TALAN - 3 - Haley

Bardwell óvintézkedései és szigorú fenyegetései ellenére mégis kiszivárogtak dolgok Talanról. Igaz minden csak szóbeszéd szinten, de így is megalapozta a fura, különc és hallgatag kamasz hírét a felnőtt elítéltek között.

Talan egykori cellatársa titokzatos eltűnését félelmetes legendaként emlegették. Ahogy teltek az évek, alaposan ki is színezték a történetet. Beszéltek már előkerült testmaradványokról, őrökről, akik szintén eltűntek, mert az életükkel fizettek azért, amit láttak és tudtak Talanról. Volt, aki azt is bizton állította, hogy ő hallotta Jake ordítozásait, amikor a félelmetesen különc elítélt szétmarcangolta őt.

Talan a három évet úgy töltötte le a nehézfiúk között, hogy hozzá szólni se nagyon mertek, nem még kötekedni vele. Ott-tartózkodása alatt félelmetes fenyegetésnek és büntetésnek számított, ha valakinek megemlítették, hogy akár egy éjszakára is beteszik a fiatal elítélt mellé. Nem volt magánzárkája, mint Bardwell részlegében, mégis egyedül lakta a cellát. Nem csak remek nevelőeszköz volt, hanem jól jövedelmező mellékkereset is az őröknek és a részlegvezetőnek. Az elítéltek bármivel hajlandók voltak fizetni azért, hogy ne tegyék őket össze Talannal.

Talan pedig edződött az évek alatt, testileg, lelkileg. Sokszor súrolta tűrőképessége határait. Akkor, amikor vissza kellett fognia éhségét, pedig legszívesebben tobzódott volna a sok körülötte sétáló „élelem” között. Akkor, amikor uralkodnia kellett a belülről kitörni készülő állati ösztönein. Találékony volt a megoldásokban. Ha már úgy érezte nem bírja tovább, éjjel a cellája magányában sebet ejtett magán, hogy vérhez jusson. Kitapasztalta mennyit ihat ahhoz, hogy még ne boruljon el az agya, hogy tudjon uralkodni magán.

Elmúlt huszonnégy, és kész férfiként indult el cellájából a szabadság felé. Az egyetlen olyan rab volt, akit csupán néma tekintetek követtek, ahogy végigkísérték a folyosón.

Miután túlesett a formalitásokon, átkísérték Bardwell irodájához. Ott semmi nem változott az elmúlt három év alatt. Talán csak annyi, hogy az őr, aki bekopogott az igazgató ajtaján, jelezve, hogy várt vendége megérkezett, félelemmel pislogott a szabadlábra helyezett felé.

– Igen? – Bardwell hangja mennydörgésként hallatszott ki a szobából.

– Megérkezett Falgaut – hadarta az őr.

– Engedd be!

Talan előtt kitárta az ajtót az egyenruhás fegyőr, mire a fiatalember egy mély sóhaj után, lassú léptekkel ment át a küszöbön.

Bardwell kezét az asztalával szembeni szék felé lendítette, de Talan egy közönyös pillantás után állva maradt.

– Kész férfi lett belőled! – Az igazgató szavai első hallásra talán büszke dicséretnek tűntek, de Talan már ismerte annyira, hogy ez a számító férfitől csupán nyájaskodás, mielőtt előáll, hogy benyújtsa a számlát.

– Nem is tudom, hol kezdjem – köszörülte meg a torkát a tekintélyt sugárzó igazgató. Talan viszont már nem látta olyan félelmetesen hatalmasnak, mint amikor a falak közé került tizenhat évesen. Kifejezéstelen arccal nézett egyenesen Bardwell szemébe. A fiatalember tekintete semmilyen érzelemről nem árulkodott, még akkor sem, amikor az igazgató a fiókjából elővett egy kulcscsomót.

– Ez az ígéretem első fele – mondta Bardwell, s közelebb tolta Talan felé. – A megbízásokról pedig majd mindig értesíteni foglak. Pihend ki a rácsok mögött töltött éveket, ismerkedj a környékkel. – Bardwell a kulcsok mellé még két borítékot dobott. Egy vaskosabbat s egy vékonyabbat, ami halk koppanással landolt az asztal lapján.

– Egy kis tőke az induláshoz – lendítette a kezét a lezárt borítékok felé az igazgató. – A másikban meg… – a férfi arca kéjes mosolyra húzódott – amolyan szabadulási ajándék. Majd a nap végére, vacsorának, vagy desszertnek. Megfelel?

Talan egy laza, hanyag mozdulattal felmarkolta a kulcsokat és a borítékokat. Minden alaposabb átvizsgálás nélkül a szabaduláskor kapott dzsekije belső zsebébe süllyesztette.

– Ivan azt mondta, hagyott itt nekem valamit – dünnyögte Talan, várakozón fúrta a tekintetét Bardwellébe.

– Igen, hagyott – fújta a szavakat egy mély sóhajjal az igazgató és a nagyobb kétajtós szekrényből egy agyonhasznált utazótáskát vett elő. – Tessék – mondta Bardwell és feltette az asztalra Talan elé. A fiatalember némán nézte egy darabig a fekete bőrtáskát. Sejtette, hogy mit rejthet a tartalma, szándékosan nem nyitotta ki Bardwell előtt.

– Köszönöm – motyogta Talan az orra alatt, ahogy a táskát magához vette. – Viszlát – mondta, azzal már fordult is az ajtó felé.

– Hé! – szólt utána Bardwell, s ahogy a fiatalember megfordult, egy mobilkészüléket dobott felé, amit Talan tökéletes reflexszel el is kapott. – Benne van a számom. Hívjuk egymást.

– Rendben – morogta az orra alatt Talan egy fejbólintással. Zsebébe süllyesztette a készüléket és kifordult az ajtón.

Nem az új lakására ment először. Egy telefonfülkében átlapozta a benne lógó, megviselt telefonkönyvet, és kikereste az intézet telefonszámát, ahol az anyját kezelték évekkel ezelőtt. A doktornő, aki felvette a telefont készségesen állt a rendelkezésére, és hajlandó volt azonnal találkozni vele.

Az intézet most egészen más érzéseket ébresztett benne, mint évekkel ezelőtt, amikor a fegyőr és a gyámügyes kíséretében dacosan várakozott a folyosón. Most kezében a fekete utazó bőrtáskával, nézelődve, lassan lépdelt a halványsárga festett folyosón. Az ajtókon lévő névtáblákat olvasgatta, mikor egy vékony alkatú, kecses mozgású fehér köpenyes nő közeledett felé. Ő nyolc év távlatából is felismerte a doktornőt, aki akkor egy ápoló kíséretében fogadta őt. Most egyedül volt, hosszabb volt a haja, amit laza kontyban viselt. Csinos, határozott fellépésű harmincas nő lett, a madárcsontú félénk, akkor még nyilván gyakornokféle pszichiátertanoncból.

– Talan Falgaut – mutatkozott be Talan illedelmesen, s a kezét is határozott mozdulattal nyújtotta a nő felé. A doktornő fürkészőn nézett a szemébe, tekintete végigsiklott a fiatalemberen. Láthatóan az emlékei között kutathatott, s zavarba ejtő volt számára a változás, amit tapasztalt. A dacos kamaszfiúból, érett határozott férfi vált.

– Velem beszélt telefonon az előbb – folytatta Talan, miközben a doktornő szemébe nézett. – Köszönöm, hogy tudott fogadni.

– Ez természetes, hiszen szeretné tudni, hogy hová temették az édesanyját.

– És azt is, hogy mi történt vele.

– Akkor nem mondták el magának? – a nő kutatva állta a fiatalember tekintetét.

Talan egy néma fejrázással válaszolt.

– Nem is értjük, hogyan történhetett – szabadkozott zavartan a doktornő. – Eddig soha, de még csak hasonló sem történt! – Rövid szünetet tartva, tanácstalanul tárta szét a karjait a nő. – Érthetetlen baleset. Nem tudjuk, hogyan és mikor tudott bejönni az intézet udvarára az a kóbor kutya...

– Kóbor kutya? – Talan homloka ráncba szaladt. Nem ilyenre számított. Azt hitte valamilyen betegségben halt meg az anyja.

– Igen. Elég ronda és ápolatlan kóbor kutya – folytatta a doktornő, akit láthatóan már az esemény emléke is felzaklatott. – Érthetetlen, hogy miért pont az édesanyját támadta meg, mikor mások is voltak az udvaron… talán tehetett egy olyan mozdulatot, ami felingerelte a kutyát…

Talannak eszébe jutottak az anyja naplójában olvasottak, állkapcsán megfeszültek az izmok.

– Milyen színű volt ez a kutya? – bukott ki belőle.

– Tessék? – A doktornőt először váratlanul érte a kérdés, hirtelen nem is értette, miért fontos ez, s csak pislogva nézett Talan borostyánbarna szemeibe. – Olyan… sárgás… sárga… – hebegte határozatlanul a nő.

Talan tekintete a semmibe révedt. Már teljesen biztos volt benne, hogy az anyja nem véletlen baleset áldozata lett, mint ahogy abban is, hogy nem volt bolond.

Miután megkapta a pontos címet és helyet, ahová örök nyugalomra helyezték az anyját, egyenesen odavezetett az útja. A temető öntöttvas kapujától nem messze egy kis virágos pavilon árválkodott. Megállt, hogy vegyen egy szálat. Előkotorta a vaskos borítékot, feltépte és pár dollárt belegyűrt a zsebébe belőle. Éppen csak hogy fizetett s tette volna el a visszajáró aprót, amikor a semmiből egy tizenkét év körüli vékonyka gyerek toppant elé. A fekete dokksapka hatalmas mélybarna szeméig le volt húzva. Lógott rajta a vagy három mérettel nagyobb ing, kapucnis pulóver, szakadt mocskos farmer. Billegett a talpán a rongyosra taposott edzőcipőben, ahogy vékonyka maszatos tenyerét Talan felé tartotta.

– Adna nekem pár centet? – kérdezte vékonyka gyerekhangján, hatalmas szemeivel szomorúan pislogott a feléje magasodó félelmetes vadászra. – Kérem! – tette még hozzá.

– Mi a francnak? – morogta Talan, s eltüntette a zsebébe a visszajárót. – Ennyi idősen mit akarsz szétcseszni magadon? A májad vagy a tüdőd? Ch! – Felkapta a táskáját és lendült, hogy kikerülve a gyereket tovább menjen.

– Pár szál virágot szeretnék venni… – hadarta egy szuszra a meghatározhatatlan korú és nemű gyerek. – A nagypapámhoz vinném – motyogta.

Talan elbizonytalanodott, ahogy újra és újra végignézett rajta. Bőre tejeskávé színű volt, vonásai is keverék származásról árulkodtak.

Félvér – jött az első gondolat, amitől elszorult Talan torka. Minél tovább hezitált, annál jobban hajlott arra, hogy megszánja a gyereket. Nem érzett rajta félelmet, nem vert gyorsabban a pulzusa, vagyis nem hazudott. Valóban virágra kellett neki a pénz.

Talan döntött.

Egy hangos mély sóhajjal a földre engedte kezéből a táskáját és újra a zsebében kezdett kotorászni. Találomra markolt ki belőle, s meg sem nézve mennyit nyomott a fiú markába, tovább sietett. Nem nézett hátra. Határozott nyújtott léptekkel indult anyja sírját megkeresni.

Mikor megtalálta, percekig csak állt és kavargó gondolatokkal a fejében nézte a fehér egyszerű sírkövet, amin az anyja neve állt: Eliza Falgaut. Tanácstalanul forgatta a kezében az egy szál fekete rózsát, és elég kelletlennek érezte magát. Nem volt semmi vázaféleség, amibe a virágot tehette volna. Átvillant az agyán, hogy visszamegy a virágoshoz és ott talán tud venni. Mélyet sóhajtva körbenézett, s megpillantotta a félvér gyereket egy hasonlóan egyszerű, sírkereszt előtt. Három szál krizantémot igazgatott nagy gondossággal, aztán guggolva átkarolta térdeit, és imára kulcsolta a kezeit.

Talan leragadt a látványnál. Olyan érzése volt, mintha csak magát látta volna ennyi idősen. Aztán pislogva szakította el figyelmét az ismeretlen gyerektől, s fél térdre ereszkedett anyja sírkeresztje előtt. Az egy szál rózsát a kicsi kőlapra fektette.

– Igazad volt – dünnyögte, s szemét már égették belülről a könnyek. – Egy vadállat vagyok. Megértem… amiért… – elcsuklott a hangja, nehezen jöttek a szavak. Ösztönösen fűzte imára az ujjait, a homlokát is ráhajtotta.

– Mindent megértek – suttogta. – Esküszöm, hogy megbosszullak. Megtalálom, és a vérében fog megfulladni az a mocsok állat! Elvette az életed… és vele az enyémet is – mormolta a szavait. Érezte, hogy valaki halkan, szinte nesztelenül, óvatos léptekkel közeledett felé. Tökéletes reflexszel pattant fel és fordult abba az irányba. A félvér gyerek volt az. Talan hirtelen mozdulatára megrándultak a vállai, kikerekedett szemekkel pislogva nézett fel rá.

– Az édesanyja volt? – kérdezte hadarva.

– Semmi közöd hozzá! – mordult rá a homlokát ráncolva Talan. – Mi a fenét sompolyogsz mögöttem?

– Nem sompolygok – hebegte a gyerek. – Csak megláttam, hogy itt van, és még egyszer meg akartam köszönni, hogy adott virágra – fújta ki egy szuszra.

Talan akaratlanul abba az irányba pillantott, ahol az előbb látta őt imára kulcsolt kezekkel, majd újra szúrós tekintettel nézett a nagy barna szemekbe.

– Rendben, megköszönted – morogta a vadász. – Szívesen. És most menj a dolgodra! – Kezével is tett egy tessékelő mozdulatot, mire a gyerek szomorú tekintettel bólogatva hátrálni kezdett, aztán fordult és eloldalgott.

Talan nem is nézte az időt, meddig tartózkodott még az anyja sírjánál. Kavarogtak a gondolatok a fejében, néma könnyekkel kért bocsánatot a halott anyától, és legbelül elsiratta őt. Az évek során, amiken átment, és amik történtek vele a börtön falai között, más szemszögből látta az anyját, a sorsát, az életét. Már megbánta, milyen elutasító és hideg volt vele. Legszívesebben visszaforgatta volna az időt arra a találkozásra, mert most rengeteg kérdése lett volna. Dühös volt magára, amiért nem hitt akkor az anyjának. Mélyen és hangosan szívta be a levegőt, ahogy lassan felegyenesedett a sír mellől. Éhes volt. Délelőtt engedték ki, és benn a szabadulás előtt kaját sem kapott már. A telefonon megnézte mennyi az idő, jócskán délután volt. Elindult egy gyorsbüfét vagy valami étkezdét keresni. Útközben vásárolt magának apróbb személyes dolgokat; igazolványtartót, pénztárcát.

Szokatlan volt neki a nyüzsgés a négy fal bezártsága után. Rengeteg új intenzív szagot kellett szétválasztania, zavarta a felerősödött érzékszerveit a hangzavar. Többször is megütötte az alvadó vér szaga, ami már ismerős volt a számára, csak azt nem értette, hogy egy ilyen forgalmas helyen, zsúfolásig telve emberekkel, hogyan érezheti. Beült egy gyorsétkezdébe és évek óta végre újra rendesen elkészített ételt evett. Alap menüt rendelt, és szendvicseket elvitelre, mivel gondolta, hogy nem egy élelmiszerrel feltöltött lakás fogja fogadni.

Jólesett neki a meleg leves, aztán hamar eltüntette a sült oldalast is. Ahogy végzett az étellel, nem kelt fel azonnal az asztaltól. Elővette a két borítékot. A pénzt gondosan átpakolta a tárcájába, megnézte a lakáscímet. A másik borítékkal sokáig csak szemezett. Még emlékezett mi történt Bardwell első „ajándékával”. Hiányzott neki a vér, nagy volt a csábítás, hogy elmenjen a címre. Olyan volt neki, mint egy doppingszer, mint a drog. A gyomrának éhségét ugyan csillapította, de más éhség is gyötörte. Hiába gyakorolhatta Jake-en, hogy mikor álljon le a vérivással, azóta évek teltek el, s nem volt alkalma rutint szereznie. Nem tudta bízhat-e magában, vagy újra tragédiát okoz. Mindamellett Jake-en csak a vérszívást tudta kitapasztalni. Amikor a fizetett örömlánnyal volt, ott más érzések is közrejátszottak. Kavargó gondolatokkal tekingetett ki az asztala mellett lévő hatalmas panorámaablakon. Szürkült, a buszmegállóban cserélődtek az emberek. Sokadjára pillantott már ki, mikor feltűnt neki, hogy a padon a temetőbeli gyerek ücsörgött. Talan hosszan nézte, ahogy hanyagul vetette meg a hátát, lábait hol keresztbe rakta, hol maga alá húzva rezegtette. Úgy tekingetett mindenfelé, mintha teljesen véletlenül ült volna azon a padon, ami éppen szemben helyezkedett el azzal az ablakkal, ahol Talan volt. A frissen szabadult fiatalember figyelni kezdte, így aztán el is kapta a gyerek egy-egy pillantását, amikor az lopva feléje pislogott. Talan nem leplezte, hogy észrevette és felismerte őt. A gyerek pedig nem menekült el, amiért Talan szigorú pillantását neki szegezte.

– Rohadt kis pióca – sziszegte a fogai között Talan egy mély sóhajjal. Egyszerre volt dühös a gyerekre és sajnálta is. Összeszedegette a holmiját, elpakolta a borítékot, közben intett a pincér felé, hogy fizetne. Az egyenruhás fiatal lány kedves mosollyal lépett hozzá. Talan csak futólag nézett végig rajta, sietve fizetett. Egyre hangosabban érezte a mellkasát dübörögni, és hallotta a lány vérét az ereiben lüktetni. A fülében csengtek Bardwell szavai:

„Amolyan szabadulási ajándék. Majd a nap végére, vacsorának, vagy desszertnek. Megfelel?”

Döntött.

Él a felkínált „ajándék” lehetőségével.

Megvolt a vacsora, most elmegy a „desszertért”.

Ahogy kilépett a gyorsvendéglő ajtaján, tekintete megakadt a padon ücsörgő gyereken. Megtorpant. Lassú kimért léptekkel odament hozzá és leült mellé.

– Mi a francokért koslatsz utánam? – szegezte neki határozottan a kérdést, mire a gyerek csak a vállát vonogatta. Talant újra megcsapta az alvadó vér szaga, körbenézett, hogy honnan érezheti.

– Szimpatikus vagy – motyogta a gyerek. Talan arcán több érzelem is átfutott, tagadhatatlanul meglepte a válasz. Döbbenten szaladt fel a szemöldöke, majd értetlenül ráncolta a homlokát.

– Veled valami nincs rendben kölyök – ingatta a fejét Talan, fölényes félmosolyra húzva a száját. – Én? Szimpatikus? Pfff!

– Miért? Egy rendes fazon vagy – A gyerek felnézett Talanra, egyenesen a szemébe, s állta a férfi tekintetét.

– Ch! Na, egy biztos, hogy az nem vagyok – fújta egy hangos sóhajjal Talan. – Úgy látom, még nem fejlődött ki az emberismereted – Szórakozott, gúnyos mosollyal kutatni kezdett a táskában és elővette a hazára csomagoltatott szendvicseket. – Szakadj le rólam kölyök! – mondta határozottan Talan a gyerek szemébe, azzal a kezébe nyomta a csomagot. – Fiatal vagy még ahhoz, hogy csúnya halálod legyen.

A gyerek szemei először elkerekedtek, aztán elgondolkodva, pislogva nézett Talan arcába. A fiatalember tekintete hideg volt és határozott. Talan hátra sem nézett, amikor köszönés nélkül magára hagyta a gyereket és elindult a címre, ahol Bardwell szabadulási „ajándéka” várta. Miközben kimért, nyugodt léptekkel haladt, azon gondolkodott, hogy ugyan egyáltalán ki és hogyan vár rá?

A külváros szélén egy elhanyagolt raktárépület árválkodott a megadott címen. A záron ugyan lakat himbálódzott, de a kapu fél szárnya már le volt szakadva. Sok értelme nem volt a láncoknak és a lakatnak, csupán annyi, hogy a kaput nem engedték teljesen kidőlni. Becsúszott rajta s miközben tekintetével a sötét udvart pásztázta, előkotorta zsebéből a borítékot. Markába szorította a benne lévő kulcsot és tovább kereste a bejáratot. Egyre éhesebb volt, érezte az adrenalint felkúszni minden sejtjében. Bár bevillantak előtte a szörnyű tragédia képei, de mantraként kántálta magában Ivan búcsúzó szavait:

„Ember vagyok! Ember vagyok! Embernek lenni! Mindig, mindenhol, minden körülmények között!”

Ez most kissé nevetségesen hangzott neki is, ahogy elgondolkodott rajta. Ebben a helyzetben, amire készült, az emberi viselkedés egy szikrája sem volt. A mondatok ismételgetésével inkább csak az ösztöneit tartotta kordában.

Megérezte a gyorsan verő szívet, a páni félelmet. Elégedetten szívta mélyre a levegőt, egy pillanatra megállt. A vadállat megtalálta a prédáját és ettől valamelyest higgadt. A tudat, hogy hamarosan olthatja az éhségét, előhozta a türelmét is. Közel volt a cél. Rugalmasan szökkenő lépésékkel, kettesével szedte a vaslépcső fokait. Zárt ajtóval találta magát szembe, amit az a kulcs nyitott amit Bardwelltől kapott.

A helyiség nem volt teljesen sötét. A városi fények adtak egy minimális sokszínű félhomályt a hatalmas törött üvegű ablakon keresztül. Valami irodahelyiség lehetett, ahogy Talan elsőre megállapította a hanyag rendetlenségben hagyott íróasztalok és székek között bentebb sétálva. A bútorok között és némelyik tetején kisebb-nagyobb dobozok voltak halomban. Az egyik mellett elhaladva, Talan felhajtotta a fedelét és futólag belepillantott. Papírokkal és mappákkal volt tele.

– Ki az? – szólalt meg egy női hang, mire Talan megtorpant. Gondolkodott, hogy válaszoljon-e vagy se. Lassú, óvatos mozdulattal letette az egyik asztalra a táskáját. Pillanatnyi gondolkodás után kikotorta és magához vette a karambitot. Nem bízott senkiben, még Bardwellben sem. Hiszen a börtönigazgató alattomosan vért adott neki, aztán hagyta szenvedni. Kavarogtak a gondolatok a fejében, miközben hang nélkül lépdelt tovább amerre az érzékei vitték.

– Ki az? – hangzott el újra a kérdés. – Segítsen! – nyögte kérlelőn a hang.

A hosszú helyiség elkanyarodott, s amint Talan arra fordult amerre érezte a hevesen dobogó szívet, megpillantotta a kikötözött nőt. Sötét vászonzsák volt a fején, kezei a plafonról lógó kötéllel voltak a feje felé felhúzva, kikötve. A nő hallotta a közeledő lépteket, szabadulási vágya felerősödött, megélénkült.

– Kérem! Segítsen! – vakon forgolódott, hiszen nem láthatott semmit. – Engedjen el! Kérem!

Talan mögéje ért, épp csak közelebb hajolt hozzá, agyáig kúszott a nő illata. Érezte, hogy a mellkasában egyre erősebben dobol a vágy, mélyült a légzése. Bokáig érő lágy esésű ruha volt a nőn, rövid farmerdzseki, ami a feje felé emelt kezeitől teljesen felcsúszott a nyakába. Talan első terve, hogy hátulról egyszerűen csak belevájja előtörő fogait és leszív belőle annyi vért amennyinek a veszteségétől még nem hal meg a nő, meghiúsult. Kénytelen volt elölről hozzáférést keresni a nyakához. Lassan körbesétálta Bardwell „ajándékát”.

Ha így kikötözte, talán már szükséges veszteségként le is írta a nőt – futott át a gondolat Talan agyán. – Nem kell visszafogni magam. Bardwell gondolt arra is, ha baleset történne…

A nő elé érve már nem csak a vér iránti éhségére gondolt. A ruha tökéletesen kihozta a nő alakját. Mint egy kifogott sellő vergődött a kötélen, ahogy makacsul szabadulni próbált, de még a bokája is össze volt kötözve. Talan fél térdre ereszkedett a nő előtt, ujjait a bokájára fonta.

– Ne ficánkoljon, mert még megvágom – morogta Talan, mire a nő engedelmesen mozdulatlanságba dermedt. Talan elvágta a lábait gúzsban tartó köteleket.

– Köszönöm! – sóhajtott fel a nő megkönnyebbülten.

– Nincs mit – dünnyögte Talan s ahogy felállt, végigsimított a nő lábán, fel a combján, a derekáig húzva a hosszú finom anyagú ruhát. A parfüm kellemes visszafogott illata, az elegáns ruha és a cipő nem egy örömlányra vallott. Talan a sötét vászonzsákkal szemezett, miközben ujjait a nő fehérneműje alá csúsztatta és letolta a csípőjéről.

Ki lehet? – éledt fel a fiatalemberben a kíváncsiság. – Nem egy fizetett kurva! Azt nem kellett volna kikötnie Bardwellnek, az már készségesen kitárulkozva várta volna őt.

Miközben morfondírozott, s jártak a gondolatok a fejében, lassan letolta a szolid, finom alsóneműt a nőről.

– Maga meg mit csinál? – rándult meg a nő teste, szíve újra felgyorsult. – Hagyjon békén! Ne nyúljon hozzám!

Talan újra beleszagolt a nő nyakába, ismerős volt az illat. Homloka ráncba szaladt, s miközben ösztönösen, akaratlanul is már simogatta a finom vonalakat, kíváncsisága egyre nőtt. Aztán egyik keze megindult, s ahogy cirógatva felhaladt a nő nyakáig, megoldotta a zsákot. Puhán végigcsókolta a nyakát, ajkával érezte a lüktető ereket, de még tudta kontrollálni magát.

Pillanatnyi morfondírozás után döntött. Lehúzta a nő fejét beborító vászonzsákot, kicsit odébb húzódott, hogy láthassa. Mindkét ember szeme elkerekedett a döbbenettől, szinte egyszerre szakadt fel belőlük:

– Maga?

– Maga?

Civil ruhában, összekócolt, laza konttyal a doktornő határozottan érzéki csinos nő volt. Szólásra nyíltak az ajkai, de további hang nem jött ki rajta, tanácstalan tekintettel nézett a fiatalember szemébe, szavakat keresett. Meghatározhatatlan érzelmek váltakoztak az arcán. Döbbenet, ijedség, bizonytalanság, izgatott várakozás, hogy milyen fordulatot hozhat számára a felismerés, a szembesülés a személyével.

Talan gondolatai összecsaptak, hangosan nyelt egy nagyot. Nem tudta eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz neki. Rengeteg kérdés tódult a fejébe.

Miért pont őt? Feláldozható? Miért takarta el Bardwell a nő arcát? Szándékos választás? Miért, miért és miért? Sok-sok miért!

– Engedjen el, kérem! – A doktornőből épp csak előjöttek a szavak. Az érzéketlenül rá szegeződő tekintetből nem tudta kivenni, mit várhat a fiatalembertől. Pár órával ezelőtt határozottan együttérzett vele, de most… Eszébe jutott a fiatalember elmeháborodott anyja. A sok makacsul hajtogatott félelme, hogy milyen határozottan ragaszkodott az állításához, hogy egy vadállattá torzult ember erőszakolta meg, hogy egy vadállatot hozott a világra egy szörnyet… a pánikszerű rohamai…

– Nem tehetem – motyogta Talan. – Éhes vagyok.

A fiatalember szavaira a doktornő szemei elkerekedtek.

– Kérem, engedjen el Talan! – nyögte a nő. – Nem teszek feljelentést!

Talan szája szegletében egy fölényes alig mosoly jelent meg.

– Így sem fog – jelentette ki határozottan, miközben megoldotta a nadrágját.

– Falgaut! Ne csinálja! Kérem! – A doktornő félelme egyre érezhetőbb volt, vonaglott az erős kezek között, próbált szabadulni.

– Ha nyugton marad, megígérem, majd megpróbálom életben hagyni – suttogta Talan, s belehajolt a nő szabaddá tett nyakába. A combjai alá markolva a csípőjére húzta a nő lábait, annak minden szabadulási próbálkozása ellenére.

– Hagyjon! Engedjen el! – eresztette ki egyre hangosabban a hangját a doktornő, minden izma megfeszült, ahogy Talan belé hatolt. – Neee! – sikította kétségbeesetten.

Talan lassan, ütemesen mozgott benne, miközben még visszafogta a vér iránti éhségét. Szenvedélyesen harapdálta és csókolta a nő nyakát, haladva fel az álla vonalán az ajkáig. Ahogy Talan mélyen és mohón tolta a nyelvét a szájába, már kiabálni sem tudott. A doktornő nyögdécselve tett még néha egy hiábavaló mozdulatot a szabadulásra, de a hangja, és ahogy vonaglott, csak olaj volt a tűzre Talan számára. Még jobban magához szorította, s lassan szabad utat engedett az ösztöneinek. Egyre erősebben markolászta a nő testét, már a fogait húzta végig a bőrén, a nyakán, a lüktető ütőérig.

– Falgaut… – próbálta eltolni magát a doktornő. A kezeit nem használhatta, csak csípőből próbálkozhatott, akkor viszont még jobban magába szorította a férfit. Csak a fejét tudta odébb húzni, így megláthatta Talan megváltozott arcát. A borostyánsárgán izzó szemeit, ahogy tekintetük találkozott, s onnantól mélyen és kegyetlenül fúródott az övébe. Rémülten itta be a férfi karakteresen kirajzolódó álkapcsának és félelmetesen meghosszabbodott fogainak látványát. Egy acsarkodó farkasféle nézett vele szembe. A doktornőnek a sikoltás is a torkára fagyott, mindene remegett. A sokktól a fájdalmat sem érezte, ahogy ez a valami a nyakába hajolva fogait a húsába mélyesztette.

Talan mohón nyelni kezdte az előtörő vért, miközben ugyanabban az ütemben egyre erőteljesebben mozgott a nőben. Egész testét elöntötte az eufórikus érzés, ahogy minden tekintetben csillapította az éhségét. Határozottan erősebbnek érezte magát, folyamatosan nőtt benne az adrenalin. Tudta, hogy veszélyesen közeledik a határ felé, hiszen hallotta, ahogy a nő szíve egyre lassabban vert. El kellett engednie, ha életben akarta hagyni, de mint egy makacs kisgyerek, még vívódott magában.

Csak még egy kicsit… – vitatkozott legbelül önmagával.

Aztán megszólalt benne Ivan figyelmeztető hangja:

„Ember vagy!”

„Ember legyél!”

Lassan, kényszeredetten engedte a szép vonalú nyakat, s ahogy fogai kezdtek visszahúzódni, még komótosan nyalogatta a sebet, amit a nőn ejtett. Érezte, hogy a test elernyedt a kezei között, de tudta, hogy a doktornő csak elvesztette az eszméletét, mert érezte - ha gyengén is -, de még vert a szíve.

Sikerült! – ordított benne büszkén. – Él! Nem öltem meg!

Szuszogva szorította még az ágyékához, ahogy pár mozdulat után férfias éhsége is kielégült. Tartotta a karjaiba nehezült testet, miközben levágta a kötélről. Óvatosan fektette az eszméletlen doktornőt az egyik tárgyalóasztalra, visszahúzta a formás combokra a ruhát, aztán megigazította magán is a nadrágot. Csak eztán tűnt fel neki egy másik, határozottan gyorsan verő szív hangja. Érzékei pillanatok alatt élesre állítódtak, s a másodperc törtrésze alatt bemérte a tartózkodási helyét. Már ereje teljében volt, visszanyerte minden képessége maximumát. A gravitációt meghazudtoló ruganyossággal szökkent a dobozkupac elé, ahonnan a szívverést érzékelte. A vadászösztöntől, s a megemelkedett adrenalintól szemei újra felvették a borostyánsárga színt, fogai vészjóslóan előtörtek. Egy dühös, erőteljes mozdulattal elütötte a dobozokat az útjából.

Szembe találta magát a félvér gyerekkel, aki kikerekedett szemekkel mozdulatlanságba dermedve remegett.

– M-m-m-m-m-miiiii maga? – dadogta a levegőt kapkodva.

– A legvéresebb rémálmod! – sziszegte a fogai között Talan, ahogy közelebb hajolva körbeszimatolta őt.

Alvadó vér szaga!

– Megsebesültél? – kérdezte Talan, fogai lassan visszahúzódtak. A gyerek hevesen rázta meg a fejét.

– Hogy hívnak?

– Riddick! – vágta rá határozottan, s a fekete dokksapkát is lekapta, hogy kopaszra borotvált fejével bizonyítsa állítását.

Talan arcán előbb a döbbenet jelent meg.

– Én meg Logan az X-man-ből – dünnyögte aztán egy magabiztos félmosollyal. Még mindig a gyerek arcába hajolva, borostyánsárga tekintetét neki szegezve fürkészte, közben szimatolt. Az alvadó vér szaga a gyereken, roppant zavarta.

– Megsebesültél? – tette fel újra a kérdést Talan.

– Nem – hebegte a gyerek, tekintete zavartan kerülte az övét, sűrűn pislogott a tárgyalóasztalon heverő eszméletlen nő felé.

Talanban hirtelen megvilágosodott minden.

– Na, szóval akkor, hogy is hívnak? – A félszerzet vészesen még közelebb hajolt, egy hirtelen mozdulattal megragadta a gyerek grabancát és könnyedén kikapta a szétcsapott doboz halom közül. A levegőben csapkodva határozottan kislányos sikoly hagyta el a gyerek torkát.

– Ajánlom, hogy ne hazudozz tovább, mert úgy jársz, mint ő! – Talan fejével a doktornő felé bökött, még mindig a magasban tartva a kapálódzástól himbálódzó gyereket. – Vérzel – állapította meg Talan, tekintetét neki szegezve.

– Haley – hebegte reszkető hangon a gyerek.

– Hány éves vagy?

– Tizennégy – a lány nyelve megeredt félelmében.

Talan tekintete végigsiklott a kamaszlányon. Egy pillanat alatt mindent megértett. Az álcáját és a fiús viselkedését, és az alvadó vér szagát is. Érezte a félelmét, és látta fátyolos szemében a kislányos, de büszkén visszatartott könnyeit. Megsajnálta. Lassan leengedte a földre. Ahogy Haley lábai alatt szilárd talajt érzett, hátrált pár lépést, kikerekedett szemekkel pislogott a férfire.

– Nem bántalak – dünnyögte Talan, egy mély sóhajjal. Haley ettől még nem volt teljesen nyugodt, bár nagyon kitartóan próbált bátornak mutatkozni, de árulkodott félelméről hevesen dobogó szíve, s hogy idegesen kapkodta a tekintetét.

– Gyerekekre nem gerjedek – morogta a férfi, de továbbra is méregette Haleyt, közben azon gondolkodott mit tegyen? Ketten is tanúi voltak annak, hogy mivé vált.

– Miért borotváltad le a hajad?

Haley rántott a vállán, kézfejére lógó ingjét próbálta még lejjebb húzgálni, hogy elrejtse remegő ujjait.

– Ahol lakom nem biztonságos egy lánynak – motyogta.

– A szüleid?

A kamaszlány továbbra is a vállát rángatta.

– Apámat nem ismerem… anyám meg… dolgozik. – Szégyenkezve sütötte le a szemét.

Talan torka keserűvé vált.

– Kurva?

Haley kelletlenül bólintva elfordította a fejét.

– Egy nyilvános házban, te meg ott laksz vele?

Az újabb kérdésre újabb alig bólintás volt csak a válasz. Talan mélyen, hangosan szívta be a levegőt. Maga előtt látta a lánygyerek életkörülményeit.

– Mi a francokat csináljak most veled? – fújta a férfi, tíz ujjával szántotta át sötét haját.

– Felőlem ihat is belőlem – hadarta a lány –, csak ne…

– Nem duglak meg, ne ijedezz – fejezte be a kamasz gondolatát mogorván Talan. – És a fél fogamra nem lenne elég, ami benned csordogál. – Zsebéből előkotorta a pénztárcáját. – Menj és hozz valami csokit, szendvicset. Mindegy mit, rád bízom – rántott a vállán Talan s a lány felé nyújtott pár dollárt.

– Nem tart attól, hogy meglógok a pénzével? – kérdezte hitetlenkedve a kamasz, tétovázott elvenni tőle.

– Nem vagy buta – morogta Talan, tekintetét a kopaszra borotvált lánynak szegezve. – Szerinted nem találnálak meg?

Haley egy mély sóhajjal elvette a pénzt s a zsebébe gyűrte. Visszahúzta a fejébe a dokksapkáját és futva indult eleget tenni a férfi kérésének.

Talan lassú léptekkel járta körbe a még eszméletlen doktornőt, közben a földről felvette a nő alsóneműjét és mellé tette az asztalra. Maga alá húzott egy jobb állapotú széket, a háttámlájára könyökölve nézte a nőt. Kavargó gondolatokkal a fejében várta, hogy magához térjen.

A doktornő pislogva, hunyorogva nyitogatta a szemeit. Nem mert megmozdulni sem. Összeszorított ajkakkal némán potyogtak a könnyei.

– Azt hiszem, hülyén hangzana, ha most azt mondanám, sajnálom, meg hogy ne haragudjon – dünnyögte Talan. – Hogy is hívják? Tudom, hogy bemutatkozott, amikor telefonon beszéltünk. Bocsásson meg, hogy most hirtelen nem emlékszem.

– Nem is kell, hogy emlékezzen – vetette oda dühös megvetéssel a nő. – Megkapta, amit akart, nem elég ennyi?

– Hogy került ide?

A doktornő csodálkozó tekintettel lassan felült.

– Nem maga volt? – kérdezte hangjában megvetéssel, zavartan nyúlt az alsóneműjéért.

 Talan egy néma fejrázással válaszolt.

– Nem láttam a támadóm – ismerte be a nő, miközben lehajtott fejjel gyűrögette a kezében a ruhadarabját.

Talan látta, hogy kínos a doktornőnek ő előtte visszaöltöznie, ezért felállt és elfordult.

– Miért hagyott életben? – kérdezte a nő. – Nem logikus.

– Meg akar halni? – kérdezett vissza Talan.

– Nem – válaszolt csendesen egy sóhajjal a doktornő. – Mi van, ha feljelentem?

– Hát, megpróbálhatja! – Talan arcán fölényes gúnyos mosoly terült el. – Mert ez annyira hihető, igaz? Maga szerint melyikünk kerül hamarabb rácsos ablakú szobába, ha ezt elmeséli bárhol is?

– Itt van a seb a nyakamon! – erősködött a nő.

– Igen, ott van. Ami mondjuk egy kutyaharapás… attól a bizonyos sárga kóbor kutyától, ami az intézetbe is bement már… maga meg alaposan megijedt… a sokktól keveri a dolgokat, mert én szedtem le magáról…

– Fejezze be! – szakította félbe dühösen a doktornő. Tudta, hogy Talannak igaza volt, az általa felvázolt verzió jóval hihetőbb és kézenfekvőbb volt.

– Dorothy. Dr. Dorothy Corbet – mondta Talan s sétálgatásba kezdett. – Eszembe jutott! Így hívják. – A nő elé fordult, ökleire támaszkodott a doktornő teste két oldalán, így az arca egészen közel került az övéhez. – Nos Dorothy, örüljön, hogy él. Kapott egy kis ízelítőt abból, hogy mit érezhetett az anyám. Mit érezhetett akkor, mikor megtörtént vele, és mit szenvedett éveken át, hogy senki nem hitt neki, hogy őrültnek tartották! Ha hagyták volna, hogy megöljön, nem szabadultam volna rá erre a nyomorult világra. Higgyen nekem! Maga jobban járt, mint az elődje – sziszegte indulatosan a fogai között a szavakat Talan. Ellökte magát az asztaltól és elindult a táskája felé.

– Fizettem egy kölyöknek, hogy hozzon magának valamit a vérveszteségét pótolni – morogta vissza a válla felett Talan. Szándékosan használta ezt a jelzőt a kamaszlányra. Tiszteletben tartotta az inkognitóját, és meg is tartotta neki.

– Ne okozzon a gyereknek csalódást, várja meg! – mondta utasítóan Talan s elindult kifelé.

Csak düh és indulat volt benne, ahogy maga mögött hagyta a raktár épületét. Újra erősnek érezte magát, tele energiával. Büszke volt magára, amiért uralni tudta az ösztöneit, ami magabiztossággal vértezte fel. Elöntötte a megelégedettség, hogy valamit tudott törleszteni anyja fájdalmából is.

Ahogy birtokba vette praktikusan berendezett kis garzonját, a külváros egy többszintes épületének negyedik emeletén, elsőnek a fürdőt avatta fel. Kupacba ledobált ruháit átlépve beállt a vízsugár alá, amit hosszan engedett a tarkójára. Végre addig állhatott a tusoló alatt a langyos víz kényeztetését élvezve, ameddig csak akart. Hol tenyerével, hol a hátával támasztotta ellazulva a hideg csempét, s lehunyt szemmel lassan higgadt, lenyugodtak az érzelmei. Gondolatait egyre jobban foglalkoztatta a kis néger félvér lány, a kopaszra borotvált fejével, hatalmas meleg mélybarna szemeivel.

Talán sose látja többet – futott át az agyán. – „Alaposan megijedhetett a látottaktól.”

Mégis megmagyarázhatatlan módon bízott a hallgatásában.

„Mi lesz belőle, ha felnő?” – kavarogtak még akkor is a gondolatai a kamaszlány körül, mikor már csípőjére csavart törölközővel a konyhaasztalnál az egykor saját maga elkészített fegyvereit vizsgálgatta.

„Megéri-e egyáltalán a felnőttkort? Milyen sorsa lehet? Ki fog tudni majd törni?” – Tíz ujjal simította hátra vizes haját, tekintetét a függöny nélküli ablakon túlra engedte a sötétségbe.

Anyja naplójára sem tudott igazán odafigyelni, mikor már az ágyban ücsörögve azt lapozgatta. Összecsukta és hagyta testét kényelmesen elterülni a tiszta ágyneműben. Tekintetét a plafonra szegezte, s maga elé próbálta képzelni, milyen lehetne a lány, ha hagyná megnőni a haját.

– Haley – mondta ki suttogva a nevét.

Mint az üstökös – gondolta. – Ahogy jött, úgy el is tűnt.

Hasra fordult, karjait a párnája alá fúrta, s sok év után végre ellazulva, nyugodtan hajtotta álomra a fejét.