FÉLVÉREK IV - AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 14

 

Adele vegyes érzelmekkel nézte a íróasztala lapjára kiterített papírokat, amin Dechant leletei voltak. Lánya szavai zakatoltak a fejében, hogy a férfi vizsgálati eredményei szerint nem is ember.

Ki lehet az apja? Miféle idegen szerzet? – gondolatait mély sóhajjal kísérte, miközben végső elhatározással vette magához a telefonját, hogy felhívja távolban élő párját.

– Igen, Adele? – Bastian már a második kicsöngés után felvette a telefont, mintha csak a hívásra várt volna. A késői idő ellenére egyáltalán nem olyan volt a hangja, mintha most ébredt volna a telefonra.

– Csak nincs valami baj? – kérdezte a férfi, hangjából érződött az aggodalom.

– Nem tudom – sóhajtotta Adele, miközben rengeteg gondolat volt a fejében és hirtelen azt sem tudta melyikkel kezdje. – Van itt valami, ami téged is érdekelne. Vagyis gondolom, hogy érdekelne.

– Hallgatlak.

– Te is tudsz a másfajta létformákról, akárcsak édesapád. Otthon vagytok ebben a témában. Lenne itt valami… vagyis valaki és nem tudjuk beazonosítani, hogy mi lehet. A vizsgálatok eredményei semmivel nem azonosak.

– Veszélyes?

– Nem igazán tudom.

– Hogyan vizsgáltátok akkor? Boncoltátok?

– Nem! Ő él! Beleegyezett a vizsgálatokba.

– Akkor együttműködő – állapította meg Calchas.

– Igen, annak tűnik…de attól még aggódom – sóhajtott egy mélyet Adele.

– Miért?

– Bonyolult – köszörülgette a torkát a nő. – A DNS vizsgálatokból kiderült, hogy a lányomnak elég közeli vérszerinti rokona. Vagyis a húgom lányának.

Bastian minden izmában megfeszült. Eddig kényelmesen már az ágyában feküdt, de most lassú, kimért mozdulattal felült. Ő is tudta, hogy Dorothy prikolics felmenőkkel rendelkezik. Nagyon is ismerte azt a kapszulát, amit már régóta, rendszeresen postáztak neki.

– Milyen ágon?

– Nem az én családi ágamon. Apai ágon. – Adele az ajkát harapdálva várta a férfi reakcióját, hiszen Bastian is beleásta magát a másfajta létformák tanulmányozásába. Ismerte Dorothy történetét, és hogy ki az apja. A férfi légzése kihagyott a bejelentésre, szívverése felgyorsult.

– Hol van az illető?

– Itt nálunk. De nagyon diszkréten kell kezelned, Bastian! Nem árulhatod el, hogy Dorothy egy kliensének kiadtam neked az eredményeit. Nem szeretném lerombolni a lányom hitelét, megbízhatóságát.

– Persze! Ez természetes! – Calchas közben ledobta magáról a takarót és siető léptekkel elindult az asztalon heverő laptopjáért.

– El tudnád küldeni nekem a vizsgálatok eredményét?

– Igen. Itt vannak a kezembe. Akár most azonnal.

– Nagyon jó! Szóval prikolics és valami ismeretlen keveréke?

– Igen, és ez az ismeretlen nagyon ijesztő!

Adele kezében a papírokkal a dolgozószobájába sietett, bekapcsolta a skennert, az asztali gépet, és hozzáfogott átküldeni Dechant leleteit.

Bastian a vonal másik végén izgatottan várta azokat.

– Ijesztő az ismeretlen? – kérdezte a férfi halvány mosollyal az ajka szegletében.

– Igen! Mert semmi emberi nincs benne! – szakadt fel a nőből, hangja megremegett.

Ahogy megjelentek a képernyőn a beszkennert lapok, Bastian a tekintetével már át is futotta őket.

– Istenek az égben! Ez nem lehet! – suttogta, s egyre izgatottabban olvasta az érkező adatokat. Vett egy mély lélegzetet, mellkasa beleremegett, ahogy lassan kiengedte.

– Ki vagy te? – suttogta, mintha csak attól tartott volna, hogy valaki meghallja.

Dechantnek egészen máshol jártak a gondolatai, nem azon, hogy kivédje Talan gyakorló támadásait, pláne, hogy meg is jegyezze őket. Robert soha nem az volt aki következetesen figyelt volna magára és alakította volna a jövőjét és az életét. Nem igazán voltak konkrét céljai. Élt a pillanatnak. Nem tervezett, csak úgy meglovagolta az épp adott lehetőségeket és alkalmakat. Az elmúlt idők eseményeiből viszont Ginger tagadhatatlanul belé égett. Sokszor olyan intenzíven rátört és magával ragadták a fiatal lányhoz kötődő emlékek, hogy még az érzéseket is újra átélte, amibe szinte beleborzongott.

– Helló! Ne kalandozz el! Hol jár az eszed?! – szólt rá megemelve a hangját Talan.

– Sehol – hadarta a férfi, zavartan kerülte tanítója tekintetét. – Csak elbambultam – motyogta.

– Hát ne bambulj el! Élesben, az életedbe is kerülhet!

– Oké! Rendben – bólogatott kelletlenül Dechant. – Lehet elölről?

Talan biccentett, majd kezdő pozícióba állt. Eszébe jutott, amikor Ivan tanította őt a börtön falai között. Kemény edzésekkel nyüstölte, és gyakorlásaik sokszor véresen és fájdalmasan végződtek, hiszen a fehér vadász egyáltalán nem kímélte őt.

Döntött.

Egy gyors mozdulatsorral rendellenes helyzetbe csavarta tanítványa karját, aminek a végén Dechant csuklója ropogva érte el csontjai töréshatárát. Robertet ez olyan váratlanul érte, hogy csak egy nyögésre futotta, s döbbenten pislogott Talanra, aki hideg szigorral nézett vissza rá.

– Eltörted a csuklómat! – emelte meg a hangját hitetlenkedve Dechant – Ezt most miért? – nyögte, óvatosan próbálta mozgatni sérült végtagját.

– Az ellenfeleid sem fognak veled finomkodni – válaszolta rezzenéstelen arccal az Őrző. – Ha átalakulni nem is tudsz, de gyorsan gyógyulni, igen! Amúgy, így arra is rá fogsz jönni, hogy azt is tudod irányítani, milyen tempóban regenerálódj – magyarázta Talan.

– Téged is így tanítottak? – vetette oda félvállról Robert, haragos daccal a tekintetében.

– Nem – rántott a vállán a szakrális őrző, s arcára halvány cinikus mosolyt rajzolt a visszaemlékezés, s mielőtt Dechant vissza nem vágott egy „Na ugye!”-val, még hozzátette: – Speciel a csuklómat nem törte el, de bőven volt min gyakorolnom az öngyógyítást. – Nagy levegőt vett és megeredt a nyelve a felvillanó emlékektől. – Tele voltam vérző, mély sebekkel ahogy a testvérem tanított, és még akkor sem kímélt amikor a földön voltam.

Dechant fölényesen húzta félre a száját.

– De jó, hogy nekem nincs ilyen testvérem – morogta az orra alatt.

– Én viszont szeretném, ha még élne! – vágta rá azonnal Talan, szívébe újra belé mart a fájdalmas emlék, hogy tudatlanul ő maga oltotta ki az életét. Egy pillanatra felvillant előtte Ivan elhomályosuló tekintete, ahogy elhagyta az élet, ahogy látta benne, hogy mennyi mindent mondana még neki…

– Sőt! Szerencsére semmilyen testvérem nincs – kontrázott rá tovább Dechant.

– Ezt, azért én nem jelenteném ki a helyedben – biccentett Talan. – Fogalmad nincs ki az apád, igaz? Ennyi erővel akár lehetnek valahol minimum féltestvéreid.

Dechant nagy levegőt vett, hogy visszavág, de erre nem tudott mivel. Lassan engedte ki a levegőt a mellkasából, nem folytatta tovább a szavak párbaját. Ökölbe szorította kezét, párszor körzött a csuklójával.

– Rendben vagyok, folytathatjuk – dünnyögte, amire Talan helyeslően bólintott.

Dechant nem volt hozzászokva a kemény edzésekhez. Bár kitartó volt és nagyon tudott küzdeni - hiszen ezek kellettek neki eddigi élete során a túléléhez -, de soha eszében sem volt még külön edzeni a fizikumát. Mindig úgy védte meg magát, ahogy éppen tudta, nem volt ebben sem képzett. Ha elkerülhetetlen volt verekedett, nem pedig harcolt. Igazából soha nem is érdekelte a közelharc. Így most sem igazán figyelt Talan tanácsaira. Eljutott a tudatáig, hogy tanítója, mentora folyamatosan beszélt hozzá, de a szavak értelmét és mondanivalóját szelektálás nélkül engedte el.

Talan annak ellenére, hogy látta a fiatal férfin az érdektelenséget, mégis kitartóan osztotta meg védencével a tapasztalatait. Az őrző hasonlóan próbálta tanítani Dechantet, mint annak idején őt, Ivan.

– Előnyben vagy! – fakadt ki Dechant egy újabb sérülés szerzése után. – Neked karmaid vannak! Eleve fegyver a kezed!

Robert közel a harminchoz legalább olyan flegma és zárkózott stílussal rendelkezett mint ő annakidején kamasz korában.

– Elfáradtál? – Talan kérdésére Dechant csak egy hanyag vállrándítással válaszolt.

A szakrális őrző egy darabig szótlanul figyelte, ahogy Robert sebeit vizsgálgatva állt fel a földről, majd döntött. Ivan jutott megint az eszébe, és amikor megkapta tőle a karambitokat, hogy azok legyenek a karmai…

Talan a fejével intett tanítványa felé, hogy kövesse őt a helység sarkában lévő asztalhoz.

– Úgy gondolod fegyverrel jobban boldogulsz? Válassz! – Talan kezét az asztalon sorakozó fegyverarzenál felé lendítette. Dechant semmitmondóan legeltette a szemét az asztalon sorakozó különböző formájú és méretű késeken. Talan bízott benne, hogy valamelyiknél látni fog Robert szemében érdeklődést. De ez elmaradt. Aztán egy mély sóhajjal kivett, egy Ivantól megörökölt karambithoz hasonlót a kések közül.

– Én ezt ajánlanám – mondta és Dechant felé nyújtotta. – Azt mondtad nem tudsz átalakulni. Márpedig ha összeakadsz egy olyan ellenféllel aki karmokkal rendelkezik, igazad van, nem árt ha neked is vannak.

– Ez? – Dechant hangjában volt némi lekicsinylő hangnem, de azért elvette a felkínált kést. Forgatta, felületesen vizsgálgatta. Nem szakértő szemmel, de külsőre tetszett neki a formája, a fogása.

– Két kezem van. Úgy lenne logikus ha kettő lenne belőle – csúszott ki Robert száján. Maga sem tudta miért, gyorsan el is hallgatott.

–  Igen, jó meglátás. – Talan ajka halvány elismerő mosolyra húzódott. – Én pont ezért csináltam magamnak ilyet, párban. Van belőle kettő, de ha érdekel megmutatom, hogyan kell és megcsinálhatod a sajátodat.

–  Jó lesz ez – billentette a fejét sután Robert és pillanatnyi várakozás után elvette a két karambitot az asztalról, miközben olyan tekintettel nézett Talanra, mintha azt kérdezné: „Ezt most tényleg elvehetem?” Őszintén meglepte, hogy tanítója csak úgy adott neki fegyvert, amit magánál is tarthatott. Nem ehhez szokott.

–  Mára végeztünk, pihend ki magad, lazulj – Talan egy félmosollyal vállon veregette a sebekkel tarkított láthatóan elfáradt tanítványt. Robert csak biccentett, s a késeket a kezében forgatva kisétállt a szobából. Az ajtóban Dorothy mellőzte el. Ahogy ő kilépett, a nő ráérősen sétált be.

–  Már végeztetek?

–  Igen.

–  Hogy haladtok?

Talan vágott egy „Nem is tudom” fintort.

–  Azt hiszem vele nehezebb dolgom van, mint Ivánnak volt velem anno.

–  Ez tuti elhiszem – vágta rá azonnal Dorothy.

Talan arcán széles vigyor terült el.

–  Tudom, te nagyon nem bírod őt.

–  Igyekszem – szabadkozott a nő. – Ám nem győzlek figyelmeztetni, hogy próbáld őt tárgyilagosan, ésszel pártatlanul megítélni. Ne legyél vele elfogult! Ő, nem te vagy! Nagyon nem, Talan! Kiszámíthatatlan és nagyon szélsőséges a viselkedése!

–  Dothy! Hallod is amiket mondasz? – vigyorgott az őrző. – Mintha rólam beszélnél.

–  Nem! – vágta rá Dorothy. – Ő az egyik pillanatban arrogáns, flegmán magabiztos, a másik pillanatban egy bűnbánó, visszahúzódó, csendes és sajnálatra méltó. Te, ha bűnbánó voltál is, egyáltalán nem arra játszottál, hogy megsajnáljanak. Akkor is nyers voltál és …

–  Bunkó – szúrta közbe Talan.

–  Igen – bólintott Dorothy. – Szóval, ő más! Én inkább egy manipulatív személyiségnek tartom. Vigyázz vele! Veszedelmes taktikázó. Te egyszerűen nem tudtál hazudni. Inkább összeszorított szájjal hallgattál, de nem hazudtál. Ő szemrebbenés nélkül megteszi. Vagy agresszív, vagy a másik empátiájára próbál hatni. A hallgatása és a visszahúzódó viselkedése mögött nem zárkózottság van, hanem akkor megfigyel és felépíti magában a stratégiáját. Kiszámíthatatlan. Ő soha nem fog másra gondolni, csakis magára.

–  Te most teljesen egy gonosz, rosszindulatú, önző és aljas személyiséget írtál le.

–  Inkább egy ravasz róka, mint egy magányos farkas.

–  Dorothy…

–  Akkor csak gondolkozz a te józan eszeddel!

Talan már meg sem próbálta meggyőzni a nőt, a saját meglátásáról. Halvány mosollyal az arcán hallgatta őt tovább.

–  Egész életében magára volt utalva, és soha nem érezte magát fizikailag olyan erősnek, hogy kiálljon magáért. Ide-oda csapódott, bujkált, lopott. Vagyis berendezkedett a jelleme egy taktikus túlélő módra. Mindig a győztes és az erősebb oldalára állt, meghúzódott a védelmükben, vagy kihasználta ha megsajnálták. Így volt, vagy nem? Ezeket a tényeket nem tagadhatod!

Talan arckifejezése lassan megváltozott. Ezekkel az érvekkel valóban nem tudott ellenkezni.

–  Dédelgesd csak és tanítsd, de vigyázz! Azzal, hogy megosztod vele minden tapasztalatod, teljesen kiadod magad egy profi taktikusnak. Nehogy aztán az ő keze által halj meg, Talan!

–  Tessék?

–  Csak gondolkozz el kérlek azon, amiket most mondtam! – Dorothy szemében őszinte aggodalom volt, és végre Talanon is azt látta, hogy szöget ütöttek a férfi fejébe a szavai.

Feszült, nyomasztó csend ereszkedett a szobára. Sirah, imént elhangzott szavai a beavatkozás mellékhatásaival és végkimenetelének bizonytalan esélyeivel kapcsolatban gyászos, torokszorító érzést ültetett el az érintettekben.

– Nagyon sajnálom – fújta szavait a nő egy mély sóhajjal. Ahogy tekintete Chyntia és Greko között járt, az ő szívét is gyötörte az, ami most az előtte ülő párt sújtotta.

Nem tudok átalakulni és még az elmém is megzavarodik… Talán sikerül átalakulnom, de zavart elmével és emlékek nélkül… Nem lesz teljes az átalakulás, és az elmém is megbomlik… – zakatoltak az elhangzott alternatívák Greko fejében, ahogy Chyntia mellett ült a kanapén, feszült figyelemmel.

Chyntia joggingja anyagát kapargatta, s ajka harapdálásával igyekezett visszafojtani könnyeit.

– Sokszor a legkevesebb százalék esély jön be – mondta csendesen.

– „Nem akarom az életet nélküled!” – vágta rá azonnal Greko. – „Megtapasztaltam milyen veled és emberként! Nem akarok újra vadállat lenni, akit az éhség hajt! A nélküled pedig nem kell! Akkor inkább pusztuljak bele a műtőasztalon!”

– Ne mondj ilyet! – A nő fátyolos szemmel simított végig a ködfoltos jaguár oldalán. – Kitalálunk valamit! Megoldjuk!

– „Hogyan?”

– Jaliyah!? A dobolás!? Ha elindított nálad valamit, talán helyre is tudja hozni.

Greko állkapcsán megfeszültek az izmok. Igyekezett tartani magát, nem akart utat engedni tehetetlen dühének, a kétségbeesett félelemtől. Az inak meg-megrándultak a bőre alatt, amit Chyntia érzett is, ahogy szeretettel, nyugtatva simogatta a hím nagymacskát.

– Megér egy próbát – vont vállat Sirah. – Talán nem olyan drasztikus és ijesztő beavatkozás mint egy műtét, mint kés alá feküdni.

– „Biztos? Csak a totemállatomat kereste az öreg és lásd mi lett belőle!” – horkant fel Greko.

– Segíteni akart, mert szenvedtél a fizikai fájdalmaktól – torkolta le szelíden Chyntia a hímet, mire Greko elszégyellve magát lehajtotta a fejét.

– „Igazad van. Sajnálom! Nem úgy gondoltam…” – morogta Greko.

Újra csend ült a szobára, miközben megoldásokon gondolkodtak.

– „Talán mégis csak az lesz a legjobb. Vissza Clear Creek-re és majd történik valami. Majd lesz valahogy.” – Greko mancsát Chyntia combjára tette, majd a nőhöz dörzsölve a fejét belesimult az ölébe. Tulajdonképpen maga sem tudta, mit is hozhat a „Majd lesz valahogy” de úgy gondolta, legalább időt nyernek. Mihez? Bármihez! Ahhoz, hogy még együtt lehetnek. Chyntia mellett lehet addig is, amíg talán azt idő majd hoz valami megoldást.

– Greko, én nagyon szeretlek! – szakadt fel a nőből és az állatra borulva szorosan magához ölelve őt, zokogásba tört ki. – Úgy szeretlek, ami vagy! Megtudtam és elfogadtam és ezen nem változtat semmi!

– „Chyntia” – Greko úgy mondott volna valamit, de szorították az érzések a torkát és a szavak sem jöttek amivel ki tudta volna fejezni magát.

– Az első pillanattól láttam a szemedben! Éreztem, hogy különleges vagy! – Chyntia az állat álla alá csúsztatta a tenyerét, megemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen – Megmagyarázhatatlanul hajtott egy érzés, hogy megkeresselek! Eszemben sincs lemondani rólad!

– „Clear Creek! – nyelt egy nagyot Greko – „És megoldjuk!”

Greko próbált reménykedőnek tűnni, bár most az volt a legkevésbé. Egy valamiben volt biztos. Nem akarta, hogy a nő miatta szenvedjen. Nem igazán tartotta elfogadható alternatívának azt sem, hogy állatként sétálgasson a szeretett nő mellett, és Chyntiát maga mellett tartva a nő feladja mindazt, ami igazán boldoggá tehetné. Normális közös élet, együttlétek, gyerekek…

Clear Creek-en úgy tud majd kilépni Chyntia életéből, hogy a legkevesebb fájdalmat okozza a szeretett nőnek, ha mégsem alakulnának jól a próbálkozások.

Ilyen gondolatok jártak a hím alakváltó fejében, amiért rábólintott, hogy menjenek vissza Clear Creek-re.

A szokásos jótékonysági bálon megjelentek a törzsvendégek, és mellettük sok új arc is feltűnt.

Adele, Bastiant karolva vezette körbe a férfit. Ő először volt ezen a rendezvényen. Amíg át nem vette az apja helyét a vállalkozásban és a kutatásokban, addig szinte senki nem is tudott a létezéséről. Igazából nem céltalanul sétálgattak a tömegben. Bastian Calchas, Dechantre volt kíváncsi. Adele őt kereste a tekintetével, be akarta mutatni egymásnak a két férfit.

Rahim Fawwaz Shadid is jelen volt, új teremtett gyermekével Azni Yasminnal, aki vitathatatlanul egy egzotikus, tökéletes szépség volt.

Talan nem sokat mondott Rahimnak Dechantról, amikor bemutatta őket egymásnak.

– Még tanulja önmagát. Eddig nem is tudta, hogy mi ő.

Rahim nem csak látta, de érezte is, hogy Robert mennyire feszeng, de azt is hogy rengeteg kusza érzelem kavarog benne. Még neki is egy megfejthetetlen talány volt a férfi, annak ellenére, hogy több évszázados vámpír klán vezérként tapasztalt gondolatolvasó volt. Dechant, számára is egy átláthatatlan kuszaság volt.

– Szerintem oldódjatok és ismerkedjetek – mondta s egy elegáns mozdulattal küldte teremtett gyermekét és Robertet a táncparkett felé.

Rahim és Talan tekintetükkel követték a táncolók közé vegyülő párt.

– Neki milyen jövőt tervezel? – érdeklődött Talan.

– Azninak? – Rahim meghatározatlan félmosollyal figyelte a táncolókat. – Még nem tudom.

– Mennyire labilis még? Veszélyes?

– Nagyon is veszélyes! – a vezér hangjából büszkeség sütött, a tekintetéből elismerés sugárzott – Mintha nem emberből lett volna teremtve, hanem vámpírnak született.

– Akkor kezdjem félteni Robertet? – nevetett fel Talan.

– Nem úgy veszélyes, mint annak idején Haley. Ő tökéletesen uralja a vérszomját és nagyon is tudatos! – biccentett Rahim. – És mi a helyzet a te védenceddel? Ahogy látom, Dorothy nem igazán szívleli.

– Hát nem – szívta a fogai között Talan. – Pedig sokszor magamat látom benne.

– Akkor most nekem kéne féltenem Aznit? – viccelődött a vámpír vezér.

– Dehogy! Tőle aztán végképp nem – ingatta a fejét Talan. – Láttad, nem? Ha te nem uszítod rá Aznit, hogy menjenek el táncolni, még mindig itt feszítene mellett, mint aki karót nyelt.

– Nem olyan mint te – mondta elgondolkodva Rahim, miközben Dechantet figyelte. Szavai mellbevágták az őrzőt, nem is tudta mit mondjon, csak meglepődve kérdőn vonta fel a szemöldökét.

– Te elemi ösztön voltál és vagy, ő pedig káosz – folytatta Robert elemzését Rahim.

– Káosz? Naná, hogy káosz van benne. Ennyi idősen szembesülni azzal, hogy nem is ember?! Bennem is káosz volt, amikor megtudtam – kelt Dechant védelmére Talan.

Miközben a két régi ismerős, akiket az események már-már barátokká kovácsolt, kedélyesen elcseverésztek, a szóban forgó pár elsodródott a táncolók között a szemük elől.

Dechant tagadhatatlanul megrészegült a lehetőségtől. Pláne, hogy nem is igazán ő kezdeményezett, így visszautasítástól sem kellett tartania. Azni vad szenvedéllyel taszította a falnak a fiatal férfit, alighogy belökték maguk mögött a dolgozószoba ajtaját. Dechant pedig, hagyta, hogy azt tegye vele a vámpírnőstény amit csak akar. A kíváncsiságtól felfokozott izgalommal esett a nő ajkának.

Egy vámpírral csókolózom! El sem hiszem! – futott át az agyán, s a másodperc tört része alatt mintha kicserélték volna. Robbant benne az adrenalin és egy határozott mozdulattal Azni felé kerekedve, már ő szorította a nőt a falhoz.

Akarta, tagadhatatlanul vitte a férfias vágy, mégsem azt érezte, amire számított.

Megmagyarázhatatlan módon Ginger szavai jutottak az eszébe, amikor az első csókjáról kérdezte a kamaszt, amikre úgy rákészült a lány…

„– Nem volt jó?

– Nagyon más volt.

– Nagyon?

– Nagyon.

– Hát… majd legközelebb.

– Nem hinném.

– Mi volt a baj?

– Nem tudom. Talán nem megfelelő személyt választottam a főpróbához.”

…

Nagyon más! – ütötte meg a csalódott felismerés Dechantet. Ugyan még zihált, igyekezett rendezni felgyorsult légzését, de lassan visszább húzta a fejét, s kavargó gondolatokkal nézte Azni, hematit fekete szemeit, amik kérdőn pislogtak rá.

– Mi a baj? – suttogta a nő, s tett egy próbálkozást, hogy aktusukat ott folytassa, ahol a férfi félbeszakította.

Mielőtt azonban Dechant válaszolhatott volna, felvágódott a szoba ajtaja. Talant, ilyen gyilkosan dühös tekintettel még soha nem látta. Az őrző egy gyors, határozott mozdulattal olyan erővel taszított rajta, hogy a jóval odébb lévő tárgyalóasztalt magával sodorva, felborított pár széket is.

– Elment a józan eszed?! – dörögte Talan, írisze szinte izzott, fenyegetően indult meg a földről feltápászkodó Dechant felé. – Mi a fenét művelsz?!

Robert már nem is volt olyan biztos benne, hogy érdemes volt felállnia. A bántalmazó neveléshez, fegyelmezéshez már hozzá volt szokva. Rutinból hátrált pár lépést, miközben millió gondolat tódult  a fejébe, de fogalma nem volt mit is mondhatna mentorának.

A szobába nem sokkal Talan után belépett Rahim is. Szemében izzott az indulat, de látva, hogy Talan igencsak kezelésbe vette a vakmerő rokont, hagyta az őrzőt kibontakozni védence nevelésében.

Azni kapkodva igazgatta magán a ruhát, tekintetét a padlónak szegezte. Jobbnak látta, ha nem is néz teremtőjére. Rahim csak egy alig fejbiccentéssel jelezte a fiatal nőnek, hogy hagyja el azonnal a szobát. Azni a legnagyobb megkönnyebbüléssel tett eleget az utasításnak és sietve távozott. Bár tudta, hogy ennek a kis afférnak itt Rahim részéről még korán sem lesz vége. A megbeszélés elkerülhetetlen lesz, ha most elodázódott is.

Talan lelkébe belemart a tehetetlen düh. Tisztában volt vele, hogy mi az elvárás ilyenkor. Dechant csak egy pillanatra láthatta az őrző szemében, a mély fájdalmat, mert Talan lesütött szemekkel ellépett a lassan, kimérten feléjük közeledő Rahim elől. Sután lendítette a kezét a fiatal férfi felé, aztán elfordult. Csak ő érezte minden sejtjében a remegést, a torkát szorító keserű fájdalmat. Legbelül tudta, hogy egyáltalán nincs felkészülve arra, hogy elveszítse a védencét. Lehet, hogy a gesztussal átengedte Rahimnak a büntetés jogát, de ezzel egyidőben arra is felkészült, hogy a vámpír torkának fog esni, ha büntetésképpen meg akarná ölni Dechantet. Pontosan tudta, hogy elhatározásával örökre felrúg egy szövetséget, egy barátságot, de Talan úgy döntött nem fogja veszni hagyni védencét.

Várt.

Rahimban láthatóan forrt a dühös bosszúvágy, de pár lépés után megállt.

– Csak azért nem szakítom le a fejedet a testedről, mert egy tudatlan tacskó vagy – mondta tagoltan a vezér. – Talanra bízom, hogy mit tesz veled. De ahogy őt ismerem, lehet bánni fogod, hogy nem én büntettelek meg egy gyors halállal.

Rahim döntésében nagyban szerepet játszott nem is olyan rég Talannal folytatott beszélgetése, Robertről. Így a keleti vámpír vezér, pontosan tudta, hogy Dechantnek eddig fogalma nem volt arról sem, hogy mi is ő. Alakváltók és más létformák létezéséről meg aztán pláne nem tudott, nem még az íratlan törvényeikről.

Rahim egy fejbiccentéssel sarkon fordult és határozott léptekkel megindult ki a szobából. Mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót még látta, ahogy Talan Dechant felé lendült és torkon ragadva a falhoz nyomta őt.

– Van fogalmad róla, hogy mit tettél?! – dörögte Talan, szemében dühös könnyekkel.

Dechant zavartan csak pislogott. Más esetben talán felszínre tört volna a lázadó makacssága, de most megdöbbent azon amit az őrző szemében látott. Érezte, hogy Talan remeg, ahogy a földről megemelve a falhoz nyomva tartotta őt, s szinte fújtatott. Nem attól remegett, hogy nehezére esett volna Dechantet fél kézzel megtartania.

Aggodalom volt a könnytől fátyolos szemekben, annak ellenére, hogy szemöldökét dühösen ráncolta.

– Megölhetett volna!

Dechant még mindig csak kereste a szavakat, mit is mondhatna, de csak némán viselte tanítója dühét.

– Megengedted neki – mondta végül flegmán, de halkan Robert.

– Blöfföltem – morogta Talan és leengedte Dechantet a padlóra.

Robertet egymás után érték a meglepetések.

– Blöfföltél? – kérdezte pislogva a fiatal férfi, hangjában őszinte döbbenettel. – Ez mit jelent?

Talan egy darabig csak igyekezett rendezni felgyorsult légzését, nem válaszolt.

– Előbb halt volna meg, minthogy hozzád érhetett volna – motyogta az orra alatt beismerő vallomását az őrző.

Dechantet szinte hidegzuhanyként érte Talan kijelentése. Látta, hogyan üdvözölték egymást Rahimmal, amikor a vezér megérkezett, és azt is, hogy milyen nagy egyetértésben beszélgettek. Láthatóan jó kapcsolatban voltak, mondhatni baráti.

Képes lett volna megölni értem egy barátját?! – robbant benne a megdöbbentő felismerés. Több mint szokatlan volt ez neki. Így még nem állt ki érte senki. Olyan érzések árasztották el, amiket eddig soha nem tapasztalt. Elszorult a torka. Elszégyellte magát, hogy eddig milyen flegmán és felületesen fogta fel Talan tanításait. Hiszen nem is figyelt rá igazán. Elengedte a füle mellett az okító szavakat, miközben tökéletes színészi teljesítményt nyújtva úgy tett, mintha inná az őrző szavait.

– Ne haragudj – motyogta Dechant alig érthetően. – Hogy tehetem jóvá?

– Úgy, hogy a továbbiakban figyelsz és meg is jegyzed azt, amit pofázok neked! – ordította Talan indulatos kézmozdulatokkal kísérve szavait.

Nyílt a szoba ajtaja, s a hangos szavakra Adele, kérdőn felvont szemöldökkel megtorpant a küszöbön. Mögötte egy idegen férfi állt és Dorothy.

– Mi történt? – kérdezte halkan a nő. – Rahim Fawwaz Shadid elég gyorsan távozott a lányával.

Talan nem válaszolt azonnal. Hirtelen de ja vu érzése lett. Kicsit ugyan más volt az indíttatás és a szereplők, de a helyzet, az nagyon hasonló volt, mint amikor ő és Haley félrehúzódtak.

Adele tekintete Dechant és Talan között ingázott, majd halvány, alig észrevehető mosolyra húzódott az ajka. Látszott, hogy visszafogta magát, s az is, hogy ő is ugyanarra gondolt, mint Talan. Aztán megköszörülve a torkát bentebb lépett, kezét a melléje lépő férfi felé lendítette.

– Be szeretném mutatni az urat – kezdte átszellemült kifejezéssel az arcán Adele. – Bastiaan Calchas. Az elhunyt Calchas professzor fia.

A férfi kora - annak ellenére, hogy haja már őszült -, meghatározhatatlan volt. Sugárzott róla az erő, a dominancia és egyben olyan tapasztalat, amit Talan eddig Aydin szemében látott.

– Talan Falgaut – nyújtotta a milliomos felé a kezét Talan, akiről eddig csupán rövid megjegyzéseket hallott Dorothytól.

– Örülök, hogy megismerhetem! – bólintott Bastiaan Calchas, majd tekintete automatikusan a szobában tartózkodó másik személyre, a lehorgasztott fejjel ácsorgó Dechantre siklott.

– Ő pedig, Robert Dechant – lendítette kezét védence felé Talan, közben fejét billentve biztatta Robertet, hogy lépjen közelebb egy protokolláris kézfogásra.

Dechant kissé kelletlenül tett eleget tanítója jelzésének.

A két férfi egymás elé érve, kezet fogott.

A tapasztalt régész és műgyűjtő azonnal kiszúrta Dechant csuklójára csavart komboloidot. Nem engedte el a kezét, hanem úgy fordította, hogy jobban lássa. Így a következő amit megpillantott a gyűrű volt. Arcán több érzelem futott át. Döbbenet, zavarodottság aztán izgatott érdeklődés.

– Műkincs kedvelő? – kérdezte, tekintetét Dechantnak szegezve.

– Nem, dehogy! – vágta rá azonnal Robert.

– Felbecsülhetetlen értékeket visel, fiatalember! – szakadt fel Calchasból. – Nem is tud róla? Honnan vásárolta őket?

– Sehonnan – rázta meg a fejét Dechant. – Amolyan örökség – rántott a vállán.

– Örökség? – A férfi homloka ráncba szaladt, meghatározatlan tekintettel fürkészte Robert arcát. Figyelme Dechant vonásai és az ékszerei között ingázott.

– Azt hiszem. – Robert kelletlenül húzta félre a száját, megmagyarázhatatlanul zavarban érezte magát. A férfi még mindig a kezét fogta és jobbra-balra forgatva alaposan szemügyre vette a komboloidot majd figyelme átterelődött a gyűrűre.

– Ha nem veszi tolakodásnak, elkérhetném egy pillanatra?

Dechant szemöldöke csodálkozva emelkedett meg, s úgy pillantott oldalra Talanra, mintha engedélyre, vagy tanácsra várna. Az őrző, egy alig bólintással biztatta, hogy tegyen eleget a férfi kérésének.

– Jah – fújta Dechant s egy kicsit örült is, mivel így kiszabadult a keze a férfiéból.

Calchas tapasztalt szakértőként vette alaposan szemügyre az ékszert.

– Orichalcum! – szakadt fel, szinte csodálattal a szakértő régészből.

– Az mi? – kérdezte zavartan Dechant, kezdte kínosan érezni magát a figyelem középpontjában.

– Atlantiszi fém.

– Atlantiszi? – Talan csodálkozva vonta föl a szemöldökét, kutató pillantással mérte végig védencét, eszébe jutottak Dorothy szavai, a vizsgálat eredményei, hogy Dechant nem ember. Aztán amit nem is olyan régen mondott neki Rahim, hogy Robert egy káosz.

Calchas tovább forgatta az ujjai között az ékszert, mintha csak keresett volna rajta valamit. Tudatosan vezette végig a tekintetét a gyűrű belsején. Csak az ajkai mozogtak, ahogy hangtalanul olvasta össze a benne lévő betűket. Állkapcsán megfeszültek az izmok, tekintetét újra Dechantre emelte.

– Azt mondta örökség? – Kérdésére, Robert csak bólintott, mire tovább faggatózott a milliomos  – Miféle örökség?

– Úgy tudom az anyámé volt – köszörülgette a torkát a fiatal félvér.

Calchas légzése kihagyott a válaszra.

– Az édesanyjáé? – Felkapta a tekintetét az ékszerről, s úgy nézte az előtte álló férfit, mint egy csodát.

Dechant újra csak bólintott.

– Hogy hívják az édesanyját? – kérdezte a professzor, kissé nehezebben véve a levegőt.

Robert nem válaszolt. Zavart pislogással sütötte le a szemét. Fájt beismernie, hogy fogalma nem volt. Váratlanul, és fájdalmasan újra szembesülnie kellett azzal, hogy egy fekete lyuk csupán a múltja. Mélyet sóhajtott, miközben átvillant az agyán hogy rávág találomra egy női nevet,  aztán hangosan fújta ki a levegőt. Képtelen volt rá. Úgy érezte azzal megtagadná az édesanyját, ami mindig is érzékeny pontja volt. Ha nem is ismerhette, ha nem is kapott az élettől egy emlékfoszlányt sem belőle, de az egyetlen személy volt, akihez fanatikus módon ragaszkodott.

– Nem tudom – motyogta végül, de nem nézett fel.

– Nem tudja?

Talan látta Dechanten az egyre eluralkodó tehetetlen fájdalmat, és úgy döntött kimenti a helyzetből. Ő tudta a történetet, hiszen neki Robert már elmesélte. Talan most hibásnak érezte magát a kialakult helyzetért, mert ő volt aki felbiztatta a félvért, hogy büszkén viselje amik az anyjától rámaradtak.

Talan egy hirtelen mozdulattal kikapta a gyűrűt Calchas kezéből és visszanyújtotta Dechantnek.

– Sajnálom uram, de ez nem publikus – köszörülte meg a torkát, s együttérzéséről biztosítva Robertet, megveregette a fiatal férfi hátát.

– Semmi baj – mondta egészen hallkan Dechant miközben visszahúzta az ujjára a gyűrűt.  – Meghalt, amikor születtem – hadarta, rántott a vállán. – Nem tudták beazonosítani, nem voltak nála papírok. Ezért nem tudom a nevét.

– Elnézést, de épp egy fontos megbeszélni való közepén jártunk Roberttel – vágott közbe Talan, elejét véve a további kínos, múltat és származást feszegető kérdésnek. Maga előtt terelve megindult az ajtó felé, így kimentette a félvért a láthatóan fájdalmas emlékeket idéző helyzetből.

Némán haladtak a folyosón. Talan sűrűn pillantott oldalra Dechantre, aki elgondolkodva forgatta az ujján a gyűrűt.

– Egy atlantiszi gyűrű – szívta a fogai között Talan. – Mit mondott miből is van?

– Orichalcum – vágta rá azonnal Dechant, amivel meg is lepte az őrzőt.

Hogy megjegyezte elsőre! – ütött szöget Talan fejébe.

– Van valami a belsejében?

Dechant először csak némán bólintott, majd nem sokkal utána megszólalt.

– Egy szó. Daria.

– Daria? – Talan emlékezett Ochoa lányának a nevére, akit a vadász emlékei között látott. Aztán hirtelen más is eszébe jutott:

„Fuss Bastiaan!”

Bastiaan! Bastiaan Calchas! Ugyanígy hívták azt az alkalmi munkást is, akivel Daria elszökött! A professzor fia feltűnően érdeklődött az ékszerek után! És a vérkapszula! Ugyanolyanok voltak, mint amilyet a professzortól kapott Dorothy! – Talan fejébe rengeteg gondolat tódult.

– Igen. Talán tudod mit jelent ez a szó? – morogta az orra alatt Dechant enyhe flegmasággal a hangjába. – Mert ez a fazon arról nem mondott semmit. – Gondolatai megmagyarázhatatlanul az újonnan bemutatott férfi körül jártak.

Talan várt a válasszal. Nem volt benne biztos, hogy nem-e korai kimondania sejtését.

– Ha engem kérdezel, úgy gondolom így hívták az édesanyádat – mondta ki végül egy nehéz, hangos sóhajjal az őrző.

Dechant megtorpant. Millió gondolat és lehetőség tódult a fejében. Felvillanyozódott, hogy talán mégis megtudhat valamit ki is ő és a szülei? Megmozdult benne valami. Lassan omladozni kezdtek a falai, amik magányra és fásultságba zárták eddig.

Adele és Bastiaan magukra maradtak a szobában, ahol most szinte vibrált a levegő, feszült volt a csend. A nő látta a férfin, hogy igencsak elmerült a gondolataiban, ahogy csak állt szinte letaglózva és magaelé bámult.

– Valami baj van? – kérdezte csendesen Adele.

Bastiaan nem válaszolt azonnal. Csak nézett a semmibe, milliónyi érzéssel és kétséggel megrohanva.

– El kell mondanom valamit. Tudnod kell – kezdte, szinte csak motyogva a férfi. – Nekem… nekem volt családom.

Adelet nem rémisztette meg a bejelentés. Az viszont szomorúsággal töltötte el, hogy sejtette, nem egy rózsaszín történetet fog hallani a férfitól.

– Mi történt velük?

– Nem tudom pontosan – fújta Bastiaan. – Nem voltam mindig… mindig ilyen…

– Milyen? – Adelenek szinte mindent harapófogóval kellett kihúznia a férfiból, de tudni akart róla mindent. Semmi nem riasztotta vissza az igazságtól. Bastian pedig nem tudta mennyit mondhat el magáról a nőnek, azok után, ahogy kétségbeesetten hallotta tőle, hogy fél és riasztja az a valami ami nem emberi.

– Ilyen nyugodt. Rendezett – folytatta Bastian, lassan jöttek belőle a szavak. Igyekezett rendezni a gondolatait és az igazságot a legmegfelelőbben csomagolni, hogy ne ijessze  meg vele kedvesét.

– Lázadó kamasz? – Adele arcán halvány megértő mosoly jelent meg.

– Na, attól azért több – mosolygott vissza Bastian a nőre. – Nem akartam azokat a korlátokat és szabályokat amik szerint az apám élt. Megrészegített… megrészegített az ami vagyok és amikre képes voltam.

A csend ha pár másodperces is volt, de egyre feszültebb lett és mélyebb.

– Te sem vagy teljesen ember? – kérdezte óvatosan Adele, bár amin eddig átment a nő, ez sem rémisztette meg.

Bastian válaszképpen csak a fejét ingatta.

– Mi vagy? – faggatta tovább a nő.

– A legrégebbi tudás – mondta a férfi egy sóhajjal.

– Nem értem.

– Atlantiszi vérvonalam van.

– Atlantiszi? – Adele hangja elcsuklott, a levegő is benne akadt. – Az mégis pontosan mit jelent?

– Apám például gyógyító volt. Kutató. És a titkok őrzője. Az a tudás és erő nem szabad hogy rossz kezekbe kerüljön. Az végzetes lenne. Én ezt nem értettem, máshogy gondoltam és majdnem katasztrófát csináltam.

– Azt mondtad volt családod. Mi történt velük?

– Nem akartam semmit elfogadni az apámtól. Úgy gondoltam majd egyedül megállok a lábamon és majd én magamtól megtanulok mindent. Engem ne korlátozzon senki. – Bastiaan, halvány mosollyal nézett a semmibe, visszagondolva az emlékekre. – Mint egy törékeny madárka, olyan volt, de éreztem benne az erőt! Más volt ő is. Csak nagyon rossz emberek vették körül és birtokolta egy gonosz teremtmény. Sikerült kiszakítanom onnan. Csak… büszkeségből nem fogadtam el apám hívó szavát és segítségét. Ezért elveszítettem mindkettőjüket.

– Istenem!

Bastiaan könnyeivel küzdött, Adele együttérzőn ölelte magához a férfit. Pár másodpercig újra rájuk ereszkedett a csend, ahogy átölelték egymást. Aztán Calchas lassan távolabb húzódott a nőtől, gyors mozdulattal törölte kézfejébe a könnyeit.

– A leletek, amiket átküldtél. Ezé a férfié? – köszörülgette a torkát, tekintetét zavartan kapkodta.

– Igen.

– Ami nála volt gyűrű… azt én adtam… én adtam Darianak – fújta egyszuszra remegő hangon a férfi.

Adele elkerekedett szemekkel nézett rá, fogalma nem volt mit is mondhatna.

– Dechant, a te fiad? – A nő levegő után kapkodva szinte nyögte a kérdést.

– Nem tudom.

– Azt mondtad elvesztetted őket.

– Egy híd alatt laktunk, több hajléktalannal együtt. Dolgozni voltam. Mikor visszaértem a többiek mondták, hogy Daria megszült. Kinn volt a rendőrség, mentők és hogy megállapították, mindketten meghaltak.

– Nem kerested őket?

– Mondtam, hogy nem ilyen voltam – Bastiaan szégyenkezve hajtotta le a fejét. – Még akkor sem fordultam az apámhoz. Semmim nem volt. Alkalmi munkákból éltem egyik napról a másikra. Haragudtam mindenkire. Az egész világra. Rengeteg idő kellett, hogy magamra találjak és vissza a gyökereimhez.

– És a képességek, amikről azt mondtad, hogy megrészegültél?

– Na, azok nem értek semmit. Ebben a helyzetben nem. És nem is tudtam, hogyan fordíthattam volna a hasznomra.

A csend néhány pillanatig újra megakasztotta a beszélgetést.

– Azok az eredmények, csak egy atlantiszi vérvonaltól származhatnak – folytatta Bastian.

– Az, ami semmi nem emberi?

– Kérhetnék valamit?

– Persze!

– Dorothy otthon van az apasági vizsgálatokban is, igaz?

– Igen.

– Megoldható úgy, hogy senki ne tudjon róla?