Bardwell némán figyelte Talan
minden mozdulatát, ahogy a fiatal fejvadász rutinos, mozdulatokkal rágyújtott.
– Te mióta dohányzol? – kérdezte
meg végül a munkaadó mentor, szemöldökét furcsállón ráncolva.
Talan fel sem nézett az aktából,
amit Bardwell hozott neki, csak rántott a vállán, miközben beleszívott a
cigarettába s fújta a füstjét.
– Olyan emberi – dünnyögte, majd
az igazgató rosszalló pillantását állva, szemtelenül egy pillanatra vigyorra
húzva az ajkát kivillantotta rendellenesen nőtt szemfogait –, nem?
– Attól még nem leszel ember, hogy
bagózol – morogta Bardwell megvetéssel a hangjában.
– Ezért a mocsokért mennyit kapok?
– Körözik, fejpénz jár érte és nem
kevés – sorolta Bardwell. – Ez teljesen hivatalos, úgyhogy ne szúrd el! Tisztességes,
megbízható hírnevet kell szerezned a szakmában és a rendőrségen.
– Rendben. Meglesz – dünnyögte
Talan bólogatva.
– Ha büntetésről lesz szó, azt
jelezni fogom. – Bardwell egy mély hangos sóhajjal felállt az asztaltól. – Akkor
pedig szabadkezet kapsz a végrehajtásban. Rád bízom majd, mit csinálsz vele.
Talan arcán megfeszültek az izmok,
elnyomta az elszívott cigaretta csikkjét.
– Miért adott nekem vért? –
kérdezte váratlanul és határozottan a fiatalember, mire Bardwell homloka ráncba
szaladt. Nem számított még csak hasonló érdeklődésre sem.
– Mert szükséged volt rá –
válaszolt kurtán a börtönigazgató.
– Semmi bajom nem volt addig.
Onnantól jött elő minden szarságom! – Talan vádaskodó szavai egyre keményebben
hangzottak. Szúrós tekintettel nézett fel a felette álló férfire.
– Te csak azt hiszed, fiam.
– Nem vagyok a fia! – sziszegte
Talan dühösen a fogai között.
Bardwell pár másodpercig hallgatott,
nézte, ahogy a fiatalember egy újabb cigarettára gyújtott.
– Előbb vagy utóbb, minden kijött
volna rajtad, ami akkor egyszerre – kezdte nyugodt hangon Bardwell. – Csak
gondolj bele mi lett volna, ha a két cellatársad között, vagy éppen a sétálón
az udvaron, mindenki előtt vergődsz acsarkodva?! Már nem élnél, vagy a
diliházban lennél leszíjazva! Biztonságos, ellenőrzött körülményeket
biztosítottam neked! A szarságaid, ahogy te nevezted, mindenképpen előjöttek
volna! Csupán idő kérdése volt! Egy élesre állított, ketyegő bomba voltál! –
Bardwell szavai dühössé váltak mondandója végére. Lendületes lépésekkel indult
el az ajtó felé. Mielőtt azonban kilépett volna rajta még válla felett megadta
Talannak a kegyelemdöfést.
– Ha pedig sokáig nem jutsz
vérhez, végelgyengülésben fogsz megdögleni! Ez a fajtádra jellemző! Mint minden
szarságod! Én csak életben tartottalak! – fröcskölte szavaival a kegyetlen
igazságot Bardwell, azzal becsapta maga mögött az ajtót.
Talan dühös ordítással, egy
mozdulattal mindent lesöpört az asztalról, felkapta a széket és minden erejéből
random módon elhajította. A bútordarab beszakítva a félig nyitott szobaajtót, a
TV-t lesodorva lába törötten landolt az ágy mellett.
„Ez a fajtádra jellemző!” –
lüktettek Bardwell szavai a fejében.
– Mi a szar vagyok? – sziszegte a
fogai között lihegve. – Mi az én fajtám?
Lassan higgadt, ahogy agyában kavarogtak
a gondolatok, aztán fokozatosan felülkerekedett benne a taktikus és előre
tervező énje.
Kényszeredetten összepakolta
indulatos dühének romjait. Összeszedegette és a mappába rendezte a
papírlapokat. Nézegette egy darabig a megrongálódott, ajtót, majd egy
mozdulattal leszakította, és a falnak támasztotta. Felvette a földről a széket,
visszaillesztette a lábát, megvizsgálva, hogy javítható-e még, aztán az ajtó
mellé tette. Hóna alá szorította a hasznavehetetlenné vált TV-t és maga mögött
hagyta a lakást.
Ahogy az úton ballagott műszaki
boltot keresve, egy nagyobb méretű kuka mellett elhaladva megszabadult a TV
maradványaitól. Szabaddá váltak a kezei, s ezt kihasználva menet közben
rágyújtott. Bár teljesen közömbösen viselkedő embernek tűnt a tömegben, mégis kiéleződött
érzékekkel figyelte a járókelőket, a forgalmat, a hangokat és a szagokat. A
napok elteltével, egyre rutinosabban mozgott a forgalomban és kezelte a
körülötte lévő nyüzsgést. Már kiszúrta azt is, ha valaki őt figyelte, és azt is
le tudta szűrni, hogy éppen ki miért teszi. Gyakorolta egyenként meghatározni a
közelében lévő emberek szagát. Ki-kiszúrt egy-egy beszélgetést és akár messzebbről
is próbálta kihallgatni.
Megérezte a félvér kamaszlányt is
már messziről, hogy követi őt. Egy darabig megnyújtotta a lépteit, de Haley
megállíthatatlanul kanyargott az emberek között, néha szökkenve, hogy szem elől
ne tévessze őt. Talan arcán akaratlanul halvány mosoly jelent meg, s aztán már
csak szórakozásból úgy tett, mintha nem vette volna észre a lányt, de már nem
igyekezett lerázni. Azon morfondírozott, megijessze, vagy csak simán megálljon
és bevárja őt.
Döntött.
Egy gyors mozdulattal kilépett
oldalra, kihasználva egy szembe jövő takarását, visszafordult és Haley mögé
került. A lány tanácstalanul megtorpant, mikor eltűnt a szeme elől a vadász.
Forgolódott, nézett jobbra-balra, aztán váratlanul megemelkedett, elvesztette
lába alól a talajt. Ijedten kapkodott egy biztos pontot keresve.
– Te megint mi a fenét koslatsz
utánam? – Talan olyan magasra emelte a grabancánál fogva, hogy a lány arca
szembekerült az övével. Haley elkerekedett szemekkel pislogott rá. A
pillanatnyi ijedtség után már makacs dühvel ráncolta a homlokát.
– Tegyél le! – mondta parancsolóan.
– Most meg kéne ijednem? –
vonogatta a szemöldökét Talan, halvány mosolyra húzódott a szája.
– Megtennéd a kedvemért? –
kérdezett vissza pimaszul a lány.
Talan letette, aztán megigazította
vállán és a nyakán a kamasz felsőjét, ahol az imént megmarkolta.
– Csokit meg kólát vettem a nőnek
– hadarta Haley, mintha csak jelentési kötelezettsége lett volna Falgaut felé.
– Rendben – bólintott Talan. –
Kösz!
– Én is köszönöm – pislogott fel
rá Haley a talpán billegve.
– Te, mit köszönsz?
– Nem árultad el neki, hogy ki
vagyok.
Talan rántott a vállán.
– Miért tettem volna? – kérdezte
hanyagul s megindult tovább eredeti célja felé. Haley néha szökkenve követte,
hogy lépést tudjon vele tartani.
– Hová mégy?
– Nem tartozik rád!
– Segíthetek!
– Ugyan miben?
– Nem tudom. Bármiben –
makacskodott a lány, kitartóan szedve a lábait Talan mellett.
A fiatal férfi hirtelen megállt,
egy darabig elgondolkodva nézett a nagy barna szemekbe, majd vett egy mély
lélegzetet.
– Rendben – bólintott Talan. –
Tudsz valahol egy olcsóbb műszaki boltot?
– Mi akarsz venni?
– Tévét.
– Nincs tévéd?
– Elromlott.
– Szerelőt is tudok!
– Nem javítható.
– Ahha – konstatálta Haley
tudálékosan, aztán kézfejével visszakézből has tájékon csapta a magas
fiatalembert. – Akkor gyere velem! – Mint egy tapasztalt kereskedő kérdezte
Talant: – Mennyit szánsz rá?
– Ha orrgazdához viszel kölyök,
akkor megnyúzlak!
– Neeem! Rodney imád szerelni. Egy
csomó kacatot gyűjt és életet lehel beléjük. Olcsó és működőképes cuccai
vannak.
– Ajánlom, hogy igazad legyen!
Haleynek igaza volt. A nevezett
személy kész ezermester volt. A műhelyében félhomály uralkodott, csak a
túlzsúfolt asztala felett volt kifogástalan világítás, ahol éppen szerelt. Talan
kiszúrta a sok háztartási gép és szórakoztatótechnikai eszköz között a
notebookokat és a laptopokat. Sután forgatta, nézegette őket.
– Ha azt is viszi, a kettőt
olcsóbban adom – hadarta vastag keretes sokdioptriás szemüvege felett
kikukucskálva Rodney.
Talan kutatón szegezte a férfinek
a tekintetét, aki pislogva várta a válaszát.
– Rendben – bólintott a
fiatalember.
– Majd segítek neked haza vinni! –
ajánlkozott azonnal, ujjongva Haley.
– Fogadni mertem volna – dünnyögte
az orra alatt Talan. Maga sem értette miért viselte el a fiatal lány szemtelen
és makacs ragaszkodását. Bizonyos szinten szórakoztatta őt, és egy kicsit
sajnálta is, meg aztán gyerekkori önmagára is emlékeztette. Bár nem úgy, mint
ő, de félvér volt és olyan magára hagyatottnak tűnt.
Mintha csak neki vette volna Talan
a laptopot, úgy ölelte magához Haley, ahogy a férfi mellett lépdelt, buzgón
tartva vele a lépést.
– Nincs semmilyen gyereknek való
italom – morogta Talan, miután beengedte maga előtt a lányt a lakásába, aztán a
lábával becsukta az ajtót.
– Söröd van?
Talan szemöldöke felszaladt Haley
kérdésére, aki már közben nyitotta a hűtő ajtaját. Talan homlokát ráncolva
kapta el a lány grabancát, elemelte a háztartási géptől és visszacsapta az
ajtaját.
– Neked nincs! – dörögte
határozottan.
– Oké – fújta Haley, s ahogy a
férfi elengedte a felsőjét, leereszkedett az asztal mellett még éppen maradt
székek egyikére. Tekintetét körbevezette a kis garzonban.
A szobaajtó a falnak támasztva,
mellette a lába vesztett szék…
Haley megköszörülve a torkát,
tekintetével Talant követte, ahogy a tönkrement TV helyére tette az újat. A kis
szekrény előtt, még ott hevertek az előző készülék képernyőjének darabjai.
Talan miközben pakolászni kezdett,
olykor lopva pillantott az engedelmesen és csendben ücsörgő fiatal lány felé,
agyában pedig cikáztak a gondolatok.
Döntött.
A hűtőből elővett két doboz sört,
s az egyiket Haley elé csúsztatva, leült a lánnyal szemben.
– Mennyire vagy otthon – a lány
felé tolta a laptopot –, ebben.
Haley rántott a vállán.
– Tudom kezelni. Te nem? –
kérdezte a lány, tekintete kihívó pimaszsággal villant Talan felé. A félvér
vadász nem válaszolt, csak kellemetlenül feszengett a széken, megköszörülte a
torkát, s tovább faggatta a lányt.
– Láttad mit tettem, és hogy
néztem ki, mégis koslatsz utánam. Miért? Nem szartál be eléggé?
– Egyáltalán nem szartam be! –
vetette oda büszkén Haley s még ki is húzta magát. – Lehet, hogy még nem láttam
hozzád hasonlót, de az még nem jelenti azt, hogy nem tudom, hogy vannak mások
is.
– Mások? – Talan érdeklődve emelte
meg a szemöldökét.
Haley viszont makacsul
összeszorított ajkakkal szándékosan kerülve a tekintetét újra nézelődni
kezdett.
– Milyen mások?
– Akik nem egészen emberek –
motyogta a lány.
– Engem hova sorolnál?
Haley kikerekedett szemekkel
meredt Talanra.
– Most vizsgáztatsz?
Talan megrázta a fejét, majd
mintha nem is érdekelné a válasz kényelmesen hátradőlt a széken.
Haley viszont nem vette le róla a
tekintetét, kivesézőn és makacsul nézte őt.
– Te nem is tudod, hogy mi vagy! –
szakadt fel a felismerés Haleyből egy kicsit kárörvendő kacajjal.
– Kössünk üzletet!
– Kössünk! – Haley mint egy
tapasztalt tárgyaló, az asztalra könyökölt közelebb hajolva a férfihez.
– Kölcsönösen segítünk egymásnak.
– Ezt most, hogy gondoltad? Inni
akarsz belőlem?
– Nem! – vágta rá azonnal és
határozottan Talan. – Eszemben nincs belőled inni!
– Miért? Lehet, nagyon finom lenne
a vérem – rántott a vállán a lány, mint aki megsértődött a visszautasítás
miatt.
– Na, jó! Felejtsd el az egészet!
– Rendben – fújta Haley, s
viselkedése visszafogottá vált. – Csak hülyültem – motyogta.
Észre sem vették az idő múlását,
ahogy Haley a billentyűparancsokat okította a félvér vadásznak, aztán a
böngészőben szörföltek különböző kifejezésekre keresve rá. Talan csak ámult a
kamaszlány hozzáértésén és a misztikus dolgokban való jártasságán.
– Honnan tudsz te ennyit
ilyenekről?
Haley csak a vállát vonogatta.
– A nővérem kicsit paranoiás.
– Van egy nővéred?
Haley heves bólogatással válaszolt
csak.
– Eddig nem említetted – ráncolta
a homlokát Talan, kutatva figyelte a lányt, ahogy a képernyőt nézve ujjai
fürgén jártak a billentyűzeten.
– Kellett volna? – rántott a vállán Haley. – Nem
itt lakik. Messze. Csak néha szoktunk telefonon dumálni.
– Miért nem mégy el hozzá? Nem
jobb lenne vele?
Haley újra csak a vállát rángatta,
az ajkát harapdálta, láthatóan nem nagyon akart válaszolni.
– Nem akarom itt hagyni anyut. – A
hangja remegett, ahogy hosszú percek után váratlanul mégis beszélni kezdett. – Labilis.
– Labilis?
Haley barna szemei már a könnytől
csillogtak, pislogva próbálta leplezni.
– Kaila a féltestvérem. Az ő apja
meghalt. Nem tudok sokat. Valami gyilkosság, rablótámadás féle. Azt tudom, hogy
anyu nagyon szerette és nagyon kiborult.
– És a te apád?
– Nem tudom – Haley a szokásos
vállrándítással kísérte a szavait. – Én csak besikerültem. Kaila tizenhat volt én
meg hat, amikor összecsomagolt egy hátizsákba és azt mondta ő nem tartozik ide.
Elmegy. Akkor úgy volt, hogy ketten szökünk, de lebuktunk. Anyu őt elengedte,
engem nem. Most már én nem hagynám itt. Szüksége van rám. Csak én vagyok neki.
Talan torka összeszorult, ahogy
hallgatta a kamaszlány rövid történetét. Próbálta elképzelni a messze élő
nővérét, hogyan nézhet ki.
– Tejeskávé vagy – jegyezte meg
puhatolózva Talan, hogy megtudja a két szülő közül ki a fekete és ki a fehér.
Haley hevesen bólogatva, egy
hangos sóhajjal nekivetette a hátát a széknek, kezeit az ölébe ejtette.
– Anyukám fekete.
Pár perces csend ült a két ember
közé, mialatt Talan alaposan megfigyelte a kamaszlányt.
– Most komolyan, a fejed mi a
fenének borotválod rendszeresen?
– Nem akarok férfiak játékszere
lenni – morogta indulatosan a lány. – Ha a szállásadónk megtudná, hogy lány
vagyok, nekem is azt kéne csinálnom, amit anyunak.
– Értem – fújta Talan. – Vagyis
valamit mégsem.
Haley szemei kíváncsian kerekedtek
el, ahogy felnézett a férfire.
– Félsz, hogy… és mégis koslatsz
utánam. Félelem nélkül feljössz a lakásomba, azok után, amit láttál, hogy mivé
váltam és mit tettem. Nem logikus, kislány!
– A szörnyetegek ellen egy sokkal
félelmetesebb szörnyeteg kell – mondta Haley Talan szemébe. – Ezt az egyik
filmben hallottam. Vlad Tepes mondta. Szerintem igaza volt.
– Szóval ez lennék én? A sokkal
félelmetesebb szörnyeteg? – Haley hevesen bólogatott Talan szavaira.
– Melletted tuti nem mer senki
bántani – mondta büszkén felszegve az állát a kamaszlány.
– Szóval te kis capuchino, azt
akarod, hogy legyek a félelmetes szörnyed? – Talan közelebb hajolva a lányhoz,
az asztalra támasztotta testét. Haley nagy barna szemeivel pislogva állta a
tekintetét, miközben némán bólintott.
Talan óráknak tűnő percekig
tépelődött magában, miközben Haley tekintete egy pillanatra sem engedte az
övét.
– Rendben – fújta végül. – Viszont
nem árt kideríteni, hogy milyen szörnyed van, és mire kell vigyáznia, hogy
legalább benned ne tegyen kárt.
Haley mint a rugó, hirtelen
felpattant a székről és szorosan átkarolva a félszerzet nyakát
belecsimpaszkodott.
– Köszönöm – suttogta reszkető
hangon a kamaszlány Talan nyakába fúrva a fejét.
Ahogy besötétedett, Talan a kétes
hírű autós pihenőig kísérte Haleyt, ahol a szálloda alsó szintjén amolyan
gyorsétkezde is működött kocsmával, s a szobákat nem csupán szállásként adták
ki.
– Jó éjt kis capuchino! – Talan
testvéries gesztussal gyengéden bokszolt a kamaszlány vállába. – Vigyázz magadra!
– Te is!
– Engem ne félts!
A furcsa páros titkos kis
szövetsége elkezdődött. Haley szorgalmasan jegyzetelte Talan információit. A
férfi még az anyja naplóját is odaadta a kamaszlánynak. Haley pedig egyre otthonosabban
mozgott a férfi lakásán, még kulcsot is kapott, ahogy teltek a hónapok. Talannak
feltűnt, hogy Haley egy idő után már nem borotválta a fejét, bár a dokksapkát
még hűségesen viselte, ha kilépett Talan otthonából. Haley amolyan apródja lett
az egyre híres és hírhedtebbé váló fejvadásznak. Hátországává vált. Mint egy
titkárnő kutakodott a neten, intézte Talan szállásfoglalásait, ha messzebbre
szólította a munkája. Talannak pedig egyre nehezebb volt személyisége kegyetlen
és fenevad oldalát eltitkolnia a lány elől. Nem akarta teljesen beavatni az
életébe a cseperedő kamaszlányt. Hazugságokba kényszerült, hogy ne ijessze el
magától, mert elveszteni nem akarta.
Érezte, hogy fáradt, hogy
lelassult. Rég fogyasztott vért. Gyilkolni ártatlant nem akart, Bardwell pedig
már rég nem adott neki megbízást. Megtapasztalta, hogy ilyen, amit bevállalt.
Hol sok a megbízás, hol pedig csak vegetál.
– Nem vagy jól? – Haley
együttérzőn követte tekintetével a férfit, ahogy Talan hagyta a testét
belezuhanni a kanapé kényelmébe.
– Kipihenem magam és jól leszek – dünnyögte
a férfi.
– Mi a baj?
– Semmi – morogta a fejvadász az
arcát a párnába fúrva. – Késő van. Ha most mégy, még hazakísérlek.
Haley a kanapéhoz sétált, lassan
leült a szélére. Talan érezte őt, odébb húzódott tőle. Éhes volt.
– Tudok valamit segíteni?
– Nem – vágta rá határozottan
Talan. – Hazakísérlek. – Elgyengülten is szokatlanul gyors mozdulattal pattant
fel a kanapéról.
– Miért zavarsz el?
– Nem zavarlak. Ne vitatkozz!
Az ajtóban Haley váratlanul Talan
elé fordult elállva az útját miközben a férfi vette fel a bőrdzsekijét. A lány
felkínálva félrebillentette a nyakát.
– Igyál belőlem!
Talan szemei elkerekedtek.
– Te megvesztél!
– Innod kell, igaz?
– Öltözz! Haza kísérlek!
– Nem!
– De! – Talan félrelökte a kamaszlányt
az útjából.
– Tudom, hogy mi vagy! Mi
történhet? Láttalak már inni másból! – Haley szinte sírta a szavakat.
Talan legbelül már szenvedett a
vívódástól, és a vér utáni vágytól. Szembesült azzal a hónapok során, amit
Bardwell vetett oda neki. Minél többet és többször ivott, annál több és több
kellett neki. El sem tudta képzelni, hogyan bírt ki olyan keserves vegetálással
éveket a börtönben, mikor most már a hetek is nehezen kezelhetővé váltak a
számára.
– Kérlek Talan! Engedd, hogy
segítsek! – Haley könyörgő tekintettel nézett a férfi borostyánságává fakult
szemeibe. – A barátság erről is szól Talan. Hogy megbízunk egymásban! Hogy
elfogadod a segítséget!
Talan izmai megfeszültek az
állkapcsán, remegtek az izmai, ahogy küzdött az egyre jobban feltörő éhes
ösztönével.
– Menj el! – hörögte a szavait. –
Már nem tudlak el… kí… sér… ni
Haley kezébe vette a férfi eltorzuló
arcát, a fejét ingatva nézett az állatiassá vált szemekbe, s lassan lábujjhegyre
ágaskodva nyakához vezette Talan állkapcsát.
– Én bízok benned – suttogta a
lány arcát a férfiéhoz dörgölve, simogatva cirógatta a tarkóját.
– Nem kéne – morogta elerőtlenedve
Talan. Ajka Haley bőréhez ért, végighúzta rajta a nyelvét. Egész testével
nekidőlt, kezei lendültek, de nem a lány testébe markolt, hanem mögötte az
ajtókeretbe. Recsegve nyöszörgött szorítása alatt a pácolt fa. Nyelvével
tapogatózva kutatta a kamasz nyakán a megfelelő helyet, fogaival párszor
végigcsikarta, majd átharapta a puha bőrt. Haley teste egy pillanatra nyögve
belefeszült az érzésbe. Fájdalom, vagy élvezet futott át rajta? Talant már nem
érdekelte, agyát csupán az töltötte be, hogy olthatja a szomját. Egyre mohóbban
nyelte a szokatlanul finom, édes, meleg vért. Közelebb és közelebb araszolt az
apró testhez, szinte betakarta, az ajtóhoz préselte, közben remegő izmokkal
markolta az ajtókeretet. Küzdött magával, miközben lassan eufórikus érzéssel
dörgölőzött az egyre gyengülő lányhoz. Haley már szédült, még kapaszkodott a
férfi nyakába, laposakat pislogva próbált észnél maradni, de aztán
megroggyantak a lábai. Először csak forgott, majd elsötétült körülötte minden, már
kapaszkodni sem volt ereje. A kamasz kezei elernyedve zuhantak a teste mellé.
Talan hirtelen elszakadt a lány nyakától,
ahogy Haley rongybaba módjára lecsúszott közte és az ajtókeret között. Tökéletes
reflexszel kapott az összecsukló test után. Kevés volt amennyit ivott, de ahhoz
elég, hogy észhez térjen. Zihálva kapkodta a levegőt, tartotta a lányt, miközben
saját magát is egyensúlyba állította, s visszatért az emberi józanságába. Megmagyarázhatatlan
vegyes érzések kavarogtak benne, ahogy nézte az elsápadt arcot.
Él! Dobog a szíve! Nem öltem meg!
– jöttek az első józan, megkönnyebbült gondolatok. Ettől függetlenül még dühös
volt a lányra, hogy milyen veszélyes helyzetbe kényszerítette bele. Ő érezte csak
igazán, hogy akár meg is ölhette volna, hogy a makacs kamasz ugyanúgy is
járhatott volna, mint Bardwell első ajándéka.
– Te kis lökött! – suttogta Talan,
végigsimított a sápadt arcon. – Agyalágyult, makacs tejeskávé – mormolta a
szavakat halvány mosollyal, s azon kapta magát, hogy szórakozottan cirógatta a
formás arcot. Lassan, óvatosan a karjába vette a csukladozó eszméletlen testet
és elindult vele a szobába.
Megtorpant egy pillanatra.
Megérezte Bardwellt. Talan szíve felgyorsult, érzékszervei pillanatok alatt
kiéleződtek. Pár nyújtott lépéssel a szobában volt, óvatosan fektette le Haleyt
az ágyára, még be is takarta. Azzal egyidőben, hogy becsukta maga mögött az szobaajtót,
Bardwell már a bejáratin zörgött. Talan körbepillantott, leellenőrizve mi
árulkodhat Haley ottlétéről, majd kézfejével letörölte szájáról a vért, s
indult ajtót nyitni.
Bardwell megmagyarázhatatlan
tekintettel nézett a szemébe, ahogy kitárta előtte az ajtót.
– Baj van? – kérdezte, mire Talan
csodálkozón vonta fel a szemöldökét.
– Nem – morogta. – Mi lenne?
– Mintha futottál volna – Bardwell
lassan besétált mellette a lakásba, tekintete úgy járt körbe a kis előszobán és
konyhán, mintha keresne valakit.
Talan a pillanat tört része alatt
oldotta a helyzetet. Megigazította a sliccét, csípőjén a nadrágot, úgy tett
mintha visszatűrné derekából kicsúszott ingjét. Vigyorba szélesedett a szája.
– Dugtam – mondta röviden és
határozottan.
Bardwel szemöldöke először
felszaladt, majd a szoba felé nézett.
– Csak nem, itt van még?
– Alszik – rántott a vállán Talan.
– Te dzsekiben szoktál szexelni? –
vigyorgott a börtönigazgató.
– Általában nem, az ajtóból
fordultunk vissza… – magyarázkodott laza mozdulatokkal a vadász, kezét a
megrongálódott ajtókeret felé lendítette.
Bardwell arcán elégedett vigyorral
dobta az aktát az asztalra, amit eddig a kezében szorongatott.
– Ajándék. Van pénze a szarházinak,
meg egy jó ügyvédje, és folyton leteszi az óvadékot – sorolta a tényeket
Bardwell. – Nem mocskolja be a kezét, nem lehet rábizonyítani semmit. –
Elindult az ajtó felé – Jó étvágyat hozzá, fiam!
Talan felvette a mappát,
belelapozott, alaposan megnézte a képet, majd visszadobta az asztalra.
– Nem vagyok a fia – morogta a
fiatal férfi, mire Bardwel csak vigyorgott. Talan meg volt győződve róla, azért szólítja
így őt mindig az igazgató, hogy szándékosan dühítse, már csak csesztetésből is.
Magára maradt a konyhában, testét a székre engedte, a mappa felé könyökölt. Még
mindig a szájában és a torkán érezte Haley finom édes vérét. Sűrűn pislogott a
csukott szobaajtó felé. Remegett a mellkasa belülről, tagadhatatlanul még többet
kívánt a szokatlanul csábító nedűből, amiből az előbb ízelítőt kapott.
– A jó büdös francokat! –
sziszegte morogva a fogai között. Dühös volt magára, hogy engedett a kamaszlány
makacs erőszakosságának. Ismerte annyira magát, hogy tudta, innentől nem lesz
biztonságban tőle a lány. Összefűzte ujjait, homlokát ráhajtotta, ahogy az
asztalra borult. Így is nehéz volt megállnia, hogy ne menjen be a szobába, mert
tudta, hogy akkor újra inni fog belőle.
Annyira finom – zakatolt az
agyába. – Túl finom!
Lehunyta a szemét és inkább
próbálta alvásra kényszeríteni magát. Azzal terelte a gondolatait, hogy
Bardwell végre hozott neki megbízást, amivel csillapíthatta éhségét.
…
Gyönyörű női arc nézett vele
szembe. Vidámságtól csillogó hihetetlen barna, már-már fekete szemek. Fiatal
volt, üde, ahogy kacagva hívogatón mozgatta ujjait és hátrált. Dús, hosszú
fekete hullámos haján, aranybarnán csillant meg a nap…
Dühös pillantása, hasonlított Haleyre. Karakteres,
büszke vonalú állát éppen olyan makacsul szegte fel, mint a kamaszlány.
Körülbelül annyi idős is lehetett. Indulatosan, szenvedéllyel vitatkozott,
energikusan lendültek a kezei…
A gyönyörű szemek, hosszú fekete
szempillái összetapadtak a könnytől… Teljesen közvetlen közelről nézhette a
hibátlan gyönyörű vonású arcot, amibe egész belsője beleremegett… Nem hallotta,
csak az érzéki telt ajkak mozgásából olvasta ki mit mond: Szeretlek! Örökké
szeretni foglak!
…
– Persze, hogy vigyázok magamra! –
hallotta Haley hangját a szobából, ahogy lassan hunyorogva ébredezett, még
mindig a kemény asztallapra borult felsőtesttel. Nem mozdult, csak bámult a
semmibe és próbálta újra felidézni azt a gyönyörű fiatal lányt az álmából.
– Ne aggodalmaskodj már folyton!
Tudok magamra vigyázni!
Talan kinyújtóztatta karjait a
feje felett, megfeszítette izmait, aztán kiroppantotta a nyakcsigolyáit. Lassan
felállt az asztaltól, és sétálgatva indult a szoba felé, aminek az ajtaja
résnyire nyitva volt, bekukucskált rajta. Haley az ágyon törökülésben kuporogva
telefonált.
„Szoktunk telefonon dumálni” –
jutott az eszébe.
A testvére lehet – konstatálta
magában, aztán visszafordult a konyhába, hogy valami reggelit készítsen. Haley
láthatóan jól volt, s ez megnyugvással töltötte el. Nem is úgy tűnt, mint aki
neheztelne rá, vagy rémülettel töltötte volna el az éjjel történtek.
Főzött egy erős kávét, aminek az
íze már egészen elnyomta a kívánatos vérét. Akarva akaratlanul hallgatózott,
miközben nekifogott a konyhapultnál serénykedni.
– Kaila, Ő más! … Nem, nem
bántott! … Le tud állni! … De szüksége volt rá! … Ne izgulj már! Nem! Az
édesanyja ember. Félvér?! Igen?
Talan megállt a tevékenységében,
mozdulatlanul hallgatta tovább a telefonbeszélgetést, sőt, próbált még jobban ráfókuszálni,
hiszen róla volt szó!
– Keress rajta tetoválás féle
rúnákat.
– Miket? Hol?
– Bárhol!
Haley felnevetett.
– Ott még nem tartunk nővérkém! És
mi van, ha van rajta?
– Akkor őrző!
– Az jó, nem? Akkor mit féltesz?
Vigyáz rám!
– Át tud alakulni valamivé?
– Nem. Nem alakult még át.. vagyis
nem teljesen…
– Nem teljesen?
– Hát, kisárgul a szeme, meg
előjönnek a fogai, de semmi más.
– Haley, valami nem kerek!
– Az előbb mondtad, hogy félvér,
meg hogy őrző. Most meg megint aggodalmaskodsz. Ne már!
– Kezdjük ott, hogy az őrzők nem
isznak vért, Haley!
– De szüksége volt rá! Elgyengül,
ha nem iszik.
– Mihez hasonlít, ha ahogy mondod,
félig átalakul? Vámpíros fogai vannak?
– Neeem! Inkább, mint egy
farkaskutya… farkas…
– Haley, akkor valamilyen
vérfarkas a haverod! Te megvesztél?!
– Nem az! Nem szaggat szét senkit
elborult aggyal! Nem egy vadállat! Láttam! Iszik vért, mert szüksége van rá, de
nem gyilkol!
Talan torka összeszorult, mellkasában
megakadt a levegő.
Szóval mégis! Újra ez az
elnevezés: Vérfarkas! Ezt használta rá Ivan is. – zakatolt az agya.
Megnedvesítette kiszáradt ajkát,
mély sóhajjal dobta dühös hanyagsággal a kést a konyhapultra.
Pedig mennyivel szebben hangzana a
Félvér Őrző…
– Szia! – Haley vidám hangjára
felocsúdott gondolataiból. A kamasz szökdécselve szinte a karjaiba vetette
magát, átölelve hozzábújt. Talan egy mély sóhajjal kényszeredetten hámozta le
magáról Haley kezeit. Eltolta magától, mire a lány meglepődve elkerekedett
szemekkel nézett fel rá.
– Mi a baj?
– Őrültséget csináltál tegnap
éjjel.
– Nem lett semmi baj!
– De lehetett volna!
– Tudtam, hogy vigyázol! Tudtam,
hogy…
– A francokat! – engedte ki a
hangját indulatosan a fiatalember. – A büdös rohadt életbe Haley, hát nem
érted? Én sem tudtam, hogy… – Talan levegő után kapkodva kereste a szavakat, és
azt, hogyan kezdjen bele. – Gyilkolok! Gyilkoltam és még gyilkolni is fogok! A
vérért a húsért, mert éhezem rá! – ordította.
Haley már könnytől csillogó,
elkerekedett szemekkel pislogott a félvér férfire.
– Engem nem bántottál –
makacskodott vékonyka sírós hangon a lány, el-elgörbült a szája a visszatartott
zokogástól.
– Eddig ketten éltétek túl – mondta
ki a szörnyű igazságot Talan. – Akit láttál, és te. A többit ne akard tudni. – Szuszogva
próbálta lassítani légzését, elfordította a fejét. Gyűlölte magát.
– Azt mondtad együtt kitaláljuk,
hogy lehet kordában tartani. Segítek! A nővérem is segít! Mondott egy csomó
dolgot, megkeresem…
– Haley!
– Talan hallgass meg! – csattan
fel a kamaszlány s ökölbe szorította kezét, még a lábával is dobbantott. – A
barátok bíznak egymásban! Én bíztam benned! Akkor te is bízz bennem! Akarok
segíteni! Engedd! Megtalálom, hogy mi vagy…
– Vérfarkas…
– Abból rengeteg féle van! –
erősködött tovább Haley. – Adj még időt nekem! Megtalálom!
– Menj haza, mert aggódni fog
érted az anyád! – Talan kelletlenül lendítette a kezét a lány nyaka felé. – Meg
orvoshoz is kéne menned. Elég csúnya sebet ejtettem rajtad. Ha meglátja az
anyád…
– Majd bekötöm – rántott a vállán
a kamaszlány. – Anyunak meg hazatelefonálok, hogy egy havernál vagyok, jól
vagyok, és ne aggódjon – hadarta.
– Egy veszett, akaratos kis pióca
vagy! Tudod?
Haley kitartóan böngészte a netet,
néha be-bekapott egy falatot hol a rántottából, hol a paradicsomból.
– Rougarou vagy lougarou? Nézd! –
Haley Talan felé fordította a lapost. – Neked is csak a fejed kezd el
átformálódni.
– És majd ennyire szőrös is
leszek? – Talan nemtetszését kinyilvánítva vágott egy fintort, mire mindketten
elnevették magukat. Az előző órák feszültsége oldódni látszott. Ahogy a fiatal félszerzet
férfi figyelte a kamaszlányt, kitartó kutatása közben, sötét szomorúság
kúszott fel benne. Be kellett ismernie, hogy bármennyire is tudja, hogy
veszélyt jelent a lányra, nem akarta elveszíteni. Igazából, igenis örült a lány
kitartó makacsságának, amivel ragaszkodott hozzá.
– Na, ez már nem egészen farkas –
Haley közelebb hajolt a géphez. – Hallgasd! – mondta lelkesen, aztán hadarva
olvasni kezdte: – A romániai hitvilág legfurcsább réme minden bizonnyal a
Prikolics.
– Románia? – Talan homloka ráncba
szalad, Haley heves bólogatással tovább olvasott: – Ezek a lények olyan
farkasemberek, akik nem csak ember és farkas alakot tudnak felvenni, hanem
jóval több állat alakját is képesek magukra venni. Képesek kutyává, macskává,
békává, farkassá átváltozni.
– Kutya? – Talan érdeklődve lépett
a lány mögé, az asztalra támaszkodva maga is olvasni kezdte a sorokat: – A
Prikolics leggyakrabban felvett alakja egy sárga kutya. – Megakadt a
mellkasában a levegő.
– Ez a sárga kutya igazi fenevad,
amely rendre széttépi akár fajtársait is a közelében. A Prikolics tulajdonsága
már születésekor megmutatkozik, hiszen az ilyen képesség birtokában lévő
emberek születésükkor már magukon hordják a jellegzetes külső jegyeket,
melyekről a Prikolics megismerszik. Ilyen jelek a szájából kitüremkedő hegyes,
agyarszerű fogak… – Haley ujjongva fordult Talan felé, aki akaratlanul
összeszorította ajkait. – Neked ilyen!
– Ühümm – dünnyögte a fiatalember.
– Jah. – Talan a fejével intett, hogy olvasson tovább, ne őt vizsgálgassa.
– Vagy a farok, vagy annak
csökevénye. – Haley kérdőn pislogott fel Talanra, aki zavartan kapkodta a
tekintetét.
– Mi van? Nincs farkam! – Talan
azonnal hadarva helyesbített Haley szemtelen vigyorát látva. – Oké van, de nem
olyan!
– Csökevény sincs?
– Nem szoktam nézegetni a seggem –
morgott Talan. – Eddig nem éreztem, hogy valami nyomott volna, ha leülök.
– Megnézhetem?!
– Dehogy nézed! – fakad ki a
félszerzet.
Haley közömbösen rántott a vállán.
– Nem tudom mit vagy úgy oda!
Láttam már – morogta az orra alatt okvetetlenkedve a kamaszlány. – Sőt! A
farkad is.
– A mimet?
– Jó, azt nem tisztán, de
kivehetően. – Haley szemtelen vigyorral pislogott néha Talanra, aki zavart
döbbenetében csak a levegőt kapkodta, szavakat keresve.
– Átváltozása alatt igazi
fenevaddá válik. Az útjába kerülő jószágokat és embereket széttépi – folytatta
az olvasást Haley. – A Prikolics úgy lesz, hogy van egy ember, és háromszor
kecskebucskázik a fején keresztül, no és akkor sárga kutyává, farkassá vagy
macskává változik. A Prikolics minden embert megtámad, megront és elpusztít,
aki csak ilyenkor az útjába kerül…
– Na, látod! Nem vagy
biztonságban, a közelemben – konstatálta Talan félbeszakítva Haleyt, azzal egy
mozdulattal lecsukta a laptop tetejét. – Edd meg a kaját, vedd a kabátodat és
hazaviszlek.
– Talan!
– Nincs vita! – torkollta le a
kamaszlányt a fiatal félvér. – Különben háromszor kecskebucskázok a fejemen,
aztán szétszaggatlak!
Haley felnevetett, s miközben
felállt az asztaltól belebokszolt a férfi izmos vállába.
Talan mosolya nem volt őszinte,
ahogy viszonozta a lányét. Szomorú keserűség bujkált mögötte az olvasottaktól. Folyamatosan
zakatoltak a gondolatok az agyában, zúgott a feje a sok olvasott információtól.
Fenntartva a látszatot, mint két haver ütötték össze az öklüket búcsúzáskor az
autós pihenőnél.
Már szürkült, mikor ráérősen, egy követ rugdosva ballagott vissza a lakására Talan.
Visszhangoztak a fejében az egész napos kutakodás eredményei. Próbálta
összepakolni élete puzzle darabkáit.
Prikolics. Egy Prikolics félvér.
Ez vagyok. Igazi fenevad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése