AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 19

Jodie már rég álmodott a csuhás fekete alakokról, akik eddig csak némán körbevették őt. Most értelmetlennek hangzó szavakat mormoltak, és a fiatal lány még a füstölők tömény szagát is érezte, annyira valóságos volt. Most is félt, bár nem volt már kicsi. Félt, mert nem tudta eldönteni, milyen szertartás az, amin jelen van. Érezte, hogy ő olyannyira aktív résztvevője ennek az eseménynek, hogy tulajdonképpen ő állt a középpontjában. Róla szólt. Azt viszont nem tudta eldönteni, hogy ez most veszélyt jelent rá, vagy sem. Valami beavatás, vagy egy áldozat bemutatása, ahol ő az, akit felavatnak, vagy esetleg feláldoznak. Volt ott valami kőoltár a háttérben, ahol tűz égett egy üst féleségben, ami mellett egy serleg és egy díszes tőr is volt mesterien megmunkált tartón pihenve.

Nagybátyja szavai jutottak eszébe, amikor az apjával vitatkoztak. Magyon is osztotta a rokon véleményét, hogy nem szabad lett volna tudatlanságban tartania az apjuknak őket.

Tobiasnak mennyivel könnyebb! Ő férfi! Ő csupán hallja az állatokat. Sosem mondta, hogy hasonló félelmetes zaklatásokban lett volna része álmában, mint nekem. De miért pont én? – kavarogtak a gondolatai, miközben tekintete rémülten körbejárt a sötét kőteremben. Semmilyen kijáratot nem látott. Egy ajtót sem.

– Ne félj! – anyja hangjára, elsőre megdöbbent, aztán könnybe lábadt a szeme. Annyiszor hallotta másoktól, hogy álmodtak meghalt szeretteikkel, és ő soha. Pedig menyire vágyott rá, hogy legalább álmában hallja és lássa még az édesanyját. De most itt volt valahol, és hozzá szólt!

– Anyu?! – tekintetével kereste a szeretett személyt.

Donna alakja a sötétségből bontakozott ki, ahogy nyugodt, de határozott lépésekkel közeledett lánya felé.

– Ne félj kicsim! Itt senki nem fog bántani téged. – Hangja megnyugtató volt, s ahogy Jodie elé ért, karjába zárta őt.

– Mi ez? Miért pont én álmodok ilyeneket? Most mi történik itt?

– Semmi baj! – Donna végigsimított lánya vöröses hajának tincsein. – Ezen át kell esned. Feloldódik a benned szunnyadó erőd.

– Akkor Chris bácsi jól mondta! – kapta fel a fejét Jodie. – Ő megmondta apának, hogy így lesz.

– Ne félj ettől.

– Ettől nem is én félek, hanem apu.

– Ő ilyen – mosolyodott el a nő. – De Chris bácsikád nagy segítséged lesz mindenben. Tőle bármikor kérdezhetsz.

– Tobias érti az állatok nyelvét. Bennem milyen szunnyadó erő ébred fel?

– Hatalmas – sóhajtott fel hangosan Donna. – Uralni fogod az anyagot, irányítani tudod a rezgést, képes leszel más dimenziókba, világokba lépni.

Jodiet valósággal letaglózták anyja szavai. Hirtelen mondani akart volna valamit, de belé akadt még a levegő is. Szájtátva hallgatta, amikről édesanyja az egykor élt druida papnő beszélt neki.

– Olyan események jönnek kicsim, hogy nagy szükség lesz rád és a tudásodra, képességeidre.

– Tudásomra? – Jodie a fejét ingatta – Nem tudok én semmit sem! Apa tudatlanságban tartott minket! Eddig fogalmam nem volt semmiről sem!

– A véredben van, csak bízz az ösztöneidben. Ha elbizonytalanodsz, Chris bácsikád segít neked. – Donna átkarolva lánya vállát az oltárhoz vezette, közben a csuhás alakok félkörbe rendeződtek mögöttük, de a mormogást egy pillanatra sem hagyták abba. Jodie elég furcsán is érezte magát a monoton duruzsolástól.

Donna a kelyhet lánya felé nyújtotta, amit Jodie bizalmatlanul méregetett.

– Ez mi? – kérdezte, közben azt figyelte, ahogy anyja a kezébe vette a tőrt.

– Gyógynövények keveréke, amik segítenek a tisztulásban, beindítani az erőd felszabadítását, hogy öntudatra ébredj.

– És minek a kés?

Donna arcán halvány, megnyugtató mosoly jelent meg.

– Mondtam, hogy ne aggódj, senki nem fog bántani. Csak egy kis vágást kell ejtened a tenyereden, hogy gyorsabban tisztuljon a véred.

Jodie fájdalmasan tanácstalan volt. Millió gondolat tolongott a fejében, és ahogy agyalt, csak még több kérdés merült fel benne, amik egyre jobban elbizonytalanították. Tagadhatatlanul félt. Bízott az anyjában, de félt, hogy ez valami csapda, és az anyja alakját, csak bizalma elnyeréséért használják ártani akaró erők.

Aztán olyan érzés fogta el, mintha édesanyja egész lényével körbeölelte volna őt. Érezte a gondoskodását, a szeretetét...

Döntött.

A kehelyért nyúlt és felbátorodva kortyolt bele. Olyan volt az íze, mint azoknak a gyógyfüvekből készült teáknak, amiket anyja még kicsi korában készített neki, ha beteg volt. Egyre bátrabban itta ki a serleget, majd visszaadta anyjának és a tőrért nyúlt.

Még soha nem vágtam meg magam szándékosan! Mennyire erősen kell belenyomnom... – futott át az agyán. Markolta a tőrt, tartotta a tenyerét, és csak nézte, de nem tudta, hogyan kezdjen bele.

– Pfú! Ó jajj – nyögte, lehunyta a szemét, még az ajkait is összeszorította. Aztán ahogy azt a filmeken látta, megmarkolta a tőr pengéjét, aztán kirántotta azt az ökléből. Fura volt éreznie, ahogy a penge felhasította a bőrét, belevágott a húsába. Rögtön nyitotta is a tenyerét, mert kíváncsi volt, milyen mély sebet sikerült ejtenie magán.

Az anyja csak egy halvány biztató mosollyal jóváhagyóan bólintott, aztán hirtelen eltűnt minden.

A barlang, a csuhások és az édesanyja is.

Mint a rugós bicska ülésbe pattant, magaelé kapta a kezét, amit az imént megvágott.

Érezte a sebet, vérzett.

– Basszús! – sziszegte, s azonnal éberré vált. Kipattant az ágyból, felkapta a széken heverő pólóját, abba tekerte bele a kezét.

Nem volt álom! Nem álom volt! – hajtogatta magában, miközben szinte szaladt a mosdóba bekötözni a sebét.

De akkor mi? Mi a fene volt ez? – A gondolatok és az elmúlt percek emlékei cikáztak a fejében. Eszébe jutottak anyja szavai:

„Uralni fogod az anyagot, irányítani tudod a rezgést, képes leszel más dimenziókba, világokba lépni.”

– Uralni fogom az anyagot? – suttogta, miközben a kezét nézte. – Ez is anyag!

„A véredben van, csak bízz az ösztöneidben.”

Hirtelen elhatározással visszafejtette a kötést a sebről, s megmagyarázhatatlan gondolattól vezérelve, összeszorította két tenyerét.

– Mit kéne most mondanom? Egyáltalán kell valamit? Én azt akarom, hogy gyógyuljon be! Tűnjön el! – Résnyire nyitotta, hogy megkukucskálja, történt-e változás. Semmi. Újra összeszorította.

– A gondolat teremtő ereje... Nem mindegy hogyan... Nincs! Nincs ott semmi! Nincs sebem! – motyogta, s közben elképzelte, ahogyan összezáródik felhasított bőre és eltűnik a vágás. Újra nyitotta összeszorított kezeit.

Sikerült!

– Wao! – szakadt fel belőle ujjongva.

Ezzel egyidőben, Beto teste megrándult, felnyüszített.

– Ó szegény! – Jodie együttérző tekintettel nézte a láthatóan fájdalmaktól szenvedő állatot. Meg-megfeszültek az izmai, hangosan zihált.

Rajta ugyan tudnék segíteni? – villant át az agyán, lassú léptekkel, óvatosan közelítette meg Betot.

– Annyira segítenék, de nem tudom, hogyan – suttogta a lány, végigsimítva a remegő testen.

Beto fekete csillogó szemeiben rengeteg fájdalom volt, s mintha szinte megváltásért könyörgött volna, úgy nézett rá.

– Szegénykém – Jodie tehetetlennek érezte magát, amiért dühös volt magára. Épp most mondta el neki az anyja, hogy milyen nagy hatalma van, és ő mégsem tud erről semmit. Nem tudja kezelni, ami miatt félt is egyáltalán használni, kipróbálni.

Mi van, ha nagyobb bajt csinálok? Mi van, ha nem segítek, hanem pont ártok a tudatlanságommal? – Leült az állat mellé, kitartóan simogatta.

– Hidd el Beto, úgy segítenék! – szinte nyögte, majd ráborult a fájdalmaktól gyötrődő testre, és átölelte. Lehunyta a szemét, egész lényét átjárta az együttérzés.

– Nem tudom, hogyan kell – szipogta Jodie. – Talán ha legalább tudnám, hogy hogyan is néztél ki... Sok helyen olvastam, hogy ilyenkor pontosan kéne vizualizálni.

Hosszú percekig tartotta magához ölelve a szenvedő állatot, mikor aztán döntött.

Anyu azt mondta, ha tanácstalan vagyok, akkor szóljak Chris bácsinak. – Felállt és ment, hogy felébreszti a tapasztalt rokont.

Öklével kitartóan verte a férfi szobájának ajtaját.

Ahogy Chris ajtót nyitott és meglátta unokahúga aggodalmas arcát, nem volt benne kétség, hogy a lány segítségre szorul.

– Mi a baj Jodie?

– Beto. Nagyon rosszul van!

– Értem – fújta a férfi s már ment is Jodie szobájába.

Leguggolt a remegő állat mellé, két tenyerét végighúzta a testén. Érezte, hogy szinte hullámoztak az izmok, már-már láthatóan olykor eldeformálódtak a csontok.

– Ez nagyon fájhat neki – állapította meg Jodie, ahogy leguggolt a bácsikája mellé.

Chris olyan erőteret érzékelt a lány közelében, amit eddig soha. Oldalra pillantva lopva figyelte egy darabig, ahogy Jodie is simogatni kezdte az olykor rendellenes helyzetbe csavarodó testet.

– Te rendben vagy? – kérdezte váratlanul Chris, mire Jodie zavartan pislogva kapta fel a fejét. Hirtelen nem tudta mit mondjon. Nem akarta ő titkolni, amit átélt nem is olyan rég - valószínűleg nem álmában, hanem egy másik síkon -, csak most úgy gondolta Beto sokkal fontosabb, mint ő. Barátjuk legyen túl ezen, aztán majd beszél a történtekről a bácsikájával, de nem most.

– Persze, rendben. Csak úgy szeretnék rajta segíteni és nem tudok – nyögte Jodie. – Zavarhatjuk ilyen késő éjjel a dokit?

– Ebben biztos vagyok – bólintott Chris. – Öltözök és hívom.

Jodie felpattant Beto mellől.

– Én is megyek!

– Rendben. Szólok a többieknek is.

A kamasz megtorpant, a torkát köszörülgette.

– És ha csak ketten mennénk? – kérdezte.

Chris megállt a mozdulatban, kérdőn vonta fel a szemöldökét, ahogy a lány felé fordult. Nem az lepte meg, hogy az apját ki akarta hagyni ebből, hanem az, hogy a bátyját is.

– Azt megértem, hogy apádat nem igazán szeretnéd, hogy velünk jöjjön, de Tobias? Egyébként mindenképpen szólni kell, hogy elmegyünk itthonról és hogy hová.

– A doki is érti Betot, nem? – rántott zavartan a vállán Jodie.

– Biztos, hogy minden rendben, Jodie? – ráncolta a homlokát Chris.

– Szerintem inkább siessünk – biccentett a kamasz. – Én is öltözöm.

Chris unokahúgának szegezte tekintetét, mire Jodie megadóan hangosan fújta ki a mélyre vett levegőt.

– Oké, van valami!

– Hallgatlak.

– Beszélni is fogok róla, de nem most. Most Beto a fontos – adta meg magát kényszeredetten Jodie, mivel Chris nem lépett el az útjából – A kocsiban beszélünk, rendben? Csak induljunk már!

Chris bár még hezitált, de valahogy most sokkal érettebb kisugárzást érzett a fiatal lányon. Mintha nem is a tőle megszokott kamasz lett volna. Semmi hiszti, semmi nyafogás, és látványos pukkadás.

– Most olyan vagy, mint édesanyád – csúszott ki Chris száján, ahogy Jodiet nézte.

Meg is bánta.

Megköszörülte a torkát majd fordult és sietve ment először is hívni Dr. McKenziet, aztán öltözni és szólni a többieknek, hogy mielőbb indulni tudjanak.

 

 

 

Philip a hívás után, azonnal rohant a rendelőbe, hogy mindent előkészítsen, amire csak szükség lehet, mire megérkeznek Betoval.

Chyntia és Greko szobája előtt elhaladva, öklével zörgette meg az ajtót.

– Chyntia! Súlyos esetet hoznak! – kiabálta s ment is tovább.

A fiatal nő a szemét dörzsölte, hunyorgott, de kapkodva kezdett öltözni. Greko tanácstalanul tolta ülésbe a testét, pislogva figyelte Chyntiát, aki tessék-lássék módon szedte rendbe magát. Kócosra feküdt szőke haját gyors mozdulattal kusza kontyba fogta a hajgumival.

Pár perc múlva a doki és asszisztense már a rendelőben készítették elő a műszereket az érkező beteg számára.

– Ennyire súlyos? – érdeklődött Chyntia, miközben mindenféle beavatkozáshoz pakolta ki az eszközöket. Philip ezzel egyidőben a műszereket kapcsolta és ellenőrizte.

– Mondhatni különleges eset – hadarta a doki. Ismerve Greko és Chyntia kapcsolatát, tudta, hogy nagy meglepetést nem fog okozni a nőnek, ha elmondja Beto állapotát és helyzetét, csupán bővíti az ismereteit.

– Amikor először idehozták, nagyon megviselt állapotban volt. Egy híd alatt találták összedrótozva. Hallottam a gondolatát! Beszélt hozzám! Azt mondta, ő nem kutya!

– Tessék?

– Azt is mondta, hogy talán változik, mert lehet nem végleges ez a formája.

Grekoban robbant a felismerés.

– „Az történt vele, ami velem is?!”

Chyntia megdermedt egy pillanatra a mozdulatban.

– Kényszerített alakváltás! – csúszott ki a száján.

– Tessék? – Philip is megállt, a nő felé fordult. – Te tudod mi ez? Azt is mondta, hogy nem idevalósi, valami kapun túli. Lázadt a diktátor apja ellen és ez lett a büntetése – hadarta el a doki, amit anno elmesélt nekik Beto – Valami erős képességekkel rendelkező illető csinálta ezt vele.

– „Kapun túli?! Betonak hívják? Akkor nem véletlen a név egyezés! Ő Aldafen fia!” – Greko lázba jött a történet hallatán. – „Akkor Gorman tette ezt vele, mint ahogy velem is!”

– Ismered? – Philip lepetten vonta fel a szemöldökét, ahogy válla felett az izgatottan topogó nagymacskára nézett.

– „Igen. Sok gladiátor köszönhette neki az életét.” – magyarázta Greco – „A lázadókat támogatta bentről. Ezek szerint az apja rájött.”

Chyntianak eszébe jutott az az ember, akit felkerestek Wasillal, amikor segíteni akartak Grekon.

– Tiziano! Calimero Tiziano! Szólok Wasilnak! Talán ő tud rajta segíteni, hogy túlélje, ha sebészeti úton nem piszkáltak bele úgy, mint Grekoba.

Greko néma, szomorú szemlélője volt, ahogy a szeretett nő felhívta Wasilt és arra kérte, hogy minél előbb hozza Clear Creekre Calimero Tizianot, akit anno együtt kerestek fel. Jelen pillanatban a saját állapota és gondja nem foglalkoztatta. Betoért izgult, azért a harcosért, akiben a kapun túl sokan bíztak, és reménykedtek.

A forródrót el is indult. Nem kellett sok, hogy Calimero már Chidoziet hívja.

– Beto? – Chid arcára kiült a döbbenet, hiszen Jared Norman tett róla, hogy mindenki halottnak higgye Aldafen egyetlen fiát, akit látványosan megbüntetett, mert ellene fordult. – Biztos, hogy ő az? És ha ez valami csapda?

– Kizárt! Az informátorokért kezeskedem!

– Indulok!

Eközben Beto, Convelék kocsija hátsó ülésén szenvedett, és fogalma nem volt, hányan várták őt, hogy megmentsék. Már nem igazán tudott magán uralkodni, az egyre elviselhetetlenebb fájdalmaktól. Jodie a karjaiban tartva igyekezett segíteni neki, ahogy csak tudott. Sajnos még fogalma nem volt, hogyan is irányíthatná tudatosan azokat a képességeket, amikről anyja beszélt. Közben ott zakatolt benne, hogy a bácsikáját kérdezze, ha elbizonytalanodna.

Döntött.

– Chris bácsi!

– Igen?

– Hogyan tudok fájdalmat csillapítani? Hogyan csináljam?

– Tessék? – Chris döbbenten nézett a visszapillantón keresztül a kamaszra.

– Anya azt mondta téged kérdezzelek!

– Mikor mondta?

– Nem mindegy? – fakadt ki Jodie – Most nem ez a fontos! Segíts nekem, hogy mit kell tennem, mit kell, hogy érezzek!

Chris rádöbbent, hogy milyen új energiákat is érzékelt a kamasz közelében. Megtörtént! Felszabadultak benne is a képességei!

– Lásd a fájdalmát.

– Lássam a fájdalmát? Azt meg hogyan?

– Képzeld el, mondjuk, hogy egy gömb a fájdalma. Aztán egyre jobban zsugorítsd össze ezt a gömböt.

Jodie megértette, hogy valahogy úgy kell tennie, mint amikor a kezén a vágás nyomát eltüntette. Lehunyta a szemét, s fekete gomolygó viharfelhőnek látta a fájdalmat, amiből olykor villámok csaptak ki. Először a villámokat nyomta el a tudatában. Érezte, hogy ugyan az állat egész teste remeg, szinte hullámzik, de már nem rándult meg, feszült bele görcsösen a nyilaló fájdalmakba. Aztán lassan világosította tudatával a vészjósló felhőt, s Beto keserves szűkölése, fujtatásba szelídült.

Chris sűrűn nézett a visszapillantóba, hogy figyelemmel kísérje unokahúga első próbálkozásait képessége használatára.

– Remekül csinálod! – biztatta a kamaszt.

McKenziehez érve, a nagykapu már nyitva várta őket. Sőt! A doktor az asszisztensével együtt hordággyal mentek eléjük. Sietve emelték át Betot, s pillanatok alatt a műszerek megfigyelése alá került.

– Pár óra, amíg ideér a segítség. Vigyázunk rá! – biztatta Chyntia a láthatóan aggódó kamaszt.

– Szóval ez valami kényszerített alakváltás. Ahogy Beto mondta, talán instabil ez a forma, mert számára nem ez a természetes. – McKenzie tanácstalanul vont vállat – Ehhez viszont én nem értek. Fogalmam nincs, miben tudnék segíteni, maximum csak a fájdalmát tudom csökkenteni, és figyelni az életfunkcióit.

Chris agyában lehetőségek zakatoltak, miközben Jodiet figyelte, ahogy még mindig láthatóan összpontosított, mint az úton a kocsiban, hogy Beto szenvedését enyhítse.

– Én nem tudok befolyásolni egy alakváltást – ismerte be Philip. – Orvos vagyok nem valami mágus.

– Jodie?

A kamasz lepetten kapta fel a fejét a nevére. Nagybátyja szemében egyértelmű volt a kérdés, amilyen tekintettel nézett rá.

– Én? – kérdezte Jodie hitetlenkedve, elkerekedett szemekkel. A térdei remegtek, hiszen pillanatok alatt kamasz kora ellenére a tapasztalt rokon benne látta az egyetlen megoldást.

– Képes vagy rá!

– Hogyan lennék én képes rá? – Jodie szinte nyögte. – Ahhoz el kéne képzelnem, nem? Semmi pontos anatómiai ismeretem nincs! Ha valamit rossz helyre képzelek, itt hal meg!

– Itt vagyunk mi is – biztatta őt McKenzie, Chyntia felé lendítve a kezét. – Van ultrahang, folyamatosan tudjuk figyelni, mi megy végbe benne. Tudlak irányítani!

– Csináljuk! – bólintott rá Chris, meg sem várva Jodie válaszát. A kamasz vágott egy fájdalmas fintort, megszorította az állat mancsát.

– Ne haragudj rám, Beto! Nem akarok fájdalmat okozni neked, csak segíteni szeretnék! Ők értenek téged! Folyamatosan mond, hogy mit érzel! Ők majd tolmácsolják nekem.

Beto fújtatva nézett a kamasz lány szemébe, majd jelezve, hogy megértette őt és kész belevágni, erőtlenül bólintott.

– Rendben – sóhajtott egy mélyet Jodie – Vágjunk bele!

Az idő jelentéktelenné vált a kis csapat számára.

Jodienak eddig fogalma nem volt, hogy ilyen kimerítő és nehéz vizualizálni. Philip folyamatosan pásztázta Beto testét az ultrahangos készülékkel, figyelme többfelé szakadt. Hol a képernyőt nézte, hol a műszerek jelzéseit, olykor Chyntiának adott rövid utasításokat.

Chris feszülten figyelte unokahúgát, s igyekezett minél több energiát küldeni neki, hiszen pontosan tudta mennyire kimerítő dolgot tesz most a kamasz.

Greko tehetetlen, külső szemlélőként a sarokból figyelte a kis csapatot. Ő ismerte Betot, emlékezett rá. Arról is hallott, hogy a lázadó hercegnek nem kevés része volt abban, hogy súlyosan sebesült gladiátorokat jutattak ki a vadállatok vermein keresztül a lázadókhoz, hogy megmentsék őket a biztos haláltól.

A szívritmust jelző gép visítani kezdett, az eddig szabálytalan vonalak egyenessé váltak.

Jodienak a lélegzete is elállt, szeme teleszaladt könnyel.

– Nee! – nyögte, megszédült. Mielőtt összerogyott volna, Chris tökéletes reflexel kapta a karjába az elgyengült lányt.

Philip és Chyntia azonnal megkezdték az újraélesztést.

– Ugye nem hal meg?! – potyogtak Jodie könnyei, ahogy belekuporodott nagybátyja ölelésébe. Mérhetetlenül erőtlennek érezte magát, laposakat pislogva szuszogott. Chris érezte, hogy a lány egész testében remeg.

– Nem akartam megölni! Elrontottam valamit? – sírta Jodie.

– Nem rontottál el semmit, kicsim! – vigasztalta a tapasztalt farkas sámán. – Te mindent megpróbáltál! Anyukád nagyon büszke lenne rád!

– Mire lenne büszke? Arra, hogy megöltem valakit?! – zokogta a kamasz.

A harmadik próbálkozásra a műszer újra ritmusos pittyegésbe kezdett, a kiegyenesedett vonal megugrott.

– Rendben! Visszahoztuk! – Philip az ultrahangfejjel Beto testét pásztázta – Hát egy kissé össze van kuszálódva...

Jodie elszántan tolta ki magát nagybátyja kezeiből, hogy folytassa, amibe belefogott.

– Jodie! – Chris nem akarta tovább terhelni és veszélybe sodorni unokahúgát. Nem engedte el a karját.

– Meg akarom menteni! – Jodie lehámozta magáról a férfi kezét és visszalépett a vizsgálóasztal mellé. – Belefogtunk, nem hagyhatjuk cserben!

Chris mögéje állt, hogy támogassa őt.

Chyntia futtában nézett a faliórára, majd kissé reményvesztetten túlnézett az ablakon.

Már hajnalodott.

Azon zakatolt az agya, hogy ugyan Wasilnak sikerült-e elérnie Tizianot, s ha igen, mikor és mennyi ideig tart nekik Clear Creek-re érniük.

Egy örökkévalóságnak tűnt az éjjel.

Jodie a továbbiakban a kimerültségtől egyszer összeesett, és Betot kétszer kellett újraéleszteni.

Chris határozott tiltakozása ellenére, Jodie mégis újra - a már felismerhetetlen formában lévő - Beto felé hajolt, hogy tovább folytassa visszaalakulása támogatását. Anyja szavai zakatoltak a fejében, hogy szükség van rá. Már olykor összekuszálódott előtte az anyjával folytatott beszélgetése és a vizualizáció képei, mikor hirtelen nagy csattanást hallott, huzatot érzett és minden elsötétült előtte. Chris újra az ölébe kapta az eszméletét vesztett lányt, s elfordult vele az asztaltól, átadva a helyet a tagadhatatlanul tapasztaltabb Chidozienak.

Chyntia szemei elkerekedtek a váratlanul berobbanó ismeretlen láttán, de közben már Jodiet vette gondoskodó ápolásba.

Ki ez? Hogy került ide? Ő nem Tiziano! – pislogott olykor félre az idegent méregetve.

De aztán ahogy a magas szikár férfi után Sarkis is belépett a helyiségbe szeme telefutott könnyel. A megkönnyebbülés a remény könnyei voltak ezek. Már nem is érdekelte, hogy kit hozott magával a férfi, csak az, hogy megérkezett és vele egy láthatóan tapasztalt valaki.

– Wasil! – szakadt fel belőle, s az első ösztönös reakcióként egy gyors öleléssel üdvözölte, aztán fordult is vissza a kamasz felé.

Sarkist Tiziano követte. Calimero csak egy néma fejbólintással köszönt a helységben lévőknek, majd minden szó nélkül hozzáfogott minden műszert lekapcsolni Betoról. McKenzie nem kérdezett, csak tette, amit az ismeretlen. Levette a tapaszokat a formátlan testről aztán hátrébb lépett, majd a továbbiakban ő is Jodiet vette ápolás alá.

Chidozie tenyere között tartotta a formátlan eltorzult fejet miközben hol mormogva dünnyögött, hol torokhangon különböző rezgéseket produkált. A test látványosan alakult át, egyre jobban felvéve emberi formáját.

Greko dermedten figyelte mi történik Betoval, miközben az járt a fejében, hogy talán rajta is tudna segíteni ez az ember. Bárki is ő, de láthatóan bír annyi erővel, hatalommal és tudással, mint Gorman, aki ezt tette velük.

Beto visszanyerte eredeti formáját. Véresen, kimerülten, a fájdalmaktól meggyötörve kapkodta a levegőt. Pislogott, hogy látását visszanyerje, csak alakokat látott. Ahogy félrebicsaklott a feje, erőtlenül pillantott körbe. Nem mindenkit ismert azok közül, akik körbevették. A távolba egy pillanatra látta, hogy a kamasz lány egy ágyon eszméletlenül fekszik, mellette Convel és a doki. Valamivel odébb egy szőke nő, egy ismeretlen férfivel, a sarokban egy nagymacska ült. Az ágya mellett Chidozie állt felé hajolva, mögötte az idős Tiziano legfiatalabbik fia.

– Chid?! – suttogta a férfi nevét, mert azt hitte csak álmodja, amit lát.

– Igen, hercegem?

Beto lassan de egyre biztosabban vette a levegőt.

– Te hogy kerültél...

– Pihenj!

– Jodie?

– A kislány?

Beto egyszerre pislantott és bólintott.

– Fantasztikus druida papnő a kora ellenére, az biztos! – biccentett elismerően Chidozie. – Megmentette az életed!

– Ő hogy van?

– Kimerült, de jól van. Kipiheni magát és rendben lesz. Te hogy vagy?

– Mint a mosott szar.

Chidozie megpaskolta a harcos herceg vállát.

– Ha már így mondod neked is csak egy kiadós pihenés kell.

– Nem pihenhetek. Azt sem tudom, mi van a többiekkel – nyögte Beto, s már próbált volna félkönyékre támaszkodni, de Calimero a vállára tette a kezét.

– Előbb meg kell erősödnöd! Pihenj hercegem! Azzal, hogy életben vagy és odaát ezt nem tudják, olyan lépéselőnyben vagyunk, ami felér egy győzelemmel.

Jodie is nyitogatta a szemeit a gondos és szakszerű ellátásnak köszönhetően. Lassan, de biztosan nyerte vissza az erejét. Első gondolata a szenvedő barát volt.

– Beto?

– Rendben van – bólintott Chris.

– Hol van? – Jodie már ült is volna fel.

– Nyugi! Ne ugrálj! – A farkas sámán gyengéden nyomta vissza unokahúgát az ágyra – Ő is pihen, te is tedd azt.

Ahogy Chid meghallotta, hogy Jodie is észhez tért, odasétált hozzá.

– Gratulálok! Megmentetted az életét.

Jodie elkerekedett szemekkel pislogott az idegenre.

– Én? – kérdezte hitetlenkedve, majd a fejét rázta – Ez nem csak az én érdemem! A doki többször is újraélesztette.

– Hogy túlélje, ahhoz te is kellettél.

Phyllis gondolatai Dechant körül jártak, miközben a Menedékház recepciós pultjánál végezte mindennapi teendőit. Próbálta elképzelni Robert Dechantet, ahogy Ginger mesélt róla. A határozott, eltökélt és önfeláldozó embert, aki gondolkodás nélkül képes volt magában kárt tenni egy másik ember biztonságáért. Ő eddig a férfinak csak a szánalmas, csendes, magának való énjét látta.

Ki vagy te valójában Robert Dechant? – töprengett magában, amit egy tíz év körüli gyerek zavart meg.

– Maga Blaine kisasszony?! – szólította meg illedelmesen a túrafelszerelésbe öltözött fiú.

Phyllis akaratlanul elmosolyodott a megszólításon.

– Az attól függ, hogy Phyllist vagy Gingert keresed?

– Phyllis Blainet.

– Én vagyok Phyllis.

A fiú egy hanyagul összehajtogatott, kissé már meggyűrt papírt vett elő a zsebéből.

– Ezt magának küldik – suttogta, s tenyere alatt a pulton a fiatal nő felé csúsztatta azt.

– Kicsoda? – Phyllis a homlokát ráncolva azonnal széthajtotta a papírt.

– Ochoa kutyája – hadarta visszafojtott hangon a fiú, s már fordult is és siető léptekkel maga mögött hagyta a menedékház recepciós pultját.

– Hé! Várj csak! – kiáltott utána Phyllis, de az idegen fiú hátra sem nézett. Ahogy kilépett az ajtón, már szaladt.

– A francba! – szívta a fogai között Phyllis, s átfutotta a levelet.

 

„Nincs bajom, de rövid pórázon tartanak.  Találtam bizonyítékokat Ochoa ellen!

Találkozzunk! Odaadom, hogy le tudd buktatni! Éjjel tizenegykor ott leszek az elhagyott erdészháznál.”

Phyllis gyomra szinte remegett, az erő kifutott a lábából, a kezéből. Hirtelen egy csomó alternatíva tódult a fejében, amiből aztán káosz lett és tanácstalanságba zuhant. Végül döntött. Megkereste Gingert.

Húga a konyhán segédkezett. Phyllis csak a fejével intett neki úgy, hogy azt senki ne vegye észre. A fiatal lány aztán siető léptekkel némán követte nővérét a szobájáig. Phyllis csak azután szólalt meg, hogy becsukta maguk mögött az ajtót.

– Dechant írt!

– Dechant? – kerekedtek el Ginger szemei. – Mikor? Mit?

Phyllis húga felé nyújtotta a megviselt papírost.

– El ne menj! – vágta rá azonnal Ginger, ahogy elolvasta – Ez csapda!

– Miért lenne csapda?

– Csak a hülye nem látja, Phyllis!

– Le lehetne buktatni törvényesen Ochoát!

– Mivel? Gondolkozz már Phyllis!

– Ha találkozunk, akkor meg is tudom szöktetni! Úgy, mint ott a motelnél!

– Legalább szóljunk Talannak!

– Minek? Ha ezt Talanra akarta volna bízni, akkor azt írta volna bele. Biztos van rá oka, hogy Talant ki akarja hagyni ebből. Akkor is kihagyta, amikor téged kihozott onnan! Azt hazudta, hogy csak felmérni megy a terepet.

– Phyllis, ne menj oda! Egyedül semmi esetre sem! Akkor veled megyek!

– Nem! Az ki van zárva! Te vagy az én biztosítékom! Ha nem jönnék vissza, ha esetleg történne valami, te tudod, hogy hová mentem. Akkor fogod a levelet és odaadod Cannonnak! – utasította húgát határozottan Phyllis.

– Nem vagy normális! Már most szólnod kellene legalább Cannonnak, ha már Talannak nem akarsz! – erősködött Ginger.

– Elrontanának mindent!

– Phyllis!

– Bízz bennem, Ginger!

A fiatal kamasz vágott egy fájdalmas fintort.

– Én a levélben nem bízom! Neked sem kéne! Dechant nem levelezget! – szaladt ki Ginger száján az elég határozott állítás.

– Ez nem levelezgetés! Csak így tudott üzenni?! Olvastad, nem? Úgymond rövid pórázon tartják. Talán csak éjjel tud kilógni.

– Dechant nem üzen! Dechant megjelenik!

Phyllis elbizonytalanodott, amilyennek most látta a húgát. Ginger olyan benyomást tett rá, mintha mindenkitől jobban ismerte volna a férfit.

– Te honnan tudod ezt ilyen biztosra?

– Csak gondolkozz, Phyllis! Te olyannak ismerted meg, amíg itt volt, mint aki nyafog és boldog boldogtalantól segítséget kér?

Pillanatnyi hallgatás után Phyllis újabb érveket talált saját maga mellett.

– Most sem segítséget kért. Ide akar adni valamit, ami lebuktathatja Ochoát, és ezt másképp nem tudja megoldani.

Ginger makacsul összeszorított ajkakkal dühösen szemezett nővérével. Legszívesebben ordított volna, hogy nem bírta meggyőzni őt.

– Annyira buta vagy – fújta mérgesen.

– És ezt pont te mondod, aki hasra esik egy trófeagyűjtő focistától? – vágott vissza élesen Phyllis.

Ginger érezte, hogy elvörösödik. Pár másodpercig csak hallgatott, millió gondolat tódult a fejébe, de a nagyképű focista nem volt közötte. Már a nyelve hegyén volt, hogy visszavág valami csípős megjegyzéssel, mint például: „Az a beképzelt majom fel sem ér Dechanttel!”

Végül aztán, inkább ajkába harapva vett egy mély levegőt.

– Nem estem hasra tőle – mondta csendesen, de határozottan, majd rövid gondolkodás után azért még hozzátette: – Nem üti meg azt a szintet.

Phyllisben egy pillanatra bennakadt a levegő, csodálkozva vonta fel a szemöldökét húga szavaira. Határozottan azt sugallta a fiatal lány megjegyzése, mintha ki tudja milyen összehasonlítási tapasztalata lenne.

Ginger vett egy nagy levegőt, aztán megindult az ajtó felé.

– Szólj, ha indulsz – mondta, majd a kezében lévő papírt az asztal mellett elhaladva rádobta. – De ezt, tuti nem Dechant írta.

Phyllis nem nyújtotta túl hosszúra a búcsúzkodást, amikor indulás előtt bekopogott húgához.

– Akkor mentem – mondta kurtán, ahogy Ginger ajtót nyitott neki. – Ha két óra múlva sem jelentkezek, akkor szólj Cannonnak.

Ginger bár bólintott, de szeméből és arckifejezéséből sütött, hogy nagyon nem ért egyet a nővérével.

Phyllisnek még sokáig járt azon az agya, hogy húga mennyire biztos volt benne, hogy nem Dechant írta a levelet.

„– Dechant nem üzen! Dechant megjelenik!” – hallotta a fejében újra és újra Ginger határozott kijelentését, miközben a sötét erdőben menetelt a megadott helyre. Látta maga előtt húga tekintetét, amiben soha nem látott még ennyi magabiztosságot, mint most.

Az elhanyagolt régi erdészház közelében, már kibiztosította fegyverét és szinte lopakodva haladt. Nem ment azonnal a házhoz. Vagy kétszer lassan, figyelmesen körbejárta azt, aztán a bejárattal szemben az egyik bokorban meghúzta magát. Sűrűn nézte az óráját, fürkészte a sötétbe burkolódzó udvart.

Aztán végre mozgást látott. Az alak éppen annyira óvatosan viselkedett, mint ő, amikor megérkezett. Lopakodva, a terepet figyelve araszolt bokorról-bokorra. Olykor megállt egy-egy fa törzséhez lapulva. Alkatra olyan volt, mint Dechant, bár a mozgását annyira nem memorizálta, míg náluk volt a férfi, így egyértelműen nem is tudta eldönteni, hogy ő az, vagy sem. A dzseki, viszont amit viselt, egyértelművé tette számára. Arra emlékezett, amikor a cuccaiért mentek vissza, és az volt rajta akkor is, amikor Talannal jött Gingert kiszabadítani Ochoa karmai közül. Fekete dokksapka volt rajta, ami kicsit azért elbizonytalanította, de aztán eszébe jutott, hogy anno sokat viselt ilyet.

Döntött.

Lövésre készen tartva a fegyverét, óvatosan megindult a várakozó alak felé, szándékosan a háta mögül közelítette meg.

A férfi vállai közé húzta nyakát, kezeit a zsebébe süllyesztette.

Phyllis megtorpant, várt pár másodpercig, újra és újra körbepillantott, majd határozottan a férfi mögé lépett, aki abbahagyta ugyan a fázós topogást, de nem fordult felé.

Phyllis elbizonytalanodott, fentebb emelte fegyverét, hogy támadás esetén azonnal lő.

– Dechant? – szólította meg a férfit, aki mozdulatlan maradt. Phyllisben a pillanat tört része alatt tudatosult, hogy húgának igaza volt.

Ez csapda! Ő nem Dechant!

– Cseszd meg! – sziszegte Phyllis, de elsütni már nem volt ideje a puskát. Elsötétült előtte minden, eszméletlenül terült el a nyirkos avarban.

– Hello Szivi! – duruzsolta Baker széles vigyorral, majd homlokát ráncolva hangnemet váltott – Jó hogy meg nem vártad, míg lelő! – okvetetlenkedett, miközben Ochoa a lábával megmozgatta a testet, leellenőrizve ütése hatásosságát. Majd biztos, ami biztos alapon még pulzust is nézett az eszméletlen nő nyakán.

– Kinyírtad? – érdeklődött Baker.

– Dehogy! Abban ugyan mi élvezet lenne? – horkant fel Ochoa. – Bár tökmindegy. Így is úgy is kaja lesz belőle – rántott a vállán a férfi.

Az arénába készültek. Marcus feje tele volt annak az estének a hangjaival, amikor hallotta Veronica sikolyát a halálhörgés után. Semmit nem látott, csak hallott, de az elég volt, hogy bizonytalanság és aggodalom gyötörje. Félelem, hogy nem láthatja többet a szeretett nőt, hiszen biztos volt abban, hogy nem hagyták megtorlás, de minimum büntetés nélkül, hogy egy ágyas megölt egy gladiátort.

Gorgo látta rajta a feszültséget. Barátian veregette meg a vállát.

– Hidd el, túl belevaló, hogy csak úgy kivégezzék – próbálta vigasztalni, de szavai csak még szörnyűbb alternatívákat ébresztettek fel a testőr fejében.

Aztán olyan történt, ami eddig még soha, mióta Marcus a gladiátorok között harcolt. Maga Aldafen jelent meg a küzdelem elindítása előtt. A katonák odébb lökdösték a gladiátorokat, hogy középen helyet biztosítsanak a királynak. Aldafen mellett természetesen ott állt elmaradhatatlan tanácsadója, Gorman.

– Nos, harcosaim! Különleges a mai nap! Egészen más szabályok vonatkoznak a mai küzdelemre és egészen különleges a tétje is.

Marcus gyomra megmagyarázhatatlanul görcsbe ugrott. Volt egy olyan sejtése, hogy ez összefüggésbe hozható Veronica tettével. Gorgo csak lopva nézett oldalra néha az időközben barátjává vált kapun túli testőrre. Legszívesebben újra megveregette volna a hátát, de nagyon is jól tudta, hogy Gorman előtt szinte még gondolkodni sem volt szerencsés, nem még bármit is kimutatni.

– A minap, mint tudjátok, hiszen ti is hallhattátok társatok haláltusáját, egy ágyas gyilkolt!

Marcusnak nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne essen Aldafennek öngyilkos vakmerőséggel. Összeszorított fogakkal lehajtotta a fejét, úgy hallgatta a király kárörvendő hangvitelű beszédét.

– Én azonnal kivégeztettem volna, de társam adott egy nagyszerű ötletet nekem. Így úgy döntöttem, ha annyira harcias a kis farkas szuka, hát védje meg magát az arénában!

Marcus ezekre a szavakra már felkapta a fejét. Pontosan tudta, hogy Veronicának semmi esélye ennyi gladiátor ellen. Elhatározta - ha ezzel a vesztébe is rohan -, ő ott kinn, az utolsó csepp véréig védelmezni fogja a szeretett nőt.

– Vagy megölitek őt, vagy megölitek egymást érte – folytatta Aldafen. – Akik most itt vannak, mert kisorsolták őket a mai napra küzdelemre, azok közül csakis egy maradhat. Aki viszont talpon marad, az viheti a farkas szukát és azt csinál vele, amit akar. Megkapja, az övé lehet. – Nem csak Aldafen fürkészte a gladiátorok reakcióját a bejelentésre, hanem Gorman is.

Marcus elszánt volt. Eltökélte magában, hogy vagy együtt jönnek ki Veronicával az arénából, vagy együtt halnak meg benn. Ez a nap egy új kezdet lesz nekik, vagy a vég. Nem fogja hagyni, hogy bárki hozzáérjen, s ha úgy alakul, hogy ezt nem tudja véghez vinni, akkor ő sem akar a szeretett nő nélkül élni.

– Mindenki megértette? – harsogta diadalmasan Aldafen, miközben végignézett a küzdelembe induló gladiátorokon. Egy pillanatra tekintete találkozott Marcuséval. Szinte égette a dühös indulat, a makacs eltökéltség, ami a kapun túli testőr szeméből áradt.

Elégedett félmosolyra húzódott a király ajka. Elérte, amit akart. Megforgatta a farkas lelkében a kést.

Amilyen színpadiasan bevonult, úgy is távozott. Hangzavar lett a teremben ahogy Aldafen mögött bezáródott a nehéz ajtó. Többféle indulat és érzelem fűtötte megjegyzés repkedett, elszabadultak az indulatok.

Gorgo gondterhelten némán nézett magaelé. Mindketten pontosan tudták, hogy az, ami az imént elhangzott kettejük barátságának is a végét jelentette.

– Hát eljött ez is – motyogta az orra alatt a hatalmas gladiátor. – Ölsz, vagy meghalsz.

– Sajnálom Gorgo – vett egy mély lélegzetet Marcus. – Esküszöm, hogy te leszel az utolsó, akire a kardom megemelem.

Gorgo pár másodpercig hallgatott, mint aki valamilyen terven agyal, aztán váratlanul a kezét nyújtotta Marcus felé.

– Erre én is megesküszöm!

A két férfi megszorította egymás karját, tekintetükkel vettek egymástól fájdalmas búcsút, aztán indultak a többiekkel az arénába.

Nem igazán tudta senki, hogy mi fogja őket ott várni.

Veronica ugyanolyan harci felszerelésben állt az küzdőtér közepén, mint a gladiátorok. Elszántan markolt egy hosszabb tőrt és egy méretes kardot, amiket választhatott magának. Egyre reménytelenebbül nézte az arénába érkező mindenfajta harcosokat, mindaddig, amíg meg nem pillantotta Marcust. A másodpercnyi remény után, már nem tudta, hogy örüljön, vagy sírjon. Annyi harcos tódult be, hogy semmi esélyt nem látott kettejüknek. Ennek ellenére eltökélte magában, hogy nem adja fel.

Marcus, ahogy megpillantotta a szeretett személyt fegyverrel a kezében, egészen másképp látta az erőviszonyokat. Olyan erőt adott neki, hogy gondolkodás nélkül azonnal lendítette a kardját, és egy tökéletesen kivitelezett mozdulatsor után három gladiátor is a saját vérében, holtan terült el. Gorgo követte barátja példáját.

Az arénát olyan izgalom töltötte be, s nem csupán a küzdőtéren, hanem a nézők között is, mint még soha. Aldafen, így még nem látta a tömeget lelkesedni.

Rihona igyekezett felvenni a közöny álarcát, uralkodott az érzésein. Rezzenéstelen kifejezéstelen arccal nézte Veronica küzdelmét. Fontha ennyire nem vigyázott, egyszerűen képtelen volt leplezni az érzéseit. A kezét tördelte, olykor felpattant, s kiengedve a hangját biztatta a kapun túlról érkezett farkas nőstényt. Egyértelműen látszott, hogy Marcus őt védelmezi. Sőt! Olykor Veronica is fedezte a testőrét. Lassan, úgy harcoltak, akár egy összeszokott páros.

Gorgo ugyan látszólag nem csatlakozott hozzájuk, de esküjéhez tartotta magát, így alaposan csökkentette az ellenfelek számát.

Végül csak hárman maradtak.

Veronica szeme telefutott könnyel, ahogy a két barát egymással szembe fordult. Pontosan tudta, hogy Gorgo mit tett eddig értük az arénán kívül és most itt is. Veronica, a kezéből a földre engedte kardját. Tisztában volt vele, hogy Marcusnak nincs más választása, ő viszont képtelen volt eddigi tanítója ellen használni a fegyverét.

Annyi mindent mondott volna Marcus a robosztus harcosnak. Marta a szívét a fájdalom, hiszen tagadhatatlanul Gorgo az egyetlen barátja volt. Nem akart ő támadni elsőnek.

– Nincs harag – formálta a szavakat némán Gorgo, ahogy látta a fájdalmat Marcus szemében. Gorgo bevállalta az első csapást, s hogy kibillentse barátját a bizonytalanságból, szándékosan sebet ejtett rajta, majd közelharcba vitte bele.

– Neked kell talpon maradnod, de gyors legyen a kezed! – hadarta a küzdelem közepette, majd távolabb taszította a farkast. Amikor újra összecsaptak, szándékosan szúrt mellé, épp csak megsebesítve Marcust, miközben ő maga úgy fordult, hogy a farkas kardja mélyen beléhatolt a testébe.

Veronika kezébe temetve arcát zokogott, szinte egyszerre rogyott térdre a hatalmas harcossal.

Marcus légzése elnehezült, torkát szorította a fájdalom, ahogy látta Gorgo szemei a semmibe meredtek, miközben mintha egy aligmosoly lett volna a barát ajkán.

– Vidd haza! Menjetek haza – suttogta Gorgo majd lehunyta a szemét, és eldőlt a véres porban. Marcus könnyes szemmel tartotta a testet, tompítva a földre érkezését, aztán lassan elengedte.

Annyi minden kavargott benne, hogy szinte fel sem fogta, hogy sikerült! Együtt fogják elhagyni az arénát Veronicával. Bár még nem tudta mi lesz majd ezek után, de ezt a napot, ezt a véres küzdelmet túlélték! Ez akkor kezdett tudatosulni benne, amikor megérezte a vállán a nő puha, bizonytalan érintését, aztán a könnyes arcát a vállán, ahogy zokogva átölelte őt, és hozzábújt.

Fontha sírva tapsolt, s mint egy kislány néha sikoltva ugrott fel.

Rato a bejáratnál nézte őket, könnyeit egy gyors mozdulattal törölte mocskos ingjének ujjába. Ő ismerte legjobban a gladiátorokat. A szeme előtt lett barát a két ellenfélből. Pontosan tudta, hogy a kemény harcosnak mekkora szíve volt és, hogy most feláldozta magát.

Együttérzően veregette meg Marcus vállát, ahogy elhaladt mellette Veronicát ölelve. Aztán minden félelem nélkül ment be az arénába a fiatal fiú, miközben már beengedték a tisztogató állatokat. Elsőnek Gorgo mellé térdelt le és vette el a fegyvereit, ami még a páncélján volt. Amíg ő ott foglalatoskodott, egy állat sem közelítette meg a testet.

Marcus még visszanézett, egy utolsó búcsúként a barátjától. Látta, ahogy Rato oldalba csapja az egyik állatot, s az azonnal a fogai közé kapva Gorgo testét, elrohant vele, mint egy féltett zsákmánnyal.

Szívébe belemart a fájdalom, hogy így végzi be egy nemes lelkű harcos.

– Istenem! – zokogta Veronica, ahogy látta az állatot elrohanni Gorgo testével. Marcus tenyerével eltakarta a lány szemét, arcát maga felé fordította.

– Azt mondta vigyelek haza, hogy menjünk haza. Esküszöm neked, hogy így lesz! – mondta eltökélten Marcus, Veronica könnytől csillogó szemébe, miközben gyengéden tartotta a szeretett nő arcát a két tenyere között.

AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 18

Talan nem akart Dechant nélkül távozni Nez Perezről. Esze ágában nem volt Ochoa karjai között hagyni védencét.

Gingert láthatóan megviselték a történtek. Szótlanná vált, sokszor elsírta magát és az aggodalmas kérdésekre sem válaszolt. Így napokig nem tudott senki semmit, hogy mi történt azon az éjszakán, amikor Dechant elment, hogy felderíti a terepet, aztán Ginger jelent meg helyette. A kamasz rémülten csak annyit mondott, hogy neki telefonálnia kell, aztán amikor bontották a vonalat vigasztalhatatlanul kitört belőle a sírás. Értékelhető válaszokat azóta se kaptak a fiatal lánytól.

Soyara próbálta ugyan elterelni a figyelmét, de nem sok sikerrel. Együtt tanulás címén sűrűbben időzött nála.

Ginger elmélázva forgatta a tollat és az üres füzetet bámulta. Fogalmazást kellett volna írniuk, de neki semmi nem jutott az eszébe. Mármint azon kívül, ahogy Robert megjelent Ochoa házába... ahogy bedobta a nappali közepére Humiston leszakított fejét... ahogy minden gondolkodás nélkül meglőtte saját magát... ahogy a kocsihoz kísérte őt, miközben a saját fejéhez tartotta a fegyvert... és ahogyan nézett rá...

Összeszorult a torka, a szíve, szeme könnybe lábadt, zokogva borult az asztalra, karjába rejtve arcát.

– Ginger! – Soyara rémülten pattant fel a székről, vigasztalón ölelte át barátnője vállát.

A kamasz egyre hangosabban sírt.

– Mi a baj? Ginger! Szólalj meg! Ne tartsd magadba, mert abba bele fogsz betegedni!

– Képes volt feláldozni magát értem! – szakadtak fel belőle a szavak.

– Mit csináltak vele?

– Nem tudom! – rázta a fejét Ginger.

A hangos zokogásra Phyllis beszaladt a szobába.

– Hugi! – leguggolt a kamasz mellé, ő is átkarolta. Már ketten ölelték a fiatal lányt.

Nem kellett sok, hogy Talan is megjelenjen az ajtóban. Együttérzően nézte Gingert, fájt így látnia. Amikor megismerte vidám volt és élettel teli.

Gingerből lassan, de megindultak a szavak.

– Megölte Humistont – szipogta. – Bedobta a fejét a szoba közepére. Rettenetes látvány volt!

– Tessék? – Soyara és Phyllis megdöbbenve néztek egymásra.

Talant is meglepték a lány szavai.

– Fegyvert tartott a saját fejéhez. Ezzel zsarolta Ochoát. Azt mondta, tudja, hogy neki ő kell, és élve. Gondolkodás nélkül belelőtt magába, amikor Baker bepróbálkozott. Az autóig kísért, hogy biztos legyen, hogy elengedtek és, hogy senki nem jön utánam. Mindvégig a fejéhez fogta a fegyvert. Még akkor is, amikor eljöttem. Láttam a visszapillantóban, hogy ott állt a fejéhez szorított pisztollyal.

– Igen, Dechant élve kell Ochoának, nem trófeának. – állapította meg Talan. – Valahol fogva tarthatja – Kérdőn nézett Phyllisre, remélve, hogy Bakerrel való egykori kapcsolata lévén ismerheti a vadász lakását.

– Én nem voltam soha Ochoa házában. Bakernél igen, de Ochoánál soha – ingatta a fejét Phyllis. – Nem ismerem a titkos rejtekhelyeit.

Feszült csend ült közéjük, mindenkinek megoldáson járt az agya.

– Nem néztem volna ki belőle, hogy gyilkol. Hogy levágja valakinek a fejét – motyogta magaelé, elgondolkodva Phyllis.

– Nem levágta – szipogta Ginger. – Az nem vágva volt. Szakítva, tépve.

– Tessék? – Talan szemöldöke ráncba szaladt.

Ginger hevesen bólogatott.

– Véres volt a szája körül, meg az arca, a kezei is. Csupa vér volt!

– Dechant nem tudott átalakulni. Emberi állkapoccsal pedig nem lehet átharapni egy ember nyakát úgy, hogy leszakadjon a feje.

– Hát akkor talán most már tud – fújta Phyllis.

– Hogyan?

– Vagy hazudott, hogy nem tud átalakulni, vagy valamit csinált magával, hogy tudjon.

Talan agya lázasan járt, amikor kopogtak az ajtón.

Az ajtóban Richard Cannon és Mike állt.

– Szia Phyllis.

– Szép napot Cannon.

– Ginger?

Miért keresi a húgomat a rendőrség? Nem jelentettem, hogy elrabolták! – Phyllisen millió gondolat szaladt át.

– Éppen tanul – hadarta a fiatal nő.

– Beszélnem kell vele.

– Milyen ügyben?

– Gyilkossági és emberrablási ügyben. Bemehetnénk? – Cannon még csak nem is pislantott, ahogy az idősebbik Blaine lánynak szegezte a tekintetét.

Phyllis kényszeredetten tárta kintebb az ajtót. Elállt a rendőri szerv elől, Cannon pedig besétált kísérőjével. Mike tekintete először Talanon siklott végig.  Az őrző is alaposan végigmérte a rendőrt.

– Tudomásunkra jutott, hogy Ernesto Ochoa elrabolta Gingert – kezdte hivatalos hangnemben Cannon.

– Ginger itt van – Phyllis, húga felé lendítette a kezét. A fiatal lány szándékosan nem fordult a sheriff felé.

– És a meggyilkolt Ray Humiston kocsija mit keres a parkolóban?

A feszültséget vágni lehetett a szobában. Phyllis tekintetével segítséget remélve kapaszkodott Talanba. Az őrző itt most nem tudott rögtönözni. Nem ismerte az esemény szereplőit és a körülményeiket annyira, hogy hihető fedősztorival tudott volna szolgálni. Bármit is mondott volna, a seriff azonnal kiszúrja, hogy hazudik.

Ha Ochoa börtönbe kerül, ott nem fogom tudni megbüntetni, végleg kiiktatni – tépelődött magában, miközben igyekezett kimaradni a beszélgetésből. Külső szemlélő maradt.

– Ugye nem akarod, hogy a húgod gyilkossági ügybe keveredjen? – kérdezte Cannon Phyllist.

– Nem! Persze, hogy nem! – vágta rá azonnal a fiatal nő.

Gingernek még mindig elő félelemként kísértettek az agyában a vadász fenyegetései, hogy mit fog tenni, ha ő, vagy Phyllis beszél.

– Humistonnal nem találkoztam – szólalt meg váratlanul Ginger. – A kocsit Ochoa adta ide, hogy azzal jöjjek haza. Nem tudtam, hogy kié a kocsi.

– Mit kerestél Ernesto Ochoánál? – Cannon lassú léptekkel megindult a lány felé. – Elrabolt?

– Ha ez rablás lett volna, miért engedett el? – kérdezett vissza a kamasz, de nem nézett a seriff szemébe. – Nem rabolt el. Baker vitt el hozzá, hogy szeretne velem beszélni Dechantról.

– Dechantról?

– Igen.

– Mit?

– Hogy hol van. De nem tudtam semmi érdemlegeset mondani neki. Aztán ideadta a kocsit, hazajöttem és ennyi – hadarta Ginger.

– Értem – fújta egy mély levegővétellel Cannon.

A feszült csend újra birtokba vette a szobát, amit hosszú másodpercek után Talan tört meg. Közelebb lépett a seriffhez.

– Elnézést, mi nem ismerjük egymást – feléje nyújtotta a kezét. – Talan Falgaut vagyok.

Mike tekintete felélénkült, majd hirtelen megindultak belőle a szavak, ami Cannont is meglepte.

– Robert Dechantra körözést adtunk ki. Látták Humiston szálláshelyén. Feltehetőleg ő a gyilkos. Megtámadta Shikobát is, a sámánasszonyt.

– Tessék? – Phyllis szemei elkerekedtek.

Mike sűrűn pillantott Talan felé, mintha burkoltan neki szánta volna az információkat.

– Morbidan hangzik, de elharapta a nyakát és nem keveset ivott a véréből.

– Atyaég! – szörnyedt el Soyara.

Mike Mogh Ozor szavai viszont távpontot adtak a szakrális őrzőnek, hogy mi is történhetett.

Vért ivott és húst evett! Belőlem is így hozta elő Bardwell a prikolicsot! Előhozta magából a vadállatot!  – robbant Talanban a felismerés.

Cannon nem jutott előbbre a Blaine lányoknál tett látogatásával. Phyllissel megbeszéltek egy időpontot, amikor majd Gingerrel bemennek az őrsre jegyzőkönyvbe venni a lány vallomását, aztán elköszönt és távoztak.

Talan még várt pár percet, hogy biztos legyen benne, már a folyosón sincsenek a látogatóik.

– Innen Shikobához mehetett.

– Mit ártott neki az a szegény asszony? – Phyllis felháborodottan, nyugtalan járkálásba kezdett.

– Valószínűleg a sámánnak köze lehetett ahhoz, hogy felszabadult benne az állat. Ő mondhatta el neki, hogy mit kell tennie. Itt a véréből, de nem ölte meg! Nem haragudott, rá, különben enni is belőle evett volna! Elment egy sámánhoz, hogy felszabadítsa belőle az állatot, hogy ellenfele tudjon lenni Ochoának. Eleve ez volt a terve. Minket elejétől fogva ki akart hagyni ebből – Talan hangosan gondolkodott. Egyre dühösebb volt magára, hogy ezt nem vette észre a tanítványán.

– Képes lett volna meghalni – szipogta Ginger. – Eszelősen elszánt volt.

A lány szavai rádöbbentették Talant, hogy miért is tette azt, amit.

Én is meghaltam volna Haleyért. Öltem volna és kész lettem volna meg is halni érte – emlékezett vissza a saját érzéseire.

Veszett mélyen érez! – A felismerésre összeszorult a szíve. Bár dühös volt, de megértette őt.

Talan sűrűn pillantott Phyllis felé.

– Közel kerültetek egymáshoz, amíg itt volt. Igaz?

Phyllis a kérdésre nyugtalanul kapkodta a tekintetét. Zavarba jött, s fel sem tünt neki, hogy Ginger úgy hajtotta le a fejét, mint aki szégyell, de legalábbis titkol valamit.

– Hát – hebegte – Sokat beszélgettünk. Mondhatni, megnyílt nekem.

– Nagyon szerethet téged Phyllis, ha képes lett volna meghalni azért, hogy a számodra legfontosabb személyt visszaadja neked – mondta csendesen Talan. A saját emlékei szorították a torkát miközben beszélt.

Gingerben eközben felidéződött a próbának szánt csók, ami majdnem sokkal több lett. A férfi tekintete, ahogy ott a kocsinál nézett rá és az, amit a szemében látott.

Kezeit a térdei közé szorítva az ujjait morzsolgatta, szeme telefutott könnyel, s hogy ne zokogjon fel az ajkába harapott.

Soyara fürkésző tekintettel figyelte barátnőjét, majd egy mély sóhajjal konstatálta, hogy a férfi nem is Phyllisért lett volna képes meghalni. Sőt! Talán az érzése kölcsönösek!

Chyntia egyre jobban élvezte a munkát Dr. McKenzie mellett. A félvér doktor látva a fiatal nő érdeklődését, orvosi könyveket is adott neki, s amikor műtéteknél asszisztált neki, tanította is őt. Egyre jobban összeszoktak, jó párost alkottak.

– Nagyon ügyes vagy! – dicsérte Dr. McKenzie Chyntiát, aki csak egy zavart mosollyal reagált főnöke elismerésére, miközben a legnagyobb odafigyeléssel folytatta a műtéti vágás összevarrását.  

Greko a sarokból figyelte őket. Egyszerre volt benne féltékenység és szomorúság. Összecsaptak benne az ellentétes érzelmek, már-már folyamatosan magával vitázott. Szerető társként volt benne egy úgymond egészséges féltékenység, amit tulajdonképpen a megrekedt állapota nagyított fel. Nap, mint nap látta, hogy mennyivel boldogabb lehetne a fiatal nő egy szintén emberi férfi oldalán. Egyenértékű társa lehetne, élhetnének, mint egy normális család, gyerekekkel... Összeszorult a torka, belefacsarodott a szíve. Hiába éreztette vele Chyntia, hogy az embertpróbáló helyzet ellenére ő teljes szívével szereti őt és kitart mellette. Greko ezt úgy élte, meg, hogy a szeretett nő, túl nagy áldozatot hoz a kapcsolatukért.

Jaliyah azóta többször is meglátogatta, igyekezett az őseitől örökölt sámán tudásával segíteni, de egyenlőre semmi előrelépést nem tapasztaltak. Greko egyre stabilabbnak és megváltoztathatatlannak érezte a jaguár formáját. Annak azért örült, hogy az állati formával a véres, éhes ösztönei nem tértek vissza. Józan ítélőképessége megmaradt.

A seb összevarrása befejeződött, elkezdték elpakolni az eszközöket, miközben felválta ellenőrizték a frissen operált eb állapotát, akinek csavart combcsont törését rögzítették dróttal.

– Van még valami mára? – kérdezte Chyntia, közben a sterilizálóba pakolta a felszerelést.

– Nem, nincs – ingatta a fejét Philip, majd a faliórára pillantva hozzátette: – A rendelésnek is vége.

– Akkor, ha nem gond, mi elmennénk Jalihoz – Chyntia szerelmes pillantást küldött a sarokban heverésző jaguár felé.

Dr. McKenzie halvány megértő mosollyal bólintott.

– Persze, menjetek csak. – Tekintete szomorú volt, ahogy pár másodpercig elgondolkodva nézett magaelé. – Elvigyelek benneteket? – kérdezte készségesen.

– Nem kell, köszönjük – rázta a fejét kedves mosollyal Chyntia. – Szeretünk sétálni.

– Rendben.

– De nagyon köszönjük, a felajánlást.

– Bármikor, szívesen.

Greko tekintete a két ember között járt, majd egy elnyelt morgással felállt és kisétált.

Chyntia látta rajta a fájdalmát, amit a lelkében élt meg a hím jaguár. Tanácstalan volt, hogy hogyan is tudná ettől jobban is bizonyítani a szeretetét és a hűségét. Mert ő eltökélten hitt abban, hogy nekik nem ez rendeltetett. Abban, hogy ez átmeneti.

Dr. Philip McKenzie pedig a nőn látta az elkeseredett, de kitartó harcát a szeretett férfiért. Tagadhatatlanul megtetszett neki Chyntia nem csak külsőleg, de a jelleme és a kisugárzása is. Sokat járt a fejében, hogy bárcsak előbb találkoztak volna. Érzéseit mégis tapintatosan elrejtette, nem használta ki a pár megnehezített helyzetét. Nem viselkedett úgy a nővel, hogy elbizonytalanítsa. Sőt! Sokszor biztatta ő maga is, szinte tartotta benne a lelket.

Egy kívülálló viszont mindig előbb észreveszi a pislákoló érzelmeket, a szikrát két ember között. Így Greko sem volt vak. Tudta, hogy a doki jó ember. S bár néha azt érezte, hogy legszívesebben nekimenne és széttépné, de mindig lehiggadt és győzött benne az önfeláldozó szerelem. Józanul, elfogulatlanul tudta, hogy a szeretett nő – ha már vele nem lehet – a doktorral boldogan élhetne, megfelelő társa lenne.

Chyntia gyorsan átöltözött, s együtt indultak el Grekoval Homero kunyhójához, ahol Jali várta őket. A jaguár a nő combjához szorosan simulva lépdelt. Chyntia a marját simogatva fürdőzött a boldog érzésben hogy újra maga mellett tudhatta Grekot. Minden alkalommal, reménnyel töltve ment a rituális kezelésekre. Gyermeki reménnyel hitte, hogy majd most, biztos kéz a kézben fognak visszajönni a hosszas dobkezelés után.

Veronica a szívét a torkában érezte dobogni. Minden sejtjét elárasztotta az izgatottság. Győztes gladiátorhoz vitték, jutalomnak. Ám most a teremben nem látta Ratot. A kócos, energikus mindig vidámnak tűnő fiatal férfi most nem volt sehol, aki eddig egy bűvész ügyességével oldotta meg, hogy ő vagy Marcushoz, vagy Gorgohoz kerüljön. Így most azt sem tudhatta, hogy a mai küzdelmeket a szeretett férfi túlélte-e. Idegesen kapkodta a tekintetét, s az utolsó pillanatig reménykedett, várta, hogy Rato fülig érő vigyorral egyszer csak megjelenik. Nem így lett.

Az edényt az asztalra csapta az egyik Giant katona, majd hanyagul átkeverte a benne lévő összegyűrt cetliket, majd kivett egyet. Felolvasta a nevet, aztán a fejével intett az egyik lány felé, akit Veronicával együtt hoztak fel. Újabb név, és egy újabb lány. Hallotta Gorgo nevét, de nem rá esett a választás.

– Marco – dörögte az őr, majd újra egy másik lányra esett a választása.

Veronicát eben a pillanatban fogta el a pánik.

Nem Marco és nem is Gorgo! – visított benne a kétségbeesés. Légzése felgyorsult, szinte hallotta a szívét.

Ismeretlen név, mire ő került sorra.

Ahogy a folyosón haladt a többi lánnyal az őrök kíséretében, alternatívákat gyártott magában.

Én ma fogok meghalni! Csak azt kell eldöntenem, hogy hogyan. Menekülés közben? Kitörjek és fussak? Aztán elkapnak és megölnek. Vagy belépek az akárki cellájába, nekimegyek, és a gladiátor végez velem – zakatoltak a gondolatok a fejében.

Közben nyílt Marcus szállásának ajtaja, s belökték rajta a neki választott lányt. Veronica csak egy pillanatra látta az alakváltót. A hím farkas szemében ott volt a rémült féltés.

Mert, hogy hozzám nem fog érni Marcon kívül senki az biztos! – dobogott Veronicában eltökélten, miközben hevesen vert a szíve.

Amíg az őr a zárral bíbelődött, ő hasznosította a zsebtolvaj rutinját, amiért annak idején a nagyapja megbüntette és mellé rendelte Marcust. A Giant betaszította az ajtón a sötét cellába. Óráknak tűnő percekig csak állt, szemeit lehunyta, hogy szokja a sötétséget. Nem látta kihez került, csak a szuszogását hallotta és a bűzét érezte. Aztán a mozdulatainak finom neszét is meghallotta, egyre közelebb. Kinyitotta a szemét.

Ott állt előtte.

Hatalmas volt. Csupa izom testét különböző forradásszerű motívumok tarkították. Szája szélesebb volt a normálisnál, orra olyan hatást keltett, mintha betörték volna. Szemei be voltak metszve, hogy tekintete még félelmetesebb legyen.

Veronica fejében pillanatok alatt lejátszódott, hogyan gyengíthetné meg, amiből előnyt szerezhet.

Döntött.

Ahogy a gladiátor még egy lépést tett felé, azonnal támadásba lendült. Két gyors mozdulattal megfosztotta őt a szeme világától. A harcos ordítva lendítette a kezeit abba az irányba ahol utoljára látta a nőt. Veronica elhajolva a hatalmas karmok útjából, újra támadott. Hasította és szúrta a gladiátor testét, ott ahol csak érte, miközben fürgén tért ki a halálosan, de vakon csapkodó kezek elől.

A dühös és fájdalmas ordítás nem csak a kis barlanghelyiséget töltötte be, végig visszhangzott a folyosón, ahogy visszaverték felerősítve azt a sziklafalak. Félelmetes, semmihez sem hasonló hangok töltötték be a teret, a járatokat.

Az őrök döbbent, elkerekedett szemmel ugráltak fel a helyükről és indultak meg a hang irányába.

Mire a helyszínre értek, a harcos vérbe fagyva, hörögve feküdt a földön, Veronica pedig vérmaszatosan elszántan tartotta magaelé a tőrt, védekező testtartást felvéve, mint egy tapasztalt harcos.

– Mit tettél, te szajha?! – dörögte az egyik Giant, s hatalmas lendülettel csapott a lány felé.

Veronica elhajolt az első ütés elől, s egy gyors fordulat után ejtett egy vágást az őrön, aki erre még jobban felbőszült. Társa is akadt, hogy megfékezze a lázadót, így Veronicának nem sok esélye maradt a menekülésre. Lassan a sarokba szorították, lefogták, és egyáltalán nem finomkodtak vele, ahogy kivonszolták a halott gladiátor szobájából.

Az artikulátlan hangokra nem volt, aki ne figyelt volna fel.

Marcus az ajtóhoz szaladt, ahogy megismerte a szeretett nő elszánt ordítozásait. Veronica kiabálva szórta a jelen helyzetben nevetségesen hangzó fenyegetéseit és szitkait.

– Dögöljetek meg! Hozzám nem nyúltok! Feltépem a torkotokat! Kiforgatom a beleiteket!

– Nicaaaaaaaa! – hallotta Marcus hangját, amibe benne volt minden. Szinte megremegtek a farkas alakváltó hím hangjától a falak. A férfi agyát elöntötte a reménytelen féltés. Pontosan tudta, hogy a szeretett nőnek semmi esélye, de talán még csak életben sem maradni ezek után.

– Nicaaaaaaaa! – ordítozta a nevét, miközben úgy püfölte az ajtót, hogy már kiserkenő vérével is nyomokat hagyott azon.

Az egyik őr előrántotta kését, Veronica nyakához szorította.

– Senkinek nem fogsz hiányozni! – hörögte. – Gyilkos szuka! Mégy Mundo után!

– Hééééé te meg mit művelsz?! – hallatszott Rato recsegve felcsattanó hangja. – Meg akarod öletni magad? Szerinted mit tesz veled Aldafen, ha megtudja, hogy öntörvényesen kinyírtad? – hadarta a fiú és nagy bátorságról téve bizonyságot, kikapta a harcos kezéből a tőrét. – Elhagytad az eszed?

A Giant ugyanazzal a lendülettel vissza is szerezte fegyverét, mire Rato belekapaszkodott a karjába, hogy megállítsa, amire készült.

– Aldafen elé vigyétek! Csak ő dönthet a sorsáról! – kiabálta Rato.

A helyzet lassan csitulni látszott.

A Giant ugyan nem vágta el Veronica nyakát, de két ütést mért egymás után az arcába, amiktől elvesztette az eszméletét. Elhallgatott. Csend mégsem lett, mert Marcus még az ajtót ütötte a lány nevét ordítozva.

– Elhallgatassam? – kérdezte az egyik őr, mire a másik csak legyintett.

– Hagyd a fenébe. Takarítsátok fel Mundot – morogta a másik.

Veronicát valósággal végighúzták a folyosókon Aldafen elé. Ott rongybaba módjára dobták a kőre.

– Megölte az egyik gladiátort! – dörögte a Giant.

– Mit csinált? – Aldafen tekintetében több érzelem futott át. Döbbenet, harag majd csodálat.

– Hogyan tehette? – vonta fel a szemöldökét.

Rihona is megjelent a teremben a szokatlan felbolydulásra, hangokra Fontha kíséretében.

– Mi történt?

Aldafen az eszméletlenül a földön heverő véres farkasnőstény felé lendítette a kezét.

– Megölte egy gladiátoromat!

Rihona megdöbbenve nézett Veronicára. Fontha alig bírta palástolni csodálatát. Szemét le nem vette az alakváltás képességét vesztett lányról.

– Életért életet! – harsogta Aldafen és felkapta a faragott asztalán heverő kardját.

Rihona vakmerően állta útját.

– Várj!

– Menj az utamból!

– Elvesztettél egy harcost, de nézz rá! Benne több volt a spiritusz, mint abban, akit elvesztettél. A látszólagos erőfölény ellenére ő él! Ő talán nem egy harcos? Szerintem nagyobb, mint akit megölt.

Aldafen megtorpant, elgondolkodtatták párja szavai. Dühös haraggal nézte az eszméletlent, de közben már nem a bosszú járt a fejében.

– Harcolni van kedve? – zihálta az indulattól – Hát harcoljon! Kinn az arénában! Ott heveskedjen! Ott mutassa meg mennyi van benne!

– Egy nő a férfiak között? – kérdezte elbizonytalanodva a Veronica felett magasodó Giant.

– Magának kereste! – dörögte Aldafen, majd hanyagul intett, jelt adva a távozásra.

A katona tudomásul véve a parancsot, bólintott, majd felnyalábolta az ernyedt testet.

– Kapja meg a megölt gladiátor lakhelyét – vetette még oda a vezér, lassan leengedve a kardot.

Fonta tudta, hogy Veronica csupán időt kapott, hiszen semmi esélyt nem látott rá, hogy az arénában életben maradjon.

Ochoa lassú, kimért mozdulattal öntötte magának és Bakernak a whiskyt. Jeffrye a bárpultnál maradt, Ernesto a kényelmes fotelhoz sétált és egy mély sóhajjal beleengedte a testét. Ahogy elterült benne, lábait a dohányzóasztalra keresztbe tette. A fotel karfáján egyensúlyozva forgatta a poharat, s elgondolkodva nézett a semmibe. Pár perce ért csak haza. A kantinban újra megkereste a titokzatos nő, aki a múltkor is információkkal látta el, és a különleges tőrt adta neki. Most is szolgált neki pár érdekes hírrel.

– Tudtad, hogy Robert megkörnyékezte az exedet? – köszörülgette a torkát a vadász.

Jeffrey arcára gúnyos mosolyt rajzolt a hír.

– Kizárt! Phyllis attól igényesebb – legyintett Baker.

– Akkor lentebb tette a lécet – rántott a vállán Ochoa.

– Szerintem Dechant ezzel az önfeláldozó akciójával akart bevágódni Phyllisnél.

– Nyilván – biccentett a vadász, bele-beleivott az italába. – Ez érzelmes bombázó szívéhez a hugicáján keresztül próbálkozik. De Phyllis is nagyon harcolt érte.

– Phyllis? Mikor?

Ochoa arca dühös kifejezésre váltott, ahogy felidézte maga előtt a parkolóban történteket, amikor a fiatal nő puskát fogott rá, Dechantet védelmezve.

– Ölni is képes lett volna érte – a vadász hangjában kicsengett a harag. – Puskával fenyegetett meg, hogy hagyjam békén Robertet. Szerintem elég elszánt egy nőszemély. Nem fog leállni. Végleg ki kell iktatni.

– Mire gondolsz?

– Na, ugyan mire?! – horkant fel Ernesto – Vagy még jelent neked valamit?

– Nem. Semmit – adta a kurta választ Jeffrey.

– Helyes.

– Mi a terved?

Ochoa elmerengve nézett a semmibe, majd gonosz mosoly jelent meg az ajkán.

– Mondjuk, megetetem a vadállattal, amit Dechant felébresztett magában. Ne hagyjuk éhezni szegényt ott a pincében. – A vadász a szemöldökét vonogatta, a mosoly vigyorba szélesedett.

– Kreatív – Baker, mint aki tósztot mond, megemelte a poharát.

Ahogy megérkeztek a munkások, Victor félrevonult a lakókocsiba pihenni. Nem tudott soha egyhuzamban sokat aludni. A folyamatos alvásban a négy óra volt neki a maximum, aztán felkelt. Most sem volt ez másképp. Még javában ment a munka, a gépek zaja, a munkások hangos beszéde hol családról, hol előző esti TV-műsorról, párkapcsolatukról. Hétköznapi dolgokról. Néha figyelmeztető kurjongatások a munkavégzéssel kapcsolatban, rövid pattogó utasítások.

Victort mégsem zavarta a sok zaj, nem ezekre ébredt fel. Eltelt az az idő, amit folyamatosan alvással tudott tölteni. Még nem nyitotta ki a szemét, de a gondolatai már éberen zakatoltak. Az öreg indián járt a fejében, akit sebesülten húzott ki a verem aljáról. Ahogy a karjában menetelt vele, és az érzések a közelében.

Ki ő? – dobolt az agyában.

Kavargó gondolataival a fejében készítette magának a reggelit. Szeretett volna többet kérdezni Chidozietől. A különös képességekkel rendelkező segítője csak azt adta át neki, amit külső szemlélőként tudott, de ő többre volt kíváncsi. Azt már tudta, hogy kik a szülei, azt is, hogy neki mi a küldetése.

És voltak az emlékei, tapasztalatai.

Arról, hogy farkas volt! Hogy egy indián családnál élt, s egy nap valamiért alakot váltott és ember lett. Sokáig semmit nem tudott magáról, hogy ki és miféle ő. Amire képes volt, azt attól a sámántól tanulta, aki a szárnyai alá vette őt. Kétbőrűnek hívták, elkezdték tisztelni. Aztán rá kellett döbbennie, hogy nem úgy öregednek a sejtjei, mint másnak. Barátok, ismerősök öregedtek és haltak meg mellette. Hosszabb ideig nem maradhatott egy helyen. Teltek az évek, múltak a korok és a fejlődéssel lassan átformálódott a tudása saját magáról. Volt idő, amikor azért bujkált, mert a fajtáját egy agresszív, vérszomjas vérfarkasként azonosították. Sok idő kellett, míg ez a kategória is több fajtára árnyalódott, s már nem mindenki rettegett. A szimpla farkas alakváltók kategóriájában már nem keltett mindenkiben félelmet. De olyanok mindig is voltak, akik ellenségesen viselkedtek még így is és vadászták az olyanokat, mint ő. Bár mát tudta, hogy nincs egyedül, vannak olyanok, mint ő, de nem tudta kiben bízhat, így inkább mélyen titkolta mi is ő. Soha nem nyílt meg senkinek. Orendán és a családján kívül senki nem tudta igazán mi is ő.

Most először viszont elgondolkozott azon, hogy mi lenne, ha az öreget beavatná. Megmagyarázhatatlan késztetést érzett rá, hogy újra találkozzon vele, hogy beszéljenek. Tisztában volt vele, hogy nem árulhatja el magát. Dozie kiállt érte, azért is lehet most itt, ahol. Nem a négy fal között, hanem emberek között, szabadon.

A hosszas tépelődés után, hirtelen döntött.

Elpakolt maga után, aztán a fejébe húzta elmaradhatatlan sildes sapkáját. Bezárta a lakókocsit s hátra sem nézve határozott lépésekkel megindult Homero kunyhójához.

Megtorpant, amikor meglátta a férfit, aki azon a kora estén Jalival érkezett.

Vak vezet világtalant – gondolta, ahogy figyelte kettejüket a sűrű bokrok takarásából.

Homero lábán már gipsz fehérlett, Maximus pedig botjára támaszkodva segítette lépéseit. Olykor azért elhagyta, de még bizonytalanul lassan lépett néha.

Victor megvárta míg Homero vendége elköszön. Figyelte egy darabig még az öreget, ahogy kényelmesen elhelyezkedett a tűznél és pipára gyújtott.

Végül vett egy nagy levegőt és lassú léptekkel megindult, kilépett a sűrűből.

Homero figyelte közeledő megmentőjét, s az jutott legelőször az eszébe, ahogy nézte őt, hogy mennyire nem illik a lényéhez a sildes sapka. A mozgása a tartása tekintélyt parancsoló volt, domináns. Az öreg lehunyta a szemét és teljesen másképp látta maga előtt. A sziluettje, a mozgása ugyanaz volt, csak az öltözéke volt más. Állatbőrökből varrt nadrág, mellény, és a nagy ládában őrzött kalap...

Homero kinyitotta a szemét, Viktor már ott áll szinte előtte, barátságos félmosollyal köszöntötte.

– Szép napot! – biccentett – Nem zavarom?

– Dehogy – rázta a fejét az indián, kezét lendítette hellyel kínálva a váratlan vendéget. – Üljön le!

– Köszönöm – Victor lassan a szemközti rönkre engedte testét. – Hogy van a lába?

– A csont összeforr – legyintett Homero.

– Igen, az össze – helyeselt Victor, elgondolkodva bámult bele a köztük lobogó tűz lángjaiba.

– Itt volt az előbb Maximus McGinty, a lányom apja. – Homero fejével abba az irányba bökött, amerre Max távozott. – Nem találkoztak?

– Nem – ingatta a fejét Victor –, de láttam őt – ismerte be. – Az ő lábával mi történt? Neki is balesete volt?

– Nem. Mérgezés.

– Mérgezés?

– Ó ez nagyon hosszú történet, nem akarom untatni vele – Homero újra megtömte a pipáját.

– Értem – mondta csendesen Victor, s ezzel meg is tudta, hogy az indiánnak is van rejtegetnivalója valamiért. Vannak titkai.

– Szóval maga sámán – kanyarodott más téma felé Victor, amire Homero csak bólintott.

– Ezt a tudás és bizonyos képességeket a családunkban, örökölték egyes utódok.

– A képességeket lehet örökölni, a tudásnak már a tapasztalat és a gyakorlat az alapja.

– Valóban, így van – bólintott az indián, s fürkészve engedte tekintetét vendége szemébe. – Bölcs vagy fiam! Ismered a szavak mély értelmét és a lényeges különbségeket közöttük.

Victor sokáig hallgatott, egy pillanatra elmerengő félmosollyal bámult újra a tűzbe. Nézte a táncoló lángokat. Tekintete a rönkhöz támasztott dobra siklott, ami az indián mellett volt.

Homeronak érzéke volt a gondolatokhoz.

– Hogyan kerültél az indiánok közé? – kérdezte az öreg, amivel sikerült is zavarba hoznia vendégét. Viktor nem válaszolt azonnal. Ott villogott benne a figyelmeztetés, hogy nem árulhatja el, hogy ki is ő. Azon hezitált, mennyi és mi az, amit elmondhat, amivel még nem fedi fel a személyét. Aztán döntött. Óvatosan kezdte összepakolni a szavakat.

– Találtak – mondta kurtán – Talált... – Megakadt, mert hát mégsem mondhatta azt, hogy farkas. Megköszörülte a torkát, aztán újra nekifutott a válasznak.

– Talált gyerek vagyok.

– Mennyi idős voltál?

– Kicsi – vágta rá azonnal.

– Mégis mennyire?

– Nagyon kicsi. Újszülött.

Hirtelen csend ült közéjük. Victort elragadták az emlékek, ahogy Owle harsányan kiabált az apjának, és a kezébe vette őt.

Homero döbbent, együttérző tekintettel nézte őt.

– Hogyan képes valaki kitenni egy újszülöttet?

Victor a kérdésre csak rántott a vállán. Legszívesebben megosztotta volna az öreggel, hogy talán pont azért rakták ki, mert farkasként született és megijedtek tőle.

– Különleges ember vagy Gary Wyant.

– Ugyan miért?

– Csendes vagy – kezdte az idős tapasztalt sámán – Kívül nyugodt, belül háborgó.

– Tessék? – Victor zavart félmosollyal kapta félre a tekintetét. – Nem háborgok.

– Nyugtalan a lelked. Válaszokat keresel.

– Ki nem?

– Te mire keresel válaszokat?

Victor csak a vállát vonogatta. Már nem is volt benne olyan biztos, hogy jó ötlet volt eljönnie az öreghez. Úgy érezte, hogy az indián mélyen belé lát. Végül mégis ülve maradt.

Hiszen ezért jöttem. Válaszokat akarok! A bennem kavargó érzésekre. Mit miért érzek, úgy ahogy! – zakatoltak benne a gondolatok.

Mély levegőt vett, aztán újra az indiánra emelte a tekintetét. Nyíltan, bátran nézett Homero sötét szemeibe.

– Mikor mire. Valóban sok kérdésem van.

– Dobolhatunk együtt – ajánlotta fel váratlanul Homero – Felszabadítja a gondolatokat, az érzéseket. Eljuttat arra a szintre, ahol megtalálhatod a válaszokat a kérdéseidre.

Victor apró bólogatással felelt csak.

– Gondolom az is a kérdések közé tartozik, hogy újszülöttként miért dobtak el? – kérdezte Homero, közben újra a pipájával kezdett foglalatoskodni.

– Hát arra több alternatívám is van – biccentett Victor.

– Elmondod?

– Talán túl csúnya voltam és undorodtak tőlem – próbálta elviccelni a választ, de újra maga előtt látta, ahogy pár órás farkaskölyökként megtalálta őt az az indián kisfiú.

Homero mégsem nevette ki. Tekintete újra kutató lett.

– Nem úgy tűnik, mintha lenne valami degeneratív elváltozásod.

Victor a torkát köszörülgetve újra zavartan tekingetett mindenfelé. Visszaemlékezett arra az időre, amikor még alakot tudott váltani. Amikor vadászhatott így, harcolt a megélhetésért.

– Hát, ez olyan dolog, ami nem szembetűnő elsőre – rántott a vállán, finoman átfogalmazva az alakváltás fogalmát.

Homero kérdőn vonta fel a szemöldökét.

– Vagyis csak volt. – Victorra rátört a farkasa hiánya miatt érzett fájdalom.

– Elmúlt?

– Mondhatni így is.

– Ha a hátrányodra vált és elmúlt, annak örülnöd kéne.

– Nem volt mindig hátrány – csúszott ki a száján.

– Szóval származott belőle előnyöd is – feszegette tovább Homero. Fürkészte a fájdalommal teli tekintetet. Aztán lehunyta a szemét, kissé felszegett állakkal némán ült.

– Űr van benned – szólalt meg újra csendesen. – Sok minden hiányzik. Sok mindent vesztettél el eddigi életed során, és szenvedsz a hiányuktól.

Victor légzése elnehezült, pillanatok alatt millió kép pergett le előtte. A barátok, Owle, ahogy meghalt a karjai között, a családja, Orenda, a gyermekei... Szeme fátyolos lett. Felpattant.

– Azt hiszem jobb, ha megyek – hadarta, de mégsem mozdult. Homero úgy nézett fel rá, hogy képtelen volt egy lépést is tenni.

– Ki vagy te, öreg? – szakadt fel belőle. – Mit teszel velem? – szinte nyögte, s úgy törölte a karjába a szemét, mint egy dacos gyermek.

– Sámán vagyok. Gyógyító – válaszolta csendesen, nyílt, barátságos tekintettel Homero – Érzem mások lelkét. A bennük lévő örömet és bánatot. Ezt a képességemet örököltem meg az őseimtől, és ezt arra használom, hogy gyógyítsam az arra rászorulók lelkét. Ez az én családom öröksége az őseinktől.

Victor visszaroskadt a rönkre.

– Benned sok-sok vívódás van – folytatta az indián. – Sok-sok szenvedés, fájdalmas veszteségek.

Victor beismerően, kelletlenül bólintott.

– Ha te is szeretnéd, segítek.

– Nem tud.

– Meg sem próbálod?

Makacs csend ült közéjük.

– Nem akarsz gyógyulni?

– Azért vagyok itt – szaladt ki Victor száján.

– A számodra fájdalmas veszteség, hozzád közel álló személy, személyek? A családod?

Victor hosszasan gondolkodott mit válaszoljon.

A párom és a gyermekeim nem a múltamhoz kötnek. Általuk nem lehetek beazonosítható az ellenség számára. Az eddigi életemről nem tud senki. Róluk nem tud senki, hiszen a történelem, a múlt homályába vesztek. Ők az életem vak foltjában voltak mellettem – kavarogtak benne a gondolatok. Úgy döntött, hogy legalább családja elvesztésének feldolgozásában elfogadja az indián segítségét. Azzal még nem fogja elárulni alakváltó mivoltát.

– Igen – válaszolta.

– Tragikusan vesztetted el őket?

– Megölték őket. Mondhatni a szemem előtt.

Homero lelkébe belehasított az együttérző fájdalom.

– Nagyon sajnálom!

A fájdalmas csend újra birtokba vette a teret körülöttük.

– Őrzöl tőlük valamit?

Viktor megrázta a fejét.

– Nekem minden ősömtől van valami emlék! – Homero váratlanul felpattant, aztán közelebb intette vendégét, hogy belekapaszkodhasson. Victor készségesen ugrott, hogy támasza legyen az öregnek.

– Gyere fiam! Megmutatom! – tekintete felélénkül. – Legyen az emlékezés most nosztalgikus. Igazi kincseket mutatok neked, fiam!

Lassan, bicegve megindultak a kunyhó felé. Homero lelkesen mesélt az őseiről, miközben befelé tartottak.

Felnyitotta a hatalmas régi ládát, majd kapaszkodva kicsit odébb lépett maga mellé engedve vendégét.

– Ez már történelem! – kezét elvezette a különböző ruhadarabok és tárgyak felett.

Victort elragadták az emlékek, de most nem fájdalmat érzett. Nem a harcok, az üldözés és a menekülés jutott az eszébe, hanem az önfeledt boldog napok. 

Amikor a sámán tanította őt... amikor Orendával és Owleval játszadoztak... a szerelmük a csodaszép indián lánnyal... az esküvőjük...

– Nyugodtan nézz csak szét benne – biztatta Homero.

Victor keze bátortalanul, lassan indult meg. Használati tárgyak, ékszerek, kiegészítők, ruhák. Beleremegett, amikor kiemelte az egyik tunikát. Tisztán előtte volt, hogy azt annak idején Orenda viselte. Elnehezült légzéssel csak bámulta a ruhadarabot.

– Eredeti! A múzeumok egy vagyont adnának ezekért. De ezek nem eladóak! Ez itt minden a családom, az őseim! – mondta büszkén Homero.

Victor újabb ruhadarabot emelt ki. Beleszédült, ahogy a saját egykori bőrmellényét tartotta. Aztán keze megindult a kalapért.

– Az nagy kincs! A legrégebbi darab, és egyben különleges! – Homero lassan nyúlt a kalapért, Victor készségesen adta át neki. – Adahy! Az övé volt. – Az indián elmerengő mosollyal nézett vendégére. – Talált gyermek volt ő is, akárcsak te. Megmentett egy leánygyermeket a faluból. Így került a törzsbe. A sámánunk nevelte. Olyan nagyhatalmú és nagy erővel bíró sámán lett, hogy alakot tudott váltani. Kétbőrű volt! – mesélte Homero átszellemülten. Victor pedig döbbenten hallgatta a saját történetét.

Ez az öreg indián rólam beszél! És milyen természetességgel mondta, hogy kétbőrű?! – Tekintete elnehezült légzéssel, szomjasan itta be a sok ismerős holmi látványát. Többször pillantott a kalap felé, amit még Orenda díszített fel neki és akkor tett a szeretett nő fejére, amikor utoljára látta őt. Rádöbbent mit is jelent, hogy most itt láthatja, a kezébe foghatja.

Orenda túlélte! Megmenekültek!  – örömkönnyek csillantak meg a szemében.

– Szóval tőlük örököltem a beleérző képességemet. Adahy társa lett az én sokadik nagyszülőm, Orenda. Ezzel a képességgel születtek jó páran a családban. Jaliyah édesanyja is és a kisunokám Jali. Na jó, már ő sem olyan kicsi. Valakiben erősebben meg volt ez a képesség, valakiben kevésbé – magyarázta Homero. – A lányom is gyógyított és most Jali is. A lányom orvosi pályát választott, de sajnos korán meghalt. Az unokám akkor költözött hozzám.

Adahy és Orenda! Hiszen rólunk mesél! Akkor ők megmenekültek. Orenda és a fiúnk aki Owle után kapta a nevét, megmenekültek! – dobolt a fejében, mérhetetlen megkönnyebbülés és öröm öntötte el. Aztán ahogy Homero folyamatosan beszélt, lassan más is eljutott a tudatáig.

Homero a leszármazottam! – robbant benne a felismerés.

Ez az öreg indián vér a véremből! És a lány! Jali! Az unokája is! – kígyózott tovább az agyában. Rádöbbent, hogy a fiatal lány, aki első pillanattól fogva mély benyomást tett rá, nem csupán a farkasa választása és társa, de az ő leszármazottja is.

Nem véletlenül vonzódott hozzá a farkasom és nem véletlenül néz ki úgy, mint Orenda! Ezt a kettős felfokozott érzelmet érezhette ő is. Csak ő nem tudja azt, amit most én megtudtam! – Victort az zökkentette ki a gondolataiból, hogy Homero levette a sildes sapkát és a fejére tette a kalapot.

– Jól áll neked! Jobban illik hozzád, mint ez – mondta az öreg indián meglebegtetve a kezében lévő sapkát.

Victor csak állt, beléakadtak a szavak. Ott volt egy ládában a múltja, a fején volt a számára kedves ajándék, amit Orenda készített neki, amibe saját kezével írta bele a nevét.

Jaliyah, ahogy megbeszélte Chyntiával és Grekoval, a nagyapja kunyhójához ment. Bár érezte Adahy jelenlétét, már nem zavarta meg, mint eddig. Már tudta, hogy a férfi, akinek a közelében ezt megmagyarázhatatlanul mindig érezte ott van a vízesés barlangjánál, vagyis bárhol ott bóklászhat az erdőben. Így nem számított arra, hogy nagyapjánál fogja találni, ahogy belép az ajtón.

A kép, ami fogadta beléfojtotta a levegőt is, amibe beleszédült. Elmosódott számára az idő, s nem is tudta hirtelen hol van. Előtte volt hús vér nagyságban, akit egyre gyakrabban látott az elmúlt hetekben a látomásaiban. Aki a katonák támadása közben menekülésre biztatta, aki a kalapot a fejébe nyomta...

– Adahy! – Köszönni akart, de helyette a szeretett személy neve csúszott ki a száján.

Minden erő kifutott belőle, ernyedten, rongybaba módjára csuklott össze.

– Jali! – Homero ugyan mozdult, de megbillent, kénytelen volt megkapaszkodni a láda szélében. Victor mindenről elfeledkezve ugrott, hogy elkapja a fiatal nőt. A karajaiba tartva tompította az esést. Lassan engedte a padlóra. Pár másodpercig csak a karjában tartotta, tekintetével szomjasan itta be a számára olya kedves vonásokat.

– Mi történt? Jól van? – zúdította vendégére Homero az aggódó kérdéseit.

Victor óvatosan paskolta meg Jali arcát. Majd lassan ébredt benne a felismerés.

Ha én érzem azt, amit, akkor talán ő is! Ki tudja, milyen képességei vannak?! A vér nem felejt! – Lekapta a fejéről a kalapot, hogy ne lássa rajta, majd tovább paskolta az arcát.

– Jaliyah – szólogatta. – Hall engem? Jaliyah!

A fiatal félvér lassan, pislogva nyitotta a szemét.

– Igen – mondta halkan, óvatosan billentette a fejét. Lassú mozdulatokkal megtámaszkodott a padlón.

– Jobban van?

– Jól vagyok.

– Jali mi történt? – Homero aggódva nézett unokájára. – Biztos, hogy jól vagy?

– Igen, nagyapa.

– Akkor ez mi volt?

– Semmi komoly. Talán ennem kéne. A Menedékházban nem is ettem egész délelőtt, úgy siettem ide.

– Jajj, te lány! – korholta őt gyengéden Homero – Miért siettél? Nem megyek én innen sehová.

– De megbeszéltem Chyntiával és Grekoval. Eszek valamit és összeszedem magam – Jali még mindig remegett, Victor érezte, ahogy tartotta a karját miközben felsegítette őt.

Jaliyah csak eztán vette észre, hogy nincs a férfin se az elmaradhatatlan sildes sapka se a kalap.

A szakáll takarja az arcát... de a szemei! – a gyógyító félvér észre sem vette, hogy tekintetük nem engedte egymást a férfiével.

Chyntia és Greko érkezése zavarta meg őket.

– Szép napot! – köszönt hangosan a fiatal nő, de meg is torpant, ahogy meglátta Victort. Nála nem igazán vált be a szakállas álca, hiszen ő pont így ismerte meg.

Ő az! – robbant benne. Egyértelműen felismerte benne azt a férfit, akit ő maga vállalt be, hogy megborotvál, mielőtt a rokon érte nem megy az intézetbe. A férfi, aki sokáig magán kívül volt, mert kereste a farkasát.

Victor is felismerte a fiatal kedves lányt.

Basszús! Ő meg hogy kerül ide? – megszólalt benne a vészjelzés. Tekintetével a sapkát kereste, azonnal a fejére tette.

– Bocsánat a zavarásért – hadarta. – Nekem már mennem kell. További szép napot! – siető léptekkel megindult. Chyntia mellett elhaladva lehajtotta a fejét.

– Maradhatna ebédre! – szólt utána Homero. – Szívesen látom máskor is!

Chyntia és Jali is hosszan nézett utána. Mindkettőjükben egy csomó kérdés merült fel a férfi személyével kapcsolatban.

– Ő is gyógyulni jött? – kérdezte meg végül Chyntia.

– Gyógyulni? – ráncolta a homlokát Jali.

– Hát elég sok fájdalmat éreztem benne, az biztos – szólt közbe Homero.

– Talán ismered? – pillantott oldalra Chyntiára, Jaliyah.

– Emlékszel, amikor párodat összekevertem valakivel?

– Rémlik valami, igen.

– Hát vele! Ő volt az a zavarodott fazon az intézetben ahol dolgoztam akkor. Sokáig dühöngött, zárt osztályon volt – Chyntia nyelve megeredt – Azt mesélték a többiek, úgy került be, hogy tombolt. Azt ordítozta, hogy neki adják vissza a farkasát.

– A farkasát? – Jaliban összecsaptak a gondolatok.

A tetoválás a felsőtestén! Nem lehet véletlen, hogy pont úgy néz ki az a farkas, mint Adahy.