FÉLVÉREK IV - AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 13

 
  

Robert egy darabig ráérősen sétálgatva tartott az erdős rész felé. Sűrűn pillantott oldalra, az itt-ott ácsorgó biztonsági emberek felé, de azok úgy tűnt, ügyet sem vetettek rá. A pár hét alatt, amióta itt volt, teljesen természetessé vált a személyzet számára, hogy ő is ide tartozott, és minden további nélkül szabadon járkálhatott, akárcsak Dorothy, Talan és a fiatal nő, aki vele együtt utazott a gépen. Annak ellenére, hogy még Adelevel sem beszélt igazán, Dorothy volt az egyedüli, aki érezhetően távolságtartó volt vele.  Adele ugyan próbálta őt feltünés nélkül méregetni, de Robert folyamatosan magán érezte a nő tekintetét. Talan hiába nyugtatta meg már első napon, hogy ne törődjön a karakán nő viselkedésével, ő ilyen. Robert megmagyarázhatatlanul, de intenzíven érezte Adele vegyes és kavargó érzéseit vele kapcsolatban.

Mikor már elérte a birtokhoz tartozó erdő szélét, megnyújtotta lépteit. Ösztönösen nyúlt újra és újra a zsebéhez, amiben a lopott szike lapult. Folyamatosan ellenőrizte a meglétét. Végre eléggé sűrű és bozótos helyet talált, ahol lekuporodott az egyik fa tövébe. Az izgatottságtól - ami attól uralkodott el rajta, amire készült -, felgyorsult a légzése. Egy darabig próbálta rendezni, de elég csekély sikerrel. Ahogy ujjai megérintették a nyakában hordott gombot, az izgatottsága csak fokozódott. Eszébe jutott Ginger, maga előtt látta a fiatal lány gyönyörű kávébarna szemeit és még az illatát is érezte, amitől bizsergető érzés futott át a gerincén.

Előkotorta a zsebéből a szikét, s miközben elszántan szemzett az éles orvosi ezközzel, azon zakatolt az agya, testének melyik részén helyezze a bőre alá, féltett kincsét.

Ittléte alatt hallotta, hogy tetoválást hiába csináltatna, pár napon belül teljesen felszívódna, úgymond begyógyulna mint egy seb. Mert ő állítólag ilyen. Ezt ugyan nem tapasztalta, amikor Alisha ápolta őt a medvetámadás után, bár az is igaz volt, hogy azóta történt vele pár egyértelműen hétköznapinak nem éppen mondható dolog.

Seb lesz ez is, de ha be gyógyul, a gombbal együtt fog. Majd körbeveszik a szöveteim, s ha úgy hozza a jövő, hogy valamikor sikerül alakot váltanom, akkor sem fogom soha elhagyni, mert bennem lesz! Hozzám fog tartozni – zakatoltak a fejében a gondolatok.

Jószándékú új barátainak direkt nem tett említést a kamasz korában történt sámán-rituáléról, amivel megkötötték a fajtája felszínre törő képességeit. Ő észrevétlen akart maradni, soha nem is szeretett középpontba kerülni. Nagyon is jól el volt a maga kis kívülálló életében.

A szívem felett! Ott jó helyen lesz! – döntötte el, majd kapkodva tette szabaddá felsőtestén a bőrét, s minden félelmet nélkülözve metszett bele a saját húsába. Nem érdekelte a kiserkent vér sem. Jelen pillanatban csak a beavatkozás eredményesége volt fontos számára, az eszébe sem jutott, hogy a ruháján lévő vérre, milyen magyarázatot találjon majd. Pedig a vörös testfolyadék egyre nagyobb területen színezte át az ingjét.

Miután végre bőre alá ügyeskedte a féltett kincset véres tenyerét féltőn szorította rá. Várta a gyors gyógyulást, miközben kellemes remegés járta át minden sejtjét, ahogy visszagondolt a Gingerrel átélt pillanatokra. A fiatal lány ugyanis olyan érzéseket váltott ki belőle, amiket eddig soha senki. Fiatal férfikorban volt, naná hogy megakadt már eddig is a szeme csinos nőkön. Phyllist is egy etalonnak tartotta, de Ginger egészen más volt. Nem igazán tudta szavakba önteni, de nem is akarta. Hiszen nem állt szándékában senkinek beszélni róla. Ez az érzés az övé volt és ha csak a lányra gondolt, elmerült és fürdőzött benne.

Tenyerét épp csak megbillentve alákukucskált, hogy megnézze hol tart a seb összezáródása, majd ahogy újra felpillantott, homloka ráncba szaladt.

Mi a franc?! – Dühösen húzta össze a szemöldökét ahogy megpillantott valamivel maga előtt egy farkast. A megmagyarázhatatlan dolgokra mindig kirobbanó dühvel reagált. Mivel nem hallotta az állatot közeledni, hanem egyszerűen az egyik pillanatban csak ott volt, ezt egyértelműen megmagyarázhatatlan dolognak tartotta.

A farkas némán, szobormerevségben ült és őt nézte. Tekintete hideg volt, szinte a zsigerekig hatoló.

– Te meg, mikor és hogyan? – esett neki felháborodott kérdésével, miközben kivesézően méregette az állatot. Biztos volt benne, hogy nem hétköznapi farkas, mivel az sem volt normális, ahogyan megjelent előtte.

– Talan? – kérdezte puhatolózva, de nem kapott választ.

A farkas még csak nem is pislantott úgy nézte őt.

– Ki a franc vagy? Mit lesel? A vérszagra jöttél? – A helyzet ellenére Robert arcán fölényes mosoly jelenet meg. – Csak, hogy tudd, nem adom magam könnyen!

Hosszú percekig kitartóan szemeztek egymással, miközben Dechant olykor meg-megvizsgálta sebének állapotát.

– Te is valami ápolt vagy mint az a cicafiú?

A farkas felállt, és komótosan besétált a bozótosba. Bár ott sűrűbb volt a bokorszint növényzete, de Dechant akkor is látta, hogy nem eltávolodott az állat, hanem eltűnt a semmibe.

– Hoppá! – szaladt fel Robert szemöldöke. – Itt valami szellem tevékenység is van?

Még várt, a vérzés megszűnése után. Vizsgálgatta, mennyire fogadta el a szervezete a nem mindennapi beültetést. Nem úgy tűnt mintha ki akarta volna lökni magából. Így megnyugodott, hogy immár biztonságos helyen tudhatja féltett kincsét. Csak most kezdett el azon töprengeni, hogy mivel magyarázza majd a vért az ingjén, ha esetleg valakivel összefutna a szobájába tartva. Aztán rántott a vállán, az indoklás nem is zavarta különösebben. A rögtönzésben már profi volt.

Nem gondolta, hogy találkozás nélkül megúszhatja a visszautat, de arra nem számított, hogy szinte mindenkivel összefut, ahogy belép az épületbe.

Az aulában ott volt Dorothy, Talan és még két idegen, akikkel eddig nem találkozott. Egy férfi és egy nő. Míg ráérősen szinte csak sétálva közeledett feléjük, meg is fejtette kik lehetnek ők. A férfi nyilván Dorothy társa, hiszen a nő célzott rá, hogy van valakije. A Talan mellett álló gyönyörű idegen pedig bizonyára az, akinek a szakrális őrző a ruhákat kérte Dorothytól.

Ahogy közeledett feléjük, egyre zavaróbb rezgést érzett, tekintetét megmagyarázhatatlanul vonzotta a nő lénye. Bármennyire is volt szinte hibátlan szépség, Dechant minden idegszála szinte gyilkos dühvel reagált rá. Valamit a nő is érzékelhetett ezekből, mert csak lopva pillantott rá.

– Mi történt? – szakadt fel azonnal Dorothyból, ahogy meglátta Dechant ingjén a vért.

– Semmi különös…

– Biztos megvágta magát valamivel – vágta rá visszafogott, sokat sejtő, halvány mosollyal Goran.

Robert a megjegyzésre az idegenre emelte a tekintetét.

– Ő Goran, a párom – hadarta Dorothy, bemutatva egymásnak a két férfit.

– Nem találkoztunk már? – kérdezte Robert, ahogy kezet fogak.

Goran, arcán ugyanazzal a félmosollyal válaszképpen csak biccentett.

Szóval te voltál! – konstatálta Dechant, miközben állta a koldusfarkas tekintetét.

– Ő pedig, Chidalu – Talan, tőle megszokottan nyers és lényegre törő volt. – Hozzám tartozik – tette hozzá kurtán.

Robert sem tudott kibújni a saját bőréből, egyszerűen alapjáraton kibukott belőle a megjegyzés.

– Szóval, neki kellett a ruha?!

Talan viszont rutinosan vágott vissza, el is fojtva minden kétértelmű gondolatot.

– Igen neki, mivel mostantól nem csupán farkas alakban fogjátok látni őt.

– Értem. Most tanult meg alakot váltani? – próbált érdeklődni Robert, mire Talan megköszörülve a torkát egy rosszalló pillantással jelezte, hogy másról nem fog információkat megosztani.

– Nem egészen – szúrta közbe Dalu, hogy oldja a pillanatnyi feszültséget. – Csak eddig nem igazán volt rá indíttatásom.

– Akkor itt zömében farkasok vannak?

Az arcokon megjelenő reakció a kérdésre, sokat elárult Robertnek. Dorothy kérdőn vonta fel a szemöldökét, Goran csak az orra alatt somolygott, Dalu kislányos tanácstalansággal vállat vont, mire Talan pillanatnyi gondolkodás után rábólintott védence kérdésére.

– Végül is, igen. De a jótékonyági bálon rengeteg más létformával is találkozni fogsz.

– Jótékonysági bál?

– Igen. Ez már tradicionális – mondta Dorothy, hangjából kicsengő büszkeséggel. Bár ahogy utána Talanra pillantott, tekintetében nem kevés kétség volt afelől, hogy jó ötlet Dechantet ebbe a körbe bevezetni.

– De ott, azért majd próbálj meg nem kérdezősködni. Legalábbis ne támadd le a vendégeket azzal, hogy ők hová is tartoznak – okította már előre Talan, Robertet.

– Értem. Majd meghúzom magam egy félreeső zugban.

– Mi megyünk, majd jövünk – sóhajtotta az őrző, s ahogy megindult megfogta Dalu kezét, igencsak meglepetést okozva ezzel Dorothynak és Gorannak.

Robert ellenséges tekintettel követte őket, amit Goran nem hagyott figyelmen kívül.

– A laborban leszek – jelentette be Dorothy, aztán magára hagyta a két férfit.

Robert egy biccentéssel indult volna tovább, de Goran szavaira mozdulatlanságba dermedt.

– Hallottam, hogy úgy nőttél fel, hogy lopni kényszerültél.

– Mi? – Dechant minden idegszálával felkészült, hogy visszavágjon, megpördült a sarkán, harcra készen szembefordult Gorannal.

– Nem szoktam mások véleményére alapozva megítélni senkit – folytatta higgadt hangnemben a több évszázados koldusfarkas. – Szerintem te több vagy egy pitiáner tolvajnál.

– Tessék? – Gorannak sikerült zavarba hoznia Robertet. Idegesen pislogni kezdett, ami egyébként nem volt rá jellemző.

– Ha visszaviszed, úgy veszem, hogy csak kölcsön vetted. Ha nem, én nem leszek a cinkosod a legkisebb lopásban sem. Dorothynak előbb utóbb kelleni fog…

– Visszaviszem – vágott Goran szavába Dechant. Akaratlanul kapott a zsebéhez, de nem érezte benne a szikét.

A francba! Ott felejtettem! – konstatálta magában s minden köszönés nélkül fordult és faképnél hagyta a koldusfarkast.

Ki a büdös franc ez? – mérgelődött magában Robert, miközben nyújtott, siető léptekkel ment vissza az erdőbe. – Ott volt! Tuti ott volt a laborban! Akkor őt éreztem?! Csak úgy ott van valahol, aztán meg nincs. Hol ember, hol farkas, hol meg láthatatlan. Az ilyet hogy hívják? Micsoda egyáltalán?

 

 

 

Cody és Kuchur sokáig némán meneteltek. Pedig a fiatal medvének lettek volna kérdései, csak nem igazán tudta, hogyan tegye fel őket. Nathan úgy beszélt neki a tigrisről, mint egy zárkózott és mogorva hímről, bár ő már kezdte más oldaláról is megismerni az alakváltót.

– Neked van családod?

Kuchurt váratlanul ére a kérdés, meg is torpant, s ahogy válla felett hátranézett Codyra több érzelem jelent meg az arcán. Első reakcióként dühösen húzta ráncba a homlokát, majd egy hangos sóhajjal vágott egy tanácstalan fintort.

– Mit értesz család alatt? – kérdezett vissza morogva, majd újra megindult úticéljuk irányába.

– Hát feleség, gyerekek – rántott a vállán Cody. – Egy társ.

– Látsz mellettem valakit? – dünnyögte mogorván az alakváltó, szinte csak az orra alatt.

– Nem is volt?

Kuchur újra megállt pár másodperce, s Cody nem igazán tudta eldönteni a tigris széles hátát bámulva, hogy most beszélni kezd majd, vagy durván leteremti őt.

– De – fújta röviden Kuchur. – Volt.

– Ő is…

– Ez bonyolult – horkant fel a tigris.

– Bonyolultabb mint az enyém?

Kuchur újra megállt.

– Nézd, Cody! Nincs két egyforma életút!

– Tudom – bólogatott a fiatal medve helyeslően.

– Ha arra vagy kíváncsi, hogy tigris volt-e a társam, hát nem. Vagyis… akivel közös gyermekünk lett az nem a nagy szerelmem volt. Szerettem őt is! Persze, hogy szerettem, különben nem lettünk volna együtt – hadarta egyszuszra Kuchur majd hirtelen elhallgatott. – Nálunk a nőstényért meg kellett küzdeni egy rivális hímmel.

– Ó! – Cody újra hezitált, hogy feltegye-e újabb kérdését. – Ezek szerint alul maradtál? – tette meg aztán mégis, de óvatosan.

– Erről nem akarok beszélni – vágta rá azonnal Kuchur.

Nem kevés mérföldet tettek meg kínos csendben, amit aztán ismételten Cody tört meg.

– Szóval van utódod?

– Van.

– Fiú vagy lány?

– Fiú.

– Most hol van?

Kuchur türelmetlenül fújta ki a levegőt, szándékosan jó hangosan, hogy jelezze, nem tetszik neki beszélgetésük iránya.

– Rendben – motyogta Cody. – Befogom.

– Nálunk minden hímnek meg van a saját territóriuma. Neki is van egy élete, nekem is és ezt tiszteletben is tartjuk. – Ahogy a két alakváltó tekintete találkozott, Kuchur szinte kiolvasta Cody szeméből a következő kérdését, így azt megelőzve még hozzátette: – Szeretem a fiamat és büszke vagyok rá. Szoktunk találkozni. Nem gyakran, de szoktunk.

– Az én apám ennyire nem elfogadó. Mármint abban, hogy saját élet. Megértőnek tűnik, de ő akarja irányítani az én életemet is.

– Vagy csak ragaszkodik a tradíciókhoz.

Most Cody állt meg és elgondolkodott a tigris szavain.

– Lehet – biccentett kelletlenül.

A két alakváltó szinte egyszerre érezte meg a veszélyt, gyors mozdulattal guggolásba ereszkedtek.

– „Vadászok!”

– „Én is érzem!”

Tekintetük a sűrűt pásztázta, miközben lassan lopakodva haladtak tovább.

– „Mit akarhatnak a vadászok a síromnál?” – Cody dühe csak fokozódott, amikor megpillantotta az egyik bokorban lapulva Ochoát és Bakert. A két vadász nagyon is ismerős volt, hiszen ők támadtak rájuk.

Kuchur nyugtatva a fiatal medvét a vállára tette a kezét. Codynak viszont igen nagy önuralomra volt szüksége, mikor egy pillanattal később meglátta a sírhelyénél Soyarat Dagnyval, s a testvérek mögött álló Phyllist, kezében puskával.

– „Nyilván azért kísérte el őket Phyllis, amiért te is aggódsz” – állapította meg Kuchur.

– „Két fegyveres vadásszal szemben mi esélyük van?”

– „Ha engem is velük látnak, bármit is terveztek, feladják. De te, maradj itt nyugton! Megértetted?!”

Bár Cody idegei pattanásig feszültek, kényszeredetten rábólintott a tigris utasítására.

Kuchur lassan felegyenesedett, s mint aki csak éppen arra sétált, kilépett a sűrűből.

– Szép napot! – köszönt barátságosan, szándékosan hangosabban, mint ahogyan ez tőle megszokott volt.

Phyllis pedig tapasztalt már jó pár ilyen apró jelzésnek szánt gesztust. Értette őket. Automatikusan körbepillantott miközben igazított a fegyvere fogásán.

– Viszont – biccentett, de figyelme már inkább a sűrű felé irányult.

Cody viszont csak részben fogadott szót. Tudni akarta miért van lesben a két vadász. Hangtalanul lopakodva addig araszolt egyre közelebb hozzájuk, amíg számára már hallótávolságon belülre kerültek.

– Harc nélkül, nem tudod elkapni – sziszegte a fejét ingatva Baker.

– Nem hiszem, hogy mindenhová puskával jár – morogta Ochoa.

– A vadászpuska, az mindig a kocsija hátsó ülésén van, elhiheted!

Ochoa pár másodpercig elveszett az emlékeiben, ahogy a harcias fiatal nő előkapta a fegyvert, amikor Dechantet védelmezte.

– Jah. Vettem észre. De nem mindig van mellette a kocsija.

– Hidd el Ernesto, jól ismerem őt! Valahol mindig lapult nála kés is, meg kézi fegyver. Mindig potyogott ki a ruhájából amikor…

– Nem vagyok kíváncsi a részletekre – torkolta le a különleges vadász a társát.

– Nem fogod tudni kiszedni belőle, hogy hol van Dechant! Hagyd a fenébe azt a pszichopatát! – sziszegte Jeffrey, amire egy gyilkos pillantással reagált Ochoa, s azzal el is hallgatott.

– De! Ki fogom belőle szedni. Sőt! Ő maga fogja nekem elhozni!

– Hogyan?

– Majd meglátod! Most gyerünk! Tűnjünk el, mert ez a sebhelyes remete kiszúr minket. Rühellem! Mindig rosszkor van rossz helyen! De egyszer ő is sorra kerül majd! – morogta Ochoa és elkezdett hátrálni addig, ahol már óvatosan felállhatott. Baker pedig engedelmesen követte.

Cody egészen belelapult az aljnövényzetbe, hogy ne vegyék észre. S mindaddig amíg csak érezte a szagukat meg sem mozdult. Mikor lassan újra felemelte a fejét és körbenézett, a három lány már éppen indulni készült. Kuchur követte őket, azán pár perc után visszatért a sírhoz. Cody csak ekkor indult meg.

– Elkísértem őket a kocsijukig – mondta Kuchur, ahogy a medve kilépett a fák közül. – Ochoáék?

– Ők is elmentek. Nem Soyára és Dagnyra vadásztak. – Cody elgondolkodva rázta meg a fejét. – Phyllisről beszélgettek, meg egy Dechant nevezetű pszichopatáról – rántott a vállán tanácstalanul a medve.

Kuchur arcán több érzelem futott át. Ő nagyon is jól ismerte Dechantet. Csupán azt nem értette, hogy Ochoát miért érdekli annyira. Igaz gyakran mutatkozott a társaságukban, mondhatni hozzájuk tartozott, de a különleges vadász, soha nem ragaszkodott egyetlen emberéhez sem. Még Bakerhez sem, pedig ő aztán már szinte a jobbkezének számított.

 

 

 

Victor vegyes érzelmekkel pakolászta táskájába a legszükségesebb dolgokat, hiszen arra készült, hogy kiköltözik Talan készülő otthona mellé egy lakókocsiba, ki a természetbe.

Nehéz volt kiszorítani a fejéből, Jalival való személyes találkozás emlékét.

– Sajnálom. Kissé meleg helyzet volt – szabadkozott.

– Semmi baj. Megoldottuk, és a friss információk birtokában, szükséges ez a lépés. – Ed pár konzervet pakolt a táska mellé, amire Victor arcán megjelent egy „Ezt most komolyan gondoltad?” ábrázat.

– Ezekre semmi szükség – mondta csendesen.

– Nem tudsz átalakulni, Vic.

– Attól még tudok vadászni. Indiánok között nőttem fel, nem fogok éhen halni a természetben. Inkább pokrócot vinnék még, pont azért, mert nem tudok átalakulni.

– Rendben – bólintott Ed, s pár perc múlva két, gondosan összehajtogatott takaróval tért vissza.

– Még jó, hogy Jaliyah megemlítette, hogy itt fognak lakni Judahhal – ingatta a fejét a Clear Creek-i vezér. – Az a fiatal nő a testvéred társa volt – magyarázta Ed, amire Victor váratlan megjegyzéssel reagált.

– Tudom. Pontosabban a farkasomé.

Ed kérdőn vonta fel a szemöldökét, ahogy Vic szinte kijavította őt.

– Hogy mondod?

– Láttam őt az egyik éjjel.

– Láttad?

– Chid beszélt nekem a különös kapocsról, ami köztem és Judah között van. No meg minél közelebb vagyok a farkasomhoz, érezzük egymást. Jaliyah a farkasom választása – mondta higgadt nyugalommal Victor. – Judahnak már volt társa, akivel kötelékbe lépett. Az ő elvesztése miatt zavarodott meg.

Edet nem nyugtatták meg Viktor szavai, nézőpontja, s a véleménye. Nemtetszését kimutatva ráncolta a homlokát, amit Victor észre is vett.

– Nem kell aggódnod. Chidnek megígértem, hogy követem az utasításait. Meghúzom magam, nem okozok gondot.

– Én bízom benned – veregette vállon Ed a királyi utódot, mire Vic egy alig félmosolyra húzta az ajkát.

– Dehogy bízol – morogta az orra alatt, de láthatóan nem vette sértésnek a vezér aggodalmaskodását.

Victor egész úton nem kezdeményezett beszélgetést Eddel. Gondolatai teljesen máshol jártak. Egyenlőre az emlékeibe kapaszkodott. Minden egyes pillanatban azokat idézte fel, és az lebegett célként előtte, hogy előbb vagy utóbb farkasa visszakerül hozzá. Chid soha nem ringatta őt illúziókban, mindent nyersen tálalt neki. Ezt is. Azért bízott benne, mert a férfi nem ígérte neki, hogy visszakapja a farkasát, hanem csupán közölte vele, hogy van rá esély. És azt látta Chiden, hogy ez az esély egyre nagyobb legyen, azért lelkesen folyamatosan tett is. Szembesülnie kellett azzal, hogy ő sok-sok információnak volt híján, hát ezért is döntött úgy, hogy most nem fog makacsul a saját feje után menni - mint ahogyan ezt eddig tette -, hanem követi egy tapasztaltabb utasításait.

A barlanghoz érve, Ed átadta a kis lakókocsi kulcsait, ami pont azért volt az épülő otthon mellett, hogy helyet adjon az aktuális őrnek.

– Valakit kitúrtam a munkájából?

– Nem. Csupán helyet cseréltetek.

– Akkor jó – biccentett Victor.

– Ide, maximum Talan fog feljönni szétnézni.

– Talan?

– A tulaj. Szakrális őrző – magyarázta Ed. – De vele majd beszélek telefonon. Nem árt ha a Titkok Őrzője megtámogatja az inkognitódat.

– Értem.

– Szóval itt nem igazán fogsz olyannal találkozni akivel nem állhatsz szóba.

– Nem áll szándékomban barátkozni – ingatta a fejét Victor.

Ed vállon veregette a királyi sarjat, aztán indult haza. Úgy döntött, visszafelé az úton fel is hívja a Titkok Őrzőjét. Tisztában volt vele, hogy már késő este volt, de azt is tudta, hogy Talannál sosem lehetett tudni mikor volt ébren. Nem volt szigorú napirendje. Legalábbis állandó nem.

Most sem kellett sokáig hívnia, hogy felvegye. Komolyan vette a feladatát, amit Aydin átruházott rá. Bárki is kereste, mindig előbbre valónak tartotta a saját dolgánál.

– Hello, Ed – köszöntötte a vezért Talan ahogy fogadta a hívását.

– Bocs, hogy zavarlak Talan.

– Nem zavarsz. Baj van?

– Nem, nem igazán. Pont azért kellene majd beszélnünk, hogy ne is legyen.

– Értem, vagyis nem telefonon akarod. Átmenjek most?

– Annyira nem életbevágó. Viszont azt tudnod kell, hogy a készülő otthonod őrzését egy fontos személyre bíztam. Nem hétköznapi.

– Fontos személy, és kirakod egy építkezésre? – Talan hangjából kicsengett a rá jellemző szarkasztikus hangnem.

– Igen, fontos. De ez az, amit túl hosszú lenne elmondani és nem is igazán telefontéma. Most azonnal nem kell gépre ülnöd, de azért jó lenne mielőbb beszélnünk majd.

– Rendben Ed!

 

 

 

Dorothy a véreredmény kiértékelését olvasgatta, aztán régebben, másokon elvégzett vizsgálatok eredményeit pakolta ki az új mellé. Hangos sóhajjal rejtette arcát a tenyerébe, úgy könyökölt hosszú percekig az asztalon. Nem igazán akarta látni az összehasonlítás eredményét, ami ugyan már sejthető volt, miután Talan megitta Ochoa vérét és amit az emlékeiből kikövetkeztetett. Dorothy jobban örült volna, ha a feltételezések nem támasztódnak alá, a vizsgálatokkal.

Aztán újra mélyet sóhajtott, s tenyerével tiltakozását kifejezve odébb tolta a papírokat, majd magaelé húzta a CT és a röntgen felvételeket. Kezébe vette a kis diktafont és beszélni kezdett.

– A koponya kissé deformált, és az átlagnál úgy 5 százalékkal nagyobb, viszont 50 százalékkal nehezebb mint egy átlagos emberi koponya. Figyelembe véve az alany életútját feltételezné a szándékos deformálást, de az értékek ezt teljességgel kizárják. A másik szembetűnő különbség, hogy a koponya falcsont kettő helyett csupán egyből áll…

A kopogás után szinte azonnal nyílt az ajtó, s Adele kukucskált be rajta. Látta, hogy nevelt lánya éppen dokumentál így nagyon óvatosan lépett be, hogy ne zavarja meg őt a munkájában. Dorothy halvány mosollyal kikapcsolta a diktafont és köszöntötte az asszonyt. Látva a tálcán hozott kávét, helyet csinált az asztalon a forró frissítőnek.

– Gyere nyugodtan.

A biztatásra Adele lendületesebb léptekre váltott.

– Nagyon késő van. Nem akarnál már inkább lefeküdni?

– Úgysem tudnék aludni – ingatta a fejét Dorothy, s a csészéért nyúlt.

– Baj van?

– Nem is tudom. – A doktornő vállai közé húzta a nyakát. – Tulajdonképpen szinte már biztos volt, hogy Robert a rokonom. Talan nem szokott tévedni, ha olvas valakinek a vérében. De a remény hal meg utoljára.

– Remélted, hogy mégsem az. Értem. Csak a vak nem látja, hogy nem kedveled őt.

– Igazából nem is tudom mi zavar rajta. De láttam rajtad amikor megérkezett, hogy neked is fenntartásod van vele szemben – Dorothy anyjának szegezve tekintetét, kíváncsian várta a válaszát. Érezte a nőn, hogy tulajdonképpen akar róla beszélni.

– Igen – vallotta be Adele. – De nem ellenszenves. Valami más. Idegen. Tartok tőle, de nem igazán tudom megmagyarázni, hogy miért. Talán csak amit nem ismer az ember, az megijeszti, attól fél. Próbálj meg, te is egy kicsit nyitni felé.

– Anya! – Dorothy mint egy kamasz a szemét forgatva tiltakozva rázta a fejét. – Nem tudnám megkedvelni.

– Nem azt mondtam. Elég ha csak elfogadod.

– Remélem, Talan hamarosan elviszi innen.

Adele arcán elmerengő mosoly jelent meg.

– Tudod, néha nem tudjuk azonnal értelmezni az érzéseinket, mert kuszák.

– Most nehogy azt mond, hogy a gyűlöletet csak egy hajszál válassza el a szerelemtől!

A tapasztalt, bölcs asszony mosolya szélesedett.

– Nem. Nem ezt akartam mondani. De van, hogy nekünk kell másképpen hozzáállni másokhoz. Csak hagyni a körénk épített falon egy rést, ahol kikukucskálunk a másikra, hogy legalább megnézzük őt. – Adele felcsúszott Dorothy mellett lévő székre, s miközben tekintetét végigvezette a sok papíron és felvételen megeredt a nyelve. – Azt hiszem nekem is hasonló érzéseim voltak Bastiaannal kapcsolatban.

– Calchas professzor fia?

– Igen – bólintott Adele.

– Hát. Elég magának való ember lehet – jegyezte meg Dorothy óvatosan, mert nem akarta Adelet megbántani vele.

– Igen, az – bólintott az asszony mosolyogva. – Tulajdonképpen pár hónapja, hogy először találkoztam vele a professzornál. Mondhatni meg is lepődtem, mikor ennyi év ismeretség után, valakit váratlanul úgy mutat be nekem, hogy ő a fia. Soha nem beszélt róla. És amikor először összefutottunk a professzor irodájában, pont ilyennek láttam, mint most te Robertet. Hidegnek, arrogánsnak. Akkor találkoztunk először és szinte robbant bennem az ellenszenv iránta. Aztán egyre többet futottunk össze, már beszélgettünk is olykor, amikor a prof betegebb lett. Az ellenszenv lassan átalakult.

– Hát igen – Dorothy sokat sejtő mosollyal pillantott oldalra Adelere. – Hiszen sok év után, újra szerelmes vagy. Nyilvános a kapcsolatotok is.

– Igen. – Adele zavart mosollyal bólogatott, közben bele-beleolvasott a papírokba, szórakozottan rendezgette őket. – Ha valaki az első találkozásunkkor azt mondja ez lesz belőle, biztos kinevetem!

– Nem fogok belezúgni Dechantbe, anya! Rokonok vagyunk – bukott ki Dorothyból, aztán emlékekkel szaladt tele feje…

Hogyan ismerte meg Talant… mit tett vele amikor a börtönből szabadult… és mivé vált a kapcsolatuk…

– Tessék? – Adele hangja visszazökkentette a jelenbe.

– Dechant anyai nagymamája és az én apai mamám, ugyanaz – hadarta röviden Dorothy.

– Óh! – Adele fejében millió gondolat futott át, pillanat tört része alatt összepakolta mit is jelent ez. – Vagyis Dechant anyja, Ivan testvére?

– Igen.

– Szinte éreztem, hogy van közük egymáshoz!

– Igen, említetted – biccentett Dorothy.

– Hát… akkor már csak ez miatt is, meg kéne hogy értsd. Legalább egy icipicit.

– Van még itt más is – köszörülgette a torkát Dorothy. – Talán ez az, amiről beszéltél. Amit nem ismerünk, attól tarunk és ellenségesen reagálunk rá.

– Más?

– Amit már tudunk, az Dechant anyai vérvonala. Az apját viszont még ő maga sem ismeri. Igazából az anyját sem, hiszen meghalt, amikor ő megszületett. Mindegy is, ez most nem érdekes – magyarázta Dorothy, közben megigazgatta anyja előtt a papírokat és sorra rámutatott az eredményekre. – Szóval visszatérve az apjára. Az anyai ágat már ismerjük, az apait nem. De, hogy az sem volt egészen ember, ebben biztos vagyok. Sőt! Megkockáztatom, hogy egyáltalán nem is ember volt.

– Hát akkor mi?

– Nem tudom – ingatta a fejét Dorothy. – Egy csomó vizsgálatot végeztem a vérével, a DNS-ével. A döbbenet az, hogy valami folyamatosan átalakítja a DNS láncát. Átíródik. Változik!

– Nem látom, hogy átalakulna. Rajta, nem látok semmi változást.

– Hát ez az! Azt mondja nem is tud úgy átalakulni mint más alakváltó. De sejtszinten, lassan semmi emberi nem lesz benne. Egy új emberszabású lény, ami távol áll mindentől, amivel eddig találkoztam.

Adele arcára kiült a döbbenet, még levegőt is elfelejtett venni. Szabálytalanná vált légzéssel hol a papírokat nézte, hol Dorothyra pislogott.

– Ez tényleg félelmetes.

– Nem tudjuk kivel, egyáltalán mivel állunk szemben.

– Kivel állunk szemben? Dorothy, ő nem az ellenségünk!

– Nem is szeretném hogy az legyen!

– Talannak ezt tudnia kell!

– Ez egyértelmű!

– Eszembe jutott valami – Adele figyelme újra a papírokra esett. – Esetleg ezeket az eredményeket lemásolnád nekem?

– Minek?

– Bastiaan régészettel foglalkozik. Nem csak tárgyakat találnak és elemeznek, hanem emberi maradványokat, csontokat is. Talán találkoztak már hasonlóval.

Dorothy pár másodpercig hezitált, hogy kiadja-e egy számára - tulajdonképpen - idegennek a páciense eredményeit. Egy részről etikátlannak tartotta, de másrészről ezzel alkalma nyílt volna bővíteni az ismereteit. Az anyja megbízott a férfiben, ő pedig az anyjában.

– Mint egy tudományos konzultáció?

– Igen! – bólintott Adele.

Dorothy mélyet sóhajtva összerendezte a papírokat.

– Rendben!

Adele úgy döntött, nem vár reggelig, hogy megossza a hírt Bastiaan Calchassal. Siető léptekkel ment fel a laborból, kezében a tálcával. A konyhában Talannal futott össze, aki éppen a hűtő tartalmával szemezett.

– Nem tudsz aludni?

– Is-is – billegtette a fejét az őrző.

– Dorothy elég érdekes dolgokat talált Dechanttel kapcsolatban – újságolta Adele.

– Igen? Még ő is ébren van?

– Lenn van a laborban.

Talannak nem is kellett többet hallania ahhoz, hogy úgy döntsön: csatlakozik Dorothyhoz.

A fiatal nő éppen a papírokat fénymásolta anyjának, amikor Talan belépett az ajtón.

– Adele mondta, hogy itt vagy és érdekes dolgokat találtál.

Dorothy heves bólogatás közepette nyújtotta a papírokat az őrző felé.

– Inkább mond el – húzta félre a száját mosolyogva Talan. – Nekem kínai ez a tudományos blabla.

– Rendben. Szóval lehet, hogy meg van az oka, hogy Dechant miért nem tud átalakulni.

– Na?!

– Anyai ágon prikolics – sóhajtott Dorothy s igyekezett kerülni a rokon kérdő tekintetét. – Ivan és Dechant anyja testvérek voltak.

– Wao! Még egy rokon!

– Azért reméltem, hogy nem fogod megjegyezni!

Talan szarkasztikus vigyorral az arcán kacsintott.

– Szándékosan tettem!

– Aljas vagy! – Dorothy tettetett haraggal bokszolt a férfi vállába. – Szóval! Az apja ismeretlen. Viszont annyit már tudunk róla, hogy az sem ember volt. Nagyon nem! Nézd! – Dorothy lelkesen pakolta a felvételeket Talan elé, aki mély sóhajjal kísért fintorral jelezte újra a nőnek, hogy ő nem sokat lát rajtuk. Ennek ellenére Dorothy lendületesen magyarázta tovább az eredményeket.

– A koponya egyetlen lemezből áll és varrat sincs rajta. Hihetetlen kemény! 50 százalékkal nehezebb és tömörebb az emberinél.

– Az jó szilárd akkor.

– Igen, az. És még itt van, ez is. Mutálódik! Folyamatosan! Olyan mtDNS mutációt tartalmaz, amely semmilyen emberben, főemlősben vagy állatban nem található. Még az alakváltókban sem. Egy új emberszerű lény, ami nem hasonlít semmihez.

Talant éppúgy ledöbbentették Dorothy szavait mint nem sokkal ezelőtt Adelet.

– Azta! – fújta egy hangos sóhajjal. – Bakker! Dechant egy földönkívüli?

– Mi van?

– Már semmin nem csodálkoznék. Az anyja alakváltó, az apja UFO.

Dorothy arckifejezése elárulta, hogy tudományosan, Talan megint nem megfelelő szót használt, és ez sérti a fülét.

– Az UFO azonosítatlan tárgy, szerkezet. Dechant élő!

– És még mindig mutálódik? Átalakul?

– Sejtszinten. A DNS lánca.

– Vagyis azért nem tud farkassá alakulni, mert a másik vérvonal, az apai, az erősebb. Ami pedig ki tudja hogy mi.

– Valószínűleg, igen. Ez is egy alternatíva.

– Akkor pláne nem szabad, hogy Ochoa befolyása alá kerüljön – állapította meg Talan komoran.