2017. szeptember 3., vasárnap

ŐRZŐK FALKÁJA - 2 - Forró nyomon

Napokba telt, de visszanyertem minden erőmet. A dühöm, és elszánt elhatározásom viszont, csak nőtt a lábadozásom alatt.
Chakor felderítőmként, megfigyelőként, napok óta észrevétlenül szemmel tartotta Codyt, úgy követte, mint egy árnyék.
Higgadt maradtam, amikor csengettem Abby lakásának ajtaján. Nyílt az ajtó, s már nagy levegőt vett egy hangos, boldog üdvözlésre, így kénytelen voltam előzetes figyelmeztetés nélkül elhallgattatni. Tenyerem a szájára tapasztottam, mutató ujjam az ajkam elé tartottam, jelezve ezzel, hogy ne árulja el kit engedett be a házba. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, aztán pislantott és bólintott. Lassan leengedtem a kezemet, aztán nyugtatón öleltem magamhoz. Mikor engedtem, kérdőn fúrta tekintetét az enyémbe, de még mindig nem szólalt meg. Nekem is csak a szám mozgott.
„ – Bízz bennem!” – formáltam a szavakat.
Puha léptekkel indultam fel a lépcsőn az emeletre, löktek az izmaim, hangtalanul szökkentem. Abby, követett a szemével. Tenyeremet annak a szobának az ajtajához nyomtam, ahol Codyt éreztem. Őt, és még valakit. A gyűlölet felkúszott az agyamig, zubogva árasztotta el az ereimet. Belöktem az ajtót. Egyikükön sem volt ruha. A férfi, azonnal pajzsként fordította maga elé, az apró termetű lányt. Mivel Cody így háttal volt neki, nem láthatta a veszélyesen előtörő fogait, a leheletét viszont érezhette, ahogy fenyegetőn a nyakához tartotta nyitott állkapcsát. Harapni készült.
Megálltam az ajtóban. Egy pillanatra megzavarta, nyugodt várakozásom, s ennyi pont elég idő volt barátomnak. Hagytam, és végignéztem, ahogy Chakor bevégezte a dolgát. Gyors, határozott és biztos pengekezeléssel megszabadította az idegent a fejétől.  Cody semmit nem érzékelt a gyilkos mozdulatokból. Az erős, eltorzult kezek ernyedten hullottak le róla, elengedték a szorításból.
A fiatal lány maga elé kapta az ágyról a takarót, elhátrált a testtől. Elszörnyedve nézte, mi maradt abból, akin pár perce még élvezettel lovagolt. Bár akkor, másképp nézett ki. A levegőt kapkodta, a sikoly is a torkán akadt. Két lépéssel előtte voltam, megragadtam a derekát, felültettem magam elé az asztalra. Ökleimre támaszkodtam teste két oldalán, így a karjaim közé szorult.
– Hallgatlak! – dörögtem az arcába.
Nyeldekelve az ajtó felé pislogott, tisztán éreztem, hogy félt. Most a nővérétől várt segítséget, aki a kezeit tördelve állt az ajtóban.
– Bred – nyögte kérlelőn Abby.
– Csak ezért él még, mert hozzád tartozik – közöltem szárazon, de nem néztem Abby felé, tekintetemet Codyéba fúrtam. A lány remegett, könnyek futottak végig az arcán.
– Édes istenem! – szinte nyüszítette. Ujjai belefehéredtek, ahogy markolta magán a takarót, lehunyta a szemét. Sejtettem, mitől rémült meg. Hidegen martak a szemeim, fekete fehéren láttam. Nyilván szürke köd úszott a szemem fehérjében, és a szivárványhártyám is ugyanazt a színt vette fel.
– Nem jó oldalon állsz kicsi lány – mondtam, próbáltam higgadt maradni. – Mint láthattad a lovagod nem megvédeni akart, hanem pajzsként használni. Képes lett volna elharapni a nyakad.
Hevesen bólogatott, de még mindig nem tudott megszólalni.
Nagy levegőt vettem, ahogy felegyenesedtem végig néztem rajta.
– Szedd össze magad, aztán én kérdezek, te meg válaszolsz. – Elindultam az ajtó felé. – Lenn várlak.
Lehajtottam a fejem, ahogy elhaladtam Abby mellett, mert nem akartam megijeszteni. Újra láttam a színeket, de még hidegnek éreztem a szemgolyóm. Nem voltam benne biztos, hogy már visszanyerte az eredeti színét, így nem kockáztattam.
Zak visszahúzódott az ablakpárkányra, majd az ablakból is. Cody hol felém, hol az ablak felé tekingetett. Nem volt buta. Az egy dolog volt, hogy nem látta már Chakort, de ez nem jelentette azt, hogy nem is volt ott. Tudta, hogy arra nem lóghat meg a beszélgetésünk elől.
– Mibe keveredett? – kérdezte Abby. A tálcát a nappali dohányzó asztalára csúsztatta a négy csésze kávéval. Tekingetett körbe, honnan várható barátom megjelenése.
– Ő Zak volt?
Bólintottam.
– Megváltozott – mondta halvány mosollyal, és leült velem szemben.
 – Kicsit – tettem hozzá némi iróniával.
Felöltözve, smink nélkül lépdelt le Cody a lépcsőn. A festéket bizonyára lesírta a szeméről, míg öltözködött. A lépcsőn leérve, leült az utolsó fokára. Figyeltem. Nem parancsoltam az asztalhoz, mint egy számon kérő szigorú apa. Néztem őt. Első gondolatom az volt, a lányom is hasonló korú lehet, emberi korba átszámolva. Legalábbis majdnem, talán egy-két év eltéréssel.
Durcás, makacs pillantásokkal nézelődött, szándékosan kerülte a tekintetem.
– Neked fogalmad nincs mibe cseppentél kicsi lány – fújtam.
Hangtalanul jelent meg a lépcső tetején Zak, fél guggolásba ereszkedett.
– Jót szórakoztak rajtad, és kihasználtak. Fütyültek volna rá, hogy mi történik veled a végén. Egy feláldozható értéktelen eszköz voltál nekik.
Még mindig makacsul kerülte a tekintetem.
– Rendben – sóhajtottam –, ha te ezt a stílust szereted. Csináljuk így! Nem érdekel megjegyzed-e vagy egyáltalán figyelsz-e, a rád vonatkozó részekre. Akár ki is hagyhatjuk. Én kérdezek, te válaszolsz, és én is leszarom mi lesz veled utána. Így akarod?
Abby szemöldöke ijedten szaladt fel. Nem ezt a hangnemet szokta meg tőlem. Ezt az oldalamat, még nem is ismerte.
– Te találtad ki a rajzokat, vagy segített valaki?
Hallgatott.
Megköszörültem a torkom.
– Tudom én ezt másképp is kérdezni. Jut eszembe… ha eddig nem említettem volna, tudom, hogy mikor hazudsz!
Az évek alatt a zsigereibe éghetett a lázadó magatartás. Vágott egy fintort, tüntetőn fordította félre a fejét.
„– Szarok rád!” – hallottam a gondolatát.
– Dehogy szarsz! – vágtam rá, mire elkerekedtek a szemei, rémülten meredt rám. Tekintetem az övébe fúrtam.
– Kaptam a rajzot – eredt meg a nyelve. Abby meglepődött ugyan, de megkönnyebbülten sóhajtott fel. Húga együttműködni látszott.
– Azt mondták nagyon veszélyes vagy a világra.
Mosolyba szaladt a szám.
– Nézőpont kérdése – morogtam. – A bűnözők számára a rendőrség veszélyes. Hogy ismerted meg őket? Mit tudsz róluk?
Maga elé meredt. Érzékeltem a gondolatait, ahogy a szobájában lejátszódó gyors akciónkat idézte fel. Maga előtt látta, mivé vált alkalmi partnere. A semmibe bambulva elkerekedett a szeme az emlékektől.
– Nem tudom – sírta el magát. – Soha nem nézett ki, így!
Zakkel összenéztünk.
Fogalma nem volt kik közé keveredett – jött a felismerés.
Figyeltem őt, ahogy szorította a vállait, és remegett. Egyre erősebben jött ki belőle a zokogás. Most jutott el a tudatáig milyen veszélyben is volt folyamatosan. Megsajnáltam. Ellöktem magam a fonott foteltől, oda sétáltam hozzá, leguggoltam elé.
– Hé – szólítottam meg, állát az ujjaim közé fogtam. Dacosan rántotta el a fejét, elfordult. Arcát belefúrta térdén összefonott karjába, rázta a zokogás.
– Csipetke! Figyelj! Ha segítesz, akkor meg tudlak védeni.
– Ezektől?
– Igen.
– Te is láttad mi lett belőle!
– Egy halott dög – rántottam a vállamon. – Félnek tőlem.
Cody hitetlenül emelte rám a tekintetét.
– Na persze – fújta dacosan.
– Ő keresett meg? Személyesen, ő jött el hozzám? Nem. – Próbáltam neki elmagyarázni. – Téged küldött. Gyáván! Olyasvalakit, akinek ráadásul még esélye sem volt ellenem. És hidd el, hagytak volna veszni.
– Azt mondták ott lesznek – érvelt még mindig feleselve. – Ott voltak!
Hitetlenül ingattam a fejem, nem értettem, hogyan tudott még mindig bízni bennük.
– Jajj dehogy voltak! Hidd el! Vagy ha nem hiszed, akkor abba gondolj bele, hogy végig nézték volna, ahogy a vízbe fulladsz, ha én nem ugrok utánad. – Felálltam, visszasétáltam az asztalhoz. – Azt is ugyanúgy végignézték volna, mit teszek, ha rájövök, miben mesterkedel. Nem akadályozták volna meg, hogy feltépjem a torkod.
Kikerekedett szemekkel nézett fel rám.
– Nem ijesztgetlek – mondtam határozottan a szemébe. – Akkor még nem tudtam, hogy bármi közöd van Abbyhez. Gondolkodás nélkül megtettem volna.
Éreztem a félelmét, és a bizonytalanságát. Félt tőlem, és félt a megtorlástól, ha beszélni kezdene. Tiszteletreméltó volt a hallgatása fiatal gyenge nő létére. A tekintetében mégis az volt, hogy hezitál. Lehajtotta a fejét, mélyeket sóhajtott.
– A Wild Animals – suttogta. – Ott ismerkedtem meg velük.
– A törzshelyük?
Cody nem nézett rám, csak rántott a vállán:
– Azt nem tudom. Csak azt, hogy szoktak oda járni.



Amy a térképet vizsgálgatta. Szokatlan volt a kezén az ujjatlan, bőr edzőkesztyű, de határozottan jól mutatott rajta.
– Zak megfertőzött? – kérdeztem, mosolyogva húztam félre a szám.
– Chakor?
A szemem forgattam. Nekem még szokatlanul hangzott, hogy hol Assassinnak, hol Chakornak szólították barátomat. Ráadásul a húgom szándékosan tette ezt, húzott vele.
– Nem – biggyesztette az ajkát Amy. Szemmagasságba emelte tenyerét, megmozgatta ujjait, forgatta a kezét.
– Megtetszett. Meg praktikus – rántott a vállán.
– Ahha.
– Ismered ezt a sörözőt? – Figyelme újra a térképre irányult.
– Nem, de gyanítom, hogy nem fogunk kilógni a vendégek közül.
– Chakor miért nem jött?
– Codyékra figyel.
– Kinyírtatok náluk valakit – fújta Amy, oldalra sandított rám. – Igaz?
Bólintottam.
– Elharapta volna Cody nyakát – indokoltam kurtán.
Húgom szemöldöke felszaladt:
– Azok után, hogy…
– Azok után, hogy – bólintottam félbeszakítva őt. – Igen.
Lassan befordultam a parkolóba, amit zömében motorok foglaltak el. Intruderek, chopperek. Tekintetem körbevezettem a járműveken, a köztük sétálgató vendégeken.
Megakadt a szemem egy magas, karcsú lányon. Ismerős mozdulattal tekergette ujjai között egyik fonott tincsének végét.
Veronica! – jött a döbbent felismerés. Valami megmagyarázhatatlanul zavaró és ellentmondásos volt benne. Annak ellenére, ami történt vele, kihívó, feltűnő bőrszerelésben feszített. Élénken gesztikulált a kezeivel, harsányan nevetgélt, mintha direkt fel akarta volna hívni magára a figyelmet.
– Te inkább maradj a kocsiban – utasítottam a húgomat. – Engem kell, hogy lássanak a tetoválással a karomon. Csak higgyék, hogy sikerült a tervük.
– Csaj nélkül nem gondolod, hogy gyanús leszel? Ordítani fog rólad, hogy szaglászni jöttél, és nem szórakozni. – Amy, próbált indokot keresni, hogy velem tarthasson.
– Megoldom – hadartam, és indultam. Egyenesen Veronica felé tartottam. Három férfi vette kerül. Úgy intéztem, mintha a hely szűke miatt véletlenül löktem volna meg. Azt akartam, hogy észrevegyen.
– Hé! Nyitott szemmel haver! – megemelte a hangját, szúrós tekintettel fordult felém. Elkerekedett a szeme, ahogy megismert. Végignézett az egész karomat borító tetováláson. Szándékosan vettem fel atlétatrikót, láttatni akartam, hogy fenn vannak a nekem rendelt rajzok. Egész vadmotoros hatást kelltettem a fejemet homlokpántként átkötött kendővel.
– Bred? – visított csodálkozva. – Istenem! Nem láttalak a diplomaosztás óta!
Zavart mosolyt tettettem, közelebb hajoltam hozzá.
– Nem kell ám kikiabálni, hogy milyen művelt vagyok – mondtam félhangosan, szavaim mellé kacsintottam is.
– Először vagy itt? – kérdezte.
Körbe néztem, és bólintottam. Ő belém karolt, hozzám simulva vezetett a bejárat felé, én meg hagytam magam kalauzolni. Közben észrevétlenül, alaposan végig mértem, kielemeztem egykori osztálytársamat. Fekete csillogó haja több apró fonata, egy laza copfban volt összefogva. Karján és vállán, védelmet nyújtó tetoválások sorakoztak rendszertelenül. Nyakában, vékony ezüstláncon kicsi kereszt himbálódzott, szintén ezüstből. Már nem voltam biztos benne, hogy a csizma magas sarka miatt lépdelt kicsit furcsán, és nem azért, hogy a térdéig érő szárában akár fegyvert is rejthetett.
A pulthoz terelt, mindkettőnknek italt fizettem. Folyamatosan a tömeget pásztázta a szemével. Egyáltalán nem volt olyan felszabadult, mint amilyennek mutatta magát. Kiélezett érzékekkel, figyelt, mintha valakit keresett volna. Ugrásra kész volt, mint egy tapasztalt vadász.
Vállammal törtem utat a tömegben, egy szabad zugot, vagy ülőhelyet keresve araszoltunk. Elégedetten tapasztaltam, felfigyeltek a személyemre. Hiszen ez volt a szándékom! Egyre több tekintetet éreztem magamon.
Veronica kitartóan fogta a kezem, oldalazott utánam. Bepréseltük magunkat az egyik szabad bokszba.
– Nagyon megváltoztál – mondta szolidan. Hangja visszafogottabb lett, ahogy mondhatni „magunkra” maradtunk a tömegben. Harsánysága eltűnt.
– Igen? – rántottam a vállamon. – Nem hiszem, hogy annyira emlékeznél rám, hogy milyen is voltam. Te is más lettél. Változunk.
Nagy levegőt vett, lesütötte a szemét.
– Vannak, amik megváltoztatják az ember életét.
Eszembe jutott, mikor megláttam ott az éjszakában, amikor az életéért könyörögött, aztán sokkos állapotban a kocsihoz vezettem…
– Pszichiátrián kezeltek. – Szavai váratlanul értek, kizökkentettek az emlékek felidézéséből.
Ennyire kiborult? – megdöbbentett rövid vallomása.
– Jó hogy látlak – mondta csendesen, rám mosolygott. Mosolya szomorú volt, de őszinte.
– Nem gondoltam, hogy épp itt találkozom veled – ismertem be neki.
– Én reméltem.
Felszaladt a szemöldököm.
– Nem vagyok őrült – mondta határozottan a szemembe.
– Nem mondtam egy szóval sem – ráztam meg a fejem.
Megnedvesítette ajkát.
– Ugye nem nevetsz ki? Ugye őszintén válaszolsz nekem? – Megfogta a kezem, ujjait kétségbeesetten kulcsolta rá. Megszorította.
Tagadhatatlanul megdöbbentett a viselkedése. Nem éppen a megfelelő alkalmat választotta, hogy lelkizzen nekem.
– Miért nevetnélek ki? – kérdeztem zavart mosollyal, óvatosan kihúztam a szorításából a kezeim. Indokként a poharamért nyúltam.
– Egy idő után… elkezdtem emlékezni… hogy mi is történt.
Mellbe vágtak a szavai. Hallhatóan majdnem félre nyeltem a whiskyt.
– Igen? – Lepettséget színleltem. Egyre jobban kezdett érdekelni, mire is emlékszik?
– Nem egy medve volt, mint ahogy azt megállapították – ingatta a fejét –, és nem is önszántamból mentem velük! Ezt mindvégig tudtam is…
– Veronica… – szakítottam félbe, próbáltam terelni. Bármennyire is érdekelt, amit mondani akart, most fontosabb dolgom volt. Nem ezért voltam itt.
– Emlékszem rád – mondta ki végül. A tekintete pedig még ettől is többről árulkodott.
– Téged nem bántottalak – csúszott ki a számon, ami felért egy beismerő vallomással.
– Tudom. Levetted az egyik srácról a kabátot nekem.
Kínos csendben néztünk egymás szemébe.
– Tudni akarom! – Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. – Nem hitt nekem senki. Azt mondták a sokktól, csak képzelődtem. Annyiszor elbizonytalanodtam én is magamban, hogy mit is láttam. De nem képzelődtem, és nem a sokk. Egy farkas ugrott neki annak a szemétnek. Mindegyiknek egymás után. Aztán még egy. De engem nem bántottak! Előugrott a semmiből, előbb az egyik, aztán a másik – mesélte, amit én is tudtam. – Ugye te voltál? – szegezte nekem a kérdést, aztán már kijelentésként ismételte meg - Te voltál az egyik farkas.
Gondolataimból, emlékeimből kizökkentett az eltéveszthetetlen szag, ami megcsapta az orrom. Felkúszott az agyamig.
Itt vannak! Valahol a terembe vannak! – jött a felismerés.
– Te ígértél nekem valamit! – dörgött egy italos hang. Az asztal mellé, magas, kifejezetten kidolgozott izmokkal rendelkező viking alkatú férfi lépett. Megragadta Veronica karját, mire én ösztönösen ütöttem el a kezét.
– Ne merj hozzá nyúlni! Velem van! – emeltem meg a hangom, fenyegetőn álltam fel. Az arcunk egy vonalba került. Az agyáig engedtem a tekintetem, a pupilláin át.
– Senkivel nincs! – dörögte a viking. – Ő maga mondta!
– Akkor úgy volt, most meg így van – mondtam bele a szemébe, még csak nem is pislantottam.
– Intézzük el kinn! – sziszegte közelebb hajolva, felfordult a gyomrom a szájszagától.
Vágtam egy unott, közönyös fintort, lassan visszaengedtem magam a székre. Már csak ez hiányzott, úgy tűnt minden összejátszott ellenem. Nem elég volt Veronica kínos leleplező emlékei, kérdései, még egy ittas, nagy egóval rendelkező izompacsirta is belénk kötött. Éreztem az ellenségem, de nem tudtam merre lehetnek. Lekötötték a figyelmem.
– Szórakozni jöttem, nem verekedni – dünnyögtem.
– Nekem ígérte az estéjét!
Veronica felé fordultam:
– Akarsz vele menni?
Ő válaszként, határozottan megrázta a fejét.
– Ez úgy tudom, nemet jelent – motyogtam, közönyösen néztem fel zaklatónkra. Egy hirtelen mozdulattal, tíz ujjal markolta meg a trikóm, felrántott a székről. Ezzel el is elkezdődött az adok-kapok. A vendégek hol rajtam, hol rajta taszítottak, a kijárat felé terelődtünk. A fél ajtó leszakadt, ahogy kizuhantunk rajta. Veronica aggódva követett minket.
Nem csak ő! Végre újra éreztem őket! Hát hagytam tovább menni ezen a vonalon az eseményeket. Támadóm egy szimpla nagy mellényű ember volt, aki az istenek véreként emlegette magát. Gyakran verte a mellét egy bevitt ütés után, Odin-t dicsőítette.
– Szerencsétlen – dünnyögtem fölényes mosollyal az orrom alatt.
 Az ősöm kinyírta a te Odinodat – futott át a gondolat az agyamon.
Kiszúrtam a kíváncsiskodók között azokat, akik miatt ide jöttem. Négyen voltak. A szemük, a sötétben, olykor borostyán színben izzott fel, figyelték a verekedésünk. Az események mégiscsak kedveztek nekem.
Még négyen sem mertek nekem esni – húztam gúnyos mosolyra a szám. Meg akarták várni, amíg elgyengülten egy ember alaposan helyben hagy.
Találkozni akartam velük. Szemtől szembe! Hagytam magam. Nagyon úgysem merítettek ki a magamutogató „viking” ütései.
Fekve maradtam a földön minden érzékszervem élesre állítva. A buta óriás még ünnepeltette magát, aztán karon ragadta Veronicat, és magával vonszolta vissza a sörözőbe. Most vele volt nagyobb biztonságban, így hagytam. Lassan eloldalogtak felőlem az alkalmi bámészkodók is, s elkezdtem feltápászkodni. Megjátszottam, hogy nehezemre esik felállni, mint akit alaposan helyben hagytak. Guggolva maradtam.
Lassú léptekkel körbe vettek, az egyik elém hajolt.
– Szarrá vertek öreg? – tenyerét a homlokomnak támasztotta, hátra nyomta a fejem, fürkészte a szemem.
– Mit érdekel? Az én bajom! – elütöttem a kezét. A mozdulattól, térdre buktam. Rájátszottam, mintha ittas is lennék.
Vigyorba szaladt a szája, felnézett a többiekre. Bizonyára azt látta, amire számított a megszervezett tetoválás után. Alig észrevehetően bólintott a többiek felé. A hozzá közelebb álló tett felénk egy lépést, hosszú fém csillant meg a kezében.
– Ennyi volt a földi pályafutásod Maccon! – mondta teátrálisan az, aki az előbb a szememet vizsgálta. Felegyenesedett, átvette a feléje nyújtott kardot, s miközben feje fölé emelte a fegyvert, valamit monoton kántálni kezdett.
Magabiztos mosolyra húztam a szám.
Most biztos le akarja vágni a fejem – konstatáltam, oldalra pillantottam rá.
A távolabb álló ismeretlen, idegen nyelven közbeszólt. Bizonyára valaminek a szöveg hatására történnie kellett volna.
– Biztos neked van igazad – motyogtam, rántottam a vállamon. Lassú, kimért mozdulattal felálltam.
A kardot tartó szemei elkerekedtek a rémülettől. Egy hirtelen mozdulattal a nyaka után kaptam, összeszorítottam rajta az ujjaim. Ropogtak a nyakcsigolyái, kezéből kicsúszott a kard. Egy csukló mozdulattal fordítottam a nyakán, azzal le is téptem a fejét.
– Igen, ennyi volt. Neked. – dünnyögtem, aztán a lassan hátrálni kezdő, három másik felé fordultam. – Van egy ajánlatom!
Megtorpantak.
– Aki mesél nekem, az megválaszthatja a halálnemét.
Az egyik pillanatok alatt félig négykézlábra ereszkedett, menekülésre rugaszkodott volna. Az elejtett kardot a kezembe kaptam, s egy csavart fél fordulattal átszaltóztam felette. A mozdulatsor közben elválasztottam a fejét a nyakától, aztán a kardot a másik menekülőnek hajítottam. A tekintélyes fegyver, nekiszegezte a félszerzetet az egyik méretes fának. Ordítva dobálta a testét, szabadulni akart. Négykézlábra engedve a testemet, lendültem a negyedik után. Feszülő álkapcsom, mint vadászatokkor, a prédám Achilles-inán csattant. Megbicsaklott, hanyatt fordult. A kezeire térdeltem, megragadtam a homlokát, ujjaim a szájába nyomtam, rámarkoltam az állkapcsára.
– Akarsz nekem mondani valamit?
Ijedten meredt rám, halálfélelem volt a szemeiben. Elém villant Bryan letépett álkapcsa. Áramütés szerűen tűnt el belőlem egy pillanat alatt minden érzelem, mintha súlyos, hideg kővé dermedtem volna.
Végigfutott az érzés a karomban, ahogy szakadtak az inai, törtek a csontjai. Kinyújtottam oldalra a karomat, és lassan engedtem ki a leszakított véres fejrészt az ujjaim közül. Üres tekintettel meredtem a sötétségbe, valahová messzire, a semmibe, miközben a test még rángatózott a térdeim alatt.
Fújtattam, fokozatosan lassítottam a légzésem. Higgadtam.
Felálltam, s tekintetem végig vezettem cselekedetem véres nyomain. Csak most vettem észre húgomat, aki ott állt a fának szegezett, még élő ellenségem mellett. Döbbenten elkerekedett szemekkel követett a tekintetével. Elindultam feléjük.
– Csak kérdezz, és én válaszolok! – hadarta nyögve a kard fogságában, támadóim még élő tagja.
– Ki a megbízód?
Fájdalmasan érintette a kérdés, tekintete azt sugallta bármi mást kérdezhetek, csak ezt ne.
– Nincs megbízóm! – vágta rá félelemmel a szemében.
– Akkor főnököd. Tökmindegy hogy kicsodád. A nevét akarom! – fenyegetőn közeledtem.
Amy nem avatkozott közbe, néma szemlélő maradt.
– Meg sem szabad lett volna születned! – fújta váratlanul a félszerzet levegőt kapkodva, közben rángatózva küzdött a szabadulásért.
Ezt olvastam, anyám naplójában is! – mellbe vágott a felismerés.
„Azt mondja a felannak nem szabad megszületnie.”
– Mi van? – felszaladt a szemöldököm.
– Nem szabad lenne létezned! Ezt mondta!
– Ki mondta?
Nem jött válasz.
– Ezért akar elpusztítani? – kérdezgettem tovább, próbáltam válaszokat kapni. Nem szólt, csak hevesen bólogatott. Kihúztam a kardot a gyomrából. Különleges fegyver lehetett, mert fogva tartotta, és fájdalmat okozott neki, amitől ordítva zuhant térdre.
– Üzenem az akárkidnek, hogy bár lehet nem kellett volna megszületnem, de megtörtént, és itt vagyok. – Ahogy beszéltem, egyre közelebb hajoltam hozzá. – Ezen nem kívánok változtatni, mert már megszoktam, hogy élek. – Szavaimat végül már az arcába mondtam. – Megadom neki is az esélyt erre. A választás az övé! Ha békén hagy, én is békén hagyom! Élhet! Ha továbbra is piszkál, szétszaggatom, és egyenként sütöm meg nyárson a testrészeit! És most, takarodj! – sziszegtem fenyegetőn a fogaim között. Felegyenesedtem, fejemmel intettem, hogy elmehet.
Remegve nézett fel rám, nem volt biztos benne, hogy nem jut-e a többiek sorsára, ha megmozdul.
Oda dobtam húgomnak a kardot megőrzésre, mire ő harca készen markolta meg.
– Megvesztél? – szakadt fel Amyből, mert nem akarta elhinni, hogy elengedtem a gyilkosok egyikét. Lendítette a fegyvert, mire én védelmezőn az idegen felé emeltem a karom, megállítva a gyilkos pengét, mielőtt lecsaphatott volna vele.
– Át kell adnia az üzenetem – mondtam higgadtan.
– A halála elég üzenet lett volna! – fröcsögte indulatosan Amy. Tekintetem az övébe fúrtam. Pár másodpercig makacsul nézett a szemembe, majd nem szólt, csak elfordította a fejét. Markolta a fegyvert, tekintetét a menekülő után engedte. Ezzel kényszeredetten, de elfogadta a döntésemet és hagyta elmenni.
Hátat fordítottam nekik, visszaindultam az épületbe Veronicáért.
Nem okoztam nagyobb feltűnést vérmaszatosan, hiszen az előbb végignézték, ahogy jól „elpáholt” a „viking” odakinn. A gyors mészárlásomnak már nem volt szemtanúja, addigra oszlott a kíváncsi tömeg.
Néztem körbe a teremben, volt osztálytársamat és a durva hódolóját kerestem. Végre megláttam őket. Veronica folyamatosan lesöpörte magáról az ittas férfi, matató kezeit, hol könyökével, hol combjával tolta őt magától távolabb, közben tekintetével a tömeget pásztázta, mintha valahonnan segítséget várt, vagy remélt volna. Vállammal utat törtem feléjük. Ujjaim az izompacsirta tarkójára fonódtak, s lehajoltam hozzá, egészen közel.
– Úgy emlékszem, a hölgy nem akart veled menni – súgtam a fülébe szavaimat. Éreztem, ahogy megfeszültek az izmai, készült felállni. Apró, de határozott nyomás volt csak, és rongybaba módjára bukott fejjel az asztalra. Veronica értetlenül kapkodta a tekintetét, köztem és az eszméletlen férfi között. Én feléje nyújtottam a kezem, átsegítettem az ernyedt testen.
– Bred! Hát te? Te most kinyírtad? – döbbenten szórta rám a kérdéseit, de tagadhatatlanul éreztem, örült a jelenlétemnek.
– Nem – válaszoltam kurtán, azzal elindultam a kijárat felé.
– Annyira megijedtem, hogy bajod lett! – aggodalmaskodott, félig futva, néha szökkenve próbálta tartani velem a tempót. Határozott léptekkel meneteltem kifelé, vállammal utat törtem a táncoló tömegen. Ujjaim az övébe fontam, nem akartam, hogy elsodródjon tőlem. Ő pedig mindkét kezével szorította az enyémet.
– Most én kérdezek – fújtam, ahogy kiértünk.
– Igen?
– Te, mit keresel ilyen helyen?
– Hát… – nagy levegőt vett, pislogott rám a nagy sötét szemeivel, mint egy kamasz lány, aki épp most bukott le az apja előtt.
Futó pillantást vetettem arra, ahol pusztításom maradványai hevertek szanaszét a sötétben. Az ellenkező irányba kezdtem terelni.
– Hol a kocsid?
– Egyik barátom hozott.
Beharaptam az ajkam, miközben lehetőségek között kutattam az agyamban. Nem akartam úgy elmenni, hogy ő itt maradjon akár egy percig is magára hagyva, ahhoz ez a hely túl veszélyes volt egy ember számára. Rövid gondolkodás után oda vezettem, ahol mi parkoltunk. Kinyitottam előtte a kocsi ajtaját.
– Te vezetsz – intettem a fejemmel Amynek.
Veronica úgy kiáltott fel, mintha kitudja milyen helyzetben rajtakapott volna minket:
– Amy! Bred! Ti együtt jártok?
– Nem – mondta kurtán Amy, ahogy átcsúszott a volán mögé. Rosszalló pillantással fúrta belém a tekintetét.
– Amy a húgom – hadartam, aztán rácsaptam Veronicára a kocsiajtót, ahogy épp csak behúzta maga elé a lábait.
Hátra ültem, a kardot a combomra fektettem.
– Esküszöm nem értelek! – fortyogott dühösen Amy, indította a kocsit.
Veronica a tekintetét kapkodta.
– Szóval! Mit keresel te ilyen helyen? – tettem fel újra a kérdésemet, érdeklődve dőltem kissé Veronica felé.
– Vadászom! – vágta rá büszkén, még ki is húzta magát.
– Vadászol? – ismételtem meg. – Mire?
– Vámpírokra, meg hasonlókra – hadarta.
– Ahha! – kényelmesen hátravetettem magam az ülésen. Tenyerem végig húztam borostás fejemen. A mozdulattal lehúztam a kendőt is a homlokomról, magam mellé dobtam az ülésre.
– Megígérted, hogy nem nevetsz ki – nyögte kislányos pislogással.
– Úgy tűnik nevetek?
Zavartan nézett hol rám, hol Amyre, aztán hosszas csend után, csak megszólalt:
– Még meg sem tudtam köszönni – mondta halkan.
– A viking? Pf – fújtam, legyintettem. – Bagatell! Nincs mit.
– Nem azt.
Felszaladt a szemöldököm, a gyomrom görcsbe rándult. Amy gyanakvón pislogott hol Veronicára, hol a visszapillantón keresztül, rám.
– Emlékszem rád. Idő kellett, de lassan emlékeztem – kezdte csendesen volt osztálytársam, maga elé idézve az emlékeket. – Bántottak, féltem – sorolta suttogva.
Összeszorult a torkom, én is emlékeztem a történtekre. Hogyne emlékeztem volna? Még a haragra is, ami akkor összeszaladt és robbant bennem.
– Nem úgy történt, ahogy a jegyzőkönyvben volt. De senki nem hitt nekem! Pszichiátriára kerültem. – Hátra fordult, a szemembe nézett. – Aztán elismertem, hogy nekik van igazuk. Én vagyok zakkant. Rám sütötték, hogy lökött vagyok. Sajnálni kezdtek, hogy a sokktól megbolondultam. De nem őrültem meg! Tudom, hogy mit láttam! Alakot váltottál! Te voltál! – mondta meggyőződéssel, aztán újra nyíltan nekem szegezte: – Igaz?
– Én voltam – mondtam bele a szemébe a visszapillantón keresztül. Láttam, ahogy halvány megmagyarázhatatlan mosolyra húzta a száját.
– Köszönöm – suttogta, aztán újra az utat nézte.
Amy rosszalló pillantással ingatta a fejét. Tekintete elárulta, nem tartotta jó ötletnek, a beismerő vallomásom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése