ÖRÖKÖLT GÉNEK - 15

Judah óvatosan nyitotta testvére betegszobájának ajtaját, amit a Wyomingi rezidencián alakítottak ki a vegetáló egykori vezér számára.

Lawrence állapotában változás állt be. Csodával határos módon, kezdtek visszatérni a reflexei az alakváltónak. Bár kommunikálni még most sem volt képes, de már nem úgy festett betegágyán, mint egy felravatalozott test, hiszen pár napja hirtelen kinyitotta a szemeit, s az óta szobormerevségben a plafont bámulta. Semmilyen kérdésre még csak egy pislantással sem reagált. Így pontosan azt sem tudták megállapítani mit érzékel a körülötte történő dolgokból és mit nem. Légzését még mindig a gépek segítették.

Judah lassú mozdulattal húzott maga alá egy széket, igyekezett a legkevesebb zajjal tenni, mintha attól félt volna, megzavarja testvérét.

Lawrence egy szemrezdüléssel sem reagált bátyja érkezésére. Élettelen tekintettel meredt a mennyezetre.

– Annyira sajnálom, hogy így alakultak a dolgok Rence – suttogta Judah egy hangos, nehéz sóhajjal.

Nem sokáig maradhatott kettesben a klán vezér a testvérével. Újra óvatosan nyílt az ajtó, Bridget lépett be rajta.

– Szia – köszönt csendesen.

– Szia – Judah fáradt, rekedtes morgással viszonozta a köszönést.

– Mondták, hogy itt vagy.

– Csak most érkeztem – rántott a vállán az alakváltó.

– Beszéltél a dokival?

– Igen.

– Regenerálódni kezdett!

– Tudom – bólintott a férfi. Arcán vegyes érzelmekkel nézett fel a nőre, s Bridget szemében félelmet látott. Nagy levegőt vett, hogy belefog gondolatai megosztásába, aztán mégsem tette. Hangosan fújta ki, s csupán a fejével intett az alfanősténynek, hogy kövesse.

Csak azután kezdett el beszélni, miután pár lépésre eltávolodtak a szoba becsukott ajtajától.

– Nem gyűlölöm őt, hiszen mégis csak a testvérem, egy az anyánk. Azért vannak aggályaim.

– Nekem is – bólintott egyetértően Bridget. – Neked fogalmad sincs, hány aljassága felett hunytam szemet?! Hallgatólagosan tűrtem.

– El tudom képzelni – biccentett Judah.

– Rettegek, mi lesz, ha újra a régi lesz?! – fakadt ki a nő. – Juant, arcátlanul a hátam mögött biztatta fel az akadémiára. Mire lesz még képes? Nem fogja hagyni, hogy a jogos utódlással valaha is Juan vegye át a klán vezetését.

– Egyelőre én vezetem a klánt, s ha magához tér sem lesz ez másképpen. Apánk után én… – Judah hangja elcsuklott. Úgy érezte lángol az arca a szégyentől a jogtalan titulus miatt. Bár összesen hárman tudtak rajta kívül arról, hogy vér szerint neki semmi köze a McElhanelykhez, de azoknak a kezébe tette volna az életét is. Ettől függetlenül nagyon is jól tudta, nincs az a titok, amit az idő ki nem forgat. S akkor ki tudja, milyen káosz fog eluralkodni a klánban, ami miatt majd véres hatalmi harcok is várhatóak lesznek.

– Igazad van – mondta ki végül, ahogy a gondolatok végigfutattak az agyán.

– Ha legalább belelátnék a fejébe?! Vagy rá tudnánk bizonyítani olyat, amivel kordában lehetne tartani?! – Bridget tanácstalanul tárta szét karját. – Tehetetlennek érzem magam.

Judah is pont így érzett. Ráadásul, hiába is törte a fejét, ő éveket hagyott ki a zavarodottsága miatt. Ő sem tudott semmit, amivel segíthetett volna megtámogatni az alfanőstény ötletét.

– Ha kérdőre vonnád, se mondana semmit. Az aljasságai mélyen benne maradnak örök titokként – fújta lemondóan Bridget.

Judahnak a nő szavai eszébe juttatták azt, amikor Talan beismerte neki, hogy tud az esküjéről és a vívódásairól, mert ivott a véréből, vagyis lenyalta azt a barlang faláról.

– És ha mégsem? Ha ő magától tudnánk meg mindent és őszintén?

– Hogyan tudnád szóra bírni? – Bridget hitetlenül ingatta a fejét. – Szemrebbenés nélkül hazudna a szemedbe!

– Nem én – motyogta Judah, s a fejében megszülető ötlet őt is egyre jobban lázba hozta – Talan!

– Talan?

– Tud a vérben olvasni!

– Ez mit jelent?

– Iszik a véréből és mindent lát, megtapasztal, amit Lawrence valaha az életében. Átéli az emlékeit, vagy valami hasonló – magyarázta lelkesen a vezér.

– Iszik a véréből? – Bridget szemei döbbenten kerekedtek el. – Mégis hogy gondoltad? Mint egy vérszívó? Mint egy vámpír?

– Dehogy! Hiszen szoktak tőle vért venni, nem? – Judah a szoba irányába lendítette a karját. – Szerintem bőven elég egy fiolányi.

Bridgetet láthatóan elgondolkodtatták sógora szavai, s a kivitelezés már kezdett kibontakozni a fejében, de azért voltak kétségei.

– Mi van, ha nem fogja etikusnak tartani? Mi van, ha nemet mond?

– Nem fog – vágta rá meggyőződéssel Judah. – Lawrence emlékei között ott a társa halálának előzményei. Szerintem nem fogja kihagyni ezt a lehetőséget!

Judahot elszólították a teendői, Bridget pedig a fejében kavargó gondolatokkal visszaballagott férje szobájába. Sokáig némán ült az ágya mellett, nem kicsit zaklatott lelki állapotban. Összecsaptak benne az érzelmek. Még mindig tagadhatatlanul szerette McGintyt, kötődött az alfahímhez. Ám ott volt benne a gát, a lelkiismerete, a hitvesi eskü ami Lawrence-hez kötötte. Szégyellte magát, amikor a férfi halálát várta, remélte, hogy megszabadul minden terhétől, s most váratlanul mégis regenerálódik. Fájdalom szorongatta belsőjét a rettegés, hogy az élete újra pokollá fog válni Lawrence McElhanely mellett.

Gondolataiban a belépő magán ápolónő zavarta meg.

– Ó, bocsánat! Nem tudtam, hogy van itt valaki – hebegte zavartan. – Elfelejtettem kopogni.

– Semmi baj – Bridget egy halvány elnéző mosollyal ingatta a fejét, aztán felállt, hogy helyet adjon a nőnek, aki a vizsgálatokhoz szükséges vért jött levenni a betegtől. Az ápolónő megigazgatta a párnát, a takarót, közben a műszerek kijelzőin lévő eredményeket is leellenőrizte. Egy rutinszerű vizit volt, a kontrollhoz szükséges vérvétellel.

Bridget szinte a torkában érezte dobogni a szívét, miközben néma szemlélője volt, ahogy az ápoló gyakorlott mozdulatokkal végezte a feladatát.

Itt az alkalom! Vér! – hasított az alfanőstény agyába, és elfogta a remegés. Neki az ármánykodáshoz nem volt rutinja. Elbizonytalanodva hol a fiolákat nézte, hol idegesen kapkodta a tekintetét.

– Zavarja a vér? Hát nem mindenki bírja a vérvételt. Bocsánat! Mindjárt készen vagyok! – mondta a nő egy elnézést kérő mosollyal.

– Végezze nyugodtan a munkáját – hadarta Bridget. – Nekem már úgyis mennem kell.

Abban a pillanatban, ahogy az ápolónő visszafordult a beteg felé, Bridgetben robbant a hirtelen döntés, amit követett a gyors kivitelezés. Lendületesen megindult az ajtó felé, miközben gyorsan kikapta az egyik fiolát a tartóból. A markába rejtve, mozdulataival tökéletesen álcázva azt amit tett, kilépett Lawrence megszerzett vérével a szobából.

Nem nézett hátra, határozottan menetelt végig a folyosón. Levegőt, sem mert venni, kissé erőltetett mosollyal viszonozta egy-egy szembejövő köszönését.

A küldetésbe érkező Giant Wolf harcos egy nagyobb méretű, agyonhasznált utazótáskával érkezett a Menedékházba. A pultnál maga Braydon állt, így találkozásuk elkerülhetetlen volt. A kapun túl Wicklundként ismert férfit, láthatóan nem zavarta a medve alakváltó személye, és az sem, hogy nem először találkoztak már. Szemrebbenés nélkül állta a tiszteletreméltó medve kiveséző, kutató tekintetét, ahogy a pulthoz lépett.

– Rég láttam erre – jegyezte meg a torkát köszörülgetve Braydon. – Milyen névre is írhatom a szobát?

– Jared Norman – morogta mély hangján a Giant Wolf alakváltó.

– Meddig szándékozik maradni? – puhatolózott Braydon, de igyekezett nem tolakodónak tűnni.

– Elvégzem a dolgom, aztán itt sem vagyok – rántott a vállán közömbösen a robosztus férfi.

– A dolgát? – húzta össze a szemöldökét Dunkin.

– Nyugodjon meg, semmi olyat nem teszek, amiért újabb száz évre vérdíjat tűznének ki a fejemre – húzta vigyorba a száját Norman, aztán aláírta az eléje fordított vendégkönyvet.

– Gondolom, tisztában van a Menedékház rendeltetésével – Braydon Dunkin minden előítélet nélkül nézett a harcos szemébe.

– Pontosan ezért szálltam meg itt – biccentett Jared.

Jaliyah megtorpant a pult végénél, ahogy meglátta a férfit, akivel a barlangnál már találkozott. Tekintete végigsiklott az alakján, megállapodott a lábainál heverő táskáján.

A fiatal őrzőben dejavu érzést váltott ki, ahogy ott állt az ismeretlen, egy kopott utazótáskával.

Mint annak idején Talan – villant át Jali agyán, arcára halvány mosolyt csalt az emlékezés. Zavartan kapta félre a tekintetét, ahogy arra zökkent vissza a jelenbe, ahogy a férfi viszonozta a tulajdonképpen nem is neki szánt mosolyt.

Basszús! Tuti megismert! – Jaliyah elkapta a tekintetét, s már fordult is, hogy sietve távozzon, de Jared utána szólt.

– Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan fogunk újra találkozni.

– Kicsi a világ – rántott a vállán zavart mosollyal Jali. Tekintetét egyszerűen nem tudta levenni a férfi vonásairól. Kísértetiesen Judahot látta a sötét szemekben.

– Csak erre jár? – kérdezte nem titkolt kíváncsisággal az őrző, idézve a férfi, barlangnál elhangzott válaszát.

Jared mosolya szokatlanul kedves és barátságos volt, a megjelenéséhez képest.

– Hazudhatnám, de most munkám van.

– Munkája?

– Igen. Keresek valakit.

– Tudok segíteni?

Jared vállai közé húzta a nyakát.

– Bejelentés érkezett, egy bántalmazott kutyáról. Szóval az állatot keresem.

Jalit mellbevágta a döbbenet. Mindenre számított, de ilyenre nem.

– Bántalmazott kutya? Mi maga? Valami állatvédő? – ömlöttek a hitetlenkedő kérdések a fiatal nőből.

– Valami olyasmi – billegtette a fejét a robosztus férfi.

– A múltkor is az után kutatott az erdőben?

– Ez most egy kihallgatás? – kérdezett vissza Jared, amivel sikerült megint egy zavart mosolyt varázsolnia Jali arcára.

– Nem! – szabadkozott az őrző. – Milyen jogon is hallgatnám én ki? Nem vagyok én rendőr.

Norman nem válaszolt, csak sokat sejtőn mosolygott, miközben tekintete végigsiklott a nő karján, a rúnákon. Jali figyelmét nem kerülte el a férfi reakciója, zavartan simította végig a jeleket, aztán háta mögé rejtve a karját, összefűzte ujjait. Billegett a talpán, úgy állt a hatalmas férfi előtt, mint egy zavart kamasz. Távolról figyelve úgy tűnt, mintha két, rég nem látott, jó barát beszélgetett volna egymással. Sőt! Talán több is lett volna köztük, mint barátság. Főleg annak tűnhetett úgy, aki nem is hallotta, hogy miről beszélgetnek.

Jared kifinomult érzékei élesre kapcsoltak. Amit érzett, elgyengítette egy pillanatra és egyszerre ütötte fel fejét benne a nyugtalan aggodalom.

Dean jóval messzebbről figyelte őket, miközben agyában a keresztapjával folytatott beszélgetés kavargott. Robbant benne a gyanú, a féltékenység. Legszívesebben pimaszul odaviharzott volna, hogy talán Jali bemutatja neki az idegent.

– A barátjával minden rendben? Kibékültek? – érdeklődött Jared, mire Jali zavartan kapta félre a tekintetét, s ekkor látta meg a távolabb ácsorgó Deant. – Nem vesztünk össze! – hadarta a lány, miközben már azt sem tudta merre nézzen. Szinte fájt neki, amit Dean tekintetében látott, ahogy őket figyelte.

A vehemens őrzőben hirtelen ötletként robbant, hogy titokban lefotózza az idegent, és majd megmutatja Gintynek. Talán ő ismeri. Nyugodt mozdulattal vette elő mobilját, mintha csak telefonálni készülne, amit viszont Jared kiszúrt, ahogy abba az irányba nézett, amerre érzékei terelték. A férfiben megszólalt a rutinszerű vészjelző.

– Örültem a találkozásnak – hadarta egy elnézést kérő mosollyal. – Remélem, azért még összefutunk. További szép napot! – biccentett s nyújtott lépésekkel indult meg az emeletre elfoglalni a szobáját. Igyekezett minél előbb eltűnni a telefonjával matató félvér látóköréből. Bármennyire is sietett, Deannek mégis sikerült készítenie, pár nem éppen jó minőségű felvételt.

– Te mi a fenét csinálsz, ha szabad kérdeznem? – förmedt a fiatal férfire Jali visszafojtott hangon.

– Semmit! – vágta rá zavartan Dean, miközben sietve tette el telefonját. Aztán, hogy terelje tettéről a nő figyelmét, viszonozta a kérdőre vonást.

– Ismered?

– Ahogy vesszük – rántott a vállán Jali. – Találkoztam már vele.

– Igen? – Dean érdeklődve vonta meg a szemöldökét, kíváncsian nézett Jaliyah szemébe bővebb választ várva.

– Mi van?

– Semmi!

– Te most féltékenykedsz?

– Azért mert a múltkor bevallottam, hogy többet jelentesz nekem, mint egy szimpla barát, még nehogy azt hidd, hogy koslatok utánad, és majd állandóan kifigyellek…

– Nem? Pedig ez most nagyon úgy tűnik – vágta rá kissé dühösen Jali.

Parázs vitájukat olyan hirtelen zárták le, ahogy az kipattant. Zavartan pislogva, csak némán álltak pár pillanatig egymással szemben, mire szinte egyszerre szólaltak meg újra.

– Bocs!

– Ne haragudj!

– Semmi baj.

– Rendben.

Hadarták egymás szavába vágva.

– Ott futottunk össze a barlangnál, a múltkor, amikor te elrohantál – magyarázta Jali, suta kézmozdulatokkal kísérve szavait.

– A barlangnál?

– Igen, ott.

– Mit keresett ott?

– Épp csak arra járt – Jaliyah vállai közé húzta a nyakát. – Nem tudom. Miért?

Deanben egy csomó gondolat szaladt össze.

A barlang! Keresztapjával egy robosztusabb alkatú személyt kerestek, s most pont itt volt egy, aki ráadásul a barlangnál ólálkodott.

– Amúgy emlékszel a kutyára?

Dean homloka ráncba szaladt a váratlan témaváltásra, amire kapásból visszakérdezett:

– Milyen kutyára?

– Amit azzal a lánnyal mentettetek meg. Te mesélted!

– Jah! Mi van vele?

– Szerinted az állatorvos jelenthette?

– Nem hiszem. Miért?

– Azt mondta azért van itt. Egy megkínzott kutya miatt – osztotta meg Jali a frissen szerzett információt az idegenről.

– Ez most komoly? – Dean arcára kiült az őszinte döbbenet. – Egy talált kutya miatt?

A fiatal őrzőben egyre több kérdés merült fel, miközben az elmúlt napok szokatlan eseményei puzzle-darabkáit kezdte összepakolgatni.

A doki tetoválása, amik között esküszöm rúnákat láttam! Aztán ez az alak, aki pont a barlangnál bóklászik! De miért érdekli egy közönséges kutya, akit kidobtak? – Elhatározta, hogy el fog menni a dokihoz, hogy jobban szemügyre vegye azt a kutyát. Talán valami elkerülte a figyelmét. Előbb viszont megmutatja a keresztapjának az idegenről készült képet, hátha ismeri, esetleg látta már valahol, hiszen McGinty elég sokat élt már!

Maximus ahhoz képest, hogy majdnem az életébe került az önfeláldozó részvétele a bizonyító „kóstoló”-n elég gyorsan gyógyult. Nem csupán azért, mert fajtájára a szívósság volt jellemző, de jelleme is makacs kitartásról adott tanúságot nem egyszer az élete során.

Már sokadjára sétálta már be céltalanul az emeleti szobát a járókerettel, amire a kerekes széket cserélte pár napja. Hallotta a bejárati ajtót csapódni, aztán hogy Dean kettesével szedte a nyikorgó lépcsőfokokat.

– Ide nézz! – támadta le azonnal a fiatal félvér a tapasztalt alakváltót, s izgatottan kotorta elő telefonját.

Ginty lassan engedte testét az ágy szélére.

– Mi az?

– Ismered? – Dean, keresztapja elé tartotta a mobilt, amin elég nehezen kivehető képen a robosztus testalkatú idegen csak profilból volt látható, ahogy éppen indul fel a lépcsőn.

– Nem is nagyon látom! – morogta az orra alatt a farkas.

Dean készségesen lapozott egy másik felvételre, ami éppen olyan elmosódott volt, csupán az arcából látszott valamivel több, ahogy a sorozatfelvétel készült.

Ginty rutinosan nagyított a képen, aztán arcizmai megfeszültek.

– Ez mikor készült?

– Úgy fél órája – rántott a vállán Dean. – Jali úgy beszélgetett vele, mint egy régi ismerőssel, azért szúrtam ki. Azt hittem, ő a titkolt szíve csücske – tette hozzá a fiatal hím motyogva, szégyenkező pillantással.

– Az nem lehet! Kizárt!

– Végül is kiderült, hogy rosszul gondoltam! – ingatta a fejét Dean. – Jalival beszéltem utána, és elmondta honnan ismeri. Egyszer a barlangnál találkozott vele. Most meg egy kutya miatt van itt. Valami állatvédő féle. Állítólag bejelentették, hogy találtak egy megkínzott kutyát.

– Mi van? – Ginty a homlokát ráncolva nézett fel keresztfiára. – Milyen kutya?

– Nem érdekes, vagyis hosszú – hadarta a fiatal félvér, s úgy legyintett, mintha ő is mellékesnek tartotta volna, pedig nagyon is kikelt benne az érdeklődés csírája.

Ginty arcáról ordított a zavarodottság a sok-sok össze nem illő információtól.

Állatvédő? Megkínzott kutya? A lányom honnan ismeri ezt a férfit?      

Maxot igencsak megragadta Dean egyik mondata:

„Egyszer a barlangnál találkozott vele.”

– Jali azt mondta a barlangnál találkozott vele? – kérdezte az alakváltó kissé elgondolkodva.

– Igen – bólintott a fiatal félvér.

– Melyik barlangnál?

– Aminek megadta a koordinátáit Sarkis. Felmentünk a múltkor, te is tudod. Amikor aztán Jali kikosarazott – rántott a vállán Dean. Mondata végére szinte már csak motyogott az orra alatt. Nem szívesen idézte fel azt az emléket.

McGinty fejében már kavarogtak a gondolatok, végül eldöntötte mit fog legelőször is tenni.

– Értesítenem kell Judahot – jelentette ki Max, mintha csak hangosan gondolkodott volna.

– Baj van? Ismered talán?

Maximus pár másodpercig gondolkodott elárulja-e keresztfiának mindazt, amit ő tud a képen látható idegenről, végül aztán úgy döntött nem követi el még egyszer azt a hibát, hogy titkolódzik. Bár jobbnak látott nem mindent elmondani.

– Ő volt, aki úgymond inzultálta édesanyádat, nem sokkal a születésed előtt.

– Tessék?

– Ő mondta apádnak, hogy tiéd a terület kölyök.

– Az több mint húsz évvel ezelőtt volt! Akkor is így nézett ki?

Ginty néma bólintással válaszolt.

Deanben hamarosan másfajta gondolatok is felszínre törtek. Többek között, hogy talán nem is hétköznapi ember az idegen!

– Ha Jalihoz egy ujjal is hozzá mer érni, én megölöm! – fakadt ki vehemensen a félvér.

– Jobb, ha szemmel tartjátok. Valószínűleg, te előbb találkozol Jalival mint én, feltétlenül szólj neki, hogy legyen nagyon óvatos. Majd én is beszélek vele.

– Rendben! – Dean lendületesen indult meg az ajtó felé. Az ő fejében már az járt, hogy mi lehet ennek az idegennek olyan fontos egy kitett kutyán.

– Estére jövök! – Szavai mellé intett, aztán sietve távozott.

Maxben egyre csak dagadt az aggodalom, s a benne kavargó gondolatok pedig egyáltalán nem csillapították. Több mint nyugtalanította, hogy újra Clear Creek-en van ez a férfi. Emlékezett rá, hogy Dunkin említette: vérdíj volt a fején!

Gintyt elárasztotta az aggodalom, hogy a lánya ezek szerint beszélő viszonyba van az idegennel.

Robosztus alkatú… lehet egy Giant Wolf! Mi van, ha ő… ? – a gondolatai felidézték Dean anyjának véres testét, ahogyan akkor rátalált.

Ez Jalival nem történhet meg! – robbant benne, s azonnal hívta Judahot.

A testvéri barát szinte azonnal lelkesen üdvözölte őt:

– Szervusz!

– Esemény van, Judah!

– Esemény? Mi történt?

– Emlékszel arra, amikor egy idegen leszólította a Menedékházban Averyt?

Hirtelen olyan csend lett a vonal másik végén, mintha megszakadt volna a kapcsolat.

A vezérben az emlékkel együtt egy csomó felfokozott érzés robbant.

– Persze! – Judah hangja szinte felismerhetetlenül elmélyült. – Hogyne emlékeznék.

– Itt van! Megint itt van!

– Tessék?

– Dean az előbb mutatott róla képet, amit a mobiljával készített róla titokban, a Menedékházban! Jali beszélt is vele!

Jalival? Mit akar az a szemét Jalitól? – horkant fel dühös gyűlölettel a vezérben a benne lévő farkas. Judah érezte, hogy gyilkos indulattal kezdett higgadt emberi tudata felé kerekedni az állat.

– Jalival?! – a vezér eltorzult hangja már a mellkasából dübörgött. Maximus homloka egy pillanatra ráncba szaladt Judah reakciójára. Nem gondolta, hogy Judahot még mindig ennyire fel fogja zaklatni az emlék, és ilyennek hallja őt tőle. Aztán elszorult a torka, átérezte Judah fájdalmát. Nem kívánta senkinek, ahogyan a vezér elvesztette a társát. Hiszen ő sem felejti el, ahogyan Averyre talált, amikor visszament az erdészházba. És erről a vezér, még csak nem is tudott!

Judahban megszólalt a farkas. A vezér újra úgy érezte önmagával vitatkozik.

„– Oda kell menned! Meg kell védened Liyaht! Nem bánthatja!”

„– Miért bántaná?”

„– Menj oda! Védd őt meg!”

Judahban összecsaptak az érzések. Újra elbizonytalanodott önmagában, hiszen a zavarodottág előtt soha nem hallotta így a benne lévő farkast és az soha nem szállt vitába vele. A visszatérése óta viszont már nem először tapasztalta ezt.

Talán mégis fel kéne keresnem egy orvost? Mi a baj velem? Mi ez? Meghasadt a személyiségem? – tolongtak benne a kétségekkel teli gondolatok.

„– Menj oda!” – hallotta a fejében az arrogánsan parancsoló hangot.

– Odamegyek! – jelentette ki határozottan Judah, azzal bontotta is a vonalat.

A nem is olyan rég visszatért klán vezér szinte remegett, ahogy elárasztotta egész belsőjét az aggodalom. Igyekezett csillapítani magában mindenféle érzést, ami egyre csak hatalmasodott benne. A zavarodottság határát érezte megint, s tudata szinte ordított a lelkét gyógyító őrzőért. Olaj volt a tűzre, hogy megmagyarázhatatlanul aggódott Jaliért, és ami még jobban fokozta benne az érzéseket, hogy több okból is szükségét érezte a nő közelségének. 

Chyntia sokáig csak nézte a serényen dolgozó Grekot az ablakon keresztül, miközben a kávéját iszogatta. Előtte voltak a férfi döbbenetesen megváltozó szemei, a tekintet, ahogyan nézett rá. A fájdalmas arckifejezés, amikor lehajtotta a fejét és villámgyorsan elillant a szobából.

A nő egy hangos sóhajjal tette le a tálcára a kiürült csészét.

Nem érzett semmi ellenszenvet a férfi iránt a történtek után sem. Nem érzett félelmet, undort meg pláne nem. Még mindig megmagyarázhatatlanul vonzódott hozzá. Még mindig eltökélten meg akarta ismerni, ha nem még jobban. Egy csomó találgatódás tódult a fejébe, hogy mitől lehet ilyen a férfi? Valami génhiba? Születési rendellenesség?

Olyan, mintha menekült volna! Úgy került az intézetbe, hogy félt. Ijedt volt, rémült! Akár egy bántalmazott, egy megkínzott! Talán kísérleteztek vele valahol és ő megszökött?! Ezért nem akar róla beszélni?! – kavarogtak a gondolatok a nő fejében.

Elhatározásra jutott. Ha Greko láthatóan kerüli is a találkozást vele, ő akkor sem teszi! El akarja és el is fogja neki mondani, mit gondol róla és az egész helyzetről.

Ahogy a határozott döntés megszületett a fejében, felkapta könnyű kötött pulóverét a székről és lendületes léptekkel indult le a férfihez.

Beszélni akart vele. Most és azonnal!

Greko érezte, hogy közeledik felé a nő, de semmi jelét nem mutatta. Szíve felgyorsult, elfogta a zavart izgatottság. Legszívesebben elindult volna az ellenkező irányba, vagy befutott volna az erdőbe… tekintete akaratlanul az út másik oldalán kezdődő erdősáv felé siklott. Fogalma nem volt mit mondhatna, tanácstalanul várta az elkerülhetetlen találkozást.

– Szia – szólította meg Chyntia a férfit, aki lassú mozdulattal fordult feléje.

Kezében zavartan gyűrögette a nedves és piszkos rongyot, amivel éppen az egyik autó ablakát tisztította.

– Szia – motyogta alig hallhatóan Greko. Igyekezett kerülni a nő tekintetét, miközben mégis vonzották őt Chyntia tiszta, hihetetlenül intenzív kék szemei.

– Beszélni szeretnék veled – jelentette ki a nő, hangja nem volt követelőző, de határozott. – Kérlek!

– Ne haragudj rám a tegnapiért – dünnyögte a férfi.

– Nem haragszom semmiért – ingatta a fejét Chyntia. – Nincs is miért!

– Hát, hogy… – Greko sután lendítette a kezét, hirtelen nem is tudta, hogyan fejezze ki magát – letámadtalak.

– Nem támadtál le – rántott a vállán a nő. – Azt én is akartam. Sajnálom, hogy úgy eltűntél…

– Hidd el, úgy volt helyes.

– Miért? – Chyntia határozott lépést tett a férfi felé, ahogy felszakadt belőle a magában már oly sokszor felmerülő kérdés.

– Mondtam! Nem az vagyok, aki mellett biztonságban lehetsz! – Greko megtartva közöttük a távolságot hátrálni kezdett.

– Nem tudom mi vagy. Vagyis mi az, amit a szemeidben láttam, vagy mitől, vagy olyan amilyen – hadarta Chyntia miközben kereste a megfelelő szavakat – Engem nem zavar! Komolyan gondoltam, amit az este mondtam – erősködött tovább a nő. – Nem félek, és nem undorodom tőled, ha esetleg ez jutott volna az eszedbe. Én most is ugyanolyan különleges embernek tartalak Greko, és nem a szemeid miatt. Ezekről mit sem tudtam az intézetben.

Embernek? – hasított a férfibe fájdalmasan, ahogy a nő szemébe nézett.

– Ne menekülj, kérlek, és ne lökj el! Ha te úgy gondolod, veszélyes vagy rám bizonyos helyzetekben, majd találunk rá megoldást. Szeretném, ha elfogadnál a barátodnak, Greko. – Chyntia szinte egy szuszra mondta végig, majd gyermeki tekintettel várta a különleges szerzet válaszát.

– Én – Grekoban harcot vívott az ész és a szív, az értelem és az érzelem. Tagadhatatlanul vonzódott ő is a nőhöz, és benne sem az elmúlt estével indultak meg ezek az érzések. Már az intézetben sokszor figyelte a fiatal nőt, izgatottan várta minden nap, hogy mikor látja megint. Akkor annyival be is érte. De most itt volt előtte karnyújtásnyira, több mint elérhető volt a számára, s ő féltette. Pánikszerűen féltette saját magától.

„Ha te úgy gondolod, veszélyes vagy rám bizonyos helyzetekben, majd találunk rá megoldást.” – zakatolt a fejében a nő nem is olyan régen elhangzott mondata.

– Találunk rá megoldást? – kérdezte az orra alatt motyogva, amire Chyntia hevesen bólogatott.

– Én nagyon későn végzek – rántott a vállán Greko.

– A múltkor is meg tudtalak várni, s mint láthatod maradtam.

Greko úgy érezte majd kiugrik a szíve a helyéről. Eddigi élete során esélye nem volt még csak egy hosszabb, baráti beszélgetésre sem a másik nemhez tartozóval, nem még udvarolni, barátkozni.

– Akkor este, ha végzek… ha neked úgy jó? – kérdezte bátortalanul egy halvány félmosollyal Greko.

– Rendben! – bólintott rá lelkesen Chyntia. – Itt leszek!

Wasil már egy jó ideje messziről figyelte a párocska beszélgetését. Türelmesen megvárta, amíg a nő búcsút intett a férfinek, és visszament a Menedékházba. Wasil Sarkis tisztában volt a Kapun túli világgal, így ő is aggódott a fiatal nőért. Neki több elképzelése is volt, hogy Greko mi is lehet, s egyik verzió sem volt az, ami nyugodt lelkiismerettel engedte volna kibontakozni kettejük bimbódzó kapcsolatát.

Greko visszafordult munkájához, s úgy elmerült előre vetített gondolataiban, hogy eltompult érzékei figyelmen kívül hagyták a szinte becserkészve közeledő Wasilt.

– Hello! – köszönt rá Sarkis, mire Greko minden izmában összerezzent. – Alakul köztetek valami? – kérdezte vigyorogva a férfi.

Greko kissé értetlen tekintettel, zavartan húzta vállai közé a nyakát.

– Nem tudom – mondta csendesen. – Csak beszélgettünk.

– Láttam.

– Nem bántottam! – mondta a férfi szinte védekezőn, szemében rémülettel, mint akit éppen megbüntetni készülnek.

– Hé! Semmi baj, haver! – Wasil megadóan emelte meg a kezeit. – Én nem mondtam, hogy bántottad – ingatta a fejét.

Pár perce közéjük ült a csend.

Greko szégyenkezve hajtotta le a fejét, Wasil együttérzően nézett végig rajta.

– Honnan jöttél?

– Athora.

– Igen, ezt már mondtad – bólintott Sarkis. – Én is. De pontosan hol éltél? Mit csináltál? Miért kerültél ide? – ömlöttek a kérdések, amire Greko sokáig csak ideges pislogással reagált. – Én az Arénában voltam – kezdte az egykori gladiátor, hogy könnyebben megoldja védence nyelvét.

– Az Arénában? – kapta fel a fejét Greko, s sokáig úgy nézett Wasilra, mintha emlékezni próbálna rá, találkozott-e vele. – Az kemény hely – mondta aztán motyogva, s újra lehajtotta a fejét.

– Ismered? Te is harcoltál ott? Én nem találkoztam veled egyszer sem – lendült bele a múlt felidézésébe Wasil.

– Ha találkoztunk volna, akkor most nem beszélgetnénk itt – sóhajtotta Greko a szavait, mellkasa beleremegett, ahogy mélyre szívta a friss erdei levegőt.

Wasil arcán megfeszültek az izmok a döbbenettől. Ő maga is látta, hogy miként végezték azok, akik az Arénában meghaltak, vagy akik úgymond megbuktak. Azok a különös, mindenféle állatok, akik úgymond takarítóként elpusztították a halottakat, vagy azokat, akiket semmire valónak tartottak, úgynevezett selejteknek.

– Te ember vagy! – szakadt fel az egykori gladiátorból. – Vagyis, emberi formád van!

– Kényszerített alakváltás – motyogta az orra alatt Greko. – Ez volt az én büntetésem.

– Mit követtél el?

Greko újabb súlyos másodpercekig csak hallgatott, összerendezgette emlékeit, gondolatait.

– Emlékfoszlányaim vannak csak. Nem ismertem a szüleimet. Életem nagy részéből többnyire csak a fájdalomra és a csillapíthatatlan éhségre emlékszem. Hol a sötét verem, hol meg a vakítóan világos szúrós szagú helyiség, ahol mindig fájdalmat okoztak. Így nőttem fel, amíg ki nem kerültem az Arénába. Takarítani, ami tulajdonképpen egyetjelentett az étkezéssel. Ha takarítottál, akkor ettél. Ha nem, akkor nem. Nekünk az volt az etetés.

Wasil elszörnyedve hallgatta Greko horrorisztikus visszaemlékezését:

– Azt mondták selejt, semmire nem való. Nekem lett volna a dolgom úgymond eltakarítani. Kajának kaptam a vermembe. De éreztem rajta valamit. Az első volt, akivel beszélgetni kezdtem. Rádöbbentünk, hogy egy vérből valók vagyunk. Ástam neki egy lyukat, ott bujkált. Nem tudom meddig, mert a napok összefolytak. Ételt csempésztem be neki magammal. Lebuktunk. Őt eladták, nekem meg az Arénában kellett a sorstársaimmal szemben megvédeni magamat. Én nem voltam képes megölni egyiküket sem. És olyan történt, amire nem számítottak. Fellázadtak és ők sem bántottak engem. Példát akartak velünk mutatni, de Kyra és az emberei lecsaptak a csoportos kivégzés napján, így sikerült megszöknöm. Eljutottam Aldaruna táboráig, de hiába. Ismered az egyezséget?! Az árulókat ki kell, hogy adják. Nem avatkozhatnak bele egymás ítéletébe.

– Csak abban az esetben, ha valamilyen kötelék van a népéhez tartozók egyikével – toldotta meg a Kapun túli törvényt Wasil, amit ő is pontosan ismert.

– Igen – bólintott Greko. – Hát az nekem nem volt.

– Kiadtak.

– Ezt kellett tenniük – rántott a vállán a különleges férfi. – Nincs bennem harag – ingatta a fejét. – Az öreg Tiziano hiába akart titokban átjuttatni a Kapun biztonságban. Már nem tudott. Annyit súgott a fülembe búcsúzóul, mielőtt elhurcoltak, hogy bízzak! Várni fognak ideát.

– És vártak?

– Nem. Napokig ebbe a testben barangoltam és ettem, amit tudtam. Nem is számoltam hány éjszakát töltöttem az erdőben, amikor a semmiből feltűnt egy idegen és rám lőtt, aztán se kép se hang. Amikor felébredtem meg voltam kötözve. Azt mondta elenged, hív segítséget, várjak ott nyugodtan, és tegyem, amit majd mondanak. Ez az egyetlen esélyem a túlélésre. Szót fogadtam. Így kerültem az intézetbe. – Greko egy hangos sóhajjal fejezte be emlékezését, tömör vallomását a múltjáról.

– Akkor végül is mi vagy? – kérdezte zavart pislogással Wasil. – Valami mutáns állatokkal etették meg a halottakat.

– Hát elég sokfélék voltunk ott a veremben, az biztos. Nem tudom mi is vagyok pontosan. Soha nem láttam, hogy nézek ki. Vannak emlékeim a gyerekkoromról. Fájdalmas és ijesztő emlékeim. Rettegtem az érzésektől, amik időközönként rám törtek, mert azok mindig fájdalommal jártak. Mindig féltem, amikor elhurcoltak, mert olyanokat tettek velem, amik fájtak. Akkor is, és utána is. Voltak kezeim, mint most. Aztán karmaim, szőrös mancsok…

– Nyilván a veremben nem volt tükör, hogy lásd magad – biccentett Wasil, de a lelke belesajdult a fájdalmas együttérzésbe.  – Grea milyen volt?

– Gyönyörű! – szakadt fel Grekoból áhítattal a hangjában. – Fehér és arany árnyalatos volt a haja, fekete tincsekkel, és olyan kék szemei, mint a tiszta égbolt! Engem úgy hívott, Ködfoltos.

– Ködfoltos? – Wasil agyában már cikáztak a gondolatok. Több módon pakolgatta össze ismereteiből a lehetséges válaszokat a kérdéseire. Egy biztató mosollyal vállon veregette földijét.

– Minden rendben lesz Ködfoltos! Meg fogjuk találni a húgodat is!

– Ahhoz vissza kéne menni valahogyan – sóhajtotta Greko, hangjában némi reménytelenség csengett.

– Csak mindent sorjában! Nekem is van odaát valaki! Én nem adtam fel! – kacsintott Wasil, majd elindult vissza a Menedékházba.

Ködfoltos! Hópárduc! Vannak emberi, gyerekkori emlékei! Akkor igaz lenne a sok genetikai kísérlet is, amiről beszéltek. Ember lehetett. Legalábbis annak indult. Vagy keverhették a génjeit. Szerencsétlen! Egy vérengző vadállatot csináltak belőle! Egy emberekkel táplálkozó nagymacskát. Veremben nőtt fel, fogságban és folyamatos kínzásnak kitéve. Istenem! – Wasil érzéseiben keveredett a szánalom, az együttérzés és az aggodalom.

Mennyire képes uralni magát, és meddig? Kényszerített alakváltás! Az borzasztóan fájdalmas lehetett! Viszont akkor nem is ez a természetes formája! Hogyan nézhet ki valójában?! Mi van, ha megindul egy visszaalakulás? Mennyire végleges egy ilyen beavatkozás? – gondolataiból akkor zökkent ki, amikor az aulán áthaladva, megpillantotta Chyntiát a pultnál.

Wasil megtorpant egy pillanatra. Aztán futó gondolatát, hogy leszólítja a nőt, cselekvésre váltotta.

– Szép napot! – köszönt rá egy halvány barátságos mosollyal, ahogy mellé lépett.

– Magának is! – viszonozta Chyntia, tekintetét kérdőn és nyíltan szegezte a férfinek. Wasilról ordított, hogy nem csupán üdvözölni akarta a nőt, csak még nem tudta, hogyan kezdjen bele. Fogalma nem volt, Greko mennyit mondott el magáról, vagy mennyit tapasztalhatott meg a másságából a fiatal hölgy.

– Láttam beszélgettek Grekoval – köszörülgette a torkát a férfi.

– Igen! – vágta rá magabiztos mosollyal Chyntia. – Gondolom azt is láthatta amikor együtt vacsoráztunk. Mert én emlékszem magára és a barátaira, pár asztallal odébb ültek.

Wasil elbizonytalanodott.

Talán mégis többet tud róla, mint gondoltam – futott át az agyán.

– Igen, valóban – biccentett Wasil. – Szabad kérdeznem honnan ismeri Grekot?

– Szabad kérdeznem miért érdekli? – kérdezett vissza azonnal Chyntia egy határozott harcias pillantással kísérve.

– Csak aggódom – rántott a vállán Sarkis.

– Értem, vagy ő érte?

Wasil zavartan pislogott Chyntia szemeibe, nem ilyen reakcióra számított a törékeny, szolid nőtől. Ettől jóval sebezhetőbbnek tűnt.

– Mindkettőjükért.

– Nézze, én egy pszichiátriai intézetben dolgozom – köszörülte meg a torkát Chyntia. – Szóval egyikünket sem kell féltenie. Tudom kezelni…

– Greko nem pszichopata! – horkant fel Wasil.

– Legalább ebben egyetértünk – húzta egy erőltetett mosolyra a száját Chyntia.

Pszichiátriai intézetben dolgozik! – Wasilnak eszébe jutott a zárójelentés, amit Greko akkor mutatott neki, amikor a papírjairól érdeklődött.

– A maguk intézetében volt? – csúszott ki Wasil száján az információ, amivel fel is keltette a nő érdeklődését.

– Honnan tudja?

– Mi lenne, ha megosztanánk egymással, amit Grekoról tudunk?

– Csak egy indokot mondjon, miért beszélném ki a barátomat a háta mögött egy idegennel? – csattant fel csípősen Chyntia.

– Maga mennyi ideje ismeri? Mit tud róla egyáltalán?

– Honnan tudjam, hogy maga mióta ismeri, és éppen mit akar megtudni róla? – vágott vissza a nő.

– Greko onnan való, ahonnan én! – vágta rá határozott, de visszafojtott hangon Wasil, mire Chyntia arca megváltozott. Hosszú másodpercekig elgondolkodva fürkészte a sötét szemeket, majd egy hangos sóhajjal bólintott.

– Rendben. Beszélgessünk. Azt mondta onnan való ahonnan ő. Akkor maga a földije, akit említett.

– Beszélt magának rólam?

– Említette – mondta nyomatékosabban a nő.

– Hogyan került magukhoz?

– Elég zavarodottan találták, itt a környéken.

– Találták? Kik? – Wasilnak eszébe jutott, hogy Tiziano említett valakit Grekonak, hogy ideát várni fogja, sőt azt is mesélte az egykori „takarító”, hogy valaki elkábította, majd tanácsokkal ellátva elengedte.

– Egy turista – rántott a vállán Chyntia. – A rendőrségi jegyzőkönyvben volt – csúszott ki a száján, azzal el is harapta mondata végét.

– Rendőrségi jegyzőkönyv?

A nő ideges pislogással kerülte Wasil tekintetét.

– Jah – fújta.

Sarkis arcán önelégült mosoly jelent meg. Végre fogást talált a nőn, s talán az összekötőre is rábukkanhat.

– Ez a jegyzőkönyv véletlenül nem tartalmazta a turista nevét?

– Calimero Tiziano.

Wasilban egy pillanatra megakadt a levegő.

Tiziano?! Ez nem lehet véletlen! Valami köze lehet az öreghez!

– Nagyon megköszönném, ha a címére is emlékezne – folytatta nyájasan Wasil.

– Még nem figyeltem, hogy a címe rajta van-e a jegyzőkönyvön – fakadt ki a nő.

– Van másolata róla?

Chyntia alsó ajkába harapva másodpercekig makacsul hallgatott. Tisztában volt vele, hogy immár sokadjára szólta el magát.

– Greko haza akar menni! Aggódik a húgáért! Ha valóban a barátja, akkor segít neki ebben. Nekem is maradt odaát olyan, akit vissza akarok kapni! – mondta őszintén Wasil a nő szemébe. – Ez az ember, aki megtalálta Grekot és a bejelentést tette, ő lehet a kulcs ehhez.

– Odaát? – Chyntia döbbent kíváncsisággal állta a férfi tekintetét.

– Meg tudná nekem adni ennek a Calimero Tizianonak a címét? – ismételte meg a kérését Sarkis.

A nő rövid gondolkodás után beleegyezően bólintott.

– Megnézem.

– Köszönöm! – biccentett Wasil, s lendületet vett, hogy indul, de Chyntia utána szólt.

– Mi az, hogy odaát?

A férfi pár figyelmeztető szó erejéig még visszafordult a nőhöz.

– A párduc is egy macska, csak egy kicsit nagyobbacska – mondta billegtetve a fejét Wasil. – Ne akarjon megszelídíteni egy vadállatot. Egy nagymacskából soha nem lesz szobacica.

ÖRÖKÖLT GÉNEK - 14

Zadorach elég ellentmondásosan mutatott a barbár harcos páncélzatában, egy olyan helyiségben, ahol egészen modern műszerek kijelzői villogtak különböző fényekkel. A hatalmas áttetsző tábla előtt állt egy jóval alacsonyabb férfi mellett, aki sűrűn igazgatta a szemüvegét.

– Látja? – mutatott amaz egy pici villogó pontra a térképszerű ábrán. – Elég gyorsan haladt egyik pontból a másikba – magyarázta a férfi élénk kézmozdulatokkal. – Előbb innen, ide, ahol több napon keresztül nem mozdult. Aztán most, ide.

– Akkor is küldtem ki egy embert – dörmögte bosszúsan Zadorach. – Akkor azzal a hírrel tért vissza, hogy a célszemély már nincs a kivitt helyen. Olyan nyomokat talált, amik arra utaltak, hogy vadak martaléka lett.

A férfi tanácstalanul a vállai közé húzta a nyakát.

– Én csak azt jelentem, amit a kijelzőkön látok. A jeladó mozog!

– Talán valamelyik vad lenyelte, aki evett belőle.

– És aki megette, az napokig nem mozdult? – erősködött a férfi, s tudálékosan tolta fentebb orrnyergén a szemüvegét.

– Előveszem az emberemet, hogy pontosan mit is látott – fújta egy hangos sóhajjal Zadorach. Vetett egy futó pillantást az áttetsző táblára, aztán siető léptekkel hagyta el a termet.

Eddig a legmesszemenőbbekig megbízott abban az emberében, akit átküldött, hogy nézzen utána, mi van Betoval. Többszörösen dühös volt, hogy a katona tévedhetett is. Aldafen egyszer már kidühöngte magát a kapott hír miatt. Nem akarta, hogy az Akadémia vezetője megbízhatatlannak tartsa őt és az embereit. Semmi porcikája nem kívánt egy olyan büntetést, amilyet Aldafen a saját fiára is kirótt.

Türelmetlenül, nyugtalan sétálgatással várta a katonát, aki akkor a halálhírt hozta.

– Gyere be! – engedte ki a hangját, ahogy meghallotta a nehéz vasajtón a határozott kopogást.

– Vezérem? – A férfi ugyan magasabb és robosztusabb volt, mint Zadorach, mégis alázatot mutatott az irányába. Szinte az egész arcát takaró sisakját lekapta a fejéről s egy főhajtással köszöntötte felettesét. Lezser barna ingjén láncokból összerakott páncélmellényt viselt, ugyanilyen takarta nadrágját is.

– Mond el újra, milyen nyomokat találtál, Wicklund! – parancsolt rá Zadorach.

A férfi kihúzta magát, kötelességtudóan biccentett, aztán monoton hangon ismételte el egykor már elhangzott szavait:

– Már nem volt a híd alatt. A drótok sem voltak ott, amik arra utaltak volna, hogy megszabadult tőlük. Viszont össze volt túrva a hely, dulakodás nyomait láttam. Vagy ő harcolt az életéért, vagy rajta vesztek össze a vadak.

– Miből gondolod, hogy vadak martaléka lett?

– Ha sikerült volna megszabadulnia a kötelékeitől, ugyan miért vitte volna magával?

– És a drótokat is megették a vadak? – emelte fel a hangját dühösen Zadorach.

– Nem ezt mondtam – vágta rá azonnal a katona határozottan, de nem tiszteletlenül. Szemöldökét összehúzva nézett fel vezérére, állkapcsán megfeszültek az izmok.

– Elcibálhatták onnan. Egy darabig követtem a nyomokat, aztán semmi.

– Hogy-hogy nem találtál semmit?

– Odaát működik valami erdei őrjáratféle. Javítják a létesítményeket, etetik az állatokat, tisztán tartják a jelzésekkel ellátott utakat, meg ilyenek. Megtalálhatták a maradékát és eltakarították.

Zadorach próbálta újra és újra összepakolni a hallottakból a lehetséges magyarázatot arra, hogy most miért is látják újra a jeladót mozogni.

– Most jelentették, hogy a jeladó újra helyváltoztatást jelzett – morogta az orra alatt. – Hogy lehetséges ez, Wicklund? Erre milyen magyarázatot tudsz adni? – a vezér katonájának szegezte tekintetét, mire az összeszorítva állkapcsát makacsul hallgatott. – Napok elteltével, újra mozgást mutat! – Zadorach újra dühösen engedte ki a hangját, öklével az asztalára csapott. – Tudni akarom, miért? Mit jelentsek most Aldafennek? Hogy nézhetted el ennyire?

– Én csak azt jelentettem, amit tapasztaltam – vágta rá gondolkodás nélkül nyomatékosan Wicklund, tekintetét a padlóra szegezve.

– Bizonyítékot akarok!

– Milyen bizonyítékot? – kapta fel a fejét a katona, a homlokát ráncolva.

– Bármit! – Zadorach újra a súlyos asztalra csapott az öklével. – Egy darabját, vagy a jeladót! Bármit, ami megmaradt belőle! Bármit, amivel be lehet azonosítani! Felőlem annak a vadállatnak az ürülékét is idehozhatod, amelyik megkajálta és kiszarta! Vagy a beleit! Mit bánom én! – ordította a vezér indulatosan. – Gorman majd beazonosítja! Ő bármiből beazonosítja.

Wicklund újra fejet hajtott, tudomásul véve a parancsot, majd visszahúzta fejére a sisakját és távozott a szobából. A folyosóra lépve az első, akit meglátott Fontha volt, aki az ajtó mögött a falhoz lapulva rémülten pislogott fel rá, felkészülve a büntetésre, hogy hallgatózott. A harcos semmitmondó tekintettel nézte pár másodpercig a rémült fiatal lányt, majd kifejezéstelen arccal tovább menetelt. Fontha pár, mély lélegzetvétellel igyekezett az ijedtségtől felgyorsult szívverését lassítani. Aztán már fordult is, s előbb sietve szedte a lábát, végül már futott úrnőjéhez.

– Rájöttek, hogy él! – szakadt fel azonnal a lányból, ahogy befordult Rihona szobájába.

– Mit mondasz?

– Zadorach visszaküldi Wicklundot a kapun! – hadarta, levegőt kapkodva Fontha.

– Miért?

– Bizonyítékért! – nyögte a lány fájdalmas arckifejezéssel.

– Wicklundot? – Rihona agya lázasan dolgozott, hogyan és mikor tudna találkozni a harcossal, mielőtt Gorman átsegíti őt a kapun.

– Igen.

– Helyes – motyogta a nő elégedetten.

– Helyes? – ráncolta a homlokát a lány. Nem értette Rihona elégedettségét. A nevezett harcost ismerve Fontha semmi jóra nem számított.

– Igen – bólintott a nő. – Wicklund sokkal tartozik nekem.

– Sokkal?

– Az életével!

Rihona tudta, hogy a harcossal az előtt kell beszélnie, amíg az előkészítőbe nem lép. Onnantól már Gorman folyamatosan ott lesz mellette, és a hatalmas erővel rendelkező mentalista előtt biztos lenne a lebukás még akkor is, ha egy szót sem váltanának.

Fontha kiélezett figyelemmel surrant úrnőjével a folyosókon. Hol előtte, hol mögötte, hogy biztosítsa a terepet, miközben Rihona a katonai blokk felé tartott. Remélte, hogy Wicklundot még a szállásán találja.

A harcos éppen átöltözött a megfelelő ruházatba, amiben elvegyülhet majd Clear Creek-en az emberek között, de megfelelt arra is, amiért küldték. Gond és feltűnés nélkül elfértek benne marokfegyverei, amikre az akció során szüksége lehet. Csak futtában számolta át a kapun túl használt pénzt a tálcában, ellenőrizte az igazolványt, ami hosszabb időre való tartózkodás esetén szintén elengedhetetlen volt.

Kopogtak.

A robosztus férfi habozott ajtót nyitni. Nem várt senkit. Aztán szándékosan elnyomott érzékeit élesre állítva leellenőrizte, ki is a nem várt látogató.

– Mit keres itt? – dörögte, ahogy kitárta az ajtót a nő előtt.

– Beszélnünk kell!

– Nem! Egyáltalán nem kell!

– Mit tudnak pontosan? – a nő erőszakosan tolta bentebb a férfit, aztán sietve csukta maga mögött az ajtót.

– Tökmindegy mit hisznek – dünnyögte Wicklund, közben felvette kabátját, zsebeibe süllyesztette a tálcát és az iratait. – Nem bízik bennem? – A férfi, ahogy szembefordult a nővel tekintetét az aggódó anyának szegezte.

– Tartsa őt életben! Kérem!

– Eddig is megtettem – vágta rá szárazon a robosztus harcos. – Én sokkal többel tartozom magának. – Wicklund egy főhajtással köszönt el a nőtől. – Majd Fontha kopog, ha biztonságosan elhagyhatja a szobát. Őrültség volt ezért idejönnie.

A harcos bár szavakkal keményen dorgálta a fiáért aggódó anyát, de a legmélyebben együttérzett az asszonnyal. Annakidején Rihona segített neki és társának életben maradni, Aldafen hatalmi vágy vezérelte vérontását túlélni.

Igyekezett tudatát kitisztítani, míg végigmenetelt a hosszú folyosón. Pontosan tudta mennyire veszélyes az erős mentális képességekkel rendelkező Gorman. Még a gondolataival is elárulhatja magát Aldafen elsőszámú, legbizalmasabb embere előtt.

Az egykori tekintélyes és tiszteletreméltó klán uralkodót pedig az emberfeletti erőt és kitartást edző önfegyelem, csak még veszélyesebbé tette. Nehéz volt nem gondolnia a családjára, pont most, amikor több napra küldték át oda, ahol éppen menedéket találtak a szerettei. Tudta, hogy a találkozás elkerülhetetlen lesz, és azt is, hogy ő egy pislantással sem árulhatja el magát.

Idegenként kell viselkednie.

Teljesen kiürítette tudatát, mire a terembe ért, ahol már Gorman és Zadorach várt rá.

Csak egy főhajtással fejezte ki tiszteletét és, hogy felkészült a küldetésre. Még Zadorach is átnézte a felszerelését, az iratait. A hadvezér arcán fanyar mosoly jelent meg, ahogy félhangosan olvasta fel az igazolványon szereplő nevet.

– Elárulod és meggyilkolod a vezéred, akinek véresküt tettél és az ő nevét használod álnévnek?! Hidegvérű gyilkos vagy Wicklund, ráadásul pimaszul morbid.

A Giant Wolf katona minden sejtjében érezte Gorman kutakodó letapogató érzékeit, miközben Zadorach beszélt. Tökéletes önuralommal egyetlen egy emléket sem idézett fel magában, csak gyilkos gondolatokkal reagált a vezér, provokáló szavaira. Rezzenéstelen arccal nézett előre a semmibe, miközben az volt előtte, legszívesebben hogyan metszené el felettese nyakát.

– Ne hergeld Zadorach – búgta félig suttogva Gorman, sejtelmes halvány mosollyal. – Az embered a határán van, hogy elvágja a torkodat.

A vezér arcáról lefagyott a gúnyos mosoly, kérdőn nézett a szobormerevségben feszítő katonára. Tudta, hogy Gorman bárkinek belelátott a legbelső zsigereibe is, s csak a nyers igazságot közölte vele.

– Na, menj! Tudod a dolgod! – lendítette a kezét a vezér és kiviharzott a szobából.

A katona pedig ráhagyta magát Gormanra, átadta testét a mentalista tudásának, hogy átsegítse őt a Kapun.

Veronica szótlanul figyelte testvérét, aki a katonaságnál megszokott pedantériával élére hajtogatta ruháit, úgy csoportosította őket az utazótáska köré.

– Csak ennyi cuccot viszel? – kérdezte egy fintorral kísérve a lány, ahogy tekintetét végigvezette az ágyon gondosan egymás mellé pakolt holmikon.

– Jah.

– Wyomingből nem akarsz semmit elhozni?

– Nem – rázta meg a fejét a fiatal alakváltó.

– Gyorsan elhúzod a csíkot – jegyezte meg egy sóhajjal Veronica.

– Túl vagyok a felvételi elbeszélgetésen – rántott a vállán Juan. – Akkor rögtön közölte Zimmer, hogy fel vagyok véve és hétfőn kezdhetek. Van két napom, hogy beköltözzek.

– Van hová?

– Persze! Már az nap néztem albérletet. Kissé még üres a kecó, de legalább a saját ízlésem szerint rendezhetem be.

– Anya mit szólt, hogy nem akarsz visszamenni Wyomingbe?

– Semmit.

– Meg lesz zuhanva – fújta egy fintorral a lány. – Te vagy a mindene…

– Ez nem igaz, Veronica! – Juan dühös pillantással egyenesedett fel a pakolászásból. – Én láttam, hogy mennyire aggódott érted! Apád viselkedése miatt ne őt büntesd!

Veronica makacs hallgatással fordította el a fejét.

Juan húga mellé fészkelte magát, átkarolva a vállát magához ölelte.

– Vigyázz magadra hugi! – testvéri csókot nyomott a lány homlokára. – Ne add fel magad! Ne alázkodj meg, senki miatt!

Veronica csak tüntetőleges hallgatással pislogott fel bátyjára. Pontosan tudta a lány, hogy Juan, Talan Falgautra célzott.

– Ha kompromisszumképes vagy egy kapcsolatban, az még nem megalázkodás.

Juan kutatóan nézett testvére szemébe, szemöldökét kérdőn vonta föl.

– Kapcsolatban?

– Jah.

– Mi van köztetek?

– Annyi, amennyi nekem pont elég – rántott a vállán Veronica.

– Talan Falgaut nem kiszámítható! Nem az, akivel neked normális kapcsolatod lehetne. Ne cseszd el az életed!

– Eddig nem mondtad, hogy utálod.

– Mert nem utálom! Nem erről van szó, hugi! – Juan lendületes mozdulattal állt fel, s elkezdett mindent az utazótáskába pakolni. – Reálisan gondolkodj! Falgaut, a Látó helyébe lépett! Van, fogalmad mivel jár ez? Rengeteg felelősség van rajta, állandó készenlét, döntések. Ez a titulus nem csupán tisztelettel jár, de sok-sok ellenséggel is. Méghozzá nem kispályás ellenségekkel! Elhiszem, hogy most izgalmasan hangoznak a kalandok meg a pörgés, de ha már lesz kiért aggódnod…

– Istenem, Juan! – szakította félbe testvérét az alfanőstény a szemét forgatva. – Hallod is amiket mondasz? Az elmúlt napokban te mennyit öregedtél, tesó? Hová lett belőled a spiritusz? Hová tűnt, az én bevállalós bátyuskám?

– Most is vannak terveim és elhatározásaim! – Juan sokat sejtető mosollyal az arcán vonogatta a szemöldökét. – Éppen életem nagy-nagy projectébe kezdtem!

– Wao!

– Oklahoma pedig nem a világvége!

– Jah! Annyi, mint ide Wyoming, csak éppen a másik irányba. Azért remélem, gyakrabban látlak majd, mint amikor a katonai suliba jártál.

– Ez nem az Akadémia a Kapun túl! – jegyezte meg Juan, s próbálta elviccelni a fekete felhőként felette lebegő kötelezettséget.

– Azzal mi lesz? Elég ijesztő dolgokat hallottam róla – puhatolózott Veronica, hiszen konkrét dolgokat ő sem tudott, de azt látta, hogy elég lázban vannak miatta.

– Oklahoma eléggé nagy népességű város. Simán eltűnök még a keresők szeme elől is, nyugi!

Veronica hangos sóhajjal állt fel, megpaskolta fivére vállát.

– Azt hiszem, neked jobban kell magadra vigyázni, mint nekem! Kérlek, ne nyírasd ki magad! – A nőstény alakváltó, búcsúzó ölelésre bújt testvéréhez. – Vigyázz magadra!

– Te is hugi! – Juan magához szorította a lányt. – És vigyázz az itthoniakra is!

– Mivel csak én maradtam – húzta félre a száját Veronica, de azért volt a hangjában némi büszkeség, hogy végre rá is hárult egy kis felelősség, ahol megmutathatja mire is képes ő. Talán innentől, végre nem csupán egy csitriként kezelik majd.

Robert Dachant most egyedül barangolt az erdőben, kezében hanyagul lóbálva fegyverét. Igazából nagy vadászszándék nem is volt benne, ahogy nekivágott reggel a vadonnak, de munkába menni sem volt kedve. Beteget jelentett, így a hajnali felkelést is kitolhatta a késő reggeli órákra. Előző estéken szinte elverte a kocsmában fizetésének nagy részét, ezért szüksége volt egy kis bevételre, hogy valamennyit visszapótoljon belőle. Tudta, hogy Knowlton - bármit is visz neki -, azonnal fizet érte. Őt viszont soha nem hozta úgy lázba egy-egy vadászat, mint Humistont. Olyan fanatikus, mint Baker és Ochoa, meg egyáltalán nem is volt. Dachant a valódi korától majd tíz évvel idősebbnek nézett ki. Igaz még harminc sem volt, de a kissé ápolatlan szakáll és rendezetlen haj, sokat öregített rajta. Az élet is meggyötörte, bár igyekezett úgy viselkedni, mintha nem törődne semmivel. Nem ismerte a szüleit, s az intézeti társaival ellentétben ő nem is akarta megkeresni őket soha. Sorra azt látta, hogy akik kutatni kezdtek a gyökereik után rendszerint csalódtak. Vagy ők nem azt találták, amire számítottak, vagy őket nem fogadták már el, akik egyébként is lemondtak róluk. Azt tapasztalta, hogy a helyes úton maradni sokkal nehezebb, sokkal fájdalmasabb, és sokszor nem is kifizetődő. Hogy végül gyáva volt-e vagy olykor mégis működött a lelkiismerete, ezen soha nem gondolkodott el, de megmaradt a kisebb stikliknél. Nem nyelte el az alvilág, nem süllyedt el a bűnözés bugyraiban. Azt tapasztalta, hogy a rosszfiúk árnyékában lavírozva jobb a túlélési esélye, mint hősként, az igazság bajnokaként villogni. Így megmaradt örök másodhegedűsnek. S bár néha hangot adott kételyeinek, hogy ezt vagy azt talán nem kéne, de soha nem kardoskodott a saját véleménye mellett. Fejet hajtott és csendben engedelmeskedett.

Most érzett egy kis szabadságérzetet, hogy egyedül barangolt. Nem osztogatott neki senki, semmilyen parancsot. Nem ugratta Humiston és nem iskoláztatta őt Baker sem. Ochoa más kategória volt. Az öreg félelmetes volt számára. Sokszor viselkedett vele nyájasan, máskor meg úgy bánt vele, mint egy kóbor állattal, mintha a kutyája lenne.

Alisha járt a fejében, nem is a vadászat. Míg élt a nő férje, már akkor vonzódott a tőle idősebb nőhöz. Igazából fogalma nem volt hány éves lehetett Alisha, de nem is érdekelte. Sajnálta a nőt, amiért elvesztette a férjét, de legbelül igazán nem is bánta, mert így minden lelkiismeretfurdalás nélkül udvarolhatott neki. Annak idején, amikor a nő bejelentette a férje eltűnését, még ő is részt vett a keresésében. Eleven emlékként élt az is benne, milyen dühösen vádolta azzal Alisha, a rettegett vadászt Ernesto Ochoát, hogy megölte a férjét. Bizonyíték híján, minden maradt a szavak szintjén. Hivatalosan nem indult semmilyen eljárás. A férfit eltűntként kezelték.

Robert sűrűn nézett a nő erdei házának irányába, s belefészkelt a fejébe a gondolat, hogy arra veszi az útját, benéz hozzá. Az özvegy, mindig is kedvesen fogadta. Talán ő volt az egyetlen, aki nem volt vele ellenséges annak ellenére, hogy a nem éppen közkedvelt vadászok társaságával mutatkozott a leggyakrabban. A férfi makacsul reménykedett, hogy egyszer kapcsolatuk túlmutat majd egy szimpla barátságnál, hogy átlépik azt a bizonyos határt. Úgy érezte, Alisha az a nő, akiért meg tudna változni, csupán az egyértelmű viszonzást várta.

Gondolataiból megmagyarázhatatlanul kifinomult érzékei zökkentették ki.

Megtorpant, szinte megdermedt a mozdulatban.

Érezte a ragadozó jelenlétét. Ochoa ezért is szerette magával vinni. Voltegyfajtatehetsége megéreznie a vadakat. A tapasztalt, rettegett vadász mindig úgy dicsérte őt, ha nyomra vezette őket: „Jó kutya!”

Eddig semmihez nem hasonlítható szag kúszott fel az agyáig. Lassan guggolásba ereszkedett és várt.

Nem igazán akart hinni a szemének, amikor a fák között egy tigris alakját látta kibontakozni, ahogy kényelmes ráéréssel lépdelt a sűrűben.

Ilyen nincs! Ez meg mi a fenét keres itt? Egy szibériai tigris! Cirkusz van a közelben és meglógott? – érezte, ahogy szívverése felgyorsult a felfedezéstől. Tekintetével követte a gyönyörű, hatalmas nagymacskát. Némán csodálta a fenséges állatot, aztán egészen más gondolatok foglalták el az elméjét.

Ez minden tekintetben különleges példány! Knowlton, ugyan mennyit fizetne érte? Ha sikerülne elejtenem, Humistont megenné a fene, de úgy lehet még Ochoa is belesárgulna! – Miközben már az anyagi előnyökön járt az agya, óvatosan biztosította ki a fegyverét.

Lövés dörrent az erdő nyugodt csendjében, amit egy tigris fájdalmas és dühös ordítása kísért.

Cody éppen Kuchur lakhelye felé tartott, kezében a megérkezett alkatrészekkel telepakolt dobozzal. Hajtotta a kíváncsiság, amikor felajánlotta unokatestvérének, hogy ő majd elviszi a hallgatag, remeteként élő festőnek a holmit.

Megtorpant, s pár pillanatig csak hallgatózott.

Erre vannak tigrisek? Nathan ezt nem is említette!

Újabb lövés dörrent, s a ragadozó ismét hallatta a hangját.

Cody nekilendült és egyre gyorsabb tempót diktálva indult meg a hangok irányába.

Itt soha nem történik semmi érdekes? Akkor ez mi? – morfondírozott magában az alakváltó, érezte, hogy emelkedik benne az adrenalin.

A következő lövésre már futni kezdett, olyan lendülettel, hogy majdnem a vadász és prédája közé rohant.

A tigris már több sebből vérzett, vonaglott a földön, ahogy még mindig fenyegetően védekezni próbált, míg a vadász - akit Cody ideérkezésekor már látott két másikkal - a sokadik lövést adta le rá. Az állat bal profilján hatalmas karmok okozta seb hegei voltak.

Kuchur!

A felismerés azonnal cselekvésre sarkallta Codyt. Nem érdekelte, hogy a fegyveres férfi meglátta-e őt, felismerte-e, csak az, hogy megmentse a tigrist. Kezéből a földre ejtette a súlyos dobozt, s közben már millió fénypontra robbant a teste, aztán sötét kavargó porfelhővé vált, ami egyre sűrűsödött, míg nem előrobbant belőle hatalmas felbőszült medve alakjában. Dühös, fenyegető ordítással csapott az éppen feléje forduló vadászra, akinek a döbbeneten kívül másra nem volt ideje.

Cody nem akart gyilkolni, csak határozottan harcképtelenné tenni a férfit. Karmai mély sebeket vájtak Dechant vállától végig a karján, a kézfejéig, ahogy kiütötte kezéből a fegyvert. Aztán kiengedve a hangját, csapkodva tovább menetelt felé. A férfi fegyverét vesztve rémülten hátrált a felbőszült állat elől, majd futásnak eredt. Hátra sem nézett, úgy vert a szíve, hogy majd kiszakadt a mellkasából.

Ki volt ez? Esküszöm ember volt! Egy pillanatra láttam! Aztán a nagy sötétségből az a medve! – zakatolt az agyában, miközben rohant, s az sem érdekelte, hogy az ágak csapkodták, néha beleakadtak a ruhájába, meg-megszaggatva, csak minél távolabb jusson. Fogalma nem volt meddig futott így az eszét vesztve, mire végre lassított s a levegőt kapkodva támaszkodott a térdeire, ahogy megállt.

– A rohadt életbe! – lihegte. – A büdös, rohadt életbe! Ez meg mi volt?!

Nem is értette, hogy nem harapta el az állat a torkát, hiszen közvetlen közelről látta a hatalmas állkapcsát, ahogy fenyegetve tárta szét a pofáját.

Nem akart megölni. Csak elzavarni. A tigrist védte – konstatálta, miközben végignézett véresre szabdalt karján. A karmok nyomán, cafatokban lógott rajta az anyag és a bőre. A fájdalma egyelőre eltörpült az ijedtség és az izgalom mellett. Még a füle is zubogott zakatoló szívétől, ahogy felgyorsította ereiben a vér áramlását. Érezte, hogy gyengül, szédült, ami együttes hatása volt a vérveszteségnek és a kimerítő futásnak. Tisztában volt vele, hogy nem tud lemenni a kisvárosba, annyi ereje már nincs. Vérző sebbel, eszméletlenül pedig nem fogja megélni a holnapot az erdőben. Térdeire rogyva Alisha háza irányába pislogott.

Odáig talán elvonszolom magam – gondolta, s feltápászkodott. Lassú léptekkel indult meg a nő kis erdei háza felé.

Eközben Cody a sebesülten pihegő tigris sebeit vizsgálgatta.

– Érti, amit mondok? – kérdezte az állat szemét figyelve, aki makacsul nézett a semmibe, mint aki még mindig a személyét próbálná titkolni. – Tudom, hogy maga az, Kuchur – folytatta Cody. – Mennyire érzi magát erősnek? Lábra tud állni, vagy segítsek…

A hatalmas állat nem várta meg, hogy Cody befejezze a mondatát. Remegő izmokkal küszködte fel magát, mellső lábaira támaszkodott.

– Makacsságból nem kell bizonyítania semmit – ingatta a fejét a fiatal medve alakváltó, látva a remegő, bizonytalan mozdulatokat. – Fel tudom vinni…

Kuchur vett egy utolsó lendületet és lassú léptekkel megindult. Néha megroggyant egy-egy mozdulatnál több sebből vérző lába, de nem állt meg, hátra sem nézett megmentőjére.

Cody egy hangos, megadó sóhajjal vette tudomásul a tigris döntését, kezébe vette az alkatrészekkel teli dobozt és követte a remete alakváltót.

Alisha a kandalló előtt dudorászva fonta eladásra szánt sokadik kosarát. Ez is megélhetésének egyik forrása volt. Mint a gyógyteák, amiket kiszárítva árult, és amiknek szintén nagy keletje volt a környéken. Tisztelték a nőt kitartó erejéért, önállóságáért, bátorságáért, hogy férje eltűnése óta egyedül élt az erdei házban. Nem költözött be a kisvárosba az emberek közé, ahol lényegesen kevesebb veszélynek lett volna kitéve és a civilizáció is kényelmesebb megélhetést biztosított volna neki. A házát viszont többnyire elkerülték. Otthonába nem kereste fel senki. Egyre több szóbeszéd kezdett felröppenni, rebesgették, hogy vigyáznak rá a vadak. Bármit is szerettek volna tőle venni, akkor keresték meg, vagy szólították le, ha bement a városba vásárolni ezt-azt. Több néven is emlegették. Füvesasszony, fehér boszorkány. Soha nem állította, hogy bármilyen képessége lenne, egyszerűen csak szerette és ismerte a természetet, a növényeket és azok gyógyító hatását.

Kortalan nő volt, egyszerű, de tiszta szépség sugárzott róla. Hosszú sötét haját mindig szigorúan kontyba hordta, s bár hihetetlenül sötét, hematit-fekete szemei voltak, azokból határozottság és őszinte nyíltság áradt.

Megállt a mozdulatban, ahogy hallotta a bizonytalan léptek zaját közeledni az ajtaja felé. Meg-megreccsent egy száraz vessző az avarban, amit hangos szuszogás kísért. Nehéz cipő talpa csusszant a tornác falépcsőjén, recsegve nyögött a korlát.

Alisha óvatosan engedte le a kezéből a félkész kosarat, lassan felállt. Tekintetét le nem vette az ajtóról még akkor sem, amikor a kandalló felől leakasztotta férje rámaradt vadászpuskáját. Töltve volt, mint mindig. Az asszony, célzásra készen várta a hívatlan vendég belépését az ajtón. A nehéz faajtó majd beszakadt, ahogy Dechant bezuhant rajta. Már csak egy erőtlen nyögésre futotta a férfitől, ahogy elterült a padlón.

– Édes Istenem! – szakadt fel a nőből, s a puskát a kosár mellé engedve pár lépéssel a sebesült férfi mellett volt. – Robert! Robert! – szólogatta, közben belökte az ajtót. Paskolta a férfi arcát, a karmok mély nyomát vizsgálgatta Dechant véres karján. Arcán megfeszültek az izmok, hiszen nagyon is jól ismerte egy medve támadásának nyomait. Eltűnt férje ugyanis egy medve alakváltó volt.

– Robert! Mi történt? – próbálta újra és újra magához téríteni a férfit. – Robert! Hallasz? – Mivel nem kapott semmi visszajelzést, a kandalló elé húzta a magatehetetlen vérző testet és hozzáfogott ellátni a sebeit. Aztán amikor elkészült, betakarta a sebláztól verejtékező férfi testét, óvatosan párnát rakott a feje alá. Levest tett a tűzhelyre melegedni, teavizet forralt.

A szabálytalanná vált légzés, a mély sóhaj, árulkodó jelei voltak, hogy Dechant kezdett eszmélni.

– Robert? – szólította meg a férfit melléje kuporodva Alisha.

– Kaphatnék vizet? – suttogta Dechant, pislogva nyitotta a szemét.

– Persze! – bólintott a nő s azonnal eleget is tett a sebesült kérésének. – Mi történt?

– Vadásztam – nyögte Robert egy fájdalmas fintorral. Most már jobban érezte a fájdalmat, mint akkor, amikor még menekült és dolgozott benne az adrenalin.

– Medvére?

– Nem – ingatta erőtlenül a fejét a férfi. – Egy tigrisre! – mondta ki szinte csodálattal.

Alisha szemei elkerekedtek, még a légzése is kihagyott.

– Mire?

– Tudom, hogy hihetetlen – húzta erőtlen félmosolyra a száját a vadász. – De komolyan Alisha! Egy hatalmas tigris volt! Gyönyörű! Elhiszed?

– Megölted? – szakadt fel a nőből. Tekintete rémülté vált, ahogy hallgatta a vadászt.

– Nem. A semmiből ott volt az a medve. Nekem rontott.

– Egy medve? A semmiből?

– Esküszöm ember volt, Alisha! Láttam, hogy ember volt! – Robertet az emlékezés újra izgalomba hozta, egyre szaporábban vette a levegőt. – Olyan gyorsan történt minden. Egy pillant volt az egész. Ott állt valaki, aztán fény, meg sötétség és nekem támadt az a medve – hadarta el az eseményeket Dechant. – Olyan volt mintha a tigrist védte volna.

– Magas lázad van – állapította meg a nő, a férfi arcára, homlokára tapasztotta a tenyerét. – Melegítettem neked levest. Enned kell! Csináltam teát. Fel tudsz valamennyire kelni? Segítek neked. Az ágyon kényelmesebb lesz.

Robert kelletlenül bólintott s igyekezett minden erejét összeszedni, hogy ne a nőnek kelljen erőlködnie, ahogy az ágyhoz kísérte őt. Szinte hagyta a testét a lényegesen puhább fekhelyre zuhanni.

– És te?

– Nagyon kényelmes fotelom van, hidd el – mondta halvány mosollyal a nő, miközben eligazgatta a férfi testén a pokrócot. – Máskor is aludtam már el benne.

– Kitúrlak az ágyadból… – morogta az orra alatt Robert szégyenkező pillantással.

– Csend legyen! – Alisha gyengéd korholással fojtotta a férfibe a szót, miközben tálcára pakolta a levest és a teát.

– Nagyon köszönöm! – suttogta a férfi, aztán engedelmesen elfogyasztotta a levest, majd lassan kortyolgatva megitta a forró teát is.

Alisha visszakuporgott a kandalló elé és folytatta félbe maradt munkáját.

A tűz fénye táncolt a falakon, megnyugtató meleg árnyalattal vonta be a szobát, halk pattogása elnehezítette Dechant szemhéját. Megtette a hatását az ízletes leves és a forró teakeverék is. Hamarosan egyenletes szuszogással mély álomba szenderült a férfi.

Alisha aggódó gondolatokkal a fejében indult meg a szürkületben, s vágott neki az erdőnek, hogy lássa Kuchurt.

A hallgatag, magának való, remete módjára élő alakváltót, aki mindeközben már a második töltényt piszkálta ki a testéből. Cody némán asszisztált a férfinek. Hol az olajmécsest tartotta neki, hol a vízzel teli lavórt, amit már megfestett a vér. Szótlanul figyelte, ahogy Kuchur sokadjára húzta meg a Vodkás üveget.

– Segíthetnék…

– Nem kell – horkant fel az alakváltó, határozottan le is zárva a beszélgetés lehetőségét is. Cody viszont makacs volt.

– A lapockájánál is van egy, azt nem éri el – motyogta kissé szemtelen éllel a fiatal alakváltó, amire Kuchur csupán egy gyilkos pillantással válaszolt. Miután végzett a harmadik golyó kivágásával is, a kés lapját felforrósítva elégette a vérző sebet.

Ismételten meghúzta a Vodkát, majd váratlanul Cody felé nyújtotta a vadászkést.

– De ne sokat tökölj vele kölyök, mert elvágom vele a nyakad – morogta enyhe akcentussal a férfi, azzal hátat fordított Codynak. A fiatal alakváltó most hasznosíthatta mindazt, amit szüleitől megtanult a Menedékházban. Miközben nekilátott a beavatkozásnak, eleven emlékként pergett le előtte, hogy hányszor segédkezett ilyen és ehhez hasonló eseteknél hol az anyának, hol az apjának. Kuchur bár nem mondta, de tekintetében ott volt a néma elismerés, amikor Cody végzett és visszavette tőle a vadászkést.

Cody nem is remélte, hogy a tigris bármit is meg fog köszönni. Neki pont elég volt, amit az alakváltó szemében látott, amikor tekintetük találkozott.

Kopogtak.

Határozott kopogás volt, amit nyilván Kuchur már ismerhetett, mert arca megváltozott. Vonásai megenyhültek, s mielőtt reagált volna rá, magára kapott egy inget, mintha ismerve az érkezőt, takarni akarta volna előtte a sebeket.

– Igen?

Alisha aggódó arccal lépett be az ajtón. Szapora légzése elárulta, igencsak siethetett. Tekintetében kavarogtak az érzések, ahogy Codynak szegezte. Nem ismerte a fiatal férfit, eddig soha nem látta, de arra azonnal rájött, hogy bizonyára ő volt a medve, akiről Robert Dechant beszélt.

– Dunkin – morogta az orra alatt Kuchur. – Nem olyan rég érkezett.

– Codyac Dunkin vagyok. William Dunkin a nagybátyám – hadarta Cody bemutatkozásképpen.

– Alisha Salinas – mondta a nő biccentve, majd figyelme Kuchur felé irányult. Mielőtt bármit kérdezhetett volna, a férfi kerülve a nő aggódó tekintetét már válaszolt is.

– Nincs semmi bajom – morogta.

Alisha végignézett a szanaszét hagyott eszközökön.

– Igen, látom.

– Honnan tudtad meg?

– A házamig jutott el Dechant – mondta kurtán a nő, tekintete hol Kuchurra, hol Codyra siklott.

– Nem bántottam – jelentette ki nyersen Kuchur.

– Én voltam! – ismerte be sietve a támadást Cody.

A tigris váratlanul és hevesen kelt a védelmére:

– A kölyök sem akarta bántani! Ha meg akarta volna ölni, már nem élne!

– Tudom – bólintott Alisha.

Codyt őszintén meglepte, hogy Kuchur ilyen vehemensen kipártolta őt. Erre számított a legkevésbé. A nő hangjában és tekintetében sem volt semmi vádló.

Pár másodpercig közéjük ült a feszült csend, s Cody jobbnak látta távozni. Nem akart tovább zavarni, s különben is úgy érezte ő most csak fölösleges harmadik.

– Akkor én mentem – mondta egy mély lélegzetvétellel, s automatikusan nyújtotta a kezét Kuchur felé. Az alakváltó nem fogadta el azonnal a jobbját, de végül kelletlenül kezet fogott az ifjú medvével. Cody illedelmesen biccentett a nő felé egy „Viszlát” kíséretében, aztán megindult az ajtó felé.

– Az alkatrészeket a sarokba tettem – mondta mielőtt becsukta maga mögött.

– Mi történt? – törte meg a csendet a nő.

Kuchur csak rántott a vállán, közben elkezdte begombolni az ingjét. Alisha gyengéden a férfi kezére tette az övét, megállítva a mozdulatban.

– Ne végezz félmunkát – ingatta a fejét a nő. – Látom, amit látok – sóhajtotta, ahogy tekintetét körbevezette a véres eszközökön.

– Gyorsan gyógyulok – makacskodott a férfi.

– Tudom – mosolyodott el Alisha. – De talán attól még nem sérül nagyon a férfiúi büszkeséged, ha elfogadod a segítségem.

Kuchur kényszeredetten, suta mozdulatokkal vetette újra le az ingjét és hagyta, hogy a füvesasszony befejezze a sebek lekezelését.

– Dechant nagyon megsérült? – érdeklődött Kuchur, miközben tekintetével követte a nő gyakorlott mozdulatait.

– Első látásra elég csúnya volt. De fogja tudni használni a kezét.

– Mit mesélt?

– Sokkolta, hogy olyat látott, amit eddig soha nem tapasztalt. Látta a Dunkin fiút, alakot váltani.

– Felismerte a kölyköt?

Alisha egy mély sóhajjal megrázta a fejét.

– Azt mondta csak egy pillanatra látott egy emberi alakot, aztán fényt, sötétséget és már csak a támadó medvét.

– Te tudsz hatni rá – Kuchur tekintetét a nőnek szegezte. – Győzd meg, hogy hallgasson a történtekről. Ha erről Ochoa tudomást szerez, vadászni fog a kölyökre!

– Tudom – bólogatott Alisha, szemében nyugtalansággal. – De én érted is aggódom, Kuchur! Lázba hozta őt a tigris is, nem csak az alakváltás, amit látott. Felismerte, hogy a medve tudatosan védte a tigrist! Szerinted csak a medvére fognak vadászni? Célpont leszel Kuchur! Nem akarom még egyszer… – Elcsuklott a nő hangja, szeme fátyolos lett, elkapta a tekintetét, hogy az alakváltó ne lássa a könnyeit. Az évek során, tagadhatatlanul közel kerültek egymáshoz érzelmileg, bár ezt nyíltan soha nem mondták ki egymásnak.

Kuchur kézfejével végigsimította Alisha arcát, gyengéden emelte meg az állát.

– Ne aggódj, tudok magamra vigyázni.

– Mi a fenét kerestél idelenn, ebben a formádban?! – fakadt ki a nő, s dühösen bokszolt a férfi mellkasába.

Kuchur nem válaszolt, csak szótlanul nézett a sötét, kérdőn rámeredő, aggódó szempárba.

– Haza kísérlek – jelentette ki egy hangos lélegzetvétellel a férfi.

– Mi van ha Ochoa…

– Eszemben sincs egyedül visszaengedni téged! – Kuchur hangja ellentmondást nem tűrőn szinte dörgött. Felvette ingjét, egy kötött pulóvert.

Alisha közben tekintetét végigvezette a már ismerős falakon, s sokadjára ragadt le a gyönyörű nősténytigrist ábrázoló festménynél. Pontosan tudta kit ábrázol a kép, hiszen amikor a férfi Nez Perce-re érkezett és befészkelte magát a düledező fakunyhóba, többszöri véletlen találkozásuk után, lassan de megnyílt neki az alakváltó. Sokat beszélgettek. Alisha tiszteletben tartotta a szeretett nő emlékét. Ugyanúgy, mint Kuchur az ő férjéét. Egymás lelki támaszai lettek, de egy határt nem léptek át. Bármikor megtehették volna, hiszen magányosak voltak mindketten. A másik iránti tisztelet, vagy a visszautasítástól való félelem, vagy nem akarták újabb lehetséges fájdalmaknak kitenni a másikat? Soha nem beszéltek róla. Viszont pontosan érezték egymáson, hogy mennyire aggódnak a másikért, és azt is, hogy hányszor választotta el őket talán csak egy lehelet, hogy átlépjék azt a bizonyos határt.

Teljes némaságban tették meg az utat Alisha házáig. Bár nem beszélgettek mégis lelkükben megnyugodtak, ahogy átsétáltak a holdfényes csillagos éjszakában az erdőn. Néha elkapták egymás pillantását, összemosolyogtak, de nem szóltak egy szót sem.

Csak a szemük beszélt.

Az pedig mindennél többet elárult egymásnak.

Kuchur búcsúzásképpen szorosan ölelte magához a nőt, aki szinte elveszett az oltalmazó karokban. Hosszan tartották így egymást, némán összebújva.

– Vigyázz magadra! – suttogta a nő, ahogy kényszeredetten kicsúszott az alakváltó karjaiból.

– Te is! – morogta az orra alatt Kuchur.

– Most nem leszek egyedül – mosolyodott el Alisha. – Itt ragadt Dechant. – fejével a ház felé biccentett.

– Nem bízom benne – jelentette ki szárazon a tigris.

– Hidd el, ő soha nem bántana engem – vette védelmébe a férfit az özvegy. – Ne aggódj miatta.

Kuchur nagy levegőt vett, mintha készült volna még valamit mondani, aztán hangosan fújta ki, magában tartva gondolatait.

– Valami baj van?

– Nem, semmi – ingatta a fejét a férfi. – Aludj jól! – Homlokon csókolta a nőt, aztán már gyorsan fordult is és indult.

Alisha addig állt még az ajtóban, tekintetével követve a távozót, amíg el nem nyelte szeme elől a sötétség.