KAVICSBÓL SZIKLA - 1

A finom, gyakorlott ecsetvonások nyomán, gyönyörű női arc került a vászonra, egy fotó élethűségével. Tim Neary, sötét kávébarna szemének kritikus pillantásával nézegette munkáját. Közelebb hajolt, visszább lépett, hol az ecsettel, hol ujjbegyével igazított rajta. Tökéletesre akarta barátnője, Cheryl portréját, hiszen a születésnapjára készült a legnagyobb titokban.

Tim egy mély sóhaj kíséretében, a kezében lévő ecsetet beletörölte ujjaitól megfosztott, festékfoltokkal tarkított ingjébe, miközben homlokát ráncolva még mindig a képet méregette. Az asztalhoz hátrált, laza csuklómozdulattal dobta rá a palettát, tenyeréből kiengedte az ecseteket. Tíz ujjal túrta hátra a füle mögé simítva vállig érő, sötét, szinte fekete haját. Szakállát vakargatva, tekintetét végigjáratta a festékes flakonokkal, keverőtálakkal túlzsúfolt asztalon, beleturkált a rendetlenségbe, odébb pöckölt néhány üresre kinyomott festékes tubust. A gyors leltárt lezárva nagyot sóhajtva hangosan fújta ki a levegőt, tenyerét az agyonhasznált szintén festékmaszatos farmerjébe törölte. Annyira bele tudott merülni az alkotásba, hogy mindenről elfeledkezve használta törlőrongyként azt, amit éppen viselt. Önkéntelen mozdulat volt ez. Akkor is így tett, ha a munkahelyén éppen grafittal rajzolt és az ujjbegyével dörzsölte össze az árnyalatokat. Ilyenkor gyakran kerültek arcára, ruhájára foltok, csíkok, akár egy kisgyermekre, amikor alkot.

Karórájára pillantott, aztán a falon lógó - nem kicsit - porlepte, kakukkos órára. Annak ellenére, hogy a mechanikus kismadár kinn rekedt az ajtaján kívül, maga az óraszerkezet még működött. Ellenőrizte a két időt, ami öt perc eltérést mutatott. Szándékosan volt a karórája előbbre állítva, mert hajlamos volt késni. 

A gyors leltár, és időegyeztetés után, úgy döntött meglátogatja barátja művészeti hobbiboltját, pótolni az elfogyott festékeit.

Kifelé tartva a garázsból átalakított műterméből, megszabadult az ujjatlan ingtől, s hanyagul dobta a ruhadarabot a szék felé, nem törődve azzal, hogy nem sikerült pontosra a célzás. Az ing nagyobb része  az asztalon landolt, újabb foltokat szerezve ez által a palettára kinyomkodott festékektől.

Cheryl pont akkor érkezett a lépcsőház ajtajához, amikor Amy éppen nekilendült, hogy felegyensúlyozza új lakásába, a személyes dolgaival megpakolt dobozok egy részét. Cheryl, válla felett hátra dobta hosszú fekete egyenesre vasalt arcába omló haját, s egy hangos „Helló!” után azonnal megszabadította új munkatársnőjét terhének felétől. Egyfolytában csacsogott, ahogy felfelé haladtak a lépcsőn.

– Látod? Én mindig pont jókor jövök! – dicsérte magát egy cinkos kacsintással, mintha az előtte haladó kollegina látott is volna ebből valamit.

Egy sokatmondó halvány mosollyal kísért pillantás volt csak, ahogy Amy válla felett hátra nézett rá.

– Éppen csak erre jártál? – kérdezte gyanakvóan.

– Úgy is mondhatjuk. – Cheryl hanyagul rántott a vállán. Két szó között kifújt rágógumijának pukkanását felerősítették a lépcsőházi üres falak.

–  Szervezem a szülinapi bulim! Tényleg! El ne felejtsd! Számítok rád! – hadarta. Szavait, most nem tudta élénk kézmozdulatokkal kísérni, csomagokkal volt tele. Ezt ellensúlyozta azzal, hogy a szemét forgatta, grimaszolt, miközben beszélt. Imádott új embereket megismerni, ismeretségeket kötni, barátokat szerezni. Bár még nem sokat tudott új munkatársnőjéről, de buzgón törekedett ezt a hiányosságot bepótolni. Rá jellemző volt, hogy úgy viselkedett mindenkivel, mintha már régóta ismernék egymást.

Az ajtóhoz érve Amy, a dobozok takarásától, vakon ügyeskedte a zárba a kulcsot. Ahogy megnyitotta az ajtót, lábával bentebb lökte, majd félreállt.

–  Kerülj beljebb!

Cheryl titkos vágya teljesült ebben a pillanatban. Végre láthatta, barátnője egyedül helyreállított lakását. Tekintetét végigvezette a szűk, rövid folyosón. Pár lépés után szeme elé tárult a nem túl tágas, de otthonosan berendezett nappali. Lerakhatta a dobozokat, így felszabadultak testbeszédre született kezei. Nagy levegőt vett, hogy újra belefogjon hosszas csacsogásába. Lendületesen dobta szét kezeit, fordult, tekintetét körbevezette a nappali falán. Lelkes lendülete a pillanat tört része alatt eltűnt, arcára fagyott a mosoly, a levegő is megakadt a torkán, mikor meglátta a falon, a számára nem csupán az összefolyt színektől ismeretlenné vált, félig kész, falfestményt.

–  Ez itt volt? – szakadtak fel belőle a szavak hihetetlen magas hangon.

Amy zavart, szégyenkező pillantással vonogatta a vállát, közben a dohányzó asztalra csúsztatta a dobozokat.

–  Nem – fújta. – Ezt én kreáltam. Egy Valejo lett volna, csak… megfolyt – vallotta be, közben tekintetét végigvezette az itt-ott halomba pakolt dobozokon. Odalépett az egyik kupachoz, bontotta a gondos ragasztást a doboz tetején. Miközben kutatott benne, sűrűn füle mögé simította, egyébként rövid, szőkésbarna haját. Mivel nem találta, amit keresett, másik dobozt bontott. Felcsillantak a szemei, ahogy kezébe akadt, ami után kutatott. A Valejo album lapjai közé egy ecset volt beszúrva könyvjelző gyanánt, így azonnal a kívánt képnél nyílt ki.

Cheryl felé mutatta:

–  Ennek készült.

A magas karcsú, hibátlannak mondható idomokkal rendelkező nő, csak egy futó pillantást vetett a képre, aztán alulról megütögette a színes album kemény fedőlapját.

–  Ez Timnek is megvan – motyogta az ajkát biggyesztve Cheryl, majd lassú sétálgatásba kezdett. Semmi nem kerülte el a figyelmét, a legjelentéktelenebb dolgokon is mohón legeltette a szemét. Hogyne! Hiszen nagyon kíváncsi természet volt és most végre alaposan körülnézhetett.

–  A festménnyel kapcsolatban talán tudok segíteni – jegyezte meg egy vállrándítással, közben fel-felfogott néhány apróbb tárgyat, megforgatta, jól szemügyre vette aztán, visszahelyezte. Úgy viselkedett, mintha csak egy boltban nézelődne.

–  A térről, ahol utcai zenészek is szoktak játszani, nyílik egy kis sétálóutca – kezdte az útbaigazítást s belevetette magát az egyik fotelba –, ott van egy kis művészeti bolt. Tim is ott szokott vásárolni. Egyébként Jake, akié a bolt, Tim haverja – magyarázta, élénk kézmozdulatokkal kísérte szavait. – Nehéz eltéveszteni a srácot! Alacsony, szemüveges, mexikói ponchót szokott viselni. – Cheryl miközben beszélt, úgy mutogatott, mint aki activity-showban szerepel. – Nagyon rendes! Ha ott vásárolsz, tuti tanácsokkal is ellát téged. Hivatkozz rám – széles mosolyra húzta a száját –, vagy inkább Timre.

Tim a frissítő tusolás után, csípőjén körbetekert törölközőben állt a szekrény előtt. Soha nem válogatta össze tudatosan a ruhadarabokat, hogy mi illik egymáshoz és mi nem. Erre ott volt a barátnője Cheryl, aki buzgón megtette helyette. Tim ragaszkodott a kényelméhez, és képes volt addig hordani egy-egy kedvenc ruhadarabját, amíg anyja le nem imádkozta róla, hogy már azért ideje lenne néha ki is mosni azt. Az ilyen apró családi vitákat kiküszöbölvén vásárolt mindig több darabot abból, ami elnyerte a tetszését. Így volt vagy egy tucat fekete és szürke ujjatlan trikója, amit kedvére váltogathatott.

Fekete póló, bőrmellény, mustárszínű nadrág és az elmaradhatatlan western csizma. Így lépett ki a szobájából. A vállig érő haját soha nem szárította, csak egy hajgumival, vagy egy gumis alátéttel fogta össze, ami meg esetleg kilógott oldalt és tarkóban, attól a hajnyírógéppel szabadult meg. Baseball sapkát csapott a fejére, aminek sildjét a tarkójára fordította, olajzöld szemének szemtelenül lázadó tekintetét pedig a Lennon-szemüveg sötét lencséje mögé rejtette.

Így indult útnak, tartásában hanyag eleganciával, ráérősen sétálva, élvezte a napot, a langyos szellőt.

Jake művészeti boltjában több volt ő, mint egy törzsvásárló. Olykor szívesen ugrott be helyette a pult másik oldalára is, ha Jakenek valami halaszthatatlan dolga akadt. A cégtáblát és a helyiség dekorációját is Tim készítette, nagy-nagy lelkesedéssel, önzetlen barátságból. Csodabogár pedig türelmes barát volt. Minden merész és őrültnek tetsző dolgot ráhagyott Tim fantáziájára.

Jake, régebben ugyanabban a tetováló szalonban dolgozott, ahol Tim. Egy teamhez tartoztak. Aztán megtörtént a majdnem halálos kimenetelű baleset az egyik baráti hegymászós kirándulásuk alkalmával. Jake a mélybe zuhant, s bár csodával határos módon életben maradt, a munkáját már nem tudta folytatni. Olyan sérülést szenvedett, hogy annak is örült, hogy újra járni tudott. A kezeit viszont már nem volt képes ugyanúgy használni, mint annak előtte. Hálát adott az égnek azért, hogy bár rendellenesen, torz görcsbe meredve álltak az ujjai, de nem kellett amputálni a kezét. Fél arcán az izmok sem úgy engedelmeskedtek, mint a másik profilján, de ez kölcsönzött neki egy sármos félmosolyt. Tudta, hogy eltorzult kezei a betévedt vásárlókban első látásra visszatetszést, döbbenetet vagy undort válthat ki, hiszen többször látta ezeket a reakciókat az arcokon, így egy mexikói poncho alá rejtette azokat.

Amíg a kórházban feküdt, mindenki nagyon együttérző és segítőkész volt vele, aztán lassan elmaradoztak az egykori barátok, bandatagok. Sokáig Tim sem kereste a társaságát. Az idősebbik Neary fiú viszont egy nap mégis úgy döntött, megnézi hogyan éli hétköznapjait a régi barát. Megdöbbent, hogy Jake-et nem magába roskadva találta, hanem lelkesen takarítgatva egy lepukkant kis helyiséget. Timet magával ragadta Jake lendülete, akaratereje, és a tervei. Amiben csak tudott segített a fiatalembernek megvalósítani a kis művészeti bolt megteremtését. Kiengedte a fantáziáját, amikor telefestette a falait, a plafont, egy tenyérnyi helyet sem hagyva kihasználatlanul. Misztikus és képzeletbeli alakok, félig emberi, félig állati lények, szépek és rémisztőek egyaránt. A képek pedig úgy illeszkedtek s folytak egymásba, hogy aki megpróbálta kibogozni - hol az eleje és hol a vége -, órákra is a boltban ragadt a mennyezetet és a falakat bámulva. Volt rá példa ugyanis, hogy csak azért tértek be Jake boltjába, hogy az egyedi az egész helyiséget betöltő freskót megcsodálhassák. Jake pedig még viccelődött is ezen, hogy majd belépőt fog szedni, mert nézelődni lassan többen jönnek be hozzá, mint vásárolni.

Most sem volt nagy forgalom. Tim viszont mindig megtalálta itt azt, amire szüksége volt, hiszen Jake a rendeléseinél maximálisan figyelembe vette barátja kívánságait, igényeit.

Tim, kellemes mély hangján többször is hangosan köszöngetett, mivel az ajtók felett lengedező kis kolompok hangjára Jake nem jött elő a hátsó kuckójából. A hangos üdvözlés viszont megtette a hatását, mert Jake visszaszólt neki.

– Itt vagyok hátul! Ha sietsz, csak válogass, de ha nem, akkor segíthetnél!

Tim félfenékkel átcsúszott a pult tetején, és a szűk gyenge világítású kis folyosó falát végigkopogtatva elindult a hang irányába.

– Hellóka! – Tim körbepillantott a túlzsúfolt, talpalatnyi helyen, közben napszemüvegét feltolta a baseball sapkájára.

– Te magasabb vagy. Feltennéd oda? – Jake a fémállvány legfelső polcára mutatott, aminek eléréséhez nem volt elég csupán egy ember magassága, ahhoz mászni is kellett. Csodabogár meg sem várta barátja válaszát, s a laposra hajtogatott kartondobozokat, amiben az áruk érkeztek, határozott mozdulattal Tim felé tolta. A fiatalember alpinista rutin híján, húszas éveinek virtusával vette fel a harcot a magassággal, és az adott helyen már alaposan felhalmozott hasonló kartondobozok sokaságával.

Kellemetlen, de elviselhető fájdalommal kezdett el lüktetni a bal alkarja. Olyan érzés volt, mintha izmai megrövidültek volna könyökének belső hajlatában, amitől nem tudta rendesen kinyújtani a karját sem. A fejét ingatta, ahogy gyömöszölte be az újabb adag göngyöleget a kupac közé, amiket Jake buzgón adogatott fel neki.

– Öregem, ha ez egyszer innen megindul, a katasztrófavédelem sem talál meg alatta – morogta az orra alatt Tim. Még vetett egy utolsó pillantást elvégzett munkájára, miután elfogytak a lentről érkező dobozok, aztán megvizsgálta mennyire stabil a kupac. Mikor végzett, a két szemközti állványzatba felváltva kapaszkodva, óvatosan kezdett leereszkedni. Kissé ügyetlennek érezte bal karját a mozdulatok közben. Minden egyes karnyújtásnál olyan volt, mintha húzta volna a görcs a kezét. A fájdalom végigfutott az alkarján, tenyerének külső élén, elerőtlenítve gyűrűs és kisujját, s ezzel együtt a fogását is. Bele-bele nyilalt a vállába, közben olyan érzése volt, mintha láthatatlan bilincs szorította volna a csuklóját. Leérve, két tenyerét összeütögetve próbált megszabadulni az összeszedett portól, aztán megmozgatta karját, ujjait, átnyomkodta a vállát. Tompultak az előbb érzett kellemetlen görcsös tünetek.

– Mi a fenének neked ez a rengeteg üres doboz? – morogta az orra alatt baráti dorgálással Tim, közben ökölbe szorította és nyitotta a tenyerét, fogásának erősségét próbálgatva. Jake aggódva kapott barátja csuklója után, vizsgálgatva forgatta a kezét.

– Csak nem vágtad meg? – A fiatalember nem sokáig vizsgálgathatta a művészkezet, Tim mosolyogva húzta vissza.

– Nem – válaszolta kurtán, miközben masszírozó mozdulatokkal végignyomkodta alkarját –, de az lehet, hogy megrántottam.

Jake megveregette Tim vállát.

– Egyébként meg nektek gyűjtöm, hogy legyen mibe pakolnotok Cheryllel, ha majd költöztök. – Jake cinkos biztatással kacsintott Timre, majd a fejével is intett: – Na, gyere!

Tim ugyan nem válaszolt barátja megjegyzésére, de a mély sóhaj és az arckifejezés nem arról árulkodott, hogy felhőtlenül boldog lenne jelenlegi kapcsolatában. Vegyes érzelmekkel viseltetett az összeköltözés tervével kapcsolatban. Igaz látott benne előnyöket is, de minduntalan elbizonytalanodott.

Csodabogárból pedig ömlött a szó, ahogy elindultak a szűk folyosón az eladótér felé, aztán pakolászni kezdett a pulthoz érve, tett-vett, de egy percre sem hallgatott el. Tim már nem igazán figyelt rá, mit is hadart össze a barátja, a polcok között sétálgatva a festékek és ecsetek között válogatott, amiért eredetileg is elindult a kis boltba. Azért, hogy meg ne sértse Jake-et, néha hümmögött, bólogatott, és amikor barátja felnevetett ő is így tett.

– Pár percre elugranék. Maradnál addig?

– Tessék? – kapta fel a fejét Tim, kizökkenve a válogatásból.

– Mondom, elmennék. Maradnál addig? – ismételte meg a kis ember, szemébe lógó frufruja mögül, vastag, fekete keretes szemüvege fölött kipislogva. – Bár amilyen itt a forgalom – húzta félre a száját Jake, ujjával fentebb tolta horgas orrnyergére a szemüvegét, aztán sután rántott a vállán.

– Rendben, menj csak – dünnyögte Tim az orra alatt, fel sem nézve, csak a kezével tett egy tessékelő mozdulatot. Még hallotta a kis kolompokat, ahogy Jake kilépett az ajtón, miközben ő tovább kutakodott, nézelődött, leguggolt az alsó polcokhoz. Annyira belemerült tevékenységébe, amit elősegített a bolt nyugodt csendje is, hogy bár hallotta a tompa kolompoló hangot, de mintha a tudatáig nem jutott volna el, hogy vevő érkezett a boltba.

Amy körbepillantott az első látásra üres helyiségben, tekintetével a Cheryl által ajánlott Jake-et kereste. Lassú léptekkel elindult az eladópult felé, közben nézegette, meg-megforgatta a polcon sorakozó festékes tégelyeket. Végül pár másodperces várakozás után döntött, s megemelve hangját, nagyot köszönt.

A hangos köszönés visszarántotta Tim elkalandozott figyelmét a vállalt feladatához.

– Segíthetek? – kérdezte készségesen, ahogy állásba pattant a polc túloldalán.

Amy a legkevésbé sem számított arra, hogy szinte közvetlen előtte a semmiből felbukkan valaki. Önkéntelenül úgy megrándultak az izmai, hogy az akaratlan mozdulattal le is vert pár tubus festéket a polcról. Másodpercek alatt történt minden. A férfi pár lépéssel a polc másik oldalán termett mellette, s szinte egyszerre hajoltak le a szétgurult holmikért. Amy enyhe remegést érzett a lábaiban az előbbi hirtelen ijedtségtől.

– Jajj, bocsánat! – szabadkozott elnézést kérő mosollyal Tim, közben gyors mozdulatokkal igyekezett felkapkodni a fiatal nőt megelőzve a szétgurult tubusokat. – Megijesztettem? Nem  akartam!

Amy zavarban volt, kissé szégyellte, hogy így megrettent.

– Nem történt semmi – hadarta egy mély lélegzetvétellel, amivel igyekezett lassítani felgyorsult szívverését. Átfutott arcán egy halvány mosoly, ahogy belegondolt: ha jobban megijed, talán ösztönösen még ütött is volna. Nála ez egy akaratlan reakció volt.

Nézte a férfit, aki még mindig pakolászott, kapkodva rakott mindent a feltételezett helyére, mert Tim igazából csak találomra tette vissza a levert holmikat.

Baseball sapka, copfba fogott sötét, félnedves haj, fülbevaló. Se szemüveg, se poncho, amiről Cheryl beszélt, és egyáltalán nem alacsony! – konstatálta magában Amy, miközben lopva szemügyre vette a boltban tartózkodó egyetlen férfit.

Ez nem Jake! – jött a tárgyilagos felismerés a megfigyelés után.

Tim megszokott mozdulattal törölte kezeit a nadrágjába, ahogy feleegyenesedett a nő előtt.

Egy pillanatra mindkét emberben megakadt a levegő, kiürült az agy, gondolataikat rendezve, zavart mozdulatlanságba dermedve nézték egymást.

Tim hihetetlenül sötét szemének tekintete tőle megszokottan végigsiklott az előtte álló nőn. Amynek elsőre egészen más jutott az eszébe, mint amiért valójában jött, a hosszú és koromfekete szempillák láttán, amivel Tim férfi létére rendelkezett.

Ó a francba, nem cserélhetnénk szemet?! – eresztette el, de csak magában.

– Miben segíthetek? – kérdezte Tim megtörve a csendet.

– Jake? – szaladt ki Amy száján a kérdés, amit azonnal meg is bánt, főleg, hogy a férfi kérdőn húzta fel a szemöldökét.

Jake-et keresi?! Ismeri Jake-et?! Jakenek nincs sok barátja, azokat pedig ismerem! Ellenben őt, még soha nem láttam – zakatoltak a gondolatok a férfi agyában.

Tim újra és újra végignézett a nőn, valami megmagyarázhatatlanul zavarta őt, de nem rossz értelemben.

– Nem – válaszolta végül. – Ő, elugrott pár percre. – Tim sután lendítette a kezét az ajtó irányába. – Addig én állom a frontot.

Amy rövid gondolkodás után úgy döntött, tesz egy próbát, talán az ismeretlen - aki bár nem volt Jake - mégis tud neki segíteni. Nagy levegőt vett és belefogott az alkalmi eladó elé tárni a felfestményénél felmerülő problémáját.

Tim pedig, ahogy hallgatta és nézte a fiatal nőt, egyre jobban a hatása alá került a kedves mosolynak, a lelkesen csillogó szemeknek, az apró fintoroknak. Miközben figyelte őt, évszázados elvei - miszerint egy nő csak akkor gyönyörű, ha hosszú, sötét hajzuhataga van, magas, karcsú, és egzotikus kisugárzású, mint egy vad nagymacska - pár perc alatt összeomlott. Ott állt előtte egy olyan nő, akinek rövid szőkésbarna haja, fiatalosan kócos volt, hosszú frufrujának rakoncátlan tincsei belelógtak a homlokába, már-már eltakarva a vidám csillogású sötétkék szemeket. Volt rajta ugyan smink, de annyira minimális, hogy Timnél ez már a nincs kategóriába tartozott. Nem volt nádszál karcsú, hanem inkább sportos. Nem is olyan ruhát viselt, ami precízen követte testének vonalát, még jobban kiemelve az idomait. Fehér póló volt rajta, és egy bokáig érő, elől végig gombos, kantáros, fekete szoknya. Tim tekintete leragadt a nő ajkánál, ahogy beszélt. Nem volt szexisen telt, de elég érzéki ahhoz, hogy átvillanjon a férfi agyán:

Milyen lehet megcsókolni?

Tim amúgy is hadilábon állt a kormeghatározással, de ha most azt mondták volna neki, hogy aki előtte áll az egy tinédzser, még azt is elhitte volna. A flörtökre és kalandokra könnyen kapható fiatalember olyat tapasztalt magán, mint eddig még soha. Szinte hallotta a saját szívverését, a gyomrában és kissé lentebb szorítást érzett. Már nehezen tudott koncentrálni a nő szavaira. Gondolatai egészen máshol jártak.

– Szóval tudna segíteni? – A kérdés visszazökkentette Timet. Sűrű pislogással kísért mély, hangos sóhajjal igyekezett összpontosítani a vevő problémájára, nem pedig a személyére. A torkát köszörülgetve próbálta rendezni a gondolatokat a fejében, miközben színészi képességeit latba vetve olyan arcot vágott, mintha a válaszon gondolkodna.

Pfú, basszús! – Ez volt az első reakciója a testén átfutó érzésekre, a fejében megfordult gondolatokra, és az elé villanó képekre, de ez is csak magába fojtva.

– Szabad kérdeznem, hogy mit fest? – Tim őszinte érdeklődéssel tette fel kérdését, kíváncsi volt a nő művészi ízlésvilágára. A tetoválószalonban már szinte rutinja volt abban, hogy ránézésre tudta mit ajánljon egy-egy kliensének. Most viszont teljesen tanácstalan volt, hiszen még azt sem nézte volna ki a nőből, hogy egy falifestményt vállaljon be a lakásába, nem még azt, hogy ő maga fogjon neki.

Amy zavart, kedves mosollyal vállat vont.

– Egy Valejo-t.

Timet első hallásra meghökkentette a válasz. Pár másodpercig kissé csodálkozó tekintettel nézett a nőre.

– Ismerem a festőt – bólintott a fiatal férfi, akit határozottan öregbített a szakáll.

Miközben Tim a pultra pakolt festékek árát ütötte a pénztárgépbe, Amy a mennyezet festményeit nézegette, sőt mi több gyönyörködött benne. Tim sűrűn pillantott fel a nőre, de csak lopva, s mindig gyorsan elkapta a tekintetét, ahogy Amy megmozdult, nehogy lebukjon, hogy őt nézi. Igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy ő a munkájára figyel, ami nagyon is a nehezére esett jelen pillanatban. Egészen más gondolatok kavarogtak a fejében.

Valejo?! Wao! Mi lehet a felszín alatt? – morfondírozott magában, s sokadjára nézett végig a fiatal nőn.

– És melyik festményét?

Amyt tagadhatatlanul lenyűgözte a bolt mennyezetén és falain végigfutó freskó. Úgy válaszolt a férfi kérdésére, hogy a fejét forgatva, egyfolytában a térhatású és misztikus alakokat nézegette.

– Az Angyal-t.

– Ismerem a képet. A hálószobába festi? – szaladt ki Tim száján akaratlanul, ajka visszafogott halvány mosolyba rándult.

– Nem – vágta rá azonnal Amy. – A nappaliba. Van egy Valejo albumom, abból festem.

– Nekem is vannak Valejo albumaim – mondta lelkesen Tim, felcsillant a szeme, az apró közös pontra.

Amy az elhangzott mondatra a férfinek szegezte a tekintetét.

„Ez Timnek is megvan.” „Tim is ott szokott vásárolni. Egyébként Jake, akié a bolt, Tim haverja.” „Ő, elugrott pár percre. Addig én állom a frontot.” – tódultak az információk Amy fejében, s lassan mint egy puzzle darabkái össze is álltak benne.

Tim?! Ő lenne Tim? Cheryl hapsija?! Tuti! – Amy teljesen megfeledkezett arról, hogy már mióta nézheti a felismerés gondolatával az arcán, a férfit. Zavart pislogással köszörülte meg a torkát, miután tudatosult benne, hogy a kávébarna szemek viszont rászegeződtek. Figyelmét gyorsan visszairányította a freskóra.

– Ez gyönyörű! – szakadt fel belőle őszinte csodálattal.

– Köszönöm – mondta egy félmosollyal Tim.

– Csak nem, maga festette?

– De, én.

Amy közben már pakolta táskájába a vásárolt holmit a pultról.

– Egyedül? Meddig dolgozott rajta? Ez rengeteg idő lehetett! – indultak meg elismeréssel a szavak Amyből.

Tim a sok kérdéstől teljesen felvillanyozódott, hogy végre megindult közöttük az ismerkedő beszélgetés, amit a legnagyobb örömmel folytatott is volna, de sajnálatára az ajtó felett himbálódzó kis kolompok hangja megzavarta ezt.

Jake alaposan felpakolva érkezett vissza és szabad kéz hiányában a könyökével és lábával igyekezett ajtót nyitni maga előtt. Amy azonnal készségesen lépett oda segíteni a férfinek, aki miközben behátrált, zavart mosollyal köszönte meg neki.

Amy egy vidám „Viszlát!” után lendületesen fordult ki az ajtón.

– Hogy boldogultál? – kérdezte vidáman Jake a távozó vevő után pillantva.

Tim arcára kis gödröcskét rajzolt a titokzatos vigyor, majd azonnal Jakenek szegezte kérdését.

– Ki volt ez?

Jake döbbenten pislogott vissza rá.

– Honnan tudjam? Te szolgáltad ki.

– Mert konkrétan téged keresett!

– Engem? – Jake értetlenül meredt Timre.

– Igen! Azt kérdezte: „Jake?”

– Most láttam először!

– Név szerint téged keresett. Rám nézett és látszott rajta, hogy tudja, hogy én, nem te vagyok – erősködött tovább Tim.

– Megmondanám, ha ismerném, de nem ismerem!

Tim látva barátján, hogy igazat mond, szomorúan konstatálta magában, hogy ezen a vonalon nem fog megtudni semmit a fiatal nőről. Vett egy mély levegőt, amit hangosan fújt ki, ahogy szemére húzta a Lennon-szemüvegét, aztán könnyed mozdulattal fordult át a pulton.

 – Talán még utolérem! – vonogatta a szemöldökét, mire Jake csak legyintett.

A kapkodás eredménye az lett, hogy a nagy lendülettel nyitott ajtó visszapattant Tim saját lábáról, ami alaposan arcon is vágta.

– A francba! – eresztette el a fiatal férfi. Karját futtában sajgó arcára szorította, miközben folytatta útját. Még az ajtót is nyitva hagyta, amit aztán Jake a fejét csóválva ment becsukni utána.

Hiába kereste a nőt a tekintetével az utca forgatagában, az lett volna igazán a csoda, ha meg is látta volna. A csoda azért pár másodpercig csak megtörtént, amikor megpillantotta őt a megállóból elinduló busz ajtajánál, ami a piros lámpához közeledve ugyan lassított, de megállásra nem kényszerült, mert mire odaért szabad jelzést kapott. A forgalomba elvegyülő busz végül elrabolta a nőt a szemei elől.

Egy lemondó, mélyről jövő sóhaj, azán vágott egy fintort. Tim még ott állt nem sietett megmozdulni. Kezét a lüktetően sajgó szemöldökére szorítva, tekintetét hosszú másodpercekig abba az irányba engedte, amerre a jármű beleveszett a messzeségbe.

Dühös volt, mert tehetetlennek érezte magát a jelen helyzetben.

Talán soha többé nem látom – villant át az agyán őszinte csalódottsággal.

Ennek bizony nagy volt a valószínűsége, hiszen kiderült, hogy Jake egyáltalán nem ismeri, neki pedig nem volt alkalma a beszélgetésben addig a pontig eljutnia, hogy valami elérhetőséget kért volna tőle. Hogy miért is? Mert úgy érezte, oly annyira felkeltette érdeklődését a nő, hogy szerette volna jobban megismerni.