2025. szeptember 21., vasárnap

AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 18

Talan nem akart Dechant nélkül távozni Nez Perezről. Esze ágában nem volt Ochoa karjai között hagyni védencét.
Gingert láthatóan megviselték a történtek. Szótlanná vált, sokszor elsírta magát és az aggodalmas kérdésekre sem válaszolt. Így napokig nem tudott senki semmit, hogy mi történt azon az éjszakán, amikor Dechant elment, hogy felderíti a terepet, aztán Ginger jelent meg helyette. A kamasz rémülten csak annyit mondott, hogy neki telefonálnia kell, aztán amikor bontották a vonalat vigasztalhatatlanul kitört belőle a sírás. Értékelhető válaszokat azóta se kaptak a fiatal lánytól.
Soyara próbálta ugyan elterelni a figyelmét, de nem sok sikerrel. Együtt tanulás címén sűrűbben időzött nála.
Ginger elmélázva forgatta a tollat és az üres füzetet bámulta. Fogalmazást kellett volna írniuk, de neki semmi nem jutott az eszébe. Mármint azon kívül, ahogy Robert megjelent Ochoa házába... ahogy bedobta a nappali közepére Humiston leszakított fejét... ahogy minden gondolkodás nélkül meglőtte saját magát... ahogy a kocsihoz kísérte őt, miközben a saját fejéhez tartotta a fegyvert... és ahogyan nézett rá...
Összeszorult a torka, a szíve, szeme könnybe lábadt, zokogva borult az asztalra, karjába rejtve arcát.
– Ginger! – Soyara rémülten pattant fel a székről, vigasztalón ölelte át barátnője vállát.
A kamasz egyre hangosabban sírt.
– Mi a baj? Ginger! Szólalj meg! Ne tartsd magadba, mert abba bele fogsz betegedni!
– Képes volt feláldozni magát értem! – szakadtak fel belőle a szavak.
– Mit csináltak vele?
– Nem tudom! – rázta a fejét Ginger.
A hangos zokogásra Phyllis beszaladt a szobába.
– Hugi! – leguggolt a kamasz mellé, ő is átkarolta. Már ketten ölelték a fiatal lányt.
Nem kellett sok, hogy Talan is megjelenjen az ajtóban. Együttérzően nézte Gingert, fájt így látnia. Amikor megismerte vidám volt és élettel teli.
Gingerből lassan, de megindultak a szavak.
– Megölte Humistont – szipogta. – Bedobta a fejét a szoba közepére. Rettenetes látvány volt!
– Tessék? – Soyara és Phyllis megdöbbenve néztek egymásra.
Talant is meglepték a lány szavai.
– Fegyvert tartott a saját fejéhez. Ezzel zsarolta Ochoát. Azt mondta, tudja, hogy neki ő kell, és élve. Gondolkodás nélkül belelőtt magába, amikor Baker bepróbálkozott. Az autóig kísért, hogy biztos legyen, hogy elengedtek és, hogy senki nem jön utánam. Mindvégig a fejéhez fogta a fegyvert. Még akkor is, amikor eljöttem. Láttam a visszapillantóban, hogy ott állt a fejéhez szorított pisztollyal.
– Igen, Dechant élve kell Ochoának, nem trófeának. – állapította meg Talan. – Valahol fogva tarthatja – Kérdőn nézett Phyllisre, remélve, hogy Bakerrel való egykori kapcsolata lévén ismerheti a vadász lakását.
– Én nem voltam soha Ochoa házában. Bakernél igen, de Ochoánál soha – ingatta a fejét Phyllis. – Nem ismerem a titkos rejtekhelyeit.
Feszült csend ült közéjük, mindenkinek megoldáson járt az agya.
– Nem néztem volna ki belőle, hogy gyilkol. Hogy levágja valakinek a fejét – motyogta magaelé, elgondolkodva Phyllis.
– Nem levágta – szipogta Ginger. – Az nem vágva volt. Szakítva, tépve.
– Tessék? – Talan szemöldöke ráncba szaladt.
Ginger hevesen bólogatott.
– Véres volt a szája körül, meg az arca, a kezei is. Csupa vér volt!
– Dechant nem tudott átalakulni. Emberi állkapoccsal pedig nem lehet átharapni egy ember nyakát úgy, hogy leszakadjon a feje.
– Hát akkor talán most már tud – fújta Phyllis.
– Hogyan?
– Vagy hazudott, hogy nem tud átalakulni, vagy valamit csinált magával, hogy tudjon.
Talan agya lázasan járt, amikor kopogtak az ajtón.
Az ajtóban Richard Cannon és Mike állt.
– Szia Phyllis.
– Szép napot Cannon.
– Ginger?
Miért keresi a húgomat a rendőrség? Nem jelentettem, hogy elrabolták! – Phyllisen millió gondolat szaladt át.
– Éppen tanul – hadarta a fiatal nő.
– Beszélnem kell vele.
– Milyen ügyben?
– Gyilkossági és emberrablási ügyben. Bemehetnénk? – Cannon még csak nem is pislantott, ahogy az idősebbik Blaine lánynak szegezte a tekintetét.
Phyllis kényszeredetten tárta kintebb az ajtót. Elállt a rendőri szerv elől, Cannon pedig besétált kísérőjével. Mike tekintete először Talanon siklott végig.  Az őrző is alaposan végigmérte a rendőrt.
– Tudomásunkra jutott, hogy Ernesto Ochoa elrabolta Gingert – kezdte hivatalos hangnemben Cannon.
– Ginger itt van – Phyllis, húga felé lendítette a kezét. A fiatal lány szándékosan nem fordult a sheriff felé.
– És a meggyilkolt Ray Humiston kocsija mit keres a parkolóban?
A feszültséget vágni lehetett a szobában. Phyllis tekintetével segítséget remélve kapaszkodott Talanba. Az őrző itt most nem tudott rögtönözni. Nem ismerte az esemény szereplőit és a körülményeiket annyira, hogy hihető fedősztorival tudott volna szolgálni. Bármit is mondott volna, a seriff azonnal kiszúrja, hogy hazudik.
Ha Ochoa börtönbe kerül, ott nem fogom tudni megbüntetni, végleg kiiktatni – tépelődött magában, miközben igyekezett kimaradni a beszélgetésből. Külső szemlélő maradt.
– Ugye nem akarod, hogy a húgod gyilkossági ügybe keveredjen? – kérdezte Cannon Phyllist.
– Nem! Persze, hogy nem! – vágta rá azonnal a fiatal nő.
Gingernek még mindig elő félelemként kísértettek az agyában a vadász fenyegetései, hogy mit fog tenni, ha ő, vagy Phyllis beszél.
– Humistonnal nem találkoztam – szólalt meg váratlanul Ginger. – A kocsit Ochoa adta ide, hogy azzal jöjjek haza. Nem tudtam, hogy kié a kocsi.
– Mit kerestél Ernesto Ochoánál? – Cannon lassú léptekkel megindult a lány felé. – Elrabolt?
– Ha ez rablás lett volna, miért engedett el? – kérdezett vissza a kamasz, de nem nézett a seriff szemébe. – Nem rabolt el. Baker vitt el hozzá, hogy szeretne velem beszélni Dechantról.
– Dechantról?
– Igen.
– Mit?
– Hogy hol van. De nem tudtam semmi érdemlegeset mondani neki. Aztán ideadta a kocsit, hazajöttem és ennyi – hadarta Ginger.
– Értem – fújta egy mély levegővétellel Cannon.
A feszült csend újra birtokba vette a szobát, amit hosszú másodpercek után Talan tört meg. Közelebb lépett a seriffhez.
– Elnézést, mi nem ismerjük egymást – feléje nyújtotta a kezét. – Talan Falgaut vagyok.
Mike tekintete felélénkült, majd hirtelen megindultak belőle a szavak, ami Cannont is meglepte.
– Robert Dechantra körözést adtunk ki. Látták Humiston szálláshelyén. Feltehetőleg ő a gyilkos. Megtámadta Shikobát is, a sámánasszonyt.
– Tessék? – Phyllis szemei elkerekedtek.
Mike sűrűn pillantott Talan felé, mintha burkoltan neki szánta volna az információkat.
– Morbidan hangzik, de elharapta a nyakát és nem keveset ivott a véréből.
– Atyaég! – szörnyedt el Soyara.
Mike Mogh Ozor szavai viszont távpontot adtak a szakrális őrzőnek, hogy mi is történhetett.
Vért ivott és húst evett! Belőlem is így hozta elő Bardwell a prikolicsot! Előhozta magából a vadállatot!  – robbant Talanban a felismerés.
Cannon nem jutott előbbre a Blaine lányoknál tett látogatásával. Phyllissel megbeszéltek egy időpontot, amikor majd Gingerrel bemennek az őrsre jegyzőkönyvbe venni a lány vallomását, aztán elköszönt és távoztak.
Talan még várt pár percet, hogy biztos legyen benne, már a folyosón sincsenek a látogatóik.
– Innen Shikobához mehetett.
– Mit ártott neki az a szegény asszony? – Phyllis felháborodottan, nyugtalan járkálásba kezdett.
– Valószínűleg a sámánnak köze lehetett ahhoz, hogy felszabadult benne az állat. Ő mondhatta el neki, hogy mit kell tennie. Itt a véréből, de nem ölte meg! Nem haragudott, rá, különben enni is belőle evett volna! Elment egy sámánhoz, hogy felszabadítsa belőle az állatot, hogy ellenfele tudjon lenni Ochoának. Eleve ez volt a terve. Minket elejétől fogva ki akart hagyni ebből – Talan hangosan gondolkodott. Egyre dühösebb volt magára, hogy ezt nem vette észre a tanítványán.
– Képes lett volna meghalni – szipogta Ginger. – Eszelősen elszánt volt.
A lány szavai rádöbbentették Talant, hogy miért is tette azt, amit.
Én is meghaltam volna Haleyért. Öltem volna és kész lettem volna meg is halni érte – emlékezett vissza a saját érzéseire.
Veszett mélyen érez! – A felismerésre összeszorult a szíve. Bár dühös volt, de megértette őt.
Talan sűrűn pillantott Phyllis felé.
– Közel kerültetek egymáshoz, amíg itt volt. Igaz?
Phyllis a kérdésre nyugtalanul kapkodta a tekintetét. Zavarba jött, s fel sem tünt neki, hogy Ginger úgy hajtotta le a fejét, mint aki szégyell, de legalábbis titkol valamit.
– Hát – hebegte – Sokat beszélgettünk. Mondhatni, megnyílt nekem.
– Nagyon szerethet téged Phyllis, ha képes lett volna meghalni azért, hogy a számodra legfontosabb személyt visszaadja neked – mondta csendesen Talan. A saját emlékei szorították a torkát miközben beszélt.
Gingerben eközben felidéződött a próbának szánt csók, ami majdnem sokkal több lett. A férfi tekintete, ahogy ott a kocsinál nézett rá és az, amit a szemében látott.
Kezeit a térdei közé szorítva az ujjait morzsolgatta, szeme telefutott könnyel, s hogy ne zokogjon fel az ajkába harapott.
Soyara fürkésző tekintettel figyelte barátnőjét, majd egy mély sóhajjal konstatálta, hogy a férfi nem is Phyllisért lett volna képes meghalni. Sőt! Talán az érzése kölcsönösek!



Chyntia egyre jobban élvezte a munkát Dr. McKenzie mellett. A félvér doktor látva a fiatal nő érdeklődését, orvosi könyveket is adott neki, s amikor műtéteknél asszisztált neki, tanította is őt. Egyre jobban összeszoktak, jó párost alkottak.
– Nagyon ügyes vagy! – dicsérte Dr. McKenzie Chyntiát, aki csak egy zavart mosollyal reagált főnöke elismerésére, miközben a legnagyobb odafigyeléssel folytatta a műtéti vágás összevarrását.  
Greko a sarokból figyelte őket. Egyszerre volt benne féltékenység és szomorúság. Összecsaptak benne az ellentétes érzelmek, már-már folyamatosan magával vitázott. Szerető társként volt benne egy úgymond egészséges féltékenység, amit tulajdonképpen a megrekedt állapota nagyított fel. Nap, mint nap látta, hogy mennyivel boldogabb lehetne a fiatal nő egy szintén emberi férfi oldalán. Egyenértékű társa lehetne, élhetnének, mint egy normális család, gyerekekkel... Összeszorult a torka, belefacsarodott a szíve. Hiába éreztette vele Chyntia, hogy az embertpróbáló helyzet ellenére ő teljes szívével szereti őt és kitart mellette. Greko ezt úgy élte, meg, hogy a szeretett nő, túl nagy áldozatot hoz a kapcsolatukért.
Jaliyah azóta többször is meglátogatta, igyekezett az őseitől örökölt sámán tudásával segíteni, de egyenlőre semmi előrelépést nem tapasztaltak. Greko egyre stabilabbnak és megváltoztathatatlannak érezte a jaguár formáját. Annak azért örült, hogy az állati formával a véres, éhes ösztönei nem tértek vissza. Józan ítélőképessége megmaradt.
A seb összevarrása befejeződött, elkezdték elpakolni az eszközöket, miközben felválta ellenőrizték a frissen operált eb állapotát, akinek csavart combcsont törését rögzítették dróttal.
– Van még valami mára? – kérdezte Chyntia, közben a sterilizálóba pakolta a felszerelést.
– Nem, nincs – ingatta a fejét Philip, majd a faliórára pillantva hozzátette: – A rendelésnek is vége.
– Akkor, ha nem gond, mi elmennénk Jalihoz – Chyntia szerelmes pillantást küldött a sarokban heverésző jaguár felé.
Dr. McKenzie halvány megértő mosollyal bólintott.
– Persze, menjetek csak. – Tekintete szomorú volt, ahogy pár másodpercig elgondolkodva nézett magaelé. – Elvigyelek benneteket? – kérdezte készségesen.
– Nem kell, köszönjük – rázta a fejét kedves mosollyal Chyntia. – Szeretünk sétálni.
– Rendben.
– De nagyon köszönjük, a felajánlást.
– Bármikor, szívesen.
Greko tekintete a két ember között járt, majd egy elnyelt morgással felállt és kisétált.
Chyntia látta rajta a fájdalmát, amit a lelkében élt meg a hím jaguár. Tanácstalan volt, hogy hogyan is tudná ettől jobban is bizonyítani a szeretetét és a hűségét. Mert ő eltökélten hitt abban, hogy nekik nem ez rendeltetett. Abban, hogy ez átmeneti.
Dr. Philip McKenzie pedig a nőn látta az elkeseredett, de kitartó harcát a szeretett férfiért. Tagadhatatlanul megtetszett neki Chyntia nem csak külsőleg, de a jelleme és a kisugárzása is. Sokat járt a fejében, hogy bárcsak előbb találkoztak volna. Érzéseit mégis tapintatosan elrejtette, nem használta ki a pár megnehezített helyzetét. Nem viselkedett úgy a nővel, hogy elbizonytalanítsa. Sőt! Sokszor biztatta ő maga is, szinte tartotta benne a lelket.
Egy kívülálló viszont mindig előbb észreveszi a pislákoló érzelmeket, a szikrát két ember között. Így Greko sem volt vak. Tudta, hogy a doki jó ember. S bár néha azt érezte, hogy legszívesebben nekimenne és széttépné, de mindig lehiggadt és győzött benne az önfeláldozó szerelem. Józanul, elfogulatlanul tudta, hogy a szeretett nő – ha már vele nem lehet – a doktorral boldogan élhetne, megfelelő társa lenne.
Chyntia gyorsan átöltözött, s együtt indultak el Grekoval Homero kunyhójához, ahol Jali várta őket. A jaguár a nő combjához szorosan simulva lépdelt. Chyntia a marját simogatva fürdőzött a boldog érzésben hogy újra maga mellett tudhatta Grekot. Minden alkalommal, reménnyel töltve ment a rituális kezelésekre. Gyermeki reménnyel hitte, hogy majd most, biztos kéz a kézben fognak visszajönni a hosszas dobkezelés után.



Veronica a szívét a torkában érezte dobogni. Minden sejtjét elárasztotta az izgatottság. Győztes gladiátorhoz vitték, jutalomnak. Ám most a teremben nem látta Ratot. A kócos, energikus mindig vidámnak tűnő fiatal férfi most nem volt sehol, aki eddig egy bűvész ügyességével oldotta meg, hogy ő vagy Marcushoz, vagy Gorgohoz kerüljön. Így most azt sem tudhatta, hogy a mai küzdelmeket a szeretett férfi túlélte-e. Idegesen kapkodta a tekintetét, s az utolsó pillanatig reménykedett, várta, hogy Rato fülig érő vigyorral egyszer csak megjelenik. Nem így lett.
Az edényt az asztalra csapta az egyik Giant katona, majd hanyagul átkeverte a benne lévő összegyűrt cetliket, majd kivett egyet. Felolvasta a nevet, aztán a fejével intett az egyik lány felé, akit Veronicával együtt hoztak fel. Újabb név, és egy újabb lány. Hallotta Gorgo nevét, de nem rá esett a választás.
– Marco – dörögte az őr, majd újra egy másik lányra esett a választása.
Veronicát eben a pillanatban fogta el a pánik.
Nem Marco és nem is Gorgo! – visított benne a kétségbeesés. Légzése felgyorsult, szinte hallotta a szívét.
Ismeretlen név, mire ő került sorra.
Ahogy a folyosón haladt a többi lánnyal az őrök kíséretében, alternatívákat gyártott magában.
Én ma fogok meghalni! Csak azt kell eldöntenem, hogy hogyan. Menekülés közben? Kitörjek és fussak? Aztán elkapnak és megölnek. Vagy belépek az akárki cellájába, nekimegyek, és a gladiátor végez velem – zakatoltak a gondolatok a fejében.
Közben nyílt Marcus szállásának ajtaja, s belökték rajta a neki választott lányt. Veronica csak egy pillanatra látta az alakváltót. A hím farkas szemében ott volt a rémült féltés.
Mert, hogy hozzám nem fog érni Marcon kívül senki az biztos! – dobogott Veronicában eltökélten, miközben hevesen vert a szíve.
Amíg az őr a zárral bíbelődött, ő hasznosította a zsebtolvaj rutinját, amiért annak idején a nagyapja megbüntette és mellé rendelte Marcust. A Giant betaszította az ajtón a sötét cellába. Óráknak tűnő percekig csak állt, szemeit lehunyta, hogy szokja a sötétséget. Nem látta kihez került, csak a szuszogását hallotta és a bűzét érezte. Aztán a mozdulatainak finom neszét is meghallotta, egyre közelebb. Kinyitotta a szemét.
Ott állt előtte.
Hatalmas volt. Csupa izom testét különböző forradásszerű motívumok tarkították. Szája szélesebb volt a normálisnál, orra olyan hatást keltett, mintha betörték volna. Szemei be voltak metszve, hogy tekintete még félelmetesebb legyen.
Veronica fejében pillanatok alatt lejátszódott, hogyan gyengíthetné meg, amiből előnyt szerezhet.
Döntött.
Ahogy a gladiátor még egy lépést tett felé, azonnal támadásba lendült. Két gyors mozdulattal megfosztotta őt a szeme világától. A harcos ordítva lendítette a kezeit abba az irányba ahol utoljára látta a nőt. Veronica elhajolva a hatalmas karmok útjából, újra támadott. Hasította és szúrta a gladiátor testét, ott ahol csak érte, miközben fürgén tért ki a halálosan, de vakon csapkodó kezek elől.
A dühös és fájdalmas ordítás nem csak a kis barlanghelyiséget töltötte be, végig visszhangzott a folyosón, ahogy visszaverték felerősítve azt a sziklafalak. Félelmetes, semmihez sem hasonló hangok töltötték be a teret, a járatokat.
Az őrök döbbent, elkerekedett szemmel ugráltak fel a helyükről és indultak meg a hang irányába.
Mire a helyszínre értek, a harcos vérbe fagyva, hörögve feküdt a földön, Veronica pedig vérmaszatosan elszántan tartotta magaelé a tőrt, védekező testtartást felvéve, mint egy tapasztalt harcos.
– Mit tettél, te szajha?! – dörögte az egyik Giant, s hatalmas lendülettel csapott a lány felé.
Veronica elhajolt az első ütés elől, s egy gyors fordulat után ejtett egy vágást az őrön, aki erre még jobban felbőszült. Társa is akadt, hogy megfékezze a lázadót, így Veronicának nem sok esélye maradt a menekülésre. Lassan a sarokba szorították, lefogták, és egyáltalán nem finomkodtak vele, ahogy kivonszolták a halott gladiátor szobájából.
Az artikulátlan hangokra nem volt, aki ne figyelt volna fel.
Marcus az ajtóhoz szaladt, ahogy megismerte a szeretett nő elszánt ordítozásait. Veronica kiabálva szórta a jelen helyzetben nevetségesen hangzó fenyegetéseit és szitkait.
– Dögöljetek meg! Hozzám nem nyúltok! Feltépem a torkotokat! Kiforgatom a beleiteket!
– Nicaaaaaaaa! – hallotta Marcus hangját, amibe benne volt minden. Szinte megremegtek a farkas alakváltó hím hangjától a falak. A férfi agyát elöntötte a reménytelen féltés. Pontosan tudta, hogy a szeretett nőnek semmi esélye, de talán még csak életben sem maradni ezek után.
– Nicaaaaaaaa! – ordítozta a nevét, miközben úgy püfölte az ajtót, hogy már kiserkenő vérével is nyomokat hagyott azon.
Az egyik őr előrántotta kését, Veronica nyakához szorította.
– Senkinek nem fogsz hiányozni! – hörögte. – Gyilkos szuka! Mégy Mundo után!
– Hééééé te meg mit művelsz?! – hallatszott Rato recsegve felcsattanó hangja. – Meg akarod öletni magad? Szerinted mit tesz veled Aldafen, ha megtudja, hogy öntörvényesen kinyírtad? – hadarta a fiú és nagy bátorságról téve bizonyságot, kikapta a harcos kezéből a tőrét. – Elhagytad az eszed?
A Giant ugyanazzal a lendülettel vissza is szerezte fegyverét, mire Rato belekapaszkodott a karjába, hogy megállítsa, amire készült.
– Aldafen elé vigyétek! Csak ő dönthet a sorsáról! – kiabálta Rato.
A helyzet lassan csitulni látszott.
A Giant ugyan nem vágta el Veronica nyakát, de két ütést mért egymás után az arcába, amiktől elvesztette az eszméletét. Elhallgatott. Csend mégsem lett, mert Marcus még az ajtót ütötte a lány nevét ordítozva.
– Elhallgatassam? – kérdezte az egyik őr, mire a másik csak legyintett.
– Hagyd a fenébe. Takarítsátok fel Mundot – morogta a másik.
Veronicát valósággal végighúzták a folyosókon Aldafen elé. Ott rongybaba módjára dobták a kőre.
– Megölte az egyik gladiátort! – dörögte a Giant.
– Mit csinált? – Aldafen tekintetében több érzelem futott át. Döbbenet, harag majd csodálat.
– Hogyan tehette? – vonta fel a szemöldökét.
Rihona is megjelent a teremben a szokatlan felbolydulásra, hangokra Fontha kíséretében.
– Mi történt?
Aldafen az eszméletlenül a földön heverő véres farkasnőstény felé lendítette a kezét.
– Megölte egy gladiátoromat!
Rihona megdöbbenve nézett Veronicára. Fontha alig bírta palástolni csodálatát. Szemét le nem vette az alakváltás képességét vesztett lányról.
– Életért életet! – harsogta Aldafen és felkapta a faragott asztalán heverő kardját.
Rihona vakmerően állta útját.
– Várj!
– Menj az utamból!
– Elvesztettél egy harcost, de nézz rá! Benne több volt a spiritusz, mint abban, akit elvesztettél. A látszólagos erőfölény ellenére ő él! Ő talán nem egy harcos? Szerintem nagyobb, mint akit megölt.
Aldafen megtorpant, elgondolkodtatták párja szavai. Dühös haraggal nézte az eszméletlent, de közben már nem a bosszú járt a fejében.
– Harcolni van kedve? – zihálta az indulattól – Hát harcoljon! Kinn az arénában! Ott heveskedjen! Ott mutassa meg mennyi van benne!
– Egy nő a férfiak között? – kérdezte elbizonytalanodva a Veronica felett magasodó Giant.
– Magának kereste! – dörögte Aldafen, majd hanyagul intett, jelt adva a távozásra.
A katona tudomásul véve a parancsot, bólintott, majd felnyalábolta az ernyedt testet.
– Kapja meg a megölt gladiátor lakhelyét – vetette még oda a vezér, lassan leengedve a kardot.
Fonta tudta, hogy Veronica csupán időt kapott, hiszen semmi esélyt nem látott rá, hogy az arénában életben maradjon.



Ochoa lassú, kimért mozdulattal öntötte magának és Bakernak a whiskyt. Jeffrye a bárpultnál maradt, Ernesto a kényelmes fotelhoz sétált és egy mély sóhajjal beleengedte a testét. Ahogy elterült benne, lábait a dohányzóasztalra keresztbe tette. A fotel karfáján egyensúlyozva forgatta a poharat, s elgondolkodva nézett a semmibe. Pár perce ért csak haza. A kantinban újra megkereste a titokzatos nő, aki a múltkor is információkkal látta el, és a különleges tőrt adta neki. Most is szolgált neki pár érdekes hírrel.
– Tudtad, hogy Robert megkörnyékezte az exedet? – köszörülgette a torkát a vadász.
Jeffrey arcára gúnyos mosolyt rajzolt a hír.
– Kizárt! Phyllis attól igényesebb – legyintett Baker.
– Akkor lentebb tette a lécet – rántott a vállán Ochoa.
– Szerintem Dechant ezzel az önfeláldozó akciójával akart bevágódni Phyllisnél.
– Nyilván – biccentett a vadász, bele-beleivott az italába. – Ez érzelmes bombázó szívéhez a hugicáján keresztül próbálkozik. De Phyllis is nagyon harcolt érte.
– Phyllis? Mikor?
Ochoa arca dühös kifejezésre váltott, ahogy felidézte maga előtt a parkolóban történteket, amikor a fiatal nő puskát fogott rá, Dechantet védelmezve.
– Ölni is képes lett volna érte – a vadász hangjában kicsengett a harag. – Puskával fenyegetett meg, hogy hagyjam békén Robertet. Szerintem elég elszánt egy nőszemély. Nem fog leállni. Végleg ki kell iktatni.
– Mire gondolsz?
– Na, ugyan mire?! – horkant fel Ernesto – Vagy még jelent neked valamit?
– Nem. Semmit – adta a kurta választ Jeffrey.
– Helyes.
– Mi a terved?
Ochoa elmerengve nézett a semmibe, majd gonosz mosoly jelent meg az ajkán.
– Mondjuk, megetetem a vadállattal, amit Dechant felébresztett magában. Ne hagyjuk éhezni szegényt ott a pincében. – A vadász a szemöldökét vonogatta, a mosoly vigyorba szélesedett.
– Kreatív – Baker, mint aki tósztot mond, megemelte a poharát.



Ahogy megérkeztek a munkások, Victor félrevonult a lakókocsiba pihenni. Nem tudott soha egyhuzamban sokat aludni. A folyamatos alvásban a négy óra volt neki a maximum, aztán felkelt. Most sem volt ez másképp. Még javában ment a munka, a gépek zaja, a munkások hangos beszéde hol családról, hol előző esti TV-műsorról, párkapcsolatukról. Hétköznapi dolgokról. Néha figyelmeztető kurjongatások a munkavégzéssel kapcsolatban, rövid pattogó utasítások.
Victort mégsem zavarta a sok zaj, nem ezekre ébredt fel. Eltelt az az idő, amit folyamatosan alvással tudott tölteni. Még nem nyitotta ki a szemét, de a gondolatai már éberen zakatoltak. Az öreg indián járt a fejében, akit sebesülten húzott ki a verem aljáról. Ahogy a karjában menetelt vele, és az érzések a közelében.
Ki ő? – dobolt az agyában.
Kavargó gondolataival a fejében készítette magának a reggelit. Szeretett volna többet kérdezni Chidozietől. A különös képességekkel rendelkező segítője csak azt adta át neki, amit külső szemlélőként tudott, de ő többre volt kíváncsi. Azt már tudta, hogy kik a szülei, azt is, hogy neki mi a küldetése.
És voltak az emlékei, tapasztalatai.
Arról, hogy farkas volt! Hogy egy indián családnál élt, s egy nap valamiért alakot váltott és ember lett. Sokáig semmit nem tudott magáról, hogy ki és miféle ő. Amire képes volt, azt attól a sámántól tanulta, aki a szárnyai alá vette őt. Kétbőrűnek hívták, elkezdték tisztelni. Aztán rá kellett döbbennie, hogy nem úgy öregednek a sejtjei, mint másnak. Barátok, ismerősök öregedtek és haltak meg mellette. Hosszabb ideig nem maradhatott egy helyen. Teltek az évek, múltak a korok és a fejlődéssel lassan átformálódott a tudása saját magáról. Volt idő, amikor azért bujkált, mert a fajtáját egy agresszív, vérszomjas vérfarkasként azonosították. Sok idő kellett, míg ez a kategória is több fajtára árnyalódott, s már nem mindenki rettegett. A szimpla farkas alakváltók kategóriájában már nem keltett mindenkiben félelmet. De olyanok mindig is voltak, akik ellenségesen viselkedtek még így is és vadászták az olyanokat, mint ő. Bár mát tudta, hogy nincs egyedül, vannak olyanok, mint ő, de nem tudta kiben bízhat, így inkább mélyen titkolta mi is ő. Soha nem nyílt meg senkinek. Orendán és a családján kívül senki nem tudta igazán mi is ő.
Most először viszont elgondolkozott azon, hogy mi lenne, ha az öreget beavatná. Megmagyarázhatatlan késztetést érzett rá, hogy újra találkozzon vele, hogy beszéljenek. Tisztában volt vele, hogy nem árulhatja el magát. Dozie kiállt érte, azért is lehet most itt, ahol. Nem a négy fal között, hanem emberek között, szabadon.
A hosszas tépelődés után, hirtelen döntött.
Elpakolt maga után, aztán a fejébe húzta elmaradhatatlan sildes sapkáját. Bezárta a lakókocsit s hátra sem nézve határozott lépésekkel megindult Homero kunyhójához.
Megtorpant, amikor meglátta a férfit, aki azon a kora estén Jalival érkezett.
Vak vezet világtalant – gondolta, ahogy figyelte kettejüket a sűrű bokrok takarásából.
Homero lábán már gipsz fehérlett, Maximus pedig botjára támaszkodva segítette lépéseit. Olykor azért elhagyta, de még bizonytalanul lassan lépett néha.
Victor megvárta míg Homero vendége elköszön. Figyelte egy darabig még az öreget, ahogy kényelmesen elhelyezkedett a tűznél és pipára gyújtott.
Végül vett egy nagy levegőt és lassú léptekkel megindult, kilépett a sűrűből.
Homero figyelte közeledő megmentőjét, s az jutott legelőször az eszébe, ahogy nézte őt, hogy mennyire nem illik a lényéhez a sildes sapka. A mozgása a tartása tekintélyt parancsoló volt, domináns. Az öreg lehunyta a szemét és teljesen másképp látta maga előtt. A sziluettje, a mozgása ugyanaz volt, csak az öltözéke volt más. Állatbőrökből varrt nadrág, mellény, és a nagy ládában őrzött kalap...
Homero kinyitotta a szemét, Viktor már ott áll szinte előtte, barátságos félmosollyal köszöntötte.
– Szép napot! – biccentett – Nem zavarom?
– Dehogy – rázta a fejét az indián, kezét lendítette hellyel kínálva a váratlan vendéget. – Üljön le!
– Köszönöm – Victor lassan a szemközti rönkre engedte testét. – Hogy van a lába?
– A csont összeforr – legyintett Homero.
– Igen, az össze – helyeselt Victor, elgondolkodva bámult bele a köztük lobogó tűz lángjaiba.
– Itt volt az előbb Maximus McGinty, a lányom apja. – Homero fejével abba az irányba bökött, amerre Max távozott. – Nem találkoztak?
– Nem – ingatta a fejét Victor –, de láttam őt – ismerte be. – Az ő lábával mi történt? Neki is balesete volt?
– Nem. Mérgezés.
– Mérgezés?
– Ó ez nagyon hosszú történet, nem akarom untatni vele – Homero újra megtömte a pipáját.
– Értem – mondta csendesen Victor, s ezzel meg is tudta, hogy az indiánnak is van rejtegetnivalója valamiért. Vannak titkai.
– Szóval maga sámán – kanyarodott más téma felé Victor, amire Homero csak bólintott.
– Ezt a tudás és bizonyos képességeket a családunkban, örökölték egyes utódok.
– A képességeket lehet örökölni, a tudásnak már a tapasztalat és a gyakorlat az alapja.
– Valóban, így van – bólintott az indián, s fürkészve engedte tekintetét vendége szemébe. – Bölcs vagy fiam! Ismered a szavak mély értelmét és a lényeges különbségeket közöttük.
Victor sokáig hallgatott, egy pillanatra elmerengő félmosollyal bámult újra a tűzbe. Nézte a táncoló lángokat. Tekintete a rönkhöz támasztott dobra siklott, ami az indián mellett volt.
Homeronak érzéke volt a gondolatokhoz.
– Hogyan kerültél az indiánok közé? – kérdezte az öreg, amivel sikerült is zavarba hoznia vendégét. Viktor nem válaszolt azonnal. Ott villogott benne a figyelmeztetés, hogy nem árulhatja el, hogy ki is ő. Azon hezitált, mennyi és mi az, amit elmondhat, amivel még nem fedi fel a személyét. Aztán döntött. Óvatosan kezdte összepakolni a szavakat.
– Találtak – mondta kurtán – Talált... – Megakadt, mert hát mégsem mondhatta azt, hogy farkas. Megköszörülte a torkát, aztán újra nekifutott a válasznak.
– Talált gyerek vagyok.
– Mennyi idős voltál?
– Kicsi – vágta rá azonnal.
– Mégis mennyire?
– Nagyon kicsi. Újszülött.
Hirtelen csend ült közéjük. Victort elragadták az emlékek, ahogy Owle harsányan kiabált az apjának, és a kezébe vette őt.
Homero döbbent, együttérző tekintettel nézte őt.
– Hogyan képes valaki kitenni egy újszülöttet?
Victor a kérdésre csak rántott a vállán. Legszívesebben megosztotta volna az öreggel, hogy talán pont azért rakták ki, mert farkasként született és megijedtek tőle.
– Különleges ember vagy Gary Wyant.
– Ugyan miért?
– Csendes vagy – kezdte az idős tapasztalt sámán – Kívül nyugodt, belül háborgó.
– Tessék? – Victor zavart félmosollyal kapta félre a tekintetét. – Nem háborgok.
– Nyugtalan a lelked. Válaszokat keresel.
– Ki nem?
– Te mire keresel válaszokat?
Victor csak a vállát vonogatta. Már nem is volt benne olyan biztos, hogy jó ötlet volt eljönnie az öreghez. Úgy érezte, hogy az indián mélyen belé lát. Végül mégis ülve maradt.
Hiszen ezért jöttem. Válaszokat akarok! A bennem kavargó érzésekre. Mit miért érzek, úgy ahogy! – zakatoltak benne a gondolatok.
Mély levegőt vett, aztán újra az indiánra emelte a tekintetét. Nyíltan, bátran nézett Homero sötét szemeibe.
– Mikor mire. Valóban sok kérdésem van.
– Dobolhatunk együtt – ajánlotta fel váratlanul Homero – Felszabadítja a gondolatokat, az érzéseket. Eljuttat arra a szintre, ahol megtalálhatod a válaszokat a kérdéseidre.
Victor apró bólogatással felelt csak.
– Gondolom az is a kérdések közé tartozik, hogy újszülöttként miért dobtak el? – kérdezte Homero, közben újra a pipájával kezdett foglalatoskodni.
– Hát arra több alternatívám is van – biccentett Victor.
– Elmondod?
– Talán túl csúnya voltam és undorodtak tőlem – próbálta elviccelni a választ, de újra maga előtt látta, ahogy pár órás farkaskölyökként megtalálta őt az az indián kisfiú.
Homero mégsem nevette ki. Tekintete újra kutató lett.
– Nem úgy tűnik, mintha lenne valami degeneratív elváltozásod.
Victor a torkát köszörülgetve újra zavartan tekingetett mindenfelé. Visszaemlékezett arra az időre, amikor még alakot tudott váltani. Amikor vadászhatott így, harcolt a megélhetésért.
– Hát, ez olyan dolog, ami nem szembetűnő elsőre – rántott a vállán, finoman átfogalmazva az alakváltás fogalmát.
Homero kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Vagyis csak volt. – Victorra rátört a farkasa hiánya miatt érzett fájdalom.
– Elmúlt?
– Mondhatni így is.
– Ha a hátrányodra vált és elmúlt, annak örülnöd kéne.
– Nem volt mindig hátrány – csúszott ki a száján.
– Szóval származott belőle előnyöd is – feszegette tovább Homero. Fürkészte a fájdalommal teli tekintetet. Aztán lehunyta a szemét, kissé felszegett állakkal némán ült.
– Űr van benned – szólalt meg újra csendesen. – Sok minden hiányzik. Sok mindent vesztettél el eddigi életed során, és szenvedsz a hiányuktól.
Victor légzése elnehezült, pillanatok alatt millió kép pergett le előtte. A barátok, Owle, ahogy meghalt a karjai között, a családja, Orenda, a gyermekei... Szeme fátyolos lett. Felpattant.
– Azt hiszem jobb, ha megyek – hadarta, de mégsem mozdult. Homero úgy nézett fel rá, hogy képtelen volt egy lépést is tenni.
– Ki vagy te, öreg? – szakadt fel belőle. – Mit teszel velem? – szinte nyögte, s úgy törölte a karjába a szemét, mint egy dacos gyermek.
– Sámán vagyok. Gyógyító – válaszolta csendesen, nyílt, barátságos tekintettel Homero – Érzem mások lelkét. A bennük lévő örömet és bánatot. Ezt a képességemet örököltem meg az őseimtől, és ezt arra használom, hogy gyógyítsam az arra rászorulók lelkét. Ez az én családom öröksége az őseinktől.
Victor visszaroskadt a rönkre.
– Benned sok-sok vívódás van – folytatta az indián. – Sok-sok szenvedés, fájdalmas veszteségek.
Victor beismerően, kelletlenül bólintott.
– Ha te is szeretnéd, segítek.
– Nem tud.
– Meg sem próbálod?
Makacs csend ült közéjük.
– Nem akarsz gyógyulni?
– Azért vagyok itt – szaladt ki Victor száján.
– A számodra fájdalmas veszteség, hozzád közel álló személy, személyek? A családod?
Victor hosszasan gondolkodott mit válaszoljon.
A párom és a gyermekeim nem a múltamhoz kötnek. Általuk nem lehetek beazonosítható az ellenség számára. Az eddigi életemről nem tud senki. Róluk nem tud senki, hiszen a történelem, a múlt homályába vesztek. Ők az életem vak foltjában voltak mellettem – kavarogtak benne a gondolatok. Úgy döntött, hogy legalább családja elvesztésének feldolgozásában elfogadja az indián segítségét. Azzal még nem fogja elárulni alakváltó mivoltát.
– Igen – válaszolta.
– Tragikusan vesztetted el őket?
– Megölték őket. Mondhatni a szemem előtt.
Homero lelkébe belehasított az együttérző fájdalom.
– Nagyon sajnálom!
A fájdalmas csend újra birtokba vette a teret körülöttük.
– Őrzöl tőlük valamit?
Viktor megrázta a fejét.
– Nekem minden ősömtől van valami emlék! – Homero váratlanul felpattant, aztán közelebb intette vendégét, hogy belekapaszkodhasson. Victor készségesen ugrott, hogy támasza legyen az öregnek.
– Gyere fiam! Megmutatom! – tekintete felélénkül. – Legyen az emlékezés most nosztalgikus. Igazi kincseket mutatok neked, fiam!
Lassan, bicegve megindultak a kunyhó felé. Homero lelkesen mesélt az őseiről, miközben befelé tartottak.
Felnyitotta a hatalmas régi ládát, majd kapaszkodva kicsit odébb lépett maga mellé engedve vendégét.
– Ez már történelem! – kezét elvezette a különböző ruhadarabok és tárgyak felett.
Victort elragadták az emlékek, de most nem fájdalmat érzett. Nem a harcok, az üldözés és a menekülés jutott az eszébe, hanem az önfeledt boldog napok. 
Amikor a sámán tanította őt... amikor Orendával és Owleval játszadoztak... a szerelmük a csodaszép indián lánnyal... az esküvőjük...
– Nyugodtan nézz csak szét benne – biztatta Homero.
Victor keze bátortalanul, lassan indult meg. Használati tárgyak, ékszerek, kiegészítők, ruhák. Beleremegett, amikor kiemelte az egyik tunikát. Tisztán előtte volt, hogy azt annak idején Orenda viselte. Elnehezült légzéssel csak bámulta a ruhadarabot.
– Eredeti! A múzeumok egy vagyont adnának ezekért. De ezek nem eladóak! Ez itt minden a családom, az őseim! – mondta büszkén Homero.
Victor újabb ruhadarabot emelt ki. Beleszédült, ahogy a saját egykori bőrmellényét tartotta. Aztán keze megindult a kalapért.
– Az nagy kincs! A legrégebbi darab, és egyben különleges! – Homero lassan nyúlt a kalapért, Victor készségesen adta át neki. – Adahy! Az övé volt. – Az indián elmerengő mosollyal nézett vendégére. – Talált gyermek volt ő is, akárcsak te. Megmentett egy leánygyermeket a faluból. Így került a törzsbe. A sámánunk nevelte. Olyan nagyhatalmú és nagy erővel bíró sámán lett, hogy alakot tudott váltani. Kétbőrű volt! – mesélte Homero átszellemülten. Victor pedig döbbenten hallgatta a saját történetét.
Ez az öreg indián rólam beszél! És milyen természetességgel mondta, hogy kétbőrű?! – Tekintete elnehezült légzéssel, szomjasan itta be a sok ismerős holmi látványát. Többször pillantott a kalap felé, amit még Orenda díszített fel neki és akkor tett a szeretett nő fejére, amikor utoljára látta őt. Rádöbbent mit is jelent, hogy most itt láthatja, a kezébe foghatja.
Orenda túlélte! Megmenekültek!  – örömkönnyek csillantak meg a szemében.
– Szóval tőlük örököltem a beleérző képességemet. Adahy társa lett az én sokadik nagyszülőm, Orenda. Ezzel a képességgel születtek jó páran a családban. Jaliyah édesanyja is és a kisunokám Jali. Na jó, már ő sem olyan kicsi. Valakiben erősebben meg volt ez a képesség, valakiben kevésbé – magyarázta Homero. – A lányom is gyógyított és most Jali is. A lányom orvosi pályát választott, de sajnos korán meghalt. Az unokám akkor költözött hozzám.
Adahy és Orenda! Hiszen rólunk mesél! Akkor ők megmenekültek. Orenda és a fiúnk aki Owle után kapta a nevét, megmenekültek! – dobolt a fejében, mérhetetlen megkönnyebbülés és öröm öntötte el. Aztán ahogy Homero folyamatosan beszélt, lassan más is eljutott a tudatáig.
Homero a leszármazottam! – robbant benne a felismerés.
Ez az öreg indián vér a véremből! És a lány! Jali! Az unokája is! – kígyózott tovább az agyában. Rádöbbent, hogy a fiatal lány, aki első pillanattól fogva mély benyomást tett rá, nem csupán a farkasa választása és társa, de az ő leszármazottja is.
Nem véletlenül vonzódott hozzá a farkasom és nem véletlenül néz ki úgy, mint Orenda! Ezt a kettős felfokozott érzelmet érezhette ő is. Csak ő nem tudja azt, amit most én megtudtam! – Victort az zökkentette ki a gondolataiból, hogy Homero levette a sildes sapkát és a fejére tette a kalapot.
– Jól áll neked! Jobban illik hozzád, mint ez – mondta az öreg indián meglebegtetve a kezében lévő sapkát.
Victor csak állt, beléakadtak a szavak. Ott volt egy ládában a múltja, a fején volt a számára kedves ajándék, amit Orenda készített neki, amibe saját kezével írta bele a nevét.



Jaliyah, ahogy megbeszélte Chyntiával és Grekoval, a nagyapja kunyhójához ment. Bár érezte Adahy jelenlétét, már nem zavarta meg, mint eddig. Már tudta, hogy a férfi, akinek a közelében ezt megmagyarázhatatlanul mindig érezte ott van a vízesés barlangjánál, vagyis bárhol ott bóklászhat az erdőben. Így nem számított arra, hogy nagyapjánál fogja találni, ahogy belép az ajtón.
A kép, ami fogadta beléfojtotta a levegőt is, amibe beleszédült. Elmosódott számára az idő, s nem is tudta hirtelen hol van. Előtte volt hús vér nagyságban, akit egyre gyakrabban látott az elmúlt hetekben a látomásaiban. Aki a katonák támadása közben menekülésre biztatta, aki a kalapot a fejébe nyomta...
– Adahy! – Köszönni akart, de helyette a szeretett személy neve csúszott ki a száján.
Minden erő kifutott belőle, ernyedten, rongybaba módjára csuklott össze.
– Jali! – Homero ugyan mozdult, de megbillent, kénytelen volt megkapaszkodni a láda szélében. Victor mindenről elfeledkezve ugrott, hogy elkapja a fiatal nőt. A karajaiba tartva tompította az esést. Lassan engedte a padlóra. Pár másodpercig csak a karjában tartotta, tekintetével szomjasan itta be a számára olya kedves vonásokat.
– Mi történt? Jól van? – zúdította vendégére Homero az aggódó kérdéseit.
Victor óvatosan paskolta meg Jali arcát. Majd lassan ébredt benne a felismerés.
Ha én érzem azt, amit, akkor talán ő is! Ki tudja, milyen képességei vannak?! A vér nem felejt! – Lekapta a fejéről a kalapot, hogy ne lássa rajta, majd tovább paskolta az arcát.
– Jaliyah – szólogatta. – Hall engem? Jaliyah!
A fiatal félvér lassan, pislogva nyitotta a szemét.
– Igen – mondta halkan, óvatosan billentette a fejét. Lassú mozdulatokkal megtámaszkodott a padlón.
– Jobban van?
– Jól vagyok.
– Jali mi történt? – Homero aggódva nézett unokájára. – Biztos, hogy jól vagy?
– Igen, nagyapa.
– Akkor ez mi volt?
– Semmi komoly. Talán ennem kéne. A Menedékházban nem is ettem egész délelőtt, úgy siettem ide.
– Jajj, te lány! – korholta őt gyengéden Homero – Miért siettél? Nem megyek én innen sehová.
– De megbeszéltem Chyntiával és Grekoval. Eszek valamit és összeszedem magam – Jali még mindig remegett, Victor érezte, ahogy tartotta a karját miközben felsegítette őt.
Jaliyah csak eztán vette észre, hogy nincs a férfin se az elmaradhatatlan sildes sapka se a kalap.
A szakáll takarja az arcát... de a szemei! – a gyógyító félvér észre sem vette, hogy tekintetük nem engedte egymást a férfiével.
Chyntia és Greko érkezése zavarta meg őket.
– Szép napot! – köszönt hangosan a fiatal nő, de meg is torpant, ahogy meglátta Victort. Nála nem igazán vált be a szakállas álca, hiszen ő pont így ismerte meg.
Ő az! – robbant benne. Egyértelműen felismerte benne azt a férfit, akit ő maga vállalt be, hogy megborotvál, mielőtt a rokon érte nem megy az intézetbe. A férfi, aki sokáig magán kívül volt, mert kereste a farkasát.
Victor is felismerte a fiatal kedves lányt.
Basszús! Ő meg hogy kerül ide? – megszólalt benne a vészjelzés. Tekintetével a sapkát kereste, azonnal a fejére tette.
– Bocsánat a zavarásért – hadarta. – Nekem már mennem kell. További szép napot! – siető léptekkel megindult. Chyntia mellett elhaladva lehajtotta a fejét.
– Maradhatna ebédre! – szólt utána Homero. – Szívesen látom máskor is!
Chyntia és Jali is hosszan nézett utána. Mindkettőjükben egy csomó kérdés merült fel a férfi személyével kapcsolatban.
– Ő is gyógyulni jött? – kérdezte meg végül Chyntia.
– Gyógyulni? – ráncolta a homlokát Jali.
– Hát elég sok fájdalmat éreztem benne, az biztos – szólt közbe Homero.
– Talán ismered? – pillantott oldalra Chyntiára, Jaliyah.
– Emlékszel, amikor párodat összekevertem valakivel?
– Rémlik valami, igen.
– Hát vele! Ő volt az a zavarodott fazon az intézetben ahol dolgoztam akkor. Sokáig dühöngött, zárt osztályon volt – Chyntia nyelve megeredt – Azt mesélték a többiek, úgy került be, hogy tombolt. Azt ordítozta, hogy neki adják vissza a farkasát.
– A farkasát? – Jaliban összecsaptak a gondolatok.
A tetoválás a felsőtestén! Nem lehet véletlen, hogy pont úgy néz ki az a farkas, mint Adahy.