2018. augusztus 20., hétfő

FARKASOK UTÓDAI - 8


Jaliyah G. Crabbnek a több órás buszozás alkalmat adott, hogy elmerüljön a gondolataiban, sőt még néha el is szundított. Hátrahagyott maga mögött mindent. Igazán nem kötötte a nagyvárosba semmi. Ezt látta az anyján is, hogy nem érezte ott jól magát, csak ha dolgozott, ha gyógyíthatott. Jaliyah igazságtalannak érezte a sorstól, hogy a halál ilyen hamar és fiatalon elragadta az édesanyját. A legkisebb rosszindulat sem volt az asszonyban és a legnagyobb igyekezettel és odaadással segített a beteg embereken.
Orvos volt, és nem csak a lánya tartotta úgy róla, hanem még a kollégái is, hogy ő sokkal több volt, mint egy tanult és hivatásának élő doktor. A betegei lelkével is foglalkozott, nem csak a szervi bajaikkal, amivel hozzá fordultak.
Kylei Crabb tudta, hogy meg fog halni. Hitt ugyan a csodákban, a megmagyarázhatatlanban, de gyerekkorától beléivódott, hogy „Az ember akármit tesz, az életben mindig úgy lesz, ahogy meg van írva!” Elfogadta, hogy neki a földi életben ennyi járt. Tudta, hogy mennyi ideje van hátra és előre elrendezett mindent, hogy alig múlt húszéves lányának ne kelljen a gyász szorításában hivatalos helyeken intézkednie. Jalitól egyetlen fontos dolgot kért csupán, amire még meg is eskette a lányt, hogy biztos legyen: megteszi.
– Tudom, hogy neked adtam… De a hamvaimat ebben vidd vissza Clear Creekre! Ha pedig szétszórtad a szurdoknál, akaszd fel ott egy fára, ahol nem érhetik el a vadak.
– Anyu! Ez most komoly? Nem is fognak hülyének nézni, igaz?
– Nagyapa segít majd neked. Megmutatja hol a szurdok, és ha nem akarod nappal, akkor majd elkísér este, amikor nyugodt lehetsz, hogy senki nem lát.
Félálomba kavarogtak az emlékek a fejében, néha könnybe futott a szeme, de ezt senki nem láthatta, csak ő érezte, lehunyt szempillái jól takarták a tekintetéből sütő fájdalmat.
Hol fel, hol leszálltak a buszról, cserélődtek az utasok, ahogy meg-megállt a jármű. Jali nem akart tudomást venni az emberekről. Mindenfelé tekingetett, csak ne kelljen még véletlenül se ránéznie senkire. A padlót figyelte, vagy túlnézett az ablakon az egyre sűrűsödő erdőrészek felé. Így maximum a felszállók cipőjét és lábát láthatta, ahogy elhaladtak az ülése mellett.
Stílusa és viselkedése miatt sokan nézték fiúnak, még kamaszkorában is. Most sem egy nőies ruházat volt rajta. Katonai gyakorló nadrág, bakancs, atlétatrikó, az anyjától annakidején elkunyerált több mérettel nagyobb flaneling; s mivel nem volt megáldva túlzottan gömbölyded idomokkal, tökéletesen takarta női mivoltáról árulkodó kebleit az ölében magához szorított katonai hátizsákkal. Hosszú rendezetlen sötét haját a baseballsapka alá gyűrve viselte, s a nyakába kötött fekete kendő félig még az arcát is takarta.
A busz megállt, egy család szállt fel először sok gyerekkel, akik egymással versengve, dübörögve rohanták meg a busz hátsó ülését. Apjuk jegyet vett, anyjuk meg, a nagy csomagokkal indult a lurkók nyomában. Aztán egy szikár kis öreg is felkapaszkodott, nagy batyuval. Jali készségesen pattant fel a helyéről, hogy segítsen a bácsikának. Helyet adott neki az ablaknál, hiszen ő hamarosan leszállni készült.
A mozgolódás felkeltette Dean figyelmét, aki pár üléssel hátrább utazott. Most nézte meg jobban az ismeretlen fiatalt. Nem tudta megállapítani se a korát, se a nemét. A katonai hátizsákot a kamasz alkatú idegen könnyedén vetette szálkásan izmos vállára. Dean észre sem vette, hogy leragadt a leszállni készülő fiatal utas látványánál. Nem is tűnt fel neki, hogy folyamatosan nézte, csak mikor annak sötét tekintete szigorúan fúródott az övébe. Sütött belőle a „Mit nézel?!”, meg a „Hagyjon engem mindenki békén!”.
Jali akkor vette észre, hogy pár üléssel hátrébb borostyánbarna szempár nézett rá, amikor tekintetével egy futó szarvast követett. Csak most pillantott felé a férfi, vagy egy ideje már figyelte, nem tudta, bár az utóbbira tippelt inkább, hiszen már őt nézte, mikor arra fordult. A fiatal lány szinte beleborzongott a kiveséző tekintetbe, úgy érezte magát, mint akit egy ragadozó kinézett prédának.
Hogy a fenébe lehet valakinek ilyen színű szeme? – futott át az agyán, miközben felvette magabiztos határozott kisugárzását, ami a nagyvárosban a sok szemtelenkedő ellen bevált és ő rutinosan használta is.
Viszont Dean érdeklődését ezzel nem tudta hárítani!
Ő nem szemtelenül akart tolakodni, egyszerűen csak felkeltette a figyelmét az idegen, aki ott készült leszállni, ahol csak egyetlen ember szokott, az öreg, magányos indián, Homero.
Munkában edzett kölyök lehet – morfondírozott Dean, miközben kitartóan méregette az ismeretlent, akiről már megállapította magában, hogy körülbelül egy tizenöt vagy legfeljebb tizenhét éves kamasz fiú lehet. Ezeket mind abból szűrte le, hogy kreol bőre túl sima, hogy idősebb legyen, s kicsit lágy, lányos vonásai voltak, még nem igazán férfias. De a mozgása és a tekintete egyáltalán nem volt lányos. Könnyedén kapta a vállára a nehéznek tűnő, elég méretes katonai hátizsákot, fejbiccentéssel köszönt a buszvezetőnek, amikor nyílt az ajtó, s szigorúan húzta össze sötét szemöldökét, ahogy szétnézett mielőtt lelépett a buszról.
Csak él hozzátartozója az öregnek – kattogott Dean agya, ahogy tekintetével követte a csapáson elinduló kamaszt.
Jali határozott nyújtott lépésekkel indult el nagyapja kétkezi munkájával épített kunyhója felé. Magán érezte azt az intenzív barna szempárt. Biztosra tudta, hogy a fiatalember a buszról, még mindig őt figyeli.
Nem megfordulni! – hajtogatta magában és inkább hol a földet nézte, hol pedig maga előtt a fákkal, bokrokkal szegélyezett utat. Nagy volt a kísértés, hogy mégis válla felett hátrapillantson, amikor már azt hallotta, hogy a busz ajtaja bezárul és indul tovább. Mégsem tette. Büszke is volt magára, hogy nem kevés önuralommal és akarattal rendelkezett.
Anyja mindig arról beszélt neki, hogy nagyapja milyen buzgón várta őt a buszmegállóban, ha ő hazament. Most viszont őt nem várta senki.
Hát, remélem nincs baja! – futott át a lány agyán az aggodalmas gondolat. Két szeretet személy elvesztése már túl sok lett volna neki, ilyen rövid időn belül. Sőt! Akkor már nem is maradt volna olyan rokona, akit ő ismer. Mély, hangos sóhajjal nyomta el a sötét gondolatokat a fejében és baktatva folytatta útját. Soha nem járt még Clear Creek-en a nagyapjánál. Személyesen még nem, csak anyja elbeszéléseiből, ismerte az öreget, amikor a nő az emlékeiről mesélt neki. Még csak fényképe sem volt róla.
Fel sem tűnt neki, hogy milyen természetesen mozgott és magabiztosan lépdelt a csapáson. Egyszerűen csak elárasztotta a nyugalom és az otthon érzése.
A fák közül kiért a tisztásra, ahol a takaros kis kunyhó tornácára éppen akkor lépett ki egy ősz, hosszú hajú szikár, kissé hajlott hátú öreg indián.
– Kicsi ajándékom – suttogta rekedt hangján, bogárfekete szemeiben mérhetetlen szeretet csillant meg, ahogy Jalira emelte a tekintetét. – Az istenek hoztak haza! – Már nem is bíbelődött, hogy becsukja a viskó ajtaját, tárta reszketeg kezeit a fiatal nő felé.
Jali pedig eddig bírta visszatartani a könnyeit. Anyja pont így hívta őt mindig.
„Én kicsi ajándékom!”
Zokogva borult az öreg indián vállára, és úgy szorította magához törékenynek tűnő nagyapját, mintha legalább mellette nőtt volna fel. Hagyta, hogy a zsák lecsússzon a válláról, s egy pillanatra arról is elfeledkezett, hogy anyja hamvaival abban volt az urna is.
– Gyere kincsem, megmutatom a szobádat – mondta az öreg és a kis kunyhóba terelte unokáját.
Jali a szemét törölgetve nézett körbe a félhomályban úszó, nagyon kuckósan berendezett faházban, amiből áradt az otthon meleg érzése.
Nem túl tágas, de kellemes kis szobát alakított ki neki nagyapja, ami tagadhatatlanul árulkodott az idős indián gondoskodó szeretetéről, amivel várta őt. Csak a legszükségesebb bútorokkal volt berendezve, amik az erdő kínálta fákból voltak elkészítve. Masszív ágy, asztal, szekrény. Jali végigsimított a medvebundán, ami a fekhelyet takarta, ahogy lassan körbejárta a szobát. Ágya felett, a gerendáról egy álomfogó lógott. Tekintetét végigvezette a farönkök alkotta falakon, amiket népi motívumokkal díszített házi szőttesek borítottak itt-ott. A sarokban, egy mosdószekrény állt, ovális, bőrrel szegélyezett tükörrel. Közepes méretű volt, derékig látta magát benne, ahogy megállt előtte. Kezét végigvezette a faragott kis toalett szekrényen, amibe egy lavór volt illesztve. Csapot nem látott ugyan, de a szekrény mellett, egy nagyobb méretű kancsóban, tiszta víz volt odakészítve. Nagy levegőt vett.
Vissza a természethez – jutott eszébe a szlogen. Valahogy mégsem zavarta ez a tábori, hangulat. A verőfényes panoráma ablak helyett barátságosan beszűrődő napsugár, csillogó fénycsíkkal szelte át a szobát. Jalinak tetszett a kimondottan neki készült kis kuckó. A nagyvárosi forgalom zajai helyett a madarak, s még ki tudja milyen állatok hangjai keveredtek szolid aláfestést adva a szoba hangulatának. Lassan leült az ágy szélére, fentebb csúszott, miközben megszabadult túrabakancsától, s felkuporgott a medveszőrre, átkarolva mellkasához húzott térdeit. Akaratlanul, picit hintázni kezdett a testével, nézett körbe a szobán, túl az ablakon, ahol azonnal az erdőre volt kilátása. Aztán hanyatt dőlt a szőrmén, és figyelte, ahogy néha meglibbentette a késő délutáni szél az ágy felett lógó álomfogót.
Elnyomta az utazás fáradsága.



Hajnal volt, az erdőt vörösre festette, a fák között beszűrődő felkelő nap fénye. Gyönyörű színekben játszott, a lobogó tűz árnyalataiban.
Nagyapja nem tartott vele, de énekét, és a dobot idáig is elhallotta. Ő ragaszkodott hozzá, hogy egyedül is eltalál a szurdokhoz, csak mondja el, hogy merre induljon.
Amikor felért, összefacsarodott a szíve, könnyek gyűltek a szemébe, és hogy ne törjön ki zokogásba, az alsó ajkát harapdálta. Jali magához ölelte a hátizsákot, közben elmerült a színek játékába, ahogy egyre közelebb lépdelt a szurdok széléhez. Úgy szorította magához anyja hamvait, a katonai zsákban, hogy az ujjai is belefehéredtek. Nagy levegőt véve engedett a szorításon, tartotta az urnát, ahogy lesimítgatta az oldaláról az anyagot, aztán hagyta, hogy a hátizsák a földre essen. Levette az urna tetejét, és egészen a szakadék széléhez lépett vele. Érezte a friss hajnali szelet, a karjába törölte a könnyeit, s aztán egy mély sóhajjal lendítette az urnát, a szakadék felé szórva anyja, Kylei hamvait. Megmagyarázhatatlan nyugalmat érzett, és azt hogy nincs egyedül. Megfordult, kutatón nézett a fák közé, de nem látott senkit.
Viszont hallott!
Puha óvatos léptek neszét. A lépések sűrűségéből tudta, valami négylábú állat az, nem ember. Anyja szavai jutottak eszébe: „Az emberektől kell tartanod, nem az állatoktól!”
Visszafordult a szakadék felé, még mindig ölelte az urnát.
– Haza hoztalak anyu, ahogy kérted – suttogta nagyot sóhajtva. Visszatette az urna fedelét, aztán a zsákba csúsztatta. Körbenézett, hová akaszthatná fel, ahol lehetőleg nem lesz kíváncsi vadállatok játéka, de magassága okozott némi gondot a megfelelő hely kiválasztásában. Letört ágcsonkokon mászott az egyik fán fentebb, hogy ne legyen senkinek a szeme előtt a katonai zsák az urnával.



Dean az asztalnál ült, az ujjaival foglalatoskodott, különböző módokon fonogatta össze, kopogott az asztal lapján. Maxet várta. Hallotta fentről keresztapja lépteit, ahogy elindult a nehéz falépcsőn az emeletről. Kezében egy fadobozt tartott, úgy lépdelt vele, mint egy ereklyével az asztalig, aztán Dean elé tette. Szépen kidolgozott, faragott kézimunka volt. Dean egy darabig csak nézte az égetett motívumokat rajta, aztán közelebb húzta magához, felpöckölte a kicsi fémkapcsot rajta. Tele volt fényképekkel. Legfelül, közepes méretű fotó hevert, amin egy pár volt. Fiatal, terhes nő, mögötte egy férfi, aki hátulról karolta őt, kezei a gömbölyödő pocakon, álla a nő vállán. Boldog mosoly ült mindkét ember arcán.
– A szüleid – mondta Max, kezét a kép felé lendítette.
Dean kivette a fotót, itta a látványát. Valamilyen szurdokon készülhetett a kép, a háttérben, szinte csak a kék ég látszott, mellettük volt néhány fa, bokor.
– Judah McElhanely – mondta ki jelentőségteljesen McGinty a nevet, mintha egy nagy királyt, vagy vezért mutatott volna be.
– McElhanely? – ismételte Dean, felnézett Maxre. – Akkor ez a valódi nevem?
A vadőr bólintott:
– Mondhatni.
Dean nézte, kielemezte a férfit, miközben megállapította, hogy nagyon is volt köztük hasonlóság. Első, ami szembeötlő volt, a hajszín. Ugyanolyan barna árnyalatos volt, mint az övé, csak jóval rövidebb. Az állapotos nő szinte takarta, abból viszont, amit látott belőle, megállapította, hogy magas és vállas lehetett.
Anyám és én. Nyilván én vagyok a pocaklakó, amitől ilyen gömbölyded – jártak a gondolatok Dean fejében, amik halvány mosolyt rajzoltak az arcára.
Avery nem nagyon hasonlított a nővérére, Miriamre. Jól megállapítható volt, hogy pocak nélkül egy karcsú magas nő lehetett. Kecsesen billentette, Judah felé a fejét, arcán két gödröcske volt, ahogy mosolygott. Sötétszőke, hosszú haja, coffba csavarva, lazán omlott a vállára.
– Avery Falls – mutatta be őt is Max, a fényképről. A vadőr kihúzta az asztal alól a széket, leült Deannel szembe, miközben figyelte a fiatal félvért, ahogy ismerkedett a szüleivel a képekről.
– Nagyszerű nő volt – mormogta McGinty, hangjában mérhetetlen fájdalommal. Dean keresztapjára emelte tekintetét, belenézett a sötét, szomorú szemekbe. Nem tudta eldönteni, hogy Averynek szólt-e a hangsúly, vagy talán a saját emlékei között, valakinek.
– Miriam miért nem mondta soha, hogy volt egy testvére? Miért kellett engem tudatlanságban tartani ennyi éven át?
McGinty megköszörülte a torkát, ujjait összefonta, ahogy alkarjára támaszkodott. Mozdulatától, megreccsent a nehéz fa asztal.
– Én nem tudtam megmondani neki, mivé fogsz válni. Félvér vagy. Kiből mennyit örököltél, honnan tudhattam volna? Úgy fejlődtél, mint más gyerek. – Nehézkesen vont vállat. – Úgy beszéltük meg, ha semmi egyértelmű jel nem fog utalni arra, hogy ki az apád… akkor nem is kell tudnod.
Dean szemöldöke csalódottan szaladt fel.
– És, mi lett volna az egyértelmű jel? – Cinikus mosolyba húzta a száját. – Ha vérfarkassá változom?
– Anyád, azért nem mert kórházban szülni téged, mert… senki nem tudta miként fogsz megszületni.
– Ez mit jelent?
– Meg volt rá az esély, hogy farkaskölyökként látod meg a napvilágot – mondta ki, pillanatnyi gondolkodás után a megdöbbentő igazságot Maximus. – Ugyanis ez a fajtádra jellemző.
Pár perc, néma csend után vette észre Dean, hogy a száját is nyitva felejtette. Nagyot nyelt, aztán újra a képet nézte.
Apám egy farkas, Cody medve… – kavarogtak a gondolatok a fejében.
– Vannak itt, másfajta szerzetek is? – csúszott ki a száján hangosan a gondolataiban felmerülő kérdés.
Max homloka ráncba szaladt, mire Dean zavartan kapta félre a tekintetét. Már nem is volt benne olyan biztos, hogy jó ötlet volt ezt megkérdeznie. Nem akarta elárulni barátját.
– Kikről tudsz? – szegezte Deannek határozottan McGinty.
– Hát… Cody… a barátom… – hebegte a félvér utód, sóhajtozott, megnedvesítette kiszáradt ajkát –, egy baszott nagy medve.
Max mosolyra húzta a száját, bólintott.
– Igen. A kocsmájuk, a vendégházuk, tulajdonképpen Menedékház. Amolyan semleges terület – magyarázta az alakváltó farkas, vállai közé húzta a nyakát. – Mint az embereknek, a templom. Ott, mindenki védve van. Ott, tilos a harc. Semleges, biztonságos hely.
– Mindenki védve van? Hogy érted, hogy mindenki?
– Ember, és nem ember, egyaránt – mondta keresztfia szemébe Maximus.
– Fhú – fújta Dean elnehezült légzéssel, hihetetlen volt számára, amiket rövid időn belül megtudott a származásáról és a helyről, ahol felnőtt. – Mindenhol így van? Tele van a világ mindenféle lényekkel, vagy csak itt Clear Creek-en?
– Vagyunk páran. Nem csak itt. Mindenfelé. De nincs nagydobra verve.
– Azt, vettem észre – húzta félre a száját Dean.
– A fiatalok, a kölykök sem tudnak mindenkiről. Pontosan azért nem, hogy megtanulják a tiszteletet mindenkivel szemben! Mert minden élőlény, megérdemli a hovatartozásától függetlenül. Mindenkit a cselekedete minősíti, nem a származása.
– Vagyunk páran? – ismételte meg Dean keresztapja nemrég elhangzott mondatát, miközben felvont szemöldökkel fürkészve nézte a vele szemben ülő férfit. – Te mi vagy? – kérdezte.
McGinty arcán szolid, zavart mosoly jelent meg.
– Farkas, mint az apád. Farkas alakváltó.
Dean tovább nézegette a képeket. Tologatta egymáson, mintha csak tudatosan keresne valamit, de csak céltalanul kapkodta a tekintetét a sok fotó között. Kiszúrt egy képet, amin az apja, egy meghatározatlan nemzetű, és kort jellemző, amolyan fejedelmi viseletben veszített, mellette McGinty. Hosszan nézte a képet, és első gondolata az volt, talán valami gimis maszkabál, vagy záró bálra lehettek így kiöltözve. Dean mosolyogva emelte ki a többi közül a fotót, aztán keresztapja felé fordította.
– Hát ez?
McGinty nézte egy darabig a képet, rengeteg emlék tódult a fejébe, aztán elérkezettnek látta az időt, hogy Dean amit csak lehet, megtudjon származásáról, a fajról, aminek génjeit magában hordozza, és a szokásaikról, rá jellemző tulajdonságaikról.
A több évszázados farkas alakváltó mesélni kezdett a félvér utódnak, aki elkerekedett szemekkel lélegzetvisszafojtva hallgatta a szavait, a sok-sok információt.
Maximus McGinty elmondta, hogy apjával Wyomingből érkeztek többedmagukkal, szövetséget kötni, egy Clear Creek-i, erős és befolyásos klánnal. Mesélt a sok iskoláról, amit apjával együtt végeztek el. Elmondta neki, hogy Wyomingben még mindig ott él a McElhanely klán, aminek most nagybátyja Lawrence a vezére. Neki két utóda van, akik Deannel majdnem egykorúak. Mielőtt a félvér utód fellelkesült volna származásán, McGinty közölte vele, hogy nagyapja nem ismerte el sem az apja házasságát, sem a belőle születendő gyereket, vagyis őt. Ami annyit jelent, hogy nem tartozik a klánhoz, s mindennek fejében nem is vallhatja magát farkas alakváltónak, hiszen ő nem is képes semmilyen más formát felvenni. Vannak képességei, amik a normál embertől eltérőek, de még a düh és a védelmező ösztön sem hozta ki belőle az alakváltást.
Ő félvér.
S bár keresztapja egyáltalán nem lenéző, vagy szégyenkező hangsúllyal közölte ezt a tényt vele, ő mégis annak tartotta.
Félvér? Keverék. Egy korcs! – zakatolt a fiatal utód fejében, és a tudomására jutott információktól, egyáltalán nem érezte magát jobban. Sőt!
Elöntötte a szégyen, mert azt tapasztalta, hogy nem kellett a fajtájának, nem fogadta szívesen egyik családja sem. Azon kezdett agyalni, hogy tulajdonképpen hová is tartozik?
Igazán, sehová sem.
Vagyis, olyan sehova sem tartozó, kitaszított.



A helyiséget betöltötte a sült hús illata. Homero fekhelye tulajdonképpen a konyha része volt, egyik félreeső sarkában volt berendezve, amolyan kis vacok. Maga megmunkált állatszőrök borították az ő ágyát is, mellette egy többfunkciós kis szék volt, kikészített állatbőrrel behúzva. Most éppen azon ücsörgött.
– Nem akarok a terhedre lenni – mondta csendesen Jaliyah, miközben a húst forgatta a serpenyőben.
– Nem vagy a terhemre, Liyah! Neked itt a helyed, ez a te otthonod is. – Homero sértésnek vette, hogy unokája úgy gondolja, nincs helye ott, hiszen neki ilyen eszébe sem jutott. Sőt! Kimondhatatlanul örült annak, hogy úgy nézett ki, az ő kicsi ajándéka meghatározatlan ideig nála is marad.
– Nincs munkám, nincs pénzem – sorolta a lány, félrehúzta a száját –, és nem akarok rajtad élősködni.
– Megtanítalak vadászni! – az öreg indián tekintetében őszinte elszántság volt, amihez vegyült egy kis csibészség, és sok-sok lelkesedés. – Mindenre megtanítalak!
– Rendben nagypapa – mosolyogta az orra alatt Jali. – Tudok puskával bánni. Apámnak rögeszméje volt, minden olyanra tanítani, amit egy férfinek kell tudni.
Homero jóságos, huncut mosolya keskeny csíkba húzta a szemét.
– Az apád, még nem tanított semmire, kicsikém – legyintett. – Szerintem, azt se tudja, hogy vagy!
Jaliyah nagyapja szavaira mozdulatlanná vált, ahogy az értelme eljutott a tudatáig.
– Tessék? – Megfordult, hogy ne csak hallja az öreget, hanem a szemébe is nézzen, miközben biztos akart lenni abban, hogy ez azt jelenti-e, amire ő is gondolt – Mit akarsz ezzel mondani?
– Sean Crabb, nem a vérszerinti apád – kezdte Homero egyenesen unokájának szegezve gyémánt fekete szemének csillogó tekintetét. – Tényleg nem tudta, vagy nem is akarta tudni, nem tudom – rántott a vállán az öreg. – Mindenesetre túl vak volt. Nézett, de nem látott!
– Én viszont, mindent tudni akarok! – jelentette ki határozottan, már-már követelőzően Jaliyah.
Az öreg beleegyezően bólintott, mire unokája félrehúzta a tűzről a serpenyőt, aztán nagyapja elé telepedett a rongyszőnyegre.
– Seannal orvostól, orvoshoz járkáltak, aztán megállapították, hogy édesanyádnak nem lehet gyereke. Sean idehozta, itt lökdöste, hogy csináljak vele valamit a sámánságommal. Ordítozott velem, anyáddal, aztán elment. Szégyen volt ez. – Nagy kézmozdulatokkal kísérte szavait, mintha csak most is varázsolt volna, s ahogy beszélt, kántálásként hangzott. – Teltek a napok, hetek. Aztán hirtelen azzal állt elő anyád, hogy visszamegy Seanhoz a városba. Nem igazán értettem a döntését. Nagyon izgatott volt, és megígértette velem, hogy ha Sean kérdezne bármit is, mondjam azt, hogy mi mindent megpróbáltunk.
– Azt mondtad, anyám volt orvosnál, és megállapították, hogy nem lehet gyereke. Akkor engem örökbe fogadtak?
Homero a fejét rázta, mosolygós, csillogó tekintettel nézett unokájára.
– Dehogy! Te lettél! Ide születtél! Ajándék vagy Liyah! – mondta büszkén. – Abban a pár hétben, itt történhetett valami, amit akkor nekem sem árult el anyád.
– Ajándék – motyogta a gondolataiba merülve Jali – Akkor ezért szólított így mindig, ő is
– Bizonyára már tudta, hogy meg fog halni, amikor írta nekem azt a levelet – dünnyögte Homero, tekintete megváltozott, sütött belőle a fájdalom miközben szeretetteljes mosollyal simított végig unokája arcán – Hihetetlen csoda voltál, hiszen annak ellenére, hogy orvosok jelentették ki, nem lehet gyermeke, te mégis lettél!
– Akkor hogyan? És honnan veszed, hogy nem az a vérszerinti apám, akit én annak ismerek? Ha nem ő, akkor kicsoda?
– Nem tudom kicsikém. Semmi konkrétat nem tudok – mondta mély, hangos sóhajjal az öreg indián –, de a levelet, amit anyád írt, elolvashatod. Odaadom neked. Abból gondolom.
– Nem tett benne említést az apámról? Vagy, hogy mi történt? – Unokája kérdésére, Homero a fejét ingatta válaszképpen.
– Rébuszokban írt nekem is a levelében, de majd elolvasod. Huszonhárom éve volt, mikor anyád itthon töltött úgy három vagy négy hetet. Nem tudok róla, hogy bárkivel találkozgatott volna. – Az öreg indián láthatóan erősen kutatott az emlékei között. – A szurdokhoz viszont rendszeresen kijárt! A vadőr említette, hogy egyszer ő is összefutott ott anyáddal, még régebben, mielőtt be nem költözött Seannal a városba. Akkor mesélte el nekem ezt, amikor segített egyszer cipekedni, és én elújságoltam neki, hogy hazalátogat a lányom.
– Talán tud valamit – csillant fel Jali szeme, ahogy nagyapja szavait hallgatva lázasan dolgozni kezdett az agya. Az öreg vállat vont, a messzeségbe meredt, mintha onnan olvasná ki a szavait.
– Nem tudom. Honnan tudná ennyi év távlatából, hogy esetleg látta-e anyádat valakivel lenn a városban találkozgatni? – Végigsimított a fiatal lány sötét, csillogó hosszú haján. – De nincs az, amit az idő ki nem forgat, kicsikém!
– Igen, ez örök igazság – fújta ki egy nagy sóhajjal Jali, aztán talpra ugrott és visszatért a serpenyőhöz.
– Ígérem, megtanulok mindent, de akkor is kell valami meló, nagyapa – folytatta félbemaradt jövőterveit Jali. – Tudsz valamit ajánlani? Mik itt a lehetőségek?
– A benzinkútnál, vagy a kocsmában. Dunkinéknál, biztos kell egy szorgos kéz, a pultnál, vagy a konyhán. A fiúk is, be szokott segíteni nekik. Vagy a műhelyben, a benzinkútnál. Az is a kocsmához tartozik, az övék.
A lány elmosolyodott, a válla felett hátranézett nagyapjára.
– Dunkin itt, Dunkin ott – mondta, mint egy mondókát, közben a szemét forgatta – Nem kell máris összeboronálnod senkivel, nagyapa!
– Nagyon rendes jóravaló gyerek! Tanul, mellette dolgozik, és segít a szüleinek is – hadarta a fiú dicséretét, az öreg.
– Akkor megígérem, hogy nem töröm el a kezeit – kacsintott Jaliyah. – Rendben?



Jali megfogadva nagyapja tanácsát, felkereste Dunkinék benzinkútját.
Magas, széles vállú, mosolygós fiú közeledett felé, Cody hatalmas volt messziről is, de ahogy elé ért, szinte felé tornyosult.
– Codiac Dunkin – mutatkozott be, olajos kezét beletörölte a szintén maszatos rongyba, mielőtt a lány felé nyújtotta volna.
– Jaliyah G. Crabb – mondta kurtán Jali, és elfogadta a feléje nyújtott kezet.
Cody tekintete végigsiklott a törékenynek tűnő fiatal lányon, amivel sikerült zavarba is hoznia Jaliyaht. Tekintetében viszont semmi hitetlenkedés nem volt, amivel megkérdőjelezte volna, Jali motorokhoz való hozzáértését.
– Mikor tudnál kezdeni? – kérdezte a legnagyobb természetességgel.
– Szabad kapacitású munkaerő vagyok. Akár most azonnal. – Jaliyah a vállai közé húzta a nyakát.
– Klassz – mondta Cody, széles vigyorra húzott szájjal – Van egy motorblokk, ami szét kéne kapni.
Jaliyah a délelőttöt a szerelőműhelyben töltötte, este pedig már a Dunkin kocsmában állta a pultnál a rohamot. Mosta a poharakat, bontotta a söröket, törölte a pultot. Nem hitte, hogy ennyi ember össze tud verődni, egy erdei kisvárosban működő vendégházban.
Valóban bőven van itt munka – ismerte el magában két vendég kiszolgálása közben Jali. Maga sem gondolta volna, hogy épp csak ebédet készíteni fog hazaugrani és aztán már tárt karokkal várják is vissza.
A fiatal nő végigvezette tekintetét a vendégeken, miközben mosta a poharakat a pultnál. Az egyik sarokban fiatalok nevetgéltek, a másikban munkából hazafelé tartó kollégák. Közben négyfős társaság is érkezett, szobát vettek ki. Motoros bandának tűntek, de meglepően fegyelmezetten viselkedtek. Ami egyébként elmondható volt az összes vendégről, és Jalinak ez fel is tűnt. Annak ellenére, hogy elég tarka, főleg bizalmatlan külsejű egyének gyűltek össze, semmi rendbontás, kötekedés, de még csak hangos szó sem történt. Mindenkin egy kimért távolságtartás, fegyelem volt megfigyelhető.
Jali szinte tarkóján érezte, hogy valaki egy jó ideje már figyeli. Újabb szennyes poharakat tett a mosogatóba, s aztán már nem bírta megállni, hogy ne forduljon meg.
Cody magasodott fölé, s ahogy Jali megfordult a fiatal férfi a lány mellett újabb szennyes edényeket csúsztatott a mosogatóba, miközben szolid mosollyal nézett a szemébe.
– Kedveled a farkasokat? – kérdezte váratlanul a fiatal férfi. Jaliyah homloka kérdőn ráncba szaladt, ahogy felnézett rá, aztán megértette kérdését.
Tuti kiszúrta az anyajegyemet, és mint mindenki más is tetoválásnak hiszi – futott át a felismerés a lányban.
Ha le volt engedve a haja nem is látszott, de most, hogy hanyag összevissza kontyba volt, magasan feltekerve majdnem a feje tetején, így feltűnt. A tarkója és a jobb füle között volt, a fekete árnyalataival egy tetoválásnak nézett ki, főleg, hogy egy farkas mancs nyomát ábrázolta.
– Anyajegy – morogta az orra alatt Jali – Nem tetkó. Anyámnak a lapockáján volt ilyen, de valamivel nagyobb és barna.
– Vagány!
A lány akaratlanul elmosolyodott Cody kisfiús lelkesedésén, de amikor keze elindult, hogy megérintse, feléledt benne túlzott védekező reflexe. Csak egy pillanatra húzta fel az ajkát figyelmeztetőn kivillantva fogait, s egy határozott gyors mozdulattal elütötte a fiatal férfi kezét. Az egész villámgyorsan játszódott le, Cody az ütés helyét dörzsölte, kikerekedett szemekkel meredt rá, aztán fürkészőre vált a tekintete.
– Ne haragudj – hadarta kissé szégyenkezve Jali, tudta, hogy erősre sikerült az ütés. – Ez valami gyerekkori beidegződés nálam, reflexszerűen jön. Bocs! Nem akartalak bántani, csak már herótom van tőle, hogy aki eddig meglátta, rögtön hozzá akart nyúlni – magyarázta láthatóan idegesen a lány. – Nem viselem el, ha matatnak. – Már ahogy kimondta a szavakat rájött, talán másképp kellett volna fogalmaznia. Cody kétértelmű mosollyal lazán leengedte a kezét, közben megrázta, megmozgatta ujjait, tekert egyet a csuklóján.
– Hát az, szar ügy – jegyezte meg egy szemöldökrántással, miközben látszott, hogy vissza kellett fognia, hogy ne szélesedjen vigyorba a szája.
Jali nagy levegőt vett, hogy válaszol, visszavág, de ahogy felnézett a felé magasodó férfire, aki felvont szemöldökkel várta, hogy megszólaljon, elnyelte mondanivalóját. Tudta, hogy jobb, ha visszavonulót fúj a helyzetből, hiszen Cody nem viselkedett annyira szemtelenül kétértelműen, hogy megbántsa őt. Így egy zavart halvány mosollyal Jali lehajtotta a fejét és visszafordult a mosatlan edények felé.
Miután lejárt a Vendégházban a műszakja, még kisétált a szurdokhoz.
Kiállt a szakadék széléhez, karját összefonta mellén, s élvezte, ahogy az éjjeli szél az arcát simogatta. Úgy érezte, mintha repült volna. Eszébe jutott, amikor anyja arról mesélt neki, hogyan hívta őt mindig az apja, Homero.
„Kicsi sólyom madaram”
Repülni, mint a sólyom! Milyen csodálatos érzés is lehet! – gondolta, s elfogta a mérhetetlen szabadság érzése. Lehunyta a szemét és átadta magát ennek. Szinte látta, ahogy suhant alatta a táj, és érezte, ahogy ő vitorlázva repül felette.
– Hogy tudtad mindezt itt hagyni, anyu? – suttogta, mélyre szívta a finom, erdei levegőt. Aztán újra, és újra, telhetetlenül töltötte meg vele a tüdejét, úgy szívta magába, mint aki drogozik.
Érezte, hogy most nincs egyedül, mintha valaki megint figyelné. A válla felett hátrapillantott, fürkészte a sötétséget maga mögött. Aztán újra lehunyta szemeit, egyé vált az éjszakai erdővel, a hangjai, a neszek valamivel jobban felerősödtek. Ugyanazokat a puha lépéseket hallotta, mint amikor szétszórta anyja hamvait. Tompán ropogtak a lehullott, elszáradt levelek. Lassan nyitotta a szemét, s mintha csak igazodott volna a sötétséghez, már látta a dolgok körvonalait, így felfedezte a fák között tanácstalanul ácsorgó állatot is. Hallotta a lélegzetét, miközben egyre jobban kibontakozott az alakja, ahogy leszegve a fejét őt nézte.
Jóval nagyobb volt egy szokványos farkastól, vagyis amit eddig Jali valaha is látott életében. Azokkal állatkertben találkozott, vagy a tévében látta, amik lényegesen kisebbek voltak ettől a példánytól. Gyönyörű volt, ahogy a fekete keveredett a barna és az arany árnyalataival a szőrén. Jali érezte, az állat mérhetetlen zavarodottságát, bizonytalanságát és érdeklődését. Nyugtalanul, hol felült, hol lehasalt, topogva többször megfordult a tengelye körül, s mindezt hihetetlen halkan.
Más talán nem hallotta és nem érzékelte volna ezt az állatot a sötétben, de Jali igen, és biztos volt benne, ha nagyapja ott lett volna, akkor ő is. A fiatal nő már kamaszkorában megtapasztalta, hogy többet érez, mint mások. Erős és egyértelmű megérzései voltak, események és emberekkel kapcsolatban is. Megmagyarázhatatlanul ráérzett mit gondolnak és milyen a jellemük. Eleinte ő maga sem hitt saját magában, de aztán megtanulta, elfogadni és bízni a belső érzéseiben. Neki aztán bárki mondhatott bármit, érezte a szavak mögött megbúvó tartalmat, érzést. Lassan megbarátkozott ezzel a képességével, elfogadta, bár nem mindig szerette.
Tudta, ha teljes testtel felé fordulna, elszaladna az állat, vagy talán neki is ugrana. Amennyire zavartnak érezte - mint aki az őrület határán van, mintha önmagával vitatkozna -, biztosra vette, hogy nem kiszámítható. Így inkább úgy tett, mintha nem is venne tudomást a jelenlétéről, de felkészült minden izmával, egy esetleges támadásra.
Mielőtt hazaindult volna kis kuckójába, még felpillantott a fára, ahová anyja urnáját akasztotta a hátizsákban.
Mi lenne, ha használnám a hátit? Talán megismerné a gazdája! Bevonzanám vele, felkelteném a figyelmét – indultak el a gondolatok a fejében, de aztán lemondóan, egy nagy sóhajjal, el is engedte fellelkesült ötletét.
Anyám kívánsága az volt, hogy ott legyen, hát akkor ott is marad. Ezen a fán, ahol őt visszaadtam a természetnek – sóhajtotta, s tenyerével megpaskolta a fa törzsét, mint egy jó házőrzőét, mikor megdicsérik.
– Vigyázz rá – suttogta a fának, egy félmosollyal, aztán indult haza.
Otthon zenét kapcsolt a telefonján. A szobáját a Four Circles of Life dallama töltötte be.
Lehunyt szemmel hallgatta az indián kántálást, a dobok hangja alatt. A mellkasában érezte a dübörgésüket. Olyan érzés volt, mintha sólyomként szállt volna a felhők felé, még a szelet is érezte az arcába vágni, mint ott kinn a szurdoknál. Lenn, az erdők lombkoronái gyönyörű, zöldes-barna árnyalatban keveredtek. A patakok kőmedrei aljáig lelátott, halak hasították kígyózó testükkel a kristálytiszta vizet.
Imádta a dob hangját. Kellemesen elfáradt, és szerette ezeket a zenéket hallgatni.
Elaludt.
Filmszerűen, peregtek előtte a képek, mint látomások közeledtek, aztán távolodtak. Látta az anyját, fiatal nőként a szakadék pereménél állni, ahogy hosszú sötét haját arcába fújta a szél. Valamivel odébb a fák közül, valaki figyelte. Érezte benne a fájdalmat, de a zavarodottságot nem. Aztán váltott a kép. Kylei a fűben ült, mellette egy férfi, viszont nem látta az arcukat, mert háttal ültek. A fák közül egy fekete-sötétszürke cirádás farkas lépdelt elő, a két ember alakja már sehol nem volt a tisztáson, hanem két farkas váltotta fel. A sötétszürkéhez csatlakozott egy másik, szinte fekete, s játékos kergetőzésbe kezdtek, amiből egyre intimebb együttlét kezdett kibontakozni. Az állatok párzását fel-felváltotta két ember szeretkezésének gyengéd, mégis szenvedélyes pillanatai. Összemosódtak a képek.
Jali mellkasába leírhatatlan fájdalom mart. Szeméből elindultak a könnyek, zokogott…
Lelkében meghatározhatatlan fájdalommal, sírva ébredt álmából.
Kinyitotta a szemét, még mindig érezte a szorítást a torkában, a remegést a gyomrában, a mellkasában. Rengeteg gondolat cikázott a fejében, miközben törölgette szeméből a könnyeket. Pislogott az ablakon túlra a sötétségbe. Fogalma nem volt mennyi lehetett az idő, meddig aludhatott. Lassan ülésbe tolta magát az ágy szélére, elgondolkodva figyelte a lábait, miközben szórakozottan mozgatta a lábujjait. Aztán egy mély sóhajjal kísérve lassan felállt, az asztalhoz ballagott, vizet öntött magának. Tenyerébe is locsolt belőle, s jólesőn frissítve magát, végigsimított az arcán, nyakán, tarkóján, aztán úgy döntött, kimegy a friss levegőre.
Homeró pipázva ült, a kis tábortüze mellett. Amióta Jali itt volt, megtapasztalhatta, hogy az öreg indián rendszeresen ücsörgött kinn a tűz mellett, és lehunyt szemmel pipázott. Lekuporodott vele szemben, figyelte, ahogy csukott szemmel szinte áhítattal szívta faragott pipáját. Nem volt benne biztos, hogy megszólíthatja, nem akarta megzavarni semmiben.
Az idős ember nem nézett fel, de a halvány mosoly, keskenyre húzta szemét, sarkában még több ránc jelent meg.
– Nem tudsz aludni?
– Nem igazán – húzta félre a száját a fiatal nő, hangosan fújta ki a levegőt. Egy száraz gallyat dobott az izzó parázsra.
– Álmodtam – motyogta Jali a feléledő tüzet bámulva.
– Elmondod? – Nagyapja kérdésére Jali apró bólogatásokkal felelt.
– Fura volt. Sírva ébredtem tőle, pedig maga az álom egyáltalán nem olyan volt, amihez rossz érzéseknek kellene társulnia. Sőt – a lány arcán zavart halvány mosoly jelent meg, ahogy felidézte magában a két ember intim együttlétének pillanatait.
Az öreg tekintetét unokájának szegezte, megemelve szemöldökét jelezte, hogy ebből még nem igazán tudta meg, hogy miről szólt az álom, mi zaklatta fel őt ennyire.
– Láttam anyámat a szurdoknál – kezdte Jali – és, hogy valaki figyelte őt a fák közül. Nem láttam ki vagy mi volt, de fájdalmat éreztem. Szomorúságot. Aztán anyám beszélgetett valakivel egy tisztáson, de annak sem láttam az arcát, háttal ültek. Végül összezavarodtak a képek. Hol futkározó farkasokat láttam, hol egy párt, akik éppen… – Jaliyah fel-felpislogott nagyapjára, megköszörülte a torkát.
– Kötelékbe léptek?
– Hát azt nem is tudom pontosan, te mit nevezel ennek. – A fiatal nő nagy levegőt vett és kimondta: – Szeretkeztek.
– Értem – bólintott az öreg, aztán elmerengve belebámult a tűzbe.
– Én pedig nem – vágta rá Jali határozottan. – Egy ilyen álomtól nem kéne ennyi fájdalmat éreznem. Ez kellemes dolog, nem pedig borzalmas. A férfi nem megerőszakolta a nőt. Nagyon is akarták mindketten – magyarázta nagyapjának Jaliyah.
Az öreg láthatóan elmerült a gondolataiban, elmerengett az emlékeken, aztán nehéz sóhaj hagyta el a mellkasát.
– A legnagyobb fájdalom lehet az kicsikém, ha mindketten tudják, hogy nem tarthat sokáig – dünnyögte Homero.
Jaliyah arca kisimult a felismerés döbbenetétől.
– Ha tudják, hogy reménytelen – suttogta, hangosan folytatva nagyapja gondolatait a nő.
Döbbent csend telepedett a tűz köré melléjük.
– Az apámat láthattam? – kérdezte végül Jali, mire Homero tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát.
– Anyád, azért lett orvos, mert gyógyító képességekkel született. Te ezt nyilván örökölted tőle kicsikém. Te is legalább olyan tisztán érzel, mint ő – mondta az öreg indián, hangja nyugodt volt, búgott, úgy hangoztak a szavai, mintha egy mesébe kezdett volna. – Hallgass a megérzéseidre!
Jali egy észrevétlen mozdulattal bólintott, hiszen ezt már maga is megtapasztalta. Nem mondott újat a nagyapja, csupán megerősítette benne mindazt, amit eddig csak sejtett. Vannak képességei, és az a sok kusza furcsa érzés sem véletlen, amit sokszor érez, és nehezen tud kezelni.
– Tudott anyám alakot váltani? – kérdezte váratlanul Jali, mire az öreg indián fürkészően szegezte neki a tekintetét, amivel szinte meg is adta unokájának a választ. – Fel tudta venni egy farkasét? – ostromolta tovább a hihetetlennek tűnő kérdéseivel Jali a nagyapját.
– Az alakváltásnak több módja van. Hogy mennyire vagy tapasztalt és érett erre, attól is sok minden függ. Farkassá?
 – Igen! Az álmomban, anyám és az a másik, hol farkas volt hol ember. Gondolom akkor anyám tudott alakot váltani, nem?
Homero lehajtotta fejét, a pipájával kezdett foglalatoskodni. Kitisztította, aztán újra tömte és meggyújtotta. Látszott, hogy közben a gondolatait rendezgette.
– Ő volt az én kicsi madaram – dünnyögte az öreg, szeme telefutott könnyel.
– Sólyom! – szakadt fel Jaliból a felismerés. – Sólyommá tudott alakulni, igaz?
Az öreg indián bólintott:
– Azért szeretett a szurdoknál lenni.
Jali elnehezült légzéssel hallgatta nagyapja szavait.
Hát ezért éreztem! Mintha repülnék! Éreztem anyám érzéseit! A fájdalom! Istenem, mennyire szerethette azt a férfit! Akkor mégis miért, ment vissza a városba? – kavarogtak a gondolatok a fiatal nő fejében.
– Akkor az apámat láthattam álmomban? – kérdezte bátortalanul Jali.
– Meglehet – bólintott az öreg.
– Nem láttam az arcát! – ráncolta dühösen a homlokát Jaliyah. – Akkor az apám is valami mentális erővel bíró ember lehet? Sámán, mint te, nagyapa? Farkassá váltak mind a ketten!
Az indián rezzenéstelen arccal hallgatta a szavait, térdére engedte kezeit, a pipát morzsolgatta. Előtte volt az a szörnyű éjszaka, amikor a vadőr segíteni hívta őt. Soha előtte még nem látott olyan szerzetet, csak gyerekkorában hallott történeteket, de akkor közel érezte a halált.
– Azért, mert még nem láttál mindent, nem biztos, hogy nem létezik – dünnyögte az orra alatt Homero. – A legendáknak mindig van valóságalapjuk. Gyerek voltam még, amikor az apám a tűz mellett mesélte, amit neki annak idején az anyja. Már ki tudja hány szülő adta át gyermekének a történetet, ami abba az időkbe nyúlt vissza, amikor őseinket rezervátumokba kényszerítették és a telepesek a földekért legyilkolni is képesek voltak családokat.
– Szájról szájra terjedt? Akkor ki tudja mennyit változhatott a történet, mi igaz belőle és mi eltúlzott mese?! – Jali hangjában volt némi hitetlenség.
– Fehér fiúgyermek volt, az erdőben talált rá a törzs egy játszadozó kislánya, ruhátlanul. Befogadták. Az Adahy nevet adták neki, ami annyit jelent: az, aki az erdőben lakik. A fiatal lány és Adahy között gyengéd érzelmek alakultak ki. Ahogy elkezdődött az üldöztetés és a népírtás, Adahy államokon át kísérte a lányt, amíg biztonságba nem tudta. Sokszor farkassá átalakulva védte őt.
Jaliyah ajka zavart mosolyra húzódott.
– Nagyapa! Most ezzel azt akarod mondani, hogy léteznek farkasemberek? – kishitű kérdésére a fiatal nő nem kapott szóbeli választ nagyapjától, csupán egy jelentőségteljes, sokatmondó pillantást. – Na neee! – Jali hitetlenkedve nevette el magát, legyintett. – Felnőttem nagyapa, nem tudsz ilyen rémtörténetekkel ijesztgetni! – kacagta, de a nevetése zavart mosolyba szelídült, ahogy az öreg szobormerev arccal nézett vissza rá. – Emberből farkas, farkasból ember – suttogta, amit álmában is látott. – Azt mondod, van ilyen?
– A lányt, akiről meséltem, Orendának hívták – folytatta Homero. – Orenda annyit jelent, mágikus erő. Ezt a gyógyító erőt örökölte édesanyád, és te is, kicsikém. A fehér kisfiú, akit pedig Orenda bekísért a faluba, az a farkaskölyök volt, akit Owle, a bátyja talált és hazavitt még régebben. Orenda a te ősöd volt, Jaliyah és a saját szemével látta, ahogy a farkasból fiú lett, de senkinek nem árulta el, csak Owlenak. A két testvér titka maradt. Aztán Orenda megöregedett és elmesélte a történetét a gyermekeinek, azok pedig az övéiknek. Így szállt ez utódról utódra. Egy ilyet aztán én is a saját szememmel láttam – suttogta az öreg indián, mintha attól tartott volna, hogy valaki talán épp most is figyeli őt és azonnal halállal bünteti, amiért kifecsegte a titkot.
 – Te láttál ilyet? – kérdezte döbbenten Jali, Homero némán, összeszorított ajkakkal bólintott.
– Mikor? Hol? Milyen volt? – ömlöttek unokájából a kérdések, de az öreg többet nem akart beszélni róla. Olyannyira nem, hogy a fejét rázogatva jelezte unokájának, hogy nem mond többet.
– Segíts nekem, nagyapa! – Jali felpattant és az öreg indián elé térdelt, szinte belekapaszkodott a reszketeg kezekbe. – Félelmetesen érzem néha magam! Félek magamtól! – mondta könyörgő tekintettel Jaliyah. – Valami nincs rendben velem és tudni akarom, hogy mi az!
– A vadőr kért akkor segítséget – bukott ki a sámánból. – Azt mondta egy beteg farkas. De nem egy közönséges állat volt! Éreztem rajta, aztán meg is tapasztaltam!
– A vadőr? Aki látta anyát a szurdoknál? – Homero csak bólogatva válaszolt. – Talán jobban ismerte anyát, nem csak egy futó találkozásból – gondolkodott hangosan Jali. – Mi lenne, ha megkérdezném őt?
– Ne! – szakadt fel az öregből, elkerekedett szemekkel. – Eszedbe ne jusson!
– Miért? Ő talán, tudhat valamit. Nem? Egyszerűen odamennék, és megkérdezném.
– Kellő körültekintés nélkül, nem ajánlatos. Nem tudom, Maximus hová tartozik. Sok különös dolog van erre. – Homero rettegett félelemmel gondolt vissza arra a lényre, aki a rácshoz húzta őt, és a lángoló zavarodott tekintetére. Attól a naptól fogva már nem volt benne biztos, hogy McGinty is nem-e tartozott az ilyen lények közé. Őszintén féltette tőle az unokáját.
Jali homlokát ráncolva hallgatta nagyapját, miközben volt egy olyan érzése, hogy sokkal többet tud, mint amit elárult neki. Pár perccel ezelőtt még Jali úgy gondolta beszél az öregnek a farkasról, akit egy ideje már érez, hogy figyeli őt, de aztán úgy döntött egyelőre még hallgat róla. Látta nagyapján a félelmet, nem akarta még ennél is jobban megrémiszteni. Nem akarta, hogy elkezdjen aggódni érte, hiszen ő nem érezte magát veszélyben.
– Megyek – fújta némi gondolkodás után – Holnap korán kelek. – Ahogy felállt még visszahajolt az öreghez, és puszit nyomott az ősz fejére – Jó éjt, nagyapa!
– Álmodj szépet, kicsim! – mondta a tűzbe merengve Homero.
Ahogy Jali újra a szobája magányába húzódott, elindultak a gondolatai. Megrohanták a találgatások, a képek. Felkuporodott az ablak alatti szófára, s a párkányra könyökölve nézet bele a sötétségbe, a fák közé.
Mi van, ha az sem közönséges farkas, akit már kétszer is éreztem? Mi van, ha ez a karmám? Ami anyámnak is. Egy farkasember. – Állát az öklére támasztotta.
Mi van, ha most is itt lapul a fák között, és figyel? – a gondolatra is végigszaladt a hátán a hideg. Eszébe jutottak, nagyapja iménti szavai. Lassan óvatosan elhúzódott az ablaktól, és behúzta a sötétítőt. Fázósan fonta össze a karját a teste előtt a vállait markolva. Elhátrált az ablaktól, de még mindig a függönyt nézte.
Tisztán érezte kinn annak a zavart lénynek a jelenlétét.
Vagy ő lenne az apám? Azért figyel és követ engem? Azért érzem anyám fájdalmát, mert történt vele valami? – zakatoltak a gondolatok a fiatal nő fejében.



Jali megreszelte a gyertyát, visszatekerte, indította, és nézte, hogy kap-e szikrát. Annyira belemerült a munkába, hogy észre sem vette az alakot, aki már jó ideje, figyelte őt. Nagyot fújva a sokadik próbálkozás után, úgy döntött, pihenteti a dolgot. Olajos kezét szakadt farmerjába törölte, felkarjával elsöpörte a szemébe lógó tincseket, ahogy felegyenesedett a félkész motor felől. Megfordult, s minden izma összerándult, ahogy szinte beleütközött a közvetlen előtte magasodó, fakóbarna, jéghideg tekintetű, masszív testalkatú férfibe. Az mozdulatlanul meredt rá, mint egy ugrásra készen álló ragadozó.
– Bocs – biccentett pár másodperc után, szája sarkában ott bujkált egy visszatartott, félmosoly. – Elbambultam, ahogy néztelek.
– Cody kinn van a kútnál – mondta Jali, kezét abba az irányba lendítette.
– Tudom – bólintott lapos, kimért pillantással, aztán ő is arra nézett, majd újra Jalira. – Ő mondta, hogy ide jöjjek. Crabbet keresem.
– Én vagyok.
A fiatal férfi a válaszra, végignézett a Jaliyahn, elég lassan, és alaposan végigmérve.
– Te fogsz lelket lehelni a motoromba? – vonta fel a szemöldökét az idegen hitetlen mosollyal.
– Nincs lelke? – kérdezett vissza, ugyanazzal a gúnyos hangnemmel Jali, mint amit a férfi használt.
Bármennyire is volt jóképű az idegen, legalább annyira ellenszenves is volt Jalinak. Nagy önuralomra volt szüksége a fiatal nőnek, hogy ne legyen vele még ettől is csípősebb.
– Akárcsak nekem – vonta fel vigyorogva a szemöldökét a férfi. – Belém is lehelhetsz – provokálón közelebb hajolt Jali fölé – egy kis lelket.
Jaliyah inkább nem válaszolt, mert legszívesebben ütött volna. A városban ezt a pimasz közelséget már nem viselte el, és most sem. Közönyös arccal elnézett mellette, aztán határozott mozdulattal ujjbegyeit szegezve a férfi mellkasának eltolta őt az útból. Érzett némi ellenállást, nyilván az erejét próbálgatta az idegen, így Jali nem finomkodott. Amaz végül utat engedve neki ellépet előle, de utána fordult és alaposan végigmérte őt, ahogy elhaladt mellette.
Jali legszívesebben bepancsolt volna neki egyet, de nem akart már az első napokban rossz benyomást kelteni, nem akart „problémás” lenni, mint ahogyan sokszor emlegették. Így inkább mélyebben és lassabban vette a levegőt, hogy higgadjon, bár felkészült arra is, ha férfi keze megmozdul utána, akkor ő biztos, hogy eltöri. Hallotta, nem csak utána fordult, de lassan követni is kezdte, miközben azt is érezte, hogy folyamatosan őt nézi. Rettenetesen zavarta és dühítette.
A cicababák után csorgasd a nyálad, te seggfej! – bosszankodott magában Jali.
– Cody nem is mondta, hogy Crabb egy csaj – törte meg a feszült csendet a magabiztos idegen.
– Kellett volna? Szerelőt kerestél, nem?
– De. – Mélyről jött ez az egy szó, mintha nem is a torkában keletkeztek volna a hangok, hanem a mellkasában. Ráadásul Jali már a nyakában érezte a férfi leheletét, ahogy az megszólalt.
Hogy a büdös francba?! – az indián vérvonallal rendelkező fiatal nő dühösen húzta össze a szemöldökét, s ahogy fordult már lendült is a keze. Az idegen meglepő gyorsasággal kapta el a csuklóját, mint aki már előre számított a mozdulatra. Jali feje felé tekerte a karját s a falhoz nyomta az ajtó mellett, mielőtt még kiléphetett volna rajta. Jali minden izma belefeszült a szabadulásra tett kísérletbe, de támadója hihetetlen erősen tartotta a legkisebb erőlködés nélkül. Egészen közel hajolt hozzá, mire Jaliyah elfordította a fejét, s már a térdét lendítette, hogy ágyékon rúgja, mire azt is rutinosan hárította, s a combjaival a nő lábait is a falhoz szorította.
– Most azonnal engedj el! – parancsolta Jali dühösen fújtatva, bár már saját magának is nevetségesen hangzott követelése. Tagadhatatlanul érezte az erőfölényt, amit a városban a környezetében, eddig senkitől nem tapasztalt.
A férfi ajka mosolyra húzódott.
– Jó az illatod – morogta, s mélyen szívta be, ahogy végighúzta az arcát Jali nyakának vonalán.
– Gondolom! – fújta a félig indián nő, csak a szavaival tudott visszavágni. – Egy ideje a kocsi alatt izzadok. Csodás lehet! – Nekifeszült ugyan többször is, de acélbilincsként tartották a kezek.
– Nem láttalak még itt. Nem rég jöttél, igaz?
– Engedd el, Kieran! – csattan ostorként egy ismerős hang. Cody elszánt tekintettel, határozott léptekkel közeledett. A mosolygós vidám fiút, Jali ilyennek még nem látta. A tenyérbemászó kliens, lassan elhúzódott tőle, a magasba emelte kezeit, olyan megadás jeleként.
– Nem bántottam.
– Nem is ajánlom! Takarodj ki! – Cody szavai parancsként pattogtak. Kieran lassú, kimért mozdulattal az ajtó irányába fordult, és engedelmesen elindult. Ahogy fordult, hosszan fúrta tekintetét a nőébe. Jali pedig állta, nem nézett félre; és meg mert volna rá esküdni, hogy a világosbarna szemekben, mintha borostyánsárga fény örvénylett volna egy pillanatra.
– Eszedbe se jusson! – morogta fenyegetően Cody, ahogy elhaladt mellette. Végig követte a tolakodó vendéget pár lépéssel mögötte, teljesen a kocsijáig.
Jali csak aztán kezdett el remegni, amikor már magára maradt. Pillanatok alatt szertefoszlott az a magabiztossága, hogy meg tudja magát védeni. Nézte a két távolodó fiatalembert, akiken már nem is látszódott az előbb incidens feszültsége. Jali gyűlölte, hogy remegett a keze, amikor beletörölte a nadrágjába. Könnyebb volt a szívének, hogy csak úgy magában, de még dühösen Kieran utána sziszegte:
– Hogy törjön el a kezed, te rohadék!
Arra számított a legkevésbé, hogy a szerelőműhelyben fogja érni ilyen inzultus és nem a kocsmában. Ott valahogy mindenki olyan fegyelmezetten viselkedett. Eszébe jutottak nagyapja szavai, aztán a buszon látott fiatal férfi intenzív barna, örvénylő mély tekintete, meg a villanás a Kieran szemében.
Milyen emberek laknak erre? Itt valamiért, mások az erőviszonyok. Össze kell kapnom magam, rá kell edzenem a fizikai erőlétemre – futott át Jali agyán, szinte ő maga hallotta, ahogy most erősen és hangosan vert a szíve. Percről-perce gyűlt benne az eltökéltség, hogy nem hagyja magát megfélemlíteni. Valami, mintha felszabadult volna benne, ahogy ezeket a gondolatokat kiengedte magából. Elmúlt a remegés, a félelem, csak a szilárd eltökéltség maradt, és mérhetetlen felszabadult érzés a mellkasában.