AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 16

Késő délután volt már. Victor azzal töltötte a magányos szabadidejét, hogy felelevenítette mindazt amit gyerekként és fiatal férfiként az indiánok között tanult. Dobot készített magának mint annak idején Owle és Orenda nagyapjával. Több napon keresztül, gondos türelemmel. Aztán eljött az a nap is, amikor végre megszólaltathatta.

A tűzbe bámulva idézte fel magában felváltva a fájó és a kedves emlékeket.

…

Amikor farkaskölyökként Owle megtalálta őt és gyermek létére felelőségteljesen gondozta…

Amikor Orenda játszott vele, és a kislány veszélybe került. Akkor változott először emberré és megmentette a kislányt. A karjában vitte vissza a faluba a sérült Orendát. Amiért megmentette a törzsük tagját, befogadták; mivel azt hitték, hogy az erdőben egyedül nevelkedett árva. Az Adahy nevet adták neki, ami annyit jelentett: az aki az erdőben lakik…

Amikor a vele egykorúak bántották és csúfolták a furcsa viselkedése miatt…

Amikor az öreg sámán maga mellé vette és tanítani kezdte…

Amikor felismerte az igaz szerelem érzését, amit Orenda gyújtott fel benne…

Amikor kiderült a szerelmük és botrány lett belőle, mert a lány szülei nem örültek neki…

Amikor a sámán kiállt érte, és magával egyenrangúvá tette azzal, hogy elárulta azt a képességét, amit az indiánok úgy hívtak: bőrváltó.

Amikor megtudta, hogy gyermekei fognak születni…

Amikor a törzsre támadtak a katonák és nekik menekülniük kellett…

A gyermekei születése a hideg barlangban…

A boldog hetek…

Az újabb félelem és harc az életéért és a családjáért…

A szeretett nő sikolya… gyermekük sírása… aztán a haláli csend… és a kis farkaskölyök mozdulatlan teste a véres fűben…

…

Összeszorított ajkai remegtek, szemét szorosan hunyta le, hogy ne engedje ki a fájdalmas emlékezés könnyeit. Szeme sarkából így is megszökött egy könnycsepp, ami végigszaladt az arcán. Lassan térdére emelte a dobot, és tenyerével többször átsimította a feszített bőrt. Először a természet hangjait utánozta, majd szavakat suttogott néha meg-megszólaltatva a dobot. Azután ütemesen kezdte ütni, és kiengedte a hangját:

– Ah hí ye, yo hí eyá. Wé yeló eyá. Ah hí ye, yo hí eyá. Ya wé yeló eyá – Messzire hallatszott a Lakota Lullaby az erdő csendjében, s talán a víz is vitte a gyönyörű dallamot, Victor erőteljes tiszta hangjával együtt. – Ah hí ye, yo hí eyá. Wé yeló eyá. Ah hí ye, yo hí eyá. Ya wé yeló eyá. Čhaŋté wašté hokšíla l-akhé ištíŋma. Haŋhépi kiŋ wašté. Wé yeló eyá. Čhaŋté wašté hokšíla l-akhé ištíŋma. Haŋhépi kiŋ wašté. Wé yeló eyá. Ah hí ye, yo hí eyá. Wé yeló eyá. Ah hí ye, yo hí eyá. Ya wé yeló eyá…

 

 

 

Homero néha lehajolt, tenyerével fésülte odébb a magasabb növényzetet, gyógyfűveket keresve. Szerette az erdő csendjét, az apró neszeivel együtt. Amikor meghallotta a dob hangját, azt hitte csak képzelődik. A környéken rajta és Jaliyah-n kívül senkit nem hallott még dobolni. Másról nem tudott. Lassan felegyenesedett és hallgatta a számára oly kedves dallamot.

Nem képzelődött. Egyre tisztábban és erősebben hallotta.

Az öreg indián felbátorodva indult meg a hang irányába. Tudni akarta ki az akit hall.

Miközben korához képest fürgén szedte a lábát, melankolikus mosollyal kezdte ő maga is hallkan énekelni a dalt. A meglepetés és a rátörő kedves emlékek óvatlanná tették az öreget. Eltűnt a lába alól a talaj. Valamikori régi csapda lehetett, vagy egy nagyobb vadnak szánt verem. Hallotta a lábszárcsontját reccsenni, és éles fájdalom nyilallt a vállába is, ahogy rendellenes testhelyzetbe rogyott össze a gödör alján. Tekintetét az égre emelte, még mindig hallotta a dobot és az éneket. Erőt adott neki és kitartás. A csapdába esett sólyom hangját utánozva adta tudtára annak, aki értette, hogy bajban van. Nem tudta biztosra, csak remélte, hogy Jaliyah előbb vagy utóbb meg fogja hallani. Vagy ha ő nem, hát az a valaki aki dobol.

Victor egyre halkabban énekelt és gyengébben ütötte a dobot, majd némán újra csak a tüzet bámulta.

Jól esett neki ez a környezet, ez a vadoni élet, ápolta a lelkét a dob és az ének. Hiányzott már ez a fajta töltődés neki.

Pár másodperces elmélyült csend után figyelmes lett a sólyom hangjára, aztán robbant benne a felismerés: valaki bajban van!

A sziklának támasztva - amin eddig ült - letette kezéből a dobot, s határozott léptekkel megindult a hang irányába. Hajtotta a benne lévő ösztön, hogy valaki segítségre szorul. A sólyom hangját egyre közelebbről hallotta, ebből tudta, hogy jó irányba keresi a bajba jutottat.

Jaliyah mosogatott, és a tányérokat pakolászta. Apja az asztalnál üldögélt, egykedvűen nézte még kissé nehezen engedelmeskedő lábait. A lábfejét billegtette jobbra-balra, a térdét hajlította, majd nyújtotta.

– Ne akarj máris szaladni – mosolygott hátra válla felett Jaliyah. – Így is nagyon szépen gyógyulsz.

– Mehetne gyorsabban is – morogta az egykori személyi testőr. – Nehezen viselem ezt a korlátozottságot.

– Megértelek.

– Nyiss ablakot, kérlek!

– Nem lesz hideg?

– Jobban alszom, ha nyitva az ablak.

– Rendben – Jaliyah nadrágjába törölte vizes kezeit, s már indult is teljesíteni apja kérését. Szélesre tárta az ablakot, aztán eligazgatta a függönyt.

– Fenn is kinyissam?

– Ráérsz, majd ha felmegyek – legyintett Maximus.

Jaliyah vonásai kisimultak, megállt a mozdulatban.

– Te is hallod? – kérdezte kiélezve jobban a hallását a fiatal félvér.

– Mit?

– A sólymot.

– Sólymot?

Jaliyahban már motoszkált egy rossz érzés, aztán robbant benne a felismerés.

– Nagyapa! Valami baj történt! – szakadt fel belőle, és már indult is az ajtó felé.

– Várj! Ne menj egyedül! – szólt utána Max.

– Apa! – Jaliyah bár megállt, de hangja türelmetlenül csattant fel.

– Nincs vita! – Maximus felkapta a járását segítő botot. – Annyira nyomorék már nem vagyok! – morogta és megindult lánya után. Jaliyah kényszeredetten várta be az apját, aki tagadhatatlanul mindent beleadott, hogy ne hátráltassa őt.

Homero hallotta a határozottan közeledő lépteket és felismerte, hogy nem az unokája lehet az. Viszont bízott a megérzésében, hogy ha valaki meghallotta őt, az csakis segítő szándékkal jöhetett.

Robosztus testalkatú férfi lépett a verem pereméhez. A tekintélyt parancsoló termetet látva mégsem érzett félelmet az öreg indián. Szürkült, és a látása sem volt már olyan jó, így szinte csak a körvonalát látta. Az ismeretlen lassan leguggolt.

– Nagyon megsérült? Mennyire tud mozogni? – szólította meg Victor a verem alján kuporgó Homerot.

– Nem nagyon – nyögte az indián – Hallottam eltörni a csontomat. A vállam is kimehetett a helyéről, alig érzem a karomat.

– Sajnálom, ha fájdalmat fogok okozni, de ki kell onnan emeljem, hogy el tudjam látni – szabadkozott a Homero számára idegen férfi.

Victor biztos kézzel tartotta a bajba jutott sérült öreget, és határozott mozdulattal, könnyedén emelte ki a veremből. Óvatosan tette le a fűbe.

– Nyílt törése van – állapította meg, ahogy Homero lábára esett a pillantása. – Elviszem a lakókocsimhoz. Az építkezésnél van elsősegély láda.

– Nem kell, fiam! Itt lakom a közelben – legyintett Homero. – Ha segíteni akar, elég ha hazakísér.

Victor arcára halvány mosolyt rajzolt az öreg szívóssága.

– Inkább viszem, rendben? Erre most ne álljon rá – mondta a farkas nélküli alakváltó, azzal újra a karjába kapta Homerot, s megindult abba az irányba amerre az öreg mutatta.

– Maga ott dolgozik az barlangnál? – érdeklődött az indián sámán.

– Igen.

– Maga is hallotta a dobot?

Victor zavart mosollyal bólintott.

– Én voltam – ismerte be.

– Csodálatos volt, fiam! – szakadt fel az öregből. – Maga őslakos? Vagy a felmenői?

– Indiánok között nőttem fel – Válaszolt röviden Victor. Nagyon nem kívánta részletezni a múltját. Nem akart mesélni arról, hogy sok-sok éve elég nagyhatalmú sámánként ismerték el, hiszen bizonyítottan alakot tudott váltani. A törzs nyelvén kétbőrű volt, bőrváltó sámán. Tisztelték a személyét.

– No látod, fiam? Ott az én otthonom – mutatott kis kunyhója felé Homero.

Victor egyre határozottabban érezte, hogy az öreg megmagyarázhatatlanul közel áll a szívéhez. Ismerős szagok és benyomások törtek rá, ahogy belépett a kunyhóba. Óvatosan ültette le Homerot az ágyra, aztán elővette bakancsa szárából a vadászkését és szabaddá tette az öreg sérült lábát. Gyakorlott mozdulatokkal kezelte le az indián sebeit.

– Gyógyítani is tanultál az indiánok között? – érdeklődött tovább Homero.

Victor zavartan kapta félre a tekintetét.

– Igen – dünnyögte, miközben tette a dolgát a törött végtaggal. – Sajnálom, ha fájdalmat okozok – motyogta.

Fertőtlenített, majd helyre tette a lábszárcsontot, amire Homero egy fájdalmas nyögéssel reagált.

Max és Jaliyah már a kunyhó közelében jártak. Egyszerre torpantak meg az öreg indián hangjára.

– Hallottad? – Jaliyah szíve hevesebben vert.

Adahy? – robbant benne az eltéveszthetetlen felismerés.

– Van nála valaki! – állapította meg.

A gyógyító őrző teljesen összezavarodott, nem értette mi történhet a házban. Érzi a számára legfontosabb személy jelenlétét, miközben a nagyapja fájdalmasan ordít… Győzött a védelmező ösztön és a nagyapja iránti aggódása. Már nem törődött azzal, hogy az apja tudja-e követni. Futni kezdett.

– Bocsánat! – hadarta Victor, miközben rögzítette a törött lábat.

– Esetleg, ha van valamire szükséged, ott abban a nagy ládában vannak a régi dolgaim, amik esetleg a gyógyításhoz kellenek – mutatott a sarokban álló régi, népi motívumokkal díszített hatalmas ládára Homero

– Maga is Sámán? – kérdezte a férfi.

– Hogy-hogy is?

– Hát úgy értem, hogy olyan Sámán, mint a törzsben is volt, ahol felnőttem – igyekezett korrigálni Victor.

– Igen.

A farkas nélküli alakváltó úgy döntött, inkább csendben folytatja tovább a gyógyítást, nehogy megint elszólja magát. Főleg, hogy egyre jobban eluralkodtak rajta az ismerős érzések.

– A vállát helyre rakni sem lesz fájdalommentes művelet.

– Azt is kibírom – vágta rá büszkén az öreg és legyintett.

Abban a  pillanatban, ahogy Victor a helyére rakta az öreg indián kificamodott csontját, Jaliyah szinte berobbant az ajtón a kunyhóba.

Amit látott, számára egyértelmű volt. Egy idegen hajolt a nagyapja felé és Homero fájdalmasan ordított fel.

Jaliyah gondolkodás nélkül kapta fel a keze ügyébe eső első ütésre alkalmas tárgyat, ami az asztal melletti szék volt, és lesúlytott vele.

Olyan gyorsan történt minden, hogy Victornak védekezni sem volt ideje. Széles vállán az ütés erejétől darabokra tört a szék, ő pedig egyensúlyát vesztve borult el a padlón. Lassan térdelt fel, nem akart ellenségesnek tűnni, de Jaliyah gondolkodás nélkül újra ütött, ahogyan azt még Codytól tanulta. Victor megpördülve ismét a padlóra került.

– Ne bántsd őt, Jaliyah! – emelte fel a hangját és a kezét Homero – Nem bántott! Segített! Ő segített!

Max ekkor lépett be az ajtón és azonnal dejavu érzése lett. Egyre szélesebb vigyort rajzolt az arcára az eléje táruló látvány. Jaliyah tanácstalanul mozdulatlanságba dermedt az apja és a nagyapja között, miközben zavartan kapkodta a tekintetét.

Victor még az előbbi próbálkozásánál is lassabban állásba egyenesedett. Megadóan magasra emelt kézzel fordult támadója felé. A fiatal őrző döbbenten ismerte fel a férfit, aki pár napja Ed boltjában kiszolgálta őt.

– Maga?

– Én csak segítettem. – Victor még mindig magasban tartotta a kezeit. Magán érezte az ismeretlen férfi tekintetét, aki az ajtóban állt. Aztán meglátta a földön heverő baseball sapkáját. Rövid hezitálás után lehajolt érte és gondosan igazította a fejére, kissé az arcába húzva a sildjét.

– Mintha csak az anyádat látnám – szakadt fel Maximusból, mire az öreg indián is elnevette magát.

– Most meg min nevettek? – Jaliyah dühösen tárta szét a kezeit.

– Ne haragudjon – legyintett Max az idegen felé. – Ez a vehemencia családi vonás. Előbb üt, aztán kérdez.

– Na de, apa!

– Semmi baj. Már itt sem vagyok – szabadkozott Victor.

– Maximus McGinty – nyújtotta a férfi felé a kezét Max. – Önben kit tisztelhetek?

– Gary Wyant – Victor elfogadta a feléje nyújtott jobbot, miközben másik kezével kicsit még jobban belehúzta arcába a sapkát. – De tényleg mennem kell. Tulajdonképpen munkából jöttem el.

– Az építkezésen dolgozik, ott a barlangnál – vette át a szót Homero.

– Talan Falgaut házánál? – Jaliyah szemei döbbenten kerekedtek el. – Már nem a boltban McNultynál?

– Te ismered? – vonta fel a szemöldökét Max. Újra a férfi felé fordult, próbálta kifürkészni az arcát, de nem látta jól. Nem volt tökéletes a fény a kunyhóban és a sapka is jócskán takarta. Amit látott, az szinte csak a szakállal körbevett határozott vonalú ajkak voltak.

– Nem ismerem, de már találkoztunk – pontosított Jali.

– Az építkezési terület őrzése jobban fekszik nekem, mint a bolti meló – hadarta Victor, lassan hátrált az ajtó felé. – Hát akkor én mentem is. További szép estét! Gyors gyógyulást!

– Jöjjön el máskor is fiatalember! – invitálta újabb látogatásra őt az öreg indián.

– Köszönöm! Akkor majd még meglátogatom – biccentett Victor aztán fordult és siető léptekkel indult vissza a barlanghoz.

Jaliyah hosszan nézett a távozó után. Újra érezte Adahyt az elmúlt percekben, amit semmivel nem tudott megmagyarázni, hiszen Judah Wyomingen volt.

– Kedves, jóravaló fiú! – dicsérte Homero. – Azt mondta indiánok között nőtt fel.

Jali elgondolkodva bámulta az ajtót, amin az imént távozott a segítőkész idegen.

A boltban is éreztem Adahyt, és ő volt ott akkor is. Ki vagy te Gary Wyant? – töprengett magában.

Phyllis kisírt szemekkel nyitott ajtót Talanéknak. Először a gyönyörű nőstény farkas lépdelt be a szakrális őrző előtt, aztán Dechant, kerülve Phyllis kérdő tekintetét.

– Ő mit keres itt? – kérdezte az idősebbik Blaine lány ahogy becsukta az ajtót Talan után. – Nem azt mondtad, hogy kizárt a csere?

– Ez így is van – morogta Talan az orra alatt. – Ellenben segíthet.

– Ő? Hogyan? – Phyllis hitetlenkedve mérte végig a tekintetével Dechantet.

– Ismeri Ochoát. Az észjárását. No és a terepet. Ochoa otthonát – sorolta az Őrző.

– Adott határidőt? – kérdezte Dechant, hangja kissé bizonytalan volt.

– Nem. Még nem. Csak felhívott, közölte nála van Ginger és veled kicserélhetem – hadarta Phyllis.

– Semmi konkrét a csere helyszínére sem? – vonta fel csodálkozva a szemöldökét Talan.

– Nem, semmi – ingatta a fejét a Blaine lány.

– Van egy tervem – Dechant felélénkült. – De akkor azt minél előbb kiviteleznem kell.

– Mi az?

– Szétnézek, felmérem a terepet – vágta rá Robert Talan kérdésére.

– Ez nem terv – legyintett az Őrző.

– De ha szétnéztem, akkor már tudunk tervezni – hadarta Dechant. – Ezt pedig minél előbb meg kell tenni, mert ha már kitűzi az időpontot, nem lesz rá időnk. Ezt most azonnal kell!

Talan, tekintetét védencének szegezte, próbálta kitalálni a gondolatmenetét, közben mérlegelte is Dechant ötletét.

– Rendben – bólintott az őrző.

– Sietek! – biccentett Robert s már indult is az ajtó felé, de Talan elkapta a karját.

– Ne arra! Nem láthatják, hogy itt vagy!

– Rendben. – Dechant irányt váltott, s az ablak felé indult.

Hallotta a saját szívverését, ahogy egyre őrültebb tempóban indult neki az erdőnek. Nem felderítésre ment. Neki már pontos terve volt. Shikobához tartott, hogy feloldassa vele azt, amit kamasz korában megkötött benne. Szüksége volt a teljes erejére, hogy szembeszállhasson Ochoával, hogy kimenekítse a kegyetlen vadász karmaiból azt, aki időközben a szívének a legkedvesebb lett. Rádöbbent, hogy bármire képes volt Gingerért. Akár ölni is.

Mikor a sámánasszony kunyhójához ért, megállt egy pillanatra, igyekezett összeszedett lenni. Nem akarta megijeszteni az idős nőt. Lassította légzését, aztán kopogott.

Shikoba pár másodpercig csak nézte az ajtót. Érezte, hogy nem emberi erővel rendelkezik az, aki hozzá érkezett. Aztán mély levegőt vett és ajtót nyitott. Nem tünt meglepettnek. Mintha már várta volna ezt a találkozást.

– Szép estét Shikoba – kezdte csendesen, illedelmesen Dechant.

– Gyere be – az asszony hátrébb lépett kintebb tárva az ajtót látogatója előtt.

– Nem akarom bántani.

– Tudom – Shikoba arcán halvány jóságos mosoly jelent meg.

– Azt is tudja mit szeretnék? – kérdezte Robert, közben besétált az ajtón.

– Igen – bólintott a sámán. – Tudtam, hogy előbb vagy utóbb eljön ez a pillanat.

– Segítsen, hogy segíteni tudjak!

Shikoba a homlokát ráncolva fordult felé, közben becsukta az ajtót.

– Segíteni? Kinek?

– Ginger Blaine-t elrabolta Ochoa. Ki akarom őt hozni onnan! Így viszont nem vagyok ellenfél neki. – Robert tehetetlenül tárta szét a kezét. – Szükségem van arra, amit megkötött bennem. Egy szörnyeteg ellen csak egy még nagyobb szörnyeteg veheti fel a harcot.

Shikoba figyelmesen és megértően hallgatta a férfi kétségbeesett szavait. Érezte rajta a lány iránti aggódását, és azt, hogy őszintén beszél.

– Nagy áldozatot kíván, hogy felszabaduljon benned, ami meg lett kötve.

– Vállalom! Bármit vállalok!

Shikoba elérzékenyülve nézte Dechant eltökéltségét.

– Nem neked kell áldozatot vállalnod, hanem nekem.

– Magának?

– Vért kell innod.

Dechant arcizmai megfeszültek, döbbenten meredt az asszonyra.

– Mennyit? – kérdezte elrekedt hangon.

– Nem tudom…

– Szó sem lehet róla! – csattant fel Adaoha kilépve kicsi, hátsó szobájából. – Kizárt!

– Adaoha, ez az én felelősségem – csitította lányát a sámán. – Én kötöttem meg az erejét, nekem kell visszaadnom.

– Nem engedem!

– Nézze! Van egy ötletem! – Dechant megnedvesítette kiszáradt ajkát. – Engem veszettül szorít az idő. Ha itt a lánya ő csak segíthet! Közbe avatkozhat. Leállíthat, hogy ne tegyek önben kárt.

Adaoha a fejét ingatta.

– Kizárt! Szerinted hogyan tudnék én egyedül megállítani egy éhes vérfarkast?

– Sámán vagy! Csak van rá valami hókuszpókuszod!

– Ez nem így működik!

– Elég legyen! – csattant fel Shikoba. – Ha te nem is, Heniyal igen. Menj el érte.

– Anya. Ő még…

– Elég erős! – bólintott Shikoba. – Menj!

Adaoha makacsul összeszorított ajkakkal hosszú másodpercekig csak állt mozdulatlanul. Tudta, érezte, hogy valamit titkol előle az anyja. Nem akarta egyedül hagyni.

– Talán elég leszek én is – sóhajtotta.

– Nem. Menj el Heniyalért – utasította határozottan lányát a sámán asszony.

– Anya, én nem hagylak vele egyedül! – szakadt fel Adaohaból.

– De! És siess, mert hallottad, hogy gyorsan kell cselekednie – sürgette őt Shikoba.

Adaoha vállára vetette kendőjét, s fátyolos szemmel engedelmeskedett anyja határozott szavának. Kilépve az ajtón már futott.

Shikoba pár másodperces csend után vett egy mély levegőt s beszélni kezdett.

– Nem csak vért kell innod – a sámánból lassan jöttek a szavak.

– Hát még mit?

– Emberhúst kell enned.

Dechantban megakadt a levegő. Rádöbbent, hogy miért mondta azt a lányának amit. Elküldte, hogy ne legyen szemtanúja a halálának.

– Nem akarom megölni magát – jelentette ki Robert.

– Csak így kaphatod vissza azt ami vagy és csak így tudsz segíteni annak a szegény lánynak.

– Ezt én… nem – Dechant a fejét ingatva hátrálni kezdett.

– Az a szegény fiatal lány nem hallhat meg Ochoa keze álltal. – Shikoba megindult Dechant felé, nyakát félrebillentette felkínálva azt.

– Nem lehet ezt másképp?

Shikoba megrázta a fejét.

– Csináld! Én felkészültem.

– Nem leszek a gyilkosa – Dechant szinte nyögte a szavait. Halálosan nehéz döntés elé került. Úgy érezte szétrobban a mellkasa.

– Gyerünk! Nincs itt senki! Csináld, és mentsd meg azt aki a szívednek a legkedvesebb!

– Ezt honnan veszi, hogy… – Robert zavartan kapkodta a tekintetét, kihagyott a légzése.

– Érzem, hogy mennyire aggódsz érte – Shikoba ajka jóságos mosolyba szaladt. – Gyere és mentsd meg őt! – Még közelebb lépett a dönteni képtelen férfi felé. Két tenyere közé fogta Dechant arcát és a nyakához húzta.

– Gyerünk! Ébredj öntudatodra! Ébredjen fel benned a lekötött erő! Ébredjen fel benned az, ami vagy!

Dechant eddig a pontig bírt ellenállni a benne feszítő ösztönnek. Állkapcsa karakteresebbé vált, előtörtek a fogai, miközben látásából eltűntek a színek. Összecsapott benne az éhség és a lelkiismeret. Szeméből megindult a könny, próbálta formálni a szavait, de kimondani érthetően már nem tudta. Shikoba így is tudta, hogy mit akart mondani.

Bocsásson meg! – hallotta Dechant gondolatát miközben érezte, hogy az éles fogak átszakítják a nyakán a bőrt.

Robert mohón itta a sámán asszony meleg friss vérét, és csak egyre többet kívánt. Megállíthatatlanul kerekedett felül benne az ösztön és az éhség. Érezte, hogy az idős nő teste rongybaba módjára csuklott össze a kezei között. A szívét egyre gyengébben és lassabban hallotta verni.

Állj meg! Ne öld meg! – szólalt meg benne egy hang, de képtelen volt leállni. Egyszerre volt dühös és mohó. Szeméből megállíthatatlanul folyt a könnye, a keze remegett ahogy a tudatával igyekezett parancsolni magának.

Emberhúst enni! – hasított belé. Elhúzódott a csukladozó testtől, amiben már szinte nem volt élet. Zihálva sokáig csak nézte, végigvezette véres pofáján a nyelvét, a fogain, aztán lassan, kimérten újra megindult, hogy folytatja a táplálkozást. Hirtelen mégis megállt a mozdulatban.

Emberhúst enni… de még él… muszáj pont belőle ennem? Azt nem mondta! Emberhús legyen… de nem kell, hogy pont ő legyen! – lassan hátrább húzódott, a padlóra engedte a félholt asszonyt. Hátrált az ajtóig, majd hihetetlen gyorsasággal elhagyta a kunyhót, de még az erdőt is. Az éhség nem teljesen vette át tudata felett az uralmat. Észnél tudott annyira lenni, hogy irányítsa magát, még ha nehezen is. Agyában egyre hangosabban Humiston zakatolt. Rá összpontosított.

Gyorsan elérte a motelt ahol egykor együtt laktak. Bokorról bokorra araszolt, közben a fejére húzta pulcsija kapucniját, még a bőrdzseki gallérját is felhajtotta, hogy takarja eltorzult vérmaszatos állkapcsát. A motelszobához érve öklével határozottan verte meg az ajtaját. Benn világosság volt.

Tehát Humiston itthon van. Vagy talán egy új lakótárs, ő meg Ochoával van? – hezitált.

Mindegy! Ennem kell! Bárki van benn, az halott ember! – döntött, s felkészült, hogy ha nyílik az ajtó, ő azonnal támad.

Így is történt.

Humiston mit sem sejtve tárta ki előtte a bejáratot, ő pedig azonnal nekiesett. Már a nyakát tépte egykori lakótársának, miközben lábával belökte az ajtót. Ordítani sem hagyott időt a megdöbbent férfinek. Már elsőre olyan darabot harapott ki a nyakából, hogy Humiston csak tátogni tudott, miközben pulzálva tört fel belőle a vér. Dechant megrészegülve esett neki. Itta a vérét, tépte és nyelte a húsát, miközben egyre határozottabban érezte a vadállatot feltörni magából. Az állatot és a nyers erőt. Zihálva kapkodta a levegőt, majd szét vetette az adrenalin, kiengedte a hangját, amitől megrepedtek az ablakok. Nem érdekelte ki mit hallott vagy látott az egészből. Ereje teljességében érezte magát, miközben lassan csillapodott. Visszatért elméjébe a taktikus gondolkodás. Egy nagyobb törölközőbe csavarta Humiston véres fejét, amit megszaggatva választott le a testétől. Felkapta egykori lakótársa kocsijának kulcsát az asztalról és sietve távozott. Hamar megtalálta a járművet a parkolóban. Beült és indult Gingerért.

Mikor leparkolt Ochoa háza előtt és leállította az autót, újra átgondolt mindent. Zsebébe süllyesztette a kocsi kulcsait, aztán kutatni kezdett a kesztyűtartóban. Tudta, hogy Ray tartott ott egy pisztolyt. Magához vette, s határozottan megindult a ház felé. Egyik kezében a pisztolyt tartotta a másikban a törölközőben összefogott fejet markolta.

Öklével erőteljesen verte meg az ajtót.

Ochoa és Baker szinte egyszerre kapták fel a fejüket. Ginger a kanapén feszengett hátra kötözött kezekkel.

A két férfi pár másodpercig tanácstalanul szemezett egymással, mire Ochoa egy fejmozdulattal utasította Bakert, hogy menjen ajtót nyitni. Jeffrey kimért léptekkel indult eleget tenni az utasításnak. Magabiztos mosollyal nézett hátra a válla felett, ahogy kinyitotta a a bejáratot. Abban a pillanatban ahogy kinyílt az ajtó, Dechant bedobta rajta Humiston törölközőbe csomagolt fejét, ami véres nyomot hagyva a szőnyegen megszabadulva az anyagtól tovább gurult Ochoa lábáig.

Ginger sikítva húzódott odébb a kanapén.

– Basszameg! – ordított fel Baker, elkerekedett szemekkel lépett hátrébb.

Ochoa arcára kiült a döbbenet. Ordított róla, hogy erre a legkevésbé sem számított. Válaszként, felrántotta Gingert a kanapéról és vadászkését a lány nyakához tartotta.

– És erre mit lépsz fiacskám? – horkant fel a vadász.

– Ezt! – Dechant gondolkodás nélkül a saját fejéhez szorította Humiston pisztolyát.

Ochoa állkapcsán megfeszültek az izmok. El kellett ismernie, hogy eddig igencsak alábecsülte Dechantet. Gyors egymásutánban okozta neki a meglepetéseket. Azzal, hogy Robert öngyilkosággal fenyegetőzött, mattot is adott a kegyetlen, tapasztalt vadásznak.

– Nem teszed meg – morogta Ochoa fölényes mosollyal az ajkán.

– Ki szeretnéd próbálni? – vigyorgott Dechant és felhúzta a pisztolyt. – Neked élve kellek!

Ochoa arcáról eltűnt a magabiztosság.

– Mit akarsz?

– Engedd el!

– Eszemben sincs! – sziszegte a fogai között Ochoa. – Ez patthelyzet fiacskám!

– Nem! Ez nem patthelyzet. Elengeded és én itt maradok helyette. Élve.

– Akkor engedd le a pisztolyt!

– Eszemben sincs! Leteszem, ha Ginger elmehet. Elmehet, aztán visszahív, hogy biztonságban hazaért! Na akkor majd leteszem.

– Miért?

– Mit miért? Cserélni akartál. Ismerlek, nem bízok benned! Ez a feltételem! – vágta rá határozottan Dechant. – Te élvezetből ölsz. Ha én most itt azonnal átadom magam, te attól még kinyírod a csajt. Nem kell meghalnia senkinek. Nem akarom. Te meg tudod, hogy betartom a szavamat. Hazaér én meg leteszem a stukkert és itt vagyok. Ennyi!

Feszült másodpercek következtek, ami alatt Baker tett egy lépést Robert felé, mire ő gondolkodás nélkül átlőtte a saját alkarját, majd visszahelyezte a fegyvert a halántékára.

Ginger felsikoltott, Baker döbbent tekintettel visszább lépett.

– Bazdmeg! Te nem vagy normális! – ordította Jeffrey.

– Csak nyugodtan! Én szarok az életemre! Nem nekem fontos, hanem neki! – mondta Robert, s fejével Ochoa felé bökött.

– Legyen – morogta Ernesto és feléje taszította a lányt.

– Oldozd el! Így nem tud vezetni! – parancsolta Dechant.

Ochoa a fejével biccentett Baker felé, hogy tegye amit Robert mond. Jeffrey elvágta a lány köteleit. Ginger bizonytalanul oldalazott közelebb Dechanthez.

– A jobb nadrágzsebembe van a kocsikulcs. Menj!

– Dechant?! – A fiatal lány remegő kézzel kutatott Robert zsebében, miközben fátyolos, kérdő tekintettel nézett rá. – Veled mi lesz? Vérzel!

– Menj és szállj be a kocsiba! – utasította határozottan a lányt. Ginger heves bólogatással szót fogadott. Dechant vele együtt hátrált ki az ajtón,  pár lépéssel még kísérte őt, hogy megmutassa melyik kocsiba kell szállnia. Sérült kezét lendítette a jármű irányába.

– Menj! Aztán hívj ha már Phyllissel leszel.

– Gyere velem – suttogta a lány.

Dechant vágytól csillogó tekintettel nézett Ginger nagy fekete szemeibe, amiben most őszintén látta, hogy aggódik érte a lány. Ott volt a nyelve hegyén, hogy kimondja, hogy szereti, de tudta, hogy nem teheti. Azzal aláírta volna a szeretett személy halálos ítéletét.

– Nem lehet kicsi lány. Akkor tuti lelőnek téged – Dechant is suttogott, közben az járt a fejében, hogy legszívesebben megcsókolná, hiszen lehet most látja őt utoljára. Nagyot nyelt, szinte hallani lehetett. Úgy mint a szívverését.

– Hallom a szíved – Ginger arcán végigszaladt az első könnycsepp.

– Mit vártál, amikor a zsebemben matatsz – próbálta elviccelni a helyzetet a férfi, és egy megjátszott csibészes mosollyal kacsintott. – Tipli van kislány! Húzz el innen!

Ginger sűrűn pislogva igyekezett elrejteni a könnyeit, miközben bólintott. Kapkodva engedelmeskedett. Beszállt a kocsiba és indította. Tekintetét le sem vette a férfiról, aki mindvégig a saját fejéhez tartotta a fegyvert miközben őt nézte. Némán, csak szemével követte a kocsit, ahogy kifordult a járda mellől és egyre gyorsabb tempóban távolodott.

Ginger zokogásba tört ki, ahogy a visszapillantón keresztül még látta, amint Dechant bement a házba végig a saját fejéhez tartott fegyverrel.

– Akkor most várunk a telefonra – mondta vigyorogva, s biccentve jelezte Bakernek, hogy menjen Ochoa mellé. Jeffrey kérdőn nézett főnökére, aki egy alig bólintással adta a tudtára, hogy tegye amit Robert kér. Baker szándékosan lassú léptekkel haladt el a komód előtt, oldalazva, s közben markába fogta és háta mögé rejtette a bútoron heverő kábítóval töltött injekciólövedéket.

Phyllis idegesen járkált a szobában, sűrűn nézett hol a faliórára, hol az asztalon heverő telefonra.

– Miért nem jelentkeznek? – szinte nyögte a kérdését.

– Ami azt illeti Robert is jöhetne már – morogta kissé türelmetlenül Talan.

Chidalu a legnagyobb nyugalomban heverészett az ágy melletti kis szőnyegen. Fejét keresztbe tett mancsain pihentette, s hol a két embert nézte, hol a szobán vezette körbe a tekintetét.

Türelmetlenül verték a szoba ajtaját, amire mindenki felkapta a fejét.

Phyllis pillanatnyi gondolkodás után pár nyújtott lépéssel már nyitotta is. Ginger zokogva zuhant a karjaiba.

– Ginger?! – Phyllis könnyes szemmel szorította magához remegő húgát.

– Dechant? – Talan úgy érezte szét veti az düh.

– Telefonálnom kell! Telefonálnom kell neki, hogy hazaértem! – hadarta sírva Ginger.

Talan azonnal elővette telefonját és hívta védencét, majd Ginger felé nyújtotta a készüléket.

Robert zsebében megszólalt a telefon. Amikor elővette mély sóhajjal konstatálta a kijelzőn Talan nevét. Torka elszorult. Pillant tört része alatt lepergett előtte, hogy az Őrző milyen lelkesen tanította és mennyire kiállt érte.

Most biztos csalódott bennem – állapította meg magában keserű szájízzel, aztán fogadta a hívást.

– Dechant, te vagy?! – hallotta Ginger remegő hangját.

– Igen.

– Haza értem! Itthon vagyok! – hadarta könnyeit nyeldekelve a kamasz.

– Rendben – Dechant arcán halvány elégedett mosoly jelent meg.

– Veled most mi lesz? – Ginger nem akarta befejezni a beszélgetést, hallani akarta még a férfi hangját.

Robert csak nézett magaelé, rengeteg érzelem rohanta meg. Képtelen volt bármit is mondani, miközben mégis annyi mindent szeretett volna. Fejétől lassan leengedte a fegyvert és a kanapéra dobta, majd kinyomta a telefont, mire Ginger a vonal másik végén hangosan zokogott fel, amit ő már nem hallott.

Ochoa ebben a pillanatban hatalmas ütéssel billentette ki az egyensúlyából, aztán Baker rávetette magát és az altatóval teli fecskendőt belenyomta a nyakába. Dechant még tett pár erőtlen próbálkozást a védekezésre, de gyorsan hatott a szer. Elernyedtek az izmai, kiterült a padlón.

– Vidd le a rejtett pincébe! – utasította Ochoa. – Majd megmutatom én neki, hogy ki diktálja itt a feltételeket! – sziszegte a vadász.

Cody sokat gyógyult, regenerálódott az elmúlt hónapok alatt. Adaoha így egyre ritkábban látogatta, hiszen már el tudta magát látni. Sőt! Időközben igencsak megférfiasodott a medve alakváltó. Termete vetekedett az apjáéval, meghagyta a szakállát és a haja is már túl ért a vállán.

A nő most kétségbeesetten rontott be a barlangjába, a futástól kapkodta a levegőt úgy hadarta a szavait.

– Meg fogja ölni! Segítened kell Heniyal! Meg fogja ölni!

Cody épp a húst forgatta a tűz felett. Azonnal felpattant.

– Ki öl meg kit?

– Dechant az anyámat! – zokogta Adaoha.

Cody gondolkodás nélkül váltott alakot. A lába is szépen gyógyult, és az ezzel járó alakváltások sem viselték már meg annyira, mint az elején. Állatként akkor is gyorsabban tudott futni, ha az egyik lába bokától lefelé még hiányzott. Adaoha felkapaszkodott a hátára, s már indultak is.

– „Mi történt?”

– Megjelent Dechant, hogy anyám oldja fel benne azt amit megkötött. A vadállatot!

– „Gondolom Shikoba nemet mondott.”

– Nem! – zokogta a lány.

– „Akkor miért akarná megölni?”

– Mert emberi vért kell innia! Ha nem bír leállni, azzal megöli az anyámat! Azt találták, ki, hogy majd te megállítod, mielőtt túl késő lenne, mert te erős vagy.

– „Öngyilkos ötlet!” – vágta rá Cody.

A kunyhó ajtaja tárva nyitva volt, ami semmi jóra nem utalt. Adaoha kapkodva csúszott le a medve hátáról s az anyját hangosan szólongatva rohant a házba.

Amikor meglátta saját vérébe feküdve az idős asszonyt, kétségbeesett ordítással vágta magát térde mellette.

– Anya! – szólongatta, közben az életfunkcióit vizsgálta.

– „Él?”

– Dobog a szíve! – hadarta Adaoha. – Sürgős segítség kell! Innen hogyan visszük kórházba? – A lány arcán végigfolytak a könnyek, tanácstalanul nézett a feléjük hatalmasodó medvére.

– „Én bevinném, de…

– Dr. Prosby! – Adaoha kapkodva kereste a telefont, amit még a húga hagyott anyjuknál, arra az esetre, ha sürgős segítség kellene. Most kellett. Adaoha először a húgát hívta.

Tobenna és Dewit egy pár volt. Szenvedélyes együttlétüket követően, egymást ölelve, cirógatva feküdtek az ágyon. A telefon hangjára szinte egyszerre mozdultak. Tobenna a készülékért nyúlt, Dewit a televízió távirányítójáért.

– Szia Ada!

– Baj van, Tobi! Anyához azonnal orvos kell!

– Mi a baj? – Tobenna ülésbe fordult s elkezdte összeszedni szétdobált ruháit.

Dewit kérdőn vonta fel a szemöldökét, mire a lány kihangosította a telefont és az ágyra dobta, közben kapkodva folytatta az öltözködést.

Adaoha szavaira Dewit is kipattant az ágyból, s ahogy felvette nadrágját ő már hívta is Dr. Logan Prosbyt.

– Hello Logan! Hogy áll a géped? – kérdezte mellőzve minden udvarias köszönést.

– Hello Chris! Mindig menetre kész.

– Akkor most azonnal gyere! – utasította barátját Dewit, miközben már az ingjét gombolta.

– Hová? Mi a baj?

– Most hívott Adaoha. Shikobához azonnal orvos kell!

– Mi történt?

Dewit is kihangosította a telefont, hogy a doki hallja Adaoha kétségbeesett szavait.

– Csupa vér minden! Alig van pulzusa! – zokogta a fiatal sámán.

– Azonnal ott vagyok!

Minden telefon szinte egyszerre némult el.

A kis csapat a lehető leggyorsabban kapta össze magát és indultak Shikoba kunyhójához. Tobenna újra hívta testvérét a gépről.

– Úton vagyunk! Hogy van anya?

– Alig lélegzik! Rengeteg vért vesztett!

– Mi történt, Ada?

– Itt volt Dechant! arra kérte, hogy oldja fel a kötést.

– Milyen kötést?

– Mikor még Dechant kamasz volt Alisha elhívta hozzá anyát, mert valami rohama volt. Farkassá alakult volna. Anya megkötötte a benne lévő vadállatot, amit most úgy kellett feloldani, hogy Dechant vért iszik.

– Istenem!

Dewit szemei elkerekedtek a hallottakra. Döntött. Felhívta Cannont.

– Richard! Azonnal adj ki körözést Robert Dechantre!

– Mi történt?

– Dechant egy farkas alakváltó, és megtámadta Shikobát.

– Tessék?

– Nem tudom milyen fajta lehet, de majdnem szárazra szívta.

– A vámpírok táplálkoznak vérrel, nem a farkasok – Canon az irodájában ült az asztalánál, s most nyugtalanul kapkodta a tekintetét, hiszen vele szemben ott ült Mike, akivel ilyenekről még nem beszélt, mióta áthelyezték hozzájuk. Amit pedig most hallhatott a telefonon keresztül, több volt mint egyértelmű. Mike Mogh Ozor mégsem tünt meglepettnek. Közömbösen emelte tekintetét a felettesére.

– Egy prikolics – közölte szárazon. – Erdélyi vérfarkas, aki vért iszik. Ha pedig nem iszik, kiszárad.

Cannon elkerekedett szemekkel bámult beosztottjára. Erre számított a legkevésbé.

Mike rövid ismertetőjét a telefonon keresztül a helikopter utasai is hallották. Dewit éppúgy ledöbbent Mike tájékozottságán, mint Cannon.

– Vagyis akkor komoly veszélyben van Nez Perez – állapította meg Cannon. – Rendben! Azonnal kiadom a körözést!

AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 15

Talan épp csak megvonta szemöldökét, ahogy Dalu farkasként jelent meg a gép mellett. Clear Creek-re indultak. A szakrális őrző úgy gondolta, ha már a nőstény farkas egyszer átalakult, akkor gyakrabban fogja használni ezt az alakját. Ám nem ez történt. Dalu nagyon ritkán öltött emberi formát, még a Corbet rezidencián belül is. Talan, ugyan sokszor nem értette a farkas viselkedését, de lassan kezdte megszokni kiszámíthatatlan megnyilvánulásait. Chidalu hol hidegen viselkedett, hol sértetten, hol mindent tudni akart, hol pedig napokra szó nélkül eltűnt, és neki természetes volt, hogy egy szóval se magyarázkodjon. Talant egy ideig dühítette ez - hiszen Aydin rábízta Dalut -, de azért nem akarta korlátozni. Azzal nyugtatta magát, hogy a Titkok Őrzője azt mondta neki, vegye úgy, mintha lenne egy farkasa. A farkasok pedig köztudottan függetlenek és makacs jószágok. Amúgy meg Chidozie - akitől védelmeznie kellett volna - úgy felszívódott, hogy a temetés utáni kis incidens óta még a hírét se hallotta.

Talan, most sem jegyezte meg Chidalunak, hogy miért nem emberi formában tart vele, csupán sűrűn pillantott oldalra rá, ahogy a farkas kényelmesen leheveredett mellé a gép ülésén.

– Ruhákat nem is hozol? – kérdezte az Őrző közömbösen, aztán az épület felé tekintett, Chyntiát és Grekot várva. Ők is velük tartottak, mivel végül úgy döntöttek, visszamennek Clear Creek-re s ha hosszabb időbe is telik, inkább Jaliyahval és Homeroval próbálják meg orvosolni Greko állapotát.

A kis társaságra rátelepedett a csend, ami egyébként nem volt feszült, csupán mindenkinek máshol jártak a gondolatai. Talan agya már a McNultyval való találkozáson járt. Chyntia és Greko fejében a lehetőségek cikáztak, gyártották magukban a megoldásokat. Chidalu látszott a legnyugodtabbnak. Hol túlnézett az ablakon, szemét a felhőkön pihentette, hol mancsára eresztette fejét és szundikált.

A gép a menedékháznál ereszkedett le, ahol Jaliyah várta őket. A gyógyító őrző azonnal pártfogásába vette a tanácstalan de reménykedő párt. Talannak millió kérdése lett volna a nőhöz, de most egy sem jutott az eszébe. Tudta, hogy Jalinak rengeteg dolga van és evidens, hogy most Greko volt neki az első, így nem tartóztatta, csak némán nézett a távolodók után. Fájt neki a gyors üdvözlés, mert azért remélt pár szót a nőtől.

A farkas nőstény zökkentette ki a gondolataiból.

„Felmegyek apám sírjához” – hallotta a fejében Dalu rövid bejelentését.

– Rendben – morogta az orra alatt Talan, de mire a farkas felé fordult, az már átvágott az udvaron. Fel akarta ajánlani, hogy ő is vele tart, hiszen szerette volna ő is tiszteletét tenni az egykori Erdők Ura nyughelyénél. Aztán úgy döntött ő is a természetet az erdőt válassza, így elsőként elindult, hogy megnézze készülő otthona állapotát. Felfelé tartva eszébe jutottak McNulty szavai, hogy egy fontos valakire bízta a készülő barlanglakását. Számított rá, hogy az új alkalmazottnak majd be kell mutatkoznia, hogy ő a megbízó.

A munkaidőnek már vége volt, így csend fogadta a vízesésnél.

Tekintetét körbevezette a területen, de nem látott senkit.

Lehet, hogy fontos valaki az illető, de a feladatát nem igazán látja el – állapította meg Talan a homlokát ráncolva.

Innen csak az nem visz el semmit, aki nem is akar – morgott magában az Őrző, s lendületes léptekkel megindult a bejárat felé. Ám ahogy a kilincsért nyúlt, valaki megköszörülte a torkát a háta mögött. Lassan fordult a hang irányába.

Egy masszív, sportos testalkatú férfivel találta szembe magát. Favágó stílusához éppen illet a kezében lévő fejsze, ami viszont most elég fenyegető hatást keltett. Az arcát nem látta. Nem csak a fák vetett árnyéka miatt, hanem a szemébe húzott sapka sildje is takarta.

– Keres valakit? – kérdezte számonkérően.

Talan pillanatnyi gondolkodás után úgy döntött, próbára teszi készülő otthona őrzőjét.

– Csak szétnéznék.

– Nincs itt semmi látnivaló – vágta rá Victor. – Ez egyébként is magánterület.

– Tudom – Talan ajka halvány mosolyba húzódott. – Az én magánterületem.

– Szabadna a nevét? – láthatóan a fejszés férfit ez a válasz nem elégítette ki.

– Talan Falgaut.

– Láthatnék valamilyen igazolványt?

– Maga aztán alapos – biccentett elismerően Talan és eleget tett a kérésnek.

Victor hosszas, néma szemrevételezés után bólintott, majd ő maga is bemutatkozott.

– Gary Wyant vagyok – mondta – Én vigyázok a területre – lendítette a kezét Victor körbemutatva. – McNulty bízott meg vele. Nála dolgozom. – Valamivel lazább lett, kicsit fentebb tolta a homlokából a sapkája sildjét.

Talan a pillanat tört részéig megállt a mozdulatban.

Akit Ivan a sikátorban összeszedett! – ordított benne a felismerés.

– Maga? – csúszott ki Talan száján.

– Ismerjük egymást? – kérdezett vissza Victor a homlokát ráncolva.

– Nem hinném – rázta a fejét az őrző. – Vagyis ön engem még nem látott, de én magát egyszer futólag, már igen – magyarázkodott Talan, olyan hangsúllyal mintha egyébként jelentéktelen lenne a dolog. – Esetleg nem ismeri Ivan Maxont?

– Kéne? Nem ismerős a név.

– Fehér haj, világos kék szemek, hosszú mustár színű kabát, csizma – próbálta körbeírni testvére személyét Talan. – Kissé feltűnő, egyedi stílusa van.

Victor arcvonásai lassan kisimultak, ahogy visszaemlékezett arra az estére. Hiszen, hogyan is felejthette volna el, amikor pont a legrosszabbkor vették el a farkasát… amikor harcolnia kellett volna… és a mellékhatásokról sem beszélt neki senki. Ivan pedig, jókor volt jó helyen. Mondhatni ő volt a mentőangyala.

– Már láttam – mondta csendesen, s óvatosan húzta visszább arcába a sapkáját.

– Szóval ismeri?

– Azt mondtam, hogy már láttam, nem azt, hogy ismerem – Victor távolságtartó lett, de azért rövidre fogva elmesélte találkozásuk történetét. – Megtámadtak és ő közbeavatkozott. Megmentett, de nem mutatkozott be. Aztán kórházba vitt.

Szóval tényleg ő az! – konstatálta magában elégedetten Talan.

– Csak bekukkantok, hol tart Ed az álmaim megvalósításában – mondta az őrző gyors témaváltással, kezét a bejárat felé lendítve.

– Csak tessék, hiszen a magáé!

Ahogy Talan belépett az ajtón, kissé elszomorodott. Ő már szerette volna, ha hamarosan költözhet, ellenben a belső tér még alapos finomításokra szorult.

Victor látta rajta a csalódottságot.

– Most még nem látványos, de ha egy ponton átbillen a folyamat onnantól pikk-pakk az lesz. Óvatosan, biztonságban kell haladni, hogy ne történjen baleset – magyarázta, hogy vigasztalja az őrzőt.

– Persze, tudom – bólintott halvány mosollyal Talan. – Ed, nagyon alapos!

Miközben Talan tett egy kört a garzon szerű barlanglakásban, gondolatai a mögötte lépkedő férfi körül jártak.

A farkasát kereste! Milyen farkasát kereshette? Volt egy állata, vagy a benne lévőt? Nyilván volt egy állata, mert ugyan, hogy veszítheti el valaki a benne lévő farkast?

Gondolataiban Victor zavarta meg, egy váratlan kérdéssel.

– Amúgy ki ez az Ivan Maxon?

Talant meglepte a férfi érdeklődése. Nem gondolta volna, hogy a férfi visszakanyarodik ehhez a témához.

– A testvérem – válaszolta csendesen Falgaut.

– Átadná neki, hogy nagyon köszönöm, amit akkor értem tett?

Talan, Victor arcát fürkészte, miközben újra rátörtek a fájó emlékek, ahogyan megölte Ivant.

– Sajnos, már nem tudom megtenni – fújta egy mély sóhajjal s lehajtotta a fejét. – Meghalt.

Victor arcán látszott, hogy őszinte érzelem volt a szavai mögött:

– Nagyon sajnálom! Őszinte részvétem!

– Köszönöm – bólintott Talan, egy alig észrevehető mozdulattal.

Pár másodpercig közéjük ült a csend. A szakrális őrző lassú mozdulattal indult meg, tekintetét újra körbevezette a falakon, és elöntötte az otthon melegsége. Ez az érzés egy halvány melankolikus mosolyt rajzolt az arcára, aztán egy hangos mély sóhajjal fordult meg.

– Határozottan elégedett vagyok ahogy a munkáját végzi – biccentett Talan, s kezet nyújtott Victor felé. – Ed jól ki tudja válogatni az embereit. További szép napot, Gary!

– Köszönöm, uram! – Victor elfogadta a feléje nyújtott kezet, miközben zavartan igazgatta a sildjét, hogy lásson is de egyben kellően takarja az arcát.

– Viszlát! – intett Talan és ütemes léptekkel elindult ki a barlangból. Mielőbb beszélni akart McNultyval. Egyre jobban érdekelte ennek a Gary Wyantnak a személye.

Jali kitárta szobája ajtaját Greko és Chyntia előtt.

– Ez az én szobám, amit bármeddig átengedek nektek – Jaliyah körbemutatott az otthonosan berendezett nem túl tágas helyiségen.

Greko lassan lépdelt bentebb elhaladva Chyntia mellett. Ő már ismerte a helyet, nem volt idegen a számára, hiszen itt húzta meg magát váratlan alakváltása után.

– Nincs munkám Jali – sóhajtott egy nagyon Chyntia. – Nem akarok a nyakatokon lenni.

– Nem olyan rég költözött ide egy állatorvos, aki asszisztenst keres. Összehozhatok vele egy elbeszélgetést – ajánlotta Jali, amire Chyntia rábólintott. A gyógyító őrző pedig máris elővette telefonját és tárcsázott.

A félvér orvos már a második kicsöngés után fogadta a hívást.

– Dr. Philip McKenzie. Miben segíthetek?

– Szép napot Dr. McKenzie, Jaliyah vagyok a Menedékházból. Braydon Dunkin mondta, hogy asszisztenst keres.

– Igen.

– Egy ismerősöm szeretne jelentkezni az állásra.

– Nagyszerű! Mikor tudna bejönni egy állásinterjúra?

– Akár most! – vágta azonnal Jaliyah.

– Remek! Itt vagyok a rendelőben.

– Fél órán belül ott leszünk.

– Rendben, akkor várom Önöket.

– Köszönjük! Viszlát Dr. McKenzie!

– Viszlát!

Jaliyah bontotta a vonalat, és lelkes mosollyal fordult Chyntia felé.

– Látod? Máris van munkád!

– Én szeretném, de ez még csak egy elbeszélgetés. Meg kell, hogy feleljek ennek a Dr. McKenzienek.

– Hidd el, hogy meg fogsz felelni – biztatta Jali a fiatal nőt, aki jelen pillanatban a jó hír ellenére is úgy érezte, hogy Greko és ellene egy egész világ fogott össze. A jaguár bár igyekezett leplezni a szeretett nő előtt, hogy milyen kilátástalannak látja a saját helyzetét, de Chyntia nagyon is érezte rajta a letargikus hangulatot.

Amikor Talan belépett McNulty boltjába a vezér éppen vevőt szolgált ki. Az őrző türelmesen megvárta, amíg Ed a vevőjét intézte. Addig ő ráérősen nézelődni kezdett. Sűrűn pillantott feléjük, miközben a jelenet halvány elmerengő mosolyt rajzolt az arcára.

Csodálta a vezért azért, amilyen identitás mögé rejtette valódi énjét. Egy egyszerű barkácsbolt vezetője és tulajdonosa, aki gyakran kiszolgálta a vevőket is. Senki nem gondolta volna róla, hogy egy tiszteletreméltó klánvezér.

Mikor a vevő barátságos mosollyal kísért kézfogással elköszönt, Talan azt is láthatta, hogy Ed McNulty nem csak klánja tiszteletét tudhatja magáénak, hanem a vevői rokonszenvét és szeretetét is.

Ahogy magukra maradtak, Ed régi barátként üdvözölte az őrzőt.

– Be vagy havazva, ahogy hallom – McNulty megveregette Talan vállán.

– Hát, most összeszaladtak a dolgok – bólintott rá a szakrális őrző.

Ed közben megfordította a táblát a bolt ajtaján, s a fejével intett Talannak, hogy kövesse őt az irodájába. Beérve kezét az íróasztala előtti szék felé lendítette hellyel kínálva vendégét, aztán ő maga is leült.

– Találkoztam az építési területet őrző személlyel – köszörülgette a torkát Talan. – Szóval ki ő?

Ed lehajtott fejjel rendezte gondolatait, hogy honnan is kezdje el az új Titkok Őrzője elé tárni a történetet. Aztán egy mély levegővétel után lassan belekezdett.

– Nem tudom miket adott át neked Aydin. Milyen tudást, milyen információkat és titkokat.

– Hát még én is apránként ismerkedem velük és folyamatosan dolgozom fel.

– De biztos vagyok benne, hogy vannak dolgok, amiket Aydin a saját szemszögéből látva adott át. Ő sem tudott ám mindent. Vagy legalábbis más megközelítésből ismerte, látta azt. És van olyan, ami előtte is rejtve maradt.

– Lehetett ilyen? – vonta fel a szemöldökét Talan. Ed szavai kissé meglepték.

– Igen, lehetett – bólintott McNulty, majd újra vett egy nagy levegőt – Chidozie sem egy hatalomra vágyó zsarnok, csupán mások a prioritásai. Egyes helyzeteket másképpen ítélt meg, mint Aydin.

Talanban egy csomó információ és gondolat csapott össze. Pár másodpercig csak nézett magaelé.

– Aydin két gyermeke – motyogta az őrző. – Folyamatosan okoznak meglepetést.

– Szerintem csak több háttérinfóra van szükséged.

– Többre?

– Nem is tudom mennyire menjek előre az időben – húzta vállai közé tanácstalanul a nyakát Ed. – Alapjaiban fog meginogni az ismereted.

– Alapjaiban? – vonta föl szemöldökét Talan, s egy mély sóhaj után hangosan fújta ki a levegőt. – Ne kímélj. Hallgatlak.

– Talán belevágok a közepébe, te meg arra kérdezel rá amire csak akarsz, és én válaszolok.

– Rendben – bólintott Talan, aztán kissé kényelmesebben hátradőlt a székben. – Mond!

– Judahnak van egy ikertestvére. – Ed McNulty valóban a közepébe csapott bele. – Ő az, akivel találkoztál a készülő otthonodnál.

Talanban a levegő is megakadt, miközben képek peregtek le előtte, s ezzel egy csomó kérdésére meg is kapta a választ. Több puzzle-darabka is a helyére került.

– Nyilván erről nem igazán sokan tudhatnak – köszörülgette a torkát az őrző, a széken fészkelődve. – Gondolom Judah sem. Arjun nyilván tett róla, hogy titok maradjon.

– Azt, hogy pontosan hogyan is menekült meg Victor és miken ment keresztül, nem igazán tudom részleteiben – vont vállat Ed. – Chidozie viszont a lelkén viseli a sorsát.

– Valóban? Miért?

– Judah és Victor születése előtti időkre nyúlik vissza a dolog.

Talan elismerően bólintott.

– Ez akkor valóban régre nyúlik vissza.

– Judah nem egy erőszakból született.

– Erre már időközben én is rájöttem.

– Azt is tudod, hogy ki is az apja?

– Az még nem egészen tiszta, hogy ki is ez Jared Norman vagy akárhogyan is nevezik.

– Egy kapun túli hatalmas vezér, király volt. Egy Giant Wolf.

– Hát sokáig azt hittem ez a faj inkább amolyan mitikus lény. Már a termetük miatt is.

– Nem azok. Bár igen különlegesek!

– És a termetüket leszámítva miért különlegesek?

– Mert a hiedelmekkel ellentétben egyáltalán nem egy primitív faj. Intelligensek és bármilyen meglepő fejleszthető mentális képességeik vannak!

Talan pár másodpercig újra elmerült az emlékek összegzésében.

– Akkor talán Judah ezért is tudott kijönni a zavarodottságból – gondolkodott hangosan Talan.

Ed megmagyarázhatatlan tekintettel nézett az őrző szemében. Ordított róla, hogy mondana is valamit és nem is.

– Abban másnak is igen nagy szerepe volt – köszörülgette a torkát Ed.

– Hallgatlak.

– Az apjuk tett valamit. Rátalált az elveszett utódra is, Victorra. Átvitte mindkettőjüket a kapun túlra, aztán vissza.

Talan a vezér tekintetét fürkészte.

– Mit tett?

– Tudnod kell az ősi hagyományt. A Giant Wolfoknál mindig ikrek az utódok. Azt, hogy milyen módon döntik el azt nem tudom, de az egyik testvért mindig alárendelik a másiknak. Jarednek is volt egy ikertestvére. Születésük után elválasztották őket, aztán mint személyes testőre került mellé vissza. Erre képezték ki. Hiszen ki ne védené jobban a Királyt, mint a saját ikertestvére?! Meg is halt érte. Ezt viszont nem hiszem, hogy rajtam és Chidozien kívül tudja-e még más is.

– Hát egyelőre Aydin átadott emlékei között nem jött velem szembe ilyen – ingatta a fejét Talan. – Bár ez a Jared Norman, akit a Menedékház pincéjébe zártak azt kiabálta utánam, kutassak az emlékeimben, és megtudom, hogy ki is ő.

– Van egy legendájuk is a felszabadítójukról.

– Milyen legenda?

– Jared Norman nagy királyuk vérvonalából fog megszületni. A vérvonalnak viszont nem szabad megszakadnia. Jared ezért tett meg mindent, amit csak tudott, hogy Judah ne vesszen oda megzavarodott létében.

– Judah utóda pedig Dean. Ő pedig most pont a kapun túl van a nagy ellenség kezei között!

– Hát igen. Nagyon vékony kötélen táncol a felszabadulás esélye. Elég csak megszakítaniuk a vérvonalat.

– Ha Deant megölik, Judahnak még mindig születhet gyermeke, aki beválthatja a legendát.

– De ha Judahot kiiktatják, akkor elvágták a vérvonalat.

– És mi van az ikertestvérével? Az ő vérvonala nem teljesítheti be?

– Nem hinném – motyogta Ed, hangjában szomorú lemondással. Lesütötte szemét és az asztal lapját bámulta csak egy darabig. – Már nincs farkasa.

– Tessék?

– A két testvérből Jared egyet csinált. Judah farkasa megzavarodott, ahogy elveszítette a társát. A belső farkasa a végzetébe hajszolta volna az emberi formáját is. Ezért a testvére farkasát valahogy áttették Judahba, hogy vigyázzon rá, egyensúlyba tartsa.

Talanban a levegő is megakadt, újabb emlékek tódultak a fejébe, amik a megszerzett információk birtokában magyarázatot és értelmet kaptak.

…

Amikor Judah megkérdezte tőle, hogy ő szokott-e vitatkozni a saját farkasával

Amikor Jaliyah arra panaszkodott, hogy Judah mennyire más farkasként és emberként…

Amikor meglátta Ivan emlékei között azt a férfit, aki kétségbeesetten kereste a farkasát…

Amikor a repülőnél Chyntia Judahban ismerte fel azt a beteget, aki a farkasát kereste…

…

– Vagyis Judahban a testvére farkasa van – suttogta Talan.

– Igen.

– Jali tuti, hogy sejti! Érzi!

– Tessék?

– Jaliyah többször is mondta nekem, hogy valami nem stimmel Judahhal.

– Igen? Nekem soha. Boldognak és kiegyensúlyozottnak láttam a kapcsolatukat. Ők már társak. Kötelék van közöttük.

– De kivel? – szakadt fel azonnal Talanból a kérdés. – Kivel lépett kötelékbe? Judahhal, vagy a benne lévő farkassal, aki tulajdonképpen Judah testvérének a másik fele?

– Most nem ez a lényeg – legyintett McNulty – Chidozie azt mondta, közeleg az idő, hogy a jóslat beteljesedjen. Victor visszakaphatja a farkasát, amint Dean elfoglalja a helyét. De mindennek titokban kell maradnia, nem lepleződhetnek le. Victor, akit te Gary Wyantként ismertél meg, tökéletesen érti a helyzet súlyát, vállalt is ezért mindent. Nem megy Judah közelébe, hogy ne történjen semmi váratlan esemény.

– Judah nem veszhet el – motyogta Talan. – Értem. Vigyázni kell rá, hogy egyensúlyban maradjon.

Mély, feszült csend ült a szobára.

Talanban kavarogtak a gondolatok. Bárhogyan is szeretett volna posztjához méltóan a közösség érdekeit szem előtt tartva gondolkodni, Jaliyah járt az eszébe.

– És mi van, ha erre Judah magától is rájön? – köszörülgette a torkát Talan.

– Hogyan?

– Már nekem is említette, hogy azt érzi, nincs rendben valami a farkasával. Azt is tudja már, hogy nem erőszakból született és hogy ki is az apja. Találkoztak. Ő maga engedte vissza a kapun túlra, hogy vigyázzon Deanre.

– Bízom Jared Normanban – vágta rá határozottan Ed. – Amíg ő tudja a kapun túli eseményeket kézben tartani, addig nem is kell közbeavatkozni sehogyan sem. Ő csupán a hallgatásunkat és a teljes bizalmunkat kéri. Úgy, hogy bármit tesz, abban mi itt támogatjuk.

– Értem. Ezzel szerintem nem lesz gond.

– Hidd el, ez sem kevés. Nehéz úgy kiállni érte, hogy nem beszélhetsz a miértekről és az okokról.

– Mondjuk ez igaz – biccentett Talan. Nem tudott szabadulni a gondolattól, a kérdéstől, hogy Jali kivel is lépett akkor kötelékbe.

– Ennek a Victornak vagy Garynek nincs utódja?

– Tudtommal nincs – rántott a vállán Ed. – Amikor hosszas kutakodás után a nyomára bukkantak elég zűrös volt az élete. Se család, se barát.

– És az előtt? A születése és a megtalálása között ezért telt el némi idő.

– Igen, persze. Chidozie nyomozott is a múltja után. Egy indián törzsben nevelkedett, akiket legyilkoltak. Feltehetően alakváltó képességének köszönhette, hogy megúszta a mészárlást.

– A törzsben sem volt senkije?

– Azt egyértelműen nem tudni – vonogatta a vállát Ed. – De ha volt is, odaveszett a mészárlásban.

– Értem – vett egy mély lélegzetet Talan. – Minden eshetőségre számítva, én ezt akkor egy lehetséges verzióként azért elraktározom.

McNulty hitetlenkedő félmosollyal ingatta a fejét.

– Szinte kizárt, hogy utóda lenne.

– Nono! A szinte az még nem teljesen kizárt! Csak szinte!

– Biztos vagyok benne, hogy Jared kellő odafigyeléssel és alapossággal intézte a fiai sorsának nyomon követését.

– Lehet, de ahogy látom mégis van benne sötét folt – akadékoskodott Talan. – Azért kanyarodjunk kicsit vissza Chidoziehoz.

– Miért?

– Azt mondtad beszéltél vele.

– Igen.

– Találkoztatok is?

– Igen.

– Vagyis nem farkasként.

– Így van – bólogatott határozottan Talan kérdéseire Ed.

– Aydin gyermekei mióta váltanak alakot?

– Hát Chidozie már jó ideje, az biztos – vágta rá McNulty.

– Már a megjelenésem előtt is?

– Igen.

Talan elgondolkodva nézett magaelé. A friss információ újabb döbbenetet okozott neki. Emlékezett rá, amikor az Erdők Ura azt mondta neki, hogy utódai nem váltottak még soha alakot.

– Aydin nem tudott róla, hogy a gyermekei képesek alakot váltani – mormogta az őrző, szinte csak hangosan gondolkodva. Most már abban sem volt biztos, hogy Aydin párja közönséges farkas lett volna. El kellett ismernie, hogy már nem támaszkodhatott teljesen vakon azokra az információkra, amiket Aydin átadott neki. Tisztában volt vele, hogy nem hagyhatja figyelmen kívül, viszont nem fogadhatja el egyetlen igazságként azokat.

Talan kavargó gondolatokkal a fejében hagyta el McNulty boltját.

Szóval ezért nem éreztem rajta, hogy alakváltó lenne. Mert nincs benne a farkasa! Ilyen lehet? Hogyan élheti ezt meg egy alakváltó? Igencsak kiborulhatott tőle, nyilván azért volt zártosztályon. Most viszont úgy tűnt, hogy elég jól kezeli. Milyen kapcsolat lehet a farkasával, hogy nem benne van? Hiszen egy alakváltó egy az állati identitásával, a benne lévő állattal. Victor érzi azt, amit a farkasa? Találkoztak már Jalival? Ha igen, Jali mit érezhetett? – kavarogtak a gondolatok az őrző fejében.

Philip McKenzie a rendelő ablakából látta, ahogy az autó bekanyarodott az udvarra. Befejezte az eszközök bepakolását a sterilizálóba, majd rácsukta az ajtaját, bekapcsolta, aztán indult is vendégei elé.

Nem volt meglepődve a jaguár láttán, aki a fiatal nő mellett lépdelt. Sőt! Pozitívumnak vette. Jali pedig igyekezett háttérben maradni, hiszen bár ő telefonált, de nem ő jelentkezett az állásra. Nem akart Chyntia helyett beszélni sem, elég talpraesett karakán nőnek tartotta őt.

– Chyntia Ruff – mutatkozott be azonnal az egykori kórházi adminisztrátor, akinek azért voltak ápolói gyakorlatai is.

– Dr. Philip McKenzie. – A félvér állatorvos a szorosan a nő mellett álló nagymacskára mosolygott – Gyönyörű! Verhetetlen ajánlólevél!

– Azért ő jóval több nekem, mint egy ajánlólevél – köszörülgette a torkát Chyntia, s a legnagyobb összhangban egyszerre pillantottak egymásra Grekoval.

„Egymáshoz tartozunk!” – küldte mentálisan a szavait a jaguár.

– Értem – bólintott Philip – Egymáshoz tartoznak.

Chyntia zavartan kapta fel a tekintetét. Nem tudta eldönteni, hogy most csak véletlen volt, hogy a doki megismételte Greko szavait, vagy hallotta őt.

– Körbevezetem – McKenzie a rendelő felé lendítette a kezét. – Tervezem, hogy bővítek. Szeretném, ha szakszerű őrzés mellett itt tudnának erősödni az arra rászoruló betegek.

Miközben Philip megmutatta a rendelőt és a készülő úgynevezett lábadozót, inkább ő beszélt.

– Elnézést – hadarta, majd zavart mosollyal az arcán megtorpant és szinte szégyenkezve hajtotta le a fejét. – Nem is hagyom szóhoz jutni. Hol dolgozott eddig?

– Hát… az egészségügyben… de emberekkel. – Chyntia roppant zavarban érezte magát a válaszától. – Pszichiátrián.

– Ó! – Philip egyáltalán nem tudta hogyan reagálja le az információt. Váratlanul érte.

– De gyorsan tanulok – hadarta a fiatal nő.

– Az ön mellett sétáló nagymacska tökéletesen prezentálja – Philip, Greko felé lendítette a kezét –, hogy remekül ért az állatokhoz is.

– Mint mondtam ő más kategória.

 Dr. McKenzie zavartan köszörülte meg a torkát.

– Igen, elnézést! Említette, hogy egymáshoz tartoznak.

„Ezt én mondtam! Szóval hall engem!” – morogta Greko. – „Jali! Ki ez a doki?”

Mielőtt Jaliyah válaszolhatott volna, Philip úgy döntött felfedi származását.

– Félvér vagyok és egy őrző – mondta, közben vendégei felé nyújtotta tetovált karját. – Mikor megjelentek rajtam a rúnák, kamasz voltam és megrémültem a dologtól. Nem is igazán tudtam kezelni – hadarta.

– Nekem munka kell, Grekonak pedig szakszerű segítség – folytatta Chyntia az őszinte vallomások sorát. – Nem tudja újra felvenni az emberi alakját. Úgymond belepiszkáltak.

– Belepiszkáltak? – Philip szemöldöke megdöbbenve emelkedett meg. – Kik? Miért?

„Kísérleteztek. Nem sokat tudok mondani róla. Csak emlékfoszlányaim vannak” – kapcsolódott be a beszélgetésbe Greko.

– Nagyon sajnálom! – szakadt fel együttérzően a doktorból. – Természetesen fel van véve! A …

– Párom! – szúrta közbe Chyntia.

– A párja jó lenne, ha itt maradna, el tudom szállásolni. Már, ha ez megoldható lenne. Én segítek ahogy tőlem telik!

– Igazából ideiglenesen nálam cuccoltak le – szólt közbe Jaliyah. – Szóval itt vannak helyben.

– Ideiglenesen? Akkor akár ide is költözhetnének. Nem jelentene gondot. Sőt! Nagy a ház!

– Nem is tudom – Chyntia zavartan húzta vállai közé a nyakát, sűrűn pillantott oldalara Grekora.

„Ha megoldható, én benne vagyok. Akkor legalább együtt lehetünk!” – biccentett a fejével a jaguár.

– Persze, hogy megoldható! – vágta rá lelkesen Philip.

A félvér állatorvos egyre jobban élvezte ezt a közeget, amiben önmaga lehetett, ahol nem kellett titkolnia, hogy mi is ő. Az meg csak hab volt a tortán, hogy olyasvalaki jelentkezett asszisztensének, aki ismeri és benne van ebben a titkolt világban.

Veronicát betaszította a nehéz vasajtón az őt kísérő őr, aztán becsukta mögötte az ajtót.

A fiatal farkas alakváltó mozdulatlanul állt, közben a cella sötét sarkába engedte a tekintetét, hogy lássa végre a szeretett férfit. Abban már biztos volt, hogy újra győzött, hiszen megkapta őt jutalmul. Azért a szíve még a torkában dobogott, hogy a kemény küzdelmekben harcossá edzett testőr, milyen sebeket szerezhetett, milyen állapotban élte túl.

Mozgást hallott a sötétségbe burkolódzó fekhely felől. Lassú, kissé nehézkes mozgást, mély sóhajt.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva Veronica.

– Megmaradtam – kapta a kissé halk, egyszavas, nem túl biztató választ.

Marcus alakja végre kibontakozott a sötétségből.

Testét friss sebek tarkították, ruháján és bőrén a saját vére keveredett az aréna porával és az ellenfelei vérével.

– Istenem! – szakadt fel a nőből, s azonnal pár lépéssel a férfi előtt volt, óvatosan ölelte át, arcát a mellkasához nyomta.

– Felkészültél? Megtanítom neked, amit ma tanultam az arénában – Marcus a karjába zárta a nőt, gyengéden cirógatta a hátát.

– Pihenned kell! – ingatta a fejét Veronica. – Most nem az én tanításom és edzésem az elsődleges.

– Már hogyne lenne az? Csak itt tudsz edzeni. Az életed múlhat rajta, Nica! – akadékoskodott Marcus.

– Majd edzem Gorgóval – vágta rá Veronica. – Majd őt nyüstölöm. Téged most ápolni foglak.

– Nica…

– Nincs vita! – a fiatal farkasnőstény tenyere közé fogta testőre arcát, és csókkal fojtotta belé a szót, majd lassan húzta vissza a fejét – Neked most gyengédségre van szükséged, pihentető, töltődős kényeztetésre és nem egy újabb csihipuhira.

– Féltelek Nica!

– Én is téged, Marco! – Veronica szorosan ölelte magához a farkast – Beleőrülök a gondolatba, hogy bármelyik nap megtörténhet, hogy nem a saját lábadon jössz ki az arénából. Hogy akár ez az utolsó éjszakánk is lehet. – Arcán végiggördült az első könnycsepp.

– Minden alkalommal te öntöd belém a lelket, hogy bármi áron, de ki kell jönnöm onnan, hogy nekem kell győznöm! Teérted Nica! Te adsz nekem erőt! Te adsz nekem kitartást és a jövőnk! Azt akarom, hogy legyen jövőnk!

– Jövőnk? – Veronica arcán már patakokban folyt a könnye. – Nem vagyok ostoba. Marco nekünk csak jelenünk van. Minden egyes megélt nap egy ajándék.

–  Én hiszek, és bízom benne, hogy van jövőnk – mondta határozottan Marcus. Sötét szemei mérhetetlen eltökéltséget sugároztak.

Hosszan merültek el egymás tekintetében, millió kavargó gondolattal és érzelemmel.

– Ostobák voltunk – suttogta egy mély sóhaj kíséretében Veronica – Még otthon el kellett volna mondanunk egymásnak az érzéseinket.

– Lehet – Marcus halvány szomorú mosollyal rántott a vállán. – Bár szerintem kellett hozzá ez a helyzet, hogy felismerjük a mélységét. Otthon másban láttam az érzéseim okát.

Veronica elmerengő félmosollyal billegtette a fejét.

– Igazad van. Kellett hozzá ez a helyzet. Otthon egészen másképp ítéltelek meg.

– No csak?!

– Itt láttalak meg igazán, hogy milyen vagy valójában.

– Akkor talán most csak azért…

– Nem! – vágta rá azonnal Veronica, tenyerét a féri szájára tapasztotta. – Biztos vagyok az érzelmemben irántad. Ez akkor sem fog változni, ha valamikor sikerülne újra hazakerülnünk.

– Ha sikerül hazakerülnünk… Ami most köztünk van, ott tilos – mondta Marcus, hangjában mérhetetlen szomorúsággal. – A testőröd va…

– A társam vagy! – vágott a férfi szavába Veronica. – És ez nem lesz másképp otthon sem!

Marcusnak erőt adott a lány tüze, lázadó makacssága. Kölcsönösen, felváltva támogatták egymást. Ha az egyikük azt látta a másikon, hogy csüggedne, vagy reményvesztett lenne valamiért, akkor a másikuk kettejük helyett is lelkesen bízott.

Marcus homlokon csókolta Veronicát, szorosan ölelte magához.

– Akkor most nincs csihipuhi? – kérdezte csibészes mosollyal az ajkán, mire a lány megrázta a fejét.

– Nincs bizony – kuncogta Veronica.

– Hogy is mondtad, hogy mire van szükségem? Gyengédségre, pihentető és töltődős kényeztetésre – sorolta Marcus, szavaira Veronica hevesen bólogatott.

– Most ápolni foglak – mondta határozottan a nőstényfarkas a férfi szemébe.

– Nagyon sok ápolásra van szükségem – Marcus vágytól csillogó tekintettel itta Veronica vonásait. Nem várta meg, hogy bármit is válaszoljon a lány. Heves szenvedéllyel kapta az ölébe a számára törékeny testet, s szomjasan csókolta.

Talan is tiszteletét tette Aydin sírjánál. Dalu farkas alakban a távoli semmibe meredve, mozdulatlanul ült a hatalmas fa alatt.

Az Őrző sem szólt, ahogy odaért elődje és egyben tanítója nyughelyéhez. Néma hosszú percekig voltak így, amit Talan tört meg.

– Indulunk?

– „Mindent elintéztél?” – kérdezte a nőstényfarkas, amire Talan csak némán bólintott.

Egész úton hazafelé a gépben sem szóltak egymáshoz. A szakrális őrző fejében rengeteg gondolat kavargott. Amiket Edtől megtudott, Judah testvérével való találkozása, és Jali is kitörölhetetlenül ott volt a fejében. Nem csupán a fejében. Újra eszébe jutott, amit annak idején Aydin mondott neki a leendő társáról. Jalira minden ráillet! Csupán volt egy épületes akadálya Aydin jóslatának. Jalit, Judah a társává tette.

Judah? Vagy a testvére benne lévő farkasa? – hasított belé újra a nagy kérdés.

Jalit a farkas jelleme és személye fogta meg, nem Judah! Ezt mindig is hangoztatta. Adahynak nevezte el, és őt emlegette mindig. Vagyis nekem esélyem nincs – Talan egy mély sóhajjal próbálta lezárni ezt a témát, túlbámult az ablakon, hol az alattuk futó tájat nézte, hol a felhőket. Nehéz volt a szíve.

Annyira lekötötték figyelmét a kavargó gondolatai, hogy meglepetten tapasztalta a gép már a Corbet rezidencia udvarára ereszkedett le.

Dalu egy darabig némán szedte utána a lábát, majd óvatosan szólította meg.

– „Baj van?”

Talan nem válaszolt azonnal. Aztán egy nehéz sóhajjal rántott a vállán.

– Összeszaladtak a dolgok.

– „Tudok segíteni?”

– Nem – vágta rá azonnal és határozottan az Őrző.

A házba érve Dorothy előtt sem tudta leplezni, hogy valami nyomasztja. Ám a rokon már ismerte annyira őt, hogy tudta, hiába is kérdezne bármit, azzal pont az ellenkezőjét váltaná ki a férfiből. Legalábbis most biztosan. Így a nő inkább hagyta, majd beszél róla, ha elérkezettnek látja az időt.

Dorothy tekintetével követte a mellette elhaladó férfit, aki csak az orra alatt morgott el egy halvány kissé erőltetett mosollyal kísért „Hello” -t.

Talan úgy döntött talán Dechanttel lekötheti, elterelheti a gondolatait. Meg le is vezetheti a feszültségét, ha mondjuk eddzenek.

– Dechant? – kérdezte, de nem állt meg, csak lassított.

– Vagy kinn van, vagy a nappaliban iszogat.

Talan úgy ismerte tanítványát, hogy egyelőre az alkoholt részesíti előnybe, így a nappali felé indult. Igaz, hogy Robert a nappaliban volt, de nem alkohollal töltött pohár volt a kezében. A Blaine lányoktól kapott dobozka volt az ölében. Egyik kezében a gyűrűt tartotta a másikban a komboloidot forgatta. Tagadhatatlanul ő is igencsak el volt merülve a gondolataiban.

Talan viszont most szükségét látta, valami erősebb italnak. A bárpulthoz ment, majd válla felett hátranézett Robertre.

– Iszol valamit?

Dechant nem válaszolt azonnal. Kissé zavartan pislogva nézte mentorát. Ezt az oldalát még nem látta. Majd a torkát köszörülgetve bólintott.

– Jah.

– Mit öntsek?

– Jó lesz, ami neked – húzta félre a száját Robert.

– Mire döntöttél?

– Hogy érted?

– Megkeresed az apádat? – Talan a kitöltött italokkal a kezében megindult a dohányzóasztalt körbeölelő kényelmes bőr ülőgarnitúrához. Dechant elé érve felé nyújtotta az egyik poharat, majd leült vele szembe.

– Eddig is megvoltam nélküle – rántott a vállán Robert.

– Engem érdekelne – biccentett Talan.

– Akkor keresd meg te – vágta rá azonnal egy kamaszos daccal Dechant.

– Én felkutattam az enyémet.

– Az te vagy. És? Volt értelme?

Talan magaelé meredve élte át újra az emlékeket. A nyomozást, a dühöt, a bosszúvágyat és a megbékélést, amikor minden a helyére került. Személyisége fejlődésében egyértelműen nagy szerepet játszott életének ezen része.

– Volt – mondta csendesen, s belekortyolt az italába.

Dechant újra a kezében lévő tárgyakat kezdte el forgatni.

– Az a fazon azt mondta ezek nagy értékek.

– Pénzé akarod tenni? – vonta fel a szemöldökét Talan.

– Dehogy! – rázta a fejét Robert. – Az anyámhoz kötnek. Az apám elhagyott minket!

– Azt sem tudod ki az apád. Mi alapján állítod, hogy elhagyott titeket?

Dechant pár másodperces néma töprengés után a vállát vonogatta csak.

– Én is halottnak hittem a társam. Aztán kiderült, hogy él. Nem tudhatod, hogy nem-e keresett, csak éppen időközben ő is meghalt. Vagy lehet, hogy él, de ő hiszi azt, hogy mindketten meghaltatok. Nem tudhatod, Robert! Ne törj felette pálcát, amíg nem tudod biztosra, hogy mi történt. – Talan egyelőre nem akarta elárulni Robertnek, amit Ochoa vérében látott. Nem akarta, hogy a prikolics vadász felé lökje azzal, hogy nagy biztonsággal ő a nagyapja.

Az Őrző zsebében megszólalt a telefon. Talan nem sietett felvenni. Pár másodpercig a pohárba bámulva hezitált, megnézze-e ki hívja. Átvillant az agyán, hogy amikor eljött Clear Creek-ről el sem köszönt Jalitól.

– Nem veszed fel? – kérdezte Dechant, mire úgy nézett fel, mint aki valami kábulatból ébredt.

– De – morogta az orra alatt, majd kicsit nehézkes mozdulatokkal, húzta ki a zsebéből a készüléket, épp csak annyira, hogy lássa ki hívja. Több érzelem futott át az arcán. Szemöldöke ráncba szaladt, majd lepetten vonta föl a kiírt név láttán.

– Phyllis?! – motyogta, majd fogadta a hívást.

Dechant arcvonásai megfeszültek, s úgy nézte Talant, hogy még csak nem is pislantott. Igyekezett kiélezni hallását, tudni akarta miért hívja az Őrzőt a nő.

– Talan! Ide kell jönnöd! Ochoa elrabolta a húgomat!

Dechant légzése kihagyott, szinte egész mellkasát elkapta a remegés. így még soha nem érezte magát. Tekintete akaratlanul a Gingertől származó dobozra esett, a benne lévő feliratra. Keze megindult a bőre alá helyezett gomb felé, de félúton az ölébe engedte, nehogy a legapróbb gesztussal is elárulja érzelmeit.

– Szóljatok a rendőrségnek! Ginger ember. Ez emberrablás, Phyllis!

– Nem lehet! Azt mondta megöli, ha nem adjuk át neki Dechantet.

– Tessék? Dechant nem fogoly!

– Dechantet kéri Gingerért cserébe! – Phyllis kétségbeesett volt.

– Kizárt! – vágta rá azonnal Talan, miközben akaratlanul a vele szembe izgatottan ülő védencére nézett.

– Megöli! Képes rá! – zokogta a fiatal nő.

– Nem fogja! Odamegyek Phyllis! Most!

– Én is – szólt közbe Dechant, ahogy gyorsan összepakolta a dobozkájába a kincseit.

– Te nem! Pont azt akarja!

– Időt kell nyernünk! Ezt csak úgy lehet, ha tudja, hogy én is megyek – makacskodott Dechant. – Én ismerem őt. Velem lépéselőnyben vagytok!

Talan rövid gondolkodás után elismerte, hogy Robert igenis jól gondolkodik. Bólintott.

A gépre már hárman szálltak fel. Dalu is velük tartott.

Dorothynak pedig maradt a nyugtalan bizonytalanság. Az események fényében alkalma nem volt mélyebben elbeszélgetnie Talannal. Aggódva követte tekintetével a felszálló gépet.

Egyes szereplők változtak.
Vannak akik csupán az élethelyzetükből kifolyólag mert más lett a frizura, a stílus
(pl.: Veronica és Dechant)
Vannak akiket másra cseréltem, mert azokat így közelebbinek éreztem az adott karakterhez.
(pl.: Talan, Jaliyah, Maximus)