ŐRZŐK FALKÁJA - 4 - Titok a múltból

Juan tagadhatatlanul mély benyomást tett rám. Nem csak a szavai, hanem a megjelenése, és a kisugárzása is. Fiatal kora ellenére, hihetetlen bölcsesség és tudás birtokában volt. Éreztem.

Mi a franc lehet az a benandanti? – zakatolt az agyam, ahogy hazafelé tartottam. Rengeteg kérdés tódult a fejembe, amit türelmetlenül, azonnal tudni akartam.

„– Ulfhednar vér folyik az ereidben.” – visszhangoztak a fiatal csodabogár szavai a fülemben.

Akkor mi van Fenrirrel?

Chakor! – próbáltam hívni, hosszú makacs kicsörgés után a postafiókja jelentkezett. Irányt váltottam.

Biztos a kis személyi edzőterepén bohóckodik. – futott át az agyamon.

Tényleg úgy volt! A hátsó udvarban volt, és nem egyedül, hanem a húgom társaságában, aki éppen barátom tartásán javított, ahogy felhúzta az íjat lövésre készen.

– Válladat hátrább, a csuklód kicsit billentsd meg, különben a visszacsapódó húr elintézi az alkarod – oktatta Amy.

A látványtól felszaladt a szemöldököm, akaratlanul Juan szavai csengtek az agyamban. „Bízz a megérzéseidben!”

Az volt az első gondolatom, hogy Chakor edz, és valóban úgy is volt.

Egy darabig szótlanul figyeltem őket. A legnagyobb megértésben, összhangban, jókedvűen nevetgélve figyelmen kívül hagytak. Nekem pedig eszem ágában nem volt megzavarni barátom gyakorló lövését. Miután elhagyta a nyíl az íjat, közelebb sétáltam hozzájuk.

– Nem vagy az íjászkodás nélkül is elég veszélyes? – kérdeztem vigyorogva, s ezzel felhívtam a figyelmüket magamra. Szinte egyszerre fordultak felém. Zakkel összecsaptuk a tenyerünket, aztán egymáshoz hajolva összeérintettük a vállunkat. Valahogy kialakult közöttünk ez a sajátos, egyfajta szertartásos köszöntés.

Hirtelen eszembe jutott a jel Amy kézfején, s akaratlanul valami hasonlót keresett a tekintetem a barátomon is. Figyeltem őket, és próbáltam kifürkészni mi lehet közöttük. Rengeteg gondolat kavargott a fejembe, miközben fél ülésbe felcsúsztam az egyik korlátra.

– Haza hozom a falkám – jelentettem be végleges döntésemet.

Amy arca a hírre, szinte felsugárzott, a szemében hála és büszkeség vegyült, tagadhatatlan volt az öröme. Chakor viszont a homlokát ráncolta:

– Miért? Te magad mondtad, hogy jobb, ha nincsenek a közeledben.

– Nem – vágtam rá, tekintetem az övébe fúrtam –, ezt nem én mondtam. Én az otthonomban akartam tudni őket. Anskar javasolta ezt, te pedig helyeselted.

Láthatóan elgondolkodott szavaimon, aztán nem ellenkezett, kényszeredetten bólintott elismerve, hogy ő emlékezett rosszul.

– Mi a változás oka? – kérdezte barátom, láthatóan érdekelték az okok is.

– Én döntök – mondtam határozottan. -  Nem csak egy alfa vagyok, hanem falkavezér. Milyen falkavezér az, aki távol tartja magától a saját falkáját? – mondtam szemrehányóan, és egyre erősebb lett bennem az elhatározás.

Chakor fürkészőn nézett a szemembe.

– Anskar tudja már?

Felszaladt a szemöldököm.

– Nem tartozom neki beszámolási kötelezettséggel a döntéseimről.

Chakor arcán megjelent a döbbenet, Amy zavartan kettőnk között kapkodta a tekintetét.

– Bred – szívta a fogai között Zak. Éreztem rajta, ahogy elöntötte az aggódás, körül lengte. Ezt az oldalamat ritkán látta megnyilvánulni, mikor ellentmondást nem tűrőn, senkinek nem hagytam beleszólást a döntésembe.

– Remélem azért köztünk nem változott semmi.

– Ha itt lesz a falkám, nyilván kicsit más lesz. Mindenkinek meg van a helye a falkában. Nem akarom, hogy megkérdőjelezd a hozzád fűzött vérkötelékem. Mivel te is a falkához tartozol, remélem nem felejtetted el, hogy Kiel a bétám! Te viszont véresküdt tettél nekem, én pedig vértestvéremnek tartalak. Nem álltok egymás felett, tehát nem tűrök semmilyen rivalizálást! – magyaráztam el neki, a rangsort, és a kettőnk közötti egyedi kapcsolatot.

Lesütötte szemét, éreztem a feszültségét, de hallgatott. Újra rám emelte a tekintetét, aztán bólintott:

– Bízhatsz bennem.

– Rendben – fújtam egy mély sóhajjal, és vállon csaptam. – Munkám van a számodra!

Felcsillantak a szemei, kihúzta magát, mint egy katona, aki szolgálatra jelentkezett.

– Állok rendelkezésedre – mondta pattogó szavakkal, büszkeséggel a szemében. Minden feladatra lelkesen reagált.

– Nézz utána, kik azok a benandantik, meg az ulfhednarok, és érdekel az is, kik is pontosan a Laignach Faelad.

Felszaladt a szemöldöke:

– Honnan szerzel te ilyen kifejezéseket?

– Ulfhednar? – szólt közbe Amy a homlokát ráncolva. – Nekem ismerős.

– Igen? Honnan?

Amy zavartan kapkodta a tekintetét, gyűrni kezdte az edzőkesztyű tépőzárát.

– Nem vagyok olyan szófogadó, mint amilyennek kinézek – dünnyögte, beharapta ajkát – Apámnak sok könyve van. Meg képek a falon. Régi pergamenek, írások. Valahol nála, mintha már olvastam volna – hadarta.

– Nálatok?

Húgom hevesen bólogatott.

– Akkor mire várunk még? – kérdeztem, s indulásra készen ellöktem magam a korláttól. – Te meg ásd bele magad a fogalmakba – utasítottam Chakort, mire ő bólintott. Elkaptam húgom karját, valósággal húztam magam után.

– Mi ennyire sürgős? – csattant fel, lesöpörte magáról a kezem, de felvéve a tempómat követett.

– Nem tudom – dünnyögtem, rántottam a vállamon. – Rossz előérzetem van.

A kocsiban sokáig hallgattunk, végül úgy döntöttem nyíltan rákérdezek.

– Láttam a kézfejeden azt a valamit – motyogtam.

Amy ösztönösen simította végig a kesztyűn keresztül, aztán zavartan kapta vissza a kezét.

– Mi van közted meg Chakor között? – kérdeztem.

– Mi van? – nevetett fel. – Semmi nincs közöttünk. Miért lenne? – Megkönnyebbülten vett egy nagy levegőt, mintha más számonkérésre számított volna.

– Emlékszem, amikor anno a megjelenő vonalak miatt aggódtál. Tudod, amit mondtál nekem a társ dologról, hogy mindkét félen megjelenik az első gyengéd testi érintkezés után.

Zavart volt ugyan a témától, de éreztem, hogy őszintén beszélt Chakorral kapcsolatban.

– Semmi ilyen nincs közöttünk Bred. Chakor nem a társam.

– Láthatóan jól el vagytok.

– Az még nem jelent semmit – rántott a vállán. – Olyan mintha a kisöcsém lenne.

– De van társad – mondtam ki gyanúmat, és oldalra pillantottam rá –, igaz?

Pillanatnyi hallgatás után bólintott, de nem nézett rám.

– Nem akarod, hogy apa tudja, így van? – faggatóztam finoman.

– Hát – nagy levegőt vett, hosszan fújta ki a szavakkal –, nem igazán.

– Megértelek – bólintottam, és halvány mosolyra húztam a szám az emlékektől. Bár akkor nem volt semmi nevetséges abban, ahogy Anskar velem viselkedett, már csak a puszta gyanúra.

– Nem lehet rossz ember, ha kitüntetted a figyelmeddel.

Rám mosolygott, kislányosan beharapta az ajkát.

– Valóban nagyszerű jellem – bólogatott, kicsit szégyenlős, de átszellemült arccal.

Vártam volna, hogy megossza velem az illető személyét, felfedi előttem a társa nevét, vagy legalább többet mond róla. De az alsó ajkát rágcsálva hallgatott, pedig ordított róla a mély érzelem.

– Ennyire titok?

– Egyenlőre… azt hiszem még nincs itt az ideje, hogy kikürtöljük.

– Értem – bólintottam, és elfogadtam a döntését. Nem faggattam tovább.

– Nagyszerű ember lehet és persze szerencsés! – kacsintottam cinkosan a húgomra, ő pedig zavartan mosolygott vissza rám.

Üres volt a ház, ahogy Amy nyitotta a nehéz bejárati fa ajtót.

Szaladva kapkodta a lábait a széles lépcsőn az emeletre. A nyomában voltam, de figyelmem kiéleztem, nem akartam meglepetést. Főleg Anskart nem akartam magamra haragítani. Húgom keze már a díszes kilincsen volt, mikor megéreztem apánkat. Elkaptam Amy csuklóját, megráztam a fejem, s a szememmel jeleztem, hogy sétáljunk tovább. Ő bólintott.

Figyelmem a hatalmas festményekre irányítottam a széles folyosó falán. Mint egy múzeumban, úgy nézelődtem, közben Amy mindegyikhez fűzött valami rövid történetet, ahogy tovább sétáltunk a dolgozó szoba ajtajától.

Pár pillanat után, Anskar megjelent a lépcső tetején. Éreztem figyelt minket, ahogy ráérősen bolyongtunk a folyosón.

– Mi a fenét kerestek idefenn? – hangja figyelmeztető volt, sütött belőle az elfojtott düh, a haragos gyanú. Tekintetét nekünk szegezte.

– Csak megmutattam Brednek a festményeket – rántott a vállán a húgom.

– Műkedvelő is vagy? – felszaladt a szemöldöke, ahogy figyelme rám irányult. – Mi érdekel?

Álltam a tekintetét.

– Olvastad már anyám naplóját? – kérdeztem témát váltva.

Hallgatott, hideg tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam.

– Azt írta hallhatatlan vagy – folytattam, feszegetve a határaimat.

Amy szemei tágra nyíltak, nagy levegőt vett, de megakadt benne, mintha mondani akarna valamit, aztán mégis hallgatott.

– Csak az őseimre voltam kíváncsi. Mióta is élsz? Arra gondoltam vannak esetleg régi festmények róluk.

– Ne pimaszkodj! – sziszegte a fogai között figyelmeztetőn Anskar.

– Nem pimaszságból érdekel a családfám, ezt elhiheted – mondtam határozottan, eltökélt voltam, és előbújt belőlem az alfa. – Az apai szigorral pedig azt hiszem kissé elkéstél. Emlékszel? Nem akartad, hogy megszülessek! Azt mondtad anyámnak, nem szabad megszületnem. Miért is? Ennek mi köze van Fenrirhez?

– Amy! Hagyj magunkra! – utasította keményen a húgomat.

– Azt akarom, hogy hallja! – vágtam rá, és megfogtam a húgom csuklóját, közelebb húztam magamhoz. Napról-napra több erőt éreztem magamban. Készen voltam akár apámnak is neki menni, hogy megvédjem őt, hiszen megfogadtam neki, hogy soha többet nem hagyom magára.

– Azt ígérted egyszer, hogy én kérdezek, te válaszolsz. Mostanra rengeteg kérdésem lett!

Feszült csend ült közénk, egyikünk pillantása sem rebbent, ahogy néztünk egymás szemébe.

Aztán, ő maga volt, aki kitárta előttünk dolgozó szobája súlyos ajtaját. Egyenesen a méretes faragott íróasztalhoz ballagott. Ahogy beléptünk tekintetem körbevezettem a félhomályban úszó magas mennyezetű szobában. Hatalmas festmények lógtak a falon. Csatákat örökítettek meg, ahol a harcosokon farkasbőr volt, ami teljesen a fejükig rájuk simult, és veszélyes fogak villantak elő az acsarkodó ajkaik mögül. Két kép tartalmilag egészen más volt a többitől. Mindkettő egy családot ábrázolt. Egy zord veszélyes harcos, teljes fegyverzettel, büszkén feszített egy kecses, gyönyörű nő mellett. Köztük egy szúrós tekintetű fiú állt, akit szintén farkasbőr borított. A nő akár Amy is lehetett volna, vonásaik annyira kísértetiesen hasonlítottak egymásra. Akárcsak a képen lévő kisfiú, az én öt éves kori fényképemre.

– A szüleim, és én – mondta csendesen Anskar. – Apám egy ulfhednar, anyám kelta druida papnő volt.

Széttárta karját, lassan körbe mutatva fordult:

– Itt éltünk, ez az ősi otthonom. Vagyis az egyik a sok közül. Ez maradt meg.

Amy közelebb lépett a képhez, csodálattal nézte. Reakciójából kikövetkeztettem, hogy Anskar valamiért szigorúan dolgozószobája mélyére rejtette múltját húgom elől is.

– Ő a nagymamám? – kérdezte Amy.

Anskar bólintott:

– Nagyon büszke lenne rád. Egész lényedben olyan vagy, mint ő volt.

Tekintetem a másik képre vezettem.

– És ők? – érdeklődtem tovább, kihasználva, hogy megnyílni látszott. Az a festmény is egy családot ábrázolt. A harcos kísértetiesen hasonlított Anskarra, bár annak haja a vállát verte, és szakálla be volt fonva. Az előtte ülő hibátlan szépségű nő egy babát tartott az ölében. A nő és az apám alkarján azonos motívum kanyargott. Egyértelművé vált, hogy a festményen lévő férfi maga Anskar volt, egy ismeretlen időben.

– Ő volt a társad?! – szakadt fel belőlem a felismerés. – De akkor ki volt neked az anyám? – nem fogtam vissza az indulatomat. – És még te támadtál nekem? Hiszen neked is volt társad, és véred a véredből!

– Igen, volt – fújta megtörten a szavait. – Megölték őket.

Néma csend ült a szobára, éreztem a fájdalmát. Nagyon is éreztem.

– Ő is druida papnő volt – folytatta csendesen.

– És volt egy…

– Fiam – mondta ki fájdalmasan, befejezve a mondatom. Bele roskadt a hatalmas faragott székbe az íróasztal mögött.

– Sajnálom – fújtam, mellkasomba mart az együttérzés. Megértettem miért féltette annyira Amyt, hiszen egy gyermekét már elvesztette. Fogalmam nem volt én hogy tudtam volna feldolgozni egy ilyen tragédiát. Az életnek nem az a rendje, hogy egy szülőnek keljen eltemetnie a gyermekét.

– Nincs különbség istenek félistenek és emberek között a gyarlóságban. Irigység, féltékenység, butaság és értelmetlen harcok a hatalomért, vélt igazságokért. Belefáradtam. Meg akartam húzni magam nyomorult, csendes magányomban, amíg meg nem bosszulom a szeretteimet.

– A profnak, hogy sikerült mégis rád akadnia? Elkapnia?

– Valakibe belebotlottam, akiben aztán megbíztam, de nem kellett volna. Olyan volt nekem, mint neked Zak. Egyszer segítettem megmentettem az életét is. Kölcsönösen segítettünk egymásnak, de egy nap mégis csapdában találtam magam. Gyarló az ember, elárult. Miért tette? Mindegy. Fogoly lettem.

– Hogy van ez a társ dolog? Ha neked volt társad, akkor az anyám, hogyan, és miért?

– A társ egy életre, azt szó szerint kell érteni. Amíg él mindkét fél. Viszont a te döntésed, hogy követed-e vagy sem a halálba. Én meg akartam bosszulni a halálukat! Előbb meg akartam bosszulni őket. – mesélte a semmibe meredve, tekintete fátyolos lett az emlékezéstől.

Amy lassan apjához lépdelt, aztán leguggolt mellé, megfogta a kezét, és az arcához szorította.

– Soha olyan sebezhetőnek és gyengének nem éreztem magam, mint amikor csapdába estem és elfogtak. Hiszen az utolsó ember is elárult, akiben megbíztam. Őszintén azt hittem, akkor és ott lesz végem, mikor lekerültem a pincébe. Egy ponton vártam is már, mert kívül belül martak a sebek. Elbuktam minden téren. A szeretteimet sem tudtam megbosszulni. De az anyád, félre tette a félelmét és az előítéletét, csak egy rászorulót látott bennem. Nem felejtem el, amikor az első éjjel megjelent odalenn, ápolt, ételt és italt hozott. Nem is tudta, de visszahozta az élni akarásom, és tartotta bennem a lelket. Éreztem rajta, hogy megveti azokat, akik fogva tartottak. Ugyanolyan fogolynak éreztem őt is, mint engem, mégis el akart engedni, veszélybe sodorva ezzel saját magát. Aztán amikor megtudtam, mire akarnak használni…

– Azért mondtad, hogy nem szabad megszületnem. Nem volt a társad. Nem volt a neked rendelt társad, nem volt rajta a jel. Igaz?

Szavaimra bólintott.

– Aztán megéreztem, később megláttam rajta! Ő még fel sem figyelt rá, de én akkor már tudtam. Hivatalosan akartam össze kötni magam vele – mesélte, aztán Amyre mosolygott, végig simított a lánya arcán.

Minden kusza szál kibogozódni látszott. Az első reakciója, a megbékélése velem. Minden.

– A szekrénybe te rejtetted el anyám naplóját a képeddel?

Csak bólintott.

– A pincében az a két rothadó tetem? Te nyírtad ki őket?

Néma bólintás volt a válasza.

– Miért bajlódtál vele, hogy leszigeteld és eltüntesd a pincét? Elég lett volna elásnod őket.

Felszaladt a szemöldöke:

– Azzal én nem csináltam semmit. Egy darabig követtem a többit, ahogy utánad mentek. De eltűntél, nyomod veszett, ők meg elmentek – mesélte tovább a tragédia éjszakáját. – Visszamentem a házhoz, ami tele volt rendőrrel, meg ott volt az az áruló is. Kivártam, míg lehelyszíneltek és elmentek. Akkor dugtam el a naplót, de a pincéhez nem nyúltam. Követtem aztán, hogy hová vitték Amyt, és a testét a hullaházból loptam el.

– Újabb rejtélyes ismeretlen – fújtam, nagy levegőt vettem.

– Talán Dr. Bryan Dunken – mondta Anskar, mire felszaladt a szemöldököm.

– A doki? – hitetlenkedtem.

– Tudom, hogy szeretted, meg sokat köszönhettél neki, de attól még ő hívta ki a sorsot maga ellen. Nagy szarkeverő volt. – Anskar szavai csalódottságot sugároztak.

Istenem! Ő volt! – jött a felismerés.

– A Doki volt, aki elárult?

– Egy lelkes, fiatal amatőr volt, aki a bokorban gubbasztva figyelte a farkasokat az erdőben. Összeismerkedtünk, kölcsönösen egymás hasznára voltunk. Egy alkalommal megtámadta egy medve, és csúnya sebet kapott… megmentettem. Akkor árultam el neki magamról többet, hát kár volt – fújta a szavakat egy mély lélegzetvétellel.

Szóval ezért mondta Bryan azt a megjegyzést a családfámról! A megérzéseim! Ahogy Juan mondta! Ha belegondoltam, hányszor jött a gyanú, hogy valami nem tiszta vele. Hányszor hessegettem el a megérzéseimet?!

– Nem te nyírtad ki? – kérdeztem, mert ezek után, már azt is megértettem volna.

– Nem! – csattant fel, szemében látszott, hogy sértésnek vette még csak a gondolatát is. – Olyan volt nekem – elakadt, bizonytalanul jöttek a szavai –, mint neked Zak. De ahogy végezte, az nem lehetett véletlen.

Mellbe vágtak a szavai, a vallomása, hogy milyen kapcsolat volt közte és a Doki között.

– Értem – fújtam. Eszembe jutott, amikor éreztem rajta a halálfélelmet, amikor megfenyegették. Ezek után, ugyan ki tudja miért?!

– Te tudod kik támadták meg az otthonomat azon az éjszakán?

Nem válaszolt azonnal.

– Egy zsoldos horda – mondta aztán maga elé meredve. – Azok, akik lemészárolták az én családomat is. Fizetségért bármire kaphatók, bárkinek.

– Laignach Faelad.

Felkapta a fejét, kérdőn fúrta belém a tekintetét:

– Honnan ismered őket?

– Mondjuk úgy, hallottam róluk. Valamelyik éjjel bepróbálkoztak nálam.

– Vadállatok – sziszegte nem kevés gyűlölettel Anskar. – Akkor éjjel valaki azért küldte őket, hogy engem szabadítsanak ki.

– Akkor azért kérdezték folyton, hogy hol van? Téged kerestek a lakásban.

– Igen. Közben mindenkit lemészároltak, aki csak az útjukba került. A társamat, és a lányomat is. Igaz nem tudták, de én viszont kibeleztem érte őket ott a pincében azonnal, ahogy megszabadultam a láncoktól.

– Nem értem. Ezek nyírták ki az előző családodat is, akkor meg kiszabadítani jöttek?

– Mondtam, egy zsoldos horda. Azt szolgálják, aki megfizeti őket. Nem tudom kinek a megbízásából ölték meg a párom és a fiam, és azt sem ki bízta meg őket azzal, hogy kiszabadítsanak. Bizonyára nem ugyanaz a személy volt – rántott a vállán.

– Visszahozom a falkám – jelentettem be elhatározásom. – Mellettem vannak a legnagyobb biztonságban.

Nem mondott se ellent az apám, se nem helyeselte. Most egy megtört, mindenbe belefáradt embert láttam benne, akinek Amy az ölébe hajtotta a fejét.

Néztem a képeket a falon. Anskart gyermekként, büszke, makacs tekintettel. Annyi idős lehetett, mint én, amikor bevetettem magam az erdőbe.