ŐRZŐK FALKÁJA - 5 - Újjászületés

Magabiztosság öntött el, ahogy a szurdokon álltam, és lenéztem a völgybe. A falkámért indultam. Pontosan még nem tudtam merre, csak azt, hogy arra amerre Kiel vette az irányt a múltkor, mikor találkoztam vele. Ha már megfelelő közelségben leszek, úgyis meg fogom őket érezni. A magabiztosság mellett megmagyarázhatatlan szorongás kezdett lassan elönteni. Amolyan rossz érzés. Amy mögöttem állt, s mintha megérezte volna a belső félelmemet, nyugtatón a vállamra tette a kezét. Összerezzentem az érintésére, mert váratlanul ért, ahogy cikáztak a gondolataim, és egyre fenyegetőbben áradt szét bennem a feszültség.

– Nem akartalak a döntésedben befolyásolni Bred, de most már elárulhatom, hogy jól döntöttél – mondta biztatva a húgom, és összemosolyogtunk, aztán hirtelen fájdalmas ordítással görnyedt előre.

– Amy! – Utána kaptam. 

– Istenem! – ordította, remegtek a kezei. – Ne!

– Mi történt? – kérdeztem döbbenten, de alighogy kiszaladt a számon, már éreztem Luna félelmét, és Siena szűkölését hallottam a fejemben.

– Ne! Ne ne ne ne ne! – levegő után kapkodtam. Tudatosult bennem, ha így érzem őket, akkor baj van velük! Ez megmagyarázta előbbi feszültségemet is, csak Amyt nem értettem, hogy vele miért történt, az ami. Ki az, akivel ilyen kapcsolatban van. Nem volt időm tovább ezen gondolkodni, a húgomat a kocsihoz támogattam. Én nem éreztem sebet, csak a félelmet, vagyis Luna és Siena még nem sérültek meg, de veszélyben voltak!

Chakort hívtam.

– Állj rám testvér! – hadartam a telefonba. – Baj van! Szólj Anskarnak is! Gyertek utánunk! Veszélyben van a falka!

Mivel elég intenzíven éreztük őket, követni tudtuk merre voltak.

A vér szagával és az idegenek bűzével tele szaladt még az agyam is. Nem alakultunk át, mivel a félig farkas félig emberi zsoldos horda ellen két lábon eredményesebben tudtunk harcolni. Nem volt időnk felmérni kik és mennyire sérültek. Amy még le sem állította a kocsit, én már ugrottam az acsarkodók közé. Ott téptem és szaggattam a félszerzeteket, ahol értem. Caróból már nem sok maradt, hiába téptem le támadója fejét. Kiálltak a bordái, a húsa is ki volt fordulva úgy meg volt szaggatva. Darko mint egy véres cafat, de még tépte, húzta marcangolta párjáról a zsoldos vadat. Éles fájdalom mart a nyakamba, pillanatokig levegőt sem kaptam, barázdák jelentek meg a mellkasomon, és elöntött a vér. Megtántorodtam. Egy idegen farkas, mint a nyíl repült el mellettem, a semmiből tűnt elő. Támadóm torkának esett, veszett morgással rázta a fejét, tartotta állkapcsát, szorította, ezzel fel is tépte a torkát. Közben éles karmok szántották végig az oldalát, de kitartóan marcangolta az ellenséget. Lunát kerestem, miközben majd meg fulladtam, folyamatosan éreztem a szorítást a nyakamon. Rádöbbentem, nem az én sérülésem érzékelem, hanem Lunáét! Mintha letépték volna a fejem, még a gerincemen is végig nyilallt a fájdalom, ordítva zuhantam térdre. Szorított a mellkasom, mint akinek szét akar robbanni, az agyam csak zúgott.

– Lunaaaaaaaaaa! – ordítottam a nevét. Markoltam a földet, a mögöttem lévő fát, s nehezen feltápászkodtam. Tekintetem körbevezettem a véres testeken, de így hirtelen nem tudtam megállapítani ki élhet és ki nem. Amy, elszántam szabdalta az útjába kerülő félszerzeteket.

Egy árny perdült át felettem, nyomán fejek hullottak, és fröcskölt a vér a nyakakból. Megérkezett Chakor, Anskarral együtt.

Két ismeretlen, hatalmas farkas rontott a fák közül a félszerzeteknek, s pillanatok alatt szétmarcangolták az egyiket.

Már nem tudtam mit képzelek és mi a valóság, mikor megláttam, ahogy egy fekete medve karmaival csapkodva szabdalta az útjába kerülő zsoldos horda tagjait.

Hihetetlen méretű farkasok, medve! Már biztos nem vagyok észen! – hol a társam, hol a lányom nevét kiáltoztam.

Anskar összetéveszthetetlen morgásból induló ordítása szétoszlatta végleg a támadókat. Hirtelen a vad acsarkodást, felváltotta a fájdalmas szűkölés, fuldokló zihálás, halálhörgés. Mint egy eszelős forgattam a tetemeket, a szétmarcangolt véres testeket. Kylar a felismerhetetlenségig szét volt szaggatva, lábait csak a megtépázott bőre tartotta a testén.

– Édes istenek! – Könnyek szaladtak a szemembe a mészárlást látva.

Darko mellkasa gyorsan pihegett, üveges tekintettel próbálta forgatni a fejét, szétnézni. Ő is a szeretteit kereste.

„– Keyla! Mayra!”

Mellé térdeltem, feltéptem a csuklóm, nyomtam a pofájához, de csak a fejét forgatta. Besokkolt. Párját már nem tudta megvédeni, Rella felhasított hassal feküdt valamivel odébb.

„– A kölykök!” – zihálta.

Tekintetemmel a kölyköket kerestem. Egyiket sem láttam!

„– Hol vannak? Hol vannak a kölykök? Darko!”

„– Sal!”

„– Mi van Sallal?”

„– Sallal…” – éreztem, hogy a kezeim közé nehezedett. Kimúlt.

Chakor mozdulatlanul állt az egyik véres cafat felett. Néztem őt, ahogy lassan felálltam. Rossz érzés marta a mellkasom, levegőt vennem is egyre nehezebb volt. Válla felett csak futtában pillantott hátra rám, ahogy közeledtem felé, egyre gyorsuló léptekkel. Megpördült, és elkapta a derekam, visszább húzott.

– Bred!

– Luna! – ordítottam párom nevét, ahogy megláttam, szinte semmi nem maradt belőle. Ezért éreztem a fulladást, a gerincemen végig nyilalló fájdalmat. Leszakították a fejét, a gerince is kihúzódott a bőre alól egy jó darabon. Fájdalmasan szakadt fel belőlem az ordítás. Nem tudom, Chakor hogy volt képes megállítani. Aztán azt is éreztem, hogy valaki lefogta a kezeim, bár addigra már véresre szántottam a mellkasom.

A két hatalmas farkas a testeket bökdösték, további túlélőket kerestek. A medvének nyoma sem volt már, Juan lépdelt a testek között, és ahol életet jeleztek a farkasok, ő odament.

Lassan a földre roskadtam, tekintetem körbevezettem a véres erdőrészen.

– Bia? – A pultos lány Vator tépett véres teste felett térdelt. Tenyerét nagybátyám felett többször is végigvezette, miközben valamit kántált, felső teste egyenletes ringásba kezdett. Többször összedörzsölte tenyerét, és megismételte a mozdulatsort.

Anskar mögöttem maradt, erős kezét a vállamon éreztem.

– Azt ígértem nekik, hogy aki a falkámhoz tartozik, soha nem bánthatja senki. Nézd! Cserbenhagytam őket! – nyögtem, hullottak a könnyeim társam teste felett.

– A kölykök nincsenek itt – jelentette Chakor ahogy átnézte a testeket.

– Van egy ismeretlen farkas. Őt nem emlékszem, hogy bemutattad volna, talán később csatlakozott a falkához. Ramatyul néz ki, de él! Talán őt érezhetted Kiellel.

– Ő is megmarad! – Bia felállt Vator teste mellől.

„– Vator!” – Nagy lendülettel vetettem magamat melléje. „– Hallasz?”

Pislantott.

„– Hol vannak a kölykök?” – kérdeztem, hátha ő tudja.

„– Sal elvitte őket innen. Elindult velük.”

„– Hová?”

„– Nem tudom. El innen. Menekítette őket. El innen.”

A fiatal menhelyi farkas, aki emberek között nőtt fel fogta, és mentette a kölyköket. Fogalma nem volt mit vállalt be, de hatalmasat nőtt a szemembe.

Az ismeretlen farkas felé térdeltem, óvatosan vizsgáltam meg a sérüléseit. Marján, oldalán végig volt hasítva, mancsa kicsit rendellenesen állt, de egyértelműen az nem most szerzett sebesülés volt. Végig néztem a levegő után kapkodó farkason, tekintetem az övébe fúrtam.

– Tate – suttogtam a nevét, ahogy a felismerés mellkason vágott: „– Te mit kerestél itt?”

„– Járőröztem, és meghallottam a harc zaját. Láttam a fiatal farkast is a kölykökkel. Észak felé mentek.”

– Hol van Kiel? – kérdezte Amy a testeket forgatva: „– Hol van Kiel?”

„– Három idegen a kölykök után indult, és ment fedezni a menekülésüket. Vele akartam tartani, de azt mondta, itt nagyobb szükség van rám.”

„– Szóval észak felé?” – bólintottam és felálltam. Tudtam, hogy sietnünk kell.

– Erre! – intettem a fejemmel, mire Chakor és Amy azonnal követtek.

Éreztem a lányom! Gyorsabban törtem utat a vállammal az ágak és a bokrok között. Zak magabiztos léptekkel követett, lovagiasan túrta és tartotta az ágakat a húgom előtt. Amy szuszogott, néha felnyögött, arcán végigfolytak a könnyei. Vállam felett hátranéztem rá:

– Jól vagy? Megsérültél?

Nem szólt, csak némán sírt, tekintetéből sütött a kétségbeesett aggodalom. Válaszként csak megrázta a fejét, furán viselkedett. Dögszag csapta meg az orrom, s pár lépés után az egyik üldöző tetemére bukkantunk.

Amy nehezen vette a levegőt, ez egyik fának támaszkodott.

– Mi bajod? – faggattam.

Beharapta ajkát, de nem válaszolt.

– Istenem! – Chakor magasba tartotta a kezét, megállt.

Mayra teste hevert a lába előtt, a kölyökben már nem volt élet.

Amy mint egy eszelős kikerülte, és törtetett tovább a bokrok között.

– Amy! Ne! Várj! – kiáltottam, mert felelőtlenül viselkedett, hiszen bárhonnan rátámadhattak most lesből. Utána vetettem magam.

„– Kiel!”– szakadt fel belőle kétségbeesetten és, lerogyott a véres megtépett test mellé. Mindenkit figyelmen kívül hagyva ráborult, magához ölelte.

– Bred! Mentsd meg! Él! Még Él! – zokogva ordítozta.

„– Tarts ki öreg!” – Térdre vágtam magam mellette, feltéptem a csuklóm, a pofájához nyomtam: „– Innod kell! Gyerünk!”

„– Csináld! Kérlek! Itt ne hagyj” – Amy zokogva borult rá, simogatta, túrta óvatosan a bundáját.

Bétám engedelmeskedett húgom kérlelő szavának, és akkor megértettem.

– Ő az? – kérdeztem, s elszorult a torkom.

Amy nem nézett rám, csak zokogva hevesen bólogatott. Éreztem, ahogy Anskar felénk tornyosult.

– Ő az? Mi az, hogy ő az? – kérdezte fenyegetően mély, rekedt hangon.

Amy zavartan kapkodta a tekintetét, de végül felnézett apánkra. Remegő ujjakkal bontani kezdte a kezéről az edzőkesztyűt, sűrű könnyek közepette cibálta le, aztán Anskar felé mutatta a kézfején kanyargó motívumot.

– Ő a társam – mondta ki. – Mentsd meg! – nyögte. – Neked van hatalmad hozzá! Ne engedd meghalni őt! Kérlek! – egyre hangosabban könyörgött a hideg, dühös tekintetű ulfhednarnak.

„– A kölykök! Egy rohadék még van!” – fújtatott Kiel, próbált volna felállni: „– Utánuk ment!”

Chakorral összenéztünk, és indultunk tovább a csapáson.

Éreztem a lányom, tudtam, hogy él! Eltökélten törtettem a bozótoson át, nem akartam elveszíteni őt. Élt!

Vér! Tele szaladt a vér szagával az orrom, az egész fejem, aztán hirtelen elvesztettem a lányomat, már nem éreztem.

Megakadt a mellkasomban a levegő, megtorpantam, ahogy beleszédültem a tudatba.

– Siena! – szakadt fel belőlem: „– Siena!” – szólogattam ordítva.

„– Erre!” – Win válaszolt helyette, s azonnal mentünk a hang irányába.

Sal sebesülten kaparta az avart, kelt volna fel, Win pedig mellette hasalt, mintha védelmezni akarta volna kölyök létére. Megkönnyebbülten konstatáltuk, hogy az utolsó zsoldos is kimúlva feküdt, tőlük valamivel odébb.

„– Megcsináltuk kölyök!” – Sal elismerően bökdöste oldalba Wint.

„– Ti nyírtátok ki?” – Döbbenten néztem végig rajtuk, Win pedig tágra nyílt szemekkel nézett vissza rám, még remegett, de bólogatott.

„– Csodálatosak vagytok!” – szakadt fel belőlem a dicséret, aztán felnyaláboltam, és magamhoz öleltem a remegő kölyköt. Elismerően túrtam Sal bundájába.

„– Hol vannak a többiek?” – kérdeztem.

„– Elbújtak. Siena meg Keyla elbújtak” – hadarta Win, fejével az egyik cserjés felé intett. Chakor óvatosan húzta szét az ágakat, ahonnan lapulva pislogott ki a levelek mögül Keyla.

„– Nincs baj kislány!” – Barátom gyengéden megmarkolta a nőstény kölyök marját, a karjába vette.

„– Siena?” – kérdezte Zak.

„– Tovább kúszott. Mondtam, hogy álljon meg, de nem hallgatott rám. Nem tudom, hol van.” – Szűkölt a kis feketeség Chakor ölében.

– Elvesztettem a lányom! – nyögtem szinte reményvesztetten. Már nem éreztem őt, fojtogatott a kétségbeesés. Hiszen így azt sem tudtam merre kereshetném, mint tűt a szénakazalban.

Mi van, ha azok találják meg előbb? – lüktetett az agyam.

Egy kéz érintette a vállam, puhán.

– Fentről többet látni. Tris és Sol lenn néznek szét. – Juan együtt érzőn nézett a szemembe.

– Köszönöm! – Fogalmam nem volt hogyan, honnan kerültek elő új ismerőseim a legnagyobb bajban, de ott voltak. Mellettem álltak és segítettek a legnagyobb természetességgel minden kérés nélkül.

Tekintetemmel követtem a benandantit, ahogy hátrált tőlem pár lépést, és közben bontotta a felsőjét. Amit eztán láttam, olyat még soha! A mellkasán a sólyom megmozdult, mintha belőle bújt volna ki, és folyamatosan nőtt a mérete. Már kitárta hatalmas szárnyait bár félig még Juan testében volt. A benandanti sok apró fénypontra robbant, a ragadozó madár pedig éles vijjogással a magasba repült.

Néztem a madár után.

Hát így gondolta, hogy fentről többet látni. – mély csodálattal követtem a tekintetemmel a magasban köröző ragadozó madarat.

Összeszedtük a halottainkat. Lehet más csak állatokat látott bennük, hiszen képességek nélküli farkasok voltak, de az én farkasaim! A falkám! A társaim! A családom! Eszemben nem volt kinn hagyni őket más vadállatok eledeléül. Elsőbb volt az életben maradottak állapotát stabilizálni, de tisztességes temetést akartam nekik. Olyat, amit szerintem igenis megérdemeltek.

Mindannyian Anskar otthonában gyűltünk össze.

Krízis helyzet kellett hozzá, egy éles akció, hogy megtudjam, Bia egy gyógyító. Tapasztalt mozdulatokkal segített stabilizálni az életben maradottakat Anskar egyik hatalmas vendégszobájából átrendezett alkalmi kórtermünkben. Amyt ki sem lehetett volna parancsolni Kiel mellől, simogatta, túrta a sebesült, fájdalomcsillapítóktól kábult társa bundáját.

– Hagyd most pihenni – mondtam csendes együttérzéssel, s végig simítottam húgom hátán. Kényszeredetten bólintott.

– Stabilak – bólintott biztatón Bia.

– Hallod? Meggyógyul!

– Rendben – mondta halk elcsukló hangon Amy, aztán Kiel fölé hajolt, és homlokon csókolta. Ahogy távolodott tőle még végigsimított rajta.

Anskar tagadhatatlanul feszült volt, a kitörés határán. Sejtettem, hogy nem így akarta megtudni, hogy lányának társa van. Azt meg bizonyára nehezen viselte, hogy egy - szerinte - közönséges farkas az.

Amy kerülte apja tekintetét, ahogy előttem lépdelt le a széles lépcsőn az emeletről.

– Nem találtuk – sóhajtott Juan. – Mintha a föld nyelte volna el.

– De nem voltak már ott zsoldosok sem. – Tris hangja meglepően együtt érző volt, a múltkori fölényességének most nyoma sem volt.

– Egyik pillanatról a másikra, egyszer csak nem éreztem őt tovább – nyögtem, nem titkolt aggodalommal.

Anskar tekintete megváltozott, láthatóan agya teljes fokozaton dolgozott.

– Ha megölték volna éreztem volna a vért, a fájdalmát! – gondolkodtam hangosan, bár szavaimmal inkább csak magamnak akartam reményt adni, megmagyarázni, hogy nincs baja. Jobban esett volna, ha valaki meg is erősítette volna az eszmefuttatásomat, de mindenki hallgatott.

– Mi lesz a falkámmal? Nyomorékká vált farkasokként kell leélniük hátralévő életüket? – kérdeztem apámat, aki most a semmibe meredt, Juan pedig őt figyelte.

Mély hallgatás telepedett az ősi házra.

– Ulfhednar vagy! Egy druida papnő tudásával a véredben. Egy kelta farkas sámán! Mindened meg van hozzá Anskar Convel! – Juan úgy mondta szavait, mint egy imát, szinte kántálta.

Anskar makacsul összeszorított ajkakkal hallgatott.

– Miről beszél a benandanti? – A homlokom ráncolva fordultam apám felé.

– Meg van hozzá a hatalmad és meg van hozzá a tudásod – folytatta higgadt hangon Juan, és tekintetét egy pillanatra sem vette le Anskarról.

Amy is apja felé fordult:

– Apám?

Anskar makacs hallgatásba burkolózva, maga elé meredt, ráncolta a homlokát, látszott, hogy legbelül küzd magával. Megmarkolta a faragott súlyos antik fotel karfáját, hirtelen mozdulattal pattant fel belőle.

– Legyen! – fújta.

Felszaladt a szemöldököm, kérdőn néztem rá, de tekintete átsiklott rajtam, és Amy felé fordult. Megváltozott. Nem egy sértett, dühös szülő volt, hanem egy megértő, lányáért mindenre képes apa nézett farkasszemet Amyvel.

– Őrzőt csinálok belőlük.

– Az pontosan mit jelent? – Amy a homlokát ráncolta, de tekintetében a remény fénye csillogott.

Anskar szája sarkában egy alig észrevehető mosoly bujkált.

– Reggelre megtudod, de asszisztálnod kell.

Hallottuk a dobot, egy indián kántáláshoz hasonló éneket. Furcsa volt apámat így hallani.

Chakor a késével a körmét piszkálta, én csak a szemem sarkából pillantottam rá néha, mert dühített eme elfoglaltsága.

– Abbahagynád? – vetettem oda neki kissé mogorván, mert agyam közben mindenfelé járt.

Zak, megköszörülte torkát, eltette kését.

Eszembe jutottak Anskar szavai, amikor azt az éjszakát mesélte, mikor lemészároltak nálunk mindenkit, amikor érte jöttek.

„Egy darabig követtem őket, ahogy utánad mentek, de eltűntél, nyomod veszett, ők meg elmentek.”

Eltűntem! Igen! Mert menekülés közben farkassá változtam, és ahogy átváltoztam, onnantól ő nem érezhetett!

– Átváltozott! – szakadt fel belőlem, mire Zak homloka ráncba szaladt.

– Ki változott át?

– Siena! Hirtelen nem éreztem. Anskar is ezt mesélte. Utánam jött, amikor kiszabadult, mert üldöztek. Aztán hirtelen nem érzett engem. Elveszített, mint ahogy most én a lányom – hadartam, s ahogy elindultam ezen a lehetőségen, megcsillant előttem egy pillanatra a remény. Aztán jöttek rögtön a kétségeim is, az esetleges újabb, felmerülő problémák.

– Nem farkast kell keresnünk! Egy kábé, húsz év körüli lányt!

Chakor érdeklődve húzta ki magát a kanapén, megértette a gondolatmenetem.

– Istenem! Hogy meg lehet ijedve! – Nagyon együtt tudtam a lányommal érezni. Nem csak azért, mert a gyermekem volt, hanem mert ugyanezt átéltem én is. Emlékeztem, hogy én is mennyire meg voltam akkor rémülve. Soha nem volt ember, lehet, járni sem tud, hiszen én sem tudtam kezelni új létformám testét azonnal.

– Újra ki kell menni!

– Éjjel van. Tulajdonképpen azt se tudjuk, kit keressünk. Ha te nem érzed, mi se fogjuk érezni rajta, hogy más. – Chakor is megoldásokon gondolkodott. Látszott rajta, nem tartja őrültségnek azt a lehetőséget, hogy Siena átalakulhatott.

Az indián sámánénekléshez hasonló dallamok abbamaradtak, már nem hallottam Anskar hangját. A dobot még igen, amit tudtam, hogy a húgom szólaltatott meg ugyanúgy, mint amikor szemtanúja lehettem, ahogy Anskar, Zak barátomba hívta valamelyik elhunyt nagy harcos lelkét, hogy meg tudja magát védeni, ha éppen szüksége lesz rá. Biztos voltam benne, hogy Amy most teljes szívéből és lelkéből asszisztált a kelta farkas sámánnak.

– Azt hiszem hideg lesz hajnalban – jegyezte meg csendesen Juan.

Értettem mire célzott, s már pattantam is, hogy takarókat gyűjtsek nekik. Pillanatnyi késéssel Chakor követett a tevékenységben. Mikor leértünk a takarókkal az emeletről, már a dob sem szólt. Anskar akkor jelent meg a hátsó bejáratnál, mikor már majdnem leértünk barátommal a lépcsőn. Egy pillanatra megtorpant, ahogy meglátta nálunk a pokrócokat, helyeselve bólintott, aztán minden szó nélkül kikerült minket, és felment az emeletre.

A farkasok a kőtáblán feküdtek, sorban, mintha csak leterített vadak lettek volna. Egyenletesen emelkedett a mellkasuk, s ez volt az egyetlen és egyértelmű bizonyítéka annak, hogy éltek.

Keylához léptem, belecsavartam a kölyök nőstény testét a pokrócba, mert tudtam, hogy valószínűleg nem igen lesz szégyenérzete, bármilyen formában tér észhez hím falkatársai között, hiszen az emberi létformáról nem sok fogalmuk volt. Barátommal és húgommal, betakargattuk őket, s miközben végignéztem falkám megmaradt, bátor tagjain próbáltam elképzelni őket emberként. Milyen lesz majd Kiel? Vator? Sal? Kíváncsi voltam, hogy az ő változásuk milyen lesz? Nekik is tanulniuk kell majd mindent, mint nekem? Tudnak majd a két létforma között az ő akaratuk szerint váltani? Rengeteg kérdés tódult a fejembe. Hallottam a ragadozó madár vijjogását, ahogy sötét árnyként elsuhant felettünk. Tudtam, köszönésnek szánta a benandanti.

– Én teszek még néhány kört – mondtam csendben húgom felé fordulva.

– Bred – végigsimított a karomon –, kimerítő volt a mai nap, még a te mércéddel is. Tudom, és megértem, hogy aggódsz a lányodért.

– Egyedül van kinn valahol az éjszakában és halálra lehet rémülve! – szinte nyögtem a szavaim. Felpörgetett, hogy esélyt láttam megtalálni a lányomat, hogy talán a közelben volt, csak rossz nyomon indultunk, hiszen mi egy farkaskölyköt kerestünk.

Chakor a hátam mögé lépett, vállamra tette a kezét.

– Veled megyek – jelentette ki.

Amy valamivel nyugodtabb tekintettel bólintott barátom szavaira. Megölelt, magához szorított.

– Nem lesz baja, Bred! A te lányod! Biztos vagyok benne, hogy talpraesett és nagy túlélő! – egy biztató mosollyal engedett, hátrább lépett.

Barátian magához ölelte Chakort is, vállon veregette.

– Vigyázzatok magatokra és egymásra!

Zak, mélyen együttérzett velem. Mosolya, aggódó volt, ahogy reagált húgom szavaira. Nem csak láttam, éreztem is rajta.

Elindultunk. Bevetettük magunkat a sötét éjszakai erdőbe.

Nem csak mi kerestük Sienát!

Hallottam a szárnyak suhogását felettünk, és éreztem a két hatalmas farkas jelenlétét is. Sőt! Amit eddig még soha, egy másik állatot is. Egy nagymacskát. Egy kecses, gyönyörű, de veszélyt sugárzó leopárdot. Tekintetünk csak egy pillanatra találkozott a sötétben, kimérten sétált tovább. Néztem utána. Ezen az éjjelen több oldaláról is megismertem Biát. Nem csak nagyszerű gyógyító volt, hanem egy leopárd alakváltó.

Tekintetem barátomra vezettem, aki hosszan nézett a kecses mozgású ragadozó után. Attól, amit láttam rajta, a döbbenet szinte mellkason vágott. Mint az éjszakai vadállatoknak, világítottak a szemei a sötétben!

– Chakor!

– Igen?

– Minden rendben?

– Ahha!

– Jól vagy?

– Persze! Miért?

– Világítanak a szemeid! – adtam a tudtára, amit láttam.

– Igen? – vigyorba szaladt a szája. – Amúgy, tök jól látok!

Egész éjszaka nem aludtunk. De hiába fésültük át a lehetséges útvonalakat, nem találtunk semmit. Még az erdei út melletti benzinkútnál is kérdezősködtem. Megkockáztatva, hogy tökéletesen idiótának néznek. Olyasvalaki után érdeklődtem, akit nem is tudtam, hogyan néz ki.

Már virradt, mikor visszamentünk Anskar házába. Kelt fel a nap, pirkadt.

Agyam lázasan dolgozott, hogyan találhatnám meg minél előbb a lányom. Lehetőségek, hogy merre barangolhat?

Beleengedtem magam a nappali antik kanapéja kényelmében, fejem hátra hajtottam, lehunytam a szemem. Zak a faragott bárpult mögött italt öntött magának.

– Kávé? Whisky? – fáradt mosolyba szaladt a szája. – Tea?

– Mindegy – fújtam. – Rád bízom.

Hallottam, nyílt az ajtó.

– Issstenek az égben! – szakadt fel barátomból. Ráncba szaladt a homlokom, emeltem a fejem. Chakor felé fordultam. Ő szótlanul meredt az ajtó felé, a keze megállt a mozdulatban, ahogy öntötte a whiskyt. Már túlöntötte, ez zökkentette ki a döbbenetből.

– A francokat! – Morogva csapta le az üveget és a poharat.

A fejem ingattam, aztán abba az irányba néztem, ahová ő meredt az imént. Bennem is megakadt a levegő.

Gyönyörű fiatal lány állt mezítláb az ajtóban. Szorosan fogta magán össze a pokrócot.

„– Keyla!” – szakadt fel belőlem, rugóként pattantam kényelmes helyzetemből. Tudtam, hogy csak ő lehetett.

Kócos, fényes hosszú fekete haja a vállára omlott, ijedt, érdeklődő tekintettel nézett rám éjsötét gyémántként csillogó szemeivel. Nem tudtam, tud-e beszélni? Farkasként sem sokszor látott, emberként tán, ha egyszer. Nem voltam benne biztos, hogy megismert.

Némán elindult felém, végig a szemembe nézett, aztán megállt előttem, érdeklődve simította végig az arcom, halvány mosoly jelent meg az arcán.

– Nagyon furcsa érzés – mondta csendesen.

Beszélt! Nem tudtam nem magamhoz ölelni, akit eddig kis fekete bundájú kölyökként láttam, és ismertem.

– Amy majd ad neked ruhát! – szorítottam magamhoz, falkám egyik kölykét. Leírhatatlan érzés volt. Közben feszítette a fájdalom a mellkasom, a lányom jutott az eszembe. Siena valamivel fiatalabb volt. Ugyan, ő hogy nézhet ki emberként?

Lassan engedtem ki a karomból Keylát. Tekintetem már az ajtót figyelte, vártam a többiek érkezését is. Könnybe szaladt a szemem, ahogy megláttam a sötét bőrű férfit, fekete vállig érő erősen hullámos hajjal. Ráncolta a homlokát, borostás arcán elérzékenyült mosoly jelent meg. Emberi korban talán negyvenen túl lehetett nem sokkal. Robosztus izmos testalkattal, büszke tartással. Lendült felém a karja, ahogy meglátott. Magához ölelt, hátba csapott, erősen szorított. Még nem volt tisztában fizikai erejével, amit én megtapasztaltam pár pillanat alatt.

– Istenem Bred! – remegett a hangja. – Ha ezt Dunk megérhette volna!

Folytak a könnyeim.

– Vator! Annyira örülök nektek!

A két fiatalember közül viszont már nem tudtam eldönteni kit takarhat az emberi forma. Az egyik, világosbarna haja a vállát verte, inkább már szakálla volt, mint borostája. Félelemnek a szikrája nem volt a szemében, érdeklődésé annál több. Magabiztosan mozgott emberként, így Salra tippeltem. Win a kölyök és a felnőttkor határán volt, hozzá ez a megjelenés még túl férfias lett volna. Büszkén vigyorba szaladt a szája. Kérdő tekintetemre, még pimaszkodni is volt mersze.

– Mielőtt bemutatkozom azért kíváncsi vagyok, szerinted ki vagyok?

– Hallod a gondolatom? – vigyorogtam vissza.

– Nem. Látom a szemed!

– Sal?

Büszkén húzta ki magát, huncut vagányság csillant meg borostyán barna szemeiben.

– Win!

Ez, csak megerősítette azt, amit már akkor éreztem rajta, mikor kölyökként szedte utánam az apró mancsait.

Született alfa! – konstatáltam magamban és büszkén vállon veregettem.

– Mit tesz a szakáll! – kacsintottam. – A szakállad után téged gondoltalak az idősebbnek.

Salnak is borosta borította az arcát, sötét rendezetlen fürtjei voltak, mint Vatornak, csak rövidebb. Acélkék szemei magas intelligenciáról árulkodtak, ahogy nyíltan a szemembe nézett.

– Nagyon büszke vagyok rád Sal! Amit a kölykökért tettél, azt nem is tudom, hogy köszönjem meg neked!

– Egy mindenkiért, mindenki egyért.

– Az első pillanattól tudtam, hogy a falka gerincéhez fogsz tartozni.

Zavart mosoly jelent meg az arcán.

Mögötte, kicsit félrehúzódva, velem egyidős férfi álldogált. Sugárzott róla, hogy kívülállónak érezte magát. Félhosszú hajának frufruja hanyagul a szemébe lógott, sötét szemeivel bizalmatlanul tekingetett körbe.

– Leköteleztél Tate – mondtam, s kezet nyújtottam felé. Sokáig némán nézte. Nem érthette mit jelent az embereknél ez a gesztus. Aztán utánozta a mozdulatom, nyújtotta a kezét. Megszorítottam.

– Köszönöm!

– Nem vagy a lekötelezettem – mondta csendesen, idegesen kapkodta a tekintetét. Felszaladt a szemöldököm, tekintetemben látta a kérdésem.

– Megtámadtuk a falkád, te mégis indokolatlanul toleráns voltál velem.

– Mert úgy láttam, megérdemled – mondtam a szemébe. Már akkor éreztem rajta, hogy egyenes, megbízható jellem.

– Kiel?

– Szerinted? – kérdezett vissza Vator vigyorogva. – Még ismerkedik az új formájával.

Chakor is előlépett a bárpult takarásából, végigüdvözölte falkatársait. Tekintetét tagadhatatlanul vonzotta Keyla új megjelenése. Vele fokozottabban segítőkésznek mutatkozott.

Apám lassú léptekkel jött le a széles lépcsőn. Elindultam felé.

– Ő az apám! Anskar – mutattam be a kelta farkas sámánt. – Neki és a húgomnak köszönhetitek azt, a formát, amiben most vagytok.

– Nem biztos, hogy később köszönni fogják – jegyezte meg Anskar barátságtalanul, majd hozzá tette: – De lényegesen javítani fog a közérzetükön, ha majd meg fogják tanulni, váltogatni a két alakot.

– Tulajdonképpen mi most mik vagyunk? – kérdezte Sal, tett egy lépést felénk, s Anskarnak szegezte acélkék pillantását. – Kétbőrűek?

Felszaladt a szemöldököm Sal kifejezése hallatán.

– Őrzők vagytok – válaszolt Anskar.

– Őrzők? És alakot tudunk majd váltani?

A kelta farkas sámán válaszként bólintott.

– Bármikor felvehetjük a farkas formánkat is?

– Igen.

– Mi lesz így a falkánkkal? Mi egy falkához tartozunk.

Anskar megadón szétdobta karjait.

– Akkor, ti vagytok az őrzők falkája.

– Én nem voltam a falka tagja – szúrta közbe csendesen Tate a többiek mögül.

– És akarsz a falka tagja lenni? – tettem fel neki határozottan a kérdést.

Tekintete zavartan járt körbe a jelenlévőkön, akiknek figyelme most rá irányult.

– Befogadnátok?

– Az életedet tetted kockára értünk – érvelt mellette Vator.

– Velük voltál a bajban, mellettük harcoltál – folytattam nagybátyám gondolatát.

– Ez nem kérdés. Naná! – Win, pont mellette állt, barátian hátba vágta.

– Ha te vagy Bred apja, akkor most te vagy a falkavezér? – Sal kérdése váratlanul ért mindenkit, de ha jól belegondoltam jogos volt. Az elmúlt időben sok változás történt.

Anskar rám nézett, s tekintetünk sokáig némán szegeztük egymásnak.

– Nem. – Határozottan mondta ki a rövid szócskát. Nagy levegőt vett, elindult feléjük.

– Ti egy falka vagytok, és ő az alfátok. Ez mitől változott volna meg? – Újra rám nézett, mélyen a szemembe, s úgy folytatta. – Megtiszteltetés egy ilyen összetartó falkához tartozni. Ha befogadtok engem is, lennék a falkatársatok.

Megdöbbentettek apám szavai. A legnagyobb elismerés, támogatás volt, amit eddigi életemben kaptam. Tudtam, mennyi tudás és tapasztalat volt mögötte. Azzal, viszont amiket mondott, elismerte, hogy felette állok.

– Nekünk a megtiszteltetés, hogy egy kelta farkas sámánt tudhatunk közöttünk.

Chakor közben a háttérben, Keyla asszisztálásával mindenkinek whiskyt öntött. Egy nagyobb tálcára pakolta a poharakat, s ünnepélyesen rukkolt elő az erős ír itallal.

– Ezt a nedűt jó, ha megismeritek és hozzászoktok – dicsérte a whiskyt Chakor, és vigyorogva kínálta körbe. – Koccintsunk az őrzők falkájára!

– Azt hiszem, a bétámat nem tisztességes ebből kihagyni. Szólok neki – biccentettem s indultam.

Bármennyire volt ünnepélyes és emelkedett a hangulat, marta a belsőm a lányom utáni aggodalom. Aztán felütötte fejét bennem a kíváncsiság, hogy Kiel ugyan milyen lehet? A bokrok takarásában voltam még, de már láttam húgomat és a bétám. Megálltam.

„– Még ismerkedik az új formájával.” – jutott eszembe Vator, imént elhangzott mondata.

Szenvedélyesen feledkeztek egymásba. Kiel nem csak a saját új formájával ismerkedett, felfedezte újdonsült kezeivel a húgom formáit is. Amy pedig megmutatta neki, hogy a száját még mire lehet használni az evésen kívül. Ahogy elszakadt Amy ajkaitól, óvatosan végigharapdálta a nyakát, a vállát. Húgom belesimult az ölelésébe.

Lesütöttem a szemem, összeszorult a torkom. Eszembe jutott Luna, belém mart a hiánya.

Elszégyelltem magam. Nem akartam meglesni őket. A lelkem legmélyén pedig féltékeny is lettem rájuk egy pillanatra, amit gyorsan meg is bántam. Óvatosan engedtem vissza a bokor ágait, amit az előbb nagy lendülettel húztam el az utamból. Nem akartam megzavarni őket. Puhán, hangtalanul hátrálni kezdtem.

– Bred! – hallottam Amy hangját. Bizonyára megérzett. Kényszeredetten megálltam.

– Nem tudtam… nem akartam zavarni – hadartam.

– Nem zavarsz. Gyere nyugodtan.

Húgom szavaira, pillanatnyi tétovázás után, újra feléjük indultam. Mikor kiléptem a fák közül, Amy még igazította vállán, a felsőjét, Kiel a kőtáblán ült, összébb húzta csípőjén a pokrócot. Cinkos mosollyal a szája szegletében, sokat sejtetőn ráncolta homlokát, éjfekete szemeivel, csibészes fénnyel a tekintetében sandított hátra a válla felett rám.

– Vezérem? – egész lényéből sugárzott az erő, a magabiztosság. Fekete borostája, vállain túl érő hullámos sötét haja egy veszélyes barbár harcos látványát keltette. Nem csak farkasként volt hatalmas termetű, még ülve is feltűnően magas volt, félelmetesen széles vállain, hátán, tisztán kirajzolódtak az izmok. Sugárzott róla a dominancia. Emberként is tekintélyt parancsoló volt.

Felé nyújtottam a kezem, ő határozottan szorította meg.

– Kiel?

Vállán a sötét tetoválásszerű motívum vonalai végtelen fonatként kanyargott, ugyanaz, mint a húgom kézfején, csak jóval nagyobb méretben.

Észrevette, hogy megakadt rajta a tekintetem. Szolid mosollyal simította végig Amy karját, megfogta a kezét, közelebb húzta magához.

– Nem akartam előtted eltitkolni semmit. – Oldalra pillantott húgomra, majd újra a szemembe nézett. – Csak tiszteletben tartottam a párom kérését.

– Semmi gond! – Vállon veregettem. – Eddig nem volt olyan tetted, amivel ne növelted volna a tiszteletemet irántad.

– Köszönöm. – Szavait, tiszteletadó fejhajtással kísérte.

– Chakor mindenkit le akar itatni. Felemelkedett hangulatban van. Azért jöttem, hogy nélküled nem koccintunk.

– Siena? – kérdezte, aggódva nézett a szemembe. – Amy mondta, hogy nyoma veszett.

Nagy levegőt vettem, kelletlenül bólintottam.

– Tartozom még egy engedetlenségem beismerésével. – Megköszörülte a torkát.

Felszaladt a szemöldököm.

– Én… megmutattam neki, hogy hol laksz. – Állta a tekintetem. Várta, hogy megkapja engedetlenségéért a megérdemelt büntetését.

Rengeteg gondolat tódult a fejembe, de az, hogy neki essek ezért, nem volt közte. Megakadt a mellkasomba a levegő.

– Mikor?

– Ő már egyedül is vadászott kisebb állatokra. Hihetetlen temperamentumos nőstény! Kérte az anyját, mutassa meg, hogy te, hol vagy. Luna megtagadta tőle. Rád hivatkozott, és arra, hogy az ő biztonsága érdeke. Aztán tőlem is kérte – vallotta be, lehajtotta a fejét, egy mély sóhaj után újra a szemembe nézett. – Nem tudtam tőle megtagadni. Egy fiatal nővel voltál kettesben a lakásban. Kérdezte tőlem, hogy az ki. Nem tudtam neki válaszolni.

Végigsimítottam a karomon. Emlékeztem rá, hogy éreztem a bétám, amikor Cody a tetoválásomat csinálta. De Sienát nem! Talán pont a tetoválás miatt. Hiszen reggel már kiütött a mestermű. A farkas ösztöneim talán még működtek, de a vérköteléket, már blokkolhatta.

– Azt hitte hűtlen lettem? – gondolkodtam hangosan.

– Nem tudom – válaszolt őszintén, tanácstalanul vonta meg a vállát.

– Tudja hol lakom?! – eljutott a tudatomig, hogy ez mit is jelenthetett. Talán még egy olyan hely, ahol meghúzhatta magát!

Kiel bólintott.

– Benneteket várnak benn. Majd jövök! – hadartam felvillanyozva. Az adrenalinom az egekbe szökött a lehetőségtől, hogy talán a lányom az erdei házba menekült. Ott egyikünk sem kereste! Bevetettem magam az ágak közé, futás közben alakot váltottam. Minden inam belefeszült, löktek előre az izmaim, lendítettek. Csapkodtak az ágak, a levelek, de csak az a gondolat töltötte be az agyam, hogy Siena, lehet, otthon van! Aztán jött az újabb rettegés. Mi van, ha ellenségeim viszont engem is kerestek és ráakadtak a házban?

Ne legyen baja! Istenek! Adjátok, hogy ne legyen baja! Hogy ott legyen, de biztonságban!

Mint a nyíl száguldottam át az erdőt. Fújtatva álltam meg, ahogy a tisztás széléhez értem, ami körbevette a házat. Idegeneket éreztem! Beleremegtek az izmaim, minden zsigerem felkészült a harcra. A lányomért az életemet is oda adtam volna. Nem érdekelt hány gyilkos zsoldossal kell majd megküzdenem, ha benn leszek. Elszánt voltam. Az utolsó leheletemig harcolni fogok érte!

Alakot váltottam. Az oda készített csomagocskából előcibáltam egy nadrágot. Míg óvatosan belebújtam, agyam lázasan járt. Honnan közelítsem meg a házam, és hogyan jussak be észrevétlenül. Próbáltam kiélezni minden érzékem, hogy felmérjem, hányan lehetnek benn.

Alvadt vér, tetemek, de valaki még mozgott benn. Nem tudtam egyértelműen, tisztán értelmezni, amit érzékeltem. Nem találtam rá semmi logikus magyarázatot.

Miért érzek több tetemet? Ki az, aki az otthonomban van? Ha a lányom az, kik a tetemek? Ki ölte meg őket? Ő biztos nem tehette! Szinte gyerek, Keylával egyidős nagyjából, s még csak most szokja az emberi formáját. Már ha alakot váltott egyáltalán.

Miközben kavarogtak a gondolatok a fejembe a bokrok takarásában megkerültem a tavat. Beleengedtem magam, lemerültem a víz alá. A stégterasz alá érve óvatosan dugtam ki a fejem a vízből. Nem kapálództam, a cölöpökbe kapaszkodva mozogtam, minél kevésbé kavarjam a vizet.

Óvatosan húztam magam fentebb, hogy lássak is valamit. A nappali kandallójában égett a tűz. Félhomályban úszott tőle a szoba. Egy árnyék mozgott benn. Nem volt kivehető tisztán. Nem érzékeltem több életjelet, csak egyet.

Egy az egy ellen.

Hangtalanul emeltem ki a testem a vízből. A fonott bútorok takarását használva araszoltam az üvegajtóig. Nem volt szerencsém. Zárva volt.

Egy pillanatra elöntött a tehetetlen düh. Akárki is volt benn, szemtelenül befészkelte magát az otthonomba és módszeresen ki is zárt belőle! Ennek a lakásfoglalónak pedig elég volt 2-3 nap, hogy ne legyek itthon! A szagokból pedig egyértelműen érzékeltem, hogy még ölt is az otthonomban! Vissza kellett fognom magam, hogy higgadtan tudjak gondolkodni. Fél guggolásba ereszkedtem a falhoz lapulva. Lassítottam a légzésem. Agyaltam, hol juthatnék be a lakásomba. Akaratlanul egy mosoly futott át az arcomon.

Most saját magam tesztelhetem mennyire biztonságos a házam! – megráztam a fejem. Próbáltam kitisztítani az agyam, rendezni a gondolataim.

Nem elég a lányomért aggódni, még itt van ez is! – mély levegőt vettem.

Rugalmas mozdulattal ellöktem magam a talajtól, a gerendákba kapaszkodva felhúztam magam az tetőtéri teraszra. Átcsúsztam a fakorláton, a sarokba lapultam. Néztem az üvegajtót, az ablakot. Reménykedtem, hogy valamelyiket nyitva találom. Szerencsém volt! Az ablak billenőn, de nyitva, s nekem ennyi is elég volt. Becsúsztattam az ujjaim, megmarkoltam, s egy határozott hirtelen mozdulattal benyomtam. Fogtam, nem engedtem lecsapódni, ahogy elengedték a vaspántok. még így is hangosnak találtam kissé, ahogy szakadt a felfogatása.

Vártam kicsit, hallgatóztam. Nem hallottam lépteket. Lassan becsúsztam az ablakon, óvatosan visszacsuktam magam után, rázártam. Az ajtónál a falhoz lapulva tovább pásztáztam az érzékeimmel a lakást. Az emeleten nem éreztem senkit. Óvatosan nyitottam résnyire az ajtót, kipréseltem rajta magam. Csúsztam araszolva a fal mellett, hangtalanul, puhán pakoltam egymás elé a lábaim. A lépcső kanyarhoz értem. Csak egy pillanatra láttam a törékeny termetű ezüstszőke lányt az én egyik fekete trikómban, s máris repült felém valami. Hatalmas csattanással csapódott a fejem mellett a falhoz a teáskannám. A nyakam közé húztam a fejem, átlendültem az ágkorláton. Újabb valami repült felém. Csörömpölés, csattanás, fenyegető morgás töltötte be a nappalit. Ami csak mozdítható volt, repült felém.

– Nenenenenenenene! Hé! Állj! – ordítottam rá. Cikázva igyekeztem elkerülni a nekem szánt használati tárgyakat. Valami homlokon vágott, megtántorodtam, de nem adtam fel. Átfordultam a tengelyem körül, ellöktem magam a padlótól, feléje lendültem. Elkaptam a derekát, rántottam magammal, sodorva asztalt, széket, fotelt átgurultunk egymáson vagy kétszer. Határozottan éreztem az éles fogakat a vállamban, körmeivel végig szántotta a hátam, az oldalam, ahogy próbáltam lefogni. Morgott, újra és újra harapott. Rúgott, kapálódzott a karomban, végre le tudtam fogni a karjait. Már nem ért el a fogaival, hiába nyújtogatta a nyakát. A vállam, a mellkasom felé kapkodott. Hiába. Végső megoldásként, hatalmas erővel lefejelt.

– Te veszett kis bestia! – szaladt ki a számon, a fejemmel a nyakamhoz szorítottam a fejét. Azonnal megéreztem a fogait, tépni kezdte a nyakam.

Nem akartam bántani, csak egy kicsit ártalmatlanná tenni. Kezem felkúszott a nyakáig, a tarkójára fontam az ujjaim, s gyakorlott mozdulattal kerestem azt a pontot. Egy apró nyomás, és elernyedt a kezemben. Éreztem, veszi a levegőt, de rám nehezedett a teste. Óvatosan engedtem a subázott szőnyegre. Körbenéztem a nappalimban, ahogy majdnem olyan csatateret sikerült kettőnknek csinálni, mint a mészárlás éjszakáján egy egész csapat zsoldos gyilkosnak.

Felegyenesedtem, végignéztem rajta. Büszke apai mosoly jelent meg az arcomon. Bár nem éreztem a vérköteléket valami oknál fogva, de ahogy leírta a temperamentumát a bétám, tudtam, hogy csak ő lehetett. Felnyaláboltam a padlóról, felvittem a vendégszobába. Úgy döntöttem jobb, ha még hagyom nyugodtan eszméletlenségben pihenni. Addig rendet teszek, és szétnézek a lakásban, miért éreztem az alvadt vért, és a tetemeket. Bár ezek után már az sem lepett volna meg, ha ellenségek szétcincált hulláira akadtam volna. Talán azért támadt nekem azonnal, mert ösztönösen kérdés nélkül védekezett.

Összeszedegettem a hozzám dobált konyhai eszközöket. Kenyérpirító, mixer, a késtartó, amiből közben szétszóródtak a vágóeszközök. Végigsimítottam a lépcső kanyarulatánál a falon. Nyomát viselte a festés és a vakolat a célba dobálósdinak. Indultam a szag után, ami a pincébe vezetett. Ahogy nyitottam a lejáratot, erősebben csapott meg a bűz. Villanyt kapcsoltam. Kettő, alaposan megtépázott félszerzet rendellenesen kitekeredett teste hevert a talajon. Nem tudtam eldönteni mi okozhatta a halálukat. Nyilván azzal védekezett az ő esetükben is, ami csak a keze ügyébe esett. Egyikből még kiállt a kandalló melletti öntöttvas eszköz.

Fenrir jutott az eszembe. Azt hiszem Siennán nagyon kiütközhetett a genetika.

Bár némelyik testrészük már szinte csak lógott, a bőr tartotta, de biztos, ami biztos alapon, elválasztottam a fejüket a testüktől. Ahogy azt Anskarral tettük a jó múltkor, két külön gödörben meggyújtottam a maradványokat, aztán betakartam.

Amit tudtam hirtelen, azt rendbe tettem a lakásban. Ételt készítettem, teát főztem, kávét. Aztán tálcára pakoltam, és felvittem az én kis vad Csipkerózsikámnak. Letettem az ágy melletti asztalra, néztem, gyönyörködtem még nyugodtan alvó lányomban. Felkészültem rá, ha ébresztem, megint nekem fog esni. Mély levegőt vettem. Gyengéden végig simítottam az arcán. Biztos, ami biztos alapon, felé térdeltem, egyik kezét lefogtam, a másikkal végig simítottam a tarkóján, nyakán egy apró mozdulat és már kaptam is felém lendülő másik kezéért. Fogairól vicsorogva húzta fel az ajkait.

– Siena! Hagyd abba! Az apád vagyok!

Mintha nem is hallotta volna.

„– Siena! Az apád vagyok!”

Megdermedt a mozdulatban, hihetetlenül kék szemei teleszaladtak könnyel. Ajkába harapott, aztán hirtelen szembeköpött. Mellbevágott a reakciója. Marta a torkom a fájdalom, de megértettem. Vállamba töröltem az arcom.

„– Elengedlek. Nem akarlak bántani.”

Makacsul elfordította a fejét, éreztem, hogy minden izma belefeszült.

Lefordultam róla, lassan engedtem a csuklóját. Gombócba húzta a lábait, átkarolta a térdét, elfordult.

„– Kicsim! Annyira sajnálom! Ne haragudj! Hibáztam. Magatokra hagytalak titeket.”

„– Láttalak!”

„– Tudom. Kiel elmondta.”

„– Kiel?” – Lassan felém fordult: „– Hogy van?”

„– Jól. Ő is aggódott. Ő mondta el, hogy elhozott ide.”

„– Nem egyedül voltál!” – Gyilkos pillantással fúrta tekintetét az enyémbe.

„– Akit láttál, az a tetoválást csinálta a karomra, hogy álcázzuk a tribál ősi vonalakat a karomon.” – magyaráztam, közben akaratlanul fordítottam felé a tetoválást.

Végignézett rajta, de tekintete még mindig durcás és bizalmatlan volt. Könnyeit törölgetve felült.

„– Annyira hiányoztál!”

Hagytam mellé zuhanni a testem. Vállalva a kockázatot, hogy újra büntetni fog, de magamhoz öleltem. Éreztem, hogy rám fonódtak puha kezei, szorosan viszonozta az ölelésem, belém fúrta az arcát.

„– Pedig megfogadtam, hogy kinyírlak.” – zokogta a vállamba: „– De nagyon szeretlek!”

Úgy nevettem el magam a szavaira, hogy folytak a könnyeim.

„– Te kis veszett! Majdnem sikerült is!”

Lassan kicsúszott a kezemből, törölgette a szemeit.

„– Azt hiszed, nem vagyok rá képes?”     

„– Láttam a pincében, hogy mire vagy képes.” – Mosolyogva simítottam végig az arcán. Büszkén, csillogó tekintettel húzta ki magát.

„– Kicsináltam mind a kettőt!”

„– Egyél, addig én szólok a többieknek, hogy megvagy. Aztán elviszlek hozzájuk.” – Rákacsintottam, ahogy felálltam: „– Van egy kis meglepetésem!”

„– Kik maradtak meg?”

„– Kiel, Vator, Sal, Keyla, Win és lett egy új falkatag. Valaki észrevette a küzdelmet és beállt segíteni. Az oldalunkon harcolt. Tate.”

„– Anya?” – kérdezte, szeme teleszaladt könnyel, kapkodta a levegőt, hogy visszatartsa zokogását: „– Ő sem?”

Lehajtottam a fejem, égett a szemem, szorult a torkom, a mellkasom.

„– Nem.” – Alig bírtam kimondani a szavakat: „– Elkéstem. Csak pár percen múlt!” – Marta a mellkasom az önvád.

„– Mi lesz most?” – pislogott rám tanácstalanul: „– Mi lesz velem ebben az idétlen formában?”

„– Idétlen forma?”

Hevesen bólogatott.

„– Már hogyne lenne az! Nem tudom a fogaim használni! Szaladni se! Lassú!”

Megsajnáltam. Persze, hogy szokatlan neki! Ő nem ebbe a formába született!

„– Majd megtanulsz egy csomó mindent.” – Végigsimítottam az arcán: „– Te egy csodálatos, rendkívüli lény vagy. Ez a létforma is te vagy. Ezzel együtt vagy az, ami.”

Most döbbentem rá, hogy milyen hibát követtem el, hogy magukra hagytam őket. Többet ártottam vele, mint használtam. Nem megvédtem, hanem kiszolgáltatottá tettem a saját lányom. Mellette kellett volna lennem, és megtanítanom használni a képességeit, elmagyarázni neki, hogy mi is ő. Nagy levegőt vettem.

„– Felhívom a többieket.” – Ő bólogatott, bár nem értette mit is jelent. Előtte tettem, hogy lássa. Felmutattam, megmozgattam ujjaim között a mobilomat.

„– Telefon. Ezt is meg tanulod majd használni, és még nagyon sok mindent.” – Eszembe jutott, miket vágott hozzám. Viszont égett a kandallóban a tűz! Gyorsan tanulhat!

Amyt hívtam.

– Megvan Siena!

– Hál’ istennek! Hol?

– Ide jött. Add át köszönetem Kielnek, hogy megmutatta neki, hol lakom!

– Mondtam, hogy talpra esett kiscsaj!

– Az! – Mosolyba szaladt a szám, büszke tekintettel néztem a lányom szemébe, ahogy figyelte mit csinálok. – Hoznál valami ruhát neki?

– Szóval alakot váltott?!

– Igen.

– Rendben! Kiellel azonnal ott leszünk. Chakor már aggódott, ő már úton van. Lehet ebben a percekben ér oda.

– Ivott!

– Szerinted őt ez befolyásolja?

Siena láthatóan unta a beszélgetést, felállt és kiment. Tekintetemmel követtem. Most már nyugodt voltam, hiszen itt volt mellettem.

– Sienánál más az alakváltás. Neki sok mindent tanulnia kell, mint nekem, mikor farkas lettem. A többiek, hogy boldogulnak?

– Mintha mindig is emberek lettek volna. Gyorsan tanulnak! Sal viszi a pálmát! Látni, hogy emberek között élt. Nagyon természetesen viselkedik.

Ordítás, morgás, csörgés csattogás. Üveg tört.

– Chakor! Bakkkerrr! – eldobtam a telefont. Pár lépéssel kinn voltam a szobából, átlendültem a lépcső ágkorlátján. Chakor hátulról karolta át a lányom, hogy mozgásképtelenné tegye. Abban a pillanatban Siena lefejelte. Barátom orrából elindult a vér, előugrottak a pengék az alkarjára erősített rejtett fegyverből.

– Nenenenenene! – nem tudtam hirtelen, hogyan avatkozhatnék közbe, hogyan szedhetném szét őket, hogy egyiknek se ártsak. Túl össze voltak kapaszkodva a harc hevében. Barátom a szavaimra megállt a mozdulatban. Tiltakozásomra megértette, ki is az ellenfele. Siena viszont kihasználta a pillanatot, s fogait Chakor karjába mélyesztette, hősies elszántsággal tépett ki belőle egy darabot. Zak fájdalmas üvöltéssel valósággal ellökte magától a foggal, körömmel védekező lányt. Siena nyújtott lépésekkel hadonászva próbálta egyensúlyban tartani magát. Mielőtt elzuhant volna, elkaptam, és magamhoz szorítottam.

Chakor, az orrából ömlő vért törölgette a kézfejével, másik tenyerét vérző karjára szorította.

– Istenek az égben! – szakadt fel belőle indulatosan, fújtatott. Csak most volt ideje végigmérnie támadóját.

– Istenek az égben! – ismételte meg egészen más hangsúllyal. Éreztem, hogy megakadt benne a levegő, szíve kihagyott egy ütemet.

– Ő Siena a lányom. – Még mindig öleltem magamhoz. A kamasz lány, gyilkos tekintettel nézte barátomat. Vicsorgott rá, morgott.

„– Siena! Ő a barátom! A legjobb barátom! Nem kell tőle félned.”

„– Nem félek tőle! Azt hittem olyan, mint azok! Fel akartam tépni a torkát!”

„– Igen?” – Chakor bekapcsolódott a mentális beszélgetésbe, mire Siena szemei elkerekedtek.

„– Ő is tud beszélni!”

Barátom szemöldöke felszaladt, aztán széles vigyorra húzta a száját.

– Nem semmi lányod van!

– Tudom! Kettőt egyedül kinyírt belőlük, mire ide értem.

Chakor elismerően bólintott.

Miután tisztázódott, hogy nem kell gyilkos szándékkal egymásnak esniük, már nyugodtan megvizsgálhattam barátom sebét.

– Veszettség ellen beoltottad már?

– Figyeld meg, hogy én tépem fel a torkod!

„– Apa! Azt mondta veszett vagyok! Az ellen kell oltás?” – szólt közbe Siena. Chakor rám vigyorgott. Meglepett, lányom megjegyzése. Ez azt jelentette, ha még nem is szólalt meg, de érti, amit mondunk. Egy lépés az előre haladás útján.

– Hamarosan itt lesz Amy és Kiel. A húgom. Ő a te nagynénéd.

„– Kiel? „ – Siena szeme felcsillant. Láthatóan közel került hozzá a bétám. Amolyan gyámnak, pótapának tarthatta.

– Igen.

Chakor a szemöldökét vonogatta.

– Kicsit megváltozott. Szóval nem kell mindenkinek nekirontani, aki bejön azon az ajtón.

Akaratlanul elmosolyodtam barátom szavain. Kaptam én is ízelítőt lányom önvédelmi technikájából.

– Szerintem Chakor sokat tudna neked mutatni, hogyan védd meg magad.

– Mi rosszat tettem? – Zak homloka úgy szaladt ráncba, mint akinek világfájdalma lett.

Tapasztalhattam, hogy annak ellenére, hogy emberi alakja volt a lányomnak, még farkas ösztönei remekül működtek. Megérezte az ismerőst. Ahogy megjelent az ajtóban a hatalmas termetű bétám, sugárzó arccal pattant fel a kanapéról. Valósággal a karjaiba ugrott.

„– Kiel!”

A külsejével is tekintélyt parancsoló férfi óvón, szorosan ölelte magához a lányomat.

„– Kicsi!”

Elszorult a torkom, ahogy nevezte. Caro hívott így engem sokáig. Pontosabban az első vadászatomig.

„– Nagyon büszke vagyok rád!”

Siena, arcát a béta arcához dörgölte, fejét bele fúrta a nyakába. Apró gombócnak tűnt az erős karok ölelésében. Amy büszke mosollyal simította végig unokahúga hátát.

– Gyere! Hoztam neked való cuccokat! – kacsintott rá cinkosan. Siena leereszkedett az üdvözlésből, hagyta, hogy Amy kézen fogva az emeletre vezesse.

– Klassz lányod van Bred! – Kiel még egy darabig követte a tekintetével.

– Igen. Az! – Chakor válaszolt, végigsimított bekötözött karján, amiből hiányzott egy harapásnyi.

Kiel, szemtelen vigyorral nézett rá a válla felett.

– Az erdőben mások az életben maradás törvényei.

– Vettem észre.

– Hogyan tovább vezérem? – Kiel választ várva széttárta kezeit.

– Kicsit megváltoztak a dolgok – fújtam. – Át kell szerveződni.

– Mi nem vagyunk emberek. Igazán nem – magyarázta bétám. – Érzem, hogy itt belül még mindig én vagyok! A farkas. – Öklével keményen megveregette a mellkasát. – Érzem a vadat! A prédát! Igaz, nem okoz gondot úgy ennem, mint ahogy ti, de azzal én nem igazán lakom jól. Szükségem van rá, hogy vadásszak. A lényemhez tartozik.

– Igen, tudom. Velem is ez volt. Csak fordítva. – Nagy levegőt vettem.

– Te is megoldottad, hogyan váltsd gond nélkül a formád – szólt közbe Chakor. – Szerintem velük sem lesz gond. Anskar, azt mondta ők is alakot tudnak váltani. Ha nekik úgy természetesebb élhetnek ott a barlangban. Nem? Csak kicsit felturbózva.

Rábólintottam barátom szavaira.

– Igaza van. Kaptok ruhákat, hogy be tudjatok jönni a városba. Meg kell tanulnotok elvegyülni köztük. De ha jól esik élhettek az erdőben, mint eddig. Viszont már hatékonyabban meg fogjátok tudni védeni magatokat, bármitől. Ebben a formában, nagyobb eséllyel harcoltok bárki ellen. Chakor még ki is képez benneteket. Az ölés és az önvédelem nagymestere! – Barátomra kacsintottam. – Őrzők lettetek. Hát őrzitek az erdőt és mindent, ami áthalad rajta. Egyelőre. Járőrözni fogtok, hogy hasonló ne forduljon elő még egyszer. Minden más pedig még kialakul közben. Meg kell tudnunk kik voltak ezek!

– Vérszomjas állatok! – mormogta Kiel, szinte csak maga elé. – Ezek nem fegyverrel öltek! Vadásztak és élve elkezdtek bennünket szaggatni, enni.

Chakor megköszörülte a torkát.

– Utána néztem annak a Laignach Faeladnak. – Tekintete nem sok jóról árulkodott. – Leírások vannak róluk!

– Ezt hogy érted?

– Uralkodók zsoldosaiként emlegetik őket. Ír ország területéről. Félték őket az egész környéken. Aki felfogadta őket, az biztos lehetett a győzelemben. Nem válogattak ki mellé álltak, kit szolgáltak. Felfalták az ellenséget, ahogy azt Kiel mondta. Megtépázott testeket, kifordult belső részeket hagytak maguk után. – Barátom arca komor volt, ahogy mesélt róluk.

– Bizonyára jó áruk volt, ha ennyire nagy volt a hírük. Pláne, ha biztos győzelemre vitték megbízójukat. Akkor bármennyit kérhettek. Királyoknak, uralkodóknak nem volt az a pénz, amit meg ne adtak volna a győzelemért, a hatalomért és annak megtartásáért. Így van ez most is.

– Nem mindennapi volt a fizetségük, Bred. – Chakor a szemembe fúrta a tekintetét. – Újszülött húsért bárki mellé elszegődtek. Még az ördögöt is szolgálták volna. Crom Cruac-ot imádták. – Nagy levegőt vett, sokat mondón vonta meg a szemöldökét. – Történelmi korhoz kötik a létezésüket. Valós fenyegetésként írták le őket.

Mély, döbbent csend ereszkedett a nappalira. Eszembe jutott a mészárlás éjszakája. Valóban nem volt náluk fegyver! Anyám megszaggatott, kitekeredett állapotban hevert. Csak most fogtam fel, húgomnak mekkora szerencséje volt, hogy Anskar meg tudta menteni! De az első gyermeke! Az még szinte csecsemő volt! Vele mit tehettek? Beleborzongtam a gondolatba. Kizökkentett a szörnyű emlékezésből, ahogy húgom és lányom megjelentek a lépcsőn. Éreztem, Chakor szíve megint csak kihagyott egy ütemet, még azt is hallottam, ahogy nagyot nyelt. Apai büszkeség töltött el, hogy nem akármilyen lányom volt! Gyönyörű volt és veszélyes!

Lunát, és a falkám elhullott tagjait az erdei ház tisztásának szélén helyeztük végső nyugalomra. Halomba pakolt terméskövek, szikladarabok jelezték nyughelyüket. Párom sírjához nyírfát ültettünk Sienával.

Amy erőteljes, gyönyörű hangján énekelt, végső búcsúként verte a dobot. Anskar, mély dübörgő hangján érthetetlen nyelven kántált.

Chakor együttérzőn tette a vállamra a kezét. Úgy vette le rólam, hogy részvétét kifejezve simított végig lányom zokogástól rázkódó hátán. Siena ellenségesen a könyökével lökte odébb barátomat. Chakor megértette a reakcióját, s lehajtott fejjel, hátrább lépett.

Búcsúzni akartam tőlük, úgy, mint farkas a farkastól. Kiengedtem a lányom az ölelésből, előre szegtem az állam, lassan fél guggolásba ereszkedtem. A mozdulat közben alakot váltottam. A falkatársak először tanácstalanul néztek egymásra, nyugtalanul járt a tekintetük. Közölte velük Anskar, hogy bármikor alakot tudnak váltani, csak még soha nem próbálták.

Amy ujjait Kielébe fűzte, guggolásba ereszkedett s vele a béta is.

Sikerült neki!

Kiel büszkén húzta ki magát farkas alakjában a nősténye mellett. Rám nézett, aztán a többiekre. Lassan egymás után követtek minket falkánk megmaradt tagjai.

Siena tágra nyílt szemekkel nézett körbe. Szeme tele szaladt könnyel. Hiába ereszkedett újra és újra, neki nem ment. Chakor megsajnálta kétségbeesett próbálkozásában. Mögé lépett, átfogta a vállát, mire a makacs lány dühösen próbálta lerázni a kezeit. Nem engedte, hogy barátom bármilyen módon vigasztalja.

Elkezdtem a búcsúnak szánt fájdalmas üvöltést, s kánonban mindenki csatlakozott.

Siena szemei elkerekedtek a döbbent csodálkozástól, ahogy Chakor megemelve állát, üvölteni kezdett velünk, mint egy farkas. Nézte, ahogy barátom a legnagyobb természetességgel emberi alakjában csatlakozott a falkához. Mintha engedett volna lányom fájdalmas dühe, már nem próbálta lerázni Chakor kezeit. Követte őt, s velünk üvöltött. Folytak az arcán a könnyei, miközben sűrűn pislogott Chakor felé oldalra, és kiengedte minden fájdalmát.

Zak lassan elengedte Siena vállait.

– Őszinte részvétem. – Szinte csak motyogta a szavait barátom, aztán sarkon fordult, és határozott léptekkel elindult a ház felé. Lányom térdre rogyott mellettem, átölelte a nyakam, belém bújt, fúrta az arcát a bundámba. Alig mozdította csak a fejét oldalra, hogy lássa távolodó barátomat. Éreztem a tanácstalan érzelmeket benne. Haragot, dühöt, fájdalmat, és meglepettséget.