AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 17

Aldaruna nem szívesen fogadta el testvére meghívását. Rhuna a párja, pedig egyenesen ellenezte. Braton a fiúk semleges állásponton volt. Nem lázongott, csendben elfogadta apja döntését. A fiatal harcos nagyon jól tudta leplezni érzéseit és gondolatait. Bár ami Betoval történt, az mélyen érintette. Skyha soha nem is tagadta és titkolta mennyire ellenszenves neki apja fivére és udvartartása. Az anya egész úton csitította a felháborodásának hangot adó lányt.– Egy véres kezű diktátor! Akármennyire is a testvéred, én megvetem őt! – heveskedett Skyha.

– Osztom a véleményedet, de apádat is értsd meg! – Rhuna gyengéden fogta tenyere közé lánya kezeit. – Mindezek mellett kérlek, ne haragítsd magadra Aldafent. Mit volt képes tenni a saját fiával, ne feledd! – Az asszony csak futó pillantást vetett fiára. Pontosan tudta, hogy szavai mennyire fájtak a fiatal harcosnak. Beto és Braton olyanok voltak egymásnak, mint a testvérek. Rhuna jogosan félt attól, amit csak sejtett, hogy fia is benne lehet az ellenállásban. Rettegett még csak a gondolatától is, hogy hasonló sorsra jusson Braton is, mint Beto.

– Csitulj, húgom – morogta Braton. – Kolomppal nem lehet verebet fogni. A halálod nem hozza közelebb az ő vesztét.

– Ha tudnám, meghoznám ezt az áldozatot – csattant fel Skyha.

– Most már elég legyen! – mordult fel Aldaruna. – Maradj csendben, ha másról nem tudsz beszélni! Ha a fivérem ellenséget lát a családomban, akkor én is azzá válok a szemében és nem tudlak megvédeni benneteket.

– Azért kegyes hozzád, mert haszna van belőle – motyogta Breton, halvány gúnyos mosollyal a szája szegletében – Csak még most sem veszed észre.

– Braton!

– Nyugodj meg apám! Áthaladunk a kapun még csak gondolni sem fogok hasonlókra – biccentett a fiú, majd a jármű ablaka felé fordult és a lepusztult tájat kezdte nézni.

A hatalmas kapun túl, valóságos katonai sorfallal szegélyezett széles kövezett úton haladtak a főépület felé. Aldafen testőrségével ment fivére és családja elé. Elmaradhatatlan volt mellőle Gorman a maga félelmetes megjelenésével, no és a testőrsége.

Skyha közelebb húzódott az anyjához, belekarolt. Megjegyezte bátyja tanácsát, amit indulás előtt mondott neki, hogy csakis lányos csacskaságokon járjon az esze.

Aldafen a maga módján kívánta szórakoztatni testvérét és annak családját. Az arénában viadalt rendezett vendégei tiszteletére. Bár Rihona megemlítette neki, hogy talán mégsem egy fiatal lány szemének való a kíméletlen öldöklés, harc, de a vezér ezt figyelmen kívül hagyta.

Ahogy az aréna páholyában helyet foglaltak, Rhuna közelebb húzta magához lányát. Rihona, Skyha másik oldalán foglalt helyet.

– Senki nem ítél el azért, ha elfordítod a fejed. Tudom, nem szép látvány – mondta Rihona egy megértő mosolyt küldve a fiatal lány felé. Skyha csak heves bólogatással felelt az együttérző szavakra.

A férfiak a nők mögötti sorban foglaltak helyet. Braton határozottan célozta meg a húga mögötti széket, amit a lány egy halvány mosollyal köszönt meg. Biztonságérzetet adott neki, hogy bátyját ott tudhatta a közvetlen közelében.

Aldaruna, párja mögé ült, fivére pedig mellé. Gorman szolidan állt meg vezére mögött, mintha csak háttérbe húzódott volna. Fonta, mint minden ilyen alkalommal, úrnője hátánál állt. Zavartan és észrevétlenül pislogott olykor oldalra a harcos Bratonra.

Mennyire hasonlít Betora! Milyen szörnyű halála lehetett állatként, vadidegen helyen?! – zakatolt a szolgálólány fejében. Meg is feledkezett Gorman jelenlétéről, aki talán hallotta minden gondolatát.

A kűrt hangjára bevonultak a gladiátorok, és megkezdődtek a halálra menő küzdelmek, amiknek talán csak Aldafen tapsolt lelkesen. Az aréna tisztítására könnyed mozdulattal adta ki a parancsot, amire a mutáns fenevadak éhesen lepték el a harcteret a földön maradt halottakért és sebesültekért.

Skyha erősen szorította meg anyja karját, s bár erősnek akart látszani, gyakran hunyta le a szemét, hogy az embertelen eljárást ne lássa.

– És most! A harcok fénypontja! – állt fel ünnepélyesen Aldafen. – Gladiátoraim elitje! Válogatott harcosok!

A folyosóban ott várakozott a többi harcossal Dean is. Jared férfiasan veregette meg a vállát.

– Ne feledd! Nem lehetsz se gyenge, se irgalmas! Ölnöd kell, hogy élj! – Szavai szinte dörögtek, amire Dean csak katonásan bólintott.

Az eddig itt töltött hónapok alatt kemény harcos vált a magában bizonytalan fiatal őrzőből. A kerítés javítása, az állatok etetése és követése messze a múltban maradt. Ahogy ideérkezésekor nagyapja mondta neki, valóban erősödött és nőtt! Makacs lázadását feladta, fegyelmezett katona lett, akire a keresztapja is büszke lett volna. Sokszor járt az eszébe, hogy milyen kár, hogy most nem látják őt azok, akiket hátrahagyott, ahogy átlépett annak idején, a kapun. Belülről is érezte, hogy más lett. Igaz sok érzést most sem tudott megmagyarázni, de megtanulta a fegyelmezett türelmet, megtanult kivárni.

– Éld meg a holnapot! – mondta még Jared, ahogy vére után nézett, aki katonás léptekkel menetelt rendezett sorban a többiekkel az aréna felé.

Az egykori király bár tudta, hogy nehéz hetekkel a hátuk mögött, de tökéletes harcost nevelt az unokájából, mégis nap, mint nap aggódott érte.

A harcosok kiléptek a fényre az arénába. Ruházatuk merőben igényesebb volt, mint az előbbi gladiátoroké. A belépésük is látványosan megszervezett volt. Ezért itt soha nem történt a folyosón semmilyen atrocitás, akadályozás vagy késelés.

Álltak az aréna közepén, míg a harcos párokat ki nem sorsolta maga Aldafen egy agyagedényből.

Skyha szíve felgyorsult, ahogy meglátta Deant. Bár messziről nem volt benne biztos, hiszen ilyen távolságból a nyakán lévő rúnákat nem látta. De külsőre határozottan hasonlított arra a harcosra, akit álmaiban látott. Megszorította anyja karját.

– Nézd anya, ő pont úgy néz ki! – suttogta izgatottan.

– Tessék? Ki hogy néz ki?

– Mint az a harcos, akit mindig látok álmomban! Bár annak valamivel hosszabb, befont haja volt – magyarázta még mindig visszafogott hangon, kislányos izgatottsággal.

– Kicsim! Nem illik a gladiátorokat méregetni – szólt rá Rhuna.

– De ha egyszer olyan!

Braton leleményesen oldotta az egyre veszélyesebbé váló helyzetet. Előre hajolt húgához és kaján vigyorral az arcán, enyhe gúnnyal a hangjában jól hallhatóan mondta:

– Kérd el a nagybácsitól hugi, ha ennyire tetszik, hátha neked adja. Elég bika a fazon, hogy hasznát tudjuk venni a házak építésénél, meg a földeken.

Skyha vett egy nagy levegőt, szúrós tekintettel fivére felé fordult, hogy visszavág, de anyjuk gyengéden, észrevétlenül szorította meg a karját jelzésként, hogy fogja vissza magát. A fiatal lány végül kifújta a levegőt, vele együtt az indulatát is, majd visszafordult a harctér irányába. Bár szavaira vigyázott, de gondolatait hagyta szárnyalni. A gladiátor körül forogtak. S miközben azon izgult, hogy az ütközetek után talpon maradjon a harcos, sokszor kalandozott és merült el az álmaiból felidézett képek között.

Gorman pedig mint egy ragadozó a prédáját ki is szúrta a fiatal lány gondolatait.

...

„– Ha belegondolok, hogy meghalni jöttem át, és itt találtam meg az életem értelmét.

– Tudtam, hogy jönni fogsz. Vártam rád!

– Kis boszorkám!

– Nem vagyok boszorkány! Csak látom a jövőt.

– És mit látsz? Győzni fogunk?

– De olyanokat fogsz elveszíteni közben, akik közel állnak hozzád.

– Elveszítelek téged?

– Nem. Engem nem veszítesz el soha!

– Elhozom a békét! Rend lesz és nyugalom! Esküszöm neked! Nem kell majd senkinek félnie!

– Tudom, hogy így lesz! Neked ez a sorsod! Én pedig mindvégig, és még azon túl is melletted leszek!

– Szeretlek!

– Szeretlek! „

...

Bepillantva azokba, lassan belehajolt Aldafen nyakába és a fülébe súgta:

– Beszélnünk kell Királyom!

– Majd a vendégség után, Gorman – mordult fel a vezér.

– Most kell beszélnünk!

Aldafen komor tekintettel fordult tanácsadója felé, aki szavait egy határozott bólintással erősített meg. A király egy türelmetlen sóhajjal állt fel, elnézést kérőn biccentett testvére felé.

– Államügyek. Gyors leszek.

Azzal Gorman és Aldafen hallótávolságon kívül vonultak.

– Az ígéretes gladiátorod, Wicklund unokája veszélyt jelenthet!

– Te magad mondtad, letapogattad a tudatát és egy lúzer, aki azt sem tudta ki az igazi nagyapja – okvetetlenkedett Aldafen.

– Ez talán így is van, vagyis volt. Akkor! De valami nincs rendben! Tudtad, hogy az unokahúgod egy látó?

– Tessék?

– Így van! Ő megálmodta a fiú jövőjét. Láttam! A fiú lehet, hogy semmit nem tud az őseiről, a vérvonaláról, de talán nem kéne megvárni, míg öntudatra ébred.

– Egy áruló unokája! Mit árthat? Nem a király vérvonala. Jared Norman halott! Te magad azonosítottad akkor, amikor Wicklund megölte.

– Porszem van a kerekekben királyom! – vitatkozott a tanácsadó. – Igen, a fiú nem tud semmit, átnéztem, tiszta. Akkor viszont Wicklund a hunyó! Vele nincs rendben valami. Mélyen titkol valamit!

– Derítsd ki! Valóban tartanunk kell-e attól, hogy ki is ez a fiú? És alaposabban nézz utána Wicklundnak is!

– Mutasd be a fiút a fivéred családjának – mondta rövid gondolkodás után Gorman.

– Miért tenném? – A király homloka mérges ráncba szaladt.

– Hogy megbizonyosodjam róla, hogy az unokahúgod róla, vele látta-e azt a jövőt, amit.

Aldafen megadóan legyintett.

– Legyen! Ha állva marad ma is, kísérjétek elénk.

Gorman bólintott, s már indult is intézkedni.

Dean csapzottan, véresen, és kimerülve érkezett vissza a folyosón át a csarnokba, ahol nagyapjától épp csak megkapta az elismerő vállveregetést, egy katona lépett hozzá.

– Szedd magad rendbe! A király be akar mutatni a vendégeinek – pattogtak a szavai.

Jared és Dean tekintete találkozott. A határozott parancsot hallva vegyes érzelmek csaptak fel bennük. Dean szimplán meglepődött, Jared viszont aggódott. Eddig ilyenre nem volt példa!

– Ne sokat beszélj! – adta a kurta, de határozott tanácsot unokájának. – A tudatodat pedig tisztítsd ki, ahogy tanultuk. Üres legyen a fejed!

– Úgy lesz – bólintott Dean, aztán indult rendbe szedni magát.

Miután lemosta arcáról, kezeiről a vért és ruhát váltott, az érte küldött őr után fegyelmezetten menetelt a Király és vendégei felé.

Skyha szíve a torkában dobogott, ahogy látta közeledni az álmaiból már ismert harcost.

– Had mutassam be gladiátoraim egyik legjobbját! – kezdte ünnepélyesen Aldafen, kezét a közeledők felé lendítve. – A kapun túlról érkezett az Akadémiára.

Dean szeme azonnal megakadt a törékeny, hosszú sötét hajú lányon.

Egy ilyen gonosz embernek, hogyan lehet ilyen gyönyörű rokona? – tudatát betöltötte a lány. Elfeledkezett tanítója intelméről, hogy ürítse ki a fejét. Egyszerűen képtelen volt rá. Szívét egyre hangosabban hallotta, ahogy közeledett a vendégek felé. A két fiatal nem engedte egymás tekintetét. Skyha szinte áhítattal és csodálattal nézett fel a robosztus harcosra. Álmaiban újra és újra megjelenő harcos, most ott állt előtte hús-vér valójában. Őt nézte, és olyat látott a tekintetében, mint még soha senkiében. Lábai elgyengültek tőle, a térdei remegtek. Ahogy Dean eléjük ért, már a rúnákat is láthatta a nyakán.

Hát mégis létezik! Ő az! – Skyha a felismerés gondolata mellé hallhatóan nagyot sóhajtott, remegve, lassan engedve ki a levegőt.

Deanben ez alatt benn akadtak a szavak, csak a lány szemeit nézte.

Mint két fekete csillogó gyémánt. Gyönyörű! – állapította meg, remegő mellkassal vett egy nagy levegőt.

Gorman pedig csak annyit tudott meg a két fiatal tudatából, hogy több mint mély benyomást tettek egymásra.

Rihona halvány észrevétlen mosollyal nyugtázta a pillanatot. Tekintete elidőzött a gladiátoron, ahogy nézte a lányt. A szemében ugyanazt az őszinte tüzet látta, mint a hatalmas királyéban, amikor a börtönben lebuktak előtte. Ez a fény árulta el a királyt előtte, ahogy a számára legfontosabb nőre nézett.

Hát ennyire tud szeretni és kötődni egy Giant! – villant át Rihona agyán, egy sóhaj kíséretében.

Hogy gondolatai és emlékei nem tették akaratlanul árulóvá, az annak volt köszönhető, hogy az erős mentális erővel bíró Gorman, a fiatalok tudatát kutatta, mindenki másét figyelmen kívül hagyva.

Az idős sámán makacsul összeszorított ajkakkal hallgatta lányai kérlelését, miközben kényelmes félülésben piszkálgatta kézfején a branülrögzítő tapaszt.

Richard Cannon türelmesen ácsorgott az ágy végénél. Arra várt, hogy Shikoba végre meggondolja magát és feljelentést tesz Dechant ellen.

– Anya! Az az ember meg akart téged ölni! – erősködött Tobenna.

– Nem is ember! – szúrta közbe Adaoha, amire húga szúrósan pillantott rá.

– Nem. Nem akart – ingatta a fejét az asszony. – Gyógyítottam.

– Majdnem meghaltál!

– A munkámmal jár – rántott a vállán Shikoba.

Cannon úgy döntött, finoman, de segít jobb belátásra bírni a sámánt.

– Asszonyom – szólalt meg a torkát köszörülgetve, csendes, higgadt hangon. – Dechant veszélyes. Igaza van a lányainak. Nincs előítéletem az alakváltókkal szemben, ezt maga is jól tudja. Robert Dechant viszont roppant veszélyes és kiszámíthatatlan.

– Nem akart nekem ártani. Amit tett a kezelés része volt – makacskodott az idős asszony. – Én mondtam neki, hogy ezt kell tennie. Annak idején én kötöttem meg az erejét, most csak visszaadtam.

– Igen, visszaadtad. A bökkenő csak ott van, hogy hirtelen olyan erővel és ösztönökkel rendelkezik, amiket nem tanult meg kezelni. Anya, én megértelek téged, de te is értsd meg, hogy a feljelentéssel tulajdonképpen őt is megvéded saját magától! – Adaoha más nézőpontból próbálta meggyőzni anyját.

– Gondoljon másra is asszonyom. Innentől bárkit megtámadhat – Cannon is elindult érvelni azon a szálon, amit a fiatal sámán kezdett el.

– Nem fog ártatlan embert ölni – jelentette ki határozottan Shikoba.

– Anya! Azért mert azt állította, hogy Ochoa elrabolta Gingert Blainet és ő ki akarja szabadítani? Elhitted, amit mondott? Dechant az ő embere!

– Nem a szavainak hittem, lányom! Az győzött meg, amit a szemében láttam!

– Állj! – Cannon fentebb emelte a hangját. – Mi az, hogy Ochoa elrabolta Ginger Blainet? Phyllis nem tett bejelentést.

Shikoba hitetlenkedve mérte végig a serifet.

– Persze, hogy nem! Olyanról még nem hallott, hogy megfenyegetik az elrablók az áldozat hozzátartozóit, hogy ne szóljanak a rendőrségnek?

– De mégis megteszik! És ez a helyes!

– Ugyan Richard – ingatta a fejét az asszony –, maga is tudja, hogy Ochoa és az alakváltók egészen más lapra tartoznak.

– Ochoa emberrablást követett el, amit a törvény büntet! Ezzel meg is lehetett volna szorongatni Ochoát!

Mike illedelmesen kopogott ugyan a kórterem ajtaján, mielőtt benyitott volna, de azt már nem várta meg, hogy bárki is erre engedélyt adjon. Láthatóan nem jó hírrel érkezett és nem tűrt halasztást.

– Főnök, jönnie kell.

– Mi történt?

A beosztott tanácstalanul nézett körbe a jelenlévőkön, mire Cannon beleegyező bólintására folytatta.

– Gyilkosság történt. A szállón találták Ray Humiston fej nélküli holtestét.

– Na, ugye! – csattant fel Tobenna.

Shikoba a hír hallatára büszkén húzta ki magát.

– Mondtam, hogy nem fog ártatlant bántani.

– Anya! Hiszen megölt valakit!

– De nem ártatlant! – vágott vissza az asszony.

Cannon most nem tudott vitatkozni a sámánnal. Inkább nem szólt semmit, mert nem lett volna a pozíciójára nézve etikus állást foglalnia. Bár ebben az esetben egyetértett Shikobával.

– Nincs meg a feje, akkor azt bizonyára Dechant tehette – állapította meg Adaoha.

– Bizonyára – bólintott büszke egyetértéssel Shikoba. – Humiston pedig Ochoa embere. Vagyis Dechant igazat mondott! Ment kiszabadítani a lányt!

– Beszélnünk kell a Blaine lányokkal – szögezte le Cannon. – Meg kell erősíteniük az emberrablást. Akkor legalább Ochoát is elcsíphetjük. Viszont Humiston meggyilkolásáért Dechantra ki kell adni a körözést.

Jaliyah gondolatai nagyapja megmentője körül forogtak, miközben szorgalmasan takarított a kis kunyhóban. Ordított róla, hogy agyal, amit nem is tudott elrejteni a tapasztalt sámán elől. Homero, halvány mosollyal az arcán, fürkésző tekintettel követte unokáját, ahogy tett-vett a helyiségben.

– Merre jársz? – kérdezte, amivel kizökkentette Jalit a gondolataiból. A lány csak a vállát vonogatta. Nem igazán tudta, hol is kezdjen bele, annyi felé járt az esze.

– Fura ez a Gary Wyant – mondta ki végül Jaliyah.

– Miért?

– Nem tudom – rántott a vállán a lány. – A múltkor, amikor bementem McNulty boltjába, már az ajtóban megéreztem Judah farkasát, Adahyt. Viszont Judah Wyomingen van. És azon az estén is éreztem Adahyt, amikor jöttünk... – Jali tanácstalanul tárta szét a karját. – Valami nem stimmel ezzel az emberrel. Mind a kétszer ő volt ott, amikor Adahyt éreztem. Miért? Furcsán érzem magam a közelében! Miért? – fakadt ki magából az őrző.

– Nem rossz ember – dünnyögte Homero, védelmébe véve megmentőjét. – Váltottunk pár szót. Indiánok között nőtt fel, és nem csak úgy mondhatta. Az biztos, hogy van egyfajta kisugárzása, mert ezt én is éreztem. Meg hallottam dobolni is.

– Hallottad dobolni?

– Igen! Pont az előtt, hogy figyelmetlenül belesétáltam a verembe. Hallottam, ahogy dobolt és énekelt.

Jaliyah csodálkozva vonta fel a szemöldökét.

– Igen? És mit énekelt?

– Lakota lullabyt.

Jaliyah mozdulatai lelassultak, elmerengve nézett a semmibe, szeme fátyolos lett.

– Én azt anyától tanultam – suttogta, szinte csak magának.

– Tudod kicsim, ahogy a szemébe néztem, ilyen fényt az öreg, tapasztalt, nagy hatalmú sámánok tekintetében láttam.

– Szégyellem magam – mondta nagyot sóhajtva Jali, kínosan húzta félre a száját. – Segített neked én meg azonnal nekiestem.

– Anyád ugyanezt tette apáddal – mondta huntuc mosollyal az öreg.

– Tessék?

– Emlékszel? Meséltem, hogy gyógyítani voltam egy zavarodott farkast és megsérültem.

– Igen.

– Nahát, apád leápolta a sebeimet és hazakísért. Anyád ahogy kinyitta az ajtót és meglátott sebesülten, valami hasonló módon esett neki apádnak – mesélte jókedvűen az öreg.

– Szóval ezért nevettetek ki mind a ketten – bólogatott Jali zavart mosollyal.

Csend borította be a szobát. Mindketten elkalandoztak az emlékeik és a gondolataik között. Jali azon töprengett, hogyan tehetné jóvá meggondolatlan viselkedését.

Az öreg indián sokáig csak hunyorogva a semmibe révedt, majd lassan felállt és a nagy faragott ládához sétált, ami a sok-sok régi emlékhez fűződő kincseket őrizte. Felnyitotta a tetejét és elgondolkodva lassan elkezdett kiszedegetni belőle ezt-azt. Sokáig tartotta a kezébe a tollakkal díszített kalapot, aminek a belsejébe bele volt írva: ADAHY

– Azt hiszem, bocsánatot kéne kérnem tőle – törte meg a csendet Jaliyah, nagyapja felé fordult. Lefagyott a mozdulatban, ahogy az öreg kezében megpillantotta a kalapot. Azonnal eszébe jutott, amikor a tábortűz előtt abban kutatva talált magának ruhát. Lassan nagyapja mellé sétált.

– Ez az övé volt – mondta az öreg csendesen, ujjai között forgatva a régi kiegészítőt.

– Kié?

– Adahyé – sóhajtotta Homero. – Akiről meséltem neked.

Jaliyah hirtelen elhatározással döntött.

– Én most elmegyek – jelentette ki.

– Hová?

– Megnyugtatom a lelkiismeretemet. Azt mondtad, ott dolgozik Talan házánál?

– Mit akarsz tenni?

– Bocsánatot kérek – fújta Jali széttárva kezeit. – Rettenetesen bánt, ahogy viselkedtem.

Mielőtt az öreg bármit is mondhatott volna, a fiatal őrző, már kinn is volt. Eleinte csak nyújtott léptekkel szedte a lábát, aztán néha már szaladt. Meghatározhatatlan érzések öntötték el, ahogy futott. Mintha csak hajtotta volna valami. Ismeretlen képek villantak a szeme elé úgy, mintha a résztvevője lett volna.

...

Futkosó, menekülő indiánok, akik között katonák válogatás nélkül ütötték és ölték az embereket...

– Adahy! Adahy! Owle! – hallotta a saját hangját

A kaotikus helyzet homályában látott két alakot a földön. Az egyik súlyos sebből vérezve feküdt a másik karjában.

– Neeeee! – fájdalmas veszteséget érezve megindult feléjük.

– Orenda! Fuss! – kiáltotta az, aki a mozdulatlan testet tartotta.

...

Jali mellkasába belemart a fájdalom, s maga sem tudta miért, feltört belőle a zokogás.

Sírva futott, miközben a könnyeit törölgette az arcáról.

Újabb, még gyötrőbb érzések lettek rajta úrrá. A féltés, a kétségbeesés a félelem, miközben újabb pillanatképek jöttek.

...

Futott, szinte vakon, magához ölelve egy síró gyermeket, aki az övé volt! Hirtelen elévágott egy lovas.

...

Megtorpant, a levegőt kapkodta. Próbálta rendezni kavargó felkorbácsolt érzéseit. Igyekezett visszatérni a jelen valóságához. Körbenézett, tájékozódott, hogy hol tarthat.

Már a vízesésnél volt. Lassította szapora légzését, letörölte arcáról a könnyeket, aztán megindult a készülő ház felé, tekintetével a férfit kereste. Elhaladt a lakókocsi mellett, amiből kiáradt a készülő étel ínycsiklandó illata.

Akkor valahol a közelben lehet – állapította meg Jali. Így is volt. Pár lépés után megpillantotta az egyik kis leágazó pataknál foglalatoskodni. Csupasz felsőtesttel hol leguggolt, hol a víz fölé hajolt. Most az elmaradhatatlan sapkát sem viselte.

Jali megindult felé.

Victor néhány ruháját áztatta a vízben, miközben saját magára is tenyeréből meregette a vizet. A nyakára, a hátára locsolta, átsimított többször is a haját, csupasz felsőtestét. Úgy elmerült tevékenységében, hogy észre sem vette hívatlan vendégét, aki elbizonytalanodva állt valamivel mögötte.

A férfit jóleső érzés öntötte el, amitől megállt a mozdulatban. Fürdőzött az érzésben, amit akkor érzett utoljára, amikor Orenda még mellette volt. Aztán keserédesen szorította torkát az emlékezés.

– Szép napot! – szólította meg Jali zavartan köszörülgetve a torkát.

Victor minden izmában megfeszülve pördült meg.

A két ember szinte lefagyva állt egymással szemben.

Jalit először a férfi egész mellkasát betöltő tetoválás döbbentette le, majd az arcvonásai. Most egészen jól láthatta, hogy nem volt rajta a sildes sapka, ami takarja, és a haja is vizesen ki volt simítva az arcából.

Victor pár másodperc után felkapta a földről elmaradhatatlan álcáját - a sapkát -, gyorsan feltette és az arcába húzta.

Jali még mindig döbbent arckifejezéssel meredt a hihetetlen életszerű és részletesen kidolgozott tetoválásra. Összecsaptak benne a gondolatok.

Ez a farkas! Ez olyan, mint Adahy! Még a seb is ott van a szeménél! – a felismeréstől felgyorsult a légzése.

– Wao! – szakadt fel belőle.

Victor zavartan nyúlt az egyik ingért, amit az előbb mosott ki. Szégyenlősen lehajtott fejjel vette magára.

– Gyönyörű a tetoválása – hadarta Jali, miközben legszívesebben egy csomó kérdést szegezett volna a férfinek.

Victornak fogalma nem volt, mit is mondjon, csak sután rántott a vállán.

– Egy ismerősöm munkája – motyogta.

– Minden elismerésem!

– Majd átadom – biccentett Victor, s elkezdte összeszedni a holmiját. – Mi járatban erre?

Jali elfelejtett azonnal válaszolni, annyira elmerült a gondolataiban a férfit figyelve.

– Magához jöttem – kezdte zavartan a fiatal őrző.

Victor nem indult el azonnal a lakókocsi felé. Hezitált. A kis csapáson haladva közvetlen a fiatal nő mellett kellett volna elhaladnia. Nem volt benne biztos, hogy megengedheti-e azt a közelséget. Ugyan már látta farkasa szemével alakot váltani a lányt, de érezte rajta, hogy több mint egy szimpla alakváltó.

Jaliban ott csengtek nagyapja szavai:

”Az biztos, hogy van egyfajta kisugárzása, mert ezt én is éreztem.”

Victor még mindig csak állt, kezében a ruháival, és mindenfelé tekingetve, csak néha pillantott a lányra.

Miért érzem azt a közelében, amit Orendánál? Miért néz ki pont úgy, mint ő? – zakatolt a fejében.

– Hozzám? Miért? Miben segíthetek? – hadarta el a semmitmondó kérdéseket, miközben egészen mást tett volna fel.

– Köszönöm, nincs szükségem segítségre – rázta a fejét Jali. – Csak bocsánatot szerettem volna kérni a múltkori viselkedésemért. Olyan gyorsan elszaladt és engem meg rettenetesen bántott, ahogy hirtelen magának estem.

– Nem történt semmi – rántott a vállán Victor. Végül döntött és megindult, de nem a csapáson. Belegázolt inkább a növényzetbe, hogy ne kelljen közvetlenül elmennie a lány mellett.

Mi ez? Most komolyan nagy ívben kikerül? – Jali döbbenten követte tekintetével a férfit, majd megindult utána.

– Megígérem, hogy nem verekszem többet – szaladt ki a fiatal őrző száján, egy kis szarkasztikus éllel. Volt benne szándékosság, utalni akart arra, hogy a férfi inkább az aljnövényzetbe gázolva kikerülte őt.

Viktor megérezte az utalást, amire halvány, alig észrevehető félmosollyal reagált.

– Nem félek – motyogta, s inkább elfordította a fejét, nehogy a nő kiszúrja, hogy majdnem elnevette magát.

– Nem? Pedig jó nagy ívben kikerült – Jali száján csak kiszaladt a nyílt csípős megjegyzés.

– Nem akartam, hogy vizes legyen.

– Értem.

A lakókocsi mellett megállva újra zavart csend ült közéjük. Mindketten rengeteg kérdést szerettek volna feltenni a másiknak, de nem voltak benne biztosak, hogy helyes lenne-e.

Victorban ott villogott a vészcsengő, hogy meg kell őriznie az inkognitóját. Így bármennyire is volt kíváncsi a fiatal lányra, hiába akart többet megtudni a közelében feltörő érzésekről, ki kellett hátrálnia az ismerkedés lehetőségéből.

Rossz időben vagyunk, rossz helyen – konstatálta magában a megcsonkított alakváltó.

Menj el! Szépen kérlek, menj el! – hajtogatta magában Victor.

Jaliyah torka összeszorult, megmagyarázhatatlanul a földbe gyökereztek a lábai, nem akart indulni. Okokat keresett, hogy maradjon, témát, hogy tovább beszélhessen a férfival. Fájt elmennie.

Újabb látomás úszott be a tudatába, ami ijesztően összemosódott a jelennel.

...

Ő állt előtte, de annyira más volt, hogy nem volt szakálla, a haja hosszabb volt és egészen más ruhát viselt.

Fájdalmasan néztek egymás szemébe.

– Indulj! Menjetek! – mondta határozottan, szinte parancsolva a férfi, miközben úgy érezte megszakad a szíve.

– Látlak még?

...

Az járt a fejében, mint ott, akkor, hogy talán most látja a szeretett személyt utoljára. Szeme fátyolos lett az újra rátörő érzésektől.

– Látlak még? – csúszott ki a száján, ami a képzelet és a valóság határán a fejében zakatolt.

Victort egy pillanatra nem csak a kérdés döbbentette le, hanem az is, amit a fiatal őrző szemében látott, ahogy nézett rá. Elborították az emlékek, képtelen volt válaszolni.

Hosszú másodpercekig csak néztek egymás szemébe.

Aztán győzött a józan ész.

– Tessék? – kérdezte, mint aki nem hallott jól.

– Bocsánat! – hadarta Jaliyah, hirtelen nem tudta hogyan magyarázhatná ki a helyzetet. – Nem akartam bizalmaskodni! Nem is magának szólt! Tudnia kell, hogy félvér vagyok, egy őrző.

Istenem! Lehet fogalma nincs, hogy miről beszélek! Na, most tuti azt gondolja rólam, hogy egy flúgos liba vagyok! – korholta közben magát.

 – Semmi gond, megértem.

Mindkettőjüknek csak másodpercnyi késéssel jutott el a tudatáig, hogy ez a három szó mit is jelentett.

Tudja, mi az a félvér őrző? – döbbent meg Jali.

Elszóltam magam! – Victor összeszorított fogakkal elfordította a fejét. Most inkább leharapta volna a nyelvét.

– Megérti? – kérdezte puhatolózva Jali.

– Igen – hadarta zavartan a férfi. – Az öreg mondta, hogy ő sámán. Gondolom ez is olyan sámános dolog.

– Igen, az – fújta Jaliyah, majd vett egy nagy levegőt. – Nem is zavarom tovább. Még egyszer ne haragudjon a hevességemért. És köszönöm, hogy segített a nagyapámnak.

– Semmi gond. Nem haragszom. Megértem. Nincs mit megköszönnie. Bármikor szívesen segítek – darálta le egyszuszra Victor.

Jali sután intett, miközben pár lépést hátrált, majd fordult és eloldalgott.

Victor felkavart érzelmekkel sokáig követte a tekintetével a távolodó, váratlan vendégét.

– Rossz időben, rossz helyen – motyogta félhangosan.

Dean, ha nem az arénában volt, akkor keményen edzett. Annyira elszánt volt, hogy sokszor már nagyapjának sem kellett felette állnia. Önszántából végezte az izzasztó, de erősítő gyakorlatokat. Többször végiggyakorolta a védekező és támadó mozdulatsorokat.

Előtte lebegett, hogy Jared nem zárkózott el, hogy beavassa dolgokba, csupán azt a feltételt szabta, hogy lássa rajta, hogy megérett a tudásra. Ezért is gyakorolt szorgalmasan és kitartóan.

Miközben hihetetlen gyorsasággal és vehemens lendülettel mozgott a nehéz fegyverrel a kezében, agyában minduntalan az a lány járt.

Hogy lehet valaki ennyire gyönyörű? Az a fiatal férfi, aki mellette állt vajon kije lehetett? A társa, vagy a fivére? Nagy esélyem van rá, hogy soha nem fogom látni. Milyen kár! – Megállt, lassan leengedte a szablyát.

– Csak nem szerelmes az ifjú titánunk? – szólalt meg mögötte Gorman, aki már egy ideje őt figyelte.

Dean nem felelt. Lehajtotta a fejét és újra elkezdte a fárasztó mozdulatsort, mintha egy láthatatlan ellenféllel küzdött volna.

– Kellemes csalódást okoztál a Királynak, fiú – folytatta nyájasan az erős mentalista képességekkel bíró tanácsadó. – Tisztán emlékszem, milyen voltál, amikor a kapun túlról átjöttetek. Hozzád fűztük a legkevesebb reményt, hogy valamire jó leszel.

Dean felületesen figyelt Gorman szavaira. A lány járt a fejében.

– Akkor meghalni jöttem át – motyogta.

– Ahhoz képest nagy benned az élni akarás, az életösztön.

Dean nem válaszolt.

– Jól láttam, hogy találtál egy célt, egy okot, hogy élj? – Gorman lassan sétálta körbe a fiatal harcost. – Egy nagyon szép okot. Felteszem, hogy fekete hosszú haja van, gyönyörű fekete őzike szemei. Kecses, mint egy gazella, és beragyogja a gondolataidat.

Dean engedett a kísértésnek.

– Meg szabad kérdeznem, hogy ki ő? – fordult Gorman felé.

– Aldafen testvérének a lánya – válaszolt a tanácsadó. Gorman ajkán halvány meghatározatlan mosoly jelent meg.

– Még független, nincs párja. Elárulom neked azt is, hogy te sem voltál neki közömbös. – Gorman szándékosan húzta el megjegyzésével a mézesmadzagot a félvér előtt. A kötetlen beszélgetéssel a bizalmát akarta elnyerni.

– Wicklund felvilágosított már a családfátokról? Mesélt már neked arról, kik az őseid? Vagy még tudatlanságban tart?

Deanben a merőben más kérdésekre megszólalt a vészcsengő. Nem hiába gyakoroltatta vele a nagyapja, hogyan rejtse el a gondolatait, hogyan ürítse ki a fejét. Beszélt neki, Gorman erős mentális képességéről.

Dean rántott a vállán, aztán megforgatva a szablyát, újra beállt a mozdulatsor kezdő pozíciójába.

– Azt mondta, majd ha jónak látja, elmondja – vetette oda közömbösen a válaszát a félvér, miközben gondolatait még mindig a fiatal lány töltötte ki.

Gorman megérezte a Giant harcos közeledtét, így témát váltott.

– Skyhanak hívják – jegyezte meg egy nyájas mosollyal, amivel egy pillanatra kizökkentette a fegyelmezetten gyakorló harcost.

Jared is érezte, hogy Deannek látogatója van, felgyorsította lépteit. Belépve a gyakorlóterembe, homloka mérgesen ráncba szaladt.

– Kiváló harcost faragtál belőle, Wicklund! – dicsérte Gorman azonnal, az érkezőt.

– Jó volt az alapanyag – adta tovább a dicséretet fiatal vérének az egykori király.

– Az ősei ismeretéről is bővíthetnéd a tudását.

– Tudja, amit tudnia kell – dörögte Jared.

– Azt is, hogy volt egy fivéred? Azt is, hogy a fivéred király volt?

Jared rezzenéstelen arccal hallgatott, miközben Dean lassan megállt, leeresztette a szablyát.

– Nem akarom a tekintélyedet a porba tiporni a fiúnál, Wicklund – Gorman mélyen engedte a tekintetét a Giantéba. – Hiszen ő az egyetlen, aki még talán felnéz rád. Nem, de bár?

Jared állta a mentalista tekintetét, gondolatban több módon vette el a tanácsadó életét. Még közelebb lépett Gorman felé, miközben vérét távozásra utasította.

– Dean! Magunkra hagynál?

A félvér egy bólintással válaszolt csak. Siető mozdulatokkal a helyére akasztotta a fegyvert és elhagyta a termet.

– Kipróbálhatjuk, hogy szemtől szembe ki tud hamarabb kárt okozni a másikban.

– Beto sorsára akarsz jutni?

– Megöltem a testvéremet, hogy bizonyítsam a hűségemet – sziszegte a fogai között Jared, miközben egyre közelebb hajolt a tanácsadó felé magasodva – Ne hergelj, mert nem állok jót magamért!

– Mit tudsz tenni ellenem, ha egy nyomorult patkányt csinálok belőled?

– Gombócot gyúrok, a kopasz fejedből mielőtt megtehetnéd, aztán lenyelem.

– Mennyire vagy biztos, hogy a te véred a fiú? Ha mindketten összefeküdtetek...

– Ne merd őt gyalázni! A szádra ne merd venni, még a nevét se! Ha olyan nagy tudású vagy, hát tapogasd le azokkal a különös érzékelőiddel, hogy én vagyok-e a vérszerinti nagyapja vagy sem! Állok elébe!

Gorman csak a mérhetetlen indulatot és haragot érzékelte a Giant felől, ami nagyon is őszinte gondolat volt és valódi érzés. Jobbnak látta visszavonulót fújni.