Az
asztalnál szőke, hét éves kislány gyurmázott. Nem közönséges módon. Az
elméjével, mentálisan formálta a színes képlékeny anyagot. Bár neki, szinte
minden alakítható volt. Igazolták ezt, szobája polcán sorakozó, mentálisan
megformált kis állatkái. Úgy belemerült eme elfoglaltságába, észre sem vette,
hogy édesapja belépett a szobába, s lassan, hangtalanul közeledett felé. A
férfi tekintetében apai büszkeség csillogott, ahogy figyelte lánya
tevékenységét. Ronan kékesfekete haja katonásan fel volt nyírva, smaragdzöld
szeme csodálattal tekintett az apró lánykára. Mellkasát elöntötte a melegség, s
egyben a tehetetlen keserűség is, ha csak ránézett Silentre. Bármennyire
szerette volna megtenni, nyilvánosan soha nem ölelhette magához gyermekét. Az a
következetes és szigorú nevelés ellen való volt. Érzelmeknek ebben a világban,
a közösségükben, nem volt helye. Akit heves érzelemnyilvánításon kaptak, azt
kizárták.
Valamit,
valamiért.
Megjelentek
a Guardok, és a Liwithingek szerencsésnek vallották magukat azért, hogy
szövetséget kötött velük a fejlett technikával, fegyverzettel és hadsereggel
rendelkező nép. Megépült elsőnek a Burok, azaz Altaros. Onnantól a Liwithingek
nyugodtan élhettek más népcsoportok zaklatásától és rablásaitól a mutálódott
ragadozók támadásaitól mentesen. Kimagasló szintre fejlesztették mentális
képességeiket. De az érzelmeiken uralkodniuk kellett, ki kellett zárni
magukból. Tökéletes egységgé fejlődtek. Nem volt egyén, csak a csoport.
Mindenki egyenként a közösség érdekeit szolgálta, de fordítva már nem így volt.
A közösség elhidegült és érzéketlenné vált az őt alkotó és fenntartó egyének
felé. A család intézménye ugyan megmaradt, de következetességből. Kisebb
egységekre tagolódva, azaz a családokra, a szülőkre osztották a nevelést a
kisgyermekkorban azért, hogy jobban oda tudjanak figyelni az utódok
fejlődésére.
Ronan
csodálta lánya művészi és vizuális érzékét. A szőke több árnyalata is csíkozta
a kislány félhosszú haját, ami most hanyagul a szemébe lógott, ahogy belemerült
a tevékenységébe. Méz, ezüst és dohány szőke csíkok tették különlegessé hajának
színét, amit anyja génjeiből örökölt, de szeme pontosan olyan smaragdzöld volt,
mint az apjáé. Ronan még a lélegzetét is visszafojtotta, ahogy figyelte lánya
csodálatos alkotását. A gyurmából egymás után alakultak a fák, bokrok,
képzeletbeli kis kupolaházak. Legszívesebben magához ölelte volna a számára
legtökéletesebb lényt. Már-már meg is tette, de ekkor nyílt az ajtó, s
határozott léptekkel felesége jelent meg, idősebbik lányukkal. A két lány
között korban csupán három év különbség volt, mégis szöges ellentétei voltak
egymásnak. Mint jellemben, mint külsőre. Caro, aki apja ébenfekete haját
örökölte, de anyja hihetetlenül fekete szemét, nagyon ígéretes mentális
tehetségnek számított. Hibátlan, lágy arcvonása ellenére semmi angyali nem volt
benne. Dacos szigorral fúrta tekintetét húga hátába. Ronan egyre
határozottabban kezdte érezni a növekvő feszültséget a szobában. Mathea kecses
könnyedséggel lépdelt nagyobbik lányuk mellett.
–
Megint csacskaságokra pazarolod a képességed, Silent – fújta lekicsinylőn az
anya, hanyagul legyintve.
Silent
smaragdzöld írisze lassan fakulni kezdett, üvegessé vált, ahogy tekintetét
művére szegezte. Ronan érzékelte a lányában tomboló érzelmi vihart. Magához ölelte
volna a kislányt, hogy megnyugtassa, de nem tehette. Így közelebb lépve hozzá,
külső szemlélőnek kimért mozdulatnak tűnt csupán, ahogy Silent vállára tette a
kezét. Ám abba benne volt minden szeretete és nyugalmat sugárzott a leányka
számára. Ronan érezte, hogy közbelépése hatásos volt.
–
Ezek is nagyon jó gyakorlatok! – mondta lelkesen a férfi. – Nagyszerű orvos,
vagy építész lehet belőle, ha így bánik az anyaggal.
–
Csak lehetne – javította ki a nő Ronant, megköszörülte a torkát, ahogy közelebb
lépdelt az asztalhoz, hogy szemügyre vegye ő is a lánya művét. Caro nem
távolodott anyja mellől, követte őt a terepasztalszerű alkotásig.
–
Csak több fegyelmet kell tanulnia. Önuralmat! – Mathea végigsimított Silent
arcocskáján, de abban a mozdulatban fele annyi érzés sem mutatkozott, mint az
apáéban. – Gondold csak el kicsikém, ha hagyod, hogy az érzelmek és az
indulatok uralkodjanak rajtad és vezessenek, hogy segítesz másokon? Akkor is
meg kell gyógyítanod majd valakit, ha haragszol rá, Silent. Értesz kicsim?
A
kislány rezzenéstelen arccal bólintott.
–
Rendben – mondta mosolyogva az anya. – És most gyere és gyakorolj Caroval.
Silent
épp csak felpillantott nővérére, aki kivesézőn szegezte neki a tekintetét.
Silent gyűlölte az önkéntes kísérleti alany szerepét. Mindig kínzó fejfájás
kísérte ezeket az együtt végzett gyakorlatokat a nővérével, és hiába is
panaszolta el anyjának már sokadjára, hogy Caro szándékosan gyötri őt, nem
csupán tanul vele. Tudatosan rombolta az agyát, neki pedig hosszú fáradságos
időbe telt valahogyan helyre raknia magát.
– Nem
vagyok jól mami – mondta csendesen. – Nem pihenhetnék ma?
–
Caronak holnap vizsgája lesz, kicsim. Ennyire nem lehetsz önző! Egy kicsi
fáradság, mi egy vizsgához képest? Caro jövője a tét! – magyarázta tudálékosan
a nő.
Caro
nem is várt tovább. Mozdulata olyan volt, mint egy szerető testvéré, ahogy
kézen fogta húgát, aki aztán megadóan követte őt a tanulószobába. A mosolya
viszont, ami ajka szegletében bujkált, valahogy kárörvendő gonoszságot
sugárzott.
Ronan
egy darabig követte tekintetével a két lányt, majd felesége felé fordult.
–
Silent szenved ezektől, Mathea! Kereshetnénk más valakit, akivel Caro
gyakorolhat. Legalább egy időre! Silent még csak hét éves!
–
Silentnek nem árt, ha tanul egy kis felelősségtudatot – vágott vissza a nő.
–
Alárendeled Caronak!
– Nem
Caronak! – Mathea élénk kézmozdulatokkal kísérte szavait. – Nem teszek
különbséget a két gyerek között. Család vagyunk, egy közösség. Silent pedig
önző, mert csak olyannal foglalkozik, ami őt érdekli, aminek a közösségre nézve
semmi haszna. – Mathea a gyurmavároska felé mutatott. – Meg kell tanulnia a
közösséget szolgálnia. Eldöntenie, hogy mentális képességei, hol tudják
legjobban a közösségünket, az emberiséget szolgálni.
–
Miért gyűlölöd Silentet? – szegezte nyílt őszinteséggel a férfi a feleségének.
– Ezt
meg sem hallottam, Ronan! A gyűlölet felfokozott érzelem. Nekem olyan nincs!
–
Igen, valóban nincs. Közömbös vagy, hideg, de ez nem következetesség. Nem értem
miért nem vagy képes legalább egy kicsit kedvesebb lenni vele? Ő még gyerek!
Csak egy kicsiny szeretetre…
–
Annyira, mint a húgod? – vágott férje szavába Mathea állkapcsán megfeszültek az
izmok. – No és lásd mi lett belőle! Nem mondhatod, hogy nem vagyok megértő, mert
ha nem csinálom azt, amit, még minket is veszélybe sodorva, akkor a kedves kis
Rebeca, lázadó árulóként került volna be az emberek tudatába! Van fogalmad
arról mit tettem azért, hogy a húgod tisztességes majdnem hősi halottként
kerüljön ki a történtekből?
Ronan
lesütötte a szemét. Persze, hogy tudta, s azt is, hogy más talán nem is lett
volna képes ilyen mértékű tudati beavatkozásra tömeges szinten.
Mindenki
úgy emlékezett a történtekre, hogy Rebecát a Burkon kívül megtámadták a Fieryk
és meggyilkolták. Egy indokkal több lett az emberek számára, hogy a rettegett
Fieryket még jobban gyűlöljék és féljék. Ronan és családja pedig elkerülték az
inkvizíciót.
Silent
pislogva nézte a sötétet, a zsebkendővel itatgatta az orrából szivárgó vért.
Búgó hangot hallott az agyában, úgy érezte szétrobban a dobhártyája, zúgott a
füle. Kába volt, fáradt és tompa, miután Caro gyakorlásképpen mentálisan
gyötörte a tudatát. A fáradtság és a kábaság már-már álomba taszította, amikor
meghallotta a hangot. Azt a hangot, ami annyiszor segített neki nővére
agyturkálásai után helyreállítania magát.
„–
Kicsikém!” – suttogta a női hang.
Silent
már nem tudta, hogy valóban létezett ez a kísérteties és titokzatos segítő,
vagy már csak az ő tudata védekezett így, s kitalált magának egy kapaszkodót.
Az anyja hangján szólt, de teljesen más érzéseket sugallt. Ez a hang,
gondoskodó volt, aggódó és kitartásra biztató.
„–
Kicsikém figyelj rám! Te erős vagy! Mindenkinél erősebb!”
–
Nagyon fáj – suttogta a kislány, könnybe szaladt a szeme, de nem engedte ki.
Remegett az ajka, pislogott, kicsi kezében gyűrögette a zsebkendőjét.
„–
Lélegezz! Figyeld a légzésed és engedd, hogy a tested kövesse és
engedelmeskedjen neki.”
Silent
mélyen és lassan kezdett lélegezni, egész mellkasát teleszívta s érezte, ahogy
szinte felpumpálódik erővel. Minden lélegzetvétellel egyre erősebbnek érezte
magát, s elmúlt a fájdalma.
„– El
kell menned!”
–
Hová? Innen hová mehetnék? – Silent lebiggyesztette ajkát.
„–
Keresd meg, a lázadót!”
– Ki
az a lázadó?
„– A
sors meg fogja ismételni önmagát! Van egy járat, ami kivezet a burokból. Áss!
Menj a szabadság felé kicsim!”
Silent
rövid gondolkodás után olyan lassan ült fel, mintha attól tartott volna ezt is
kifigyeli valaki. Tudta, hogy Caro egy energiavámpír módjára rá volt tapadva, s
szinte minden egyes percben, amikor csak tehette, szemmel tartotta őt. Silent
viszont az idők során lassan megtanult falat emelni a tudata köré, mindig egyre
hosszabb és hosszabb időre. Ekkor tudott magába mélyedni és erősödni. Magaköré
vonta hát mentális pajzsát, lecsúszott az ágyról és elindult a sötét folyosón
át. Igazából nem is tudta merre, és mit kell keresnie. Ahogy szoktatta a szemét
a sötéthez, mintha a látszat csalta volna meg, mikor hideg kék, halványan
foszforeszkáló fény kezdett kibontakozni a sötétből. Másodpercekig csak
pulzálva kavargott előtte, majd lassan kúszva, folyamatosan változtatva az
alakját lebegve elindult. Követni kezdte. Egyre határozottabban haladtak a
sötétben. Bár Silenet ide született Altarosba, most mégsem tudta merre jártak,
hová vezette a fény. Már a külvárost is elhagyták, s a mesterségesen telepített
erdőrészben szedte apró lábait. A szűk barlangnyílásból, ahová a fény vezette,
s ahol végül megálltak, halk, félelemesen morajló morgás hallatszott ki. Silent
remegve torpant meg, kicsi kezeit ökölbe szorítva morzsolgatta. A fény eltűnt,
s ettől még sötétebb lett. Egy hét éves kislány számára több mint rémisztő volt
a helyzet. Legszívesebben felsikoltott volna, de megerősítve bátorságát,
megfordult és futásnak eredt abba az irányba amerről jött. Már ameddig eszébe
volt az útvonal. Pánik félelemmel rohangált a félhomályban úszó utcákon, a
büntetéstől tartva, amit majd kiszabnak rá, ha észreveszik, hogy megszökött
otthonról. A rémült futástól, már kapkodta a levegőt, fulladni kezdett,
hányingere lett. Forgott vele minden, elhagyta az ereje is. Azt még érezte,
hogy nem a hideg kikövezett útra esett. Valaki elkapta. Átadva magát a
sorsának, lehunyta a szemét. Már nem akart mást, csak újra az ágyában lenni.
Már az sem érdekelte, ha a szülei megbüntetik.
Mikor
újra kinyitotta a szemét, Loyd doktor ült az ágya szélén, a kopasz, kugligolyó
feje szinte világított a félhomályban. Kör alakú szemüvege mögül nyájas,
tettetett mosollyal nézett rá, a nyurga orvos.
– Jól
van kislány – sóhajtott egy nagyot. – Látom már magadnál vagy.
– Mi
a fenét kerestél te kinn? – csattant anyja türelmetlen kérdése, ahogy előbbre
lépett az ágyához.
– Nem
tudom – suttogta Silent, és lesütötte a szemét. – Nem tudom.
–
Mondtam, hogy hagyd pihenni! – morogta dühösen Ronan. – Ezt akarod? Egy
tudattalan zombi legyen az egyik lányodból, míg a másikat szakmai magasságokba
emeled?
Férje
kifakadása, és a történtek hatására Mathea mutatott végre valami megbánást.
Lesütötte szemét és elfordította a fejét.
–
Rendben – fújta a nő. – Ideiglenesen keresünk valami önkéntest Caro mellé. Hidd
el, nem hiába gyakorol Silentel! – magyarázkodott Mathea. – Silent erős, és
Caro csak vele tud fejlődni.
–
Erős? – Ronan szemöldöke felszaladt, tekintetét a felesége sötét szemébe fúrta.
– És mond meddig, ha így folytatjátok?
– Mondtam, nem? Pihenhet. –
Mathea lánya ágya mellé lépett, fölé hajolt, és ahogy homlokon csókolta a
kislányt, végigsimított az arcán. – Aludj jól! Pihenj kicsim! – suttogta.
Silent szemei egy pillanatra kikerekedtek, aztán melegség járta át. Most olyan
volt az anyja hangja, mint ahogy az elméjében szokta olykor hallani segítőként.
Még fürdőzött ebben az érzésben és el is nyomta az események izgalmával együtt
az álom.
Phoal,
egy magas hegy legtetejére épült, falait tökéletesen álcázta a sűrű növényzet,
ami szinte benőtte a kolostort, s a közepén magasodó templomot. Minden
növénynek rendeltetése volt, amit itt meg lehetett találni. Gyógyító hatású és
mérgező egyformán volt közöttük. A legtöbb sehol máshol nem volt honos, és
volt, amit itt kereszteztek és termesztettek csak. A hegy oldalai úgy mutattak,
mintha hatalmas medvék faragták volna karmaikkal egyenesre. Különböző állatok éltek
a sámánokkal, jósokkal és gyógyítókkal itt, a legnagyobb békességben. Több
ilyen toronyszerű hegy magasodott az ég felé aránylag elég közel egymáshoz,
amiket vastag kötélből csomózott, és fapadlókkal borított függőhidak kötöttek
össze egymással. A magasból szinte útvesztőnek tűnt a sok hegycsúcs, a közöttük
himbálódzó kötélhidakkal. Első látásra a hely megközelíthetetlennek látszott.
Sehol egy ösvény, egy felvonó a barázdált függőleges hegyfalakon. A többi magas
hegy mindegyikének a tetején szintén volt valamilyen építmény. Sátor, vagy
kunyhó, s tábortűz füstje jelezte, hogy lakják azokat. A magas hegyek lábánál
vörös és narancsságra színekben égő sivatag terült el. Hatalmasra nőtt
mutálódott rovarok bolyongtak a dűnék között, miközben portyázók kis csoportja
botorkált itt-ott, fegyveres kísérőkkel. Phoal, nem csak a kolostort és a
templomát foglalta magában, hanem a körülötte lévő többi hegycsúcsot is, a
rajta élő daardiákka.
–
Hogy van a fiú? – kérdezte a szikár kis öreg az asztalfőn ülve. A hosszú, alacsony
bútordarab körül, rajta kívül még négyen ültek, mindegyikük a földön, egy-egy
párnán. Kivéve Ahannt és Hurdiant, akik zsákszerű tunikájuk felett állatbőrt
viseltek vállukon. Homlokukon és kézfejükön jól kivehető vörös festékkel
felvitt motívumok kanyarogtak. Ők ketten sámánok voltak, s vastag, kemény
szövött kis szőnyeg volt az ülőalkalmatosságuk.
– Az
utolsó méreggel küzd éppen a szervezete – mondta Nugary, a fekete, vékony
testű, gyógyító daardia. Bőrét ráncosra cserzette az idő és a hely, forró homokkal
keveredett levegője. A sok színes lepel sem tudta kövérebbnek láttatni a
gyógyítót, amivel többszörösen be volt bugyolálva vékonyka teste. Inkább csak a
naptól védte, s jól elfértek a rejtett zsebeiben a szükséges növények előre
kikevert, kis fiolákba porciózott adagjai.
– Ha
ezen is túl lesz a fiú, nincs az a méreg, ami árthatna neki – jelentette ki
határozottan Nugary. Saho elégedett bólintással nyugtázta a gyógyító szavait.
Kilenc
év, a mérgek és tudatmódosító növények hatása alatt. Ez a kisgyerekkor jutott
sorsául a félvér Rebelnek, akit a daardiak elrejtettek a Guardok elől. Még maga
a Duar sem tudta mi célból viszi a fiút a magas hegyek védelmébe a Daardiakhoz.
Ezt a feladatot kapta, és ő maradéktalanul és kérdés nélkül teljesítette. Alig
bontotta le a testéről a kisfiút, Nugary vette őt a gondjaiba. Már akkor éjjel
megkapta a legkisebb adagot az első méregből. Azóta, hol jobban és hol
rosszabbul volt. Lázasan, sokszor tudatlan állapotban vergődött küzdve az
életben maradásért a toronyszoba félhomályában. Ha kapott a szervezete egy-két
nap pihenőt, azt a kolostor különböző állatai között töltötte. Nem beszélt.
Smaragdzöld szemének tekintete annál kifejezőbb volt. Saho volt az első a
daardiak közül, aki észrevette, hogy a fiúcska tudat alatt, mentálisan
beszélget az állatokkal, s különös kapcsolat van közöttük.
Saho
a két sámán felé fordult.
–
Innentől ti veszitek át – mondta.
Ahann
és Hurdian szinte egyszerre hajtottak fejet.
–
Veszélyes napok lesznek ezek Saho – szólalt meg Saphyra, aki az egyetlen fiatal
nő volt az asztalnál, nemes vonású, kreol bőrű karcsú. Egy indiai nő
szépségével és ruházatával, kitűnt a többiek közül.
– Ha
elkezded a fiú képességeit felszabadítani, sőt még tanítva őt növelni is azt –
fekete, gyöngyként csillogó szemeit aggódón vezette végig az asztal körül
ülőkön. –, ide fogja vonzani a Guardokat. Keresik őt, ezt ti is tudjátok!
Tisztában vannak vele ki ő, hiszen a születését is meg akarták akadályozni.
–
Akár áldozatok árán is segítenünk kell a fejlődésben – jelentette ki Saho. – Ez
a feladatunk. Nem sokat adhatunk neki, de azzal a kevés tudással, ami nekünk
van, legalább azzal segítsük.
–
Aminek meg kell történnie, az úgyis meg fog – mondta határozottan Saphyra – Te
ne tudnád? A fiú él, és itt van! Szorít az idő, és a neheze még hátra van.
– Mit
látsz Saphyra? – Saho a nőre emelte tekintetét.
– Van
egy pont, amitől többet nem adhatsz neki. A benne nyugvó képességeit csak saját
maga fedezheti fel és tanulhatja meg irányítani. Még te sem tudod pontosan mire
is képes. Hogyan mutathatnád meg neki azt, amiről még te sem tudsz szinte
semmit? – kántálta szavait jelentőségteljesen, a jósnő.
–
Felszínre hozni a képességeit, még segíthetünk neki – makacskodott a bölcs
daardia. – Az igazi értékeket pedig meg kell tanítani neki.
Saphyra
a fejét ingatta. Tudta ő is, hogy nagy volt rajtuk a felelősség és nagy volt a
tét. Egy ilyen erő, mint ami Rebelben szunnyadt, nem volt mindegy melyik oldalt
fogja támogatni.
Kopogtak
a faragott nehéz faajtón, s a bebocsátást engedélyező szó elhangzása után, egy
fiatal férfi lépett be. Egyszerű fehér vászonnadrág és ing volt rajta, fejet
hajtott a daardiak előtt.
– A
fiú felébredt a tudattalan állapotából – jelentette. – Gyenge, de jól van.
Rebel
sokáig csak nézte a tálcán felsorakoztatott falatokat. Beléivódott, hogy
akárhányszor magához tért fájdalmas tudattalan állapotából és enni kapott, vagy
azonnal, vagy pár nap múlva újra kínok között vergődve találta magát.
Smaragdzöld szemeivel gyanakvón pislogott fel a vele szemben ülő Sahora. A
daardia jóságos mosollyal közelebb hajolt hozzá, csapzott, kékesfekete kócos
haját kisimította a fiúcska beesett arcából.
–
Meggyógyultál Rebel – mondta. – Végleg! Most már semmitől, soha nem leszel
ilyen beteg. Egyél! – biztatta. – Sokat kell erősödnöd!
– Mi
bajom volt? – kérdezte Rebel, tekintete fiatal kora ellenére tapasztalatot és
gyanakvást sugárzott. Saho szemöldöke felszaladt a meglepetéstől első
reakcióként. A fiú eddig soha nem beszélt velük. Már elkönyvelte, hogy talán
nem is tud, néma.
–
Mérgekkel küzdött a szervezeted – vallotta be Saho. – Nagyon erős vagy fiam!
Most már nincs az a méreg, ami árthat neked.
Rebel
lehajtotta fejét, még mindig csak pislogott az étel felé.
–
Egyél, aztán rendbe szeded magad. Veszel egy fürdőt…
–
Kimehetek a nagymacskákhoz is? – vágott a daardia szavába Rebel, tekintetében
lelkesedés csillant. – Játszhatok velük?
Saho
bólintott.
–
Persze! Sőt! Ahann és Hurdian levisz téged Mohardba.
Rebel
szemei elkerekedtek. Mohard, Phoal alatt elterülő vörös sivatag volt, benne a sziklákkal
körbevett kicsi oázisával, s annak tiszta vizű tavával.
–
Mohardba?
–
Nagyon szép hely – biztatta Saho –, majd meglátod! Gyönyörű, de veszélyes.
Szóval, szigorúan szót kell ám fogadnod Ahannak és Hurdiannak.
Rebel
buzgón bólogatva, végre közelebb húzta magához az étellel megpakolt tálcát.
Ilyen jövőtervek eloszlatták gyanúját, hogy újra kínok között fetrengene majd
az elfogyasztott ételtől. Miután jóllakott, boldogan szaladt az udvarra a
lustán heverésző nagymacskák közé. Sorra ölelgette őket, ahogy közéjük vetette
magát. A tíz éves fiúcska önfeledt birkózásba kezdett a nagy testű, máshol és
más körülmények között veszélyes ragadozókkal. Ugrándozva, futkosva ment le
velük a tiszta vizű gyors folyású patakhoz. Sietve dobálta le magáról a beteg
izzadságtól nyirkos és büdös ruháit, aztán belevetette magát a friss vízbe.
Saho
a kolostor faláról figyelte Rebel önfeledt, felszabadult játékát a
nagymacskákkal. Hallotta, hogy társasága közeledett és azt is tudta, Saphyra
az.
– Egy
Fiery és egy Liwithing gyermeke. Ember és állat keveréke. Magas értelmi és
érzelmi intelligencia, elemi erő és a hihetetlen mentális képesség ötvözete –
sorolta kántálva, motyogva a jósnő.
–
Igen, de sajnos ő az egyetlen – sóhajtott fel a bölcs daardia.
– Ha
a sors megismétli önmagát, az események felgyorsulnak.
Saho
arcán több érzelem futott át. Homloka gondolkodón ráncba szaladt, majd
döbbenten fordult a jósnő felé.
– Azt
mondod mások is lesznek?
– A
vér sok mindent továbbvisz az utódokra.
–
Rebel még gyerek. Messze még, hogy neki utódai legyenek – mosolyogta Saho, s
visszafordult az idilli kép felé, ahogy a fiú a nagymacskákkal ugrándozott,
játszadozott a vízben.
– A
gyermekeknek vannak szüleik, és ezek a szülők is örökölték valakitől a
tulajdonságaikat. A változás csírája nem most fakadt, ezt te is tudod. –
Saphyra ajkán halvány mosoly jelent meg. – Te magad hozattad ki a haldokló
fieryt a harcból. Ha a harcos vezér, akkor meghal, meg sem születik Rebel apja.
– Nem
én vagyok az egyetlen, aki az eseményeket próbálom terelni. – Saho tekintete
sötétté vált.
–
Tudom – dünnyögte Saphyra.
–
Csak annak a másiknak a szándékát nem tudom – sóhajtott gondterhelten a
daardia.
– Én
sajnos a személyét sem látom, pedig keresem. – A jósnő figyelmét is vonzotta
Rebel és a nagymacskák játéka.
– Azt
mondod, a sors megismétli önmagát? – Saho kérdőn felvont szemöldökkel fordult a
Saphyra felé. – Lesznek más fiery és liwithing párok is?
– A
vérvonal egy ipszilont rajzolt ki.
– Ez
mit jelent?
– Nem
lehet mindent sokkal előbbre látni. Vannak dolgok, amik folyamatukban kapnak
értelmet. Egyelőre, csak várni tudunk és figyelni. Figyelni minden apró,
jelentéktelennek tűnő eseményre.
A
fődardia és a jósnő elmerengtek a nagymacskákkal játszadozó gyermeken.
– Ha
felszabadítod az erejét, a Guardok meg fogják tudni, hogy hol van – törte meg a
köztük lévő csendet Saphyra. – Szerinted büntetlenül hagyják, hogy melengettük
a fő ellenségüket?
– Átgondoltam
Saphyra – sóhajtott Saho. – Nem szabad tudatlanságban tartanunk, az soha nem
vezetett jóra. Most, egyszerre mindent rázúdítani, nem lehet. Még gyerek. Meg
kell találnunk azt a határt, ameddig itt taníthatjuk, aztán álcázzuk őt és
elrejtjük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése