– Tim! Nekem szétrúgják a seggem! – suttogta a fiatal rendőr, miközben izgatottan kapkodta a tekintetét. – Ezek titkosított, zárolt akták.
– Tudom – dünnyögte a szövetségi ügynök s tovább lapozgatott az egykori téves infóra alapozott rajtaütés jegyzőkönyvében.
– Akkor ne itt olvasgasd!
– Rendben. – A férfi szája vigyorba szélesedett, ahogy felnézett a fiatal irattárosra. – Akkor elvihetem?
– Nem! – vágta rá a fiatalember határozottan. – Ott a fénymásoló, csak siess! Egyébként meg, minek neked ez? Olyan régen volt, hogy még tuti gyerek voltál…
– Ne törődj vele – vetette oda válaszként mogorván Tim. Miközben fénymásolta a lapokat, bele-beleolvasott.
– Nincs valahol valami kiegészítője, vagy záradéka, még?
– Nincs. Mennyit akarsz még? A múltkor a csatolt gyámügyes aktát is odaadtam – okvetetlenkedett a fiatalember.
– Nincs több?
– Mondom, hogy nincs.
– Három gyerek meghalt, négy életben…
– Három maradt életben – javította ki Timothyt a szavába vágva –, négy meghalt. Ott van a jegyzőkönyvben.
– Itt akkor is csak három név…
– A babának neve se volt. – A fiatalember megjegyzésére a szövetségi ügynök szúrósan szegezte neki a tekintetét. – Akkor szülte az asszony és mindketten… – hadarta a kolléga, zavartan nézett mindenfelé, csak kerülje Timothy kiveséző pillantását.
– Rendben – fújta Tim, beléfojtva a szót a másikba. Állkapcsán megfeszültek az izmok. Ő tudta az igazat, hiszen ott volt! A kisöccse, aki akkor született élt! Hallgatott, mert nem akarta elárulni magát. Összeszedegette a fénymásolt lapokat, összetekerte s egy használt csomagolópapírral borította be. Szorosan ráhúzta, aztán begyűrte a végeit, hogy ki se látszódjon, mit rejt a csomagolás. A fiatalember az eredeti papírokat gondosan visszapakolta a dobozba, és újra leragasztotta a tetejét.
– Köszi Reid! – Tim köszönetképpen vállon csapta az irattárost, még kacsintott is mellé, aztán sietve távozott a félhomályban úszó raktárhelyiségből.
Élt! Nem volt halott! – zakatolt az agyában. Eleven emlékként élt benne, ahogy fogta a magzatmázas kisbabát, s ugyan nem sírt, de a fekete szemeivel egyenesen ránézett.
A lépcsőket már kettesével szedte, hogy mielőbb felérjen az alagsorból és senkivel ne találkozzon össze. Ahogy felért a széles földszinti folyosóra, egy hang utána szólt.
– Timothy! – A nevére megállt. Mélyre szívta a levegőt, jelentéktelenül billegtette kezében a papírtekercset, ahogy lassan a hang irányába fordult. A főnöke, Roland Weber kiveséző pillantással közeledett felé.
– Mit kerestél az irattárban?
Tim nagy levegőt vett, de mielőtt magyarázkodhatott volna, a szürke öltönyös mackós alkatú, őszülő férfi, ellentmondást nem tűrőn invitálta magával.
– Gyere az irodámba.
Tim kényszeredetten tett eleget a parancsnak. Mintha csak egy újság lenne, hátra csapta a kezét a papírtekerccsel, úgy csavargatta a két tenyerében.
– Ülj le – Weber az íróasztalával szembeni szék felé lendítette a kezét. Ahogy ő maga leült, fiókjából egy aktát húzott elő és az asztalra dobta. Tim szótlanul követte tekintetével felettese mozdulatait. Pontosan tudta, hogy az akta, amit a férfi hanyagul eléje dobott, az az övé volt. Mint egy lázadó diák egy fintort vágva szívta mélyre a levegőt s fújta ki hangosan.
– Az ügy, amit kaptál Timothy, az utolsó esélyed, hogy a kötelékünkben és szolgálatban maradhass.
– Nem nekem való a dadus szerepe – húzta félre a száját a szövetségi ügynök.
– De – vágta rá Roland Weber. – Pont, hogy az való neked. Itt van a jelentésben.
– Hogy tipikus dadus vagyok?
– Timothy! Nem tehetlek vissza a fegyveres akciócsoportba – jelentette ki határozottan a parancsnoka. – Itt a pszichológus véleménye. Veszélyt jelentesz a csoportra.
– Ugyan miért?
– Mert öngyilkos hajlammal nem mehetsz a tűzvonalba! Azzal, ha szarsz a saját életedre, veszélyezteted a többiekét is! – Weber dühösen emelte meg a hangját. – Mi az a szar a kezedben? Minek voltál az irattárban?
– Ez? – Tim megbillegtette arca előtt a tekercset. – Reidnek vittem le… pornó újságokat – hadarta, s elkezdte készségesen bontogatni a csomagolást. – Magának is hagyjak itt?
– Tim!
– Rendben – Timothy engedelmesen engedte ölébe féltett szerzeményét, mintha valóban férfi magazinokat rejtett volna a gyűrött papír. Összefonta ujjait, kényelmesen hátradőlt a széken, közömbös arccal engedte rá a kezét.
– Ne kutakodj tovább! Ez parancs!
– Uram…
– Tudok róla, hogy a húgodat már megtaláltad, és mint bejárónőt alkalmazod. – Weber tekintete haragos volt, de együttérzést sugárzott. – Azt is tudom, hogy a bátyád sírjánál is voltál, aki időközben meghalt. De…
– Még van egy öcsém… – nyögte fájdalmasan Tim.
– Ezt az ügyet, amit kaptál, pont azért kaptad, hogy gondoskodj valakiről.
– Ez is az agyturkász javaslata? – Tim dühösen kapkodta a tekintetét.
– Igen, mondhatni – bólogatott Weber. – Vagy ez, vagy leszereltek volna Tim. Ne adj lovat a pszichológus alá azzal, hogy a múltadat kutatod. Ez az egyik. A másik indok pedig az, hogy a tanúvédelemben hozzám tartozol. Csak én tudom Nico Sousa nyomozó, hogy ki volt és miért kellett drasztikusan eltüntetni a nyomait. Ha a múltját piszkálja, azzal megszegi a tanúvédelmi szerződést, ezt ne feledje! Eddig a pontig voltam türelmes, innentől nem fogok. Megértette? – Weber hangneme hivatalossá vált, szavai keményen és határozottan pattogtak. Tim arcán megfeszültek az izmok, legbelül minden porcikájával lázadt, de tudta, hogy felettesének igaza volt. Kényszeredetten bólintott.
– Meg – dünnyögte.
– Helyes! Leléphet – biccentett Weber, s kezével tett egy tessékelő mozdulatot.
Tim rugóként pattant fel a székből, csak az orra alatt dünnyögött el egy „Viszlát”-ot, s már csukta is maga mögött az ajtót. A folyosón jobban a markába szorította a papírtekercset. Esze ágában nem volt abbahagyni a nyomozást talán még élő öccse után. Agyában már zakatoltak az alternatívák, hogy hogyan folytassa a kutakodást. Tudott várni és kitartó volt. Ezt alaposan megtanulta az évek alatt, amikor téglaként kellett beépülnie egy drogkereskedő bandájába.
Mindhárman a nappali szőnyegén ücsörögtek. A két éves szőke kisfiú, aki építőkockákat pakolászott a legnagyobb szakértelemmel és odafigyeléssel, valamint annak anyukája Yvette, és Ashlyn. A két fiatal nő dobozos teasüteményt szemezgetett, miközben olykor asszisztáltak a kis építésznek a torony megalkotásában.
– Nem gondoltál már arra, hogy ideje berendezni a gyerekszobát? – Yvette szórakozottan forgatta ujjai között az egyik színes kockát, néha oldalra pislogott Ashlynre, aki mint egy dobókockát görgette az építőelemet a szőnyegen, elgondolkodva követte a tekintetével. Mélyet sóhajtva a levegővel együtt fújta ki az egy szót.
– De.
– Szívesen elmegyek veled vásárolni – ajánlkozott lelkesen a kolléganő.
Ashlyn félmosollyal bólogatott.
– Rendben, és köszönöm.
– De a kiságy, meg a pelenkázóasztal… no, azokat férfire kéne bízni… mármint a cipekedését… – Yvette zavart érdeklődéssel kapkodta a tekintetét. Szándékosan célozgatott a férfierőre. A múltkor tagadhatatlanul felkeltette érdeklődését új kolléganője bátyja.
– Hidd el Yvette, boldogulok én magam is – mosolygott Ashlyn, tekintete elárulta, hogy pontosan tudta mi a célozgatások oka.
– Ennyire rosszban vagytok? – Yvette puhatolózva próbált többet megtudni a férfiról. – Miért?
– Arrogáns, durva, bunkó – sorolta szinte egy szuszra Ashlyn, s hogy mennyire feldühítette az emlegetett személy, annak látható jelét is adták az arcán megfeszülő izmai.
– Fhú! – Yvette vett egy nagy levegőt, ami elég hangosra sikerült. – Bocs, hogy szóbahoztam – rántott a vállán zavartan. – A múltkor, mikor bejött az oviba… nem úgy tűnt mintha képesek lennétek egymást megfojtani. Sőt…
– Sőt? – Ashlyn szemöldöke lepetten szaladt fel.
– Ha nem mondod, hogy a bátyád…
– Mondtam, hogy nem a vérszerinti…
– Akkor még össze is jöhetnétek!
– Dehogy! – vágta rá azonnal Ashlyn megemelve a hangját. Szemei úgy elkerekedtek, mintha a világ legborzalmasabb lehetőségét ajánlották volna neki.
– Akkor ráhajthatok? – Yvette félszeg mosolya csak azért nem szélesedett vigyorba Ashlyn előbbi reakciójától, mert az alsó ajkát rágcsálva várta az egyértelmű választ.
– Felőlem! – Ashlyn közömbösen rántott a vállán, közben tovább pakolászta az építőkockákat.
– Óh! – Yvette boldog mosollyal, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. – Köszi!
– Nincs mit – legyintett Ashlyn. – Áldásom rátok – hadarta, mégis ismeretlen furcsa érzés futott át rajta. Próbálta elhessegetni a képet a gondolataiból, de makacsul maga előtt látta, ahogy az óvoda folyosóján tekingetve közeledett feléjük a férfi. Gondolataiból Yvette zökkentette ki.
– Lehet tapintatlanság, de nincs képed a férjedről? – kérdezte puhatolózva, bátortalanul a kolléganő. Ashlyn torka összeszorult. Egészen más emlékek villantak be Yvette kérdése nyomán. A gyomra görcsbe ugrott, szinte újra átérezte a fájdalmat, mint amikor a szövetségi ügynök elégette a közös fényképüket Greggel.
– Nem, nem tapintatlanság. – Ashlyn mélyet sóhajtott. – Volt képem… kinn a kandallón volt egy közös képünk… – Yvette a nevezett irányba nézett, majd kérdőn szaladt fel a szemöldöke. Ashlyn dühös fájdalommal sütötte le a szemét.
– Volt egy kis vitánk Nickkel és a kép a vitánk vesztesége lett – hadarta, közben kerülte Yvette kíváncsi tekintetét.
– A vitátok vesztesége?
Ashlyn csak bólogatott.
– Milyen vita volt az, ha… Fhú!
– Igen. Olyan volt. Fhú!
– Bántott is? – érdeklődött óvatosan Yvette.
– Nem. Odáig nem fajult – rántott a vállán Ashlyn. – Ordítoztunk… és… lekapta a képet… én meg nekimentem… mindegy is… beszéljünk másról!
Yvette egyetértőn rábólintott Ashlyn ajánlatára.
– Bocs, hogy felhoztam, csak amolyan butuska kíváncsiság volt…
– Érdekel, hogy nézett ki a férjem? – Ashlyn rövid gondolkodás után a telefonjáért indult.
Kamaszos, cinkos mosollyal kuporgott vissza a szőnyegre, közben a mobil képgalériájában már az átmenekített régi közös fotókat kereste. Mikor megtalálta, kolléganője felé nyújtotta.
– Ő az – mondta a hangjában büszkeséggel, s már majdnem a nevét is kiejtette a száján, de beharapta ajkát.
Yvette érdeklődve vette át a készüléket, szemei elkerekedtek.
– Istenem, de jó pasi! Jajj te! Nagyon aranyosak vagytok itt együtt!
– Fantasztikus ember volt – Ashlyn könnybe lábadt szemekkel pislogott. Nem akart sírni, de képtelen volt könnyek nélkül visszaemlékezni Gregre.
– Elhiszem! – bólogatott Yvette.
Tim már sokadjára olvasta át a jegyzőkönyvet, a vallomásokat, a csatolt okmányokat. A feje újra makacsul fájni kezdett, de nem adta fel, pedig szinte már kívülről tudta a jegyzőkönyv minden egyes betűjét. Hangosan sóhajtva lökte el magát az asztaltól, a konyhaszekrényhez lépve a gyógyszer után kutatott a kis kosárkában. Egyszerre két szemet nyomott a tenyerébe, a csapból vizet engedett és pár korttyal leöntötte a torkán. Agya lázasan és megállíthatatlanul dolgozott. Nem értette miért szerepelt úgy a jegyzőkönyvben, hogy a szülő nő és az újszülött meghaltak a lövöldözés során. Úgy éltek benne az emlékek, mintha csak tegnap történt volna minden. Hét éves gyerekként ő volt az anyja mellett, ahogy megszületett a testvére a sikolyok és lövöldözések közepette…
…
– Add ide Nico! – lihegte az anyja, két kezét nyújtva felé.
Ő pillanatokig csak elborzadva figyelte a meghatározhatatlan anyaggal borított csecsemőt, akinek piciny teste akrobatikus hajlékonysággal ívbe feszült, ahogy kinyújtóztatta izmait.
Aztán riadt kisfiúként gyorsan ráhajtogatta a babára a törölközőt, amire pár pillanattal ezelőtt a napvilágra csúszott a legújabb testvérkéje. Rémülten meredt a köldökzsinórra, ami még összekötötte a picit az anyjával, ahogy a kezébe vette. Térden csúszva közelebb araszolt az anyjukhoz, közben a baba arcát fürkészte. Nem sírt. Hihetetlen fekete szemeivel viszont érdeklődve pislogott egyenesen az ő szemébe nézve. Számára akkor, ez félelmetes volt.
Aztán minden olyan gyorsan történt.
Felvágódott a szűk dohos helyiség ajtaja, s egy maszkos fegyveres rontott be. Az anyja egy fegyvert kapott fel maga mellől, de mielőtt használhatta volna, az ijesztő és magas idegen tüzet nyitott. Anyjuk vére a két gyerekre is fröccsent, s a fegyver hangjára a baba felsírt.
Kiabálások, sok-sok egyenruhás, akiknek arcát maszk takarta. Az egyik együttérző tekintettel nézett a hét éves fiúcska szemébe, ahogy leguggolt melléjük. Kést vett elő, amivel elvágta a köldökzsinórt, pokrócot terített a remegő, könnyeit dühösen nyeldeklő fiúra, aki védelmezőn ölelte magához kistestvérét. Nico még visszanézett anyja vérben úszó holttestére. Fogalma nem volt mi vezérelte, amikor egy hirtelen mozdulattal kiszakította halott édesanyja nyakából a vékony ezüstláncát, amin a kis szárnyas kereszt medál is véres volt. Markolta a láncot, az egyetlent, ami megmaradt neki az anyjától, pislogott a könnyeitől, úgy szedte apró lábait az egyenruhás fegyveres mellett, aki a vállát karolva terelte őt ki az épületből. Magához szorította síró testvérét, s hogy el ne veszítse a láncot, becsúsztatta a baba nyakánál a törölközőbe. Kiérve a sötét, szinte labirintusszerű pincerendszerből, egy erős, határozott kéz elragadta tőle a testvérét. Hiába kapott utána, a férfi, aki eddig kísérte, felvette őt az ölébe és másik irányba indult vele.
Fájdalom mart a mellkasába, a könnyei patakként öntötték el az arcát. Elszakították tőle a testvérét, és elveszítette az egyetlen emléket az édesanyjától.
Távolabb még látta keservesen síró két és fél éves maszatos húgát Nadiát, tizenkét éves bátyját, Rodrigót, akin bilincs volt. Tekintetével a többieket kereste, de mást nem látott.
Robbanás rázta meg a földet, a rozoga állapotú pincelejáratból sűrű füst gomolygott fel. Az egyenruhás csak egy pillanatra állt meg, aztán menetelt vele tovább. Már mentőautók mellett haladtak el, villogtak a fények, parancsszavak pattogtak, ahogy megbilincselt embereket tereltek egy rabszállító furgon felé. Némelyiküket Nico ismerte az ültetvényről.
A férfi egy mentőautóba adta be őt, egyenesen az egyik ápoló kezébe.
– Ő nem sérült meg, nem az ő vére van rajta – hadarta a fegyveres, s mielőtt tovább ment, végigsimított Nico vérmaszatos arcán…
Timet az emlékezésből a bejárati ajtó csapódása zökkentette ki.
– Hahó! – Nadia a konyhába érve, lendületes mozdulattal emelte a bevásárlótáskát a konyhapultra. Tekintetét végigvezette az asztalon szanaszét heverő papírokon.
– Újabb anyag? – kérdezte dünnyögve.
Tim kelletlenül bólintott, majd tanácstalanul lendítette a kezét a papírhalom felé.
– Nem értem miért írták azt a jegyzőkönyvbe, hogy a lövöldözésben meghalt – fújta dühösen.
– Mert talán tényleg így történt Nico.
– Nem! Élt! A karomban hoztam ki! Nálam volt! Élt!
– Talán nem vetted észre, hogy őt is eltalálták…
– Nálam volt! Amikor anyát lelőtték, ő nálam volt! – emelte meg indulatosan a hangját Tim.
– Tűt keresel a szénakazalban, Nico – mondta csendesen Nadia együttérzőn. – Talán ha tudnád, kik voltak akkor ott. Harminchárom év. Rengeteg idő.
– Weber – Tim hangosan szívta mélyre a levegőt –, finoman utasított, hogy fejezzem be a kutakodást – fújta a szavait.
– De te nem fogod. Igaz?
Tim tekintete elárulta a választ, ahogy elszántan a húga szemébe nézett és megrázta a fejét.
– Én nem tudok neked ebben segíteni – ingatta a fejét Nadia. – Én nem férek hivatalos aktákhoz, nem vagyok járatos ilyen helyeken…
– És Weber tud rólad.
– Sajnálom.
Tim tekintete felélénkült, ahogy megoldásokon járt az agya.
– Te nem, de talán mégis van, aki tudna… feltéve, ha megteszi… – előkotorta zsebéből a telefonját és hívást indított.
– Tod Ramsey.
– Timothy Corwel.
– Csak nincs valami baj Ashlynnel?
– Nem, nincs! – Tim megnedvesítette ajkát, fel-felpislogott húgára, miközben beszélt. – Beszélnünk kéne… személyesen.
– Rendben.
Yvette és Ashlyn vidám beszélgetések közepette sétálgattak a polcok között az áruház babaosztályán. Yvette készségesen adta a tippeket és az ötleteket, hogy miből mennyit vegyen a leendő anyuka a babakelengyéjébe. Ashlyn pocakja rohamosan gömbölyödött már, s ő láthatóan és tagadhatatlanul jól érezte magát ebben az állapotában. Mintha visszanyerte volna a kismamaságban az energikus kisugárzását, lendületét.
– Szóval a doki azt mondta kisfiúnak látja?
Ashlyn vállai közé húzta a nyakát.
– Vagy egy nagyon huncut kislány, aki a combjai között tartja a kezét.
– Akkor a halvány almazöldet ajánlom, mert az olyan semleges szín – biccentett Yvette.
– Istenem, de falatkák! – Ashlyn nézegette a kis rugdalódzókat, tipegőket, egymás után vette a kezébe és maga elé tartva gyönyörködött bennük pár pillanatig, mielőtt a kosarába tette. – Olyan nehéz választani! Mindet megvenném! – mosolyogta.
– Ugye? – Yvette lelkesen helyeselt. – Nézzünk most babakocsit és kiságyat is?
– Nem tudom. – Ashlyn tanácstalanul vont vállat. – Hogy visszük haza?
– Majd kérünk kiszállítást – rántott a vállán Yvette.
Tovább sétáltak a polcok között a sorakozó babakocsik felé.
– Óh! Nézd csak! – Yvette váratlanul megmarkolta Ashlyn karját, közelebb hajolt hozzá. – Ott van Nadi! Ő vigyáz Barryre, ha szükségem van rá – hadarta a kolléganő. – Tudod, akiről beszéltem, hogy csak ajánlani tudom. Bemutatlak neki, jó? – Yvette nem sok választást hagyott Ashlynnek. Gyengéd erőszakossággal húzta magával a kismamát a spanyol, sportos alkatú fiatal nő irányába. Ő is a babaholmik között válogatott, néha körbenézett, mintha valakit keresett volna a helyiségben.
– Szia, Nadi! – Yvette valósággal a nyakába vetette magát, úgy üdvözölte, mint egy régi barátnőt.
– Szia, Yvette! – a nő, ahogy viszonozta a baráti ölelést, akaratlanul Yvette válla fölött Ashlyn felé nézett. Pillantása végigsiklott a kismamán, majd tekintetük találkozott. Ashlyn lélegzete benn akadt egy másodperce. Arcán a boldog mosoly szomorú pillantással párosult. A fiatal nő fekete szemei félelmetesen és kísértetiesen Greget juttatták eszébe.
Na, ez már beteges! – korholta magát Ashlyn, hangosan fújta ki a levegőt, mint aki nehezen viseli a meleget, zavartan kapta el a tekintetét.
– Csak nem te is anyai örömök elé nézel? – érdeklődött Yvette s ő is vetett egy pillantást a fiatal spanyol nő kezében lévő holmikra.
– Á, nem – rázta a fejét Nadia. – Ajándék lesz.
– Ő Brenda a kolléganőm! – Yvette gyengéden tuszkolta közelebb Ashlynt a nő felé. – Ő pedig Nadia, akiről meséltem!
– Te meséltél rólam? – szaladt fel a nő szemöldöke, közben zavart mosollyal nyújtotta Ashlyn felé a kezét. – Nadia Barros.
– Brenda McElroy. Yvette nagyon dicsérte magát!
– Beajánlottalak! – újságolta Yvette.
– Nyugodtan tegezz – biccentett Ashlyn felé Nadia.
– Elvállalnád neki is a babysitterkedést? – Yvette hamar a lényegre tért, ami láthatóan mindkét nőt kényelmetlen helyzetbe hozta.
Ashlynnek eszébe jutott a szövetségi ügynök, s hogy nem igen fogja helyeselni, ha olyan embert enged a házába, akit a tanúvédelem nem ellenőrzött le.
– Yvette, nekem még meg kell kérdeznem a bátyámat. – Ashlyn zavartan kapkodta a tekintetét, billegett a talpán.
– Az a helyzet, hogy a bátyámmal egyeztetnem kell – hadarta Nadia. – Pont most keresett nekem egy álláslehetőséget.
A két nő szinte egyszerre szabadkozott, ami őket is meglepte. Csodálkozva néztek egymás szemébe, majd elmosolyodtak azon, ahogy mindketten a bátyjukra hivatkoztak.
– Óh, ezek az idősebb fiútestvérek! – legyintett Nadia.
– Nekem mondod? – fújta Ashlyn. – Arrogánsak, hatalmaskodók…
– Makacsak és elfelejtik, hogy nem irányíthatnak mindenkit, nem minden úgy történik, ahogy azt ők akarják. – Nadia szinte folytatta Ashlyn gondolatmenetét. A két nő egymásra mosolygott. Pár másodperces csend után Ashlynben feléledt a határozott makacssága.
– Szeretném, ha te vigyáznál a babámra, Nadi – jelentette ki határozottan a nő fekete szomorkás szemébe mondva a szavait. – Szólíthatlak így?
Nadia pillanatnyi mérlegelés után rábólintott új ismerőse állásajánlatára.
– Legyen! Éljen a lázadás! – kacsintott a spanyol nő és Ashlyn felé nyújtotta a kezét. – Köszönöm a bizalmad, Brenda!
– Na, akkor ezt meg is beszéltük! – Yvette valósággal tapsikolt. Belekarolt Ashlynbe s tovább húzta a babakocsik felé.
– További jó vásárlást Nadi! – Yvette az ujjait mozgatva integetett, ahogy távolodtak.
– Nektek is!
Nadiában még kavarogtak a gondolatok, hogyan fogja ezt tálalni Timnek, hogy bevállalt egy munkát és így már nem biztos, hogy amit anno említett neki, az is belefér majd az idejébe. Azzal a magyarázattal érvelt magának is, hogy talán csak a düh és a felindultság mondatta testvérével, hogy majd ő vigyázzon annak a nőnek a gyerekére…
Ashlynben pedig ujjongott a lázadó kisördög, hogy igenis önállóan döntött, s ha nem tetszik a szövetségi ügynöknek az ő saját választása, akkor ő annak csak örül. A spanyol nő egyébként is tagadhatatlanul szimpatikus volt neki. Talán a szemeivel lopta be magát Ashlyn szívébe.
Olyanok voltak, mint Gregé.
Tim a sokadik cigarettát szívta, a kanyargós erdei út mentén lehúzódva az egyik pihenőben. A kocsija ajtaját támasztotta, s hol az utat fürkészte, hol az óráját nézte, hol a messze elterülő erdős dombok gyönyörű vonulatát. Elnyomta a tenyerében a csikket, majd mint aki csak piszokként akar megszabadulni a hamutól összeütögette, aztán beletörölte farmerjába. Nézte a karóráján az időt, majd újra az utat. Méregzöld Range Rover Evoque közeledett, lassított és bekanyarodott a pihenőbe. Tim tekintetével követte a kocsit, s Todot, ahogy kiszállt és határozott léptekkel elindult felé. Ő is ellökte magát az autótól, körülbelül fél úton megálltak egymással szemben.
– Kösz, hogy eljöttél – dünnyögte Tim.
– Miről van szó? – a két férfi úgy fogott kezet, mint régi ismerősök, holott csak Ashlyn volt köztük az úgymond összekötő kapocs.
– Nekem kéne egy kis segítség.
– Neked? – Tod szemöldöke felszaladt.
Tim kelletlenül bólintott.
– Félre ne értsd. Nem a múltkori bagatell csomagátadásért cserébe – motyogta a férfi. – Ez… személyes.
– Miért pont rám gondoltál?
– Olvasgattam az anyagotokat… segítettél Ashlynnek is évek múltán az igazát bizonyítani.
– Miről lenne szó?
– Nekem a testvéremet kéne megtalálni.
– Ha tudok, segítek – rántott a vállán Tod. – De ehhez miért kellek én? Ez elég egyszerűnek tűnik.
– Nem az – ingatta a fejét Tim. Sétálgatva elindultak a fapadok felé. Elhaladva Tim kocsija mellett, a férfi a vezető melletti ülésről felkapta a fénymásolt papírokat, aktákat rejtő mappát.
– Ezek kelleni fognak – mondta s Tod felé nyújtotta.
Leültek egymással szemben, s Tod azonnal felütötte a mappát, lapozgatni kezdte, bele-beleolvasott.
– Ez harminchárom éve történt – sóhajtott fel. – Baromira rég…
– Tudom – bólintott dünnyögve Tim, fekete tekintetét a nyomozóéba fúrta. – A húgomat sikerült megtalálnom és az egyik bátyámat is. Bár őt már csak a temetőben…
– Sajnálom.
– De volt egy öcsém! A rajtaütéskor született! Élt! Bármit is írnak a jegyzőkönyvben, ő élt!
– Értem – bólogatott Tod, közben tekintete a betűkön siklott.
– Én nem nyomozhatok tovább. Legalábbis egyelőre nem. Több okból sem.
– Nem ígérek gyors eredményt – fújta Tod, becsukta a mappát.
– Ha bármi kérdésed lenne, akkor hívj! Bármikor.
– Rendben.
– Vannak dolgok, amik nincsenek benne a jegyzőkönyvben, de esetleg kapaszkodót adhatnak – Tim fészkelődött a padon, ujjait összefűzte, egy pillanatra elmélyedt a gondolataiban. Aztán maga felé fordította a mappát, s a belső oldalára a zsebéből előkotort tollal rajzolni kezdett. Tod felvont szemöldökkel figyelte mi kerekedik ki a vonalakból.
A medál volt.
Mikor Tim elkészült vele, visszafordította a mappát Tod felé.
– Ez nem szerepel a jegyzőkönyvben. Az anyámé volt és én akkor éjjel a testvérem mellé dugtam a törülközők közé, amibe bele volt csavargatva. Valaki biztos megtalálta – rántott a vállán Tim, majd tekintetében felizzott az elszántság. – Az a valaki viszont, akkor tud valamit mondani a babáról is!
Tod megmagyarázhatatlan tekintettel meredt a rajzra. Légzése mintha megakadt volna, pislogva meredt a szárnyas keresztre. Többször nyílt a szája, mintha mondani akart volna valamit, aztán csak vett egy mély lélegzetet. Bármi is lett volna az, megtartotta magának.
– Rendben – fújta. Hangja meglepően határozott és szinte eltökélt volt, ahogy hirtelen felpattant. Visszahajtotta a mappa fedőlapját, s a hóna alá szorította.
– Hívni foglak, ha találtam valamit – hadarta és sietve elindult a kocsi felé.
Tim tekintetével követte, teljesen addig, míg ki nem kanyarodott a kocsival az útra és el nem tűnt a következő kanyarnál.
Mielőtt ő is indult volna, még elszívott egy cigarettát, miközben kavarogtak a gondolatok a fejében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése