BELÉNK ÉGETT PILLANATOK - Hazatérő

Zuhogott az eső. Agyam minden gondolatát elfoglalta a kutyám, ahogy sietve szedtem a lábam hazafelé. Pár lépés és már nyitottam a kaput, tekintetem a kennelben Nestort kereste. Mindig a kerítésre ugorva várt, hogy aztán mikor odaérve beletúrtam a nyakán vastag bundájába, mancsaival átölelte a kezem és összedugtuk a fejünket. Az egyetlen olyan kutyám volt, akinek a legnagyobb természetességgel adtam köszönés képen egy cuppanóst a buksijára. Az első pillanattól, fogva mikor kölyökként a szemembe nézett, olyan érzés fogott el, mintha pár éve elhunyt apám nézett volna rám. Hatalmas dög volt, kaukázusi-juhász, medveölő. Fekete bundájú, fehér cirkalmas háromszöggel a nyakán. Hozzá illő nevet akartam, és olyat, ami nem minden kutyának van… a neten akadtam rá, azonnal megfogott a hangzása: Nestor. És a jelentése is tetszett: hazatérő. Mivel előző kutyám köszönés nélkül lelépett, úgy gondoltam ő majd hű lesz a nevéhez, és bárhová is kóborolna el esetleg, akkor is haza majd.

Most nem várt. Vagyis nem úgy, mint szokott. A kennel bejáratának vetett háttal feküdt mozdulatlanul a zuhogó esőben. Egy hete, hogy észrevettem: kedvetlen és enni sem akar. Három nappal ezelőtt állatorvosi rendelőt kerestem a neten a közelben és fel is hívtam. Az átirányított az éppen ügyeletben lévő dokihoz. Az orvos kijött, megvizsgálta, azt mondta egy jelentéktelen vírus, adott neki két ampulla injekciót. Azt mondta ettől majd elmúlik a hányása, és két-három nap múlva már rendbe is jön. Ma volt a harmadik nap. Tegnap tényleg láthatóan jobban volt, mert már nem hányt, beleszagolt az ételbe is, és lassan de sétálgatott…

De most?! Élettelen kupacként hevert. Leengedtem kezemből az esernyőt a járdára, és egyenesen mentem hozzá. A kennel vaskapuja és a bejárati ajtó szinte egyszerre nyílt. Az erőtlen test a lábfejemre csuklott, csak homályosan nézett a semmibe. Lehajoltam hozzá, kezemmel a bundájába túrtam. Egyenesen a szemembe nézett, ahogy lassan felém fordította a fejét. Láttam, hogy nagyon nem jól van. Barátnőm az ajtóban állva figyelt minket aggódva, karját fázósan fonta össze.

Lázasan dolgozott az agyam, minden más megszűnt a számomra. Felegyenesedtem, egyre nyújtottabb lépésekkel tartottam a lakás felé. Kettesével fogyasztottam a teraszra vezető lépcsőt, szó nélkül kerültem ki az ajtóban ácsorgó barátnőmet. Ő csak csendesen annyit mondott:

– Pedig jobban volt. Reggel evett is!

A szobába érve a kezembe eső első pokrócot felkaptam és rohantam vissza négylábú barátomhoz. Ráborítottam a pokrócot, belecsomagoltam, felnyaláboltam a sártól és esőtől csatakos testet. Felvittem a teraszra, hogy ne ázzon tovább a sárban. Leültem mellé, szólogattam, közben minden gondolatom azon volt, hogy hogyan tovább? Nem érdekelt, hogy már én is eláztam, a munkába járós cuccom is sáros és vizes volt rajtam. Tehetetlennek éreztem magam és akaratlanul pár évvel ezelőtt lejátszódó események jutottak eszembe, amikor az apám telefonon kért segítséget, hogy nem jól van. Szinte pont így találtam rá.

– Teljesen átáztál, meg fogsz fázni – mondta halkan, felettünk ácsorgó barátnőm.

– Ki nem szarja le?! – szakadt fel belőlem akaratlanul. Meg is bántam, ahogy kimondtam, nem akartam durva lenni. Főleg nem vele, hiszen látszott, hogy ő is aggódik.

Fél kézzel a kutyát tartottam, másik kezem a farmerdzsekim zsebében kutatott a telefonom után. Újra hívtam az állatorvosi rendelőt, akinek még első hívásomkor elmentettem a számát. Elhadartam a kutyám állapotát, elmondtam, hogy három napja már beszéltünk.

– Akkor az ügyeletes doki injekciót adott neki és azt mondta három nap és jobban lesz. Nincs jobban! Nagyon nincs! Magatehetetlenül csak fekszik.

– Hozza be. Ott nem tudom ellátni. Az elmondása szerint komoly baja van, infulziós kezelésre van szüksége.

– Nincs kocsim. – Most először sajnáltam, hogy nem autóm van, hanem motorom.

– Sajnálom. Próbálja meg valahogy. Egy ismerős talán?

Cikáztak a gondolataim.

– Rendben, köszönöm – motyogtam, azzal kinyomtam és újra tárcsáztam. Gábor barátomat hívtam, akivel mellékes keresetként hangosítani jártunk. Azt már alapból eldöntöttem, hogy csomagtartóban nem fogom rakni a beteg kutyámat! Gábortól azt a kurta választ kaptam, hogy ő ugyan ivott már, de a barátnője épp nála van, tankolnak és húsz perc itt is lesznek.

Óráknak tűntek a percek. A barátnőm szegény már egy szót, sem mert szólni, csak gondterhelt tekintettel kitartóan, aggódva ácsorgott felettünk. Én meg a kutyámra borulva, egyfolytában csak azt hajtogattam:

– Itt ne hagyj! Hallod? Kitartás haver! Hallod? Nyisd ki a szemed! Dokihoz megyünk! Meggyógyulsz! Hallod?

Gábornak eszébe sem jutott a csomagtartó. A legnagyobb természetességgel nyitotta nekünk a hátsó ajtót, és vékonyka törékeny barátnőjével az ölembe csúsztatták a súlyos, csukladozó, pokrócba csavart testet.

Már elindultunk, mikor újra hívtam a dokit.

– Sikerült, úton vagyunk – hadartam.

– Rendben – kaptam a kurta választ.

 Az úton végig az előbbi szavaimat kántáltam neki. Ő meg olykor megpróbálta megemelni a fejét, rám nézett, és úgy tett néhány erőtlen nyalogatásra kísérletet, mintha még ő nyugtatott volna: „Semmi baj, kibírom”

A karomban a kutyámmal érkeztem a kicsi és zsúfolt rendelőbe. Volt ott kutya, macska, nyúl, hörcsög… Barátomék, a bejárati ajtóban maradtak. Együtt érző pillantással szorítottak nekünk helyet a padon a várakozók.

Nyílt a rendelő ajtaja, és senki nem mozdult, minden tekintete szinte egyszerre ránk szegeződött.

– Menjen – mondta egy férfi.

Ahogy beléptem az ajtón még azt is hallottam, ahogy a nyuszijával érkező kislány kérdezte az anyját:

– Mi baja a kutyusnak?

– Nem tudom kicsim, de biztos nagyon beteg.

Az orvos alaposan megvizsgálta. A gyomrát nyomkodta, nézte a szemét, orrát, száját, aztán lázat mért. Ahogy kihúzta a kutya végbeléből a lázmérőt az véres volt.

Tudtam, hogy rosszat jelent. Voltak emlékeim róla, gyerekkoromból. Akkor egy kaukázusi-németjuhász keveréket kaptam és ugyanezek a tünetek miatt hívtunk hozzá állatorvost. Másnapra vége volt.

– Nagyon rossz állapotban van. Nagyon gyengült. – a doki megmozgatta a hasát, mintha víz lötyögött volna benne – Hallja? Vér. Parvo-vírus…

– Meggyógyulhat? – szegeztem neki a kérdést. A lényeg érdekelt, a végeredmény, az hogy hogyan jutunk el odáig. Bármit vállalok, ha kell! Ezt eldöntöttem.

– Van esélye?

– Nagyon kicsi, még kórházi körülmények között is.

– Mennyi?

– Tíz vagy húsz százalék. Nagyon legyengült, és infulziós kezelés kell minden nap. Be tudja hozni?

– Megoldom! Mit kell tennem?

Tíz vagy húsz százalék? Nekem 2% esélyem volt az életre mégis élek! Semmi bajom! Neki ettől sokkal több!

Szinte lüktetett az agyamban a gondolat, valósággal szárnyakat kaptam tőle.

A doki közben két injekciót is adott négylábú barátomnak. Sorolta, miket. Láz és fájdalom csillapítót, egy erősítő koktélt, aztán rákötötte az infulziót, a kis tasakot pedig a kezembe nyomta és beigazította a karomat, hogyan kéne tartanom.

– Tizenöt perc alatt lecsöpög – mondta egy biztató halvány mosollyal.

– Rendben, kibírom addig. – Megjelent az én arcomon is az első erőtlen mosoly. Reményt láttam. Biztos kezekben volt, szakképzetten ellátták, Agyam már azon járt, hogyan fogom megoldani a minden napi bejárást, hogy megkapja a többi infulziót is.

Cirógattam vastag bundáját, láthatóan több élet volt a szemében. Emelgette a fejét, meg-megnyalta a kezem, ahogy simogattam.

A kocsiban hazafelé kicsit élénkebb volt, próbált volna jobban hozzám bújni, igazodott. Gábor barátommal közben lebeszéltem, hogy holnap ugyanebben az időben be tud minket vinni. Haza érve egyenesen az ebédlőbe vittem pokrócostól. Bevackoltam az ebédlőasztal alá. Félkönyékre támaszkodva mellé telepedtem. Barátnőm forró teával várt már minket. Nestor kamillateát kapott, és jó erős fekete teát. Mindketten hozzá fogtunk teázni. Bundás barátom első lendülettel mohón ivott. Hogyne, hiszen pár napja koplalt és most láthatóan jobban volt. De mohósága megbosszulta magát, mert pár másodperc múlva a tea visszaköszönt.

– Lassabban, hé! – Egy törölközőt nyomkodtam a pofája alá, ne a visszahányt teába feküdjön. Nagyon gyenge volt.

Barátnőm sűrűn nézett az órára, engem valahogy nem érdekelt mennyi az idő, és az sem, hogy holnap munkába kell mennem. Kényelembe helyeztem magam kutyám mellett. Elszundított. Élettársam megértőn magunkra hagyott, bár olykor ránk nézett mi újság velünk.

Vagy egy órát pihentünk nyugalomban, mikor Nestor felébredt. Emelgette a fejét, közelebb toltam a teát hozzá, de nem ivott, elhúzta a pofáját. Nyeldekelt, és néha meredt tekintettel nézett.

Kiment a fájdalomcsillapító hatása – jött a felismerés. Fájdalmai voltak. Hogyne lettek volna, hiszen átvérzett a gyomorfala.

A fájdalom egyre erősebb lehetett, mert éreztem, ahogy minden izma néha görcsbe rándult, de hang nélkül tűrte. Kinyújtotta végtagjait, remegve megfeszült, aztán ernyedt, de még mindig nem jött egy hang sem ki belőle.

– Hello haver! Nyugi! Hello! Itt ne hagy nekem! Hallod? Te ne! Meg ne merd tenni! Hallod? – ismételgettem, ahogy láttam, hogy szenved. Közben elhatároztam, hogy nem megyek dolgozni, szabit kérek.

Újra az apám jutott az eszembe… ahogy a mentőben fogta a kezem… ő sem szólt…

Kijött az első elfojtott halk kurta nyüsszentés… tett néhány mozdulatot mintha futna, aztán újra mereven kinyújtotta végtagjait, megfeszült, beleremegett… mintha még a fogait is összeszorította volna…

– Szenved – hallottam barátnőm elcsukló hangját mögöttünk. Fogalmam nem volt mióta állhatott ott. Szeme könnytől csillogott.

Lelkiismeret furdalásom lett. Először villant át az agyamon, hogy lehet el kellett volna engednem, ott a rendelőben. Fájdalommentesen elaltatta volna…

 Aztán jött azonnal a tagadás:

Azt mondta 10-20 % esélye van! Több mint nekem volt? Rólam se mondtak le? Én miért mondtam volna le róla? – lázadtam belülről, mintha két ember vitatkozott volna bennem.

– Itt ne hagyj! Hallod? Te ne!!! – újra megfeszült, elfojtott remegő nyüszítés és lassan elcsuklott a feje a kezemben, üveges szemmel meredt a semmibe.

Szégyen, nem szégyen, patakban folyt végig a könnyem az arcomon és legszívesebben ordítani tudtam volna. Mérhetetlen harag volt bennem. Haragudtam a dokira, haragudtam magamra, és négylábú barátomra is, hogy itt hagyott.

Barátnőm kezébe temette arcát, elfordult és valósággal kimenekült az ebédlőből.

Apámat láttam benne és szinte úgy is veszítettem el. Mindkettő a karomban hagyott itt.

Betakargattam a pokrócba, lassan felemeltem, és elindultam vele ki. Ahogy hátra bicsaklott a feje, alig nyitott szájából a fogai között vékonyan szivárgott a vér. A doki szavai jutottak eszembe:”– Hallja? Vér.”

Miután eltemettem, és visszatértem az ebédlőbe, élettársam már feltakarított. A fertőtlenítő szaga még erősen ott volt a levegőben és még fel sem száradt a kő sem.

Hol az órát néztem, hol a helyet ahol eddig a kutyám a karjaimban töltötte utolsó perceit. Cikáztak a gondolataim. Nem volt értelme aludnom, hiszen lassan kelhettem dolgozni, indulni. Még mindig a sárcsatakos cucc volt rajtam.

Nestor.

Jelentése: hazatérő.

Hazatért.