ugyanilyen.
Néma csend lett. Láttam a szemében
a dühöt. Dacosan szorította össze a száját.
– Anyán nem volt ilyen. Nem volt a
neked rendelt társ. Igaz? – Szeme csillogott a könnytől, de nem kezdett el sírni.
Beharapta az ajkát, elfordította a fejét.
– Engem nem érdekelt – ráztam meg
a fejem. – Szerettem. Mindenkinél jobban. Meghaltam volna érte. – A torkom
szorított, alig bírtam kimondani a szavakat.
– Nem vele kellett volna lenned –
suttogta. – Lehet, azért nem tudok átalakulni.
– Kicsim! – Átkaroltam a vállát,
magam felé fordítottam. – Át tudsz alakulni! Megtetted! Itt vagy emberi
formában! Ha sikerült, farkasból emberré válnod, akkor ez megy majd visszafelé
is!
– Ha nem anya volt a neked rendelt
társ, akkor ki? – Nem hagyta abba a makacs kérdezősködést.
Vállaim közé húztam a nyakam.
– Fogalmam nincs.
Felszaladt a szemöldöke.
– Nem tudod? Nem is ismered?
– Senkin nem láttam még ilyet –
rántottam a vállamon.
– És ezt így előre jelzik? –
érdeklődése nem lankadt, csak más irányba terelődött.
– Nem egészen. Nem előre.
– Hogy-hogy nem előre?
Kínosan feszengtem a kérdése
előtt. Megköszörültem a torkom. Próbáltam összeszedni a szavakat, hogy tudjak
válaszolni, őszintén.
– Elméletileg az első gyengéd
testi érintkezés után jön elő.
– Akkor tudnod kell! Csak tudod
kivel voltál együtt apa!
– Hát ez az! Senkivel!
Tekintetünk egymásnak szegeztük.
Próbáltam kiolvasni a szeméből, hogy haragszik-e, hisz-e nekem? Zavartságot
láttam benne, de azt, hogy hűtlenséggel vagy hazugsággal vádolt volna, azt nem.
– Hát az akkor tényleg gáz. – Félre
biggyesztette a száját. – Te sem vagy tiszta eresztés. Ne csodálkozz, ha nálad
sem működik minden úgy, ahogy kéne. – Mintha csak a haverja lettem volna, úgy
veregette meg a vállam.
– Nagyapád azt mondta, neki is
akkor jelentek meg az összetartozást jelentő vonalak, mikor az anyám már terhes
volt velem – meséltem el szüleim történetét. Ebbe a magyarázatba próbáltam
legbelül én is kapaszkodni.
– Talán… – a vállam vonogattam –
mégis édesanyáddal való összetartozásunk jelképezi.
Nézett rám, elfújta a szemébe lógó
frufruját.
– Ennyire elcseszett nem lehetsz,
hogy csak a halála után jelenik meg rajtad.
Néztünk egymás szemébe, fürkésztük
egymás gondolatait. Az övé nagyon gyorsan csapkodott mindenfelé.
– Nem voltam hűtlen a páromhoz –
mondtam a szemébe. – Nekem ő volt a társam. – Morzsoltam az ujjam, amin a
farkas fejes gyűrűtetoválás volt. Mikor oldalra pillantottam rá, már ős is azt
nézte.
– Ezt azért varrattam. – Szavaimat
szinte csak mormogtam az orrom alatt: – Hogy mindenki lássa, hogy hozzá
tartozom. Egy gyűrűt az ember elveszíthet, ha átalakul. Ezt nem. Ezt soha.
Örökre itt marad, mint ahogy ő a szívemben. – Fogaim az alsó ajkamba nyomtam.
Előttem volt, mikor a szalonban voltunk. Zak, Luna és én. Az érzés, hogy milyen
büszke és boldog voltam mikor elkészült vele a srác.
Magamon éreztem a lányom együttérző
tekintetét. Aztán hirtelen mozdulattal felém hajolt, átkarolta a nyakam és
kaptam az arcomra egy gyors puszit. Amilyen hirtelen megölelt, olyan gyorsan
engedett. Felpattant mellőlem és gyorsan szedte a lábait a lakás felé. Csupasz
talpa puhán lépkedett a stégen. Tekintetemmel követtem. Még visszamosolygott
rám, ahogy behúzta maga után a teraszajtót. Orrát bohóckodva nyomta az üveghez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése