BELÉNK ÉGETT PILLANATOK - Kívánság a Mikulástól

A kis szőkeség most laposakat pislogva kuporgott apja ölében. Kedvenc mesesorozata ment a TV-ben, de csak pihegve, elgondolkodva nézett a semmibe. Apja, a szöszi buksiját cirógatta, fülecskéje mögé simítva láztól csapzott tincsecskéit.

– Mit szeretnél, hogy hozzon a Mikulás? – Próbálta a férfi elterelni lánya figyelmét a betegségről, már amennyire lehetett. Semmi nem maradt meg benne. Pár korty tea, és hihetetlen mennyiségű lötty jött vissza nem sokkal utána.

Pici kezével gömböt formált és apja felé mutatta.

– Olyan gömböt, amiben esik a hó! – Aztán hirtelen: – Jajj! – A kislány felült és ijedt tekintettel nézett apjára. – Azt hiszem megint fostam.

– Semmi baj kicsim! Kimossuk. – A féri egy biztató mosollyal tette le az ágy mellé hat éves lányát, hogy az oda készített bilibe engedje annak folytatását, ami az előbb a nadrágba megindult. Lesegítette a balesetet szenvedett bugyit a kicsiről és elindult vele a fürdőszobába. Még vissza sem ért, mikor hallotta, hogy kislánya újra hány. Lavór, vizes rongy, szőnyegtakarítás, mosás. Hol a kislány alsóneműi, aztán az ágynemű, a szőnyeg. Teát készített, aztán újra takarítás, közben folyamatosan mosni a kicsi alsóneműket, hogy tudjon mit ráadni, hiszen túlzás nélkül még fél óra sem telt el két hasmenéses székelés között.

Így ment ez egész éjszaka, nem sokat aludt az egyedülálló apuka.

Az ágynemű nem szárad olyan gyorsan télen, hatalmas törölközővel próbálta védeni – már amennyire lehetett -, hogy a hányás ne áztassa el az ágyat, ha gyorsan és váratlanul jönne.

Teljesen a karjaiba bújva aludt a pici láztól forró test. Lassan mozdult, felemelte buksiját.

– Apu, azt hiszem hányni, fogok – mondta, s ezzel egy időben meg is tette.

A férfi ösztönösen ültette fel egyik kezével lányát a másikkal már húzta is elé az ágy mellé készített műanyag lavórt. Ahogy a kis beteg megkönnyebbült és visszadőlt az ágyra, tapogatózva mérte fel a károkat. Az ágynemű megmenekült. Azt viszont érezte, hogy az ő fölsője és farmerja teljesen átázott. Óvatosan lecsúszott az ágyról, kezében a lavórral és nekikezdett a takarításnak. A fürdőszobában csatakos ruháit egyenesen a mosógépbe pakolta, aztán beindította, majd egy szál alsónadrágban forró mosószeres vízzel körbemosta a lavórt. Nagyot sóhajtott, ahogy tíz ujjal túrt sötétbarna hajába, majd a megszokott két gyors mozdulattal kiroppantotta nyakcsigolyáit. Csak most villant az agyába, hogy hirtelen nem is emlékszik mikor mérte a cukorszintjét. Sőt! Annyira lekötötte figyelmét lánya, hogy ő maga nem is evett. Csak futó gondolatok voltak, gyorsan konstatálta, hogy nem is éhes, és az álmosságtól eltekintve jól érzi magát. Visszament a szobába, magára vett egy tiszta szabadidő alsót, pólót és a kis szőkeség mellé heveredett.

Reggel folytatódott a gyors ingázás az ágy mellé készített bili és a hány-tálnak használt műanyag lavór között. Közben pirítóst csinált a kisbetegnek és teát, hogy pótolja a szervezetében a folyadék és a táplálék veszteséget. Ahogy a filtert áztatta, vállával a füléhez szorította a mobilját s a gyerekorvossal beszélt.

– Időpontot szeretnék kérni… nagyon beteg, nem akarok ott várni a rendelőben… Rendben… Köszönöm!

A rendelőbe az ölébe vitte be lányát. Apjához bújva kapaszkodott a kicsi lány. Erőtlen volt, szédült a sok hányástól és hasmenéstől. Sírt, hogy fáj a feje, a füle…

– Hát te nem szoktál ilyen lenni! – fogadta a doktornő a kislányt, aggodalmasan pillantva az apjára. – Nem is csodálom, hogy fáj a füle, nagyon csúnya középfültő gyulladása van. De csak a jobb oldalon. Szegénykém! – állapította meg a diagnózist a doktornő, ahogy vizsgálta. Kötőhártya gyulladás, vírusos gyomorfertőzés párosult még a megállapított betegségek mellé.

– Megírom a beutalót a kórházba. Ha holnap sem marad meg benne semmi, akkor kórház, mert kiszárad. Sokat igyon! Ha kijön, belőle akkor is igyon.

Ahogy haza értek a kisbeteget el is nyomta a fáradság, a láz. Apja óvatosan csúsztatta le az öléből az ágyára. Az órát nézte. Fáradtan fújta ki a levegőt, ahogy felállt.

Most adok az állatoknak enni, amíg alszik – villant át az agyán. Magáról teljesen megfeledkezett. Tette a dolgát.

Amikor a kicsi lány nem aludt, teljesen lekötötte. Ruha csere, tea, kis pirítóst, kekszet próbált belebeszélni, hogy egyen. Mesélt neki, filmet néztek, közben lánya folyamatosan ölelte a nyakát, bújt hozzá.

Amikor végre aludt egy kicsit a kis beteg, akkor fogott hozzá azoknak a teendőknek, amiket most a lánya mellett nem tudott elvégezni. S végre felhívta a testvérét - engem -, hogy elmondja, mi van velük.

– Szép Mikulásunk lesz, mondhatom – fújta a hajába túrva. – Te! Nem tudod, hol lehet venni olyan üveggömböt amiben, esik a hó, ha felrázod? – Egy halvány, fáradt mosoly jelent meg az arcán, közben bepillantott az alvó lányára. – Azt kért a Mikulástól! Bár fogalmam nincs, hogy mikor és hogyan fogom megvenni így… Csak a kórházat elkerüljük! Legalább azt! Milyen lenne már, hogy szegény ott várja a Mikulást?! Bár szerencsére ma még nem hányt, remélem, ez azt jelenti, hogy… – Hirtelen megszédült, teli tenyérrel a konyhapultra támaszkodott: – Ó basszus!

Még hallott, de már nem látott semmit. Kört írt le a kezével, hogy kapaszkodót keressen, de csak csörömpölve sodort le a konyhaszekrényről sótartót, tányért, poharat…

Hallottam a telefonban, ahogy tört a tányér, az ebédlőasztalt, ahogy valami mély puffanó hanggal nekizuhant és fülsértő csikorgó hangot adva tolódott odébb a konyha kövén.

Gondolkodás nélkül ültem kocsiba. Oda érve a konyha kövén még mindig mozdulatlanul hevert a bátyám. A telefon két darabra hullott szét, ahogy kiesett a kezéből. Egy gyors mozdulattal visszanyomtam a hátlapját.

Gyorsan követték az események egymást. A szomszéd azonnal átjött vigyázni a kicsi betegre, aki még szerencsére aludt. A mentő is gyorsan megérkezett. A kórházban helyrebillentették. Ott ültem az ágya mellett és legszívesebben leordítottam volna a fejét, de nem voltunk egyedül a kórteremben. Fáradtan, laposakat pislantva nézett rám, és megadón szó nélkül hallgatta korholó szavaim.

– Nem vagy normális! Még jó hogy épp telefonon beszéltünk! Nem gép vagy öreg! Rendben, hogy a lányod az első… aztán pedig te! Ha te kidőlsz mi lesz vele? Se a kutya, se a disznó nem fogja gondját viselni! Nem döglenek éhen, ha nem órára pontosan kapnak enni… te viszont igen!

– Igazad van – szúrta közbe csendesen, megnedvesítve kiszáradt ajkait. – Munyókám?

– Aludt. Nem volt fel. Vettem ki szabit, hazaviszem. Az állatkáidnak adnak a szomszédok, lebeszéltem velük.

És elkezdődtek a kínlódásos napok. Romba dőlt az a vágyam, hogy ha gyerekem lesz, olyat szeretnék majd, mint a bátyámé. Megkezdődött köztünk a harc. A kisasszony közölte velem, hogy engem gyűlöl, mert ő csak az apjára hallgat és nekem rajzolni sem fog, vegyem ezt tudomásul. Összeszorította a kicsi száját és semmivel nem tudtam rávenni, hogy bevegye a középfültő gyulladására írt antibiotikumot. Közölte, hogy az nem finom, és ki fogja hányni, és különben a füle sem fáj már. Határozottan látszott rajta, hogy már elindult a gyógyulás útján, mert kezdett újra a régi önmaga lenni. Hangosan énekelt, amikor telefonáltam, úgy feküdt az ágyon, hogy szép lassan letoljon a lábacskáival. Akkor változott meg minden, amikor telefonon tudott beszélni az apjával. Onnantól hirtelen szót fogadott, úgy aludt el, hogy hozzám bújt, és ellenségből barát lettem. De az addig eltelt két nap egy örökkévalóságnak tűnt!

Ötödike este volt, ő már szuszogott az ágyban. A konyhában kortyoltam a nagy bögre kávém, miközben próbáltam a mikuláscsomagot megpakolni, hogy minden beleférjen úgy, hogy lehetőleg ne szakadjon szét a piros tasak. A bátyám szavai jutottak eszembe, amiket mondott a telefonba. Aggódott, hogy milyen Mikulása lesz a kis szőke ciklonnak. Forgattam a kezembe a gömböt, megráztam és a fény felé a szemem elé tartottam.

Legalább ez sikerült! – sóhajtottam, és beleügyeskedtem a Kinder szelet és a szaloncukrok mellé, aztán betettem az ablakba, és amíg el nem álmosodtam, szörföltem még a világhálón.

Reggel megjegyeztem, hogy én hallottam, hogy az éjjel járkált a Mikulás, mert hallottam a csengőjét. Kikerekedett szemekkel ugrott az ablakhoz, úgy húzta el a függönyt, hogy majd lerántotta a karnissal együtt. Hatalmasra nyílt a szeme, ahogy kihúzta a gömböt a csomagból. Kicsi kezébe vette, magához szorította.

– Pont ezt kértem! – Olyan csodálattal mondta, átszellemült boldog fénnyel a szemébe. Gyereket én még nem láttam, hogy ne érdekelte volna a sok édesség. Hát most őt nem. Fogta a gömböt, felrázta és nézte, ahogy havazik benne. Onnantól bármit is csinált egyik kezében szorította, el nem engedte.

Délelőtt folyamán ismerősök érdeklődtek telefonon a bátyám után, és, hogy most hol van az unokahúgom. Kiderült, megszervezték neki, hogy valóban eljöjjön hozzá a Mikulás. Beöltöztek neki és két lónak még szarvas agancsot is csináltak. Nem tudtam, hogyan is fogadná hirtelen, így beszéltem neki róla, hogy hallgatózzunk, mert most is jár a Mikulás, hiszen hatodika van. Minden zajra ugrott az ablakhoz, húzta a függönyt, énekelte az óvodában tanult Mikulás-dalokat.

Mikor aztán ott állt a hintó mellett, a nagyszakállú előtt, meg volt úgy illetődve, hogy hozzám bújt és súgta:

– Most inkább nem énekelnék.

Ahogy az ölembe fogtam, láttam, hogy könnyeivel küzd, de nagyon felnőttesen tartotta magát. Elbúcsúzott a Mikulás, ő integetett a távolodó hintó után, aztán behúzódtunk a kandalló mellé. Azt hittem, azt vette zokon, hogy volt virgács a csomagban, de amikor rákérdeztem, könnytől csillogó szemmel csak a fejét rázta.

– Akkor mi a baj?

Válasz helyett a vállát vonogatta, forgatta a gömböt.

– Inkább visszaadom ezt, nem is kell – biggyesztette az ajkát.

– Ezt kérted, és úgy örültél neki. Mi a baj?

– Inkább mást kértem volna… mást kérnék…

– Hát azt meg majd legközelebb hozza el.

Befordult a fal felé és halkan sírni kezdett.

– Elmondod, majd hogy mi a baj?

Nem szólt csak bólogatott. Megsimogattam szöszi fejét.

– Holnap haza hozzuk aput is! – újságoltam el neki a hírt.

Felpattant, s ugyanazzal a tekintettel nézett rám, mint amikor a havazós kis gömböt megtalálta a mikulás-csomagban. A nyakamba ugrott, s olyan erővel szorított, amit őszintén nem néztem ki belőle.

– Pont ezt akartam kérni! Pont ezt akartam inkább kérni a Mikulástól!