ŐRZŐK FALKÁJA - 6 - Változások

Megkezdődött a kitartó tanulás. Írni, olvasni, számolni tanultak. Az alapokat. A kölykök, vagyis a fiatalok iskoláztatásához ragaszkodtam. Ezzel kapcsolatban Winnel volt vitám, ő ugyanis inkább járőrözni akart

– Nem!

– Legalább egy kört hagy vállaljak be! – erősködött a tagadhatatlanul domináns hím. Nehéz volt úgy rendet tartani, hogy válogatás nélkül nagyszerű farkasaim voltak. Egyenként is megállták volna a helyüket, akár alfaként is. Vatort a kor és a tapasztalat, a tradíciók betartása tette kezelhetővé. Win viszont már a lázadó új korosztályhoz tartozott. Tate, csendes, visszahúzódó, de megbízható harcosnak, bizonyult.

– Hallgass az alfádra! – Váratlanul, de nyugodt hanglejtéssel szólt rá a lázadozó fiatalra. Win a homlokát ráncolta, ahogy indulatosan fordult Tate felé.

– Farkas alakban már kihívtalak volna!

– Még megteheted – dünnyögte Tate, közben higgadtan állta Win dühös tekintetét. Elmosolyodtam, s Win vállára csaptam.

– Jól gondold meg! Azért mert türelmes, még nem biztos, hogy nem veszélyes. – Tate felé kacsintottam. Én már megtapasztaltam kitartását és akaraterejét. Pontosan tudtam, hogy Win, bár ígéretes példány, de Tatenek nem ellenfél.

Nagy levegőt vettem, kompromisszumos megoldást választottam.

– Amíg nem megy a tanulmányaid eredményeinek rovására, az iskola mellett járőrözhetsz. Egy kör! És nem több!

Mint aki vitát nyert, vigyorogva vonogatta a szemöldökét Tate felé.

– És vele fogsz lenni párban. – Szavaimra, leolvadt arcáról a vigyor. Nem szájalt, makacsul összeszorította ajkait.

– Távozhatok? – kért engedélyt tisztelettudóan.

Kérdésére, bólintottam. Ahogy kiment, Tate is ellökte magát a kandalló támasztékától.

– Végül is most őt, vagy engem akartál büntetni? – Halvány mosolya megértő volt.

– Azt akarom, vegyen vissza a forrófejűségből. Tanuljon higgadtan viselkedni. Ezt tőled tanulhatja meg a legjobban. – Tiszteltem Tateben, ezt a jellemét. Sőt! Irigyeltem azt, hogy a kellő pillanatokban hallgatni tudott.

Mobil került a barlangba, a járőrözőkhöz. Váltás ruha, tisztálkodási eszközök, ha esetleg egyenesen a barlangból mentek volna be a városba.

Megváltozott a falka működése. Belekóstolhattak, hogy nekem milyen volt, amikor két helyen kellett egyszerre helytállnom.

Kiel, amikor csak tehette, mindenhová kísérte Amyt. A városban már senki nem csodálkozott azon, hogy milyen külsővel rendelkező társat választott magának Amy Convel. Az apja is elég sok találgatódásra és szóbeszédre adott okot. Kielnek még tőle is veszélyesebb fellépése volt. Sugárzott róla, hogy azonnal képes lett volna bárki nyakának ugrani párja védelmében. Nem is firtatta senki a kisvárosban, hogy honnan jött és ki ő.

Siena és Chakor feszt egymást marták. Nem számított nekik jelen van-e a másik vagy nem, folyamatosan egymásra panaszkodtak. Én meg folyamatosan reménykedtem, hogy az összezártság majd csak kibékíti őket előbb vagy utóbb egymással.

Siena, inkább tűnt a húgomnak, mint a lányomnak, mikor bekísértem az iskolába a két lányt, Vatorral. Nagybátyámként mutattam be az igazgatónak, és ez, részben igaz is volt.

Bár a korom már megállapíthatatlan volt, de az intézményben ismertek, hiszen én is oda jártam egykor. A békesség és a nyugalom kedvéért úgy írattam be Sienát, mintha a gyámja lettem volna. Keyla felügyeletét Vator vállalta be hivatalosan. Úgy ismerte meg őket a kisváros, mint apja és lánya. Salt társítottuk még a fiktív családhoz. Ha rájuk nézett valaki, nem is gondolt mást. Egyedülálló apa két gyermekével.

Anskar, nyilvánosan ismert el alfájának, azt, hogy felette állok. Azért én tiszteltem benne az apát, a tapasztalatot, a kort és mindent, amit eddig maga mögött tudhatott. Kopogtam dolgozó szobája nehéz faajtaján. Csak az után nyitottam az ajtót, hogy bentről meghallottam a hangját.

– Igen?

Beléptem.

Legnagyobb meglepetésemre, anyám naplóját tartotta a kezében. Nagyot sóhajtva, csukta be és az asztalra csúsztatta.

– Mindennek oka van – mondta váratlanul. – Semmi nem történik ok nélkül.

Felszaladt a szemöldököm, kérdőn néztem a szemébe. Csak pillanatnyi gondolkodás után folytatta.

– Ha akkor, nem megbosszulni akartam volna a társam halálát, hanem vele tartok… akkor nem ismertem volna meg anyádat. Nem lennél te és Amy sem. Nekünk akkor és abban a helyzetben kellett találkoznunk.

Leültem vele szembe.

– Lehet gyalázatos dolog, de eszembe nem jutott Lunát a halálba követni. Nekem itt van Siena. Szüksége van rám!

– Persze! A te helyzeted teljesen más, mint nekem egykor! Neked még kötelezettséged van, ott a lányod. Mint most, nekem is Waya – bólogatott apám. – Viszont nem jelenti azt, hogy nem találkozol még te is valakivel, a megfelelő időben a megfelelő helyen.

– Nem akarok erről beszélni.

– Rendben. Csak megjegyeztem.

– Nem ezért jöttem.

– Miben segíthetek?

– Ez a Laignach Faelad… meg kell állítani őket.

– Bérgyilkosok mindig voltak és lesznek. Szélmalomharc fiam. Ezeket mindig felfogadja majd valaki, akik rendszerint gyávák, nem merik maguk intézni a dolgaikat.

– Azért több ez attól! Nem csak gyávák! Aki képes ilyen árat fizetni valakinek!

Tekintetünk találkozott. Láttam Anskaron, azt próbálta kifürkészni, mennyit tudhatok. Megkönnyítettem a dolgát, s beszélni kezdtem.

– Újszülöttekkel fizetni gyilkosságért, mészárlásért. Láttam mit tettek az anyámmal akkor, és most a falkámmal! Nem csak öltek. És mindezt újszülöttek húsáért?

Anskar álkapcsán megfeszültek az izmok. Tekintete a festményre szegeződött, arcára kiült a fájdalmas emlékezés.

– El tudom képzelni, neked mennyi maradt a családodból. Mit tudtál belőlük tisztességgel eltemetni – folytattam, miközben a gondolattól összeugrott a gyomrom.

Sokáig némán hallgatott. Éreztem nehezen, remegve vette a levegőt.

– Csak a társam – dünnyögte, s úgy fonta össze ujjait, hogy bele fehéredtek. Próbált higgadtnak mutatkozni, de sütött belőle a fájdalom.

– A fiad?

– Minden csupa vér volt, és tépett testrészek hevertek… belső részek. Belőle semmi nem maradt.

Megakadt a mellkasomban a levegő. Nem tudtam mit mondhattam volna. Csak a feltételezés, hogy valakik felfalnák a gyermekem, mérhetetlen fájdalommal töltött el.

– Ilyen borzalom, még egyszer soha senkivel nem történhet meg. – Szilárd elhatározással löktem el magam a faragott antik székből

– Nem tudod megállítani őket! Mindig lesznek olyanok, akik fizetségért gyilkolnak, és mindig lesznek olyanok, akik hajlandók fizetni azért, hogy helyettük gyilkoljanak.

– De az esetek számát még csökkenthetem!

– Nem tudok átalakulni! – Siena dühösen vágta a táskáját a nappali sarkába. Tekintetemmel követtem, ahogy a falnak csapódva landolt, aztán fújtató lányomat figyeltem. Még jó, hogy a szemével nem volt képes ölni.

– Én sem tudtam azonnal. Hónapok teltek el, mire ráébredtem, hogy mehet ez nekem tudatosan is – magyaráztam neki –, aztán rengeteg gyakorlás. Nehéz volt olyan állapotba hozni magam, hogy alakot váltsak. Nálad másképp működik, mint Keylánál.

– Miért?

– Keyla farkas. Anskar mágiával csinált belőle őrzőt, alakváltót. Ő nem született alakváltó. Te az vagy! Nem pottyant az öledbe, neked tanulnod kell! Viszont amit megtanulsz, azt soha nem veheti el tőled senki!

– Alakváltó vagyok?

Nagy levegőt vettem, hogy válaszoljak. Aztán rádöbbentem, nem is olyan egyszerű kérdést tett fel a lányom. Megfogtam a kezét, a kanapéhoz vezettem.

– Van, miről mesélnem azt hiszem – fújtam, gyengéden belekényszerítettem az ülésbe.

– Ahhoz, hogy tudd te ki és mi vagy, tudnod kell kik a szüleid, a nagyszüleid.

– Tudom kik a szüleim – forgatta a szemeit, hátra vetette magát, karjait keresztbe fonta.

– Nem tudom, édesanyád mennyit mesélt rólam.

– Azt, hogy nem mindennapi vagy – vigyorgott a szemembe.

– Mondhatni – ingattam a fejem. – Ebben a házban kutyultak össze, többféle DNS-ből. Volt abban ember, farkas, egy ulfhednar, akinek mellesleg egy druida papnő volt az édesanyja.

Lányom csodálkozó tekintetét látva elmosolyodtam.

– Cifra egy családfa, igaz?

– És egy közönséges farkasnak elég egy hókuszpókusz, hogy simábban tudjon alakot váltani, mint én, akinek elméletileg a vérében van?!

Ráncba szaladt a homlokom, nagyon nem tetszett az amilyen stílusban beszélt.

– Ne merészeld még egyszer azt mondani egyik falkatársadra sem, hogy közönséges farkas! – Tekintetem dühösen fúrtam az övébe. – Ehhez a felsőbbrendű hangnemhez pedig nincs jogod! Jobb, ha nem szoksz hozzá!

– Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy ilyen ősökkel rendelkezik – rántott a vállán fölényes mosollyal. Egy pimasz kamasz ült velem szembe, s éreztem, hogy nehéz napok, hónapok, talán évek elé nézek. Volt mit formálnom a lányom nézetein, viselkedésén, felfogásán. Attól, hogy a lányom volt, mélységesen feldühítettek a szavai, a viselkedése.

– Hidd el, vannak ettől nívósabb családfák is. És jegyezd meg, hogy ez által nem állsz senki felett! Ahogy viselkedsz kisasszony, az minősít, nem a vérvonalad!

Arrogáns és határozott fellépésemre, Siena lesütötte szemét, kényelmetlenül kezdett feszengeni a kanapén. Biztató jel volt, hogy szégyenérzete azért még volt. Úgy tünt arra, tudtam hatni.

Juan lassú kimért mozdulatokkal dörzsölgette össze tenyerét, ahogy beszélt. Bia csak addig lépett az asztalunkhoz, amíg kihozta nekünk az italokat. Barátságosan mosolygott a szemembe egy pillanatra, aztán libbent tovább. Lehajtottam a fejem, nagy levegőt vettem. Luna töltötte be minden gondolatom. Akartam vagy sem, minduntalan a szétmarcangolt véres testét láttam, amitől összeszorult a mellkasom.

– Bia nem kikezdeni akar veled – szólalt meg csendesen Juan – Gyógyító. Segíthet neked feldolgozni.

– Ne turkálj az agyamba – mordultam fel, kissé barátságtalanul ráncoltam a homlokom, tekintetem az övébe fúrtam. – Nem ezért kerestelek meg.

Juan megadón bólintott.

– Nem turkálok. Ordít rólad. – Egy lassú mozdulattal hátra húzta vállait, majd újra kényelmesen az asztalra könyökölt. – Mit akarsz tudni?

– Mennyire ismered ezt a társaságot?

– A Laignach Faelad-ot?

Bólintottam, mire ő rántott a vállán.

– Szerencsére nincs róluk személyes tapasztalatom. Elég öntörvényűek. Nem igazán mérlegelnek. Ölnek és kész. Lételemük a harc. Náluk akkor van végrehajtva egy megbízatás, ha mindenkit likvidálnak. Senki nem marad.

– Igen. Ezt, észrevettem – fújtam. – Mi a helyzet a fizetséggel? Mi ez az újszülött hús? Ez valami eltúlzott, felfújt hiedelem? Miért pont újszülött?

Juan arca megváltozott.

– Miért áldoznak egyes törzseknél pont szüzeket az isteneiknek? Életerő, megújulás. – Miközben beszélt az ujjaival foglalatoskodott. – Ők a táplálékot tartják előbbre valónak a kincseknél. Végső soron ez érthető. Azt meg, hogy ki mit tart a legmegfelelőbb tápláléknak… az emberek is kötnek hiedelmeket egyes ételekhez. Lásd, amikor potencianövelés céljából irtanak ki védett fajokat a testrészeik miatt. Legalább olyan barbárság.

Igaza volt! Ezzel az érveléssel nem tudtam vitatkozni.

– Szóval csak teszik a dolgukat, amivel megbízták őket – mélyre szívtam a levegőt, hangosan fújtam ki. – Hogy lehet a megbízójukhoz eljutni? Aki engem megtámadott, az nem beszélt.

– Nem harapnak annak a kezébe, aki eteti őket. Legalábbis addig, amíg enni kapnak. Viszont annak az oldalán állnak, aki több élelmet tud nekik adni.

– Eszemben sincs csecsemőket dobni nekik – horkantam fel, felháborodottan húztam ki magam.

– Nem is mondtam, hogy ezt tedd. Kérdeztél, és én válaszoltam.

– Vagyis tőlük nem fogom megtudni. Más vonalon kell elindulnom – morogtam az orrom alatt, ahogy hangosan gondolkodtam, ujjaimmal akaratlanul elkezdtem zongorázni az asztal lapján. – Ez viszont, hogy odahúznak, aki többet ad nekik, megmagyaráz egy-két dolgot. Hogy lehetséges, hogy ugyanazok a gyilkosok egyszer lemészárolták apám családját, aztán meg öltek azért, hogy kiszabadítsák.

Azért borzalommal töltött el a gondolat, hogy valaki képes volt újszülött hússal fizetni apám szabadulásáért. Nekem nem igazán lenne nyugodt és tiszta a lelkiismeretem, ha tudnám, ilyen árat fizetett valaki a szabadulásomért.

Búcsúztam újdonsült barátomtól, aki egyben kicsit tanácsadómmá is vált. Tetszett, hogy a dolgokat nem csupán egy oldalról közelítette meg. Hiszen nem tört pálcát a gyilkos horda felett sem.

Gondolataim visszakanyarodtak Codyhoz. Akaratlanul húztam végig tenyeremet a bőrömbe égett munkáján. Az egyetlen kapocs volt, aki talán elvezethetett az egyik megbízóhoz, amin elindulhattam.

Azon gondolkodtam, hogyan környékezzem meg, hogy a nővérét ne ijesszem meg. Nem akartam újra bajba sodorni őket.

Néztem az órám, indulhattam a fiatalokért a suliba. Az új szabályok szigorú és következetes betartását még gyakorolniuk kellett. Win, ugyanis az első napon már úgy döntött, kialakítja a maga szokását. Alig ért az erdei útra, alakot váltott és bevetette magát az erdőbe. A lányok szedték össze a cuccait és vitték utána a barlanghoz. Ezért úgy döntöttem, hasonló eset kiküszöbölésére, valaki mindig értük megy a falkából. Egyelőre én, Amy, Chakor és apám voltunk, akik beosztottuk egymás között ezt. A többiek még megpróbálták uralni a közlekedési járművet. Sűrű volt az ő programjuk is. Hol vezetni tanultak, hol a fegyverek használatát gyakorolták. Továbbra is jártunk falkában vadászni, de mellette párban, rendszeresen járőröztek az erdőben, farkas alakban.

Win a talpán billegve várta a döntésem a sokadik hanyagsága után.

– Nincs több járőrözés – jelentettem ki döntésemet.

– Miért? – Win azonnal hangot adott felháborodásának, de figyelmeztető morgásomra lesütötte szemét, aztán csak lopva mert vádló tekintettel oldalra pislogni Tate felé. Azt hitte, ő panaszolta be. A higgadt őrző válaszként tanácstalanul vont vállat.

– Elaludtál az órán! Majd ha kipihented magad, járőrözhetsz megint.

Win, a lányok felé fordult. Keyla lesütötte a szemét, Siena pedig éppúgy reagált, mint az előbb Tate. Megköszörültem a torkom, hogy az elégedetlen fiatal, újra rám figyeljen.

– A tanár szólt, ha érdekel – mondtam, mielőtt Keylának esett volna.

Win tett egy dühös, lendületes mozdulatot, aztán makacsul összeszorította ajkait. Nehezen viselte a döntésemet, de elfogadta.

– Mehettek. – Szavamra, rugóként indult meg, valósággal kiviharzott. Siena kényelmesen kibillegett, míg Keyla hálás pillantással megtorpant előttem.

– Köszönöm.

– Az nem minősül árulásnak Keyla, ha aggódsz a falkatársadért. Nem csak a tanulásról van szó. Ha fáradt, kimerült, azzal veszélyezteti Tate életét is. Élesben nem tud teljes értékű partnere lenni. Hogy tudná őt fedezni?

Tate némán hallgatta érvelésemet. Végül Keyla is távozott a szobából.

– Nem hiszem, hogy neked nem tűnt fel, hogy lankad a figyelme – fordultam számonkérőn Tate felé.

– Teher alatt nő a pálma – rántott a vállán. – Attól nagyobb lecke nincs, ha maga jön rá a határaira.

Akaratlanul mosolyba szaladt a szám. Igaza volt! Pont ezt tanácsoltam én is Abbynek, mikor aggódott Codyért. Hagyja, hogy megüsse magát. De ez, itt, most más volt. Fáradságával veszélyeztetett mást is. Őrjáraton egymásért feleltek.

– Bocsáss meg öregem, de én nem kockáztatom az életedet – mondtam, s széttártam karjaim.

Chakorral együtt próbáltuk kiötleni, hogyan szervezzük meg a véletlen találkozást Abbyvel és Codyval.

– Kérek tőle időpontot egy ellenőrzésre, az nem lesz feltűnő – rántott a vállán barátom. Kényelmesen hátradőlt a kanapén, várta a válaszom.

– Átlátszó – fújtam, legyintettem. – Tudja, hogy rendben vagy.

– De én nem! – erősködött vigyorogva, vonogatta a szemöldökét. – Vagy elhívjam randira?

Ráncba szaladt a homlokom.

– Nagykorú és nem is a te territóriumodon van – folytatta Zak.

– Tetszik neked?

– Jó nő – rántott a vállán Chakor –, de nem az esetem. Ezt, az ügy érdekében tenném.

– Ez aljas dolog lenne Zak! Ne játssz más érzelmével! Mi van, ha komolyan veszi a közeledésedet?

– Csak hülyültem – morogta az orra alatt.

Pár perces csend után barátom újabb tervvel állt elő.

– Akkor hívd el te!

– Én minek hívjam el? Én sem játszom más érzelmeivel!

– Nem tetszik?

– Zak!

– Mi van? Egyedülálló vagy!

– Figyeld meg, kiprovokálod, hogy megüsselek! – fenyegetőn álltam fel a fotelból. Láthatta rajtam, hogy komolyan feldühített. Elhallgatott.

Újabb néma percek következtek. Megköszörülte torkát, oldalra pislogott felém.

– Nem hülye, látta mit csináltunk, hogy tulajdonképpen mivel foglalkozunk. Nem értem mit spilázod túl. Szerintem simán lehetsz vele őszinte. Nem rémülne halálra és nem menekülne sikítva.

– Tudom. Bajt nem akarok hozni rájuk. Hát nem érted?

– Nem randizol vele, nem a puszi pajtásod, hogy a gyenge pontjaid közé sorolják – erősködött Chakor. – Megrendezek magamnak egy balesetet, bekísérsz, és már hopp találkozhatsz is vele véletlenül.

Felszaladt a szemöldököm.

– Nem vagy te észnél! Majd töretlek össze egy kérdésért. Többe kerülne a levesbe a lé, mint a hús.

– Én ajánlottam fel – rántott a vállán Chakor. – Különben meg, ne aggódj. – Vigyorogva kacsintva tette hozzá: – Gyorsan gyógyulok!

– Mióta?

– Egy ideje.

– Van más is, amit tudnom kéne?

– Lehet, hogy egyszer véletlenül megfojtom a lányod – hadarta, vigyora kiszélesedett.

Arcomat a kezembe temettem. A remény egy pillanat alatt szétfoszlott, hogy köztük az ellentét csillapodott volna.

– Sajnálom Bred. – Szétdobta karját, nyakát vállai közé húzta. – Nem tehetek róla. Irritál! Sokszor úúúgy lekevernék neki egyet. Esküszöm, szándékosan provokál! Nem tanulhatna Anskartól? Végül is a nagyapja!

Próbáltam higgadni, egy szuszra fújtam ki a levegőt.

– Ne nyafogj! Tőled tanul! Szokjatok össze!

– Esküszöm, már most sajnálom azt a hímet, aki valaha a párja lesz.

– Zak! Mit érdekel? Biztos nem te leszel.

– Egyáltalán ha lesz neki.

– Zak! – fentebb emeltem a hangom.

– Befejeztem – morogta az orra alatt.

– Fel sem tűnik, milyen egyformák vagytok? Mindkettőtökkel kénytelen vagyok felemelni a hangom. Belehalnátok, ha nem a tietek lenne az utolsó szó?! – dühösen fúrtam a tekintetem az övébe. Barátom lesütötte a szemét.

– Ne haragudj.

Tudtam, hogy nem fog pontosan végezni. Orvos volt, aki lelkiismeretesen végezte a dolgát. A munkája a hivatása volt. Óra nulla nullakor nem tette le a fehér köpenyt, törődött a betegeivel.

Nem mentem azonnal oda hozzá. Figyeltem még egy darabig, ahogy három kolléga kíséretében lépett ki a hatalmas üvegajtón. Ketten pár méter után elbúcsúztak tőlük, de a harmadik, egy férfi vele tartott. Magasabb volt tőle, jó megjelenésű. Elbizonytalanodtam, hogy zavarjam-e.

Lehet a párja – gondoltam.

Tekintetemmel kísértem őket. Láthatóan jókedvűen beszélgettek. Abby mosolygott, s jól állt neki. Talán ha kétszer láttam, őszintén mosolyogni, jókedvűen. Összeszorult a torkom a gondolatra, hogy mit hozhatok újra az életébe, ha most megint megjelenek benne. Nagy levegőt vettem, lesütöttem a szemem, s lehajtott fejjel fordultam. Elindultam a másik irányba. Már majdnem a kocsimhoz értem, mikor meghallottam a nevem.

– Bred!

Megtorpantam. Innen már nem volt visszaút. Mélyre szívtam a levegőt, megfordultam. Pár lépésre volt már csak tőlem. Egyedül! Felszaladt a szemöldököm, s majdnem megkérdeztem tőle, hová lett a kísérője. Időben kapcsoltam, hogy azzal elárultam volna, hogy figyeltem.

– De rég láttalak! – Őszinte öröm és csodálkozás vegyült a hangjában. – Csak nincs baj? Mit keresel erre?

„Szerintem simán lehetsz vele őszinte.” – jutottak eszembe barátom szavai.

– Téged – csúszott ki a számon.

Felszaladt a szemöldöke.

– Vagyis a húgod – hebegtem zavartan, próbáltam korrigálni, mire a szemei is kikerekedtek.

– Titeket. – Folyamatosan javítgattam magam, ő meg csak nézett rám.

– Baj van?

– Tudom, hogy nagyon ijesztő lehettem a múltkor – mentegetőztem, megmagyarázhatatlanul zavarban voltam, azt sem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. – Megiszol velem valamit?

– Be akarsz ülni valahová, vagy elkísérsz?

– Ahogy neked jobb.

– Én már jobb szeretnék otthon lenni. – Zavart mosollyal vonta meg a vállát. – Nem baj?

– Ígérem, nem zavarlak sokáig.

Nem csak én voltam zavarban, rajta is ezt éreztem.

Feszengtem a nappali ülőgarnitúráján, míg ő kényelmesebb viseletbe bújt. Kamaszos volt a megjelenése a szürke tréningruhában, a kócosan felkontyolt hajával. Akaratlanul megmosolyogtam, ahogy megláttam mezítláb szedte a lábait át a nappali szőnyegén. Tekintetemmel követtem a konyhába.

– Kérsz kávét? – szólt ki, megemelve a hangját.

Hallottam azt is, ahogy pakolászott.

– Külön nekem ne fáradj, csak ha te is innál.

– Én inkább majd alszom. Tea?

– Köszönöm.

Bekapcsolt a mikro, s pár perc múlva már tálcán hozta a gőzölgő teát. Letette a dohányzó asztalra, ő maga felkuporgott a fotelba. Mégiscsak hasonlítottak a húgával. Cody éppen így helyezte kényelembe magát nálam. Észrevette a halvány mosolyom.

– Mi az?

– Semmi – ráztam a fejem –, csak eszembe jutott a húgod. Cody pont így kuporgott a fotelba, amikor beleesett a tóba.

– Úgy látom mély nyomott hagytatok egymásban – mosolygott a szemembe.

– Miért?

– Codynak a jelenlegi barátja teljesen olyan, mint te.

Felszaladt a szemöldököm.

– Milyen értelemben?

– Nagyon hasonlít rád! De tényleg! – Megeredt a nyelve: – Csak vállig ér a haja, és talán egy árnyalattal világosabb, de teljesen olyan karakter, mint te.

– Megint rossz társaságba keveredett?

– Te nem vagy rossz társaság, Bred – mondta, s a szemembe nézett. – De nem, most nem. Talan a rendőrségnél dolgozik.

– Hűha! Micsoda változás! A rossz fiúk után a rend szigorú őre?

– Ilyen maszkos akciócsoportban van, vagy miben.

– Akkor bizonyára kemény gyerek.

– Codyhoz képest nagyon csendes, hallgatag. Józan és megfontolt. Nem is tudom, hogyan sikerült egymásra találniuk. – Abby vidáman mesélt róluk. Végre nyugodtnak láttam, nem aggódott a húgáért.

– Bizonyára nem műkörmöt csinált neki.

Abby felnevetett a megjegyzésemre, legyintett.

– Esze ágában nem volt műkörmöket csinálni. Maradt a tetoválásnál. De most tényleg a saját maga ura. Komolyan örülök, hogy ilyen barátja lett. Figyel, és vigyáz rá. – Elmerengő mosoly jelent meg az arcán. – Olyan aranyosak! Egyforma tetoválást is csináltattak.

– Egyforma tetoválást? – Nehézzé vált a mellkasom. Eszembe jutottak Juan szavai: „Hallgass a megérzéseidre!”

– Milyet? – Gyanakodni kezdtem. Valamiért az egyforma jel jutott az eszembe, amik egymáshoz rendelt pároknál jelenik meg rajtuk.

– Nem igazán értek a tetoválási stílusokhoz, de szép. Elegáns. – Ujjával kacskaringós vonalakat kezdett rajzolgatni a vállára. Nyilván ott viselhették a tetoválást. Felhúztam a karomon a felsőm, és feléje mutattam.

– Ilyen? – kérdeztem.

Megrázta a fejét.

– Nem ilyen, az nem ábrázol semmit.

– Nem a farkasra gondoltam. – Ujjamat végigvezettem a tribal vonalakon.

Közelebb hajolt.

– Ja! Igen. Hasonló.

– Hogy is hívják a barátját?

– Talan.

– Talan?

– Talan Faoladh.

Egy pillanatra megakadt a levegőm. Abbynek láthatóan fogalma nem volt, mi volt a név jelentése. Próbáltam a legközömbösebb arcot vágni. Valahogy ennek a nőnek mégis, kifinomult érzéke volt belém látni, olvasni még a tekintetemből is.

– Baj van? Aggódnom kéne? – szegezte nekem a kérdéseit.

– Miből gondolod? – próbáltam terelni, kitérni a válasz elől. – Azt mondtad minden szép és jó. Vigyáz rá, semmi gond nincs. No meg rendőr…

– Bred! – Hangja határozottan szakított félbe. Meglepett. Ezt az oldalát még nem ismertem. Csak a kedves, készséges, és aggódó énjét.

– Igen?

– Soha nem faggattalak ki és mi vagy. Nem is érdekel. Csak egyszerűen hálás vagyok mindazért, amit kaptam, amiben segítettél. – Tekintetét az enyémbe fúrta. – Nagyon beszédes szemeid vannak, tudod? Olyat nem kérdezek, ami téged kényelmetlenül érintene, de azt tudni akarom, hogy kell-e féltenem a húgomat?

Képtelen voltam neki hazudni. Fogaimmal tépni kezdtem az alsó ajkam, végül válaszoltam.

– Nem tudom. Nem ismerem az illetőt.

– Akkor szeretném, ha megismernéd.

Mellbe vágtak a szavai. Erre számítottam a legkevésbé.

– Ezt, hogy gondoltad? – Kíváncsi voltam az ötletére, megfogott a határozottsága.

– Grillezhetnénk négyesben. Codynak sem tűnne fel. Tudja, hogy régi ismerősök vagyunk.

– De. Feltűnne – fújtam. – Tudja, hogy családom van.

Abby szemöldöke felszaladt, döbbenten kérdezte:

– Családod van?

– Pontosabban… – Mély levegőt vettem, kiszáradt a szám, megnedvesítettem az ajkam. – Már csak egy kamasz lányom.

– Kamasz lányod? Hány éves vagy?

– Bonyolult – fújtam. Sűrűn pislogtam oldalra, aztán újra a szemébe néztem.

– Akkor… kérdezősködött… és én közöltem vele.

– Azt mondtad nem mászott rád.

– Mert nem mászott rám. Csak kérdezősködött.

Álltuk egymás tekintetét.

– Szeretném, ha találkoznál vele – mondta határozottan –, és véleményt mondanál róla. Csak egy vacsora. Nem velem. Csak egy kérés. Ha sokat kérek, akkor ne haragudj és felejtsd el.

Kínos csend lett, miközben járt az agyam. Soha vissza nem térő lehetőség volt, egy tálcán kínált alkalom. Jobb és több mint, amire számítottam.

– Ne haragudj, arról meg teljesen elterelődött a szó, amiért te kerestél meg engem – hebegte, megköszörülte a torkát. Azt hitte el fogom utasítani, így inkább próbált témát váltani.

– Nem érdekes – hadartam. – Rendben. Megteszem. Grill, négyesben. Mikor?

Abby láthatóan meglepődött a válaszomon.

– Megint az én ügyemet helyezed a tied elé?

– Ne legyen ez miatt lelkiismeretfurdalásod. Ez most az én ügyem is.

– Rendben – bólintott, zavart mosollyal kényelmesebb pózt vett fel a fotelban. Lábait áthúzta a másik oldalára.

Kutattam, mi lett más rajta, amióta nem láttam, de nem tudtam megállapítani. Figyeltem, ahogy kortyolta a teát, a mozdulatait, ahogy beszélt, ahogy fel-felmosolygott a bögre mögül. Elfújta a szeméből a sötétszőke hajtincsét, ami kiszabadult a laza kontyból.

– Akkor legalább most én is tudok neked segíteni valamiben.

Egyre nehezebben tudtam levegőt venni. Ülve megszédültem.

– Jól vagy? – Már a zsigereiben lehetett, hogy észrevette, ha valaki rosszul volt. Letette a csészét, felállt. Elindult felém.

– Bred!

Távolinak tünt a hangja. Feszített a mellkasom. Most nem a hideg sütötte a szemeimet, hanem égtek. Lehunytam. A szívem felerősödött hangját éreztem a fejemben zubogni.

– Most mennem kell – motyogtam, de nem voltam benne biztos, hogy ki is mondtam. Az volt előttem, hogy azonnal el kell mennem a közeléből. Ellöktem magam ülő helyzetemből, a lendülettől majdnem elsodortam. Nem tudtam, hogy szorulhatott belé annyi erő, de azzal hogy ösztönösen átkarolt nem hagyott túllendülni és összeesnem. Tompított a mozdulaton, ahogy visszaengedett az ülőgarnitúrára. Letérdelt elém, arcom a kezébe vette.

– Bred! Hallasz? Bred! – Erősebben megrázta a fejem, de nem durván, közben folyamatosan szólogatott: – Válaszolj! Hallasz? Nyisd ki a szemed! Legalább pislants, hogy hallasz!

Megtettem. Nem tudom mit láthatott a szemembe, de egy pillanatra megakadt a levegője.

– Mit csináljak? Segíts! Volt már ilyen máskor is? Mit kell ilyenkor csinálni? – hallottam a szavait: – Istenem, mit csináljak?!

Távolabb toltam magamtól, elfordultam. Feszítettek a csontjaim, az állkapcsom. Eszembe jutottak apám szavai. A telihold. Előbb utóbb, rajtam is kijöhet a hatása. Tekintetemmel kerestem az ablakot. Fogalmam nem volt, most milyen lehet a hold. Eddig soha nem is éreztem hasonlót. Remegtem, mint aki a prédát érzi, de nem engedik vadászni. Belefúrtam az arcom a garnitúra huzatába, markoltam. Mint ifjú farkas koromban, módszeresen elkezdtem lassítani a légzésem. Úgy, mint amikor visszafogtam a változás előjeleként mutatkozó rosszulléteimet. Fájt mindenem, hogy ellenálltam. De mivel nem tudtam mi ez, nem akartam szabadjára engedni. Attól tartottam vétlen áldozatot csinálnék abból a személyből, aki pont segíteni akart nekem. Éreztem a vállaimon a kezei melegét. Néha végig simított a hátamon.

– Tűzforró vagy! – hallottam aggódó hangját, aztán a távolodó szaladó lépteit… a hűtő ajtaját… a tarkómon a jeget. Jól esett. Kiengedtem a levegőt egy szuszra a tüdőmből.

– Ez így jó? Jó! Rendben! Akkor hozok még! Tarts ki! – újra hallottam meztelen talpát a padlón, majd a kövön. Újabb hideg érkezett a tarkómra.

– Szomjas… vagyok… – fújtattam. Meghallhatta, válaszolt.

– Víz? Hozok vizet! – Megint puha szaladó léptek.

Óvatosan tartott felém egy nagyobb méretű üvegpoharat, várva, hogy mozduljak. Lassan fordultam, engedtem ki az arcom a bútor fogságából. Megfogtam a kezével együtt a poharat. Nyújtotta tovább felém, tartotta. Túl erősen szoríthattam, szétroppant a pohár, több helyen felhasította az üveg a tenyerét.

– Sajnálom! – szakadt fel belőlem nyögve, de még mindig remegve szorítottam a kezét. Képtelen voltam elengedni.  Pillanatok alatt teleszaladt a vér illatával az orrom, az agyam, a torkom. A számhoz húztam a tenyerét. Lezsibbadt mindenem. Eddig ismeretlen borzongás szaladt végig a gerincemen. Utolsó éber tudatom az volt, hogy nem akarom bántani Abbyt.

Félig fekvő helyzetben, egy pokróccal betakarva ébredtem a tudatomra. Olyan volt mintha alaposan kipihentem volna magam. Volt ugyan rajtam egy kellemes kába fáradság, de az inkább jóleső elégedettség érzésével töltött el. Mintha csak egy jót aludtam volna. Az órát kerestem, mennyi lehet az idő? Puha lépések, Abby a szememet figyelve ült le velem szembe.

– Jobban vagy? – kérdezte.

Néztem a kötést a kezén. Ez volt az utolsó emlékem, hogy összetört az üvegpohár, hogy a számhoz húztam a kezét.

– Igen – válaszoltam csendesen, bólogattam. Lassú mozdulattal felültem, a takarót igazgattam, sután hajtogattam össze. Fogalmam nem volt, kellett-e valamiért szégyenkeznem. Bántottam-e?

– Bocsánat. Ne haragudj! – hadartam. – Nem akartalak sem megijeszteni sem bántani.

– Nem bántottál – mondta zavartan pislogva, halvány mosollyal rántott a vállán. – Mint látod élek.

– A kezed.

– Megvágta az üveg. – Laza mozdulattal megforgatta. – Nem vészes.

– Mit csináltam? – kérdeztem bátortalanul, tekintetem az övébe fúrtam. Sokáig hallgatott, pislogva nézett a szemembe, beharapta ajkát.

– Na, jó – fújta ki hangosan a levegővel, fészkelődött. – Egy kicsit megijedtem – ismerte be, majd gyorsan hozzátette: – De semmi durvát nem csináltál.

– Mit csináltam? – tettem fel újra nyomatékosabban a kérdést. Nem kicsit ijedhetett meg, mert a hangomra összerezzent.

– Csak nyalogattad a vért a tenyeremről – hadarta.

Újra a kötést néztem.

– Akkor miért van bekötve?

– Hát mert elvágta az üveg!

A csuklójáért nyúltam, bontottam a kötést, letekertem a kezéről. Nyoma nem volt a vágásoknak. Tágra nyíltak a szemei, hol szaporábban vette a levegőt, hol megakadt.

Megkönnyebbültem. Hagytam kicsúszni a kezét az enyémből, ő maga elé tartotta, forgatta, vizsgálgatta.

– Hú! – fújta, csodálkozva meredt rám.

Néma csend ült a szobára.

– Szóval ezért nem véreztem el a balesetkor – törte meg a csendet. Bólintottam.

– A szó szoros értelmében neked köszönhettem az életem.

– Mennem kell – motyogtam, felálltam, ő követett a mozdulatban.

– Feketék voltak a szemeid. Olyan hematit feketék. De te nem vagy gonosz! Nem vagy démon, vagy ilyesmi – hadarta. Tekintetéből láttam, hogy kérdezne, mégsem tette.

– Pontos meghatározás nincs rá, hogy mi vagyok – dünnyögtem, rántottam a vállamon. – Összekutyultak.

– Akárki is volt… akármilyen szándékkal is tette… jól összekutyult. – Közelebb lépett, végigsimított az arcomon. – Mindent nagyon köszönök!

– Gondolom ezek után nem aktuális a grill…

– Ezek után? Pontosan mire gondolsz? Történt valami? – Ártatlan szemekkel pislogott fel rám. Megmozgatta ujjait, forgatta a kezét, dicsekedve, mint egy gyerek, hogy nincs rajta seb.

Átöleltem, s magamhoz szorítottam.

– Én köszönöm! – ösztönösen és olyan természetesen fakadtak ki belőlem a szavak s jött vele a mozdulat is, hálásan csókoltam homlokon.