Jodie már rég álmodott a csuhás
fekete alakokról, akik eddig csak némán körbevették őt. Most értelmetlennek
hangzó szavakat mormoltak, és a fiatal lány még a füstölők tömény szagát is érezte,
annyira valóságos volt. Most is félt, bár nem volt már kicsi. Félt, mert nem
tudta eldönteni, milyen szertartás az, amin jelen van. Érezte, hogy ő
olyannyira aktív résztvevője ennek az eseménynek, hogy tulajdonképpen ő állt a
középpontjában. Róla szólt. Azt viszont nem tudta eldönteni, hogy ez most
veszélyt jelent rá, vagy sem. Valami beavatás, vagy egy áldozat bemutatása,
ahol ő az, akit felavatnak, vagy esetleg feláldoznak. Volt ott valami kőoltár a
háttérben, ahol tűz égett egy üst féleségben, ami mellett egy serleg és egy
díszes tőr is volt mesterien megmunkált tartón pihenve.
Nagybátyja szavai jutottak eszébe,
amikor az apjával vitatkoztak. Magyon is osztotta a rokon véleményét, hogy
nem szabad lett volna tudatlanságban tartania az apjuknak őket.
Tobiasnak mennyivel könnyebb! Ő
férfi! Ő csupán hallja az állatokat. Sosem mondta, hogy hasonló félelmetes
zaklatásokban lett volna része álmában, mint nekem. De miért pont én? –
kavarogtak a gondolatai, miközben tekintete rémülten körbejárt a sötét kőteremben.
Semmilyen kijáratot nem látott. Egy ajtót sem.
– Ne félj! – anyja hangjára, elsőre
megdöbbent, aztán könnybe lábadt a szeme. Annyiszor hallotta másoktól, hogy
álmodtak meghalt szeretteikkel, és ő soha. Pedig menyire vágyott rá, hogy
legalább álmában hallja és lássa még az édesanyját. De most itt volt valahol,
és hozzá szólt!
– Anyu?! – tekintetével kereste a
szeretett személyt.
Donna alakja a sötétségből
bontakozott ki, ahogy nyugodt, de határozott lépésekkel közeledett lánya felé.
– Ne félj kicsim! Itt senki nem
fog bántani téged. – Hangja megnyugtató volt, s ahogy Jodie elé ért, karjába
zárta őt.
– Mi ez? Miért pont én álmodok
ilyeneket? Most mi történik itt?
– Semmi baj! – Donna végigsimított
lánya vöröses hajának tincsein. – Ezen át kell esned. Feloldódik a benned
szunnyadó erőd.
– Akkor Chris bácsi jól mondta! –
kapta fel a fejét Jodie. – Ő megmondta apának, hogy így lesz.
– Ne félj ettől.
– Ettől nem is én félek, hanem
apu.
– Ő ilyen – mosolyodott el a nő. –
De Chris bácsikád nagy segítséged lesz mindenben. Tőle bármikor kérdezhetsz.
– Tobias érti az állatok nyelvét.
Bennem milyen szunnyadó erő ébred fel?
– Hatalmas – sóhajtott fel
hangosan Donna. – Uralni fogod az anyagot, irányítani tudod a rezgést, képes
leszel más dimenziókba, világokba lépni.
Jodiet valósággal letaglózták
anyja szavai. Hirtelen mondani akart volna valamit, de belé akadt még a levegő
is. Szájtátva hallgatta, amikről édesanyja az egykor élt druida papnő beszélt
neki.
– Olyan események jönnek kicsim,
hogy nagy szükség lesz rád és a tudásodra, képességeidre.
– Tudásomra? – Jodie a fejét
ingatta – Nem tudok én semmit sem! Apa tudatlanságban tartott minket! Eddig
fogalmam nem volt semmiről sem!
– A véredben van, csak bízz az
ösztöneidben. Ha elbizonytalanodsz, Chris bácsikád segít neked. – Donna
átkarolva lánya vállát az oltárhoz vezette, közben a csuhás alakok félkörbe
rendeződtek mögöttük, de a mormogást egy pillanatra sem hagyták abba. Jodie
elég furcsán is érezte magát a monoton duruzsolástól.
Donna a kelyhet lánya felé
nyújtotta, amit Jodie bizalmatlanul méregetett.
– Ez mi? – kérdezte, közben azt
figyelte, ahogy anyja a kezébe vette a tőrt.
– Gyógynövények keveréke, amik
segítenek a tisztulásban, beindítani az erőd felszabadítását, hogy öntudatra
ébredj.
– És minek a kés?
Donna arcán halvány, megnyugtató
mosoly jelent meg.
– Mondtam, hogy ne aggódj, senki
nem fog bántani. Csak egy kis vágást kell ejtened a tenyereden, hogy gyorsabban
tisztuljon a véred.
Jodie fájdalmasan tanácstalan
volt. Millió gondolat tolongott a fejében, és ahogy agyalt, csak még több
kérdés merült fel benne, amik egyre jobban elbizonytalanították.
Tagadhatatlanul félt. Bízott az anyjában, de félt, hogy ez valami csapda, és az
anyja alakját, csak bizalma elnyeréséért használják ártani akaró erők.
Aztán olyan érzés fogta el, mintha
édesanyja egész lényével körbeölelte volna őt. Érezte a gondoskodását, a
szeretetét...
Döntött.
A kehelyért nyúlt és felbátorodva
kortyolt bele. Olyan volt az íze, mint azoknak a
gyógyfüvekből készült teáknak, amiket anyja még kicsi korában készített neki, ha
beteg volt. Egyre bátrabban itta ki a serleget, majd visszaadta anyjának és a
tőrért nyúlt.
Még soha nem vágtam meg magam
szándékosan! Mennyire erősen kell belenyomnom... – futott át az agyán. Markolta
a tőrt, tartotta a tenyerét, és csak nézte, de nem tudta, hogyan kezdjen bele.
– Pfú! Ó jajj – nyögte, lehunyta a
szemét, még az ajkait is összeszorította. Aztán ahogy azt a filmeken látta,
megmarkolta a tőr pengéjét, aztán kirántotta azt az ökléből. Fura volt éreznie,
ahogy a penge felhasította a bőrét, belevágott a húsába. Rögtön nyitotta is a
tenyerét, mert kíváncsi volt, milyen mély sebet sikerült ejtenie magán.
Az anyja csak egy halvány biztató
mosollyal jóváhagyóan bólintott, aztán hirtelen eltűnt minden.
A barlang, a csuhások és az
édesanyja is.
Mint a rugós bicska ülésbe
pattant, magaelé kapta a kezét, amit az imént megvágott.
Érezte a sebet, vérzett.
– Basszús! – sziszegte, s azonnal
éberré vált. Kipattant az ágyból, felkapta a széken heverő pólóját, abba
tekerte bele a kezét.
Nem volt álom! Nem álom volt! –
hajtogatta magában, miközben szinte szaladt a mosdóba bekötözni a sebét.
De akkor mi? Mi a fene volt ez? – A gondolatok és az elmúlt percek
emlékei cikáztak a fejében. Eszébe jutottak anyja szavai:
„Uralni fogod az anyagot,
irányítani tudod a rezgést, képes leszel más dimenziókba, világokba lépni.”
– Uralni fogom az anyagot? –
suttogta, miközben a kezét nézte. – Ez is anyag!
„A véredben van, csak bízz az
ösztöneidben.”
Hirtelen elhatározással
visszafejtette a kötést a sebről, s megmagyarázhatatlan gondolattól vezérelve,
összeszorította két tenyerét.
– Mit kéne most mondanom?
Egyáltalán kell valamit? Én azt akarom, hogy gyógyuljon be! Tűnjön el! –
Résnyire nyitotta, hogy megkukucskálja, történt-e változás. Semmi. Újra
összeszorította.
– A gondolat teremtő ereje... Nem
mindegy hogyan... Nincs! Nincs ott semmi! Nincs sebem! – motyogta, s közben
elképzelte, ahogyan összezáródik felhasított bőre és eltűnik a vágás. Újra
nyitotta összeszorított kezeit.
Sikerült!
– Wao! – szakadt fel belőle
ujjongva.
Ezzel egyidőben, Beto teste
megrándult, felnyüszített.
– Ó szegény! – Jodie együttérző
tekintettel nézte a láthatóan fájdalmaktól szenvedő állatot. Meg-megfeszültek
az izmai, hangosan zihált.
Rajta ugyan tudnék segíteni? – villant
át az agyán, lassú léptekkel, óvatosan közelítette meg Betot.
– Annyira segítenék, de nem tudom,
hogyan – suttogta a lány, végigsimítva a remegő testen.
Beto fekete csillogó szemeiben
rengeteg fájdalom volt, s mintha szinte megváltásért könyörgött volna, úgy
nézett rá.
– Szegénykém – Jodie tehetetlennek
érezte magát, amiért dühös volt magára. Épp most mondta el neki az anyja, hogy
milyen nagy hatalma van, és ő mégsem tud erről semmit. Nem tudja kezelni, ami
miatt félt is egyáltalán használni, kipróbálni.
Mi van, ha nagyobb bajt csinálok?
Mi van, ha nem segítek, hanem pont ártok a tudatlanságommal? – Leült az állat mellé, kitartóan simogatta.
– Hidd el Beto, úgy segítenék! –
szinte nyögte, majd ráborult a fájdalmaktól gyötrődő testre, és átölelte. Lehunyta
a szemét, egész lényét átjárta az együttérzés.
– Nem tudom, hogyan kell –
szipogta Jodie. – Talán ha legalább tudnám, hogy hogyan is néztél ki... Sok
helyen olvastam, hogy ilyenkor pontosan kéne vizualizálni.
Hosszú percekig tartotta magához
ölelve a szenvedő állatot, mikor aztán döntött.
Anyu azt mondta, ha tanácstalan
vagyok, akkor szóljak Chris bácsinak. – Felállt és ment, hogy felébreszti a tapasztalt rokont.
Öklével kitartóan verte a férfi
szobájának ajtaját.
Ahogy Chris ajtót nyitott és
meglátta unokahúga aggodalmas arcát, nem volt benne kétség, hogy a lány
segítségre szorul.
– Mi a baj Jodie?
– Beto. Nagyon rosszul van!
– Értem – fújta a férfi s már ment
is Jodie szobájába.
Leguggolt a remegő állat mellé,
két tenyerét végighúzta a testén. Érezte, hogy szinte hullámoztak az izmok,
már-már láthatóan olykor eldeformálódtak a csontok.
– Ez nagyon fájhat neki – állapította
meg Jodie, ahogy leguggolt a bácsikája mellé.
Chris olyan erőteret érzékelt a
lány közelében, amit eddig soha. Oldalra pillantva lopva figyelte egy darabig,
ahogy Jodie is simogatni kezdte az olykor rendellenes helyzetbe csavarodó
testet.
– Te rendben vagy? – kérdezte
váratlanul Chris, mire Jodie zavartan pislogva kapta fel a fejét. Hirtelen nem
tudta mit mondjon. Nem akarta ő titkolni, amit átélt nem is olyan rég - valószínűleg
nem álmában, hanem egy másik síkon -, csak most úgy gondolta Beto sokkal
fontosabb, mint ő. Barátjuk legyen túl ezen, aztán majd beszél a történtekről a
bácsikájával, de nem most.
– Persze, rendben. Csak úgy szeretnék
rajta segíteni és nem tudok – nyögte Jodie. – Zavarhatjuk ilyen késő éjjel a
dokit?
– Ebben biztos vagyok – bólintott
Chris. – Öltözök és hívom.
Jodie felpattant Beto mellől.
– Én is megyek!
– Rendben. Szólok a többieknek is.
A kamasz megtorpant, a torkát köszörülgette.
– És ha csak ketten mennénk? – kérdezte.
Chris megállt a
mozdulatban, kérdőn vonta fel a szemöldökét, ahogy a lány felé fordult. Nem az
lepte meg, hogy az apját ki akarta hagyni ebből, hanem az, hogy a bátyját is.
– Azt megértem, hogy apádat nem
igazán szeretnéd, hogy velünk jöjjön, de Tobias? Egyébként mindenképpen szólni
kell, hogy elmegyünk itthonról és hogy hová.
– A doki is érti Betot, nem? –
rántott zavartan a vállán Jodie.
– Biztos, hogy minden rendben,
Jodie? – ráncolta a homlokát Chris.
– Szerintem inkább siessünk –
biccentett a kamasz. – Én is öltözöm.
Chris unokahúgának szegezte tekintetét, mire Jodie megadóan hangosan fújta
ki a mélyre vett levegőt.
– Oké, van valami!
– Hallgatlak.
– Beszélni is fogok róla, de nem
most. Most Beto a fontos – adta meg magát kényszeredetten Jodie, mivel Chris
nem lépett el az útjából – A kocsiban beszélünk, rendben? Csak induljunk már!
Chris bár még hezitált, de
valahogy most sokkal érettebb kisugárzást érzett a fiatal lányon. Mintha nem is
a tőle megszokott kamasz lett volna. Semmi hiszti, semmi nyafogás, és látványos
pukkadás.
– Most olyan vagy, mint édesanyád
– csúszott ki Chris száján, ahogy Jodiet nézte.
Meg is bánta.
Megköszörülte a torkát majd fordult
és sietve ment először is hívni Dr. McKenziet, aztán öltözni és szólni a többieknek,
hogy mielőbb indulni tudjanak.
Philip a hívás után, azonnal
rohant a rendelőbe, hogy mindent előkészítsen, amire csak szükség lehet, mire
megérkeznek Betoval.
Chyntia és Greko szobája előtt
elhaladva, öklével zörgette meg az ajtót.
– Chyntia! Súlyos esetet hoznak! –
kiabálta s ment is tovább.
A fiatal nő a szemét dörzsölte,
hunyorgott, de kapkodva kezdett öltözni. Greko tanácstalanul tolta ülésbe a
testét, pislogva figyelte Chyntiát, aki tessék-lássék módon szedte rendbe
magát. Kócosra feküdt szőke haját gyors mozdulattal kusza kontyba fogta a hajgumival.
Pár perc múlva a doki és asszisztense
már a rendelőben készítették elő a műszereket az érkező beteg számára.
– Ennyire súlyos? – érdeklődött
Chyntia, miközben mindenféle beavatkozáshoz pakolta ki az eszközöket. Philip
ezzel egyidőben a műszereket kapcsolta és ellenőrizte.
– Mondhatni különleges eset –
hadarta a doki. Ismerve Greko és Chyntia kapcsolatát, tudta, hogy nagy
meglepetést nem fog okozni a nőnek, ha elmondja Beto állapotát és helyzetét,
csupán bővíti az ismereteit.
– Amikor először idehozták, nagyon
megviselt állapotban volt. Egy híd alatt találták összedrótozva. Hallottam a
gondolatát! Beszélt hozzám! Azt mondta, ő nem kutya!
– Tessék?
– Azt is mondta, hogy talán
változik, mert lehet nem végleges ez a formája.
Grekoban robbant a felismerés.
– „Az történt vele, ami velem is?!”
Chyntia megdermedt egy pillanatra
a mozdulatban.
– Kényszerített alakváltás! –
csúszott ki a száján.
– Tessék? – Philip is megállt, a
nő felé fordult. – Te tudod mi ez? Azt is mondta, hogy nem idevalósi, valami
kapun túli. Lázadt a diktátor apja ellen és ez lett a büntetése – hadarta el a
doki, amit anno elmesélt nekik Beto – Valami erős képességekkel rendelkező illető
csinálta ezt vele.
– „Kapun túli?! Betonak hívják? Akkor nem
véletlen a név egyezés! Ő Aldafen fia!” – Greko lázba jött a történet
hallatán. – „Akkor Gorman tette ezt vele, mint ahogy velem is!”
– Ismered? – Philip lepetten vonta
fel a szemöldökét, ahogy válla felett az izgatottan topogó nagymacskára nézett.
– „Igen. Sok gladiátor köszönhette neki az életét.” – magyarázta Greco
– „A lázadókat támogatta bentről. Ezek
szerint az apja rájött.”
Chyntianak eszébe jutott az az
ember, akit felkerestek Wasillal, amikor segíteni akartak Grekon.
– Tiziano! Calimero Tiziano!
Szólok Wasilnak! Talán ő tud rajta segíteni, hogy túlélje, ha sebészeti úton nem
piszkáltak bele úgy, mint Grekoba.
Greko néma, szomorú szemlélője
volt, ahogy a szeretett nő felhívta Wasilt és arra kérte, hogy minél előbb
hozza Clear Creekre Calimero Tizianot, akit anno együtt kerestek fel. Jelen
pillanatban a saját állapota és gondja nem foglalkoztatta. Betoért izgult,
azért a harcosért, akiben a kapun túl sokan bíztak, és reménykedtek.
A forródrót el is indult. Nem
kellett sok, hogy Calimero már Chidoziet hívja.
– Beto? – Chid arcára kiült a döbbenet,
hiszen Jared Norman tett róla, hogy mindenki halottnak higgye Aldafen egyetlen
fiát, akit látványosan megbüntetett, mert ellene fordult. – Biztos, hogy ő az?
És ha ez valami csapda?
– Kizárt! Az informátorokért
kezeskedem!
– Indulok!
Eközben Beto, Convelék kocsija hátsó
ülésén szenvedett, és fogalma nem volt, hányan várták őt, hogy megmentsék. Már
nem igazán tudott magán uralkodni, az egyre elviselhetetlenebb fájdalmaktól.
Jodie a karjaiban tartva igyekezett segíteni neki, ahogy csak tudott. Sajnos
még fogalma nem volt, hogyan is irányíthatná tudatosan azokat a képességeket,
amikről anyja beszélt. Közben ott zakatolt benne, hogy a bácsikáját kérdezze, ha
elbizonytalanodna.
Döntött.
– Chris bácsi!
– Igen?
– Hogyan tudok fájdalmat
csillapítani? Hogyan csináljam?
– Tessék? – Chris döbbenten nézett
a visszapillantón keresztül a kamaszra.
– Anya azt mondta téged
kérdezzelek!
– Mikor mondta?
– Nem mindegy? – fakadt ki Jodie –
Most nem ez a fontos! Segíts nekem, hogy mit kell tennem, mit kell, hogy
érezzek!
Chris rádöbbent, hogy milyen új energiákat
is érzékelt a kamasz közelében. Megtörtént! Felszabadultak benne is a
képességei!
– Lásd a fájdalmát.
– Lássam a fájdalmát? Azt meg hogyan?
– Képzeld el, mondjuk, hogy egy
gömb a fájdalma. Aztán egyre jobban zsugorítsd össze ezt a gömböt.
Jodie megértette, hogy valahogy
úgy kell tennie, mint amikor a kezén a vágás nyomát eltüntette. Lehunyta a
szemét, s fekete gomolygó viharfelhőnek látta a fájdalmat, amiből olykor
villámok csaptak ki. Először a villámokat nyomta el a tudatában. Érezte, hogy
ugyan az állat egész teste remeg, szinte hullámzik, de már nem rándult meg,
feszült bele görcsösen a nyilaló fájdalmakba. Aztán lassan világosította tudatával a
vészjósló felhőt, s Beto keserves szűkölése, fujtatásba szelídült.
Chris sűrűn nézett a visszapillantóba,
hogy figyelemmel kísérje unokahúga első próbálkozásait képessége használatára.
– Remekül csinálod! – biztatta a
kamaszt.
McKenziehez érve, a nagykapu már
nyitva várta őket. Sőt! A doktor az asszisztensével együtt hordággyal mentek
eléjük. Sietve emelték át Betot, s pillanatok alatt a műszerek megfigyelése alá
került.
– Pár óra, amíg ideér a segítség.
Vigyázunk rá! – biztatta Chyntia a láthatóan aggódó kamaszt.
– Szóval ez valami kényszerített alakváltás. Ahogy Beto
mondta, talán instabil ez a forma, mert számára nem ez a természetes. – McKenzie tanácstalanul vont
vállat – Ehhez viszont én nem értek. Fogalmam nincs, miben tudnék segíteni, maximum
csak a fájdalmát tudom csökkenteni, és figyelni az életfunkcióit.
Chris agyában lehetőségek
zakatoltak, miközben Jodiet figyelte, ahogy még mindig láthatóan
összpontosított, mint az úton a kocsiban, hogy Beto szenvedését enyhítse.
– Én nem tudok befolyásolni egy
alakváltást – ismerte be Philip. – Orvos vagyok nem valami mágus.
– Jodie?
A kamasz lepetten kapta fel a
fejét a nevére. Nagybátyja szemében egyértelmű volt a kérdés, amilyen
tekintettel nézett rá.
– Én? – kérdezte Jodie hitetlenkedve, elkerekedett szemekkel. A térdei remegtek, hiszen pillanatok alatt kamasz kora ellenére a
tapasztalt rokon benne látta az egyetlen megoldást.
– Képes vagy rá!
– Hogyan lennék én képes rá? – Jodie
szinte nyögte. – Ahhoz el kéne képzelnem, nem? Semmi pontos anatómiai ismeretem
nincs! Ha valamit rossz helyre képzelek, itt hal meg!
– Itt vagyunk mi is – biztatta őt
McKenzie, Chyntia felé lendítve a kezét. – Van ultrahang, folyamatosan tudjuk
figyelni, mi megy végbe benne. Tudlak irányítani!
– Csináljuk! – bólintott rá Chris,
meg sem várva Jodie válaszát. A kamasz vágott egy fájdalmas fintort,
megszorította az állat mancsát.
– Ne haragudj rám, Beto! Nem
akarok fájdalmat okozni neked, csak segíteni szeretnék! Ők értenek téged! Folyamatosan
mond, hogy mit érzel! Ők majd tolmácsolják nekem.
Beto fújtatva nézett a kamasz lány
szemébe, majd jelezve, hogy megértette őt és kész belevágni, erőtlenül
bólintott.
– Rendben – sóhajtott egy mélyet
Jodie – Vágjunk bele!
Az idő jelentéktelenné vált a kis
csapat számára.
Jodienak eddig fogalma nem volt,
hogy ilyen kimerítő és nehéz vizualizálni. Philip folyamatosan pásztázta
Beto testét az ultrahangos készülékkel, figyelme többfelé szakadt. Hol a
képernyőt nézte, hol a műszerek jelzéseit, olykor Chyntiának adott rövid
utasításokat.
Chris feszülten figyelte
unokahúgát, s igyekezett minél több energiát küldeni neki, hiszen pontosan
tudta mennyire kimerítő dolgot tesz most a kamasz.
Greko tehetetlen, külső szemlélőként
a sarokból figyelte a kis csapatot. Ő ismerte Betot, emlékezett rá. Arról is hallott, hogy a lázadó hercegnek nem kevés része volt abban, hogy súlyosan
sebesült gladiátorokat jutattak ki a vadállatok vermein keresztül a lázadókhoz,
hogy megmentsék őket a biztos haláltól.
A szívritmust jelző gép visítani
kezdett, az eddig szabálytalan vonalak egyenessé váltak.
Jodienak a lélegzete is elállt,
szeme teleszaladt könnyel.
– Nee! – nyögte, megszédült. Mielőtt
összerogyott volna, Chris tökéletes reflexel kapta a karjába az elgyengült
lányt.
Philip és Chyntia azonnal
megkezdték az újraélesztést.
– Ugye nem hal meg?! – potyogtak
Jodie könnyei, ahogy belekuporodott nagybátyja ölelésébe. Mérhetetlenül
erőtlennek érezte magát, laposakat pislogva szuszogott. Chris érezte, hogy a
lány egész testében remeg.
– Nem akartam megölni! Elrontottam
valamit? – sírta Jodie.
– Nem rontottál el semmit, kicsim!
– vigasztalta a tapasztalt farkas sámán. – Te mindent megpróbáltál! Anyukád
nagyon büszke lenne rád!
– Mire lenne büszke? Arra, hogy megöltem valakit?! – zokogta a
kamasz.
A harmadik próbálkozásra a műszer
újra ritmusos pittyegésbe kezdett, a kiegyenesedett vonal megugrott.
– Rendben! Visszahoztuk! – Philip
az ultrahangfejjel Beto testét pásztázta – Hát egy kissé össze van
kuszálódva...
Jodie elszántan tolta ki magát nagybátyja
kezeiből, hogy folytassa, amibe belefogott.
– Jodie! – Chris nem akarta tovább
terhelni és veszélybe sodorni unokahúgát. Nem engedte el a karját.
– Meg akarom menteni! – Jodie
lehámozta magáról a férfi kezét és visszalépett a vizsgálóasztal mellé. – Belefogtunk, nem hagyhatjuk cserben!
Chris
mögéje állt, hogy támogassa őt.
Chyntia futtában nézett a faliórára,
majd kissé reményvesztetten túlnézett az ablakon.
Már hajnalodott.
Azon zakatolt az agya, hogy ugyan
Wasilnak sikerült-e elérnie Tizianot, s ha igen, mikor és mennyi ideig tart
nekik Clear Creek-re érniük.
Egy örökkévalóságnak tűnt az
éjjel.
Jodie a továbbiakban a
kimerültségtől egyszer összeesett, és Betot kétszer kellett újraéleszteni.
Chris határozott tiltakozása
ellenére, Jodie mégis újra - a már felismerhetetlen formában lévő - Beto felé
hajolt, hogy tovább folytassa visszaalakulása támogatását. Anyja szavai
zakatoltak a fejében, hogy szükség van rá. Már olykor összekuszálódott előtte
az anyjával folytatott beszélgetése és a vizualizáció képei, mikor hirtelen
nagy csattanást hallott, huzatot érzett és minden elsötétült előtte. Chris újra
az ölébe kapta az eszméletét vesztett lányt, s elfordult vele az asztaltól,
átadva a helyet a tagadhatatlanul tapasztaltabb Chidozienak.
Chyntia szemei elkerekedtek a
váratlanul berobbanó ismeretlen láttán, de közben már Jodiet vette gondoskodó
ápolásba.
Ki ez? Hogy került ide? Ő nem
Tiziano! – pislogott olykor félre az idegent méregetve.
De aztán ahogy a magas szikár
férfi után Sarkis is belépett a helyiségbe szeme telefutott könnyel. A
megkönnyebbülés a remény könnyei voltak ezek. Már nem is érdekelte, hogy kit
hozott magával a férfi, csak az, hogy megérkezett és vele egy láthatóan
tapasztalt valaki.
– Wasil! – szakadt fel belőle, s az első ösztönös
reakcióként egy gyors öleléssel üdvözölte, aztán fordult is vissza a kamasz felé.
Sarkist Tiziano követte. Calimero
csak egy néma fejbólintással köszönt a helységben lévőknek, majd minden szó
nélkül hozzáfogott minden műszert lekapcsolni Betoról. McKenzie nem kérdezett,
csak tette, amit az ismeretlen. Levette a tapaszokat a formátlan testről aztán
hátrébb lépett, majd a továbbiakban ő is Jodiet vette ápolás alá.
Chidozie tenyere között tartotta a
formátlan eltorzult fejet miközben hol mormogva dünnyögött, hol torokhangon
különböző rezgéseket produkált. A test látványosan alakult át, egyre jobban
felvéve emberi formáját.
Greko dermedten figyelte mi
történik Betoval, miközben az járt a fejében, hogy talán rajta is tudna
segíteni ez az ember. Bárki is ő, de láthatóan bír annyi erővel, hatalommal és
tudással, mint Gorman, aki ezt tette velük.
Beto visszanyerte eredeti
formáját. Véresen, kimerülten, a fájdalmaktól meggyötörve kapkodta a levegőt.
Pislogott, hogy látását visszanyerje, csak alakokat látott. Ahogy
félrebicsaklott a feje, erőtlenül pillantott körbe. Nem mindenkit ismert azok
közül, akik körbevették. A távolba egy pillanatra látta, hogy a kamasz lány egy
ágyon eszméletlenül fekszik, mellette Convel és a doki. Valamivel odébb egy
szőke nő, egy ismeretlen férfivel, a sarokban egy nagymacska ült. Az ágya
mellett Chidozie állt felé hajolva, mögötte az idős Tiziano legfiatalabbik fia.
– Chid?! – suttogta a férfi nevét,
mert azt hitte csak álmodja, amit lát.
– Igen, hercegem?
Beto lassan de egyre biztosabban
vette a levegőt.
– Te hogy kerültél...
– Pihenj!
– Jodie?
– A kislány?
Beto egyszerre pislantott és
bólintott.
– Fantasztikus druida papnő a kora
ellenére, az biztos! – biccentett elismerően Chidozie. – Megmentette az életed!
– Ő hogy van?
– Kimerült, de jól van. Kipiheni
magát és rendben lesz. Te hogy vagy?
– Mint a mosott szar.
Chidozie megpaskolta a harcos
herceg vállát.
– Ha már így mondod neked is csak
egy kiadós pihenés kell.
– Nem pihenhetek. Azt sem tudom,
mi van a többiekkel – nyögte Beto, s már próbált volna félkönyékre támaszkodni,
de Calimero a vállára tette a kezét.
– Előbb meg kell erősödnöd! Pihenj
hercegem! Azzal, hogy életben vagy és odaát ezt nem tudják, olyan lépéselőnyben
vagyunk, ami felér egy győzelemmel.
Jodie is nyitogatta a szemeit a
gondos és szakszerű ellátásnak köszönhetően. Lassan, de biztosan nyerte vissza az erejét. Első gondolata a szenvedő barát
volt.
– Beto?
– Rendben van – bólintott Chris.
– Hol van? – Jodie már ült is volna
fel.
– Nyugi! Ne ugrálj! – A farkas
sámán gyengéden nyomta vissza unokahúgát az ágyra – Ő is pihen, te is tedd azt.
Ahogy Chid meghallotta, hogy Jodie
is észhez tért, odasétált hozzá.
– Gratulálok! Megmentetted az
életét.
Jodie elkerekedett szemekkel
pislogott az idegenre.
– Én? – kérdezte hitetlenkedve, majd a fejét rázta – Ez nem csak az én érdemem! A doki
többször is újraélesztette.
– Hogy túlélje, ahhoz te is kellettél.
Phyllis gondolatai Dechant körül
jártak, miközben a Menedékház recepciós pultjánál végezte mindennapi teendőit.
Próbálta elképzelni Robert Dechantet, ahogy Ginger mesélt róla. A határozott,
eltökélt és önfeláldozó embert, aki gondolkodás nélkül képes volt magában kárt
tenni egy másik ember biztonságáért. Ő eddig a férfinak csak a szánalmas, csendes,
magának való énjét látta.
Ki vagy te valójában Robert
Dechant? – töprengett magában, amit egy tíz év körüli gyerek zavart meg.
– Maga Blaine kisasszony?! –
szólította meg illedelmesen a túrafelszerelésbe öltözött fiú.
Phyllis akaratlanul elmosolyodott
a megszólításon.
– Az attól függ, hogy Phyllist
vagy Gingert keresed?
– Phyllis Blainet.
– Én vagyok Phyllis.
A fiú egy hanyagul
összehajtogatott, kissé már meggyűrt papírt vett elő a zsebéből.
– Ezt magának küldik – suttogta, s
tenyere alatt a pulton a fiatal nő felé csúsztatta azt.
– Kicsoda? – Phyllis a homlokát
ráncolva azonnal széthajtotta a papírt.
– Ochoa kutyája – hadarta
visszafojtott hangon a fiú, s már fordult is és siető léptekkel maga mögött
hagyta a menedékház recepciós pultját.
– Hé! Várj csak! – kiáltott utána
Phyllis, de az idegen fiú hátra sem nézett. Ahogy kilépett az ajtón, már
szaladt.
– A francba! – szívta a fogai
között Phyllis, s átfutotta a levelet.
„Nincs bajom, de rövid pórázon tartanak. Találtam bizonyítékokat Ochoa ellen!
Találkozzunk! Odaadom, hogy le tudd buktatni!
Éjjel tizenegykor ott leszek az elhagyott erdészháznál.”
Phyllis gyomra szinte remegett, az
erő kifutott a lábából, a kezéből. Hirtelen egy csomó alternatíva tódult a
fejében, amiből aztán káosz lett és tanácstalanságba zuhant. Végül döntött.
Megkereste Gingert.
Húga a konyhán segédkezett.
Phyllis csak a fejével intett neki úgy, hogy azt senki ne vegye észre. A fiatal
lány aztán siető léptekkel némán követte nővérét a szobájáig. Phyllis csak azután
szólalt meg, hogy becsukta maguk mögött az ajtót.
– Dechant írt!
– Dechant? – kerekedtek el Ginger
szemei. – Mikor? Mit?
Phyllis húga felé nyújtotta a
megviselt papírost.
– El ne menj! – vágta rá azonnal
Ginger, ahogy elolvasta – Ez csapda!
– Miért lenne csapda?
– Csak a hülye nem látja, Phyllis!
– Le lehetne buktatni törvényesen
Ochoát!
– Mivel? Gondolkozz már Phyllis!
– Ha találkozunk, akkor meg is
tudom szöktetni! Úgy, mint ott a motelnél!
– Legalább szóljunk Talannak!
– Minek? Ha ezt Talanra akarta
volna bízni, akkor azt írta volna bele. Biztos van rá oka, hogy Talant ki
akarja hagyni ebből. Akkor is kihagyta, amikor téged kihozott onnan! Azt
hazudta, hogy csak felmérni megy a terepet.
– Phyllis, ne menj oda! Egyedül
semmi esetre sem! Akkor veled megyek!
– Nem! Az ki van zárva! Te vagy az
én biztosítékom! Ha nem jönnék vissza, ha esetleg történne valami, te tudod,
hogy hová mentem. Akkor fogod a levelet és odaadod Cannonnak! – utasította
húgát határozottan Phyllis.
– Nem vagy normális! Már most
szólnod kellene legalább Cannonnak, ha már Talannak nem akarsz! – erősködött
Ginger.
– Elrontanának mindent!
– Phyllis!
– Bízz bennem, Ginger!
A fiatal kamasz vágott egy
fájdalmas fintort.
– Én a levélben nem bízom! Neked
sem kéne! Dechant nem levelezget! – szaladt ki Ginger száján az elég határozott
állítás.
– Ez nem levelezgetés! Csak így
tudott üzenni?! Olvastad, nem? Úgymond rövid pórázon tartják. Talán csak éjjel
tud kilógni.
– Dechant nem üzen! Dechant
megjelenik!
Phyllis elbizonytalanodott,
amilyennek most látta a húgát. Ginger olyan benyomást tett rá, mintha
mindenkitől jobban ismerte volna a férfit.
– Te honnan tudod ezt ilyen
biztosra?
– Csak gondolkozz, Phyllis! Te
olyannak ismerted meg, amíg itt volt, mint aki nyafog és boldog boldogtalantól
segítséget kér?
Pillanatnyi hallgatás után Phyllis
újabb érveket talált saját maga mellett.
– Most sem segítséget kért. Ide
akar adni valamit, ami lebuktathatja Ochoát, és ezt másképp nem tudja
megoldani.
Ginger makacsul összeszorított
ajkakkal dühösen szemezett nővérével. Legszívesebben ordított volna, hogy nem bírta
meggyőzni őt.
– Annyira buta vagy – fújta
mérgesen.
– És ezt pont te mondod, aki hasra
esik egy trófeagyűjtő focistától? – vágott vissza élesen Phyllis.
Ginger érezte, hogy elvörösödik.
Pár másodpercig csak hallgatott, millió gondolat tódult a fejébe, de a nagyképű
focista nem volt közötte. Már a nyelve hegyén volt, hogy visszavág valami csípős
megjegyzéssel, mint például: „Az a beképzelt majom fel sem ér Dechanttel!”
Végül aztán, inkább ajkába harapva
vett egy mély levegőt.
– Nem estem hasra tőle – mondta
csendesen, de határozottan, majd rövid gondolkodás után azért még hozzátette: –
Nem üti meg azt a szintet.
Phyllisben egy pillanatra
bennakadt a levegő, csodálkozva vonta fel a szemöldökét húga szavaira.
Határozottan azt sugallta a fiatal lány megjegyzése, mintha ki tudja milyen
összehasonlítási tapasztalata lenne.
Ginger vett egy nagy levegőt,
aztán megindult az ajtó felé.
– Szólj, ha indulsz – mondta, majd
a kezében lévő papírt az asztal mellett elhaladva rádobta. – De ezt, tuti nem
Dechant írta.
Phyllis nem nyújtotta túl hosszúra
a búcsúzkodást, amikor indulás előtt bekopogott húgához.
– Akkor mentem – mondta kurtán,
ahogy Ginger ajtót nyitott neki. – Ha két óra múlva sem jelentkezek, akkor
szólj Cannonnak.
Ginger bár bólintott, de szeméből
és arckifejezéséből sütött, hogy nagyon nem ért egyet a nővérével.
Phyllisnek még sokáig járt azon az
agya, hogy húga mennyire biztos volt benne, hogy nem Dechant írta a levelet.
„– Dechant nem üzen! Dechant
megjelenik!” – hallotta a fejében újra és újra Ginger határozott kijelentését,
miközben a sötét erdőben menetelt a megadott helyre. Látta maga előtt húga
tekintetét, amiben soha nem látott még ennyi magabiztosságot, mint most.
Az elhanyagolt régi erdészház
közelében, már kibiztosította fegyverét és szinte lopakodva haladt. Nem ment
azonnal a házhoz. Vagy kétszer lassan, figyelmesen körbejárta azt, aztán a
bejárattal szemben az egyik bokorban meghúzta magát. Sűrűn nézte az óráját,
fürkészte a sötétbe burkolódzó udvart.
Aztán végre mozgást látott. Az
alak éppen annyira óvatosan viselkedett, mint ő, amikor megérkezett. Lopakodva,
a terepet figyelve araszolt bokorról-bokorra. Olykor megállt egy-egy fa
törzséhez lapulva. Alkatra olyan volt, mint Dechant, bár a mozgását annyira nem
memorizálta, míg náluk volt a férfi, így egyértelműen nem is tudta eldönteni,
hogy ő az, vagy sem. A dzseki, viszont amit viselt, egyértelművé tette számára.
Arra emlékezett, amikor a cuccaiért mentek vissza, és az volt rajta akkor is,
amikor Talannal jött Gingert kiszabadítani Ochoa karmai közül. Fekete dokksapka
volt rajta, ami kicsit azért elbizonytalanította, de aztán eszébe jutott, hogy
anno sokat viselt ilyet.
Döntött.
Lövésre készen tartva a fegyverét,
óvatosan megindult a várakozó alak felé, szándékosan a háta mögül közelítette
meg.
A férfi vállai közé húzta nyakát,
kezeit a zsebébe süllyesztette.
Phyllis megtorpant, várt pár
másodpercig, újra és újra körbepillantott, majd határozottan a férfi mögé
lépett, aki abbahagyta ugyan a fázós topogást, de nem fordult felé.
Phyllis elbizonytalanodott, fentebb
emelte fegyverét, hogy támadás esetén azonnal lő.
– Dechant? – szólította meg a
férfit, aki mozdulatlan maradt. Phyllisben a pillanat tört része alatt tudatosult,
hogy húgának igaza volt.
Ez csapda! Ő nem Dechant!
– Cseszd meg! – sziszegte Phyllis,
de elsütni már nem volt ideje a puskát. Elsötétült előtte minden, eszméletlenül
terült el a nyirkos avarban.
– Hello Szivi! – duruzsolta Baker
széles vigyorral, majd homlokát ráncolva hangnemet váltott – Jó hogy meg nem
vártad, míg lelő! – okvetetlenkedett, miközben Ochoa a lábával megmozgatta a testet,
leellenőrizve ütése hatásosságát. Majd biztos, ami biztos alapon még pulzust is
nézett az eszméletlen nő nyakán.
– Kinyírtad? – érdeklődött Baker.
– Dehogy! Abban ugyan mi élvezet lenne? – horkant fel
Ochoa. – Bár tökmindegy. Így is úgy is kaja lesz belőle – rántott a vállán a
férfi.
Az arénába készültek. Marcus feje
tele volt annak az estének a hangjaival, amikor hallotta Veronica sikolyát a
halálhörgés után. Semmit nem látott, csak hallott, de az elég volt, hogy
bizonytalanság és aggodalom gyötörje. Félelem, hogy nem láthatja többet a
szeretett nőt, hiszen biztos volt abban, hogy nem hagyták megtorlás, de minimum
büntetés nélkül, hogy egy ágyas megölt egy gladiátort.
Gorgo látta rajta a feszültséget.
Barátian veregette meg a vállát.
– Hidd el, túl belevaló, hogy csak
úgy kivégezzék – próbálta vigasztalni, de szavai csak még szörnyűbb alternatívákat
ébresztettek fel a testőr fejében.
Aztán olyan történt, ami eddig még
soha, mióta Marcus a gladiátorok között harcolt. Maga Aldafen jelent meg a
küzdelem elindítása előtt. A katonák odébb lökdösték a gladiátorokat, hogy
középen helyet biztosítsanak a királynak. Aldafen mellett természetesen ott
állt elmaradhatatlan tanácsadója, Gorman.
– Nos, harcosaim! Különleges a mai
nap! Egészen más szabályok vonatkoznak a mai küzdelemre és egészen különleges a
tétje is.
Marcus gyomra
megmagyarázhatatlanul görcsbe ugrott. Volt egy olyan sejtése, hogy ez
összefüggésbe hozható Veronica tettével. Gorgo csak lopva nézett oldalra néha
az időközben barátjává vált kapun túli testőrre. Legszívesebben újra
megveregette volna a hátát, de nagyon is jól tudta, hogy Gorman előtt szinte
még gondolkodni sem volt szerencsés, nem még bármit is kimutatni.
– A minap, mint tudjátok, hiszen
ti is hallhattátok társatok haláltusáját, egy ágyas gyilkolt!
Marcusnak nagy önuralomra volt
szüksége, hogy ne essen Aldafennek öngyilkos vakmerőséggel. Összeszorított
fogakkal lehajtotta a fejét, úgy hallgatta a király kárörvendő hangvitelű
beszédét.
– Én azonnal kivégeztettem volna,
de társam adott egy nagyszerű ötletet nekem. Így úgy döntöttem, ha annyira
harcias a kis farkas szuka, hát védje meg magát az arénában!
Marcus ezekre a szavakra már
felkapta a fejét. Pontosan tudta, hogy Veronicának semmi esélye ennyi gladiátor
ellen. Elhatározta - ha ezzel a vesztébe is rohan -, ő ott kinn, az utolsó
csepp véréig védelmezni fogja a szeretett nőt.
– Vagy megölitek őt, vagy
megölitek egymást érte – folytatta Aldafen. – Akik
most itt vannak, mert kisorsolták őket a mai napra küzdelemre, azok közül
csakis egy maradhat. Aki viszont talpon marad, az viheti a farkas szukát és azt
csinál vele, amit akar. Megkapja, az övé lehet. – Nem csak Aldafen fürkészte a
gladiátorok reakcióját a bejelentésre, hanem Gorman is.
Marcus elszánt volt. Eltökélte
magában, hogy vagy együtt jönnek ki Veronicával az arénából, vagy együtt halnak
meg benn. Ez a nap egy új kezdet lesz nekik, vagy a vég. Nem fogja hagyni, hogy
bárki hozzáérjen, s ha úgy alakul, hogy ezt nem tudja véghez vinni, akkor ő sem
akar a szeretett nő nélkül élni.
– Mindenki megértette? – harsogta
diadalmasan Aldafen, miközben végignézett a küzdelembe induló gladiátorokon. Egy
pillanatra tekintete találkozott Marcuséval. Szinte égette a dühös indulat, a
makacs eltökéltség, ami a kapun túli testőr szeméből áradt.
Elégedett félmosolyra húzódott a
király ajka. Elérte, amit akart. Megforgatta a farkas lelkében a kést.
Amilyen színpadiasan bevonult, úgy
is távozott. Hangzavar lett a teremben ahogy Aldafen mögött bezáródott a nehéz
ajtó. Többféle indulat és érzelem fűtötte megjegyzés repkedett, elszabadultak
az indulatok.
Gorgo gondterhelten némán nézett
magaelé. Mindketten pontosan tudták, hogy az, ami az imént elhangzott kettejük
barátságának is a végét jelentette.
– Hát eljött ez is – motyogta az
orra alatt a hatalmas gladiátor. – Ölsz, vagy meghalsz.
– Sajnálom Gorgo – vett egy mély
lélegzetet Marcus. – Esküszöm, hogy te leszel az utolsó, akire a kardom
megemelem.
Gorgo pár másodpercig hallgatott,
mint aki valamilyen terven agyal, aztán váratlanul a kezét nyújtotta Marcus
felé.
– Erre én is megesküszöm!
A két férfi megszorította egymás
karját, tekintetükkel vettek egymástól fájdalmas búcsút, aztán indultak a
többiekkel az arénába.
Nem igazán tudta senki, hogy mi
fogja őket ott várni.
Veronica ugyanolyan harci
felszerelésben állt az küzdőtér közepén, mint a gladiátorok. Elszántan markolt
egy hosszabb tőrt és egy méretes kardot, amiket választhatott magának. Egyre
reménytelenebbül nézte az arénába érkező mindenfajta harcosokat, mindaddig,
amíg meg nem pillantotta Marcust. A másodpercnyi remény után, már nem tudta,
hogy örüljön, vagy sírjon. Annyi harcos tódult be, hogy semmi esélyt nem látott
kettejüknek. Ennek ellenére eltökélte magában, hogy nem adja fel.
Marcus, ahogy megpillantotta a
szeretett személyt fegyverrel a kezében, egészen másképp látta az
erőviszonyokat. Olyan erőt adott neki, hogy gondolkodás nélkül azonnal
lendítette a kardját, és egy tökéletesen kivitelezett mozdulatsor után három
gladiátor is a saját vérében, holtan terült el. Gorgo követte barátja példáját.
Az arénát olyan izgalom töltötte
be, s nem csupán a küzdőtéren, hanem a nézők között is, mint még soha. Aldafen,
így még nem látta a tömeget lelkesedni.
Rihona igyekezett felvenni a
közöny álarcát, uralkodott az érzésein. Rezzenéstelen kifejezéstelen arccal nézte
Veronica küzdelmét. Fontha ennyire nem vigyázott, egyszerűen képtelen volt
leplezni az érzéseit. A kezét tördelte, olykor felpattant, s kiengedve a
hangját biztatta a kapun túlról érkezett farkas nőstényt. Egyértelműen
látszott, hogy Marcus őt védelmezi. Sőt! Olykor Veronica is fedezte a testőrét.
Lassan, úgy harcoltak, akár egy összeszokott páros.
Gorgo ugyan látszólag nem
csatlakozott hozzájuk, de esküjéhez tartotta magát, így alaposan csökkentette
az ellenfelek számát.
Végül csak hárman maradtak.
Veronica szeme telefutott könnyel,
ahogy a két barát egymással szembe fordult. Pontosan tudta, hogy Gorgo mit tett
eddig értük az arénán kívül és most itt is. Veronica, a kezéből a földre
engedte kardját. Tisztában volt vele, hogy Marcusnak nincs más választása, ő
viszont képtelen volt eddigi tanítója ellen használni a fegyverét.
Annyi mindent mondott volna Marcus
a robosztus harcosnak. Marta a szívét a fájdalom, hiszen tagadhatatlanul Gorgo
az egyetlen barátja volt. Nem akart ő támadni elsőnek.
– Nincs harag – formálta a
szavakat némán Gorgo, ahogy látta a fájdalmat Marcus szemében. Gorgo bevállalta
az első csapást, s hogy kibillentse barátját a bizonytalanságból, szándékosan
sebet ejtett rajta, majd közelharcba vitte bele.
– Neked kell talpon maradnod, de
gyors legyen a kezed! – hadarta a küzdelem közepette, majd távolabb taszította a
farkast. Amikor újra összecsaptak, szándékosan szúrt mellé, épp csak
megsebesítve Marcust, miközben ő maga úgy fordult, hogy a farkas kardja mélyen
beléhatolt a testébe.
Veronika kezébe temetve arcát
zokogott, szinte egyszerre rogyott térdre a hatalmas harcossal.
Marcus légzése elnehezült, torkát
szorította a fájdalom, ahogy látta Gorgo szemei a semmibe meredtek, miközben mintha egy aligmosoly lett volna a barát ajkán.
– Vidd haza! Menjetek haza –
suttogta Gorgo majd lehunyta a szemét, és eldőlt a véres porban. Marcus könnyes szemmel tartotta a testet, tompítva a
földre érkezését, aztán lassan elengedte.
Annyi minden kavargott benne, hogy
szinte fel sem fogta, hogy sikerült! Együtt fogják elhagyni az arénát
Veronicával. Bár még nem tudta mi lesz majd ezek után, de ezt a napot, ezt a
véres küzdelmet túlélték! Ez akkor kezdett tudatosulni benne, amikor megérezte
a vállán a nő puha, bizonytalan érintését, aztán a könnyes arcát a vállán,
ahogy zokogva átölelte őt, és hozzábújt.
Fontha sírva tapsolt, s mint egy
kislány néha sikoltva ugrott fel.
Rato a bejáratnál nézte őket,
könnyeit egy gyors mozdulattal törölte mocskos ingjének ujjába. Ő ismerte
legjobban a gladiátorokat. A szeme előtt lett barát a két ellenfélből. Pontosan
tudta, hogy a kemény harcosnak mekkora szíve volt és, hogy most feláldozta
magát.
Együttérzően veregette meg Marcus
vállát, ahogy elhaladt mellette Veronicát ölelve. Aztán minden félelem nélkül
ment be az arénába a fiatal fiú, miközben már beengedték a tisztogató állatokat.
Elsőnek Gorgo mellé térdelt le és vette el a fegyvereit, ami még a páncélján volt.
Amíg ő ott foglalatoskodott, egy állat sem közelítette meg a testet.
Marcus még visszanézett, egy
utolsó búcsúként a barátjától. Látta, ahogy Rato oldalba csapja az egyik
állatot, s az azonnal a fogai közé kapva Gorgo testét, elrohant vele, mint egy féltett zsákmánnyal.
Szívébe belemart a fájdalom, hogy
így végzi be egy nemes lelkű harcos.
– Istenem! – zokogta Veronica,
ahogy látta az állatot elrohanni Gorgo testével. Marcus tenyerével eltakarta a
lány szemét, arcát maga felé fordította.
– Azt mondta vigyelek haza, hogy menjünk
haza. Esküszöm neked, hogy így lesz! – mondta eltökélten Marcus, Veronica
könnytől csillogó szemébe, miközben gyengéden tartotta a szeretett nő arcát a két
tenyere között.
%201.png)
