Timothy dühösen vágta be maga mögött kis garzonjának ajtaját. Szinte leszaggatta magáról a dzsekijét, amit aztán indulatát kiengedve a földhöz vágott.
– Hülye kis picsa! – sziszegte a fogai között. Kezeit mindkét halántékára szorította, újra feszített a feje. Pár lépéssel a főzőfülkében volt, nyitotta a hűtőt, aztán dühösen csapta be annak is az ajtaját. A konyhaszekrény felső polcáról levett egy fonott kis kosarat, amiben hanyagul gyógyszeres dobozok hevertek. Turkált közöttük, míg végre megtalálta, amit keresett, az erős fájdalomcsillapítót. Whiskyt öntött magának, s nyitott tenyerébe két tablettát nyomott ki a csomagolásból.
– Ittál? – a női hangra megállt egy pillanatra a mozdulatában, hangosan vett egy mély lélegzetet.
– Még nem – morogta –, de most fogok.
A sportos testalkatú nő nemtetszését kinyilvánítva a fejét ingatta.
– Piával akarod bevenni a…
– Nem vagy az anyám! – förmedt a nőre nyomatékosan a férfi.
– Nem – fújta a harminc körüli nő, hosszú sötét haját egy rutinos mozdulattal laza kontyba tűzte –, az nem vagyok. Őt nem is érdekelné, hogy mit csinálsz. De én a testvéred vagyok, és engem érdekel.
Nem hasonlítottak egymásra, csak a hihetetlenül sötét szemük, s a tekintetük árulkodott a közeli rokoni összetartozásról.
– Ki dühített fel ennyire? – A nő odasétált testvére mellé, kivette kezéből a whiskys poharat s egy mozdulattal a mosogatóba billentette a tartalmát.
Timothy üres tekintettel figyelte húga mozdulatát, nagyot fújva fésülte át öt ujjal dús, sötét haját. Higgadni próbált.
– Senki – dünnyögte.
A lánytestvér felvonta szemöldökét, félrehúzta a száját.
– Ennek a senkinek, azért csak sikerült kifordítania önmagadból – A nő a fejével, Timothy földön heverő dzseki felé bökött. – Hallgatlak Nico…
– Mondtam, hogy ne szólíts így, Nadia! – mordult testvérére, beléfojtva a szót.
– Nekem akkor is Nico maradsz. – Nadia makacsul szegte fel állát, ami még jobban kihangsúlyozta spanyol arcvonásait.
Timothy válasza csak egy dühös pillantás volt, s még a fájdalomcsillapítókat is kiengedte a tenyeréből.
– Ki az a hülye kis picsa? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Nadia, egy visszafogott mosollyal.
– Nincs ebben semmi nevetséges – morogta az orra alatt a férfi. – Kisbaltával kéne az ilyet szaporítani, nem spermával.
– Na! Nico! – A nő belebokszolt bátyja vállába. – Ne légy már közönséges és bunkó!
– Bocs – biccentett Timothy, láthatóan enyhült a dühe.
– Eszel valamit? – A nő kérdésére, Tim megrázta a fejét.
– Megyek és kutakodok kicsit. – Fáradt mosolyt küldött a lánytestvér felé, aki együttérző tekintettel nézte őt.
– Ketten maradtunk Nico – mondta csendesen a nő. – Törődj bele.
– Nem! – vágta rá határozottan Tim.
– Egy pár hetes, örökbe fogadható babáért szerinted hányan állnak sorba? Mennyi esélyed van megtalálni? Nulla! – győzködte tovább Nadia a testvérét. – Mára már felnőtt férfi! Mit mondanál neki? Nem jelentünk neki semmit! Mostanra egy krisztusi korban lévő, talán milliomos ember…
– És ha nem milliomos? És ha segítségre szorul? – A tehetetlen düh, s a fájdalom ráncokat rajzolt a közel negyvenes szövetségi ügynök homlokára. – Lehet senkije nincs! Nekem sem maradt senkim!
– Hahó! Akkor én senki vagyok? Én itt vagyok!
– Hát nem érted? Mindenki meghalt körülöttem…
– Semmi nem történik ok nélkül Nico. – Nadia közelebb lépett testvéréhez, belekarolt, fejét a férfi izmos vállára hajtotta.
– Ne gyere megint a gondviseléssel! – ingatta a fejét a férfi. – Engem utálnak odafenn, mert mindenkit elvettek tőlem, akit szerettem…
– Igen? – Nadia belecsípett a férfi oldalába. – Akkor engem nem szeretsz?
– Ne forgasd ki a szavaim. – Tim egy szégyenkező pillantással nézett oldalra húgára. – Tudod, hogy nem úgy mondom…
– Fejezd ezt be! Igenis vigyáznak rád odafenn! Mutass még egy olyan embert, akinek olyan mázlija van, hogy évek óta szájába dugott pisztollyal alszik el, és még mindig él!
A nő szavaira, Tim állkapcsán megfeszültek az izmok, a bőr, s jobban láthatóvá váltak arcának vonalán az egyébként alig észrevehető hegek. Nem bírta állni húga vádló, fegyelmező tekintetét. Lesütött szemmel elfordította a fejét. Nadia két kézzel simított végig a férfi arcán, tenyerébe véve maga felé fordította, hogy a szemébe nézhessen.
– Elég felfokozott érzelmeket hozott ki belőled ez a hülye kis picsa, ahogy te nevezted. Én ennek csak örülök.
– Fantasztikus, mert én nem! – morogta az orra alatt Tim, mire Nadia mosolya szélesedett.
– Ez nekem azt jelenti, hogy végre valakinek sikerült kibillentenie a több éves fanatikus, hideg érzéketlenségedből.
– Jó. – Tim gyengéden lehámozta magáról húga kezeit, hátrált pár lépést. – Akkor csak drukkolj neki, no meg imádkozz érte, hogy előbb vagy utóbb sikerei elismeréseképpen meg ne fojtsam egyszer. Sőt! Tudod mit? Ha megszületik a gyereke még babysitternek is beprotezsállak, hogy megismerd jobban, milyen egy irritáló és provokatív személyisége van.
– Rendben – bólogatott Nadia mosolyogva. – Állok elébe! Szeretem a gyerekeket és legalább lesz egy biztosan fizető állásom.
– Egy óráig sem fogod bírni vele egy légtérben! Mindenre van egy szurkálódó megjegyzése, pofákat vág…
– Ó! Nem is tudom… – A nő erősen gondolkodó arcot vágva, hol a mennyezetet nézte, hol oldalra pislogott fivérére. – Ez olyan, mint amikor egy férfi közönséges és bunkó, nem?
Tim értette húga célzását.
– Pf! – fújta és szemét forgatva, kikerülve Nadiát bevonult nem túl tágas szobájába. Elfért benne egy ágy, ami hanyagul össze volt túrva. Mellette egy éjjeli szekrény, amin szintén kaotikus állapotok uralkodtak. Az ágy végében még szűken, de befért egy komódféleség, amin a TV kapott helyet. Többre igazán nem is érzett igényt a szövetségi ügynök, hiszen legtöbbször csak aludni járt haza.
Hagyta testét ruhástól az ágyra zuhanni, a párnát átölelve begyűrte a feje alá. Nézte egy darabig a kis szekrény fiókját, amiben ott pihent szolgálati fegyvere. A fejében zakatoltak testvére előbbi szavai, amivel azt ecsetelte, hogyan is szokott ő elaludni. Elfordította a fejét, s a falat bámulta tovább. Lehunyta a szemét, tagadhatatlanul kimerült volt, ráfért volna a pihenés, de nem tudott azonnal elaludni. Szemei előtt végigpergett kusza, zavaros és fájdalommal teli életének eddigi emlékei…
Ashlyn a folyosón várakozott, hogy levegyék tőle a vért. Kényelmesebben hátradőlt a széksoron, egykedvűen vezette körbe tekintetét a többi várakozón.
Egy anyuka a kislányának épp azt mesélte el, hogyan fognak vért venni tőle.
– Kérem, jöjjön! – intett Ashlyn felé a fehér köpenyes asszisztens.
– Eddig ezt nem éreztem – hallotta a függöny túloldaláról Ashlyn, ahogy belépett a helyiségbe. Az elégedetlenkedő fiatal férfihang tovább motyogott, miközben Ashlyn leült és szabaddá tette a karját. A függöny elválasztotta a hang tulajdonosától, zavartan pislogott az irányába.
– Miért érzem? Eddig ilyeneket nem éreztem. Nem jó helyen vagyok. Hol vagyok? Nem jó helyen vagyok – kántálta monotonon a hang.
– Ártalmatlan – jegyezte meg mosolyogva a fiatal nő, aki hozzáfogott levenni Ashlyntől a vért.
– B-b-b-b-b-back-back-back – ismételte a hang többször egymás után, egyre hangosabban.
A fiatal egészségügyi dolgozó vágott egy elnézést kérő fintort, tekintetén látszott, hogy azért fogy a türelme. Ashlyn visszamosolygott, jelezve, hogy őt nem zavarja a visszafogottan dudorászó idegen, aki aztán elkezdett halkan énekelni.
– Cold and back inside this coffin (Hideg és fekete belül ez a koporsó)
Cause you all try to keep me down (Mert ti mind lenn próbáltok tartani)
How it feels to be forgotten (Milyen érzés elfeledve lenni)
But you’ll never forget me now (De most sosem feledtek el)
– Tiszta Got Talent! – próbálta elviccelni a nővér, Ashlyn szélesedő mosollyal, egyetértőn bólogatott.
– Ja! Amúgy, nincs is rossz hangja. De tényleg!
A fiatalember pedig egyre hangosabban énekelt.
– Enemies clawing at my eyes (Ellenségek karmolják a szemeim)
I scratch and bleed, just to say alive, yeah (Karmolok és vérzek, csak hogy életben maradjak)
The zombie come out at night (A zombik kijönnek éjjel)
They’ll never cath me (Sosem kapnak el) – Ashlyn szemei elkerekedtek, ahogy felismerte a Skillet számot, amit anno Greg is átéléssel, koncerthangulatban énekelt. A folytatást, már suttogva énekelte az ismeretlennel.
– They’ll never cath me
B-b-b-b-b-back-back-back
B-b-b-b-b-back-back-back – beleremegett az érzésbe, görcsbe ugrott a gyomra. A nővér szemöldöke felszaladt egy meghatározatlan mosollyal.
– Skillet – hadarta Ashlyn zavartan. – Ismerem a számot – magyarázkodott önkéntelen reakciója miatt. Legszívesebben azonban felpattant volna és elhúzta volna a fehér vászonfüggönyt, hogy megnézze, ki van a túloldalán, de tudta, hogy nem teheti. Ki tudja milyen helyzetben, állapotban lehetett a beteg, nem lett volna etikus viselkedés.
– Maradj csendben! – csattant fel egy arrogáns férfihang határozottan. – Mondtam, hogy nem hangoskodhatsz ilyen helyen!
Igen! – jött Ashlynben a felismerés. Amikor eltévedt a kórházban a szülészt keresve, őket hallotta, a baleseti sebészeten. Egy csomó gondolat tódult a fejébe, kérdések, alternatívák.
Több érzés futott át rajta, emlékek, kíváncsiság…
– Végeztünk is – zökkentette ki gondolataiból a fiatal nő, ahogy kihúzta karjából a tűt, s leragasztotta a helyét.
– Köszönöm – biccentett halvány mosollyal Ashlyn, felpattant a székről, s ahogy elhaladt a vászonfüggöny előtt, kíváncsian pislogott oldalra, hátha talál egy rést, amin megleshetné legalább egy pillanatra, ki az a kellemes hangú ismeretlen.
– Cause I’m back, back, back from the dead tonight (Mert vissza, vissza, visszajöttem a halálból éjjel) – hallotta még távolodva is a makacsul éneklő férfit.
Hideg volt az éjjel. Fázott. Még hetek múltával sem szokott hozzá, hogy érzi a hideget, hogy égeti a kezét a forró tea, hogy nyomja a kemény kőlap a hátát, a vállát. Sűrűn pislogva próbálta a sok-sok bevillanó képet elemezni, és megérteni, amik hihetetlen sebességgel suhantak el a szemei előtt. A legtöbb zavaros és homályos volt. Egyre nyugtalanabbá, és ingerültebbé vált a vibrálástól. Fázósan húzta összébb magán a nagydarab néger férfitől kapott pokrócot, megigazította fülében a headsetet, amit szintén a rendes és gondoskodó ismeretlen hozott neki, a telefonálásra már alkalmatlan mobillal. Ashes Remain, Without you című számát hallgatta, s közben félhangosan énekelte az énekessel együtt.
– Seth, a francba veled! – morogta egy hang, s valamivel odébb a földön megmozdult egy sötét kupac. – Van, aki aludna! Miért nem mégy egy tehetségkutatóba, aztán felfedeznének nem lennél itt, és hagynál aludni!
– Haza akarok menni.
– Akkor menj!
– Nem tudok. Nem tudok haza menni – dünnyögte a fiatalember, elgondolkodva vakargatta borostáját, pislogott bele a sötétségbe. – Nem tudom, hol van.
– Mert nincs otthonod Seth – morogta a hang. Vékony, néger férfi bontakozott ki a sötétségből, ápolatlan kócos hajjal, kezében gyűrött saját sodrású cigivel. Nehézkesen huppant le a betontábla mellé, ahol a sildes sapkás pokrócba csavargózott fiatalember kuporgott. Feléje nyújtotta az egyik sodort cigit.
– Szívsz? – a néger kérdésére amaz megrázta a fejét.
– Van otthonom – motyogta Seth és felült. Felsőtestével ütemes ringatózásba kezdett, bele-beleénekelt a zeneszámba, amit éppen a telefonról hallgatott.
– Peeersze – mondta elnyújtva a néger, szipogva húzta végig a kézfejét az orra alatt. – Itt. Ez az otthonunk, Seth.
A fiatalember makacsul rázta a fejét.
– Brenda is van – erősködött.
A néger felnevetett, legyintett.
– Én is szoktam csajokról álmodni – bólogatott, s rágyújtott. Mélyre szívta a füves cigit.
– Brenda. Brenda McElroy. Barna… vagy szőke… – motyogta a fiatalember.
– Mikor milyen, igaz? – Jóságos megértéssel veregette meg hajléktalan társa vállát a füvező néger. Seth odébb dőlt ösztönösen megrándult a válla, hogy lerázza magáról a „lakótársa” kezét, s egyben jelezve, hogy nem szereti eme gesztusát.
– Leslie?
– Igen, még mindig így hívnak – hitetlenkedve csóválta a fejét a néger. – Barátom! Te aztán jól összecsókolóztál azzal a kocsival, ha így összekuszálódott a fejedben minden! – Leslie újra vihogva nevetett, lemondóan legyintett. – Bár abban amúgy is nagy volt a zűrzavar. Azok után meg örülj, hogy élsz! – Leslie vágott egy fintort, majd morogva hozzátette: – Ha egyáltalán van valami jó abban, hogy élsz.
– Brenda. Brenda McElroy – hajtogatta Seth, dülöngélő felsőtesttel, aztán újra énekelni kezdte a Without you-t. Sűrű pislogásba kezdett, megint jöttek a képek. Kapkodni kezdte a levegőt, egyre nehezebben vette, aztán egy mély hangos sóhajtással végre fellélegzett.
– Kapok levegőt! Van levegőm! Élek! Sikerült! – hajtogatta suttogva, majd tovább dudorászva visszadőlt a betonlapra.
– Most már pihenhetek – motyogta, s lehunyta a szemét. – Élek.
Leslie őszinte együttérzéssel figyelte fiatal barátját. Sajnálta a huszonkét éves fiút. Sokszor zavarta el a rajta gúnyolódó és a szemtelenkedő suhancokat. Volt emögött egy kis önös érdek is, hiszen így ő is élvezhette David Henderson nyomozó támogatását és védelmét, aki különös figyelemmel kísérte az autista fiatalembert. Leslie pedig készségesen ajánlkozott, hogy ő majd szemmel tartja Sethet a pártfogó távollétében, és mindenről beszámol majd a rendőrnek, ami csak történik a fiatal hajléktalannal.
Leslie megpaskolta a fiú vállát, mire Seth lerázta a néger kezét magáról.
– Ne érj hozzám – dünnyögte, hangjában parancsoló kétségbeeséssel. Dühítette, ha ilyen módon próbálták vigasztalni, vagy együttérzésüket kimutatni. Mókuskerékben érezte magát, egy ördögi körben. Gyűlölte ezt a különös gondolkodást is, amihez szinte tolmács kellett, hogy ki tudja fejezni a külvilág felé, amit akar. A közös nyelv ezzel a másképp működő aggyal a zene volt, a különböző zeneszámok szövegei. Legalább ezzel tudta folyamatosan jelezni, hogy „Hahó, itt vagyok!” Csak még senki nem volt, aki értette volna ezt a nyelvet. Neki is ez volt a kapaszkodója, ezzel tartotta meg magát.
Arlene valamivel túl a harmincon, egyedülálló nő volt. Nem tűnt megkeseredettnek, hogy éppen nem volt párja. Sőt! Láthatóan ő egészen jól érezte így magát. Ashlyn szerette a társaságát, mert olyan témákat dobott fel a kolléganő, amik észrevétlenül lekötötték, elterelték a figyelmét a fájdalmas emlékekről. Arlene-nek nem volt ugyan gyereke, de tagadhatatlanul jól bánt velük. Látszott rajta, hogy szereti őket, és ők is rajongtak az óvónőért. Két kis lurkó is belecsimpaszkodott, ahogy a három kolléganő várta a folyosón a gyerekek érkezését. Húzták magukkal, hogy mindenképpen mutatni szeretnének valamit kedvenc óvónőjüknek. Ashlyn és Yvette így magukra maradtak a kis lakók fogadásában.
– Mennyi idős is vagy? – kérdezte Yvette, tekintete a terhesség már mutatkozó jelére esett.
– Lassan félidőnél tartok – mosolygott szolidan Ashlyn, végigsimított kissé gömbölyödő pocakján.
– És tudod már, hogy mi lesz?
Ashlyn a vállát vonogatta.
– A doki már tett rá próbálkozást, hogy kifigyelje – mosolyogva billegett a talpán a fiatal kismama –, de a kis pocaklakóm nagyon szégyenlős.
Yvette elnézett Ashlyn válla felett, arckifejezése leírhatatlan áhítatot és döbbenetet sugárzott.
– Jézusom! – szakadt fel belőle visszafojtva, szinte kapkodta a levegőt, ahogy lelkesen suttogta a szavakat. – Ez az apuka meg melyik gyerekhez tartozik?
Ashlyn megmosolyogta kolleganője áradozó kirohanását, s abba az irányba fordult, amerre Yvette szinte megbabonázva bámult. Egy pillanatra benne is megakadt a levegő, de nem ugyanazért. Timothy Corwel közeledett a folyosón a szülőket és a futkosó gyerekeket kerülgetve, közben jobbra-balra tekingetve láthatóan keresett valakit. Ashlyn pontosan tudta, hogy őt keresi. Hirtelen több érzelem futott át a fiatal kismamán, oldalra pislogott kolleganőjére, beharapta ajkát.
Most, hogy tálaljam, hogy ki is ez? – A gyomra megmagyarázhatatlan remegésbe kezdett. Figyelte egy darabig ő is, ahogy közeledett feléjük a férfi, pár másodpercig leragadt a látványnál. Így messzebbről a járása, ahogy egy vadászó ragadozó módjára nézett szét, és a tekintete, azok a hihetetlenül sötét szúrós szemek… tagadhatatlanul Gregre emlékeztették a nőt, még akkor is, ha külsőleg nem is hasonlított rá.
A franc essen bele! – dühöngött magában Ashlyn. Yvette hangos sóhajtása zökkentette vissza a jelenbe.
– Hozzám tartozik – morogta Ashlyn, mire Yvette szemei elkerekedtek. Ashlyn észbekapott, és zavartan kezdte magát kijavítani, kevésbé félreérthető kifejezést keresett.
– A bátyám – hadarta. – Ő a bátyám.
– A bátyád? – Yvette szinte félhangosan visította, levegő után kapkodott.
– Nem a vérszerinti – szabadkozott Ashlyn a fejét rázva, maga sem tudta miért, de zavarban volt.
Tim megállt, ahogy meglátta a két nőt a folyosón. Láthatóan arra várt, hogy Ashlyn menjen oda hozzá. Homlokát, most is borúsan ráncolta, szemöldökét összehúzva nézte a nőt, fejével alig észrevehetően intett felé.
– Te, hallod? – sápítozott még mindig Yvette. – Nem mutatnál be neki? Van felesége? Hány éves? – záporoztak a kolléganő kérdései.
– Öreg, már majdnem negyven – rántott a vállán Ashlyn. – Harminckilenc.
– Öreg? A fenéket! A legjobb férfikor! Akkor biztos van családja. – Yvette hangjában csalódottság csengett.
Ashlyn elgondolkodott a nő szavain.
– Nem, nincs családja – dünnyögte az információt, amit hónapokkal ezelőtt kapott. Ahogy figyelte a férfit, most először gondolkodott el rajta, hogy valójában van-e valaki, aki az összevissza munka után, vagy közben hazavárja őt. Megindult felé, mivel a férfi makacsul állt, időközben kioldalazva a zsúfoltságból a panoráma ablakhoz.
– Hello – biccentett Tim, aztán a torkát köszörülgette a rekedtesre sikerült köszönés után.
– Hello. – Ashlyn keresztbe fonta karját, ezzel a mozdulattal is kimutatva, hogy távolságot akar tartani a férfitől. – Mit keres itt?
– A testvért tegezni szokták, nem?
– Képtelen vagyok rá, sajnálom – vetette oda Ashlyn, dühös pillantással nézett fel a magas férfire.
Tim vállai közé húzta a nyakát, lemondóan fújta ki a levegőt.
– Rendben.
– Mit keres itt? – ismételte meg nyomatékosabban Ashlyn. – Mi ennyire sürgős?
– Maga sérelmezte annak idején, hogy lassan kapta meg az információt.
– Infó? – Ashlyn szemöldöke felszaladt, próbálta állni a férfi tekintetét, amiben most fájdalmas együttérzést látott. Összeszorult a torka a rosszérzéstől.
– Mi történt?
– Az édesanyja több késszúrással megölte a nevelőapját – hadarta Tim, visszafogva a hangját.
– Micsoda?
– Nem akartam, hogy a hírekből tudja meg.
– Mi lesz most az anyámmal? – nyögte Ashlyn, szeme fátyolos lett a könnytől, beharapta alsó ajkát.
– Ha akarja, beszélek a vezetővel és haza viszem… – ajánlotta fel Tim, keze indult, hogy vigasztalón átölelje a nőt, de aztán meggondolta magát, félúton visszaengedte teste mellé.
– Nem. Nem kell – rázta a fejét Ashlyn, kapkodta a tekintetét, hogy ne törjön ki belőle a zokogás. – Börtönbe fog kerülni? – Kétségbeesetten nézett fel a férfire. Tim rövid gondolkodás után megrázta a fejét.
– Van lehetőség más megoldásra.
– Ne engedje, hogy börtönbe kerüljön! – Ashlyn könnytől csillogó, könyörgő tekintetét akaratlanul engedte bele Tim sötét szemeibe. – Kérem!
Tim szótlanul, meghatározhatatlan kifejezéssel nézte Ashlyn arcát, tekintete elveszett a tiszta zöld szemekben.
– Rendben – szólalt meg hosszas hallgatás után, hangja még saját magának is idegennek tűnt. Mélyen recsegett, újra a torkát köszörülte a férfi. Most ő volt, aki előbb nézett félre, lehajtotta a fejét, hátrébb lépett. Ahogy mély sóhajjal körbenézett, észrevette Yvette-et, aki még mindig egyértelműen és feltűnően őket figyelte.
– Bármire szükséged van, hívj – motyogta az orra alatt a férfi.
– Rendben van – bólogatott aprókat Ashlyn.
– Hello.
– Hello.
Tim egy hirtelen gondolattól vezérelve, Ashlyn felé hajolt és egy gyors testvéri csókot nyomott a nő homlokára. Ashlynnek ideje nem volt reagálnia, csak pislogott a sietve távolodó férfi után.
– Nicolas!
A férfi megtorpant a név hallatán, visszafordult.
– Köszönöm – mondta Ashlyn, aztán tekintetét kicsit szégyenkezve sütötte le. Tim csak biccentett, aztán fordult és nyújtott léptekkel tovább sietett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése