BELÉNK ÉGETT PILLANATOK - A sötétben látni a fényt

Már sötét volt, anyám sűrűn nézett ki az ablakon, hogy látja-e a traktor lámpáit. A bátyám még sehol nem volt, pedig már rég végeznie kellett volna kinn, ahogy apám bejött a földről és mondta, hogy mennyi van még hátra az elvégzendő munkából. Apám a legnagyobb nyugalommal töltötte a cigarettát az asztalnál. Anyám egyre hangosabban pakolta a mosogatóból a megszáradt edényeket, így mutatva ki, hogy elege van a középső fia folyamatos italozásából.

Apám nyugodt volt, anyám tiszta ideg, én meg aggódtam… de hallgattam, nem adhattam hangot aggodalmamnak. Apám lehurrogott volna, az anyám meg még jobban aggódott volna, talán kiabálni is elkezd.

Végre megjelent a várva várt fény, ami már az udvart világította be. Viszont az ajtó fél óra múlva sem nyílt.

– Már be se tud vánszorogni – morogta anyánk.

– Eddig mindig betámolygott, nem kell félteni – dünnyögte az orra alatt az öreg. – Meg ha kinn alussza ki magát akkor sem lesz semmi baja…

– Bezárom a kaput. Úgy hallom nem csukta be – mondtam s indultam is ki készségesen, de inkább a rossz előérzetem vitt.

Miután becsuktam a nagykaput, a traktor felé tartottam, még mindig járt a motorja. Valamivel messzebbről hallatszott, hogy a sötétségben valahol, valaki öklődik, hány. A hang irányába tartva felkapcsoltam a kinti villanyt. Ahogy fény lett, azzal egy időben megszólalt a bátyám:

– Kapcsold le!

– Mi a… – ahogy megláttam elakadt a szavam pár másodperce – franc van?

A kinti kútnak támaszkodva bizonytalanul imbolygott, de a hangja az előbb nagyon józannak tűnt. A hátán a ruha tiszta egy adta mocsok volt, a munkáskabát ujja meg volt szakadva… mintha a haja is sáros lett volna… Lassú lépésekkel kerültem meg. Ahogy szembe értem vele, szinte mellbe vágott a felismerés, hogy nem az italtól részegen hempergett meg. Szégyenkezve forgatta el felőlem a fejét, ami csupa vér volt. Kabátujjába sűrűn törölte le az orrából szivárgó vért, és próbált talpon maradni. Zavaros homályos volt a tekintete, de máshogy, mint amikor részeg.

– Mi a fene történt?

– Semmi.

– Pont úgy néz ki… – tehetetlenül dobtam szét a karom, akaratlanul sűrűn néztem az ajtó irányába, hogy mikor viharzik ki rajta anyánk a szitkait szórva a bátyámra.

Bárhogy faggattam, vagy hallgatott, vagy tagadott. Visszamentem a lakásba és azt hazudtam, hogy nagyon beivott és lefeküdt az istállóba.

Elhitték.

Mikor mindenki nyugovóra tért, vittem ki neki tiszta ruhát. Segítettem, hogy nagyjából rendbe hozza magát a kinti kútnál. Tartottam a karomon a ruháit. Szótlanul tűrte a hideg vizet. Hihetetlenül lassan mozgott, és minden porcikája remegett. Először csak néztem az ügyetlen mozdulatait, ahogy a csap elé térdepelve a vékony vízsugár alá hajolva próbálta lemosni a hajából a mocskot. Beinogott, mint aki mindjárt eldől, szinte ugyanabban a pillanatban kapott egyik kezével a csap után, a másikkal a földre támaszkodott maga elé, én meg a válla után, hogy el ne boruljon. Éreztem a kabátján valami hihetetlen ragacsos valamit. Végig tapogattam a sötétlő ragacsos foltot, ami a fejéig vezetett, a hajában is ez volt.

 "Ez nem sár. Ilyen sár nincs..."  – döbbenten jött a felismerés, hogy testvérem feje, tarkója, válla, csupa egy adta vér. Megborzongtam. Most először tapasztaltam milyen a félig alvadt vér tapintása, és milyen irtózatosan nehéz kimosni az ember hajából... Vállamra dobtam a kihozott tiszta fölsőt és nadrágot, aztán határozott mozdulatokkal segítettem bátyámnak megszabadulni a véres mocsoktól. Ahogy segédkeztem, megfogtam hol a vállát, hol a karját, hogy tartsam, támogassam... Embert így remegni még nem éreztem.

Napokon át szótlanul járkált köztünk, mintha semmi nem történt volna azon a napon. Kerestem a szemkontaktust vele, és ő módszeresen kerülte a tekintetem.

Éjjelente hallottam, ahogy sóhajtozva, elfojtott nyögésekkel forgolódott az ágyon. Hátát a falnak ütögette, egyre erősebben, alkarjával törölgette a könnyét, ahogy lassan vissza visszafordult az ágyra.

Minden mozdulatát figyelni kezdtem. Olykor hihetetlenül lassan egyenesedett fel és olyan mozdulatot tett - a fájdalomtól eltorzult arccal - mint aki nyújtja a derekát. Lassan, óvatosan vett nagy levegőt, aztán ugyanolyan lassan engedte ki. Hónapok teltek el, és az állapota csak annyit változott, hogy hirtelen mozdulatra nem tántorodott meg és nem kezdett el hányni.

Csak ketten voltunk otthon mikor újra neki szegeztem a kérdést:

– Mi történt? Mi van veled?

Hosszú hallgatás után, kerülve a tekintetem csak óvatosan rántott a vállán, amit egy fájdalmas fintor kísért.

– Hallgatok. De valami nagyon nincs rendben! Nem vagyok vak!

– Keresték – mondta kurtán és csendesen. Tudtam, hogy a bátyánkra gondolt. Nagy volt az ügye körül a hallgatás, aztán egyszer csak szépen úgymond eltűnt. Tudtam, hogy bírósági idézések jöttek a nevére. Ha a szüleimet kérdeztem terelő falakba ütköztem. „Az ő dolga, ne törődj vele”

Ahhoz képest, hogy évekkel ezelőtt csak ő folyt a csapból, meg a sikeres vállalkozása, hirtelen nagy lett körülötte a hallgatás. Vele példálóztak, és most említeni se lehetett. Húsz éves voltam már, és nem hülye…

A velem szemben ülő bátyámat pedig sajnáltam. Hárman voltunk testvérek, ő volt a középső. Míg meg nem születtem én, addig ő volt a dédelgetett kisebb gyerek. Aztán mikor megszülettem, én lettem a legkisebb kis kedvenc, a másik bátyám meg a nagy és okos követendő példa. Ő meg valahogy kiesett a szüleink figyelméből. Lassan folyékony barátot talált magának, amivel nap, mint nap jól megosztotta mindenét. Pénzét, fekhelyét… magának való zárkózott ember lett belőle. Belemerült a ház körüli munkákba, monoton teltek a napjai. Látástól vakulásig az állatok körüli és kint a földi munkák között ingázott, sűrűn útba ejtve a kocsmát. Csak a morgást és a korholást kapta anyánktól, apánktól meg a közönyt. A bátyánk mindig lepattintotta, láthatóan szégyellte, engem meg óvtak tőle, nehogy kövessem a példáját.

– Kik keresték?

– Nem tudom – Óvatosan ingatta a fejét, minden hirtelen gyors mozdulatot került. – De érdekes elképzelésük volt a beszélgetésről…

– Mit csináltak veled?

– Győzködtek – válaszai kurták voltak és folyamatosan kerülte a tekintetem.

– Nagyon nem vagy rendben…

– Megmaradtam…

– Nem vagyok süket! Hallom, amit hallok esténként… – emeltem fentebb a hangom – Még most sem vagy rendben! Mit csináltak? Mid fáj? És piszkosul fájhat! Mert még soha nem láttam, hogy sírnál…

Rám emelte tekintetét, sokáig csak mérhetetlen fájdalommal nézett a szemembe, ajkait makacsul összeszorította. Aztán megtört a jég, lassan akadozva jöttek a szavak.

– Vascsővel is kaptam… a hátamra… a fejem nem tudom hová koppant be, de volt egy kis filmszakadás… – megnedvesítette ajkát, aztán olykor fájdalmas fintorral véve nagy levegőt, folytatta: – Közvetlen a szemem előtt volt a traktor kereke… piszok hangosnak tűnt, ahogy bőgették. Azt mondták rámegy a fejemre, ha nem beszélek… Nem tudom miért hagyták abba… lehet, hogy azért mert elveszthettem az eszméletem. Talán meghagytak intő példának… vagy rájöttek, hogy szart se tudok.

– Látnia kell dokinak!

– Hát persze! Ezt felejtsd el! Mit mondok mi történt?

– Részegen elestél – vágtam rá, aztán meg is bántam. Pedig amolyan évődéses viccnek szántam, de most valahogy nagyon nem jól jött ki. Neki mégis halvány mosolyt sikerült csalni vele az arcára.

– Jaj de nagyon rendes vagy – nevette, de pillanatnyi jókedve fájdalmas fintorba ment át.

– Ha nem hallgatsz rám, kikürtölöm az egészet.

– Ez zsarolás!

– Az. De jól csinálom, nem? És egy állapotfelmérés akkor is kell. Ezt akkor tudjuk végig csánálni a legnagyobb titokban, ha partnerek leszünk.

Élveztem ezt a cinkos akciót. Azt hiszem ez hozott igazán közel a bátyámhoz. Ekkor ismertem meg közelebbről… hogy tulajdonképpen eddigi viselkedése csupán egyfajta védekezés volt. Falat emelt maga köré, mert úgy gondolta, ha senkit nem enged közel magához, nem is sérül. Felnőtt testbe bújt dacos gyermeki lelke volt.

Kijátszva a szüleinket mentünk el az orvoshoz, elkísértem a kórházba… ott voltam vele, mellette a vizsgálatokon. A doki a kórházba próbált kérdezősködni, nem volt ő sem buta. Így elesni nem lehet. Nézte a röntgen és a CT-felvételeket.

– Ez piszkosul fájhat – jegyezte meg.

– Lassan megszokom… – próbálta elbagatellizálni a bátyám.

Az orvos pedig válaszképpen felvázolta neki a helyzetét:

– Összeroppant az 5-6 és 7-es csigolya. Le vannak pattogva a peremek és… össze van ülve a három csigolya… – felnézett ránk, mint aki esélyt ad nekünk, hogy valljunk, aztán folytatta: – A koponya szinte körbe volt törve, de már szépen össze van forrva. – A saját fején mutatta körbe a törés vonalát. Ujját végighúzta a homlokán, körbe, a halántéknál megállt. Letette a felvételeket.

– Hogy esett el? – kérdezte.

Bátyám zavartan kapkodta a tekintetét, sűrűn pislogott rám, majd hadarta szavait:

– Nem emlékszem, mert hullarészeg voltam.

– Hivatalból jelentenem kéne…

– Miért?

– Van pár törött borda… összeroppant gerinc, koponyatörés… ezek mind olyan sérülések… hogy ment maga akkor haza?

– Traktorral… Megmaradtam… a többi nem érdekel. – Bátyám zavartan nézett, jobbra-balra ahogy beszélt. – Magát se érdekelje…

Pár másodperce szemezett egymással a két ember. A doki egy beleegyező sóhajjal bólintott:

– Rendben. Vigyázzon magára. Ezek olyan sérülések, amiket gipszelni nem lehet…

A kocsiban hazafelé tartva sokáig csend uralkodott. Ő törte meg, egy kurta „Köszönök mindent” – el.

– Ez a legkevesebb.

– Tudod… nem vagyok hozzá szokva…

– Akkor szokj hozzá! – vigyorogtam. Most kezdtem el érezni igazán, hogy van testvérem és nagyon jó érzés volt. Sajnáltam, hogy csak most. És meggyőződtem arról is, hogy ő akár meg is halna a családért… hiszen majdnem meg is tette, és annak ellenére, hogy mindenki mostohán bánt vele…

– Tudod mit öcsi? – óvatosan mozdult az ülésben kényelmesebb helyzetet felvéve.

– Mit?

– Boldog lesz az életem!

Összemosolyogtunk.

– Tudod mit bratyó? – kérdeztem vissza.

– Mit?

– Úgy legyen!