2021. január 25., hétfő

FÉLVÉREK IV - AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 8



Kuchur elgondolkodva figyelte, ahogy Adaoha a barlangban serénykedett. Takargatta Cody eszméletlen testét, aztán rakott a tűzre és megnézte a teavizet is.
– Köszönöm, hogy azonnal jöttél – mondta halkan a fiatal nő, ahogy felegyenesedett. Hálás tekintettel nézett fel az alakváltóra, aki viszont gondterhelten ráncolta a homlokát.
– Felelőtlenség volt…
– Nem volt rossz az elképzelés, csak Bakerékkel nem számoltunk.
– Pedig kéne! – mordult fel Kuchur.
– Eddig soha nem jöttek fel ilyen magasra, jóval lentebb vadásztak.
– Eddig. Eddig nem, de láthatod, most már egyre fentebb merészkednek.
Adaoha, mint egy megdorgált kislány, lesütötte szemét.
– Igazad van – sóhajtotta bűnbánóan a fiatal nő. – De ő akarta. Annyira akarta! Azt mondta szeretné viszonozni, hogy én ápolom.
– Viszonozni?
– Igen. Én ápolom, ő meg védelmezni akar. Szinte könyörgött, hogy engedjem meg neki, hogy férfinek érezze magát – hadarta Adaoha lelkesen védelmébe véve a fiatal medvét.
Kuchur a sebláztól remegő eszméletlen testre pillantott, majd fejével intett a sámánnak, hogy kövesse őt ki a barlang elé.
– A testét kell ápolnod, nem a lelkét – morogta az alakváltó.
– Ezt hogy érted? – kerekedtek el Adaoha szemei.
A bölcs tigris alakváltó mély sóhajjal rendezte fejében a gondolatokat, és a mondanivalóját.
– Nem te vagy a neki rendelt társ, Adaoha – kezdte Kuchur. – Láttam őt, álmomban.
– Mesélte, hogy láttad egy fiatal lánnyal, aki a gyermeke lehetett…
– Igen, és olyan fehér haja volt mint Dagnynak…
– Azt mondod, ő a neki rendelt társ?
– Nem, Ada. Nem azt mondom, hogy ő lesz a társa. Nem tudom ki lesz annak a gyermeknek az anyja, csak azt, hogy kettőtöknek nem lenne olyan utódotok! – folytatta vehemensen a tigris. – Téged féltelek, te lány! Gondolj bele! Ismered Alishat, nem?
Adaoha bólintott az alakváltó indulatos szavaira.
– Neki is egy medve volt a társa… – szúrta közbe, mire Kuchur azonnal le is torkollta belé fojtva a szót.
– Igen, és nem is vállaltak közös gyermeket! Tudták, hogy milyen veszélyes Alishara! Nem te leszel a gyermeke anyja, nem te leszel a társa, Adaoha!
– Pár képből nem tudhatod a jövőjét! – szállt vitába a tigrissel a fiatal sámán.
– Valóban nem! De azt tudom, ha valaki letér a neki kijelölt útról, azt a sors keményen fogja figyelmeztetni, és visszatéríteni rá!
– Nem sodornám veszélybe, Heniyalt!
– Adaoha, használd a tudásodat és a bölcsességedet! A sors eltünteti azt ami nem arra az útra való! Te nem vagy benne Cody jövőjébe!
Hirtelen feszült csend lett, Kuchur válla felett még visszapillantott a tűz mellett fekvő fiatal alakváltó felé.
– Ő éppen a saját leckéjét tanulja. Ne akarj az ő útján akadály lenni. Te is tudod mi történhet azzal, aki rossz időben rossz helyen van.
Adaoha sokáig hallgatott, millió gondolat kavargott benne.
– Vigyázok rá – mondta csendesen a nő.
– Magadra is!
– Nem ő kért meg rá, én vállaltam, hogy segítek neki. Nem hagyom magára.
– Nem azt mondtam – ingatta a fejét a tigris, s mint apa a gyermekét magához ölelte a fiatal sámánt. – Ne áldozd fel magad. Tudd, hol van a  határ!
– Rendben. Vigyázok – ígérte Adaoha, s lassan kibújt az alakváltó karjaiból. – Köszönöm, hogy segítettél és azonnal jöttél.
– Ez természetes – Kuchur halvány mosollyal búcsúzás képpen homlokon csókolta a fiatal nőt. Adaoha olyan volt neki, mintha a lánya lett volna, hiszen a sámánná érett fiatal nő a szeme előtt cseperedett fel. Látta még egészen kislányként játszadozni, amikor ő Shikoba sátrában a halál határából visszatérve lábadozott.
Adaoha tekintetével még egy darabig követte a távozó tigris alakváltót, majd visszament a barlangba. Forró vizet tett fel a levesnek, majd gondoskodón visszahúzta a takarót Cody testére, amit a hím időközben leforgolódott magáról. Mivel ő maga is érezte, ahogy hűlt a levegő, fát rakott még a tűzre, aztán tovább folytatta a leves készítését.
Gondolatai úgy elragadták, hogy egész testében összerándult, ahogy a medve alakváltó erőtlen hangon megszólalt.
– Hogy hoztál ide? – kérdezte Cody, lassú mozdulattal igazította magán a takarót.
– Kuchur segített. Én azért nem vagyok olyan erős, hogy egymagam cipeljelek – Adaoha halvány mosollyal húzta vállai közé a nyakát. – Van forró tea. Kérsz?
Cody erőtlen bólintással felelt, Adaoha pedig már pattant is teljesíteni az alakváltó kívánságát. Segített neki fentebb húzódzkodni hogy inni tudjon, megtámasztotta a hátát. Cody, ahogy ivott, tekintetét körbevezette a barlangban.
– Alig van fa – állapította meg.
– Itt van a barlang mellett. Kuchur azt is hozott – vont vállat a nő. – Majd behordom. Pihenned kell.
– Nem mehetsz ki egyedül! – morogta aggodalmasan a medve. – Mi van ha itt vannak valahol még Bakerék?
– Tudok magamra vigyázni. Különben itt van szinte a barlang mellett. Kuchur csak azért nem hozta be, mert nem akart felzörögni téged.
– Az a vadász képes lett volna bántani téged, ha nem vagyok ott! Ezt te is tudod! Ne mond, hogy nem ijedtél meg…
– Heniyal…
– Éreztem rajtad!
Hirtelen zavart csend lett. Mindketten mondtak volna még valamit, de úgy érezték, félreértené a másik.
– Attól féltem, hogy észrevesznek téged – hadarta Adaoha. – Kész lebukás lett volna! – Kapkodva elvette a férfitől a kiürült bögrét.
– Fázol?
– Nem – vágta rá a sámán.
– Jéghideg a kezed – állapította meg Cody, s melengetve zárta két tenyere közé Adaoha puha, hideg ujjait.
– Mostam a zöldséget a levesbe – mosolygott a fiatal nő, kihúzta a kezét a férfiéből. – Most pedig hozok be fát, hogy legyen benn estére elegendő.
– Akkor leszek nyugodt, ha nem mászkálsz ki egyedül.
– Ne félts már! Pár lépés – nevetett fel Adaoha. – Az időt is mérheted.
Ahogy a nő kilépett a barlangból, Codyt már elöntötte az aggodalom. Közben akaratlanul visszaemlékezett a tónál történt éles helyzetre. Aztán azon kapta magát, hogy gondolatai elkalandoztak. Milyen erőt adott neki, hogy a védelmező ösztöne feltört benne. Nem vesztette el azonnal az eszméletét, meg tudta védeni a nőt, meghátrálásra tudta kényszeríteni a puszta határozott megjelenésével a két vadászt. Elöntötte a forróság, ahogy visszaemlékezett, amikor Adaoha levette a felsőjét a víz alatt, és érezte a nő bőrét a magáéhoz érni. Újra pislákolni kezdett benne a férfi. Akaratlanul tovább gondolta a helyzetet, ahogy ott álltak egymással szemben, csupasz felsőtesttel, egymás karjában. Csak éppen a fejében másképp folytatódott, amibe beleborzongott.
Elkalandozó gondolataiból a nő vidám csacsogása zökkentette ki.
– Látod? Itt is vagyok!
– Igen – dünnyögte zavart félmosollyal Cody,  igyekezett kerülni Adaoha tekintetét, mintha bármin is rajtakapta volna a sámán.
Sokáig némaság ült közéjük, apró neszek töltötték be a barlangot, ahogy Adaoha tett-vett a tűz körül. Cody jólesőn hallgatta a tűz ropogását, a nő ténykedésének neszei nyugtatóan hatottak rá, de a gondolatait nem igazán terelték el. Lopva pislogott néha Adaoha felé.
 
 
 
Chris Convel, ahogy azt megbeszélték még indulás előtt, a bevásárló központ felé kanyarodott. Egy rakat gondolat kavargott a fejében, de abban biztos, volt, hogy a doktor is gyanakszik, hogy valami nem kerek Betoval.
Nem véletlenül akarta, hogy ott maradjon! Ki tudja mit akart vele? – zakatolt az agyában.
– Ez meg mi volt Chris bácsi? – kérdezte váratlanul Tobias, kizökkentve őt a gondolataiból.
Convel pár másodpercig töprengett, hogy mit és hogyan tálaljon unokaöccsének, majd döntött. Nem zavarta, hogy Jodie a hátsó ülésen mindent hall a beszélgetésükből.
– Te is hallottad, mit mondott Beto, nem?
Tobias zavartan pillantott hátra a tükrön keresztül a húgára, aki a nagybácsi kérdésére elkerekedett szemekkel kérdőn nézett rá.
– Igen – mondta kurtán, s inkább lesütötte a szemét, hogy ne kelljen látnia Jodie szemében a csalódottságot. Elszégyellte magát, hiszen azzal, hogy ezt eltitkolta előtte, pontosan úgy viselkedett vele, mint ahogyan az apja.
– Te hallod őt, Tobias? Mégis hogy? Mit hallasz? Hogyan hallod őt? – ömlöttek a kérdések a kamaszból, szeme fátyolos lett, még a hangja is megremegett.
– Nem olyan rég vettem észre – motyogta Tobias, próbálta enyhíteni húga csalódottságát.
– Na, gyerekek! Apátok fóbiája engem a legkevésbé sem érdekel! – fújta láthatóan visszafogott dühvel Chris, miközben ordított róla az aggódás. – Le kell ülni beszélgetni! Őszintén!
– Apával nem lehet! – húzta félre a száját Tobias.
– A múltkor már el akart menni – toldotta meg Jodie. – Azt mondta, azonnal csomagoljunk.
– Akkor most beszélünk róla! – vágta rá az ír. – Hiszen te is, Jodie! Bármikor tapasztalhatsz magadon furcsaságokat.
– A visszatérő rémálmok is idetartoznak? – tette fel azonnal a kérdését felbátorodva a kamasz lány.
– Milyen rémálmok? – érdeklődött Chris.
– Szörnyek. El akarnak vinni… gondolom… mert olyan félelmetesen közelednek – próbálta őket körülírni Jodie.
– De még soha nem értek el, igaz?
– Hát… nem. Ez legalább jót jelent?
– Persze! Mert igazából félnek tőled – jelentette ki Chris, ami ledöbbentette mind a két fiatalt. Jodie első pillanatra zavarba jött a választól, majd büszkén húzta ki magát.
Közben bekanyarodtak a bevásárlóközpont parkolójába.
– Ide kutyát nem lehet bevinni – jegyezte meg Jodie, majd rövid gondolkodás után döntött. – Itt maradok vele – jelentette ki határozottan.
– Rendben – biccentett Chris. – Akkor most a férfiak shoppingolnak.
– Én addig sétálok egyet Betoval. Lehet?
– Azért ne menjetek túl messzire.
– Átmegyek vele a szemközti parkba.
– Rendben.
A Convel család jelenlévő férfitagjai - miután Chris lezárta a kocsit -, elindultak a bolt irányába. Jodie még bíbelődött a pórázzal, miközben egyre határozottabban érezte az eb tekintetében annak rosszallását.
– „Remélem legalább szájkosarat nem kapok.” – morogta Beto.
– Bocsi – biccentett Jodie egy kínos elnézést kérő mosollyal, mintha csak hallotta volna az okvetetlenkedő megjegyzést –, ezt muszáj. Megbüntethetnek.
– Ő a testőröd? – szólalt meg egy férfihang a kamasz mögött. Jodie megpördült a sarkán a váratlan kérdésre. Az első másodpercekben csak zavartan pislogott fel a tagadhatatlanul jóképű fiatal férfire. Ápolt, formára nyírt borosta, barna haj, tengerkék szemek. Akár egy magazin címlapjáról lépett volna ki.
– Jah. Így is lehet mondani – rántott a vállán a lány, s nagybátyja nem is olyan rég elhangzott szavaiból - „Mert igazából félnek tőled!” - merített erőt, hogy kellő határozottságot tudjon mutatni. – Bár nem igazán van rá szükségem – tette hozzá gyorsan, büszkén felszegett állal.
Beto bizalmatlan tekintettel méregette az idegent, ki-kikukucskált a lány mögül, hogy jobban lássa.
Egek, de büdös! – prüszkölte.
– Ilyen szép lánynak nem is árt ha van egy személyi testőre – folytatta a párbeszédet sármos mosolyát elővillantva Bryan, a fiatalabbik Dinger fiú.
Jodiet viszont nem abból a fából faragták, aki szépfiúk üres bókjaitól elcsábulna. A szemét forgatva vágott egy „Hát persze!” hitetlenkedő grimaszt, majd hátat fordított Bryannek, és elindult a park felé.
Beto szemében nagyot nőtt a lány, hogy nem esett hasra egy szépfiú nyájas hízelgésétől. Büszkén lépdelt a kamasz mellett.
A Dinger fiú azonban nem tágított, utánuk lendült.
– Nagyon szép kutya! – folytatta Bryan.
– Ebben egyetértünk – rántott a vállán Jodie, s igyekezett nem nézni a fiatal férfire.
Neked viszont ázott kutyaszagod van! – mordult fel Beto. Az eb reakciójára azonnal felfigyelt a kamasz, s dicsérően túrt a bundájába.
Olyan a szaga mint Wicklundnak! – robbant Betóban a felismerés.
– „Vigyázz vele, Jodie! Olyan büdös mint a Giant Wolf! Biztos valami farkas alakváltó lehet!” – próbálta figyelmeztetni a lányt az egykori harcos.
– Szép lány mellé szép kutya dukál – udvarolt kitartóan Bryan.
– Ne fáradj – sóhajtotta Jodie. – Nem állok szóba idegenekkel.
– Akkor bemutatkozom! Bryan Dinger a nevem.
– Nagyon bunkó vagyok, ha bevallom, hogy nem érdekel?!
A farkas alakváltónak a nehezen bevehető vár, csak még jobban felcsigázta az érdeklődését.
– Nem láttalak még itt – folytatta az ismerkedést Bryan.
– Talán mert nem olyan régen költöztünk ide – Jodie nyelve akaratlanul megeredt.
– „Ne állj vele szóba!” – Beto kötelességének érezte, hogy valahogy távol tartsa a lánytól az alakváltót. Morogva Bryan felé fordult, ami felkeltette Jodie figyelmét és óvatosságra intette őt. Sűrűn pillantott az eb felé. Felidéződött benne, ahogy Beto a szállóvendégükre reagált, s lám-lám mi is volt valójában?! Megtorpant, s fürkésző tekintettel méregette az előtte álló  fiatal férfit.
– A kutyádnak úgy látszik nem vagyok szimpatikus – Bryant láthatóan nem zavarta az eb reakciója. Bátran indult meg a keze, hogy állatszeretetét bizonyítva megsimogassa a bizalmatlan ebet, Mire Beto feléje kapott. Az alakváltó gyors reflexeinek köszönhette, hogy csupán felületi karcolást okoztak neki az éles fogak. Így is meglepte, hogy egy közönséges kutya sebet tudott rajta ejteni.
– Nem kéne rá szájkosár?
Jodie büszkén szegte fel az állát.
– Nem! Így tud engem és magát is a leghatékonyabban megvédeni – vágta rá a kamasz. – És nem a kutyám! A barátom!
Bryan sötétkék szemét a lánynak szegezte, próbálta Jodie kijelentésének mögöttes értelmét kiolvasni a tekintetéből.
– Szóval a négylábúakra buksz? – Az alakváltó közelebb lépett a kamaszhoz, Jodie pedig állta a fiatal férfi veszélyesen mély és kiveséző pillantását.
Tuti, hogy ez is olyan dög, mint akinek Beto nekiment. Azért morog rá, mert figyelmeztetni akar! – peregtek a gondolatok a lány fejében. Aztán egy határozott mozdulattal, tenyerét Bryan mellkasának támasztva hátrébb tolta az alakváltót.
– Nem szeretem, ha belemásznak az intimszférámba. Zavarod az aurám – mondta szárazon, hideg tekintettel a farkas szemébe. – És ne fáradj, semmilyen egzotikus létformára nem bukom. – Jodie olyan határozottsággal mondta, mintha biztosra tudta volna, hogy aki előtte áll, az egy farkas alakváltó. Bryant ezzel sikerült is elbizonytalanítania. Zavart pislogással lépett hátrébb a lánytól.
– Bocs – hadarta. – Nem zaklatni akartalak, csak ismerkedni.
Jodie minden udvarias köszönést mellőzve hátat fordítva az alakváltónak, megindult Betoval a park irányába.
– Köszönöm! – suttogta a lány, miközben simogatva túrt az állat bundájába. Beto felségteljesen lépdelt mellette, a póráz lazán lógott kettejük között. Látszott, hogy egyébként semmi szükség nem is lett volna rá. Beto visszanézett Bryanre, aki még mindig őket követte a tekintetével.
Takarodj a közeléből! – üzente az alakváltónak, s szinte emberien ráncolta a homlokát, fenyegetően mélyebbre engedte a fejét, hogy gondolatainak és szúrós pillantásának még jobban nyomatékot adjon.
Nem közönséges kutya! – állapította meg magában Bryan. Szemtelenül biccentett a fejével Beto felé, aki erre még a fogait is kivillantotta egy pillanatra.
Biztos, hogy nem az! – konstatálta egy fölényes mosollyal a farkas alakváltó, Beto reakciójára.
 
 
 
Phyllis sokadjára rázta meg lustálkodó húga vállát, ahogy elhaladt az ágya mellett, miközben szedegette össze a cuccait.
– Ébredj már, világ lustája! Mindjárt dél!
– Naaa!
– Meddig akarsz hemperegni?
– Szabadnapos vagyok! – morogta Ginger, a fejére húzva a nagypárnát.
– Nem akarsz elbúcsúzni Dechanttől?
– Eltaláltad! – vágta rá gondolkodás nélkül a lány.
– Ugyan már! – méltatlankodott az idősebbik Blaine lány. – Egy „Cső! Minden jót neked!”-et csak megérdemel, nem?
Ginger rövid gondolkodás után vágott egy fintort és kényszeredetten ülésbe tolta magát az ágyon. Nehézkesen szánta rá magát, hogy kikeljen az ágyból. Tessék-lássék módon gyűjtötte össze a ruháit. Belebújt kedvenc farmerjába, s ahogy gombolta volna magán össze megállt a mozdulatban. A hiányzó gomb érzelmileg felkavaró emlékeket idézett fel benne. Ujjai között morzsolta egy darabig az anyagból kiálló cérnadarabot.
– Baj van? – zökkentette vissza nővére hangja a jelenbe.
– Nincs – rázta a fejét. – Csak elhagytam a gombomat és… teljesen elfeledkeztem róla… – motyogta még mindig az ujjai között morzsolva annak helyét.
– Oda adod neki te a dobozt vagy…
– Nem! Add csak oda neki, te – fojtotta nővérébe a szót Ginger, s azon kapta magát, hogy még mindig gondolkodott, hogy lecserélje-e a nadrágot.
– Hamarosan itt lesz Talan – állapította meg Phyllis az órára pillantva. – Szólok Dechantnak, meg akkor oda adom neki a dobozt is. Siess!
Gingert rengeteg kavargó érzés árasztotta el, ahogy nővére becsukta maga után az ajtót. Maga sem tudta miért, de a torkát sírás fojtogatta, szeme fátyolos lett. Még magának sem volt képes beismerni, hogy már most fájdalmasan hiányzott neki a megosztó személyiségű férfi, pedig még el sem ment. A tudat viszont, hogy talán soha többé nem látja őt, egyáltalán nem megkönnyebbüléssel töltötte el, mint ahogyan azt az elpróbált csók előtt gondolta.
– A franc essen beléd, Dechant! – nyögte visszafojtva, s kapkodva törölte kézfejébe a szeméből megszökő könnycseppet.
Phyllis eközben már Robert előtt feszengett, s zavart mosollyal nyújtotta a férfi felé a kis ládikát.
– Az este Gingerrel kerestük neked.
Dechant lepetten vonta fel a szemöldökét,  pár másodpercig csak nézte a díszes fadobozt.
– Ó! Hát… – leírhatatlan zavarban volt a gesztustól. Kétszer is elindította a mozdulatot, mire elvette végre a dobozkát. Zavartan forgatta, hol kinyitotta, becsukta, újra nyitotta, mikor megpillantotta az írást az alján:
Köszönöm!
Forróság öntötte el a mellkasát, s egy pillanatra úgy érezte kifutott a térdeiből az erő.
– Ginger találta a kacatjai között – hadarta Phyllis. – Ez volt a legkevésbé csajos.
– Köszönöm! – mondta Robert, s tulajdonképpen nem is az ő szavai voltak, csupán újra kellett olvasnia hangosan, hogy tudatosuljon benne, a dobozka alján az az egy szó. –  Ginger? – szaladt ki a száján akaratlanul, aztán már meg is bánta, hogy kereste a lányt.
– Szabadnapos. Lustálkodik – rántott a vállán Phyllis.
Dechant előszedegette a dzseki zsebéből féltett kincseit, amiket aztán egyenként, gondosan elrendezett új dobozkájában. Alulra kerültek a rajzok, aztán az imalánc, a gyűrű, majd a gomb.
Phyllis együttérző, halvány mosollyal figyelte a férfit, ahogy kicsit elérzékenyülve pakolászta a tárgyakat. A gomb, bezavart a fiatal nő gondolataiba. Nem emlékezett rá, hogy olyan is lett volna a féltett kincsek között. Mielőtt tovább gondolkodhatott volna rajta, Ginger szinte berobbant az ajtón. Pár nyújtott lépéssel a férfi előtt volt.
– Cső! Minden jót neked! – mondta harsányan, egy elkapkodott gyors ölelés mellé, amivel majdnem ki is verte a dobozt a férfi kezéből. – Bocs! – hadarta. Épp, hogy megpillantotta benne a gombját, Dechant azonnal ráhajtotta a fedelét. Tekintetük tőrként szegeződött egymásnak, pár másodpercig.
A gombom! – csattant a felismerés a lányban, szemében pedig ott volt az „Az az enyém!” pillantás.
Dechant ujjait a doboz köré fonva, a mellkasához húzta, jelezve ezzel a mozdulattal, hogy esze ágában sincs visszaadnia azt.
– Köszönöm – motyogta Robert, amit mindenki másképp értelmezett.
Phyllis csupán egy válasznak a „Minden jót!”-ra. Ginger fejében viszont több alternatíva is átfutott:
Talán a dobozt köszöni meg, vagy esetleg arra céloz, hogy elolvasta az alján lévő kis üzenetet? A csókot? Azzal ő tett szívességet nekem, nem fordítva!
Ginger a Vendégház ablakából nézte, ahogy Phyllis a magángépig kísérte Dechantet, ahol Talan várta őket.
– Talan Falgaut vagyok! – nyújtotta Robert felé barátian a kezét a szakrális őrző.
– Robert Dechant – motyogta Robert, s pár másodperc gondolkodás után, bizalmatlanul fogadta el a feléje nyújtott kezet. Talan egy kézlendítéssel  invitálta be a gépbe védencét, ahol Chyntia igyekezett összébb rendezni cuccait, hogy helyet adjon az új utasnak.
– Chyntia vagyok – hadarta a lány.
– Robert – biccentett felé Dechant. Ideges volt, zavart, ami tagadhatatlanul ordított róla.
– Rosszul van a repüléstől? – érdeklődött Chyntia, próbálva ezzel beszélgetést kezdeményezni a férfival, oldani a látható feszültségét.
– Nem – rázta meg a fejét Dechant. – A zárt hely jobban zavar – motyogta, közben sűrűn pillantott a Vendégház felé, hátha még megpillanthatja Gingert, talán utoljára…
Kérlek! Kérlek! Nagyon szépen kérlek! – hajtogatta magában mint egy mantrát.
Teljesült a vágya. A gép már a magasban volt ugyan, mikor látta, hogy a lány kisétált a nővére elé. A két lány megölelte egymást, aztán Ginger a tenyerét a szeme fölé tartva nézett a gép felé.
 
 
 
– Ideges vagyok! – ismerte be Juan, ahogy becsukódott mögöttük a tanácsterem nehéz ajtaja. – Mi van, ha a tanács nem úgy gondolja majd, ahogyan te?
Judah büszkén veregette meg a fiatal McElhanely hátát.
– Ha apád most látott volna beszélni, leesett volna az álla! Te vezérnek születtél, Juan!
– Megkeresem anyát – Juan mélyeket sóhajtva igyekezett izgatottságán felülkerekedni.
– Még ne mondj neki semmit!
– Úgyis kiszúrja rajtam – vigyorgott zavartan a fiatal alakváltó.
– Azt elmesélheted neki, hogy nősülési szándékaid vannak
– Rendben.
– Én a könyvtárban leszek – Judahban is ott fészkelődött az izgatottság, csak benne egészen más okok miatt. Volt mit bepótolnia a fajtája tudásáról.
Siető, nyújtott lépésekkel szelte át a folyosókat. Amikor pedig a könyvtár hatalmas ajtaján átlépett, a szívét a torkában érezte. Mintha visszaugrott volna az időben, amikor gyerekként először lépett be a monumentális könyvtárba. Mintha már akkor is érezte volna, hogy az a hely meg fogja változtatni egyszer az életét…
– Szép napot, Vezérem! – köszöntötte az öreg könyvtáros, Orlando. Nem tudott erről a megszólításról leszokni az egykori testőr, aki Judah születésekor még a Wyomingi rezidencia őreként szolgált. Senki nem értette, hogy a szép reményű, jó képeségű testőr, hirtelen miért ragaszkodott ahhoz, hogy áthelyezzék őt a könyvtárba. Mindenki úgy hitte, hogy fanatikusan megszállott könyvmoly a robosztus farkas, és talán megbolondult, hiszen teljesen beköltözött a könyvtárba, ott is lakott. Szinte ki se mozdult onnan. Csak ő tudta, hogy ott érezte magát a legnagyobb biztonságban, azt a szörnyű titkot hordozva.
– Szép napot, Orlando! – Judah barátian fogott kezet az öreggel. Mondhatni, csupán kamaszként beszélt utoljára az egykori testőrrel, amikor tanulmányaihoz keresett pár könyvet.
– Minek köszönhetem a látogatásodat?
– Tudást keresek – mondta Judah, tekintetét végigvezette a kupoláig érő könyvespolcok sokaságán.
– Miféle tudást, Vezérem?
– Egy bizonyos farkas fajtáról. A Giant Wolfról.
Orlando arca elég borús ábrázatot vett fel, s hosszú másodpercekig némán nézett bele Judah sötét szemeibe. Abban a pillanatban nagy volt a kísértés, hogy megossza a titkot a számára nagyszerűnek tartott vezérrel, hiszen Arjun már nem élt. Megtorlástól, büntetéstől nem kellett tartania. Aztán mégis hallgatott. Nem tartotta bölcs dolognak hirtelen rázúdítania az igazságot, felkavarnia vele kedvenc vezére életét.
– Mit akarsz róluk tudni? – kérdezte.
– Mindent!
– Rendben. Akkor kutatunk – vett egy nagy levegőt Orlando és a pillanatnyi feszültséget felváltotta a lelkes lendület. Az asztalhoz lépett és a számítógépes nyilvántartást megnyitva begépelte a keresőbe a Giant Wolf kifejezést. Judahot megdöbbentette, hogy mennyi könyv említi e fajt.
– Wao! Ez rengeteg! – biccentett elismerősen Judah.
– Lehet közöttük sok olyan, aki mint mítoszt, legendát említi. Érdemes szűkíteni a kört a tudományos könyvekre. Orvosi, történelmi, anatómiai könyvek?
– Csináld! – biztatta a könyvtárost a vezér.
Orlando sűrűn pillantott fel Judahra, miközben emlékek törtek fel benne.
– Mire fel ez a nagy érdeklődés? – kérdezte puhatolózva az egykori testőr.
Judah sokáig halogatta a válaszát. A monitort nézte, miközben azon töprengett mennyit mondhat el az idős, sokat megélt könyvtárosnak.
– Kérdezhetek tőled valami bizalmasat, Orlando?
– Igen – bólintott készségesen az alakváltó.
– Én nem hiszem, hogy te zavarodott volnál, mint ahogyan azt mások mondták rólad.
– Köszönöm, Uram! – Orlandó halvány, szelíd mosollyal hajtott fejet a vezér előtt.
– Miért választottad, ezt itt – Judah körbemutatott a helyiségben – a dicsőség és érdemek helyett? Nem kaptál olyan sebet, ami a harctól a hivatásodtól el kellett volna, hogy szólítson.
– Nem is akartam olyat szerezni – köszörülgette a torkát Orlando.
– Gyávaság?
– Ki minek nevezi – vonta válla közé a nyakát az alakváltó. – Élni akartam, és ezt itt láttam biztosítva.
– Nem igazán értelek.
– Isten nyugtassa apádat, halottról jót vagy semmit – motyogta Orlando. – Voltak neki döbbenetes parancsai.
Judahnak eszébe jutott, amit McGinty is elárult neki. Arjun arra utasította őt, hogy ölje meg a születendő gyermekét.
– Azt hiszem értem, mire gondolsz. – Judah megköszörülte elrekedt torkát. – Maximus elmondta nekem mit kért tőle.
Orlando a vezérre emelte tekintetét. Szemében felkorbácsolt érzelmek kavarogtak.
– Arra utasította a legjobb barátomat, hogy ölje meg a gyermekemet – eredt meg a nyelve Judahnak, abban a reményben, hogy őszinte vallomásáért cserében majd a könyvtáros is megnyílik neki. – De Max parancsot szegett. Sőt! Védelmezte őt helyettem is, míg fel nem nőtt.
Orlando szégyenkezve hajtotta le a fejét. Abban a pillanatban úgy döntött, leteszi súlyos terhét, megossza a szörnyű titkot a vezérrel.
– Én nem voltam ilyen erős – sóhajtotta.
– Tessék? – Judah érezte, hogy tudatában Adahy lassan előrébb kúszott.
– Nagy volt akkor a felfordulás. Senki nem tudta ki kivel van. Melyik oldal lesz az erősebb?! – Az egykori testőrből lassan megindultak a szavak.
– Mikor volt nagy a felfordulás?
– Még születésed előtt, Uram.
– Az indigók lemészárlásáról hallottam. A McGinty klán tragédiájáról. Akkor került a klánhoz Maximus.
– Igen, az is az eseményekhez tartozott – bólogatott Orlando. – Felnéztem az apádra Judah. Kemény kezű és következetes vezér volt. Legalábbis addig a napig ezt gondoltam róla. Aztán…
– Addig a napig? Milyen napig?
– Amikor születtél!
Judah szíve felgyorsult, Adahyt már egészen közel érezte, gerincén enyhe hullámzó mozgás futott végig.
– Megdöbbentett, hogy egy apa, hogyan hozhat ilyen döntést? – Orlando lelkét marta az emlék. Nehéz volt neki beszélnie. Magaelé meredt a semmibe, ahol elevenen pergett le előtte újra az a szörnyű pár óra.
– A folyosón teljesítettem szolgálatot, ahol az a szoba volt, ahol születtél. Kijött a bába a hírrel, hogy gyönyörű két hím utódja van. Ő pedig nem örült, hanem láthatóan nagyon dühös lett. Olyat tett, amit ilyenkor egyáltalán nem szoktak. Berontott a szobába! Egy újszülöttel jött ki, anyád pedig zokogva ordibált utána. A kicsit odaadta a bábának, hogy rakja ki.
– Tessék?
– Igen! Arra utasította, hogy vigye ki a vadaknak, majd azok elintézik! – A robosztus farkas hangja remegett, ahogy a történetet mesélte. – Nem értettem! Letaglózott! Miért? Miért tesz egy apa ilyet a saját vérével?! – fakadt ki Orlando. – Aztán odajött és azt a parancsot kaptam, hogy felügyeljem, hogy a bába megtegye aztán hallgattassam őt el. – A könyvtáros lelkében megsemmisülve hajtotta le a fejét. Képtelen volt a vezér döbbenten rá meredő szemébe nézni.
Gyilkos! – hallotta Adahy mélyről jövő hangját a fejében Judah.
– „Nyughass! Parancsot teljesített! Ha nem teszi már ő sem élne! – csitította a benne lévő farkast Judah.
– „McGinty megtagadta a parancsot! Ő is megtehette volna!”
– „Nem ítélkezhetsz felette! Különben is! Akkor most kitől tudnánk meg mindezt?!
– „A sorsára hagytak egy újszülöttet! A sorsomra hagytak!”
Judah légzése kihagyott, szinte beleszédült a gondolataiba, ahogy a napokban tudomására jutott információk puzzle-darabkái lassan összerendeződtek. Eszébe jutott mit is mondott neki a benne lévő farkas, amikor lement a pincébe, hogy beszéljen a Giant Wolf fogollyal.
„Megjelent egy nap és azt mondta, hogy ő az apám. Nekem is volt olyan formám, mint neked. Kiszakított belőle.”
Judah önkéntelenül simított végig tenyerével a mellkasán.
Neki is a Giant Wolf az apja? Talan azt mondta nem erőszakolta meg a Giant az anyámat, ő volt a társa! Jared Norman volt a társa! Nem egyedül születtem, volt egy testvérem! Ketten voltunk! Csak az egyikőnk maradhatott… Az ő farkasa van bennem?! Ha az ő farkasa van bennem, akkor életben maradt! Túlélte! – peregtek a lázas gondlatok Judah fejében.
– Adahy! – suttogta, tenyerét még mindig a mellkasán tartva lassan leengedte testét az egyik közelében lévő székre.
– Vezérem?! Jól vagy? – pattant fel aggódva Orlando.
– A testvérem – motyogta Judah. – „Adahy!” – szólongatta a benne lévő farkast. – „A testvérem farkasa vagy?! Adahy?!”
– „Igen?”
– „Te ezt tudtad?”
– „Igen.”
– „Miért nem mondtad el?”
– „Min változtatott volna?”
– „Sok mindenen! Egy vérből valók vagyunk!”
Judah agyában tovább zakatoltak a gondolatok.
– Kiszakított belőle? – gondolkodott félhangosan, majd a könyvtáros felé fordult. – Egy alakváltó túléli, ha kiszakítják belől a farkasát?
– Nem tudom, Uram. Nem hiszem – ingatta a fejét Orlando. – Hiszen ha megzavarodik, az is a halálba hajszolja.
– „Mi lett vele?”
– „Nem tudom. Egy darabig még éreztem őt… aztán nem.”
Judah fejébe újabb kérdések és alternatívák tódultak.
– Minden könyv kell! – fakadt ki váratlanul. – Minden!
– Rendben! Lekérem és összeszedem őket – bólintott Orlando, s az asztali gép felé fordulva, ujjai fürgén jártak a billentyűzeten.
– „És az én farkasommal mi lett?” – Judah magaelé meredve faggatta tovább a benne lévő farkast.
– „Azt sem tudom. Én nem találkoztam vele. Nekem azt mondta az… az apánk, hogy vigyázzak rád, tartsalak életben.”
– „Mindent tudni akarok rólad!”
– „Mi mindent?
– „Amire csak emlékszel az életedből. Akkor, amikor még nem bennem voltál, hanem benne. Meg akarom ismerni a testvéremet.”
Judah lelkesen pakolta a könyveket két nagyobb utazótáskába, miközben magán érezte Orlando hol kutató, hol bűnbánó pillantását. Judah eltökélt volt. Már az sem érdekelte, ha nem fogadják el a vének a vezérváltást. Eldöntötte, hogy ő akkor sem marad Wyomingen. Lemond és háta mögött hagyja a McElhanely klánt. Az egész élete és amit a múltjáról eddig tudott átértékelődött benne.
– „Liyahnak ugye elmondjuk?” – szólalt meg váratlanul Adahy.
– „Nem!” – vágta rá rövid gondolkodás után Judah.
– „Miért?”
– „Elmondjuk, de nem most. Később! Talán az apánk csak kicserélte a farkasainkat.”
– „Miért tette volna?”
– „Ahogy mondta, hogy a józan farkas vigyázzon a zavarodott emberre!”
– „És akkor a te zavarodott farkasod mit művelhet az én józan emberi testemben? Ha ugyan józan maradt, miután kiszakítottak belőle. Vagy ha él még egyáltalán. Talán leírható veszteség volt a zavarodott farkas és a farkasát vesztett zavarodott ember. Kettőnkből csinált egyet.”
– „Előbb ezeknek utánajárunk és ha mód van rá, mindenki visszakapja ami az övé. Rendben? És akkor majd elmondjuk Jalinak! Jó lesz így?”
– „És Liyahnak jó lesz így?”
Judah zavart pislogással igyekezett a gondolatait rendezni. Annyi minden kavargott a fejében, hogy egyszerűen nem tudott a kérdésre koncentrálni, és válaszolni.
– „Tulajdonképpen melyikünk társa? Ha mindenki visszakerül a helyére, ő kit választ majd? Az embert, vagy a farkast? Te csak miattam léptél vele kötelékbe. Én szeretem őt!” – indultak meg a szavak Adahyból. – „Az ő érzéseire gondoltál? Neki ezt milyen lesz feldolgozni?”
– „Jali, ahogy mondtad, nagyszerű teremtés! Ne aggódj a pozíciód miatt, ő bennem is  téged keresett.”
Adahyt nem nyugtatták meg Judah szavai. Ő másképp gondolta a dolgok intézését.
A tanács áldását adta a vezérváltásra. Juan McElhanely, mint klánvezér indult már vissza Clear Creek-e, hogy hivatalosan is megkérje Zafhyra McNulty kezét.
Judah már a gépen bele-belelapozott egy-egy könyvbe.
– Jól felpakoltál – jegyezte meg halvány mosollyal Juan. – Életed végéig sem olvasod ki mindet. – Kezébe vette az egyiket, belelapozott. – Farkas alakváltók anatómiája? Wao! Orvosi pályára váltasz?
– Még nem tudom igazán. Egyelőre helyre rakom magamat.
– Helyre rakod magadat? – Juan kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Van mit – kacsintott az egykori vezér sokat sejtetően – hidd el! Meg aztán Jalinak is jól jönnek az orvosi könyvek.
– Kíváncsi leszek, apa majd mit szól történtekhez – Juan arcán, zavart kisfiús mosoly jelent meg. – Anya levegőt alig kapott és sírt.
– Szerintem apádból is hasonló reakciót fog kiváltani.
Pár percig közéjük ült a csend. Judah újra a könyveket lapozgatta, Juan az alattuk elterülő madártávlatot nézte, s már most rengeteg kérdés és tennivaló kavargott a fejében.
– Ne haragudj – törte meg váratlanul a csendet, mire Judah kérdőn emelte meg a szemöldökét. – Esküszöm neked, hogy mindent megteszek, hogy Dean élve visszakerüljön a kapun túlról.
Judahot meglepték a fiatal vezér szavai.
– Semmi nem történik ok nélkül, Juan. Ennek talán így kellett lennie.
– Gondolod, hogy az a Giant akit utána engedtél…
– Vigyázni fog rá – vágta rá határozottan Judah, mire azonnal hallotta mélyről Adahy halk, kételkedő megjegyzését:
– „Úgy mint rád? Vagy úgy mint rám?”

2021. január 9., szombat

FÉLVÉREK IV - AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 7





Mero alig várta, hogy Victor magára zárja a fürdő ajtaját, visszafojtott hangon esett neki testvérének.
– Mit műveltél?
– Most mi bajod van? – tárta szét a kezeit Fedro, ártatlan arcot vágva.
– Dozie telepumpálja az agyát mindennel, te meg kipingálod az egész felsőtestét?!
– Mi bajod van a tetoválással? Másnak is van. – rántott a vállán Fedro. – Ellenben azzal amit Chid csinált, no igen! Azt én sem helyeseltem volna akkor…
– Akkor? Miért? Most már helyeselnéd?
– Abban egyetértek Chiddel, hogy sokkal rosszabb valakit tudatlanságban tartani…
Vitájukat megzavarta, a határozott kopogtatás a bejárati ajtón. Ahogy Fedro kinyitotta, lendületes léptekkel menetelt el mellette Chid, be a lakásba, a nappali közepéig meg sem állt.
– Victor?
– Tusol – válaszolt az orra alatt morogva Mero, kezét a fürdőszoba felé lendítve. Ordított róla, hogy valamiért dühös.
– Neki mi baja? – vonta fel a szemöldökét Chid.
– Majd meglátod te is – motyogta Calimero, s mint egy durcás gyerek, tüntetőlegesen fordított hátat, s nyitotta a hűtőt egy hideg italért.
– Apátok is megerősítette, hogy a nagy változást megelőző események kezdetüket vették! – mondta Chid egyszuszra, kissé elhunyt apja stílusában, szinte jövendölés szerűen.
– Ez ránk nézve mit jelent?
– Ő is számít rátok.
Fedro vágott egy fájdalmas fintort.
– Nem vagyok hős típus.
– A születésed neked is jár némi kötelezettséggel, akárcsak nekem.
– És Victort miért keresed? Őt mennyiben érinti? Már nincs farkasa. Miben tudna ő segíteni? – Fedro hangjából kicsengett az együttérzés. – Ő már nem keveset tett le az asztalra azzal, hogy a benne lévő állatát engedte át.
– Igen. Tudom. Semmi nem történik ok nélkül. De van rá esély, hogy a farkasával újra egyek legyenek! – mondta lelkesen Chid.
Victor ekkor lépett ki a fürdő ajtaján közben belebújt fölsőjébe. A szavak teljesen ledöbbentették, amiket hallott. Még a levegő is benne akadt, ledermedt, csak állt a küszöbön pár másodpercig, majd lassú mozdulattal igazított még az éppen felvett ruhadarabon.
– Visszakapom a farkasomat? – kérdezte elcsukló halk hangon.
– Van rá esély! – Chid a hang irányába fordult, bólintott. – De ahhoz ott kell lenned a kapu közelében.
– Kapu? Hol van az a kapu? Mikor indulunk? – Victort tagadhatatlanul felvillanyozta a remény, hogy újra egy lehet a farkasával.
– Nem most azonnal. Azt elő kell készíteni! – intette türelemre az alakváltót, Chid. – Rettentő önuralomra lesz szükséged. Nem szabad megtudniuk, hogy ki vagy! Egy mozdulatoddal sem árulhatod el.
– Nem ismer engem senki, nem vagyok én olyan népszerű – rántott a vállán Victor, hangjából kiérződött azért egyfajta keserűség. Legbelül fájt neki ez az otthontalanság, ami végigkísérte egész eddigi életében. Nem igazán voltak barátai, nem kötődött senkihez. Nem tehette. Hiszen bizonyos időközönként mindig tovább kellett állnia, nevet, identitást váltania, hogy környezetének ne tűnjön fel, nem olyan ütemben öregszik mint más. Ezért is volt pláne veszélyes a több mint húsz év intézetben tartózkodás.
– Nehogy azt hidd! – ingatta a fejét Chid. – A farkasod megérez!
– A farkasom? Ott a farkasom?
Chid rövid gondolkodás után bólintott.
– Átlapoztad az agyadban, amiket átadtam neked? – kérdezte, mire Victor határozott bólintással felelt. – Helyes! Szükséged lesz rá! És szükséged lesz az éles eszedre és a gyors megoldó és alkalmazkodóképességedre.
– Nem lesz gond!
– Bízom benned! – Chid vállon veregette a kortalan férfit. – Kicsit más stílust kell felvenned – közölte aztán a legnagyobb természetességgel.
– Mást?
– Ordít rólad, hogy alakváltó vagy.
– De már nem tudok alakot váltani.
– Az mindegy! A mozdulataid, a fizimiskád… – Chid hangja elakadt, nagy levegőt vett. – És lesem tagadhatnád a testvéredet – tette még hozzá.
– Naná, hogy nem tagadhatja le – morogta a maga megszokott pokróc stílusában Calimero. – Ikrek.
Victor sötét szemében újra megjelent a szomorúság.
– Kerülnöd kell őt – folytatta Chidozie. – Nem csak azért mert veszettül egyformák vagytok és mindenkinek azonnal le fog jönni, hogy ilyen véletlen nincs, hanem azért is…
– Mert benne van a farkasom – fejezte be Chid mondatát halk szavakkal, Victor.
– Igen, és ahogy mondtam, a farkasod megérez téged, és nem tudhatjuk, hogyan reagál rád.
– Értem.
– Beszélek egy ottani megbízható klánvezérrel, aki eddig is segített nekünk. Keresünk neked ott egy olyan helyet, ahol nem leszel szem előtt.
– És a stílusát hogyan gondoltad megváltoztatni? – szólt közbe Fedro.
Chid tekintetét végigvezette a még mindig a fürdőszoba ajtajában ácsorgó férfin.
– Mondjuk tetoválj rá valamit! Az az elsőszámú dolog, amiről egy másik alakváltó azonnal ki fogja zárni, hogy ő is az. Egy alakváltón nem marad meg…
– Ilyen jó lesz? – szakította félbe a tetoválóművész a barátját, s kezével jelezte Victornak, hogy vegye le a felsőjét.
– … csak a te munkád – fejezte be mondókáját Chid, de ahogy meglátta a nem is olyan rég felkerült mesterművet, még a szája is tátva maradt. Pár pillanatig levegőt is elfelejtett venni.
– Tökéletes – suttogta csodálattal. – Aztamindenit! – szakadt fel belőle. – Wao!
– Nem mondod Dozie, hogy neked is tetszik?! – morogta Mero a konyhapultnak támaszkodva.
– De! Határozottan. Ez tereli el legjobban arról a gyanút, hogy tulajdonképpen ő is alakváltó.
– És szerinted majd mindenki a csupasz felsőtestét fogja először meglátni?! Ch! – legyintett Mero s Victor elé ballagott a hideg sörrel a kezében. Tekintetét többször is végigvezette a kortalan férfin.
– Megint le kell nyírni géppel a haját – jelentette ki a warlock. – Az alakváltókra nagyon nem jellemző az olyan rövidre nyírt fazon. Nem is ismerek olyat, akinek úgy van vágva – rántott a vállán, majd tovább folytatta a tanácsadást. – És hagyd meg a szakállad. A háromnapos borostától még simán felismerhető vagy. Sőt! A legtöbben olyat hordanak. Mondanám, hogy borotválkozz meg, de a te esetedben, pont takarni kell a vonásaidat. Erre tökéletesen megfelel a szakáll, szóval azt hagyd nőni – magyarázta Mero, majd Fedro felé fordult. – Van egy sapkád?
– Sapkám? Milyen sapkám?
– Mondjuk baseball. Olyat sem látsz alakváltókon. Ráadásul nem feltűnően de az is takar az arcából, és pont azt a részt, amit a szakáll már nem tud, pláne ha jól a szemébe húzza.
Fedro és Chid egyetértően bólogattak Mero tanácsaira. Victor tekintetét végigvezette mentorain, arcán halvány mosoly jelent meg, s kissé szarkasztikus hangnemű megjegyzésével megvillantotta, hogy humora is van.
– Hűha! Történelmi pillanat! Valamiben egyetértetek!
 
 
 
Ginger a ruháit hajtogatta be a szekrénybe, Phyllis a haját szárította. Sokáig hallgatásban kerülgették egymást ahogy tettek-vettek a szobában. Néha félmosolyba húzódott az ajkuk, amikor találkozott a tekintetük, s innen lehetett tudni, hogy nem haragudtak egymásra, csupán mindketten a saját gondolataikkal voltak elfoglalva.
Az idősebb Blaine lány felkuporodott az ágyra, melléhez húzta térdeit átkarolta, s igyekezett az érzéseket rendezni a fejében, mielőtt gondolatait húgával megosztotta volna.
– Neked mi a véleményed Robertől? – kérdezte végül.
– Dechantről? – Ginger szándékosan javította ki nővérét. Ő igyekezett távolságtartónak látszani, bár tagadhatatlanul egyre gyakrabban járt a fejében a férfi és a randi előtt elpróbált csókjuk. Hanyagul rántott a vállán.
– Semmi. Holnap elmegy végre.
– Neked nem fog hiányozni?
Ginger megemelve a szemöldökét állt meg a tevékenységében, felegyenesedett, tekintetét nővérének szegezte.
– Nem! Miért? Neked igen? – kérdezett vissza.
Phyllis elgondolkodott, hogy őszintén válaszoljon-e.
– Igen – vallotta be. – Azt hiszem igen. – Aztán még hozzátette: – Egy kicsit.
– Pf! Miért? Olyan jó, hogy egy vadidegen bitorolja a szobádat és nincs is intimszférád tőle?
Phyllis a vállát vonogatta.
– Olyan sebezhető.
– Sebezhető? Hát nekem egyáltalán nem tűnik annak.
– Pedig az – erősködött Phyllis. – Borzasztó gyerekkora lehetett. Mesélt róla. Vagyis inkább mindent harapófogóval kellett kihúzni belőle.
– Te most tényleg belezúgtál, Phyllis?
– Rosszul ítéltem meg!
– Belezúgtál – állapította meg egy hangos sóhajjal a kamasz lány. – Amikor Ivanról beszéltél, pont ilyen voltál.
– Milyen? – mosolyodott el Phyllis.
– Ilyen melankolikus – Ginger hanyagul lendítette a kezeit. – Rózsaszín ködben úszol nővérkém! Ordít rólad!
– Te nem láttad őt, amikor zavarodottan keresgélte azokat a rajzokat a földön. Te nem láttad a dühös könnyeket a szemében, a fájdalmat! – sorolta Phyllis az elmúlt napok közös emlékeit a férfival. Ginger zavartan kapta félre a tekintetét, s inkább elkezdte a szekrénybe pakolni az összehajtogatott ruháit. Így legalább háttal volt a nővérének és nem kellett a szemébe néznie. Neki egészen más emlékei voltak Dechantról. Ő nem könnyeket látott a férfi tekintetében, hanem olyan tüzes vad vágyat, amit még soha senkiében.
– Volt egy dobozkája – folytatta az emlékezést Phyllis. – Azt szorongatta mielőtt Ochoa el nem gázolta. Azt kereste kétségbeesetten. Csak futtában láttam a földön… akkor… már széttört.
Ginger szándékosan húzta el a szekrényben pakolászást. Elképzelte a férfit abban a helyzetben, amiről a nővére mesélt, és sűrű pislogással igyekezett uralni a könnyeit.
– Neked annyi kacatod van, Ginger. Nincs valami fölösleges dobozod?
– Tessék?
– Van nála pár gyerekrajz, egy régi gyűrű, valami bizsu féle meg egy imalánc.
– Micsoda? Imalánc?
– Igen. Ezek maradtak neki az édesanyja után. Meghalt amikor ő született. Hajléktalan volt, és valamilyen okból, nem voltak papírjai sem. Ezeket találták mellette és az egyik nevelő adta oda neki, amikor kijött az árvaházból.
Ginger légzése elnehezült a hallottaktól.
– Majd szétnézek.
– Megköszönném – sóhajtotta Phyllis, majd felállt és megindult az ajtó felé. – Lemegyek kajáért. Neked mit hozzak?
– Mindegy – rántott a vállán a kamasz lány. – Igazából éhes sem vagyok.
– Sajtos omlett?
– Jöhet.
Ginger hallotta ahogy csukódott az ajtó, s csak eztán törölte le a könnyeit. Kissé összezavarták nővére szavai a Dechantról alkotott képét. Hagyta a holmija rendezgetését, és keresgélni kezdett előbb a túlzsúfolt polcain, majd az ágy alól egymás után kerültek elő a kacatos dobozai. Nem igazán voltak úgymond „férfias” ládikái. Mind tele volt rajzolva, vagy éppen ragasztva, csillogó szivecskékkel, virágmintákkal, rózsaszín, halványlila, filteres csillagokkal, gyöngyökkel.
Mikor Phyllis visszaért a szobába megdöbbentő látvány fogadta. Mindenfelé színes dobozkák hevertek szanaszét, a rendetlenség közepén ült a húga, nagy kávébarna szemeivel kislányosan tanácstalanul pislogva fel rá.
– Ezek, azt hiszem túl buzisak – állapította meg mélyet sóhajtva Ginger, tekintetét körbevezette rajtuk. – Nekem csak ezek vannak.
Phyllisnek a szava is elakadt. Nem is gondolta volna, hogy a húga egyáltalán komolyan fogja venni a kérését, nem hogy még azonnal hozzá is fog teljesíteni.
– Hát majd keresünk egy kevésbé khm... lányosat.
– Mondjuk azok valamelyikéről lekaparhatom a gyöngyöket – ajánlotta a kezét lendítve az egyik kupac felé Ginger, majd lemondóan félrehúzta a száját. – Bár akkor meg nagyon hányadékul fognak kinézni. Talán ez a rózsás fadoboz – emelte ki a sok közül az egyik saját maga készítettet.
Phyllis az asztalra csúsztatta a tálcát és húga mellé kuporgott a rendetlenség közepébe. Ő is megszemlélte a kiválasztott dobozt.
– Ez rózsa lenne? – kérdezte Phyllis évődve, mire Ginger taszított egyet nővére vállán.
– Naaa! Az igenis rózsa!
– Ezt te rajzoltad?
– Igen! – vágta rá büszkén a kamasz.
– Mikor? Nagyon kicsi lehettél! – nevetett fel Phyllis.
– Hát nem most – köszörülgette a torkát Ginger. – Azt mondtad gyerekrajzok, meg bizsu gyűrű. Annak pont megfelel – legyintett a lány, majd hozzáfogott mindent visszapakolni. Phyllis még nézegette, forgatta a kezében a fadobozt.
– Szerintem jó lesz – állapította meg. – Majd holnap odaadom neki – mondta, félretette és segített Gingernek elpakolni a többit.
Régi emlékeken kuncogtak miközben elfogyasztották késői vacsorájukat. Aztán Phyllis visszavitte a konyhába a tálcát, így Ginger megint magára maradt egy kis ideig. Elgondolkodva vette kezébe a fadobozt. Forgatta és sokadjára nyitotta fel a tetejét, aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve az ágy melletti kisszekrény fiókjából tollat vett elő. Kapkodva írta bele a doboz aljába: „Köszönöm!”
 
 
 
Kinn még sötét volt, az óra hajnal hármat mutatott. Talannak nem volt semmilyen alvási ritmusa. Ha napközben úgy érezte aludnia kell, akkor aludt, de volt, hogy átvirrasztott akár több éjszakát is. Egyre többet jutott az eszébe, hogy neki már csak ilyen rendhagyó életvitele lesz, amihez nem lesz olyan társ aki igazodni tudna.
Nem akart senkit felzavarni, amikor szép csendben kiment a parkba, hogy elvégezzen pár mozdulatsort csak úgy a konfortérzése miatt. Visszafelé már messziről látta Chidalut a terasznál, ahogy a lépcső előtt heverészve várt rá.
– „Ma mégy Dechantért?” – érdeklődött a különleges farkas.
– Igen.
– „Mehetek veled?
– Egy gyors oda-vissza út lesz – rántott a vállán Talan, finoman célozva válasza nemleges háttértartalmára.
– „Nem azt kérdeztem meddig fog tartani. Mehetek?”
Talan megállt egy pillanatra, nagy levegőt vett, hogy belekezd a mondókájába de a nőstényfarkas megelőzte.
– „Egyre kibírhatatlanabb vagy. Pokróc! Erre szokták azt mondani, hogy ezt teszi a rendszertelen nemi élet.”
Az őrző mindenre számított a rábízott farkastól, de ezekre a szavakra nem.
– Dalu!
– „Mi van?”
– Apád azért bízott rám, hogy ne hagyjam, hogy Dozie elnyomjon téged. De a testvéred úgy felszívódott apátok halálakor, hogy azóta se találkoztunk vele. Úgy tűnik nem akar téged elnyomni, apád félelme nem igazolódott be.
– „Tévedsz!”
– Talán láttad valahol? Találkoztatok?
– „Apánk nem engem bízott rád, hanem fordítva!” – csattant fel sértetten a nőstény.
– Hát persze!
– „Azt mondta nekem, vigyázz rá és segítsd!”
– Nekem nem kell segíteni, pláne vigyázni rám! – vetette oda Talan, s határozott léptekkel tovább menetelt a házba, Dalu makacsul követte.
– „Tudta, hogy egy nősténytől nem fogadnád el ezeket! Téged az derogál! Hát ezért adta be neked úgy, hogy te vigyázol rám. Csak így tudott a közeledben tartani engem!”
Talant mellbevágták Chidalu szavai, elgondolkodva tartott pár percig önismeretet.
– Igazad van – motyogta az orra alatt egy mély sóhajjal kísérve. – Ne haragudj. Tényleg nem igazán fogadok el segítséget.
– „Na ugye?!”
– De az nem igaz, hogy csupán nősténytől. Senkitől – korrigálta Dalu szavait az őrző, majd megindult újra a ház felé.
– „Szóval, akkor mehetek veled?”
– Jöhetsz – válaszolta morogva a makacs kérdésre, Talan, hogy lerázza végre Chidalut, legalább addig amíg átöltözik az úthoz.
Érezte a nőstényfarkason az önelégült büszkeségét, amikor elhelyezkedtek a Corbet magángép ülésén.
– „A megérzéseidre kéne hallgatnod” – jegyezte meg tudálékosan Chidalu, miközben tekintetét végigvezette a tájon ami egyre távolodott alattuk, ahogy lassan felemelkedtek.
– „Pont azt teszem!”
– „Milyen megérzés vezet arra a cselekedete, hogy egy degeneráltat pátyolgass?”
– „Dechant nem degenerált!”
– „Tudsz valamit amit én nem?”
– „Már megbocsáss, az apád egyikünknek sem tanácsolta, hogy mindent meg kell osztanunk egymással.”
– „Ha nem mondasz el semmit, akkor hogyan segítsek?”
– „Nem kértem, hogy segíts. Azt mondtam, jöhetsz velem. Ha majd segítségre lesz szükségem, szólok.”
Chidalu szemei szinte szikrákat szórtak, újra sértetten szegte fel a fejét, s az ablak felé fordult.
Hosszú percekig némaságban telt az út, amit ismét a farkasnőstény tört meg.
– „Ochoával mi a szándékod? Nem akarod megleckéztetni?”
Talan sokáig hallgatott. A vadász nagyon nem tartozott a kedvencei közé. Megfejelte ezt az, amit Codyval tett és az is, hogy Nathanéktól azt az infót kapta, nagy valószínűséggel alakváltók trófeáit is gyűjti. Egyelőre az volt számára elsődleges, hogy Dechantet eltávolítsa a közeléből. Nem szándékozott Ernesto Ochoa morbid tettei felett szemet hunyni és büntetlenül hagyni sem, csupán felállított egy sorrendet.
– „Majd. Nem most. Most van fontosabb.”
– „Ettől fontosabb? Ki tudja még hány alakváltó…”
– „Dalu! Apád azt mondta, hogy segíts és nem azt, hogy okoskodj!”
A nőstényfarkas úgy döntött inkább nem is kezdeményez több beszélgetést az őrzővel. Ennyi sértést pont elég volt neki rövid időn belül elviselni.
 
 
 
Jodie már jó ideje szinte minden éjszaka rosszul aludt. Többször is felriadt. Különböző félelmetes, és nyomasztó szerzetek közeledtek felé álmában.
Aminek pedig szemtanúja volt ő is az udvarukon, az ha lehet még ennél is jobban felforgatta egyébként is zavaros lelki világát. Sokszor azon kapta magát, hogy figyelme leragadt lábadozó kutyájukon. Apjától eszébe nem volt kérdezni semmit. Már megszámlálhatatlanul megtette amióta az eszét tudta, s mindig annyival elintézte: „Szörnyek nincsenek, kislányom! Ne butáskodj! Nincs mitől félned!” Amikor pedig az édesanyját kérdezte, ő először mindig apjára nézett, aztán hárított. Az volt a válasza: „Majd kinővöd!”
Azóta sok-sok év eltelt és attól, hogy nagyobb lett, nem nőtte ki a rémálmait, a suttogásokat a fejében. Ahogy édesanyja titokzatos körülmények között meghalt, az apja még jobban úgy látta, hogy nem jött el annak az ideje, hogy válaszokat adjon.
Jodie előtt újra lejátszódott, ahogy nagybátya egyszerűnek vélt fegyverétől a földre zuhant az a robosztus férfi, és a kezei karmokban végződtek.
Miért bántotta Betot? – zakatolt a lány fejében. A sötétítőn beszűrődő kinti fényektől félhomályban úszó szoba kézi szövésű kis szőnyegén alvó kutyát nézte.
Néha olyan furán viselkedik. Mintha értené amit mondok neki. Talán ő is alakváltó? Olyan amilyen az a férfi is? Olyan amiről Chris bácsi szót ejtett? Nem lehet veszélyes. Ha akart volna, már számtalanszor bánthatott volna – morfondírozott magában a kamasz.
A kutya teste megrándult, halk nyögés, majd fájdalmas szűkölés tört fel belőle, mire Jodie aggodalmasan ülésbe pattant. Ezek a rohamok egyre sűrűbben elővették a befogadott ebet. Sajnálta, mert látszott az állaton, hogy nagyon szenved. Mellé guggolt, óvatosan simította végig Beto rángatózó testét. Tenyere alatt érezte, ahogy szinte hullámzik az egész belső része.
– Ó, szegény!
Pár perc után a fájdalmas roham csillapodni látszott. Jodiet, az nem nyugtatta meg. Reggelikor szóbahozta Beto állapotát, a visszatérő remegéseket.
– Biztos, hogy fájhat neki! Szűköl!
– Kislányom! Elég sok mindenen átment az elmúlt hetekben az a jószág. Ne csodálkozz rajta, ha ilyen epilepsziás rohamai vannak – morgott az orra alatt az apa.
Chris azonban figyelmesen hallgatta a lány beszámolóját.
– Szenved! Látom rajta! És mozog mindene!
– Hát ha rángatózik, nyilván mozog mindene – próbálta lezárni a témát Morgan.
– Ha úgy gondolod, reggeli után elvihetjük Dr. McKenziehez – ajánlotta fel Chris.
– Mehetek én is? – kérdezte azonnal Tobias. Megragadta az alkalmat, hogy kimozdulhasson a lakásból. Apja fóbiái már nyomasztóan hatottak rá.
– Persze – vágta rá Chris, megelőzve testvére jóváhagyását.
Morgan csak idegesen pislogott magaelé. Sok mindent mondott volna fivérének, de nem a gyerekek előtt akarta. Jodie látta apján a nyugtalanságot, s hogy oldja a feszült hangulatot, azért engedélyt kért az apjától is.
– Én is mehetek velük, apa?
Morgant egy pillanatra meglepte lánya kérdése. A múltkori vitájuk és összetartó lázadásuk után nem erre számított.
– Persze – motyogta, s egy halvány mosollyal köszönte meg lánya gesztusát.
A kamasz lány és az éppen hogy felnőtt korba lépő fiatalember teljesen felvillanyozódott az úttól. Főleg, hogy a programba beiktatták az állatorvos után a nagy bevásárlást is.
Végre egy kicsit hosszabb időre kimozdulhattak túl óvatos és féltő apjuk mellől.
Igazából ilyenkor, Chris nem volt nyugodt, de ezt nem mutatta senkinek. Ő a fivérét féltette, nem szívesen hagyta egyedül. Chris Convel nem akart a családban több megmagyarázhatatlan halált, tragédiát.
– Mi szeretjük apát, csak megfojt minket – próbálta magyarázni Tobias, ahogy már McKenzie rendelője felé tartottak kocsijukkal
Jodie egyetértően bólogatott bátyja szavaira, közben Betot cirógatta. Az eb most kimerülten az éjszakai rohamaitól, szemet hunyt a simogatás felett. Nem volt ereje tiltakozni. Csak feküdt a kamasz lány ölébe hajtott fejjel és igyekezett úgy levegőt venni, hogy ne ijessze meg aggódó gazdáját, pedig most sem volt túl jól. Nehezére esett a légzés.
McKenzie, mint mindig baráti kedveséggel fogadta első és visszatérő paciensét.
Végigtapogatta Beto testét, vért vett tőle. Átkötötte az új sebet is, közben megdicsérte, hogy milyen szépen és gyorsan gyógyul. Röntgent készített aztán még ultrahanggal is megvizsgálta ott, ahol Jodie mutatta, hogy mozgást érzékelt az állat belső részeiben.
– „Biztos változok. Talán nem stabil ez a forma.”
Hallotta újra a fejében az állat hangját az orvos és vele együtt Tobias és Chris is.
A három férfi szinte egyszerre kapta fel a tekintetét, aztán egymáson fürkészték, ki is hallhatta még közülük. Egyikük sem válaszolt. Nem akarta sem a két Convel sem McKenzie felfedni, hogy hallották Betot.
– Talán többet tudnék megállapítani, ha itt maradna pár napig – köszörülgette a torkát Philip.
– Muszáj? – nyafogta Jodie egy óvodás módjára.
– Komoly a baj? – kérdezte Tobias.
– Nem tudom – mondta rövid gondolkodás után McKenzie. – Ezért mondom, hogy pár nap megfigyelés…
– Életveszélyben van? – Chris a doktornak szegezte tekintetét.
Philip tanácstalanul vonogatta a vállát.
– Őszintén szólva, fogalmam nincs. A vérben nem találtam semmi súlyos fertőzésre utalót, a sebei szépen gyógyulnak – sorolta hadarva, mire Chris váratlanul felkapta az elgyengült ebet a vizsgálóasztalról.
– Akkor lábadozni otthon is tud – jelentette ki az ír és határozott nyújtott lépésekkel megindult a kocsi felé. Testvére gyermekei először lepetten és tanácstalanul néztek egymásra, majd sietve követték a nagybácsit.
Egy kurta, de udvarias „Viszlát, Doki!” után úgy tűnt mintha valósággal menekítette volna a kutyát valami veszélyes helyről.
Philip még visszaült az ultrahangos gép elé és vegyes érzelmekkel bámulta a monitor rögzített képét. Nagyon is tudta, hogy mit lát rajta, nem kellett találgatnia. Félvér volt. Egy falkájából kitagadott farkas alakváltó, és egy sürgősségi osztályon dolgozó doktornő szerelméből született. Nem akármilyen félvér. Őrző. A tetoválásai a rúnáit voltak hivatottak takarni. Még kisfiú volt, amikor az apja beszélt neki arról, ha ezek megjelennek rajta, nagy dolgokra lesz hivatott. De őt elszólította a kaszás, mielőtt több tudást átadhatott volna neki. Ő pedig nem akart különc lenni és a felelősséget vállalni. Anyja újra férjhez ment s ő a családi tradíciót követve szintén az orvosi pályát választotta. Mivel azonban a vér nem válik vízzé, őt nem az emberek gyógyítása vonzotta, hanem az állatoké.
Magában tépelődve nézte az egyértelműen alakváltásra utaló torzulásokat a csontokon. Annyira belemerült gondolataiba, hogy észre sem vette, ahogy felesége mögéje lépett. Minden izma összerándult a váratlan, puha érintésre, ahogy Tana a vállára tette a kezét.
– Beto? – A nő kérdésére csak némán bólintott. Nehéz hangos sóhajjal vett egy mély lélegzetet.
– Megyek, csinálok egy jó erős feketét – mondta csendesen a nő, hangjában együttérzéssel. – Mit akarsz tenni?
– Nem tudom – fújta a férfi tanácstalanul ingatva a fejét.
– Szerinted ők tudják?
– Kik?
– Hát a család, akik befogadták.
Philip sokáig elgondolkodva nézett  magaelé, majd vállai közé húzta a nyakát.
– Fogalmam nincs. Igazából ők is furák.
– Furák?
– Szerintem ők is hallják őt.
– Ők is, hallják őt? – ismételte meg párja szavait Tana, kíváncsian emelte meg a szemöldökét. – Te is hallod?
– Igen.
– Mit mondott?
– Nem sokat – rántott a vállán a férfi. – Csak első pillanattól fogva ragaszkodott ahhoz, hogy ő nem kutya és Betonak hívják.
– Első pillanattól? – A nő rosszallóan ráncolta a homlokát. – Már akkor mikor idehozták?!
– Igen.
– Miért nem mondtad?
Philip újabb vállrándítással felelt:
– Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget…
– Hát… te tudod mit csinálsz – fújta a nő hangjából kiérződő sértettéggel. – Azért több bizalomra számítottam tőled – vetette vissza a válla felett, ahogy elindult vissza a házba. – Megyek, főzök kávét. Ha akarsz inni, ott lesz a konyhában.
Philip, mellkasában szorítást érzett, hogy megbántotta a feleségét. Hangos sóhajjal felállt s a világító táblához tapasztotta a röntgenfelvételeket, aztán hol hátrébb lépve, hol közelebb hajolva vizsgálgatta azokat.
„Biztos változok. Talán nem stabil ez a forma.” – jutottak eszébe Beto mentálisan hallott szavai. Aztán, ahogy ragaszkodott ahhoz, hogy ő nem kutya.
Mi ő? Alakváltó? Akkor mit jelent, hogy nem stabil ez a forma? Nem csak egy bizonyos állattá tud alakulni? – futott egy csomó kérdés a félvér doktor fejébe.
Aztán hirtelen elhatározással, döntött. Tana eddig is tudta, hogy mi is ő, mégis mellette maradt és mindenben támogatta őt. Ki akarta engesztelni a nőt, amiért bizalmatlanul viselkedett vele.
Már az elején el kellett volna mondanom – korholta magát, és megindult a rendelőből, vissza a házukba, azzal az elhatározással, hogy megbeszéli Beto esetét a nővel.
A konyhában már csak a kávé illata érződött, Tanat nem találta sem a nappaliban de még a halójukban sem.
Nagyon megsérthettem – futott át fejében a bűnbánó gondolat. Már indult volna megnézi, hogy a kocsi a garázsban van-e - esetleg sértettségében elment otthonról a nő -, amikor hangok ütötték meg a fülét a résnyire nyitva felejtett pincelejáró felől. Bár nem értette elsőre, mit keres felesége a sok selejtezére váló holmi között, de megindult, hogy csatlakozik hozzá.
Talán pakolászni kezdett, hogy levezesse a haragját – gondolta.
A legfelső lépcsőfokon azonban megtorpant,  ahogy tisztán hallotta Tana szavait:
– Zomskyda vagyok! Van ott valaki? Hallotok? Itt Zomskyda! Zadorach! Hallasz? Jelenteni valóm van! – A nő egyre türelmetlenebbül beszélt, valami hol sípolt, hol búgott, sercegő hangot adott ki.
Zomskyda? – Philipben robbant a felismerés, hogy akit eddig Tana Ownbykén ismert és feleségül vett, mindezidáig hazudott neki a személyét illetően.
És még ő bántódott  meg a bizalom hiányáért? Mi a fenét akar jelenteni? Betot? Vagy velem kapcsolatban valamit? Ez azt jelenti, hogy csupán megfigyelésből rám állíthatták?! – peregtek a félvér orvos gondolatai.
Döntött.
Nesztelenül suhant le a lépcsőn, észrevétlenül közelítette meg a nőt.
El kell hallgattatni, mielőtt kapcsolatba lép azzal a Zadorach-al! – zakatolt a fejében, s az első keze ügyébe eső tárggyal, leütötte a nőt. Tana eszméletlenül terült  el a hideg betonon. Philip minden porcikája remegett. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen helyzetbe kerül. Apja elbeszéléseit és szavait is sokáig mesének hitte és azt gondolta, talán megzakkant szegény, mindaddig, amikor aztán kamasz korában a karján meg nem jelentek a rúnák. Akkor gyorsan rátetováltatott, ami miatt a családban ki is tört a botrány.
Pár másodpercig csak állt, remegő kézzel tartotta az éppen felkapott csődarabot, és nézte felesége földön heverő testét. Minden összecsapott benne, de legfőképpen az, hogy tudta, innentől semmi nem lesz a régi. Kifordult a négy sarkából az élete.
Első gondolata azt volt, hogy szétveri a szerkezetet, amivel Tana hívást akart indítani, majd megállt a mozdulatban.
Talán még szükség lehet rá! – Aztán leengedte a kezét és körbejárta, hogy tudná kikapcsolni, vagy áramtalanítani. Gyors mozdulattal húzta ki a konnektorból.
– Innentől már nem lesz normális életem az biztos! – morogta félhangosan, miközben megkötözte feleségét. Nem kockáztatta meg, hogy még egyszer megpróbálja felvenni a kapcsolatot az ismeretlennel. Aztán már azon zakatolt az agya, hogy kitől kérhetne segítséget, tanácsot.
 
 
 
Talan és Chidalu szótlanságban tették meg az út további részét.
A helikopter a Menedékház előtti parkolóban szállt le. Judah és Juan éppen akkor léptek ki az ajtón.
Jali az ablakból figyelte, ahogy Talan a nőstényfarkassal elindult a Menedékház felé.
– Megjött Talan – szólt hátra Chyntiának, aki a bejelentésre azonnal felpattant az ágy széléről, ahol eddig izgatottan várta, hogy végre elindulhasson Grekohoz.
– Mehetünk? Indulhatunk?
– Persze! Gyere – biztatta őt mosolyogva Jali, s néhány nagyobb táskát ő maga is felfogott, hogy segítsen a begipszelt lábú fiatal nőnek.
Talan és Judah barátian köszöntötték egymást, még beszélgetni is megálltak pár perce.
– Sok a feladat, igaz? – veregette meg a vezér az őrző vállát.
– Hát, nem unatkozom – ingatta a fejét Talan, miközben akaratlanul jutottak eszébe a kellemetlen szóváltások Chidaluval, ami nem is olyan régen folyt közöttük. Tagadhatatlanul, most ezekre gondolt a szakrális őrző. Dalu ugyan mint mindig ott állt mellette, de szándékosan egy pillanatra sem nézett fel rá. Közömbösséget színlelve, mindenfelé nézelődött.
– Veled mi újság? – érdeklődött Talan, mire a vezér láthatóan fel volt villanyozódva.
– Van egy-két elintéznivalónk Juannal, Wyomingen, aztán feltétlen le kell ülnünk majd beszélni.
– Baj van?
– Dehogy! Semmi! – Judah felszabadult mosolya szélesedett. – Ígérem mindent megtudsz időben!
– Rendben – bólintott Talan, s mosolya kicsit szomorkássá vált, ahogy meglátta Jalit közeledni Chyntiával. Lehajtotta a fejét, amikor Judah arcon csókolta a nőt, ahogy Jaliyah melléje ért. Tagadhatatlanul fájt neki mással látni a nőt, még akkor is ha ő döntött úgy, hogy hallgat az érzéseiről és az ő boldogságukat helyezi előbbre valónak.
Chyntia zavartan, hitetlenkedő tekintettel pislogott Judahra.
Wao! Ez Ő! Atyaég! Hogy kikupálódott! Nem gondoltam volna, hogy egyszer még találkozunk! – szaladtak a gondolatok a fiatal nő fejébe.
Ordított az arckifejezéséről, mintha régebbről ismerné a vezért. Fel is tűnt Talannak, csak nem értette, hiszen ők ketten, nem igazán találkozhattak eddig. Ennek ellenére, Chyntiából váratlanul szakadt fel a csodálkozó kérdés, ami mindenkit meglepett.
– Kicsi a világ! Hát maga?
Judah őszinte döbbenettel nézett a nőre.
– Parancsol? – vonta fel a szemöldökét.
– Nem ismer meg?
A vezér zavart mosollyal rázta meg a fejét:
– Ne haragudjon, de nem. Találkoztunk már? Én nem emlékszem, sajnálom.
– Az intézetben! – indultak meg a szavak Chyntiából. – Tényleg nem emlékszik?
– Hogy hol?
– Az intézetben! Amikor kiengedték! – próbálta lelkesen emlékeztetni a férfit a fiatal nő. – Én ajánlottam fel, hogy megnyírom és megborotválom. Én voltam az a kisegítő ápoló. Nem emlékszik? Úgy egy éve, vagy másfél – hadarta el szinte egyszuszra Chyntia.
Talan csak most döbbent meg igazán. Jali szemei elkerekedtek, értetlenül állva, válaszokat várva járt a tekintete. Igazából Talan és Jaliyah is pontosan tudta, hogy ez lehetetlen, hiszen abban az időben Judah még zavarodott farkasként járta az erdőt. Visszatérése óta pedig szinte minden lépéséről tudtak, nem tartózkodott semmilyen intézetben ápoltként.
– Sajnálom hölgyem – Judah udvariasan mosolyogva ingatta a fejét. – Bizonyára összetéveszt valakivel.
– Kizárt! Maga… jajj elfelejtettem… ne haragudjon nem emlékszem a nevére…
– Judah McElhanely vagyok – mutatkozott be a vezér.
Chyntia elbizonytalanodott. Ha a név pontosan nem is jutott az eszébe, arra emlékezett, hogy ettől jóval rövidebben csengő volt. Elszégyellte magát.
– Bocsánat – hebegte.
– Na induljunk – próbálta rövidre zárni Talan a kellemetlen beszélgetést és egy gyors kézfogás után megindult vissza a gép felé, Jali és Chyntia pedig utána. Jaliyah tudta, hogy már pártfogoltjának nem ismeretlenek az alakváltók, hiszen Greko is az volt. Így semmi olyan létezését nem árulta el, amiről egyébként már ne tudott volna.
– Judah a társam – suttogta az őrző. – Ő egy farkas alakváltó és egy klán vezére – mondta, amivel bizonyítani akarta, nem valószínű, hogy vele találkozhatott az említett szituációban.
Chyntia a titulust elengedte a füle mellett, benne a „farkas alakváltó” kifejezés ragadt meg, amitől megcsillant benne a remény, hogy talán mégsem tévedett, hiszen a beteg állandóan a farkasát kereste.
A francokat! Nevet, lehet változtatni! – robbant benne.
Váratlanul fordult vissza a két alakváltó felé.
– Akkor már megtalálta a farkasát? – kérdezte.
Síri, feszült csend lett.
Judahot úgy érintette a kérdés mint akit mellbe vágtak.
Honnan tudhatja ez a nő, hogy nem az én farkasom van bennem? – a döbbenettől még levegőt is elfelejtett venni, zavartan vezette végig a kis társaságon a tekintetét. Első gondolata az volt, hogy lelepleződött. Ám Jali „Ne is törődj vele!” fintora visszaadta magabiztosságát.
Talan újra menteni igyekezett a helyzetet.
– Ugyan, hölgyem – halvány mosollyal gyengéden fogta meg Chyntia karját. – Mással is előfordult már, hogy olyan mintha már látta volna az illetőt. Van ilyen – mondta s elkezdte tovább terelni a nőt.
Mire a géphez értek, Talan tudatában emlékek kezdtek éledezni, az előbb elhangzott saját szavaitól.
Amikor először meglátta Judahot… Ő a vadászatából tért vissza éppen, amikor a vezér nyugodtan sétálgatott a barlangjában, tekintetét végigvezetve a sziklafalakon és rá várt. Az érzés, ahogy őt is mellbevágta a döbbenet, hiszen az a férfi állt előtte, akit Ivan emlékeiben látott. Az, akit a sikátorban több alak ütlegelt és a fehér vadász megmentett, majd kissé zavart állapotban vitt a kórházba. Az aki, valami farkasról motyogott, akit elvettek tőle és kérte Ivant, hogy ne hagyja ott a kórházban…
Aztán, ahogy most megkérdezte tőle Chyntia:
– Akkor már megtalálta a farkasát?
Robbant benne a felismerés, hogy talán ő és a fiatal nő is ugyanazzal a személlyel keverik össze Judahot!
Jali azonnal észre is vette a szakrális őrzőn, hogy éppen agyal valamin.
– Baj van?
A kérdés kizökkentette az őrzőt a gondolataiból.
– Miért lenne? – horkant fel a homlokát ráncolva Talan. – Nincs semmi baj.
Jali meglepődött a lelki barát pokróc viselkedésén, de nem firtatta tovább.
– Rendben – biccentett, majd fordult és indult volna, ám Talan utána kapott.
– Ne haragudj! Nem akartam – hadarta az őrző. – Csak összejött mostanában.
– Nem haragszom – mondta megbocsájtó halvány mosollyal Jali. – Majd elmondod, ha akarod, vagy kipihened.
Talan zavartan engedte útjára a fiatal nőt. Túl sok gondolat tódult a fejébe, ráadásul magán érezte Chidalu fürkésző pillantását is. Nem akart újabb kérdésekre okot adni a nőstényfarkasnak.