ÖRÖKÖLT GÉNEK - 11

Wasil most látta igazán hasznosnak, hogy Grekonak külön szobát tudtak biztosítani Dunkinék. Nem akart magával vinni senkit a barlangba a kapuhoz. Eddig szinte minden éjjel anomáliát jelzett a műszer, s egyre jobban azt érezte ez jelent valamit. Talán itt az alkalom, hogy hazamenjen, vagy legalább beszélni tudjon Kyra-val. Már az is megfordult a fejében - ha a nő olyan nagyvezér lett - lehet, ő akarja felvenni vele a kapcsolatot, keresi őt, hiszen ilyen gyakran soha nem használták a kaput.

Minden éjjel!

Ezt ki kell használnia!

Miközben lázasan csomagolt, sűrűn pislogott a műszer felé, ami most hallgatott. Hol az órát, hol a kijelzőket nézte. Kötötte a bakancsát, felvett még egy meleg pulóvert, tudta, hogy a barlangban éjjel hűvös lesz. Ellenőrizte az elemlámpát, aztán a fegyverét is megtöltötte.

Szíve a torkában dobogott, a lehetséges találkozástól.

Kopogtak, amire minden izmában összerándult, feszülten várt pár másodpercig, hátha rosszul hallott. Nem számított senki látogatására.

A kopogás megismétlődött.

– A francba! – sziszegte a fogai között. – Most mi a francokért nem egymással vagytok elfoglalva?! – pár nyújtott lépéssel az ajtónál volt, de megvárta az újabb kopogást, s csak aztán nyitotta. Murilo és Nicole állt a folyosón.

– Lemegyünk a bárba – intett a fejével a férfi. – Gyere! – Közben tekintete kutatóan siklott végig társukon, akinek a vállán már a kabát is hanyagul fenn volt. – Te hová készülsz? – kérdezte Rilo megemelve a szemöldökét az ő jellegzetes sármos arckifejezését párosítva hozzá.

Wasil pár vállrándítás után kelletlenül tárta szét kezeit.

– Ki.

– Hová ki? – ráncolta a homlokát a nő, azzal meg is indult kikerülve Sarkist, be a szobába. Tekintete végigsiklott az elkészített hátizsákon, az asztalon hagyott termoszon, elemlámpán.

– Minden éjjel működik az anomália – ismerte be kényszeredetten Wasil. – Megnézem.

– Nélkülünk? – kérdezte csalódott döbbenettel Nicole.

– Valakinek itt is kell maradnia! – vágta rá a férfi.

– Jah! De attól még szólhattál volna! – morogta Murilo, bentebb lépve a szobába becsapta maga mögött az ajtót.

Sarkis erre nem igazán tudott mit felelni, egy hangos sóhajjal vont vállat.

– Mi folyik itt, Sil? – esett neki a nő, csípőre tett kézzel szegezte haragos tekintetét a férfinek.

– Semmi – fújta Wasil. – Szóltam volna, hogy kimegyek…

– Mikor?

– Még csak készülődöm! Aztán – próbálta kimagyarázni magát Sarkis.

– Akkor – Murilo széles vigyorra húzta a száját –, mi is összepakolunk pár holmit…

– Várjatok! Ne! – tiltakozott Sarkis. – Veszélyes!

– Ezt miből gondolod?

– Barlangban van. Mi van, ha beomlik?

– És mégis egyedül akartál menni?

– Mondtam, hogy nem, csak még nem szóltam – Wasil agya kattogott a rögtönzésen. Abban már biztos volt, hogy nem tud egyedül menni. Már csak azon agyalt, kit ésszerűbb magával vinnie.

– Elmegyünk Riloval, te meg Nicole itt maradsz és tudsz azonnal segítséget hívni, ha valami baj történne. – Tekintete két társa között járt, miközben várta a beleegyezésüket. – Rendben? Így jó, nem?

Feszült csend követte a tervet, mire Barros bólintott rá elsőnek.

– Rendben!

– Rilo! – csattant fel a nő.

– Silnek igaza van – morogta a férfi. – Nem árt, ha valaki itt marad hátországnak. Sose tudjuk, hogy mivel van dolgunk, ezt már te is megtapasztalhattad.

– Igen! És azt is, hogy igyekeztek mindenből kiszorítani! – akadékoskodott Nicole.

A két férfi sokáig némán menetelt a sötét éjszakában, aztán Murilo hangot adott gyanújának.

– Hallgatlak, Sil! – morogta az orra alatt, amivel kizökkentette Sarkist a gondolataiból.

– Mit akarsz hallani, Rilo?

– Miért akartál egyedül jönni?

– Én nem…

– Most fejezd be! El se kezd! – mordult fel erélyesebben a szerencsevadász. – Nincs itt Nicole, beszélhetnél velem, mint férfi a férfival. Legalább előttem ne ködösíts!

Wasil igyekezett összeszedni a gondolatait, próbált mérlegelni mit mondhat el és mit nem.

– Ha kérdezlek, úgy könnyebb? – ajánlotta fel Rilo, tekintetét kivesézően szegezte Sarkisnak. Sil kelletlenül bólintott.

– Van egyáltalán barátnőd?

Wasil szemei elkerekedtek, nem éppen erre a kérdésre számított.

– Ja! Ja, ja! Van – bólogatott hevesen, tagadhatatlanul zavarban volt. – Miért?

– Miért adtad oda egy vadidegennek a ruháid? Láttuk rajta!

– Greko? Nem egészen idegen – vonogatta a vállát Wasil.

– Hogy-hogy?

– Kiderült, ahogy dumáltunk, hogy onnan jött ahonnan én, és ismeri Kyrát is – hadarta olyan megfogalmazásban, ami simán beilleszthető volt a jelen világába, és úgy gondolta nem generál vele további kérdéseket.

Úgy tünt, Murilot ki is elégítették a válaszok, s egy hangos sóhajjal újra nekiindult a kapaszkodónak.

A barlangba érve megfelelő helyet kerestek, a megfigyelőállásukhoz.

– Oda szembe!

Murilo ötletére Sil a fejét ingatta.

– Nem tudod, mi történhet. Szerintem inkább húzzuk meg magunkat valamelyik hasadékba, vagy szikla mögött.

– Ott nem fogsz látni semmit! – vitatkozott Barros. – Lemaradsz a lényeges dolgokról!

– Esetleg a saját halálodról? – biccentett Sil nem kevés szarkazmussal. Viselkedése magabiztossá vált, s úgy rendezkedett és pakolászott, mint aki igenis pontosan tudja mi fog történni. Barros fürkésző tekintettel követte minden mozdulatát, ahogy társa az eszközeiket, felszerelésüket elrejtette a sziklák közé.

A készülék bevisított és a mutatója őrült táncba kezdett. Sil egy mozdulattal kikapcsolta az akkumlátoros kis műszert, mire Murilo ráförmedt.

– Ezt most… – Nem volt ideje befejeznie a mondatát. Bedugult a füle, olyan nyomáskülönbséget érzett, mint zuhanáskor. Majd szétrobbant a feje. Sil megragadta a férfi kabátját és berántotta magával az egyik hasadék védelmébe, kezét a szájára tapasztotta.

Olyan fényben úszott pár másodpercig a barlang fala, mintha víz alatt lettek volna. Aztán amilyen hirtelen történt minden, úgy el is múlt. Sil mégsem engedte társát megmozdulni. Némán csak egy grimasszal jelezte, hogy maradjon nyugodtan.

Egyértelmű lassú lépések hallatszódtak, fémes zaj. Mi okozta a hangokat? Nem volt kivehető. Néha valamin meg-megcsillant a halványan beszűrődő holdfény. Mocorgás, szuszogás, mintha páncél csörgött volna, láncok.

Murilo és Wasil még a lélegzetét is visszatartotta, miközben hallgatózva egymás szemébe néztek fájdalmasan kényelmetlen testhelyzetbe kényszerülve a hasadékban.

A lépések távolodtak, de már jóval puhábbak voltak. Mintha mezítláb lépdelt volna valaki.

A két férfi csak a fejét mozdította, hogy valamit lássanak, mi vagy ki a hangok okozója.

A barlang bejáratánál kirajzolódott az alak sziluettje.

Hatalmas volt, robosztus termetű. Magas, széles vállakkal.

Megállt, kinyújtóztatta végtagjait, s a mozdulat közben teljesen átformálódott egy mélyről jövő morgással kísérve a változást. Egy bika, vagy akár egy hatalmas medve méreteivel vetekedett a farkas, amivé lett az előbb még emberként nyújtózkodó alak.

Murilo mellkasában bennakadt a levegő, elkerekedett szemekkel meredt a bejárat irányába, képtelen volt elhinni, amit látott. Igyekezett rendezni a levegőjét, de egyszerűen csak tátogni tudott.

Wasil nem volt ennyire letaglózva a látottaktól. Pár másodperces várakozás és hallgatózás után, kikászálódott az alkalmi búvóhelyről, s óvatosan araszolt a kupacba hagyott holmik felé. Murilo lassan követte a példáját, csak ő az ellenkező irányba indult meg, ahonnan az alak előlépett. Apró valamik kúsztak a levegőben, mintha higanycseppek lebegtek volna a sötétségben. Már-már hozzáért a számára szokatlan és csodálatos látványhoz, amikor Sarkis megragadta a kabátját és hátrébb rántotta a jelenségtől.

– Ne! – szólt rá határozottan, visszafojtott hangon. – Ne nyúlj hozzá, Rilo!

– Téged nem érdekel mi a szar ez? – Barros lázba jött a látottaktól.

– Én tudom, hogy mi a szar ez – sziszegte a fogai között Sarkis. – És ha élni akarsz, nem érsz hozzá!

Murilo szemöldöke megemelkedett, kutatóan méregette társát, aki közben a hatalmas alak által hátrahagyott cuccot vizsgálgatta a legnagyobb óvatossággal.

– Honnan tudod, hogy mi ez? – kérdezte Murilo, lassú lépésekkel közeledett Sarkis felé.

– Egy kapu, amin nem mindenki tud élve átjutni – dünnyögte az orra alatt Wasil.

– Az a valami átjött! – lendítette a karját a barlang bejárata felé Murilo, ahol az ismeretlen alakot váltott. – Mi volt az? Baszott nagy állat lett belőle! – fújtatott a férfi. – Honnan a francból került ide?

– Egy Giant Wolf. Onnan, ahonnan jöttem.

– Micsoda?

– Egy alakváltó. Egy… – Sarkis egy mély sóhajjal állt fel, s amikor társa felé fordult Barros már egy Berettát tartott egészen közel az arcához.

– Na, mesélj nekem! – sziszegte Murilo. – Honnan is jöttél? Te is ilyen alakváltó, vagy mi vagy?

Sarkis vonásai kisimultak, közömbösen szemezett az arcának szegezett fegyverrel.

– Vidd a képemből ezt a szart – mondta higgadtan, a félelem legkisebb jelét sem mutatta a férfi, ami Murilot annál jobban nyugtalanította.

– Honnan a fenéből jöttél? – rivallt rá Barros a pisztollyal hadonászva. – Ki a franc vagy te?

– Hidd el, te nekem nem vagy ellenfél, Rilo – fújta Wasil, tekintetében a helyzet ellenére sem volt semmi ellenséges. – Tedd le a pisztolyt, nem szeretnék benned kárt tenni.

Murilo felnevetett, ami inkább erőltetettre sikerült, mint magabiztosra, miközben idegesen markolta a Berettát.

A pillanat tört része alatt történt minden.

Sarkis villámgyorsan kivitelezte a mozdulatsort, aminek a végén már az ő kezében volt a fegyver s Barros sajgó csuklóját dörzsölte.

– Bazdmeg! – nyögte a férfi.

Barros legnagyobb megdöbbenésére Sarkis feléje nyújtotta a könnyedén megszerzett pisztolyt.

– Nem vagyok ellenség, Rilo – dünnyögte a férfi –, és nem kell beszarnod tőlem, alakot sem tudok váltani. Arénában harcoltam, sokkal keményebb ellenfelek ellen, mint te, és ott csak az egyik jöhetett ki élve – mesélt magáról tömören Sarkis. – Szóval, ha kérhetem, ne nyomd még egyszer a pofámba azt a szart!

Barros lassan ülésbe engedte a testét az egyik kőre, kezében forgatta a Berettát. Eddig úgy gondolta kevesen tudnának feléje kerekedni egy esetleges verekedésben, s most ledöbbent, hogy olyan, akiből ki se nézte volna, pár másodperc alatt lefegyverezte őt. Eljutott a tudatáig, hogy akár meg is ölhette volna úgy, hogy időt nem hagyott neki felfogni sem a helyzetet, nem még védekezni. Hitetlenül ingatta a fejét, igyekezett feldolgozni, amit látott, és amiket társa bevallott neki.

– Miért nem mondtad el az elején?

– A téren, amikor hajléktalanként rajzolgattam? – Wasil ajka szórakozott mosolyra húzódott. – Tedd a szívedre a kezed, Rilo! Minek néztél volna, ha azzal kezdem, hogy egy másik világból menekültem?

– Szóval létezik az a csaj is – dünnyögte Barros, közben eltette a fegyvert. Sarkis szomorú arccal bólintott.

– Ő, ott maradt – sóhajtotta.

– Szóval ezért nem tudtok telefonálni – morogta az orra alatt Murilo. – Katona vagy? Felderítő? Valami hódító célotok van?

Sarkis mosolyogva ingatta a fejét társa kérdéseire.

– Egyik sem. Menekültem.

– És akit felvettél? A stoppos.

– Őt valószínűleg meghalni lökték át – magyarázta Wasil. Úgy döntött eljött az ideje, hogy őszintén és nyíltan beszéljen társának, hogy ki is ő és honnan jött.

– Azt mondtad meghalok, ha hozzáérek ahhoz az izéhez. Akkor te, hogy jöttél át? Rád nem jelent veszélyt? – érdeklődött tovább Barros.

– Mentális segítővel. A nomádok között bujkáltam egy darabig, köztük volt egy öreg, ő segített. Olyanok voltak a szemei, akár az arany – mesélte elmerengő tekintettel Sarkis, felidézve a régi emlékeket. – Tizianonak hívták.

– Annak a dögnek is segített valaki? – a szerencsevadász fejével a barlang kijárata felé bökött.

Wasil vállat vont.

– Nem jött át vele senki.

– Akkor ezek szerint van, aki át tud jönni segítség nélkül is?

Sarkist láthatóan elgondolkodtatta az eset.

– Jah. Ezek szerint igen. Egyébként ezt a Giant Wolfokról nem is tudtam. Az is lehet, hogy csak ez az egy képes rá valamiért. Talán van hozzá elég mentális ereje.

– Ezt nem mondjuk el Nicole-nak – jelentette ki határozottan Barros. – Tuti, hogy mindenáron át akar majd menni. Ebben biztos vagyok! Elég neki a szimpla paranormális jelenségek kutatása. Ez tényleg veszélyes! Ezzel biztos kinyíratna minket!

Wasil hitetlen mosollyal hallgatta társa aggodalmaskodó szavait.

– Azt hittem, te vagy a bevállalósabb, Rilo! – ingatta a fejét Sarkis.

– Van vér a pucámba Sil, de nincsenek öngyilkos hajlamaim – húzta össze a szemöldökét a férfi.

– Nekem sem – biccentett Wasil –, szóval ideje elhúzni innen a seggünket. Nem szeretnék összefutni a Gianttal még egyszer. – Sarkis nekilendült és előhúzta a sziklák mögé rejtett holmijukat. – Valamiért nem vett észre minket, ami egyébként nem jellemző rájuk. De ha egy mód van rá, ez maradjon is így.

– Nem vagy rá kíváncsi, minek jött át? – Murilo is felállt, s a hátára kapta az egyik túrazsákot.

– De – rántott a vállán Wasil. – Főleg, hogy minden éjjel jelzett a műszer, amióta csak idejöttünk a riasztásra.

– Akkor mi a terv?

Sarkis a társát méregetve gondolkodott.

– Hát ennyi műszer nem kell – állapította meg. – Viszont megfelelő fegyverek, igen!

– Akkor most miért nem hoztunk?

Wasil tekintetében szomorúság jelent meg, s Barros megértette szavak nélkül is.

– Nem erre számítottál, igaz? – motyogta a szerencsevadász, mire Sarkis vágott egy fintort.

– Hát nem.

– Hogy is hívják? Kyra?

Wasil bólintott, tekintete felélénkült.

– De legalább tudom, hogy él. Greko mesélt róla.

– Majd kitalálunk valamit, haver! – Murilo biztatóan vállon legyintette az ismeretlen világból menekült társát, ahogy elhaladt mellette.

Visszaérve a Menedékházba, Wasil hagyta Murilot beszélni. A férfi pedig bizonyosságot adott arról, hogy mestere a hazudozásnak. Beszélt a jelenségről, de előadta, hogy túl sok nagyfeszültséget, energiát mértek már csak a közelében is, így kellő távolságban maradtak tőle. S hogy biztos legyen benne, a nő meg sem próbál egyedül odamenni, megtoldotta a történteket azzal, hogy enyhe rezgést is idézett elő a jelenség és örültek, hogy nem szakadt rájuk a barlang.

Jodie digitális fényképezőgépét ellenőrizte, miközben reggelizett. Szerette nagybátyja sörözőjét, a hangulatát, otthonos berendezését. Éppen ezért, amikor zárva volt, előszeretettel telepedett le a kantin részben. Ott olvasott, ott reggelizett, s ha tehette úgy használta mintha csak az lett volna a lakás nappalija.

A kamaszlány imádott fotózni, és szeretett a természetben barangolni is. Itt minden adott volt a számára, csupán az apai aggodalom állt az útjában. Hallotta a konyhából kiszűrődő vitát, ami apja és nagybátyja vívott azért, hogy ő végre kimehessen az erdőbe egy sétára.

– Veszélyes! Tobias-al sem engedem ki! Nem itt nőttek fel, nincsenek ezekhez a körülményekhez szokva. Nem ismerik a veszélyeket sem – érvelt a döntése mellett Morgan.

– Felhívom Dean Kastent és elkíséri – ajánlotta Chris. – Nap, mint nap az erdőt járja, ezzel foglalkozik. Amolyan vadőr – biccentett az ír. Tudta, hogy Dean ettől sokkal több és Jodie vele tökéletes biztonságban lesz túrázása közben.

– Nem ismerem – morogta akadékoskodva Morgan.

– Én igen. Vagy nem bízol bennem?

– Benned bízom! Abban a valakiben nem…

– Én a kezébe tenném az életemet – mondta határozottan Chris. – Ez nem elég biztosíték neked?

Morgan ezzel nem tudott vitába szállni, kelletlenül bólintott, mire bátyja azonnal beváltotta ígéretét, és felhívta Deant. Röviden vázolta az őrzőnek, mit szeretne tőle kérni, amire Dean készségesen mondott igent.

– Én most indulok egy bejárásra. Bemegyek érte, ha nektek úgy jó.

– Persze! Köszönöm! – Chris a konyhaszekrényre csúsztatta a telefonját miután bontotta a vonalat. – Bejön Jodie-ért.

Dean külön örült a felkérésnek, hiszen így minden gyanú felett, azzal az indokkal, hogy a környéket mutatja meg a lánynak, alkalma lesz közelebbről megnézni az új lakókat.

Jodie-nak hatalmas élmény volt, hogy az apja elengedte, s olyan dolgokat fotózhatott, amit eddig csak a televízióban látott. Nem volt a sarkában a túlzottan aggodalmas szülő, aki állandóan arra figyelmeztette, hogy vigyázzon erre, vagy arra.

Rengeteg képet készített, mialatt nem keveset kérdezett az őrzőtől, akinek közben mindenfelé jártak a gondolatai.

A kapun, az átjáró működésén, a hatalmas Giant Wolfon, McNulty gyanakvó kérésén és nem utolsó sorban Jalin. Keresztapja lánya tagadhatatlanul egyre többet forgott a fejében.

Átsétáltak az egyik masszív kis fahídon, ami a tiszta vizű kis patakot ívelte át, miközben a kamaszlány folyamatosan fotózott.

– Istenem, de klassz! Gyönyörű! – áradozott Jodie. – Minek ekkora híd egy ilyen kis sekély patak fölé?

– Nem mindig ilyen. Ha sokat esik, megduzzad – informálta a vadőr a lányt.

Jodie távolabb szökdelt a patak mentén, a köveken, hogy le tudja fotózni a hangulatos hidat. Pár felvétel után, ráközelített az építményre és észrevett alatta valamit. Homloka ráncba szaladt, szívverése felgyorsult.

– Hé! Valami van alatta – a hangja remegett, nem tudta mennyire veszélyes rájuk, amit felfedezett, hiszen igazán nem is volt kivehető, hogy mi az. A digitális gép segítségével ugyan rá tudott közelíteni, de csak annyit vett ki a kupacból, hogy szőrös, nem kicsi, s talán valami állat lehet.

Dean minden érzékszervét élesre állítva indult meg a mozdulatlan valami felé, felkészülve egy esetleges támadásra is.

– Te maradj itt – utasította a lányt. Közelebb érve először csapdába esett, hurokba szorult farkasnak vélte, így felháborodva gyorsabbra vette lépteit. Aztán megdöbbenve látta, hogy egy kutya az, drótokkal összekötözve a lábai a pofája. Sártól és vértől csomókban tapadt össze a szőre, néhol a sebei környékén már legyek mászkáltak, hátsó lábai rendellenes helyzetben álltak, egyértelműen el voltak törve.

– Jézusom! – szakadt fel az őrzőből a döbbenet. Gondolkodás nélkül vágta térdre magát az állat mellett, akinek annyi ereje még volt, hogy figyelmeztetően morogjon rá.

– Ki tette ezt veled, haver? – fölé hajolva vizsgálgatta, hogyan tudná a legkíméletesebben megszabadítani az állatot a béklyóitól, miközben megtartotta a biztonságos távolságot a bizalmatlanul védekező ebtől.

Jodie is közelebb merészkedett, ahogy látta a vadőr letérdelt a valami mellé.

– Egek! Ki képes ilyenre? – szörnyülködött a kamasz, s mielőtt Dean bármit reagálhatott volna, azonnal készített a meggyötör állatról pár képet.

– Mi a fenét művelsz?! – szólt rá Dean, a szemöldökét ráncolva, mire a lány dühös felháborodással vágta rá:

– Ez kínzás! Ilyen mellett nem lehet csak úgy elmenni!

– Nem is hagyjuk itt – morogta Dean, s felmérte a helyzetet, hogyan tudná az ebet legalább a kocsihoz elvinni úgy, hogy se ő ne sérüljön, se az állaton ne okozzon több sebet. Ráadásul a jószág nagyon nem volt együttműködő, amin nem is csodálkozott.

– Szerencsétlen – motyogta dühösen az orra alatt az őrző. – Igencsak megkínozhatták. Csupa bizalmatlan harag és védekezés.

– Vigyük haza! – ajánlotta azonnal Jodie.

– Szerintem az apád vele együtt hajtana el – biccentett Dean. – Orvoshoz kell vinni. – Ahogy kimondta, eszébe jutott a doktor, akit McNulty említett neki.

Tökmindegy milyen doki, itt lakik a közelben! Mi több, a legközelebb! Nem feltűnő, sőt, egyértelmű, hogy ott kérünk segítséget! Remek lehetőség! – Ahogy végigszaladtak a gondolatok a fejében, nem is agyalt tovább. Határozott mozdulattal kapta a karjába az ebet, annak ellenére, hogy az morgott és utolsó erejét is összeszedve igyekezett szabadulni. Deant nem érdekelte, hogy a drót a kabátjába is beleakadt itt-ott megszaggatva, mint ahogy az sem, hogy csupa sár és vérmaszatos lett az állattól. Nyújtott lépésekkel indult el vele, vissza a kocsihoz, Jodie pedig dokumentálva a történteket, folyamatosan készítette a képeket.

Az őrző nem egészen finoman fordult be az újra belakott ház elé. Szinte szaladt a bejárati ajtóhoz. Bentről már láthatták az érkezésüket, mert még be sem zörgetett, de már nyílt előtte az ajtó.

– Igen? – McKenize-n egy agyonhasznált atlétatrikó volt, festékes katonai gyakorlónadrág. Tagadhatatlanul felújítási munkálatai közepette zavarták meg.

– Kérem, segítsen! – hadarta Dean. – Szerszámokra lenne szükségem. Drótvágóra!

A férfi arcára kiült a döbbenet, de nem kérdezett, hanem cselekedett. Lendületes léptekkel indult el a rendelőnek szánt melléképület felé.

– Mi történt? – érdeklődött, miközben nyitotta a lakatot az ajtón.

– Találtunk egy drótokkal összekötözött kutyát – hadarta Dean, mire a férfi tekintete felélénkült.

– Hozza be! Állatorvos vagyok! – ajánlotta fel azonnal szaktudását McKenzie, miközben kitárta az ajtó mindkét szárnyát. Míg Dean visszaszaladt a kocsihoz az állatért, Philip tisztára söpörte az egyik nagyobb asztalt és kiengedte a hangját.

– Tana! Hozd a felszerelésemet! – ordította.

Dean az asztalra helyezte a vergődve szabadulni akaró ebet.

– Te jó ég! – szörnyülködött a doktor, s nem törődve a kutya acsarkodó védekezésével, óvatosan borzolta meg az állat fejét. – Nyugi! Segíteni akarunk! Hallod? Segíteni akarunk! – duruzsolta, s minden óvatosságot félretéve egészen közel hajolt hozzá, már-már érintette a homloka az ebét.

Dean fürkészve méregette a dokit, tekintete többször is végigsiklott a férfin. Ő nem látott rajta elsőre semmi ellenségeset és olyat sem, ami egy vezérre, vagy akár csak egy alfára jellemző lett volna. Fél karját, vállát, teljesen beborította a tetoválás, ami még a mellkasára és a lapockájára is átterjedt.

Ha alakváltó lenne, egyébként sem lehetne tetoválása – futott át az őrző agyán. Tudta, hogy az ellen, sérülésként védekezne a szervezete és begyógyulna.

Tehát biztos, hogy nem alakváltó! McNulty megnyugodhat, nem rivális falka vagy klán vezére a doki – állapította meg magában az őrző.

Dr. Philip McKenzie döbbenetes bátorságról téve bizonyságot, mindvégig nyugtatgatva simogatta és duruzsolt az állat mocskos szőrébe, amíg Dean a legnagyobb kíméletességgel vágta le a drótokat a sebes, eltört lábakról. A kutya fenyegető morgással, botladozva igyekezett felállni, míg végül leküszködte magát az asztalról s egy nyüszítéssel padlót fogott.

– Ne! Ne, ne, ne! Segíteni akarunk! – próbálta csillapítani Philip, miközben araszolt feléje, az állat pedig csúszkálva vergődött a helyiség sarkáig. Onnan már nem volt hova tovább.

– Szeretném levágni rólad a többit is – a doktor úgy beszélt az állathoz, mintha csak egy emberhez szólt volna. – Engedd, hogy segítsünk! Kérlek! Nem fog senki sem bántani! – a szavait szinte kántálta. – Le szeretném vágni rólad a drótot – mondta tagoltan, minden szót kihangsúlyozva. Aztán úgy állt meg mozdulatlanságba dermedve, mintha az állat engedélyére várna, aki még mindig kitartóan morgott.

Dean és Jodie feszülten figyelték mi fog történni, miközben Tana meglepően magabiztosnak és nyugodtnak tünt, ahogy az asztal mellett állva várt társa további utasítására.

A meggyötört állat morgása lassan halkult, tekintetéből eltűnt a düh. Szemeiből mérhetetlen szomorúság, és fájdalom sütött.

– Gyere ide, közelebb – suttogta a férfi. – Levágom rólad.

McKenzie a térdein csúszva araszolt közelebb a reszkető ebhez, s további „szavait” a jelenlévők már nem hallották. Csak az állathoz „beszélt” bár nem volt biztos benne, hogy a rémült, meggyötört eb veszi-e a gondolatait.

– „Ne mozogj, mert nem akarlak véletlenül sem megsebesíteni.” – Folyamatosan a szemébe nézett, amiben hihetetlenül sok érzelmet és értelmet látott.

– „Haza akarok menni!” – hallotta az állat határozott gondolatát, amitől egy pillanatra megállt a mozdulatban.

– „Haza? Elloptak?”

– „Nem! Elfogtak!”

– „Elfogtak? Vagyis elszöktél valahonnan?”

– „Nem! Elfogtak! Haza akarok menni!”

– „Rendben! Rendben! Előbb leveszem ezt a szarságot rólad, aztán ellátom a sebeidet.” – Miközben „beszélt” az állattal sikerült levágnia a pofájára tekert drótot. Néha ugyan fájdalmasan nyüszített fel a kutya, de az eddigi viselkedéséhez képest meglepően fegyelmezetten tűrte a beavatkozást.

Deanben felébredt a gyanú, hogy talán valami mégsem stimmel a dokival. Az eb túl hamar lett együttműködő a kezei alatt. Minden mozdulatát kivesézően követte még akkor is, amikor már az állat sebeit fertőtlenítette le, aztán varrta össze. Tekintete többször siklott végig a kusza, néha kivehetetlen mintákat ábrázoló tetováláson.

Philip elővett egy chip beolvasót s az állat nyaka, marja körül mozgatta, de az nem jelzett semmit.

– „Nem chippeltetett a gazdád” – sóhajtott egy nagyot a doki. – „Így hogy vigyelek haza?”

– „Nekem, nincs gazdám!”

– „Ne szórakozz velem! Azt mondtad haza akarsz menni!”

– „Beto.”

Dr. McKenzie kérdőn vonta fel a szemöldökét, a névre, tekintetét az állatéba furta.

– „Beto?”

– „Így hívnak.”

– „A gazdád nevét is tudod?”

– „Nincs gazdám!”

Dean észrevétlenül fürkészve figyelte a doktor arcát, amin néha egyértelmű kifejezéseket vélt felfedezni, mintha magában beszélne.

– Egyelőre nem találtam benne a chippet – fújta Philip, befejezve az utolsó öltést. – Talán szándékosan eltávolították belőle. Eltörték a lábát, van pár törött bordája, belső zúzódások – sorolta a diagnózist az orvos, Dean felé fordulva. – Alaposan elbántak vele. Azt sem tartom kizártnak, hogy pont a gazdája tette és azért nincs benne chip sem. – McKenzie lehúzta kezeiről a vérmaszatos kesztyűket és a kukába dobta. – Itt maradhat nyugodtan. Van mit erősödnie – mondta, miközben gyengéden túrt az állat bundájába.

– Én tudok segíteni esetleg valamiben? – köszörülgette a torkát Dean, közben minden apró részletre kiélezett érzékekkel figyelt.

– Talán ha utána tudna nézni, hogy nem-e keresi valaki – rántott a vállán Philip, mire az őrző készségesen bólintott.

– Ha nem lesz meg a gazdája, hazavihetem? – ajánlkozott lelkesen Jodie, közben készített még pár fotót a már valamivel jobb állapotban lévő kutyáról is. Az állat úgy pislogott a gép felé, mint akit láthatóan zavar, hogy fotózzák. Tekintete meglepően kifejező volt, emberi.

– Nagyon köszönünk mindent! – Dean barátian nyújtotta jobbját a doktor felé.

– Ugyan, nincs mit! Örülök, hogy segíthettem! Még be sem mutatkoztam – hadarta zavart szerénységgel a férfi, s megszorította az őrző kezét. – Dr. Philip McKenzie.

– Dean Kasten. Amolyan vadőr lennék – viszonozta a bemutatkozást Dean.

– Meglátogathatom? – kérdezte Jodie, mire a doktor kérdőn vonta fel a szemöldökét, majd mosolya szélesedett.

– Ja, hogy őt?! – Philip válla felett hátrapillantott a fájdalomcsillapítótól és a kimerültségtől álmosan pislogó állatra. – Miért ne?! Persze!

– Köszönöm!

A doktor az autóig kísérte a két állatmentőt.

Jodie teljesen fel volt villanyozódva a történtektől, s hogy micsoda képsorozatot sikerült készítenie a kutya megtalálásáról és megmentéséről. Hazafelé tartva újra és újra átnézte a képeket.

– Szerencséje volt szegény kutyának, hogy megláttam! Mennyit szenvedhetett és mióta? Fajtiszta lehet? – Jodie megállíthatatlanul beszélt, jöttek a kérdései meg sem várva, hogy Dean reagáljon rájuk. Az őrző halvány mosollyal az arcán hallgatta a kamasz lány folyamatos fecsegését.

– Jó fej ez a doki! És micsoda tetkója van! Azta! – Jodie ránagyított a tetoválásra és úgy vizsgálgatta, próbálta kivenni mik vannak a férfi karjára varrva. – Wao! Van itt minden! – kuncogta.

Dean csak futólag pillantott a lány felé, majd tekintete a gép kijelzőjére siklott. Olyan volt egy pillanatra, mintha rúnát látott volna a sok kacskaringós vonalak, motívumok és rajzok között.

– Megnézhetem? – kérdezte Dean, mire Jodie készségesen adta át neki a gépet. – Jó képek – biccentett az őrző. – Kérhetek belőlük?

– Átküldjem mindet? Lehet a gazdáját is könnyebb lesz megtalálni – Jodie hirtelen elhallgatott, beharapta ajkát. – Bár, nem bánnám, ha az nem lenne meg – dünnyögte. – Akkor talán megtarthatnám.

Jaliyah letette Juan elé a kiadós ebéddel megpakolt tálcát az asztalra, aztán leült féltestvérével szemben.

Juan közelebb húzta magához az ételt, és nekikészülődött az elfogyasztásához.

– Köszi – biccentett miután átnézte a feltálalt menüt.

– Hogy van Nica?

Az alakváltó a fejét billegtetve tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát.

– Nem tudom. Fura.

– Fura?

– Kicsit zombi módjára viselkedik.

– Az milyen? – vonta fel a szemöldökét Jali.

– Nem tudom mi történt odakinn vele. Ő sem beszél róla és Talan sem mondott semmit hol találta meg. Anya végül úgy döntött nem egyezik bele, hogy Lawrence-t lekapcsolják a gépekről. Majd ha Nica felkészült rá.

– Akkor visszamentek Wyomingre?

– Ők tudják, mit csinálnak – rántott a vállán Juan. – Én beadtam a jelentkezésemet a rendőrség akciócsoportjához.

– Nocsak!

A fiatal farkas arcán széles mosoly jelent meg.

– Azért lesznek ott ismerősök is.

– Igen?

– Nick Zimmer. Tudod, aki itt vezette a nyomozást az esküvő után. Falgaut haverja. No, meg Fyra…

– Fyra?

– Ahham!

Jali elmosolyodott féltestvére lelkesedésén.

– Értem.

– Ha már ilyen szépen ücsörgünk itt, mesélhetnél, hogy te mit tudsz a kapuról?!

– Miben érint téged? – kérdezett vissza az őrző.

– Jelentkeztem valahová, ahová már nem igazán mennék. Az a valami a kapun túl van – kezdte Juan, majd félretolta a tálcát s az asztalra könyökölt. – Dean említett egy Greko nevű egyént. Ki ez? Ismered? Mikor szóba került, hogy tud-e valaki olyat, aki ismeri a kapun túli világot, Dean ezt a nevet mondta.

Jali sokáig hallgatott, hezitálva pislogott a fiatal farkas indigókék szemeit fürkészve.

– Nem kérdeztük a kapuról, csak menedéket kapott – sóhajtott a lány. – Átlökték.

– Átlökték?

– Még lábadozik a lelke és az elméje. Fogalmam nincs mit tehettek vele, de annak ellenére, hogy gyorsan alkalmazkodik az új környezetéhez és elég jól beilleszkedik, sérült. Elég furán viselkedik.

– Vagyis nem tud információval szolgálni – sóhajtott lemondóan Juan.

– Annyit tudok, hogy csak úgy egyedül nem lehet átmenni rajta. Valami mentális segítő kell, hogy sértetlenül, élve átjuss.

– Szóval ezért van a meghatározott idő, amikor majd át kell mennem – dünnyögte az orra alatt, szinte csak hangosan gondolkodva Juan. – Nem lehet akármikor, csak amikor ott lesz ez a mentális segítő és vár engem.

– Sziasztok! – Dean szinte a semmiből, hirtelen jelent meg az asztal mellett. Nem várt engedélyre, meg sem kérdezte: „Zavarhatok?” Egyszerűen csak lezuhant Jali mellé. Láthatóan rengeteg gondolat tolongott a fejében. Jali előtt pedig pláne nem lehetett az ilyet titkolni, ő szinte belelátott mások gondolatába, átérezte a zavarukat, a lélek háborgását.

– Mi történt? – kérdezett rá Jaliyah.

– Pf! – fújta egy mély sóhajjal Dean, s tíz újjal túrta még kócosabbra sűrű haját, ahogy az asztalra támasztotta könyökét. – Belecseppentünk a sűrűjébe – sóhajtotta az őrző.

– Bővebben?

– Találtunk egy megkínzott kutyát az egyik híd alatt. Ki tudja, mióta szenvedhetett ott a szerencsétlen! Csoda hogy nem lett a vadak eledele! Nem is értem! Tele volt vérző, és félig már elfertőződött sebekkel. Védekezni sem tudott volna. Drótokkal kötözték össze, még a pofáját is! – Dean hitetlenkedve ingatta a fejét, ahogy mesélt róla.

– Tényleg baromi szerencséje volt, hogy nem érezték meg a ragadozók – Jali döbbenten hallgatta őrző társa elbeszélését. – Hol van most?

– A napokban költözött ide egy állatorvos. Dr. Philip McKenzie. Oda vittük be. Ellátta és azt mondta ott is maradhat, úgyis még ápolásra szorul, no meg amíg nem lesz gazdája. Vagy megtaláljuk a régit, vagy lesz neki új.

– Végig többes számban beszéltél – mosolygott sejtelmesen Jali. – Szabad tudni ki volt a másik állatmentő?

– Az ír kocsmáros rokonai vannak itt. Convel kért meg, hogy kalauzoljam el az unokahúgát.

– Ahha! – a lány sokat sejtően pillantott oldalra, a fiatal férfire.

– Nincs semmi, ahha! – morogta Dean, s látszott rajta, hogy nagyon zavarba jött már csak a feltételezésre is.

– Most te jössz, Juan! – szegezte tekintetét Jaliyah féltestvérének. – Mire is jelentkeztél?

– Valami Akadémiára – vágta rá a kérdezett helyett Dean. – És állítólag érte jönnek, ha nem megy.

– Micsoda?

– Akkor nem tudtam, hogy nem mondható vissza – vonogatta a vállát Juan közben kerülte féltestvére kiveséző pillantását. – Meg akartam halni.

– Mi van?

– Elvesztettem valakit és… ennyi. Lawrence ajánlotta. Anyám azt mondta, nem tartja kizártnak, hogy szándékosan, mert meg akart tőlem szabadulni, hiszen nem ő az apám.

– Klassz – fújta Jali. – Milyen vérvonal ez a McElhanely? Valahogy kezdek belőlük kiábrándulni.

– Kösz szépen! – biccentet Dean, mire Jali észbekapott, hogy mit is mondott.

– Ó! Bocsi! A jelenlévők mindig kivételek! – hadarta a lány. – Te kivétel vagy Dean! – Jali rámosolygott a fiatal őrzőre, ahogy felpattant az asztaltól, majd egy hirtelen bűntudattól vezérelve arcon csókolta őt, hiszen olyan volt neki, mintha a testvére lett volna.

Dean szinte elolvadt a gesztustól, érezte, hogy bele is vörösödött. Hosszan nézett a sietve távozó lány után. Mikor visszafordult az asztalhoz, Juan széles vigyorral nézett rá.

– Most mi van? – ráncolta a homlokát a félvér.

– Bele vagy habarodva – jelentette ki „diagnózisát” Juan, amivel még nagyobb zavarba hozta az őrzőt.

– Kedvelem! – vágta rá Dean. – Baj, hogy kedvelem a húgodat?

– Dehogy! – emelte meg ünnepélyesen a hangját Juan. – De veled ellentétben, én drukkolok neked!

– Mi van?

– Miért nem hívod el valahová? – Juan teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy Dean egyre vörösebb képpel próbált úgy viselkedni, mintha nem érezne mélyebb érzéseket Jali iránt, mint szimpla barátság. Igyekezett elterelni magáról a szót.

– Akkor rólad már tuti aktájuk van a kapun túl?

– Annyira tuti csak nem lehet az az akta – ingatta a fejét Juan. – Amúgy nem vagyok berosálva attól sem, hogy értem jönnek vagy mi, ha nem megyek – rántott a vállán. – Hogy találnának meg? Nincs rólam képük! – vigyorgott a fiatal alakváltó.

– Hogy-hogy nincs?

– Saját aláírás kellett, semmi más. Szóval ez a levadásznak, ha nem megyek át dolog, nekem ezen a ponton sántít – húzta félre magabiztos fölényességgel a száját Juan. – Különben meg, hamarosan a városba költözöm, ha megjön a válasz a felvételi kérelmemre.

– Hová jelentkeztél?

– A rendőrséghez – vágta rá Juan.

– Nem adod fel?

– Mondtam, hogy nem! Naná, hogy nem! És te se tedd! – Ahogy Juan felállt az asztaltól, vállon veregette Deant. – Addig csapj le rá öregem, amíg le nem vadásszák az orrod előtt!

Jodie a laptopján nézegette a meggyötört ebről, a mentése és ellátása közben készült felvételeket. Leragadt a sötét, szomorú, kifejező szemeknél. Morgan aggodalmasan pislogott lánya felé, míg Chris büszkén paskolta meg a kamasz lány vállát, amivel kizökkentette őt ábrándos gondolataiból.

– És ha megkapott volna? Lehet veszett volt – morogta az apa.

– Állatorvoshoz vittük – húzta félre a száját a lány, tovább lapozva a képeket. – És én hozzá sem nyúltam. Dean csinált mindent, meg a doki. Én csak megláttam a híd alatt.

– És ez volt a szerencséje! – szúrta közbe Tobias, a húgára kacsintva, majd azonnal előállt rég dédelgetett kérésével. – Szeretném kipróbálni, amit te is csinálsz, Chris bácsi!

– Melyik részét?

– Nagyon tetszenek azok a kovácsolt fegyverek – vágta rá az ifjú Convel, mire az ír mester bólintott, mielőtt testvére bármit is mondhatott volna.

– Fiatal vagy még hozzá! – vetette oda akadékoskodva az apa.

– Ugyan, Morgan. – Chris öccsének szegezte tekintetét miközben megpaskolta a fiatal titán vállát. – Én sem voltam idősebb, amikor apa levitt a műhelybe. Emlékszel?

– Nagyapa is készített fegyvereket? – Tobias meglepődve, kérdő tekintettel fordult apja felé. – Nem láttam otthon ilyeneket. Hol tartotta őket? Miért nem említetted soha? – Morgan lesütötte a szemét, nem akart válaszolni fia kérdéseire.

Chris nagyon is tudta hová lettek apjuk munkái, fegyverei, de nem árulta el öccsét. Hallgatott. Tekintetét visszavezette a laptopra, és a Jodie által készített képeket nézte ő is. Éppen a doki volt a képernyőn, amint varrta össze az állat egyik sebét. Chris közelebb hajolt a géphez.

– Kinagyítanád? – Jodie eleget tett nagybátya kérésének.

– Ugye milyen vagány tetkója van? – jegyezte meg a kamasz. – Nem semmi fazon! Azt látni kellett volna, ahogy beszélt és bánt azzal a kutyával. Megnyugtatta! Mint a lovaknál a Suttogó! Fantasztikus volt!

– Igen? – motyogta az ír, s szemei fürkészve szűkebbre keskenyedtek.

Rúnák! A rúnáit takarja a tetoválással! Egy félvér! Mi több, egy őrző! – jött a kelta farkas sámánból a felismerés, és azzal együtt a kérdés: „De akkor hogyan maradtak meg rajta a tetoválások?”

– Hogy is hívják a dokit?

– Dr. Philip McKenzie.

– McKenzie? Ahham – dünnyögte a férfi. – Úgy látom jó kezekbe került a védenced, Jodie. – Chris lassan egyenesedett fel a laptop elől, de már magán érezte Morgan aggodalmas tekintetét. Csak a gyerekei jelenléte tartotta vissza attól az öccsét, hogy azonnal ne essen neki, mit vett észre a képen.

– A doki azt mondta bármikor meglátogathatom! Elmehetek? – Az apa kényszeredetten bólintott rá lánya kérésére, de mindvégig bátyját figyelte, akin nem tapasztalt semmi aggodalmaskodást. Lassan, de igyekezett alkalmazkodni új életükhöz, amitől eddig félelemben élve próbálta távol tartani a gyermekeit.

Érlelődött benne a változás.

Jodie pedig boldog volt, hogy már kapott annyi szabadságot és bizalmat az apjától, hogy kísérő nélkül engedte el Dr. McKenzie rendelőjébe. Az utolsó pillanatban Tobias mégis csatlakozott hozzá. Kíváncsi volt az állatra és a „csodadoktorra” is.

A kamaszlány csak pár percet szánt rá, hogy bemutassa egymásnak testvérét és Philipet. Aztán amíg ő letelepedett a lábadozó eb mellé és becézgetni, kényeztetve simogatni kezdte, bátyja úgy döntött besegít a dokinak a rendelő kipofozásában. Megragadta a munka másik végét és együtt vitték ki az udvarra a fölösleges bútordarabokat, amik egyébként is útban voltak a festésnél.

Beto zavart pislogással tűrte egy darabig a számára megszégyenítő és zavaró babusgatást. Igyekezett tapintatosan jelezni, hogy nem kér belőle, el-elhúzta a fejét, kicsit távolabb tolta a testét a lánytól.

– „Mond neki, hogy ne piszkáljon!” – kért végül segítségek McKenzie-től, amikor Tobiassal beléptek a helyiségbe.

A doki és a fiú szinte egyszerre kapták fel a fejüket, s ahogy egymás szemébe néztek a tekintetükkel mintha azt kérdezték volna egymástól: „Te is hallottad, amit én?”

Philipet ugyan már nem érte váratlanul, hogy az állat mentálisan kommunikált vele. Őt inkább az lepte meg, hogy a fiatalember is reagált rá.

Ő is hallja! – állapította meg McKenzie, s hirtelen nem tudta mi fog történni, ha válaszol a betegének. Hallani fogja őt is a fiú? Akkor lebukik!

– Még azt a két asztalt is ki kéne vinni – hadarta az orvos, figyelmen kívül hagyva Beto „szavait”, mintha ő nem is hallott volna semmit.

Tobias bólintott a doki utasítására, miközben ő nem siklott el az felett, hogy újra hallotta az állatot.

– „Hallod? Szólj rá, hogy ne simogasson!” – jött a határozottabb kérés.

– Hagyd már békén, Jodie! – vetette oda húgának a válla felett hátrapillantva Tobias.

– Jajj, Toby! Ne legyél már olyan, mint apa! – csattant fel a lány.

– Nem vagyok – morgott a fivér. – De nézd meg, szerencsétlen pihenne, húzza el a fejét is. Lehet nem is szereti, ha ajnározzák.

McKenzie úgy tett, mintha ő nem is hallotta volna az ebet, de amikor Jodie ránézett, tőle várva megerősítést, a fiú véleménye mellé állt.

– Szerintem is hagyd pihenni – bólogatott Philip. – Ha felerősödik majd, biztos játszani is lesz kedve.

– „Nem lesz kedvem játszani” – horkant fel Beto és sértetten engedte a fejét a matracra.

Tobias ajka megrándult, mert majdnem elnevette magát az állat válaszára.

McKenzie lehajtotta a fejét, mint aki a padlón keres valamit, hogy még a tekintetével se árulja el magát, de agyában már cikáztak a gondolatok, s titokban fürkészőn méregette a fiút.

Ki lehet? Ő is hallja a gondolat hangjait! Mentális képességekkel bír, az biztos! Talán eddig nem is tudott róla. A reakciójából ítélve, lehet most tapasztalt először ilyet – morfondírozott a doki.

Jodie kicsit sértetten ugyan, de engedelmeskedett, visszahúzta kezeit, s csak guggolásba kuporodva, átölelve térdeit nézte az állatot, beszélt hozzá, dicsérte, hogy milyen szép és erős, hogy szívós és kitartó.

ÖRÖKÖLT GÉNEK - 10

Juan nem érte utol a húgát. Az aggódó testvér azt hitte, hogy Veronica a szobájába rohant vissza, de tévedett. Verte egy darabig az ajtót a lány nevét szólogatva, aztán tovább kereste az udvaron, majd bevetette magát az erdőbe, miután volt, aki látta arra rohanni a zaklatott fiatal alakváltót.

Olyan volt, mint tűt keresni a szénakazalban. Bár egy darabig még látott reményt a nyomát követni, de aztán keresztezte az útját egy patak és elvesztette. Fogalma nem volt meddig kereste Veronicát, de egyre jobban aggódott érte. Dühös volt a lányra, a kialakult helyzetre, s főleg azért, hogy több órás keresgélés és barangolás után nélküle tért vissza a Menedékházba. Csak remélte, hogy testvérével esetleg elkerülték egymást és Veronica már a szobája magányába vonult vissza. Ismerte annyira, hogy hajlamos volt hisztizni, duzzogni, mert azt nehezen viselte, ha valami nem úgy történt, ahogyan azt ő elképzelte.

Jali a recepciós pultnál tett-vett, amikor a fiatal alakváltó visszatért a keresésből.

– Láttad Nicát? – kérdezte Juan, abban a reményben, hogy féltestvére válasza „Igen” lesz. Sajnos nem így történt.

– Nem – rázta a fejét Jali. – Ma még nem.

– És Fyrát?

Jaliyah arcán halvány mosoly jelent meg.

– Fyra még reggel elment Falgauttal.

– Hová? Mikor jönnek vissza? – Juant meglepte az információ.

– Talan magával vitte a városba.

– Talan? Minek? – ráncolta a homlokát a fiatal farkas.

– Fyra kilép a nagybetűs életbe. Fejvadászként próbál majd érvényesülni – újságolta Jali. – Talannak ebben a körökben kiterjedt ismeretsége van.

Juan láthatóan elgondolkodott, agya már azon kattogott, hogyan, milyen indokkal mehetne a lány után, hogy a közelében maradhasson.

– Felnézek Nicához, talán már kiduzzogta magát és a szobájában gubbad – sóhajtott Juan, s egy fáradt mosollyal intett búcsút Jalinak, aztán megindult az emeletre. Húga szobájának ajtaját ezúttal is hiába verte az öklével, így tovább ment az anyjukhoz, hátha időközben odament.

Bridget reménykedve fordult a nyíló ajtó felé. Arcáról sütött az aggodalom.

– Nem találtad meg?

Juan válaszként megrázta a fejét.

– Azt hittem már visszajött.

– Nem!

– Átnézek – Juan sután lendítette a kezét, s zavartan gondolkodott mielőtt kimondta a megszólítást – apához. Ő jobban ismeri az erdőt, a környéket. Talán tud adni tippet, hogy hol bujkálhat.

Bridget helyeslőn bólogatott fia szavaira, mire Juan indult is.

McGinty nem volt egyedül. A fiatal őrző, és az egykori testőr láthatóan nagy érdeklődéssel nézegettek egy térképet.

– Valami kapuról beszélt, amin néha átlöknek elítélteket – mondta Dean, miközben Max a koordinátákat kereste a térképen.

– Ez az a barlang ahol Amarion és Kaila is megbújt egy darabig – ráncolta a homlokát az alakváltó.

Juan kopogott az ajtókereten, miközben belépett a szobába.

– Zavarhatok?

– Persze, gyere csak! – intett felé Ginty de még mindig a térképet nézte.

– Grekonak hívják. Kicsit fura – rántott a vállán Dean –, de bizonyára én is az lennék egy teljesen más világban.

– Végre kizártunk egy fenyegetettséget, és azonnal itt egy másik – morogta a vadőr. – Nagyon nem örülök ennek a kapunak.

– Tudok segíteni? – kérdezte a torkát köszörülgetve Juan – Miről van szó?

– Valami kapu működik fentebb az egyik barlangrendszerben – sóhajtott aggodalmasan a több évszázados alakváltó.

– Kapu? Milyen kapu? – Juan a homlokát ráncolta, arcára kiült a balsejtelem. Ginty kutatóan szegezte fiának a tekintetét, hiszen a Wyomingben működő kapuról ő is tudott, s ahogy Juant figyelte, az ifjú McElhanely tekintetéből, és kérdésének hangsúlyából arra következtetett, hogy ő is ismeri.

– Te honnan tudsz a Kapuról? – szegezte neki határozottan a kérdést, mire Dean is felvont szemöldökkel fordult a fiatal alakváltó felé.

Juan zavartan kapkodta a tekintetét.

– Jelentkeztem az Akadémiára – köszörülgette a torkát.

– Mit csináltál? – Ginty szemei elkerekedtek, hangja megremegett a döbbenettől és az aggodalomtól. – Miért? – szakadt fel belőle. – Tudod, te mit tettél? – emelte fel indulatosan a hangját. Dean ezt az oldalát már megtapasztalta McGintynek, amikor tanította őt.

– Nagyjából – motyogta Juan.

– Nagyjából? Te öngyilkos akarsz lenni?

– Nem! – fakadt ki Juan egy fájdalmas fintorral. – Akkor jó ötletnek tünt.

– Akkor? Mikor?

– Amikor Kathy meghalt!

Dean torka elszorult, együttérzően sütötte le a szemét. Átérezte a fiatal alakváltó fájdalmát.

Kínos, feszült csend ült a szobára. Szinte lehetett hallani Ginty indulatos, hangos lélegzetvételét.

– Mikor kell átkelned? – kérdezte a mozgásában korlátozott apa.

– Még van pár – Juan nagyon nyelt – napom, vagy hetem.

– Basszameg! – szaladt ki Ginty száján.

– Nem megyek – mentegetőzött az utód. – Már nem akarok menni!

– Nyilván tudod, hogy azt már nem teheted meg – morogta Max. – Üldözött leszel, átjönnek érted, vadászni fognak rád – sorolta az egykori testőr.

– Tudom. Majd kitalálok valamit – motyogta Juan, s rántott a vállán.

– Ez nem így működik, fiam – ingatta a fejét Ginty. – De majd együtt megoldjuk – mondta határozott eltökéltséggel az apa.

– Ez azt jelenti, ti ismeritek ezt a kaput? – köszörülgette a torkát Dean, tekintete kérdőn járt a két alakváltó között.

Ginty biccentett:

– Wyomingben működik egy átjáró, amit mi Kapunak nevezünk. Ha ez is oda visz, ahová az, akkor igen.

– Kell tartanunk valamilyen támadástól?

Max tanácstalanul vont a vállán.

– A Wyoming-i nem jelentett veszélyt. Nagyon ritkán jött vagy ment át rajta valaki, és csak előzetes egyeztetés után. Tömegesen nem is lehetett használni.

– Wasil is azt mondta, valami mentális segítő kell az átkeléshez, különben halálos is lehet – osztotta meg a tudását Dean a jelenlevőkkel, amire Max rábólintott, majd kutatóan nézett a két fiatal farkasra.

– Én sajnos nem tudok menni, de nem ártana körülnézni ott.

Juan és Dean szinte egyszerre bólintottak a tapasztalt alakváltó felvetésére.

– Együtt menjetek és még csak meg se próbáljatok átlépni rajta! – utasította őket Max.

– Veronica elég feldúlt állapotban elrohant. Anya aggódik – hadarta Juan. – Már tettem pár kört, de nem találtam. Van valami ötletetek esetleg, hol bujkálhat? Ti jobban ismeritek a helyet, a környéket.

Dean megindult az ajtó felé, elhaladva Juan előtt mellkason legyintette az alakváltót.

– Gyere! Kimegyek veled. Több szem többet lát – ajánlotta fel a fiatal őrző.

Juan pillanatnyi hezitálás után, apja biztató bólintására elfogadta Dean segítségét és követte őt. A két farkas együtt indult neki az éjszakának, hogy megkeressék az elveszett testvért.

Órákat barangoltak az erdőben. Végigjárták a turistautakat, a vadak csapásait, a kisebb pihenőket, s a barlangokat, amiket Dean ismert.

– Mi ez az Akadémia? – érdeklődött Dean, megtörve a köztük lévő csendet.

Juan rántott a vállán, mintha az egész jelentéktelen lett volna, pedig nagyon nem volt az. Megtapasztalta apja reakciójából is.

– Egy kemény katonai kiképzőhely – morogta az orra alatt a fiatal indigó farkas.

– És mi az, ha nem mégy, akkor vadásznak rád?

– A jelentkezést nem lehet visszamondani – magyarázta röviden Juan, mire Dean csodálkozva vonta fel a szemöldökét.

– Kemény – biccentett az őrző. – Ezt tudtad akkor is, amikor jelentkeztél?

Juan bólintott.

– Azt mondtad, hogy miért jelentkeztél – puhatolózott tovább Dean – és mi az, amiért már nem akarsz menni?

– Zafhyra McNulty – mondta ki az energikus alfanőstény nevét, arcán halvány, elmerengő mosollyal Juan.

Deant mellkason ütötte a vallomás, pár másodpercig elakadt a lélegzete is.

– Tetszik neked, Fyra? – kérdezte bizonytalanul, bár Juan szeméből, sütött a válasz. – Ő Cody barátnője! – mondta ki Dean a nyílt titkot.

– Tudom – rántott a vállán Juan. – De nekik nincs jövőjük. Cody medve. Fyrának egy farkas kell – mondta határozottan az alakváltó. – Egy alfa!

– Én nem így láttam Fyrán – akadékoskodott Dean.

– Be fogom bizonyítani neki, hogy én vagyok a megfelelő társ a számára – Juan büszkén húzta ki magát, ahogy ezeket mondta, Dean viszont hitetlenül ingatta a fejét.

– Ne haragudj öregem, de nem fogok a barátom ellenében neked drukkolni.

– Nem is kértem! Győzzön a jobb! – mondta Juan diadalittasan, lendületesen indult volna neki az emelkedőnek, de Dean hirtelen mozdulattal rántotta a földre, aztán állát nyaka alá engedve dermedten nézett előre, szokásos figyelő testtartásában, amikor minden érzékszerve élesre állítódik.

Hatalmas farkas alakja, lopakodón, szinte hangtalanul haladt el nem sokkal előttük.

Dean már látta ezt a félelmetes árnyat évekkel ezelőtt. Akkor a szobája ablakából.

Juan szíve hallhatóan hangosan vert, amit igyekezett elnyomni, nehogy elárulja őket a ragadozónak, aki meg-megállt s szimatolva emelte meg az orrát. Nem nézett feléjük, de Dean valamiért mégis biztos volt benne, hogy megérezte a jelenlétüket. Csak azt nem értette, hogy miért hagyta mégis figyelmen kívül őket.

Talán nem érez minket ellenfélnek – futott át az agyán, amit meg is tudott érteni. Neki csupán egyetlen egyszer sikerült félig átalakulnia, és Juan sem közelítette meg - még farkas alakban sem -, a hatalmas Giant Wolf méreteit.

Mindketten lélegzetvisszafojtva a földhöz lapulva várták, hogy a fenyegetés tovahaladjon, aztán a lehető leggyorsabban és hangtalanul hagyták el a helyet. Igyekeztek minél távolabb.

Így elkerülte a figyelmüket az egyik fa lombjai között meghúzódó, nőstény alakváltó is. Veronica remegve lapult a fa törzséhez, onnan figyelte a két ellentétes irányba távolodó bátyját az őrzővel, és a Giant Wolfot. Dacos, dühös érzelmek dúltak benne. Remegett, de nem a félelemtől. Ha most nem jelent volna meg a testvére és Dean, talán gondolkodás nélkül ingerelte volna fel a vadat, hogy szétmarcangolja őt. Csak azért nem tette, mert tudta, hogy azzal most a két hímet sodorta volna veszélybe, hiszen biztos volt benne, hogy a védelmére keltek volna és nem a Giant Wolf húzta volna a rövidebbet az összecsapásban.

Bridget őszintén aggódott lányáért, miközben mérhetetlenül dühös volt saját magára, amiért kifakadt belőle az igazság. Átkozta felelőtlenségét, s a rossz időzítést, amikor kimondta, hogyan fogant a lány. Az apát gyűlölte, nem a gyermekét! Veronicát nagyon is imádta! Végső kétségbeesésében úgy döntött, vállalja Judah haragját is, de elmondja neki mi történt, és segítséget kér tőle.

– Juan és Dean is egész éjszaka keresték! – zokogta az anya. – Judah segíts! Nem élem túl, ha elveszítem a lányomat!

A vezér is aggódott a fiatal alfanőstényért, mégis volt benne egy megmagyarázhatatlan érzés, amolyan hála a történtekért, hiszen így megint volt indoka, hogy ne siessen vissza Wyomingbe. Volt oka Clear Creek-en maradni.

– Nyugodj meg Bridget!

– Hogy nyugodhatnék meg? Most azt hiszi, gyűlölöm; pedig nem így van! Csak ne csináljon semmi hülyeséget!

– Csak nem tesz magában kárt – Judah arca komorrá vált az aggodalomtól.

– Nem tudom, Judah – ingatta a fejét Bridget. – Te mit éreznél, ha megtudnád, hogy úgy lettél, hogy az anyádat megerőszakolták?

A vezér légzése kihagyott. Nagyon is átérezte a fiatal lány fájdalmát. Lesütötte a szemét, állkapcsán megfeszültek az izmok, ahogy makacsul összeszorított fogakkal hallgatott.

– Ha más nem is, de Falgaut biztos megtalálja! – mondta rövid gondolkodás után a vezér.

Talan előbb a Corbet villába vitte Fyrát, Dorothy és Adele gondjaira bízva a fiatal alakváltót.

– Hová ilyen sietős? – Dorothy a bejáratig kísérte a férfit, megértő jóságos mosollyal nézett fel rá. – Mindig rohansz.

– Igen – Talan homlokon csókolta a nőt, s egy gyors szoros ölelésre magához vonta –, és ez már nem is fog változni.

– Mikorra várjunk?

– Nem tudom.

– De vigyázz magadra! – Dorothy hangjában sütött az aggodalom. Élő emlék volt benne, ahogy az intézetben harcot vívott Talan azzal a valamivel.

– Ne aggódj! Csak egy ismerősömet látogatom meg – mondta, arcán szomorú mosollyal az egykori vadász.

Talan először az autós pihenőbe ment. Sokáig csak ült a parkolóban, a kocsiban, és onnan nézte az épületet, kavargó gondolatokkal és emlékekkel a fejében.

Reinkarnálódott angyal örömlányként… – morfondírozott, mire megért benne az elhatározás, hogy talán többet megtud a fiatal nőről, ha előbb itt kérdezősködik utána.

Ahogy átvágott a pihenő parkolóján az épület felé tartva, már szembetűnő volt, hogy mennyire megváltozott a hely. Zömében iskolabuszok parkoltak, a kis motelszobák vidám színekkel voltak átfestve, virágok, parkosított terület vette körbe őket. Amikor belépett a helyiségbe, sehol egy félelmetes fazon, fiatalok asztali fociztak az egyik sarokban, a másikban a kényelmes sarokülőn kisebb társaság beszélgetett.

Talan folyamatosan vizslatta az alaposan megváltozott belső elrendezést is, ahogy a pulthoz menetelt. A recepción egy magas férfi fogadta, és barátságosan mosolygott rá mindaddig, amíg puhatolózva elő nem állt a kérdéseivel.

– Keresek valakit – köszörülgette a torkát a félvér.

– Igen? Hogy hívják?

– Lorelei.

– Lorelei?

– Lorelei Canagan.

A férfi szemöldöke ráncba szaladt.

– Vendégekről nem adunk ki információt. Tud valami igazolványt mutatni?

Talan elengedte a kérdést a füle mellett.

– Itt dolgozott.

– Ilyen nevű hölgy, itt most nem dolgozik – ingatta a fejét a recepciós.

– Tudom – bólintott Talan. – Régebben dolgozott itt…

– Ez a hely már nem működik bordélyként, uram – mondta a férfi határozottan, komoly arccal. – Ez már egy diákszálló. Az előző tulaj eltűnt és a helyet elárverezték.

Talan rezzenéstelen arccal hallgatta az információt, aminek egy részét ő maga is tudta. Sőt! Többet is. Hiszen ő volt, aki az egykori tulajdonost eltüntette, pontosabban megölte és félig még el is fogyasztotta. Akaratlanul eszébe jutott: ugyan mennyi maradhatott még meg belőle?

– Itt kedves uram, már nem kap lányt pénzért – zökkentették ki elkalandozó gondolataiból a recepciós határozott szavai.

– Ez dicséretes – mosolygott a félvér. – Nem is ezért jöttem – rázta a fejét. – Csak lenne pár kérdésem a hölggyel kapcsolatban, ha esetleg még dolgozik itt olyan, aki ismerte.

– Maga rendőr? Akkor kérem, mutasson igazolványt! – akadékoskodott a férfi.

– Nem, nem vagyok rendőr – sóhajtott Talan, agya zakatolt, hogyan játszhatná ki a recepciós következetes szigorát. – A hölgy akkor segített nekem. Elérhetőséget keresek, hogy meg tudjam neki köszönni – hadarta, ami részben igaz is volt.

A férfi másodpercekig kutatóan nézte őt, láthatóan elgondolkodott a szavain.

– Rendben – bólintott aztán. – John a konyhán dolgozik már évek óta. Talán ő tud segíteni önnek. Üljön le, kihívom – mondta valamivel készségesebben a recepciós, fejével a kényelmes bőrfotelek felé bökött.

Talan megköszönve az együttműködést biccentett s ráérős sétálgatással indult az ülőalkalmatosságok felé. Épp hogy beleengedte magát az egyik fotelbe, egy vékony, barna, rendezetlen hajú fiatalember jelent meg a hátra vezető szűk folyosón, egyenesen feléje tartott. Amikor elé ért, bizalmatlanul nézett végig a félvéren.

– John vagyok. A főnök azt mondta Lorelei után érdeklődik – kezdte, miközben pislogva fürkészte az őrző arcát. – Emlékszem magára – mondta váratlanul, tekintetét dühösen szegezte Talannak.

– Igen? – Az egykori vadász zavart félmosolyra húzta a száját. – Én viszont nem emlékszem magára.

– Akkor is a konyhán dolgoztam, Loree-val. Megjegyeztem magamnak, azért emlékszem magára – a fiatalember hangjában érződött a visszafogott indulat. – Maga kért kifejezetten egy olyan lányt, aki ember!

Talan arcáról lassan még a halvány mosoly is eltűnt, vonásai megkeményedtek.

– Nem bántottam – jelentette ki határozottan az egykori vadász.

– Miért keresi? Hiszen magával ment el!

– Igen, velem – ismerte be Talan. – Aztán nekiadtam a pénzemet, hogy új életet tudjon kezdeni. Megkértem, hogy adjon át egy csomagot valakinek. Csak tudni akarom, hogy jól van.

Talan futólag pillantott a fiatalember dühösen ökölbe szorított kezeire, John szemeiben izzott a gyűlölet.

– Maga csinált belőle örömlányt! Maga miatt kezdte el használni az a rohadék! – sziszegte a szavait a szakács visszafogott indulattal, amit Talan megdöbbenve hallgatott.

– Tessék?

– Maga kért embert! Hát, csak ő volt! Az a mocsok azt mondta neki, amikor bejött érte a konyhára, hogy vagy bevállalja, vagy mehet az utcára!

Talant mellkason vágták a hallottak.

Soha nem is volt kurva! Nem örömlányként dolgozott itt! Miattam… én indítottam el azon az úton! – beleszédült a tudatba, elnehezült légzéssel csak bámult a fiatalember arcába.

– Hol van most? Tudod, hol van most? – Talan ezek után még eltökéltebb szándékkal akart találkozni Lorelei-el.

– Annyit tudok, hogy él. Nagyritkán szoktunk chaten beszélni – rántott a vállán John, szemében mély, csalódott szomorúsággal –, de nem találkoztunk azóta sem.

Szerette őt! – jött a felismerés Talanban. Megsajnálta a fiatalembert.

– Sokszor kényszerítette az a szarzsák, hogy vállaljon be másokat is? – próbált puhatolózva többet megtudni a félvér.

John megrázta a fejét.

– Mire jött volna a megbeszélt időre a következő kuncsaft, maga elvitte.

Talan megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy azért sikerült jót is tennie a lánnyal.

– Köszönöm az infót – fújta a félvér, s kezet nyújtott a fiatalembernek, aki hosszas tétovázás után fogadta csak el a jobbját.

– Ha találkozik vele, akkor megmondaná neki, hogy üdvözlöm?!

Talan rábólintott John kérésére, aztán egy suta intéssel elköszönt és indult a címre, amit az ír kézműves adott neki. Egész úton zakatoltak a hallottak a fejében.

Nem volt soha kurva! Én tettem majdnem azzá! Nem az a fajta volt, aki a testével fizet! Nem azért volt velem! Nem hálából és nem viszonzás képpen! – Talan szíve egyre hevesebben verte a mellkasát.

A megadott címmel szemben parkolt le. Egész belsője megmagyarázhatatlanul remegett. Fogalma nem volt meddig ücsörgött a kocsiban, mire összekaparta magát és átvágott az úton, hogy minden bátorságát összeszedve bekopogjon a lakás ajtaján.

Egy ötven körüli, ősz hajú, nő nyitott ajtót. Hosszú haja laza kontyba volt szedve, elegáns, de kényelmes ruhát viselt. Szövetnadrág, laza ing, hosszú, kötött mellény.

– Igen, tessék?!

– Lorelei Canagant keresem – hadarta Talan, miközben, mint egy kamasz még a térdei is remegtek.

– Nincs itthon – ingatta a fejét a nő –, és nem is tudom, mikor jön meg. Vásárolni ment.

– Értem – motyogta a félvér.

– Mit mondjak, ki kereste?

Talan agyán rengeteg gondolat futott át, fogalma nem volt, hogy a fiatal nő emlékszik-e még egyáltalán a nevére, vagy örülne-e a találkozásnak. Előtte volt, hogy megrémült, amikor meglátta az eltorzult állatias arcát.

Az is lehet, hogy ez egy jel, hogy ne is kavarjam fel az életét, hogy el sem kellett volna jönnöm! Lám, a sors úgy intézte, hogy ne találkozzunk. – Egy lemondó sóhajjal sütötte le a szemét, aztán újra a nőre nézett.

– Nem érdekes – rázta meg a fejét Talan, halvány, szomorú mosollyal. – Majd később visszanézek – motyogta, aztán hátrálni kezdett és suta mozdulattal intett: – Viszlát!

– Viszlát!

Nem ment azonnal a kocsijához, benne volt a taktikus óvatosság. Visszasétált az ellenkező oldalra, miközben rágyújtott. Érezte, tudta, hogy úgyis figyeli majd a nő az ablakból, amíg látja őt. Aztán amikor kikerült a látószögből, még elszívta a cigarettáját, nézte a járókelőket, hátha időközben megérkezik Lorelei s megpillantja. Végül visszament a kocsijához, beült és úgy várakozott tovább. Az eső is elkezdett esni, ami megnehezítette a dolgát, hogy kiszúrhassa a nőt, mielőtt belép a lakásába.

Először átsiklott rajta, majd újra visszakapta a tekintetét. A szíve hevesebben kalapált. Ő volt! Rövidebb volt a haja, s mintha hízott volna kicsit. Egy férfi tartotta neki az esernyőt, miközben mindkettejüknél nagy csomagok voltak. Mosolyogva beszélgettek, nevetgéltek, s amikor Lorelei oldalra fordult, egyértelműen kivehető volt igencsak gömbölyödő pocakja.

Terhes!

Talan beleszédült a felismerésbe.

Van társa! Van, akit szeret! Boldog! Társa van és gyermekük lesz! – tódultak az egyértelmű tények a fejébe. Nem értette mégis miért érez csalódott keserűséget, hiszen ezt akarta! Ezt akarta tudni, hogy a nő boldog és jól van, most mégis marta valami belülről.

Végignézte, ahogy a két ember vidám beszélgetéssel belépett az ajtón, és a ház elnyelte Loreleit a szemei elől.

Képtelen volt kiszállni a kocsiból, s megtenni azt, amiért tulajdonképpen jött, amit már hónapok óta tervezett és akart. Itt volt tőle karnyújtásnyira és leblokkolt.

Boldog! Társa van, és gyermekük lesz! – mintha egy világ omlott volna össze benne. Elnehezült légzéssel zihált, miközben harcot vívott benne az értelem és az érzelem.

Hirtelen elhatározással beindította a kocsit.

Olyan döntést hozott, amit eddig még soha sem az életében. Mást nézett és nem saját magát. Nem önfejűen és makacsul önnön érdek vezette. Majd megszakadt a lelke, de képes volt lemondani a saját elhatározásáról, más boldogságáért, nyugalmáért.

Nem! Nem dúlom fel az életét! Egyszer már majdnem tönkretettem! – maga sem tudta miért, de megindultak a könnyek a szeméből, amit hol a kézfejébe, hol a karjába törölt. Olyan érzés árasztotta el, amit még soha nem tapasztalt.

Nem visszafordulni! – hajtogatta magában egy darabig.

Hagyd boldognak lenni! Engedd el! – kántálta a fejében.

És megcsinálta!

Néma önfeláldozása győzött a makacs „Itt és most!” mindenkin átgázoló része felett.

Gondolataiból a telefon hangja zökkentette ki. A kijelzőn ismeretlen telefonszám volt, töprengve emelte meg a szemöldökét, majd fogadta a hívást.

Bridget hangja kétségbeesetten szakadt fel a készülékből.

– Bridget vagyok! Talan segítened kell!

– Mi a baj?

– Veronica eltűnt! – zokogta a nő. – Judah azt mondta, ha valaki, akkor te biztos, hogy megtalálod!

– Hol tűnt el?

– Itt, Clear Creek-en!

– Mi történt?

– Félek, hogy kárt tesz magában! Talan könyörgöm, segíts!

– Rendben! – fújta a félvér, közben már befordult a Corbet ház bejárata elé.

Dorothy már meg sem lepődött, ahogy a férfi szinte átviharzott a nappalin, Adelet keresve. Az egykori fejvadász azonnal intézte neki a kisgépet pilótával együtt.

– Majd jövök! – mondta kurtán Talan, ahogy beszállt a gépbe. – Vagy hívlak – biccentett egy magára erőltetett félmosollyal.

Nagyon nem volt rendben az ő lelke sem.

Cody magára maradt a műhelyben, amíg Nathan bement a városba az összeírt alkatrészekért. Csendes magányában egy kocsi felfüggesztésével kínlódott a szerelőaknában, amikor lassú, kimért lépteket hallott, majd egy agyonhasznált katonai gyakorlóbakancsot pillantott meg. Kidugta a fejét a szerelőaknából, s egy darabig csak figyelte a némán sétálgató idegent, aki olykor érdeklődve vett fel és forgatott meg egy-egy alkatrészt a kezében.

– Szép napot! – köszönt rá hangosan Cody, mire az alak a legnagyobb nyugalommal fordult felé és viszonozta a köszönést.

– Szép napot! – biccentett. Arca bal profilján karomszerű csúnya hegek szaladtak végig. A csíkok épp csak megszakadtak a szeménél.

Kuchur! – A sebhely által azonnal felismerte az idegent, akiről Nathan mesélt.

– Nathan? – kérdezte rekedt mély hangján a férfi.

– A városba ment áruért – vágta rá Cody, olajos kezét törölgetve. – Tudok segíteni valamiben?

– A generátoromhoz kellett volna pár alkatrész – morogta szinte csak az orra alatt Kuchur, s egy gyűrött cetlit nyújtott Cody felé. Az alakváltó elvette tőle a listát, s tekintetével gyorsan átfutotta.

– Összeszedem. Azt hiszem, van minden – bólintott.

A robosztus testalkatú férfi csak éppen hogy biccentett a fejével köszönetképpen, meg alig hallhatóan morgott valamit az orra alatt.

Nem kezdeményezett beszélgetést a fiatal medvével, míg Cody összepakolta egy nagyobb méretű dobozba a felsorolt alkatrészeket, tömítéseket. Az alakváltó viszont nem bírta megállni, hogy ne tegyen megjegyzést a Vendégházban látott festményekre.

– Gyönyörűen fest, uram!

A férfi szemöldöke egy pillanatra megemelkedett, majd szigorúan ráncolva a homlokát hajtotta le a fejét.

– Köszönöm – motyogta.

– Nathan mondta, hogy maga festette őket – próbálta beszélgetésre bírni Cody a férfit, aki csak néma pillantással nézte át a doboz tartalmát, leellenőrizve, hogy nem-e maradt ki valami a listáról. Aztán a zsebébe kotorászott, pénzt vett elő, s kezdte kiszámolni a holmi árát. Gyakran vásárolhatott Nathannál, mert szinte pontosan adta oda az összeget, mielőtt Cody kimondta volna azt.

– Kösz’ – dünnyögte Kuchur, s egy kézmozdulattal jelezte, hogy a visszajáró maradhat. Aztán könnyedén a karjába vette az igencsak súlyos csomagot és egy alig hallható „Viszlát”-ot morgott el az orra alatt, ahogy megindult kifelé.

Az ifjú medve alakváltó agyán átsuhant, hogy tulajdonképpen milyen nehéz is a férfi csomagja, az alkatrészek, amiket összevásárolt, s utána lépett, hogy legalább a kocsijába bepakolni segít neki. Aztán megtorpant egy pillanatra, ahogy látta, Kuchur gyalogosan érkezett. A hallgatag férfi határozottan menetelt kezében a súlyos csomaggal az erdő felé.

– Hé! Uram! Bepakoljuk a kocsiba és elviszem! – kiabálta utána Cody, de a férfi hátra sem nézett. – Legalább addig, amíg van út, amíg az autóval el tudok menni. – Az alakváltó hangja fokozatosan halkult el, miközben a távolodót figyelte.

„Amolyan magának való remete. Jóval fentebb lakik egy kunyhóban. Néha le-lejár, ha kell neki valami. A képeivel fizet. Nem igazán beszél senkivel.” – jutottak eszébe Nathan szavai.

Most nem képpel fizetett. Pénzzel! Volt nála pénz! – villant át Cody agyán.

Valamivel fentebb… hát akkor cipekedhet – morfondírozott a medve, bár ahogy elnézte a férfit, nem igazán esett nehezére vinni az alkatrészekkel teli dobozt.

– Viszlát – sóhajtotta Cody, kissé csalódottan. Igaz mondta Nathan, hogy a figura elég szótlan, és magának való, de nem gondolta, hogy ennyire.

Dean a frissen elkészült kávét öntötte éppen a nagyobb méretű bögrébe, amikor megszólalt a telefonja. McNulty volt az.

– Jó reggelt, Ed! – köszöntötte a klán vezért az őrző, közben a vállához szorítva a készüléket tovább pakolta a reggelit a tálcára. Sült tojás, sonka, hagyma. Egy pillanatra átsuhant a fiatal félvér agyán az emlék arról, amikor keresztapja ápolta őt. Bizonyára ugyanilyen gondossággal készíthette neki is akkor a kaját.

– Jó reggel, Dean! Szeretnék kérni tőled valamit.

– Igen?

– Az erdő melletti farmot, ami már évek óta eladó volt, most megvette valaki – kezdte Ed.

– Na, végre! – vágta rá Dean lelkesen. – Akkor már nem kell figyelni, hogy ne hordják szét.

– Ja, ja – morogta az orra alatt a klán vezér. – Valami doki. Dr. Philip McKenzie.

– Milyen Doki?

– Hát azt nem tudom – ismerte be egy mély sóhajjal Ed. – Nem faggatóztam. Nekem a neve pont elég sokkoló volt! McKenzie!

– Mi van a nevével?

– Ismertem ilyen klánt valamikor! Ez meg a párjával jött!

– Úgy gondolod, felmérni jöttek a területet?

– Nem igazán osztozkodnék más klánokkal. A kisebb falkákkal is vannak olykor gondok. Csak nézd a Dinger-eket!

– Értem – fújta Dean.

– Nem akarok a torkának esni azonnal. Csak arra szeretnélek kérni, rajtuk tartanád a szemed egy darabig? Csak kipuhatolózni mifélék. Kicsit ellentmondásos volt a fazon viselkedése a nevével.

– Rendben, Ed! Úgyis lesz arra dolgom, szétnézni valóm – billegtette a fejét Dean, közben még végzett egy utolsó igazítást a tálcán sorakozó menün.

– Kösz, Dean!

– Ugyan, nincs mit!

– Viszlát!

– Viszlát!

– Gintyt üdvözlöm!

– Átadom! – Dean halvány mosollyal biccentett, majd bontotta a vonalat és megindult az emeltre, keresztapjához.

Juan már fenn volt, és az éjjeli keresést beszélték ki az apjával. Az ifjú McElhanely elmesélte mit láttak Deannel, ami elég aggodalmas arckifejezést váltott ki McGinty-ből.

– Szóval megint itt van – dünnyögte.

– Megint? Ki van itt megint? – kérdezte érdeklődve a szobába lépő Dean.

– A Giant Wolf! – sóhajtotta Max, s úgy gondolta itt az ideje, hogy más is tudjon a jelenlétéről, a létezéséről. – Amikor megszülettél, azon az éjjelen láttam először – ismerte be Ginty, s megeredt a nyelve. – Aztán amikor az a támadás történt, Kathyvel. Arra gondoltam talán megint itt lehet. Ezt az egy magyarázatot találtam csak arra, hogy te sértetlen maradtál, hiszen amikor megszülettél sem bántott téged! Anyádat megkezdte, mire visszaértem ide. Te ott sírtál és kapálóztál mellettük, de nem nyúlt hozzád!

Dean döbbenten hallgatta keresztapja elbeszélését. Szavai csak megerősítették benne azt az érzést, hogy igenis tudta az Giant Wolf az éjjel is, hogy ott lapulnak Juannal, mégis figyelmen kívül hagyta őket.

Miattam tette volna? Miért?

– Fogalmam nincs, mit keres erre – ingatta a fejét Max, elgondolkodva meredt maga elé. – Eddig konkrétan csak kétszer láttam. – A farkas alakváltó láthatóan az emlékei között kutatott. – Amikor megszülettél, aztán amikor apád levetette magát a vízesésnél! Őt sem bántotta! Akkor azt hittem, hogy eledelnek vonszolta magával, de végül is kiderült, hogy nem!

– Én is láttam egyszer – vallotta be csendesen Dean. – Mikor ide költöztem hozzád – mondta szinte csak motyogva. – Innen láttam az ablakból. Itt bóklászott a ház körül.

Ginty a döbbenettől elkerekedett szemekkel nézett fel Deanre.

– Lehet alakváltó – rántott a vállán Juan. – Talán itt járkál köztünk, csak senki nem tudja ki ő. Nem lehet? – tekintete Ginty és Dean között cikázott, várta, hogy mit reagálnak a feltevésére.

– Ha így van, elég robosztus testalkatú egyénnek kellene lennie. Állat formában hatalmas! – gondolkodott hangosan fia szavain az egykori testőr. – Elég rég itt élek, én nem ismerek ilyet itt. Senkit – csóválta a fejét Maximus. – Még csak átutazóban sem… – Elhallgatott, mert hirtelen eszébe jutott, amikor betért a Menedékházba az az ősemberforma, akire Dunkin azt mondta, hogy körözték is egy darabig, vérdíj volt a fején.

Hatalmas volt és kiszúrta magának Averyt! Judah majdnem nekiment, s az annak ellenére, hogy játszva keresztbe lenyelhette volna a bátor, társa védelmére kelt alakváltót, a kajáját is hátrahagyva elment.

– A terület a tiéd – suttogta McGinty.

– Tessék?

– Még meg sem születtél, volt itt valaki. Átutazóban – motyogta Max. – Apáddal majdnem egymásnak ugrottak. Vagyis inkább Judah ment neki majdnem, mert nem tetszett neki, ahogy leszólította anyádat. Ő meg szépen elvonult, és azt mondta apádnak, hogy a terület a tiéd, kölyök. Vagy valami hasonlót.

Néma feszült csend ült közéjük, miközben mindannyian lázasan pakolgatták össze információjuk darabkáit.

– És ha a kapun jött át? – vetette fel Juan. – Tudja egyáltalán valaki, milyen szerzetek vagy milyen élet van a kapun túl? Talán Marcus?!

– Marcus itt született és a szülei már nem élnek. Nem igazán tud többet, mint mi.

– Greko! – Dean szívverése felgyorsult, ahogy eszébe jutott a nem is olyan rég a pártfogásukba fogadott idegen.

– Greko? Ki az a Greko? – ráncolta a homlokát Juan.

– Nem érdekes – rázta a fejét Dean. – Egy ismerős. Egy próbát megér! – azzal lendületes lépésekkel szinte kiviharzott a szobából.

– Visszamegyek a Menedékházba. – Juan nehézkes mozdulattal emelkedett fel a székről, kinyújtóztatta izmait. – Anya mondta, hogy Judahhal segítséget kértek Falgauttól, hamarosan itt lesz.

– Szóval Talan visszajön – fújta Max nem éppen lelkesen. Nem lehetett nem észrevenni, hogy valamiért az egykori vadász szúrja a szemét a tapasztalt alakváltónak.

– Mi bajod van vele? – kérdezte Juan, mire Max pár másodpercig mérges, már-már durcás arckifejezéssel makacsul hallgatott, majd rántott a vállán.

– Nem szeretem, ha Jali közelében van!

Juan arcán visszafogott mosoly jelent meg.

– Felszínre hozta belőled a lányos apát?

– A Menedékházba indultál, nem? – morogta Max, s kezével tett egy tessékelő mozdulatot.

Bridget és Judah a Menedékház előtt várták, hogy a Corbet gép leszálljon az udvarra.

Jaliyah az ablakból figyelte őket, amikor érezte, hogy Juan mögéje lépett.

– Ilyen komoly a helyzet? – kérdezte az őrző, válla felett hátrapillantva a fiatal alakváltóra. Juan borús arccal bólintott.

– Nagyon úgy néz ki – vett egy hangos levegőt szavai mellé. – Az éjjel kinn voltunk Deannel és más is van kinn, nem csak a húgom.

– Más?

– Igen. Hatalmas volt. Egy Giant Wolf.

– Giant Wolf? Mennyire hatalmas egy Giant Wolf?

– Nagyon hatalmas, hidd el! – bólogatott Juan.

– Honnan került ide?

– Talán a kapun – rántott a vállán a farkas alakváltó.

– A kapun? Túlélte?

Juan a homlokát ráncolva kutatón nézett a fiatal nőre, mire Jali zavartan kapta félre a tekintetét.

– Mit tudtok ti Deannel?

– Ne haragudj – sóhajtott egy nagyot Jali –, de van, amiről nem beszélhetünk. Ha majd lehet, elmondom. Rendben? – Jaliyah gyors mozdulattal fordult ki Juan elől, de féltestvére utána kapott.

– Engem is érint a kapu, Jali – mondta a lány szemébe az alakváltó. – Nekem pár hét múlva át kell mennem. Nem ártana tudnom, ha már van rá lehetőségem, hogy mire jelentkeztem.

– Miről beszélsz?

– Mi lenne, ha mindketten megosztanánk egymással, amit tudunk erről a kapuról? – ajánlotta fel Juan, mire Jali rövid gondolkodás után bólintott.

– Rendben! Később beszélünk!

– Rendben – szívta a fogai között Juan, s elengedte a lány karját. Kinézett az udvarra, ahol időközben Talan már az anyjával és Judahhal beszélt.

– Két napja nincs meg! – tördelte aggodalmasan az ujjait Bridget.

– Van esély? – szegezte egyenes kérdését az őrzőnek a klán vezér.

Talan nem fényezte a helyzetet. Szépítés nélkül, nyersen beszélt az esélyekről.

– Ha Veronica el akar tűnni a képből, akkor nem egy-két napba fog telni, hogy megtaláljuk. Lehet, már héthatáron túl jár. Tudnom kell a hátterét a viselkedésének.

– Veszekedtünk – ismerte be Bridget. – Lawrence-et gyakorlatilag a gépek tartják életben. Az orvosokkal beszéltünk, nincs esélye… szóba került, hogy lekapcsolják a gépekről. Nem akarta elfogadni – hadarta az alfanőstény. – Aztán nem sokkal ezután pont akkor nyitott be a szobába, mikor elmondtam Juannak, hogy Veronica – Bridget szeme teleszaladt könnyel – erőszakból lett – zokogott fel végül.

A két hím vegyes érzelmekkel és indulatokkal teli tekintettel nézett össze.

– Mi van, ha megtalálom ugyan, de haza nem akar jönni?

– Csak tudjam, hogy jól van és nem csinált magával semmi butaságot! – szipogta a könnyeit törölgetve Bridget.

Talan bólintott, s egy biztató ölelésre magához húzta a nőt.

– Megtalálom! – mondta határozottan.

Csak átöltözni ment fel a szobájába. Olyan cuccot vett fel, amit el lehetett könyvelni veszteségként. Mindenre felkészült. Akár egy esetleges harcra is, főleg miután Deannel is váltott pár szót, s megtudta, hogy egy Giant Wolfot is láttak az erdőben.

Mielőtt nekiindult a keresésnek, letérdelt szobája közepén, kényelmesen sarkaira ült, s - ahogyan azt Aydintól tanulta - kitisztította tudatát, próbálta a Látóval felvenni a mentális kapcsolatot. Miután érezte testének minden sejtjét ellazulni, tanítóját is megérezte, s már pontosan tudta, hol fogja őt várni az Erdők Ura.

Felállt és elindult.

Határozottan és elszántan menetelt Amarion barlangjáig.

Aydin ott ült a messzeséget bámulva, körülötte bóklászott két farkasa. Talan lassan engedte mellé a testét.

– „Felkészültél?” – kérdezte mentális síkon a Látó, mire Talan bólintott. Aydin feléje fordult, s a már megszokott módon kezébe foga a félvér fejét, betakarva az arcát, ujjait összefűzve.

Talan egyre tovább bírta ezeket a beavatkozásokat. Már nem érzett fájdalmat, nem remegtek az izmai közben. Fogalma nem volt meddig tartotta így a Titkok Őrzője.

– „Végeztünk” – hallotta a fejében a duruzsoló, elégedett hangot, mire kinyitotta a szemét. Önkéntelenül húzta végig az orra alatt a kézfejét, de nem is vérzett. Kérdőn emelete a tekintetét a felemás színű szemekre.

– Mindent átadtam – mondta csendesen, Aydin. – Innen már csak a gyakorlat tehet téged rutinosabbá. A tapasztalat lesz tovább a tanítód, és te magad.

Talant megmagyarázhatatlanul átjárta a szomorúság, elbizonytalanodott magában.

– És ha kérdésem lesz, hol talállak meg?

Aydin elmosolyodott, ujjával a félvér mellkasára, majd a homlokára bökött.

– Eljött a te időd! Magasabb szintre léptél. A gyermek is megteszi az első önálló lépéseit, s aztán megtanul, egyedül járni. Bízz magadban, mert már képes vagy egyedül járni! – Aydin kezeit a félvér vállain pihentette, ahogy a szemébe mondta a szavait. Talan szokatlanul gyengének érezte őt. Összeszorult a torka.

Elveszítem! – jött a legbelső felismerés, s mintha Aydin hallotta volna a gondolatát, a fejét ingatva jóságosan rámosolygott.

– „Benned leszek! Benned élek tovább!” – hallotta a fejében Talan a Látó hangját, majd tekintetével követte, ahogy az ősz hajú tanító lassan felállt és bement a barlangba. Az egyik farkas követte, a másik még tétovázva sűrűn tekingetett a félvér felé, majd ő is bement utánuk.

Talan magára maradt.

Lehunyta a szemét s agyának rejtett zugaiból újra átlapozta mindazt, amit eddig az Erdők Ura átadott neki. Fokozatosan egyre jobban erősödtek fel az érzékszervei. Az erdő neszei hangzavarrá csúcsosodtak ki a fejében, villámgyorsan peregtek előtte a képek. A saját életéből és másokéból, eddig átélt és ismeretlen helyzetek.

Még mindig csukva volt a szeme, amikor lassan felállt és elindult. Fogalma nem volt merre. Ha hozzáért egy fához, homályos képek peregtek előtte…

Turisták, akik nevetgélve, beszélgetve haladtak el…

Vadászó ragadozók az éjszakában…

Elsuhanó állatok…

A fák képekben meséltek neki!

Mikor ezt felfogta, már tudatosan tapasztotta tenyerét egy-egy fának, információkat szerezve a keresett személyről. Eközben mindenféle életképek, pillanatok villantak be előtte. Fogalma nem volt közben merre haladt, csak ment és közben a lehető legtöbb fához hozzáért. Megtorpant, amikor meglátta homályos hologramként Dean és Juan alakját a földhöz lapulva, s a hatalmas farkas alakot. Állt és türelmesen kutatott a pergő képek között.

Látta Veronicát fürgén a fára kapaszkodni!

Felpattant a szemhéja és azonnal a lombkoronát fürkészte, de nem látott és nem érzett közte senkit.

Már nincs itt, de itt volt! – lüktetett az agyában, aztán újra lehunyta a szemét és tovább folytatta a keresést.

Agyáig kúszott, a lány már ismerős illata, mire megtorpant. Még nem volt benne biztos, hogy csak emlék abból, amikor megkívánta őt, amikor hagyta, hogy elragadja a kíváncsi vágy, vagy ez egy friss érzékelés és talán a közelben van.

Várt. Aztán tett pár óvatos lépést, hogy kitapasztalja erősödik-e vagy gyengül, végül elindult arra, amerre jobban érezte. Egyre határozottabban kezdett menetelni.

Nem emlék! Erre járt! Erre van!

Még mindig csukott szemmel ment, érezte a bőrén a hideg nyirkos hideget. Egy barlangban járt. Már a torkában is érezte az illatot, úgy haladt utána, miközben egyre jobban megmagyarázhatatlan remegés és aggodalom kerítette hatalmába.

Nem szabad elkésnem! Sietni kell! Nincs idő! – zubogott a fejében. Gondolkodás nélkül préselte át a testét a leglehetetlenebb helyeken, éles kövek között. Nem érdekelték a szerzett sebek.

Alig hallható nyögés ütötte meg a fülét.

Itt van! – dobogott az agyában, ami még elszántabban hajtotta előre.

A szemére már nem nagyon hagyatkozhatott, hiába is nyitotta ki. Tapogatózott.

Nedves ruhaanyag került az ujjai közé, majd egyértelműen bőr, ujjak… egy kéz!

Megvan! Itt van! – nagyot dobbant a szíve, megszorította a hideg, puha kezet.

– Veronica! – szólította nevén a lányt. – Veronica!

Érezte a pulzusát, ha még csak gyengén is.

Élt!

Kitapogatta körülötte a helyet.

– Mi a szart keresel te itt? – korholta, amire csak egy erőtlen nyögés volt a válasz.

Talan most ennek is örült. Lázas igyekezettel kezdte tíz körömmel lefejteni a lány testéről a beomlott járat köveit. Fogalma nem volt milyen állapotban találja majd alatta a fiatal alfanőstényt, de egyelőre az lebegett előtte, hogy él!

Nem tudta és nem is érdekelte, hogy ő maga mennyire sérült és hogy az ujjai a saját vérétől már ragacsosak voltak. Addig kaparta és pakolta a köveket, amíg a meggyötört testet a karjaiba nem tartotta és araszolva végre elindult vele vissza. Néha morogva remegett meg a föld, de ő kitartóan kúszott a lánnyal a karjaiban. Érezte, mintha olykor Veronica is igyekezett volna besegíteni, de túl gyenge volt és egyelőre fogalma nem volt milyen súlyosak lehettek a sérülései. Az dobogott az agyában, hogy minél előbb ki a barlangból. Mikor végre kiértek a friss levegőre, szemét elvakította a fény. Hunyorgott, ahogy szorosan ölelte magához a nőstény farkas alakváltót, támogatva a bizonytalan lépéseit.

– Liba! – szaladt ki dühösen Talan száján, azzal a karjába kapta az erőtlenül csukladozó testet. Veronicának annyi ereje sem maradt, hogy kapaszkodjon, csak belegömbölyödött az őrző erős karjaiba.

– Nem vagyok liba! – nyüszítette alig hallhatóan, gyermeki sírós hangon a lány.

Talan pár lépés után óvatosan engedte le egy puhább talajon. Tekintete többször siklott végig a meggyötört lányon, óvatosan áttapogatta, nem-e eltört valahol a csontja.

– Hol fáj?

– Nem tudom – nyögte Veronica. – Mindenhol.

– Nem csodálom – morogta Talan, s határozott mozdulatokkal elkezdte megszabadítani a lányt a hideg nyirkos ruháitól.

– Te mit művelsz?

– Tudom, hogy szívós a fajtád, de attól nem kell tüdőgyulladást kapnod! No meg azt is jobban látom, hol sérültél meg.

A lány teste csupa kék-zöld folt volt, a lábán nyílt törés éktelenkedett.

– Na, ez csúnya! – biccentett Talan, tekintetét Veronica-éba fúrta, aki láthatóan nehezen vette a levegőt. – Mi a baj?

– Fáj, ha veszem a levegőt – vallotta be a lány, s mellei előtt keresztbe fonva karját igyekezett magát takarni, miközben ajkai remegtek, fogai hallhatóan vacogtak. Talan óvatosan fogta meg a csuklóját, megemelte a kezeit, hogy megvizsgálhassa a bordáit.

– Basszameg! – sziszegte a fogai között, s lassan engedte vissza az erőtlen végtagokat.

– Nagyon ronda? – zihálta Veronica.

Talan próbálta elviccelni a helyzetet, a lányra kacsintott.

– Attól függ, mire gondolsz – biccentett, amivel sikerült egy halvány mosolyt csalnia Veronica arcára.

– Ne röhögtess, az is fáj!

Talan hozzáfogott vetkőzni, mire a lány szemei elkerekedtek.

– Talan, te most mi a szart csinálsz?

– Sss! – az őrző Veronica mögé helyezkedett, s az ölébe húzta a lányt. Meztelen mellkasához szorította a nőstényfarkas csupasz sebekkel tarkított hátát. Átölelte, fejét a vállára hajtotta, s egyenletes mély légzésbe kezdett.

Veronica csak pislogott, megmoccanni sem mert, nem még megszólalni. Egyre jobban érezte a férfiból áradó forróságot, ami lassan már-már égetővé vált. Aztán felmelegítve őt, szétáradt benne.

Fogalma nem volt mit művel éppen Talan, de minden szó nélkül tűrte. Nem tudta meddig ültek így néma mozdulatlanságban, de azt egyre határozottabban érezte, hogy könnyebben vesz levegőt, s bár néha erősen belesajdultak a sebei, de láthatóan gyógyultak!

Megrémült ugyan, mikor Talan kezei megmozdultak, tekintetével kíváncsian követte, ahogy simogatva végigsiklottak a lábán. Izgató bizsergés futott végig a gerincén, aztán egy hirtelen mozdulattal a félvér a helyére igazította a bőrt is átszakító csontot. Veronica akaratlanul ordított fel, de inkább az ijedtségtől mintsem a fájdalomtól. A legnagyobb megdöbbenésére azt nem érzett.

Nem is tudta mikor aludt el etalonja védelmező és gyógyító karjai között, de amikor hunyorogva nyitogatta a szemeit, már Talan kabátjába volt becsomagolva, és hallotta a tűz ropogó hangját, érezte a sült hús csábító illatát. Figyelte egy darabig a férfit, aki éppen a tűzre dobott néhány fadarabot.

– Hogy találtál meg? Meg úgy egyáltalán – motyogta a lány, lassan ülésbe tolta magát, fázósan összefogta testén a hatalmas meleg kabátot –, nem értem.

– Keresett Juan, Dean – húzta félre a száját Talan. – Az anyád meg halálra aggódta magát, és felhívtak – hadarta el röviden a félvér.

– Anyám aggódott?

– Jah – bólintott Talan, szigorú tekintete végigsiklott a meggyötört nőstény alakváltón.

– Miért?

– Mert az anyád! – fújta a szemét forgatva az őrző. – Emlékszel? Ő, az anyád! És az anyák egy megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, már csak ilyenek. Aggódnak!

– Nincs, miért aggódjon értem! Nem is akart! – vetette oda dacosan Veronica. – Az apám megerőszakolta! – a lány szeme könnyes lett, s hogy ne lássa őt elérzékenyülni a férfi, elfordította a fejét. Talan lassan mellé kuporgott, átfogta a vállát és magához húzta.

– Liba!

– Nem vagyok liba! – morogta Veronica.

– Kutass az emlékeidben, hányszor éreztette azt veled az anyád, hogyan fogantál?

Hosszú percekig a rájuk telepedett csendben csak a lány szipogását lehetett hallani. Veronica emlékei a gyerekkoráról pillanatok alatt leperegtek. Milyen gondoskodóan ápolta őt az anyja, amikor lázas volt, hogyan vigasztalta, amikor elesett vagy megbántották…

– Soha – rázta meg a fejét, aztán elsírta magát.

– Na, ugye?! – Talan végigsimított a lány kócos haján, a zokogástól rázkódó hátán. – Téged nem akartak pokrócba fojtani, amikor megszülettél – motyogta maga elé az egykori vadász, s egy hangos sóhajjal el is nyelte a saját fájó emlékeit.

Veronica a homlokát ráncolva tolta el magát a félvértől, hogy a szemébe nézhessen.

– Miket nem mondasz?! – Aztán meglátta a férfi tekintetében a mély fájdalmat, elszorult a torka. – Te is? A te apád is megerőszakolta az anyádat?  – Talan a kérdésre egy néma alig bólintással válaszolt. – Ez most komoly? És meg akartak fojtani, amikor megszülettél? Kicsoda? – puhatolózott tovább a fiatal alakváltó, amire Talan nem válaszolt, csak állta a lány döbbent kíváncsi tekintetét. – Az anyád? – Veronica szinte olvasott a sötétbarna, szomorú szemekben. – Uramisten! – szakadt fel belőle.

Egy pillanat leforgása alatt vigasztaltból, vigasztaló lett. Majd kibillentette az egyensúlyából a félvért a lány, olyan lendülettel ölelte magához.

– Nem gondolkodtál még el azon, hogy nincsenek véletlen találkozások? – motyogta Veronica a férfi izmos vállába fúrva az arcát, hosszú néma másodpercek után.

Talant mellbe vágták a fiatal farkas szavai.

– Mi van, ha nekünk találkozni kellett? – Veronica úgy helyezkedett, kuporgott a félvér elé, hogy lássa az arcát. – Hasonlóak vagyunk, nem gondolod?

Talant elragadták a gondolatai, végigpergett előtte az egész élete.

Haley… Kaila… ahogy összekeverte a két lány iránt érzett érzéseit… ahogy az útjába sodorta Veronica-t… Minden Clear Creek-hez köti… minden sorsdöntő, és sorsfordító eseménye…

– Talan – súgta a lány, ahogy végigsimított a félvér arcán. – Tudom, hogy hülyeség… vagy inkább őrültségnek hangzik… de… megtennél nekem valamit?

– Mit? – ráncolta a homlokát Talan, s valamiért megmagyarázhatatlan gyengeség fogta el.

– Megígérem, nem mászok többet a nyakadra, nem zaklatlak – hadarta Veronica, zavartan pislogott az egykori vadász szemébe.

– Veronica…

– Legalább hallgass végig! – csattant fel a nőstény alakváltó, mint egy makacs kislány, mire Talan megadóan billentette a fejét. – Megígérem azt is, hogy köztünk marad! – folytatta Veronica.

– Bökd ki – fújta a félvér, de mellkasában a remegés valamiért nem hagyott alább.

– Legyél nekem, te az első.

Talan légzése megakadt, szobormerevségbe dermedve nézett a vágytól csillogó fekete szemekbe.

Clear Creek! A McElhanely vérvonal! Haley féltestvére! Ugyanazok a szavak! Istenem! – beleszédült a rátörő emlékekbe.

– Kérlek! – suttogta a lány, elmélyült légzéssel, a félvér szemébe nézve várta a választ. – Soha nem tudja meg senki! Esküszöm! Kérlek!

„Ha a sors megismétli önmagát, akkor nagy dolgok vannak kialakulóban!”

Jutottak Talan eszébe tanítója szavai, amik a döntés felé lökték őt.

Remegve vette egyre szaporábban a levegőt, pedig igyekezett nyugodni. Homlokát elgyengülve támasztotta a lányénak.

– Istenem – fújta, s nem ismert a saját hangjára.

– Kérlek! – Veronica kezébe vette a férfi arcát, közelebb fészkelődte magát a félvér testéhez, ami egyáltalán nem könnyítette meg Talan választását. Az ajkát a félvéréhez dörgölte, s az első bizonytalan érintést és csókot, újabb és újabb követte, egyre bátrabb és szenvedélyesebb. Végül Talan hagyta felszínre törni magából a férfit, a vágyat, az elnyomott érzéseket. Elfeledkezett a lány sebeiről, sérüléseiről, bár Veronica sem túlzottan törődött velük. Testestől-lelkestől adta át magát a tapasztalt hímnek, aki most nem „véletlenül” elcsattant csók miatt tartotta a karjai között. Ő is akarta! Nagyon is! Érezte!

Talan maga alá gyűrve a lányt, testét lihegve az izgalomtól megtartotta felette pár másodpercig.

– Mi lesz ebből, Roni? – kérdezte aggodalmasan, zavart mosolyra húzva a száját.

– Kit érdekel? – Veronica tíz ujjal túrt a félvér barna hajába.

– Hány éves is vagy? – szívta a fogai között Talan, miközben őrülten kívánta az alakváltót, s igyekezett még visszafogni magát. – Basszús! Szinte még gyerek!

– Ezt meg sem hallottam! – szegte fel az állát dacosan a lány. – Tudod egyáltalán, hogy meddig fogunk élni?

Talan tanácstalanul rázta meg a fejét.

– Na, látod! – A nőstény farkas izgató béklyóként fonta combjait az őrző csípője köré. – Pár száz év és a korkülönbségnek szerinted lesz valami jelentősége?

Talan mosolya szélesedett, egyetértően biccentett.

– Igazad van – szuszogta, s mély sóhajjal hatolt be a lányba, amire Veronica hangos kéjes nyögéssel válaszolt. Dörgölőzött hozzá, izgatva mozgott alatta, Talan mozdulatai erőteljesebbé váltak, ahogy ütemesen mozdult Veronica combjai között. Minden izmuk belefeszült, ahogy még többet követeltek egymástól.

Egyre szenvedélyesebben és vadabbul feledkeztek bele az ölelésbe, a csókba, szabad utat engedve vágyaiknak. Talan csak egy pillanatra állt meg a mozdulatban, amikor meglátta a lány íriszében a borostyán színeit táncolni.

– Gyönyörű a szemed – suttogta belemosolyogva a csókjukba, s lassa ráengedte magát a formás testre.

Jelentéktelenné vált az idő, s arról is megfeledkeztek, hogy tulajdonképpen többen is aggódva várják haza őket, vagy a híreket, hogy mi van Veronicával. A szenvedélyes szeretkezés hevében, az sem tünt fel, hogy nem egy lett a „csak egyszer”– ből. Többször egymás után, épp csak csillapodtak, alig szelídültek a simogatások, pár másodperc alatt újra felkorbácsolódtak az érzelmek, amik hangos kielégülésben végződtek.

Talan keze simogatva járta be Veronica testét, miközben mélyen és hosszan csókolóztak.

– Teljesen rendbe jössz, mire hazaviszlek – állapította meg széles vigyorral az őrző.

– Lehet, hogy naponta többször is össze fogom magam törni – kuncogta a lány, s még jobban belefészkelte magát a félvér ölelésébe.

– Azt hiszem, van mit megbeszélnünk – köszörülte meg a torkát Talan, arcát a lány sötét hajába fúrta.

– De ne most – nyöszörögte Veronica. – Nyugi, nem mondom el senkinek!

– Nyugodt vagyok – nevette el magát Talan –, vagy idegesnek tűnök? Különben is, rád bízom, kinek mondod el – rántott a vállán a félvér. Lassan, kényszeredetten húzódott el a lánytól, felállt és összeszedegette a ruháit, miközben megnézte azt is, hogy mennyire száradtak meg Veronica cuccai. Felmarkolta őket és odavitte a lányhoz.

– Én nem kürtölöm ki, ami köztünk most történt, de ha bárki rákérdez, letagadni sem fogom – mondta Talan, közben öltözködni kezdett.

– Akkor nem értem mit akarsz ezen megbeszélni? – Veronica is hozzáfogott felvenni a ruháit.

– Ebbe ne láss egy normális kapcsolatot – jelentette ki a félvér.

– Ezt tudtam eddig is – rántott a vállán a lány. – Most is csak egy megoldandó feladat voltam, mert egyébként, ugyebár szart se jelentek neked.

Talanban késként hatoltak a lány szavai.

– Nem egészen így gondoltam – ingatta a fejét a férfi.

– Semmi baj, Talan. – Veronica lazán megveregette a félvér vállát, ahogy elhaladt mellette. – Hazamegyünk, s úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna.

Talanban kavarogtak az emlékek, sajogva lüktetett a mellkasa. Az egész helyzet arra emlékeztette, amikor Haley a Clear Creek-re vezető úton mindazok ellenére, hogy tudta ki jár a fejében, kiharcolta az együttlétüket, és hogy igyon belőle, önfeláldozóan erősítve őt.

Némán gyalogoltak végig az erdőn, sokáig pár lépés távolságra egymástól. Talan volt az, aki végül megfogta a lány kezét.

– Nem tudok, olyan társad lenni Roni, akire te vágysz, amilyet te megérdemelnél – mondta érezhetően szomorúan a félvér.

– Fogalmad nincs, hogy én milyen társra vágyom, Talan. – Veronica mosolya keserédes volt, ahogy fölényesnek akart látszani. Tekintete a kezükre siklott.

Amikor kiléptek a fák közül, még fogták egymás kezét. Az aggódók azt látták ebben a gesztusban, hogy Talan kézenfogva vezette vissza hozzájuk az elveszettet. Veronica viszont zavarba jött, hogy a félvér mások előtt sem engedte el. Talan érezte, hogy a lány tett próbálkozást, hogy kihúzza a kezét az övéből. Bridget megpillantva az érkezőket, kirohant eléjük a Menedékházból. Az őrző megállt és a lány puha ujjait az anyjáéba fűzte. Nem szólt, csak némán tovább menetelt a ház felé. Nem nézett Judahra sem amikor elhaladt az ajtón kilépő vezér mellett.

Túl sok érzés kavargott benne, túl sűrűn követték egymást az események.

Zavar volt benne.

Magányra vágyott.