BELÉNK ÉGETT PILLANATOK - Kívánság a Mikulástól

A kis szőkeség most laposakat pislogva kuporgott apja ölében. Kedvenc mesesorozata ment a TV-ben, de csak pihegve, elgondolkodva nézett a semmibe. Apja, a szöszi buksiját cirógatta, fülecskéje mögé simítva láztól csapzott tincsecskéit.

– Mit szeretnél, hogy hozzon a Mikulás? – Próbálta a férfi elterelni lánya figyelmét a betegségről, már amennyire lehetett. Semmi nem maradt meg benne. Pár korty tea, és hihetetlen mennyiségű lötty jött vissza nem sokkal utána.

Pici kezével gömböt formált és apja felé mutatta.

– Olyan gömböt, amiben esik a hó! – Aztán hirtelen: – Jajj! – A kislány felült és ijedt tekintettel nézett apjára. – Azt hiszem megint fostam.

– Semmi baj kicsim! Kimossuk. – A féri egy biztató mosollyal tette le az ágy mellé hat éves lányát, hogy az oda készített bilibe engedje annak folytatását, ami az előbb a nadrágba megindult. Lesegítette a balesetet szenvedett bugyit a kicsiről és elindult vele a fürdőszobába. Még vissza sem ért, mikor hallotta, hogy kislánya újra hány. Lavór, vizes rongy, szőnyegtakarítás, mosás. Hol a kislány alsóneműi, aztán az ágynemű, a szőnyeg. Teát készített, aztán újra takarítás, közben folyamatosan mosni a kicsi alsóneműket, hogy tudjon mit ráadni, hiszen túlzás nélkül még fél óra sem telt el két hasmenéses székelés között.

Így ment ez egész éjszaka, nem sokat aludt az egyedülálló apuka.

Az ágynemű nem szárad olyan gyorsan télen, hatalmas törölközővel próbálta védeni – már amennyire lehetett -, hogy a hányás ne áztassa el az ágyat, ha gyorsan és váratlanul jönne.

Teljesen a karjaiba bújva aludt a pici láztól forró test. Lassan mozdult, felemelte buksiját.

– Apu, azt hiszem hányni, fogok – mondta, s ezzel egy időben meg is tette.

A férfi ösztönösen ültette fel egyik kezével lányát a másikkal már húzta is elé az ágy mellé készített műanyag lavórt. Ahogy a kis beteg megkönnyebbült és visszadőlt az ágyra, tapogatózva mérte fel a károkat. Az ágynemű megmenekült. Azt viszont érezte, hogy az ő fölsője és farmerja teljesen átázott. Óvatosan lecsúszott az ágyról, kezében a lavórral és nekikezdett a takarításnak. A fürdőszobában csatakos ruháit egyenesen a mosógépbe pakolta, aztán beindította, majd egy szál alsónadrágban forró mosószeres vízzel körbemosta a lavórt. Nagyot sóhajtott, ahogy tíz ujjal túrt sötétbarna hajába, majd a megszokott két gyors mozdulattal kiroppantotta nyakcsigolyáit. Csak most villant az agyába, hogy hirtelen nem is emlékszik mikor mérte a cukorszintjét. Sőt! Annyira lekötötte figyelmét lánya, hogy ő maga nem is evett. Csak futó gondolatok voltak, gyorsan konstatálta, hogy nem is éhes, és az álmosságtól eltekintve jól érzi magát. Visszament a szobába, magára vett egy tiszta szabadidő alsót, pólót és a kis szőkeség mellé heveredett.

Reggel folytatódott a gyors ingázás az ágy mellé készített bili és a hány-tálnak használt műanyag lavór között. Közben pirítóst csinált a kisbetegnek és teát, hogy pótolja a szervezetében a folyadék és a táplálék veszteséget. Ahogy a filtert áztatta, vállával a füléhez szorította a mobilját s a gyerekorvossal beszélt.

– Időpontot szeretnék kérni… nagyon beteg, nem akarok ott várni a rendelőben… Rendben… Köszönöm!

A rendelőbe az ölébe vitte be lányát. Apjához bújva kapaszkodott a kicsi lány. Erőtlen volt, szédült a sok hányástól és hasmenéstől. Sírt, hogy fáj a feje, a füle…

– Hát te nem szoktál ilyen lenni! – fogadta a doktornő a kislányt, aggodalmasan pillantva az apjára. – Nem is csodálom, hogy fáj a füle, nagyon csúnya középfültő gyulladása van. De csak a jobb oldalon. Szegénykém! – állapította meg a diagnózist a doktornő, ahogy vizsgálta. Kötőhártya gyulladás, vírusos gyomorfertőzés párosult még a megállapított betegségek mellé.

– Megírom a beutalót a kórházba. Ha holnap sem marad meg benne semmi, akkor kórház, mert kiszárad. Sokat igyon! Ha kijön, belőle akkor is igyon.

Ahogy haza értek a kisbeteget el is nyomta a fáradság, a láz. Apja óvatosan csúsztatta le az öléből az ágyára. Az órát nézte. Fáradtan fújta ki a levegőt, ahogy felállt.

Most adok az állatoknak enni, amíg alszik – villant át az agyán. Magáról teljesen megfeledkezett. Tette a dolgát.

Amikor a kicsi lány nem aludt, teljesen lekötötte. Ruha csere, tea, kis pirítóst, kekszet próbált belebeszélni, hogy egyen. Mesélt neki, filmet néztek, közben lánya folyamatosan ölelte a nyakát, bújt hozzá.

Amikor végre aludt egy kicsit a kis beteg, akkor fogott hozzá azoknak a teendőknek, amiket most a lánya mellett nem tudott elvégezni. S végre felhívta a testvérét - engem -, hogy elmondja, mi van velük.

– Szép Mikulásunk lesz, mondhatom – fújta a hajába túrva. – Te! Nem tudod, hol lehet venni olyan üveggömböt amiben, esik a hó, ha felrázod? – Egy halvány, fáradt mosoly jelent meg az arcán, közben bepillantott az alvó lányára. – Azt kért a Mikulástól! Bár fogalmam nincs, hogy mikor és hogyan fogom megvenni így… Csak a kórházat elkerüljük! Legalább azt! Milyen lenne már, hogy szegény ott várja a Mikulást?! Bár szerencsére ma még nem hányt, remélem, ez azt jelenti, hogy… – Hirtelen megszédült, teli tenyérrel a konyhapultra támaszkodott: – Ó basszus!

Még hallott, de már nem látott semmit. Kört írt le a kezével, hogy kapaszkodót keressen, de csak csörömpölve sodort le a konyhaszekrényről sótartót, tányért, poharat…

Hallottam a telefonban, ahogy tört a tányér, az ebédlőasztalt, ahogy valami mély puffanó hanggal nekizuhant és fülsértő csikorgó hangot adva tolódott odébb a konyha kövén.

Gondolkodás nélkül ültem kocsiba. Oda érve a konyha kövén még mindig mozdulatlanul hevert a bátyám. A telefon két darabra hullott szét, ahogy kiesett a kezéből. Egy gyors mozdulattal visszanyomtam a hátlapját.

Gyorsan követték az események egymást. A szomszéd azonnal átjött vigyázni a kicsi betegre, aki még szerencsére aludt. A mentő is gyorsan megérkezett. A kórházban helyrebillentették. Ott ültem az ágya mellett és legszívesebben leordítottam volna a fejét, de nem voltunk egyedül a kórteremben. Fáradtan, laposakat pislantva nézett rám, és megadón szó nélkül hallgatta korholó szavaim.

– Nem vagy normális! Még jó hogy épp telefonon beszéltünk! Nem gép vagy öreg! Rendben, hogy a lányod az első… aztán pedig te! Ha te kidőlsz mi lesz vele? Se a kutya, se a disznó nem fogja gondját viselni! Nem döglenek éhen, ha nem órára pontosan kapnak enni… te viszont igen!

– Igazad van – szúrta közbe csendesen, megnedvesítve kiszáradt ajkait. – Munyókám?

– Aludt. Nem volt fel. Vettem ki szabit, hazaviszem. Az állatkáidnak adnak a szomszédok, lebeszéltem velük.

És elkezdődtek a kínlódásos napok. Romba dőlt az a vágyam, hogy ha gyerekem lesz, olyat szeretnék majd, mint a bátyámé. Megkezdődött köztünk a harc. A kisasszony közölte velem, hogy engem gyűlöl, mert ő csak az apjára hallgat és nekem rajzolni sem fog, vegyem ezt tudomásul. Összeszorította a kicsi száját és semmivel nem tudtam rávenni, hogy bevegye a középfültő gyulladására írt antibiotikumot. Közölte, hogy az nem finom, és ki fogja hányni, és különben a füle sem fáj már. Határozottan látszott rajta, hogy már elindult a gyógyulás útján, mert kezdett újra a régi önmaga lenni. Hangosan énekelt, amikor telefonáltam, úgy feküdt az ágyon, hogy szép lassan letoljon a lábacskáival. Akkor változott meg minden, amikor telefonon tudott beszélni az apjával. Onnantól hirtelen szót fogadott, úgy aludt el, hogy hozzám bújt, és ellenségből barát lettem. De az addig eltelt két nap egy örökkévalóságnak tűnt!

Ötödike este volt, ő már szuszogott az ágyban. A konyhában kortyoltam a nagy bögre kávém, miközben próbáltam a mikuláscsomagot megpakolni, hogy minden beleférjen úgy, hogy lehetőleg ne szakadjon szét a piros tasak. A bátyám szavai jutottak eszembe, amiket mondott a telefonba. Aggódott, hogy milyen Mikulása lesz a kis szőke ciklonnak. Forgattam a kezembe a gömböt, megráztam és a fény felé a szemem elé tartottam.

Legalább ez sikerült! – sóhajtottam, és beleügyeskedtem a Kinder szelet és a szaloncukrok mellé, aztán betettem az ablakba, és amíg el nem álmosodtam, szörföltem még a világhálón.

Reggel megjegyeztem, hogy én hallottam, hogy az éjjel járkált a Mikulás, mert hallottam a csengőjét. Kikerekedett szemekkel ugrott az ablakhoz, úgy húzta el a függönyt, hogy majd lerántotta a karnissal együtt. Hatalmasra nyílt a szeme, ahogy kihúzta a gömböt a csomagból. Kicsi kezébe vette, magához szorította.

– Pont ezt kértem! – Olyan csodálattal mondta, átszellemült boldog fénnyel a szemébe. Gyereket én még nem láttam, hogy ne érdekelte volna a sok édesség. Hát most őt nem. Fogta a gömböt, felrázta és nézte, ahogy havazik benne. Onnantól bármit is csinált egyik kezében szorította, el nem engedte.

Délelőtt folyamán ismerősök érdeklődtek telefonon a bátyám után, és, hogy most hol van az unokahúgom. Kiderült, megszervezték neki, hogy valóban eljöjjön hozzá a Mikulás. Beöltöztek neki és két lónak még szarvas agancsot is csináltak. Nem tudtam, hogyan is fogadná hirtelen, így beszéltem neki róla, hogy hallgatózzunk, mert most is jár a Mikulás, hiszen hatodika van. Minden zajra ugrott az ablakhoz, húzta a függönyt, énekelte az óvodában tanult Mikulás-dalokat.

Mikor aztán ott állt a hintó mellett, a nagyszakállú előtt, meg volt úgy illetődve, hogy hozzám bújt és súgta:

– Most inkább nem énekelnék.

Ahogy az ölembe fogtam, láttam, hogy könnyeivel küzd, de nagyon felnőttesen tartotta magát. Elbúcsúzott a Mikulás, ő integetett a távolodó hintó után, aztán behúzódtunk a kandalló mellé. Azt hittem, azt vette zokon, hogy volt virgács a csomagban, de amikor rákérdeztem, könnytől csillogó szemmel csak a fejét rázta.

– Akkor mi a baj?

Válasz helyett a vállát vonogatta, forgatta a gömböt.

– Inkább visszaadom ezt, nem is kell – biggyesztette az ajkát.

– Ezt kérted, és úgy örültél neki. Mi a baj?

– Inkább mást kértem volna… mást kérnék…

– Hát azt meg majd legközelebb hozza el.

Befordult a fal felé és halkan sírni kezdett.

– Elmondod, majd hogy mi a baj?

Nem szólt csak bólogatott. Megsimogattam szöszi fejét.

– Holnap haza hozzuk aput is! – újságoltam el neki a hírt.

Felpattant, s ugyanazzal a tekintettel nézett rám, mint amikor a havazós kis gömböt megtalálta a mikulás-csomagban. A nyakamba ugrott, s olyan erővel szorított, amit őszintén nem néztem ki belőle.

– Pont ezt akartam kérni! Pont ezt akartam inkább kérni a Mikulástól!

BELÉNK ÉGETT PILLANATOK - Hazatérő

Zuhogott az eső. Agyam minden gondolatát elfoglalta a kutyám, ahogy sietve szedtem a lábam hazafelé. Pár lépés és már nyitottam a kaput, tekintetem a kennelben Nestort kereste. Mindig a kerítésre ugorva várt, hogy aztán mikor odaérve beletúrtam a nyakán vastag bundájába, mancsaival átölelte a kezem és összedugtuk a fejünket. Az egyetlen olyan kutyám volt, akinek a legnagyobb természetességgel adtam köszönés képen egy cuppanóst a buksijára. Az első pillanattól, fogva mikor kölyökként a szemembe nézett, olyan érzés fogott el, mintha pár éve elhunyt apám nézett volna rám. Hatalmas dög volt, kaukázusi-juhász, medveölő. Fekete bundájú, fehér cirkalmas háromszöggel a nyakán. Hozzá illő nevet akartam, és olyat, ami nem minden kutyának van… a neten akadtam rá, azonnal megfogott a hangzása: Nestor. És a jelentése is tetszett: hazatérő. Mivel előző kutyám köszönés nélkül lelépett, úgy gondoltam ő majd hű lesz a nevéhez, és bárhová is kóborolna el esetleg, akkor is haza majd.

Most nem várt. Vagyis nem úgy, mint szokott. A kennel bejáratának vetett háttal feküdt mozdulatlanul a zuhogó esőben. Egy hete, hogy észrevettem: kedvetlen és enni sem akar. Három nappal ezelőtt állatorvosi rendelőt kerestem a neten a közelben és fel is hívtam. Az átirányított az éppen ügyeletben lévő dokihoz. Az orvos kijött, megvizsgálta, azt mondta egy jelentéktelen vírus, adott neki két ampulla injekciót. Azt mondta ettől majd elmúlik a hányása, és két-három nap múlva már rendbe is jön. Ma volt a harmadik nap. Tegnap tényleg láthatóan jobban volt, mert már nem hányt, beleszagolt az ételbe is, és lassan de sétálgatott…

De most?! Élettelen kupacként hevert. Leengedtem kezemből az esernyőt a járdára, és egyenesen mentem hozzá. A kennel vaskapuja és a bejárati ajtó szinte egyszerre nyílt. Az erőtlen test a lábfejemre csuklott, csak homályosan nézett a semmibe. Lehajoltam hozzá, kezemmel a bundájába túrtam. Egyenesen a szemembe nézett, ahogy lassan felém fordította a fejét. Láttam, hogy nagyon nem jól van. Barátnőm az ajtóban állva figyelt minket aggódva, karját fázósan fonta össze.

Lázasan dolgozott az agyam, minden más megszűnt a számomra. Felegyenesedtem, egyre nyújtottabb lépésekkel tartottam a lakás felé. Kettesével fogyasztottam a teraszra vezető lépcsőt, szó nélkül kerültem ki az ajtóban ácsorgó barátnőmet. Ő csak csendesen annyit mondott:

– Pedig jobban volt. Reggel evett is!

A szobába érve a kezembe eső első pokrócot felkaptam és rohantam vissza négylábú barátomhoz. Ráborítottam a pokrócot, belecsomagoltam, felnyaláboltam a sártól és esőtől csatakos testet. Felvittem a teraszra, hogy ne ázzon tovább a sárban. Leültem mellé, szólogattam, közben minden gondolatom azon volt, hogy hogyan tovább? Nem érdekelt, hogy már én is eláztam, a munkába járós cuccom is sáros és vizes volt rajtam. Tehetetlennek éreztem magam és akaratlanul pár évvel ezelőtt lejátszódó események jutottak eszembe, amikor az apám telefonon kért segítséget, hogy nem jól van. Szinte pont így találtam rá.

– Teljesen átáztál, meg fogsz fázni – mondta halkan, felettünk ácsorgó barátnőm.

– Ki nem szarja le?! – szakadt fel belőlem akaratlanul. Meg is bántam, ahogy kimondtam, nem akartam durva lenni. Főleg nem vele, hiszen látszott, hogy ő is aggódik.

Fél kézzel a kutyát tartottam, másik kezem a farmerdzsekim zsebében kutatott a telefonom után. Újra hívtam az állatorvosi rendelőt, akinek még első hívásomkor elmentettem a számát. Elhadartam a kutyám állapotát, elmondtam, hogy három napja már beszéltünk.

– Akkor az ügyeletes doki injekciót adott neki és azt mondta három nap és jobban lesz. Nincs jobban! Nagyon nincs! Magatehetetlenül csak fekszik.

– Hozza be. Ott nem tudom ellátni. Az elmondása szerint komoly baja van, infulziós kezelésre van szüksége.

– Nincs kocsim. – Most először sajnáltam, hogy nem autóm van, hanem motorom.

– Sajnálom. Próbálja meg valahogy. Egy ismerős talán?

Cikáztak a gondolataim.

– Rendben, köszönöm – motyogtam, azzal kinyomtam és újra tárcsáztam. Gábor barátomat hívtam, akivel mellékes keresetként hangosítani jártunk. Azt már alapból eldöntöttem, hogy csomagtartóban nem fogom rakni a beteg kutyámat! Gábortól azt a kurta választ kaptam, hogy ő ugyan ivott már, de a barátnője épp nála van, tankolnak és húsz perc itt is lesznek.

Óráknak tűntek a percek. A barátnőm szegény már egy szót, sem mert szólni, csak gondterhelt tekintettel kitartóan, aggódva ácsorgott felettünk. Én meg a kutyámra borulva, egyfolytában csak azt hajtogattam:

– Itt ne hagyj! Hallod? Kitartás haver! Hallod? Nyisd ki a szemed! Dokihoz megyünk! Meggyógyulsz! Hallod?

Gábornak eszébe sem jutott a csomagtartó. A legnagyobb természetességgel nyitotta nekünk a hátsó ajtót, és vékonyka törékeny barátnőjével az ölembe csúsztatták a súlyos, csukladozó, pokrócba csavart testet.

Már elindultunk, mikor újra hívtam a dokit.

– Sikerült, úton vagyunk – hadartam.

– Rendben – kaptam a kurta választ.

 Az úton végig az előbbi szavaimat kántáltam neki. Ő meg olykor megpróbálta megemelni a fejét, rám nézett, és úgy tett néhány erőtlen nyalogatásra kísérletet, mintha még ő nyugtatott volna: „Semmi baj, kibírom”

A karomban a kutyámmal érkeztem a kicsi és zsúfolt rendelőbe. Volt ott kutya, macska, nyúl, hörcsög… Barátomék, a bejárati ajtóban maradtak. Együtt érző pillantással szorítottak nekünk helyet a padon a várakozók.

Nyílt a rendelő ajtaja, és senki nem mozdult, minden tekintete szinte egyszerre ránk szegeződött.

– Menjen – mondta egy férfi.

Ahogy beléptem az ajtón még azt is hallottam, ahogy a nyuszijával érkező kislány kérdezte az anyját:

– Mi baja a kutyusnak?

– Nem tudom kicsim, de biztos nagyon beteg.

Az orvos alaposan megvizsgálta. A gyomrát nyomkodta, nézte a szemét, orrát, száját, aztán lázat mért. Ahogy kihúzta a kutya végbeléből a lázmérőt az véres volt.

Tudtam, hogy rosszat jelent. Voltak emlékeim róla, gyerekkoromból. Akkor egy kaukázusi-németjuhász keveréket kaptam és ugyanezek a tünetek miatt hívtunk hozzá állatorvost. Másnapra vége volt.

– Nagyon rossz állapotban van. Nagyon gyengült. – a doki megmozgatta a hasát, mintha víz lötyögött volna benne – Hallja? Vér. Parvo-vírus…

– Meggyógyulhat? – szegeztem neki a kérdést. A lényeg érdekelt, a végeredmény, az hogy hogyan jutunk el odáig. Bármit vállalok, ha kell! Ezt eldöntöttem.

– Van esélye?

– Nagyon kicsi, még kórházi körülmények között is.

– Mennyi?

– Tíz vagy húsz százalék. Nagyon legyengült, és infulziós kezelés kell minden nap. Be tudja hozni?

– Megoldom! Mit kell tennem?

Tíz vagy húsz százalék? Nekem 2% esélyem volt az életre mégis élek! Semmi bajom! Neki ettől sokkal több!

Szinte lüktetett az agyamban a gondolat, valósággal szárnyakat kaptam tőle.

A doki közben két injekciót is adott négylábú barátomnak. Sorolta, miket. Láz és fájdalom csillapítót, egy erősítő koktélt, aztán rákötötte az infulziót, a kis tasakot pedig a kezembe nyomta és beigazította a karomat, hogyan kéne tartanom.

– Tizenöt perc alatt lecsöpög – mondta egy biztató halvány mosollyal.

– Rendben, kibírom addig. – Megjelent az én arcomon is az első erőtlen mosoly. Reményt láttam. Biztos kezekben volt, szakképzetten ellátták, Agyam már azon járt, hogyan fogom megoldani a minden napi bejárást, hogy megkapja a többi infulziót is.

Cirógattam vastag bundáját, láthatóan több élet volt a szemében. Emelgette a fejét, meg-megnyalta a kezem, ahogy simogattam.

A kocsiban hazafelé kicsit élénkebb volt, próbált volna jobban hozzám bújni, igazodott. Gábor barátommal közben lebeszéltem, hogy holnap ugyanebben az időben be tud minket vinni. Haza érve egyenesen az ebédlőbe vittem pokrócostól. Bevackoltam az ebédlőasztal alá. Félkönyékre támaszkodva mellé telepedtem. Barátnőm forró teával várt már minket. Nestor kamillateát kapott, és jó erős fekete teát. Mindketten hozzá fogtunk teázni. Bundás barátom első lendülettel mohón ivott. Hogyne, hiszen pár napja koplalt és most láthatóan jobban volt. De mohósága megbosszulta magát, mert pár másodperc múlva a tea visszaköszönt.

– Lassabban, hé! – Egy törölközőt nyomkodtam a pofája alá, ne a visszahányt teába feküdjön. Nagyon gyenge volt.

Barátnőm sűrűn nézett az órára, engem valahogy nem érdekelt mennyi az idő, és az sem, hogy holnap munkába kell mennem. Kényelembe helyeztem magam kutyám mellett. Elszundított. Élettársam megértőn magunkra hagyott, bár olykor ránk nézett mi újság velünk.

Vagy egy órát pihentünk nyugalomban, mikor Nestor felébredt. Emelgette a fejét, közelebb toltam a teát hozzá, de nem ivott, elhúzta a pofáját. Nyeldekelt, és néha meredt tekintettel nézett.

Kiment a fájdalomcsillapító hatása – jött a felismerés. Fájdalmai voltak. Hogyne lettek volna, hiszen átvérzett a gyomorfala.

A fájdalom egyre erősebb lehetett, mert éreztem, ahogy minden izma néha görcsbe rándult, de hang nélkül tűrte. Kinyújtotta végtagjait, remegve megfeszült, aztán ernyedt, de még mindig nem jött egy hang sem ki belőle.

– Hello haver! Nyugi! Hello! Itt ne hagy nekem! Hallod? Te ne! Meg ne merd tenni! Hallod? – ismételgettem, ahogy láttam, hogy szenved. Közben elhatároztam, hogy nem megyek dolgozni, szabit kérek.

Újra az apám jutott az eszembe… ahogy a mentőben fogta a kezem… ő sem szólt…

Kijött az első elfojtott halk kurta nyüsszentés… tett néhány mozdulatot mintha futna, aztán újra mereven kinyújtotta végtagjait, megfeszült, beleremegett… mintha még a fogait is összeszorította volna…

– Szenved – hallottam barátnőm elcsukló hangját mögöttünk. Fogalmam nem volt mióta állhatott ott. Szeme könnytől csillogott.

Lelkiismeret furdalásom lett. Először villant át az agyamon, hogy lehet el kellett volna engednem, ott a rendelőben. Fájdalommentesen elaltatta volna…

 Aztán jött azonnal a tagadás:

Azt mondta 10-20 % esélye van! Több mint nekem volt? Rólam se mondtak le? Én miért mondtam volna le róla? – lázadtam belülről, mintha két ember vitatkozott volna bennem.

– Itt ne hagyj! Hallod? Te ne!!! – újra megfeszült, elfojtott remegő nyüszítés és lassan elcsuklott a feje a kezemben, üveges szemmel meredt a semmibe.

Szégyen, nem szégyen, patakban folyt végig a könnyem az arcomon és legszívesebben ordítani tudtam volna. Mérhetetlen harag volt bennem. Haragudtam a dokira, haragudtam magamra, és négylábú barátomra is, hogy itt hagyott.

Barátnőm kezébe temette arcát, elfordult és valósággal kimenekült az ebédlőből.

Apámat láttam benne és szinte úgy is veszítettem el. Mindkettő a karomban hagyott itt.

Betakargattam a pokrócba, lassan felemeltem, és elindultam vele ki. Ahogy hátra bicsaklott a feje, alig nyitott szájából a fogai között vékonyan szivárgott a vér. A doki szavai jutottak eszembe:”– Hallja? Vér.”

Miután eltemettem, és visszatértem az ebédlőbe, élettársam már feltakarított. A fertőtlenítő szaga még erősen ott volt a levegőben és még fel sem száradt a kő sem.

Hol az órát néztem, hol a helyet ahol eddig a kutyám a karjaimban töltötte utolsó perceit. Cikáztak a gondolataim. Nem volt értelme aludnom, hiszen lassan kelhettem dolgozni, indulni. Még mindig a sárcsatakos cucc volt rajtam.

Nestor.

Jelentése: hazatérő.

Hazatért.

TALAN - 6 - Vérben az igazság

Hangosan zokogott.

Fogalma nem volt meddig volt ebben az állapotban.

A könnyeitől vakon tapogatta ki a karambitot, de elhatározása pillanatról pillanatra elhagyta. Egyre erőtlenebbül markolta a fegyvert, majd hagyta kicsúszni a kezéből.

„Tapasztalatlan tacskó vagy!”

„taknyos!” – visszhangoztak a fejében a nőstényvámpír szavai.

Mikor végre valamelyest összeszedte magát, felhívta Bardwellt.

– Végeztem – mondta kurtán.

– Rendben. Menj onnan! A többit intézem én.

Talan nem akart többet hallani, el sem köszönt, csak rezzenéstelen arccal kinyomta a telefont.

Agyalt - mint mindig -, ahogy érzéketlen kifejezéssel masírozott haza, s közben pakolgatta össze gondolatai puzzle darabkáit:

Haley anyja vámpír! Haley azt mondta, hogy ő csak besikerült… Egy vámpírnak egyáltalán lehet gyereke? Valahol azt olvastam, hogy nem! Haley akkor egy vámpír? Vagy egy vámpír félvér? Létezhet olyan? Nem úgy tűnik, mintha tudna róla… Meg fog halni! Ittam belőle! Még mindig ott van rajta a harapásom nyoma! – Már a gondolatra is elnehezült a mellkasa.

Én okoztam! Én a tapasztalatlan tacskó! Szart se tudok magamról! Szart se tudok semmiről! – elöntötte a dühös önvád.

Gyűlölte magát, azért, ami és azért is, hogy még végezni se volt képes magával. Gyávának tartotta magát. Tehetetlen dühös gondolattal és indulattal szedte kettesével a lépcsőfokokat fel a lakása ajtajáig. Ott megtorpant.

Hogy álljak most elé? Hogy nézzek a szemébe? Megöltem az anyját! Istenem mit tettem? Egész éjszaka dugtam aztán megöltem az anyját! – Csak állt az ajtóban, nem volt ereje benyitni. Hagyta testét a préselt pozdorjalapnak dőlni, homlokát a pattogzó festésnek nyomta. Némán sírt, izmos vállát rázta a zokogás.

Lassan összeszedte magát és benyitott a lakásba. Óvatos léptekkel ment a szobáig, ahol Haley még aludt. Nyakáról lebontódott a vérmaszatos kendő. A seb tagadhatatlanul csúnya és aggasztó látványt nyújtott. A kamaszlány ruhái hanyag kupacban voltak az ágy mellett. Helyettük Talan egyik atlétatrikója volt rajta, egy tanga, a takaró pedig csak a derekán volt átvetve. A ruházata, a pozíció, amiben feküdt, igenis határozottan kiemelte nőiességét. Pár millisre vágott haja sem tudott rontani az összhatáson.

Talan lassan leguggolt az ágy mellé, fájdalmas kínokkal a mellkasában, nézte a kamaszlányt. Gyereknek már nem igazán volt mondható a tizenhét életévével. Ahogyan pedig így feküdt, pláne nem tűnt annak! A vadász tekintetét férfiként határozottan vonzotta a trikó mély dekoltázsában finoman domborodó két halom.

Talan egyre jobban gyűlölte magát. Mindenért. Azért, hogy gyenge volt és közel engedte magához Haleyt, azért az alkuért, amire igent mondott kamaszként Bardwellnek a börtönben, azért ami lett, és azért amilyen gondolatok Haleyt figyelve elragadták.

Keze megindult és épp csak az ujjai hegyével végigcirógatta a dekoltázs vonalát. Visszahúzta a kezét, keresztbe fonva a hóna alá szorította.

Olyan finom volt… – érezte, hogy az éhes vágytól már borostyánsárgán izzottak a szemei.

Pislogva ébredezett a kamaszlány, majd elkerekedett szemekkel, ülésbe pattant, ahogy első látvány, ami előtte volt, Talan izzó tekintetű arca, ahogyan őt nézte.

– Bazdmeg! – lihegte Haley. – Beszartam! Tudod?

– Nem érzem – próbált viccelni Talan, s magára erőltetett egy halvány mosolyt, majd guggolásból, a padlóra ült.

– Megijedtem! Mi a francokat lesed, ahogy alszom?

– Csak… elgondolkodtam… – dünnyögte a férfi.

– Jah… – Haley vett egy mély lélegzetet, hirtelen felháborodása alábbhagyott. – Min? Rám gerjedtél? – A kamaszlány szemtelen vigyorra húzta a száját. Láthatóan kialudta magát. A tegnap esti fáradtságnak, kimerültségnek már nyoma nem volt rajta. Talan elfordította a fejét. Nem válaszolt, csak vett egy mély levegőt.

– Na, ismerd be! – Haley vállon csapta a férfit. – Látom! Sárgák a szemeid!

– Gyere velem! – jelentette ki váratlanul, de határozottan Talan, s tekintetét a lányénak szegezte. Haley szemei elkerekedtek, pislogva nézett vissza rá.

– Mi van?

– Gyere velem!

– Hová? Minek?

– Clear Creek-re!

– Hová?

– Clear Creek-re!

– Minek? Miért pont oda? – Haley tekintete fürkésző lett, Talan pedig eddig a pontig bírta állni a lányét. Hirtelen felpattant az ágy mellől, s elindult a konyha felé.

– Mit ennél?

Haley csak egy pillanatra láthatta a vadász megtépett, vértől vöröslő ingjét, de így sem kerülte el a figyelmét.

– Hé, állj csak meg! – szólt utána, de mivel Talan nem tett eleget a felszólításnak, a kamaszlány lepattant az ágyról és szaladó léptekkel a férfi után sietett. A karja után kapott, és rántott rajta. Talan kényszeredetten fordult vissza feléje, de nem nézett rá. Tekintete céltalanul cikázott, csak ne kelljen a lány szemébe néznie.

– Veled meg mi történt? – szakadt fel Haleyből, bizonytalanul körözött a kezével a férfi véres ingje előtt, óvatosan odébb húzta a bőrdzsekit.

– Munkahelyi ártalom – dünnyögte Talan.

– Bazdmeg! Ez… – Haley kapkodta a levegőt, kereste a szavakat, közben két ujja közé fogva az ing anyagát lassan félrehúzta azt. Tekintetét végigvezette a gombok helyén, felszaladt a szemöldöke, felnézett a férfi szemébe.

– Egy fejvadásznak ilyen veszélyes?

– Haley – Talan vett egy mély lélegzetet, próbálta összeszedni a gondolatait, hogyan írja körül és adagolja be pontosabban a lánynak, hogy mivel is foglalkozik ő valójában. – Nem csak fejvadász vagyok – fújta végül.

– Nem? – A lány szemei elkerekedtek. – Hát még mi? Azon kívül, hogy a legvéresebb rémálmom. – Haley szemei pajkosan összeszűkültek.

– Nem vicces, Haley – morogta a férfi és eltolta a lány kutakodó kezét. A konyhapult felé fordult és hozzáfogott tenni-venni, pakolászni.

– Hallgatlak. – Haley leült s az asztalra könyökölve, állát az öklének támasztotta. – Mesélj!

– Mit?

– Mi vagy még?

– Láttad, nem? – dünnyögte Talan, miközben szándékosan foglalta el úgy magát, hogy ne kelljen a lányra néznie.

– Egyszer… vagyis. – Haley megköszörülte a torkát. – Te voltál a csarnokban is… igaz?

Talan néma fejbólintással válaszolt.

– Tudom, hogy csak meg akartál védeni – mondta csendesen Haley – Köszönöm.

Talan mély lélegzetet vett, s ahogy hangosan kifújta, leült a kamasz lánnyal szemben.

– Haley – Nehéz volt belekezdenie, megszólalnia. – Van, hogy… átbillenek… és akkor nem tudok uralkodni magamon. Nem vagyok képes kontrollálni. Nem is igazán tudok magamról – próbálta szavakba önteni a gondolatait a vadász. Kezét az asztalra ejtette, zavart idegességgel fűzögette össze az ujjait.

– Még nem öltél meg senkit – rántott a vállán halvány mosollyal Haley, aztán gyanakodva fürkészte a férfi zavart arckifejezését. – Vagy… igen?

Talan lesütötte a szemét, kelletlenül bólintott.

Feszült, néma csend ült közéjük óráknak tűnő percekig.

– Én gyilkolok Haley. Ölök – motyogta Talan. – Megbíznak, fizetnek és én megteszem – hadarta.

– Bérgyilkos vagy? – a lány szemei elkerekedtek, könnyes csalódottsággal meredt a férfire.

– Vadász – fújta Talan. – Nem csupán fejvadász, aki a rendőrséggel együtt dolgozik. Hanem vadász.

– Emberekre vadászol?

– Is. Olyanokra, akik valamilyen ürüggyel, ügyeskedéssel kibújnak a jogos büntetésük alól. Akiket futni hagynak valamiért…

– Akkor az… végül is… igazságot szolgáltatsz – rántott a vállán Haley. – Valami olyasmi, nem?

Talan megkönnyebbült, hogy a lány így látja és rábólintott.

– Valami olyasmi – dünnyögte.

Újabb néma perceken keresztül csak csendben ültek egymással szemben. Talan hagyta feldolgozni a lánynak az óvatosan adagolt információt, közben azon gondolkodott, ő hogyan tudhatná meg, hogy Haley mit tud saját magáról.

– Azt mondtad, is. Ez mit jelent? – érdeklődött puhatolózva Haley.

Talan hangos sóhajjal megköszörülte a torkát.

– Olyanokra, mint én. Akik nem egészen emberek. Nekik is megvannak a saját törvényeik, szabályaik, amiket vannak, akik nem tartanak be.

– Hűha! – fújta ki hangosan a levegőt Haley, zavartan feszengeni kezdett a székben.

– Te otthon vagy ebben a misztikus világban, nem?

– Misztikus világ? – a lány csodálkozva ráncolta a homlokát.

– Vérfarkasok, vámpírok meg hasonlók – rántott a vállán közömbösséget színlelve Talan.

– Áh – legyintett Haley. – Olvastam én is ilyen regényeket, de nem vagyok egy fanklubnak sem a tagja. – Felnevetett. – Veled kutakodtam először. De ha már így kérdezed, én a kutyákat szeretem.

Talan meglepetten vonta fel a szemöldökét.

– Azt hittem a vámpírokat kedveled – szaladt ki a száján, aztán meg is bánta. – A kutyák? Miért pont a kutyák?

Haley a vállát vonogatta.

–Talán azért, mert már volt olyan kutya, aki kiállt értem.

Talan sejtette mire célzott ezzel a lány, zavartan pislogva nézett a szemébe. Próbált eredeti szándékánál maradni, hogy kihozza Haleyből mennyit tud arról, mi volt az anyja, s hogy kikből állnak az autóspihenő vendégei.

– Azt mondtad, vagyis említetted, hogy a nővéred otthon van az ilyenben.

Haley arckifejezése megváltozott, elkapta a tekintetét.

– Azt mondtad, tudod, hogy vannak mások. – Talan látta a lányon, hogy valamibe beletrafált. – Ahol laktok, ott is vannak mások?

– Honnan tudjam?

– Nem mondtam, hogy tudod. Csak kérdeztem. – Talan közelebb hajolt Haleyhez. – Te egy különleges lány vagy. Intelligens bátor és okos…

Haley láthatóan hezitált, fészkelődött a széken, majd megeredt a nyelve.

– Vannak fura vendégek. – A torkát köszörülgette, idegesen kapkodta a tekintetét. – Az egész helytől feláll a hátamon a szőr. Nem szeretek ott lenni. Gyűlölöm, ahogy némelyik vendég mustrál. – Ömlöttek belőle a szavak.

– Szóval ezért ez a Riddick dizájn?

Haley hevesen bólogatott, majd tekintetét Talannak szegezte.

– Te tényleg komolyan mondtad, hogy menjek veled Clear Creek-re?

– Komolyan – vágta rá Talan.

A kamaszlány arcán hálás mosoly terült szét, aztán aggodalmasan ráncba szaladt a homloka.

– Kell pár holmim. Meg aztán, csak kell szólnom anyámnak is – hadarta Haley sorra véve a teendőit ebben az esetben.

Talanban megakadt a levegő.

– Majd útközben veszek neked mindent, ami kell.

– Anyámnak akkor is szólnom kell.

– Anyádnak? – A vadász hangja elcsuklott.

– Persze! – Haley teljesen fellelkesült. – Majd azt mondom, meglátogatom Kailat! Meg, hogy nem egyedül megyek, ne aggódjon! – A kamaszlány örömmámorban úszva pattant fel az asztaltól és szökdécselve ment a szobába a holmijáért. – Szeretem anyut! Ő nem rossz anya egyébként. Nem őt nem szeretem, hanem a helyet utálom, ahol lakunk! – csacsogott megállíthatatlanul a lány. – Meg kéne ismerned! Gyönyörű nő az anyukám! Naná, hogy az, annak kell lennie, hiszen a testéből él. – Felnevetett. – Én sose leszek olyan szép, mint ő.

Talanban kúszott fel az adrenalin. Összeszorított állkapcsán megfeszültek az izmok. Keserű ízzel a torkában, elnehezült légzéssel hallgatta Haley vidám csacsogását, miközben újra és újra látta maga előtt az éjjel minden egyes mozzanatát. Amikor szenvedélyes harcot vívtak Deborahval az ágyban, amikor a lányáért aggódva az esküjét vette, és amikor vadállatként marcangolta szét a nő nyakát és tépte le a fejét. Újra belemart a felismerés kínzó fájdalma, mint amikor meglátta Haley fényképét…

– Tudod mit? – kiabálta ki a szobából a lány. – Bemutatlak neki!

Talan beleszédült a lehetetlen helyzetbe, amibe sodródott.

– Szerintem, nem jó ötlet! – válaszolt vissza ugyanolyan hangosan a férfi. – Sőt! Nagyon nem jó ötlet – dünnyögte még az orra alatt a vadász.

Mélyen szívta be a levegőt, hangosan kifújva, tíz újjal túrta át sötét haját.

– Basszameg! – sziszegte a fogai között.

– Kész vagyok! – Haley már az ajtóban billegett felöltözve, és fülig érő szájjal mosolygott a boldogságtól.

– Elkísérlek – mondta határozottan Talan. – Viszont én nem megyek be. Kinn megvárlak.

– Rendben – rántott a vállán a kamaszlány.

Egész úton sugárzott róla a boldogság, arcáról egy pillanatra sem olvadt le a mosoly. Büszkén húzta ki magát a szótlanul menetelő vadász mellett.

Talanban kavarogtak a gondolatok, zakatolt az agya. Fogalma nem volt, mire megy vissza. Bardwell mit intézett? Ha felismerik, márpedig hogy a bánatba ne ismernék fel, hiszen az elmúlt éjszaka járt ott… Megállt az út szélénél.

– Itt megvárlak – jelentette ki határozottan.

Haley a talpán billegve álldogált még előtte egy darabig, várta, hogy mégis meggondolja magát a vadász és vele tart.

– Menj már! – lendítette kelletlenül a karját Talan. – Itt leszek. Siess. – Elfordult, és a buszmegálló padjára ülve rágyújtott.

Haley arcán megjelent a csalódottság, aztán szomorú mosolyra húzta a száját. Bólogatva fordult és szaladva ment át az úton.

Talan feszült figyelemmel követte a tekintetével, figyelte a környéket, a parkolónál sorakozó motelszobákat. Csend volt. Se rendőrség, se helyszínelők. Kíváncsi volt ugyan, de most a higgadt óvatossága győzött. Eszében nem volt megkockáztatnia, hogy visszatérjen a vérengzése színhelyére. Kiélezett érzékekkel, várt és figyelt.

A sikoly az agyáig kúszott. Újra és újra.

Haley! – eldobta a cigarettát, és lendületes mozdulatokkal egyre gyorsabb iramban szelte át a távolságot. Átlendült az éppen elszáguldó autó felett, a parkolóban sem kerülgette a járműveket. Szökkent, átfordult a levegőben, semmivel sem törődve feltépte a bejárati ajtót, s a pultnál ácsorgó alkalmazott arcába hajolt. Nem kellett kérdeznie, az újabb sikoly megadta neki az irányt, amerre mennie kellett. Több lépcsőfokonként, pár ugrással az emeleten volt. Már érezte Haley félelmét, és a vért! Felszakította az ajtót, amit aztán dühösön vágott a szoba sarkába random módon. Haley az ágyra szorítva próbált szabadulni egy középkorú férfi alól. Megszaggatott ruhája nem igazán takarta már a testét, de ő kitartóan küzdött. Próbált csikarni, kapálódzott a lábával, már amennyire tudott a rajta térdeplő nehéz testtől.

Talan egy lendületes ütéssel valósággal lesöpörte a lányról a férfit, aki asztalt, széket borítva a szekrénynek csapódott. A vadász megállíthatatlanul menetelt tovább célpontja felé. Szemei borostyánsárgává fakulva szinte szikráztak az indulattól. Csak egy pillanatra látta a menedékbe húzódó reszkető lányt, akinek felrepedt szája sarkából folyt a vér. A félelemtől remegő, vérző kamasz látványa csak emelte a dühét. Határozott mozdulattal ragadta meg a férfi nyakát, könnyedén megemelve a falhoz nyomta.

– Mondj egy okot, amiért ne tépjem fel a torkod! – dörögte, artikulátlanul mély rekedt hangon a félvér. Állkapcsa kissé megnyúlt, fogai veszélyesen előtörtek. A férfi elkerekedett szemekkel levegőt alig kapott, nem még, hogy a rémülettől szólni tudott volna.

– Haley velem jön! Megértetted? – A férfi a lehetőségeihez képest próbált bólintani, miközben pislogva igyekezett levegőhöz jutni. – Ha elpofázod, amit most láttál, visszajövök a fejedért! – sziszegte az arcába Talan. Lassan újra barnává sötétültek a szemei. Tekintetét mindvégig fenyegetően fúrta a tulajdonos rémült szemébe, ahogy a földre engedte őt.

Miközben elhaladt a feldúlt ágy mellett, lerántotta róla az összegyűrt pokrócot. Haley elé guggolva gondosan betakarta vele a lány fedetlen testét, és a karjába vette a reszkető kamaszt. A lány, mint egy kivert kismacska belegömbölyödött az ölébe, az arcát a vállába fúrta. Ahogy Talan elindult Haleyvel le a lépcsőn, a lány már némán zokogott, közben erősen kapaszkodott a férfi izmos nyakába, szorította.

Leérve, kíváncsi tekintetek követték őket. Talan fenyegetően nézett körbe a vendégeken, ahogy a kijárat felé menetelt. Biztos volt benne, hogy sokan közülük, nem voltak emberek.

A dörrenéssel egyidőben kemény ütés lökte meg a vadász vállát, mire a sarokból egy nyílvessző suhant el Talan mellett. A tulajdonos átlőtt torokkal bucskázott le a lépcsőről. Mindez a pillanat tört része alatt játszódott le.

– Vadászra nem lövünk! – mondta határozottan egy ismerős hang. A sarok sötétjéből kibontakozott Ivan alakja. Lassú lépésekkel Talanhoz sétált, közben újra töltötte a nyílpisztolyát.

– Ez itt törvény, nem? – úgy állt meg, hogy fedezze egykori tanítványa hátát.

A két férfi egy pillanatra összenézett, s egy fejbólintással Talan megköszönte a segítséget, Ivan pedig indulásra biztatta őt.

– Ez a lány hozzám tartozik! – engedte ki fenyegetően a hangját Talan, s körbefordult, hogy mindenki jól lássa kiről is beszél. – Aki csak egy ujjal is hozzányúl, annak feltépem a torkát és kiforgatom a beleit!

A néma, pattanásig feszült csendben szinte süvített, ahogy Ivan mély lélegzetet vett. Alig mozdulattal csóválta meg a fejét, s az arckifejezés, amivel kiengedte fogai között a levegőt, azzal szinte ordította:

„Na, ezt nem igazán kellett volna!”

Talan határozott léptekkel indult ki az épületből. Rezzenéstelen arccal, némán menettelt az út túloldalára, ahol sikerült leintenie egy taxit, amivel hazavitette magukat.

A lábával rúgta be az ajtót, nem érdekelte az sem, hogy ezzel megrongálta a zárat. Egyenesen a szobába ment, és mint egy hímes tojást, olyan óvatosan tette le a lányt az ágyra. Haley összegömbölyödve fordult el, folyamatosan zokogott.

– Megölték az anyámat! Meghalt!

Talan mellkasát mintha bilincsbe fogták volna. Néma, fájdalmas kínnal nézte a lányt.

Istenem mit tettem?! – remegve vette mélyre a levegőt, legszívesebben Haleyvel együtt zokogott volna.

– Vigyázok rád! – mondta csendesen, ahogy lassan leült mellé az ágyra. Abban a pillanatban a lány egy hirtelen gyors mozdulattal valósággal a mellkasának csapódott. Szorosan hozzábújt, minden porcikájában remegett. Bizonytalanul indult meg Talan keze, végül vigasztalóan magához ölelte. A kamaszlány szinte eltűnt az izmos karok között.

– Nem hagyom, hogy bárki hozzád nyúljon! – suttogta Talan. Legszívesebben még jobban magához szorította volna, de félt, hogy kárt tesz benne. Aztán érezte, a lány kezei a derekára csúsztak, ahogy közelebb fészkelődte magát a vadászhoz, és átölelte. Talan minden izma belefeszült, amint a puha bőr hozzáért az övéhez, a meztelen váll az oldalához. Kezdte egyre kínosabban érezni magát, de tudta, hogy a lánynak most vigasztalásra volt szüksége, biztonságérzetre. Nem teheti meg, hogy ellöki magától.

Fogalma nem volt meddig ücsörögtek így, néma csendben, amit Haley tört meg.

– Megijedtem – szipogta. – Nagyon féltem.

– Nyugi. Nem fog senki hozzád nyúlni! Nem hagyom! – Talan hangja tőle szokatlanul megnyugtatóan szinte búgott, ahogy mormolta a szavait. – Esküszöm neked! Csak ha te akarod – tette hozzá pillanatnyi szünet után.

A puha ujjak megmozdultak a férfi csípőjén, bizonytalanul cirógatni kezdték.

– Haley? – Talan megköszörülte a torkát, belefeszültek az izmai az érzésbe.

– Mi az? – a lány nagy barna szemei ártatlanul pislogtak fel rá.

– Ne macerálj!

– Bocs – mondta kurtán Haley, lesütött szemekkel újra a férfihez simult, visszább húzta a kezét, akaratlanul is végigsimítva ezzel a vadász hasán.

A kamaszlány homloka ráncba szaladt, ahogy eljutott a tudatáig, nem érzi a sebeket a férfin, amitől az ingje fél oldala csupa vér lett. Tenyerével kutatva, simogatva keresni kezdte a szúrásnyomokat a vadász oldalán, aztán tovább fel a mellkasán. Talan elkapta a csuklóját.

– Haley! – mondta valamivel határozottabban, de remegett a mellkasa, ahogy kimondta a nevét. – Ne matass! – szólt rá. Érezte, hogy inkább távolabb kéne mennie a lánytól, addig, amíg képes ezt megtenni.

– Hol vannak a sebeid? – kérdezte a kamasz csodálkozva.

– Gyorsan regenerálódom – hadarta Talan.

Haley szimatolva húzta el az arcát a férfi mellkasa előtt, a bőrük akaratlanul összeért.

– Mi a francot csinálsz?

– Mi ez a szag?

– Büdös vagyok – vágta rá határozottan a vadász, valamivel odébb csúszott a lánytól, aki vele mozdult, mint egy szagot kapott kopó.

– Haley!

– Ez nem büdös – dünnyögte a lány tovább szaglászva.

Vér! – jött a megdöbbentő felismerés Talanban. – Ott az ingemen a vérem!

– Haley, figyelj csak! – megtámasztva a lány állát, megemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. Haley barna szemei olyan sötétek voltak, mint a hematit, a ráeső fényben mélyvörösen csillant meg benne a vágy.

Basszameg! – Talan felpattant a lány mellől.

– Talan, ne menj el! – a kamaszlány, tőle eddig szokatlan erővel kapott a férfi után. – És ha én akarom? Veled! – Haley kérlelőn nézett a vadász szemébe, feltérdelt előtte az ágyon nem eresztve a karját. A férfi dolgát nem könnyítette meg, hogy a lány válláról lecsúszott a mozdulat közben a takaró, láthatóvá téve fedetlen idomait. Talan légzése elnehezült. Határozott mozdulattal tépte ki magát a bilincsként ráfonódó ujjak szorításából. Felmarkolta a pokrócot és visszahúzta Haley vállára, összefogta a mellei előtt.

– Csinálok neked egy forró teát! – mondta a lány szemébe, miközben lehámozta magáról az új fogást talált kezeket és a takaróra vezette, hogy magán tartsa azt a kamasz.

– Ne hagyj itt! – nyögte Haley, utána kapott, de már nem érte el.

Talan hallotta a könyörgő felszólítást, de hátra se nézve pár nyújtott lépéssel a kis nappalinak használt előszobában volt. Tíz újjal túrta át sötét haját, próbálta rendezni a légzését, a gondolatait. Érezte, hogy a lány követte őt. Megfordult. Szinte csak palástként volt a kamaszon a pokróc, sokat nem takart belőle.

– Haley, megláthatnak! – szólt rá, azzal belökte a sarkig nyitva maradt ajtót. Funkciójának ugyan már nem tudott eleget tenni a megrongálódott zár, de legalább nem láttak be a lépcsőházból.

Ott állt a kamaszlány előtte, s láthatóan egyáltalán nem zavarta, hogy a teste szinte fedetlen volt, arcán érzések váltakoztak. Hol meghatározhatatlan eufória, hol könyörgés volt a szemeiben.

– Talan! Kérlek!

– Eszedbe se jusson, Haley!

– Tudom, hogy egy lennék neked a sok közül, de nem érdekel! Azt akarom, hogy nekem te legyél az első! Tudom azt is, hogy majd biztos jól ott fogsz hagyni a nővéremnél Clear Creek-en, de az sem érdekel. Túlélem… – könyörgött Haley könnyeivel küszködve. – Soha nem kértem tőled semmit! Ezt se fogom kérni többet, esküszöm! Csak egyszer! Egyetlen egyszer! – ömlöttek belőle a kérlelő szavak. – Tegyél nővé! Te tegyél nővé, ne más! Ne olyan, aki meg akar erőszakolni! Kérlek Talan! Hiszen azt is megengedtem, hogy igyál belőlem! Most is megteheted! Kérlek!

Talant egyre jobban elbizonytalanították a lány könyörgő szavai. Kavarogtak a gondolatok a fejében.

Igen! Ittam belőle… megharaptam, amivel aláírtam a halálos ítéletét! Ő önzetlenül ajánlotta fel nekem magát, hogy segítsen nekem és én tudatlanul lassú halálba taszítottam!

– Olyan vagy nekem, mint a húgom, Haley! – próbált érvelni a vadász, miközben legbelül küzdött.

– Látod, ez a legnagyobb arculcsapás. Mert ez olyan, mintha azt mondanád nekem, nem is nézel nőnek. De még ezt is elviselem. Tisztában vagyok vele, nem vagyok egyáltalán egy gyönyörű, de még csak szépnek sem mondható. Kívánatos meg pláne nem! Csak arra kellettem volna annak a mocsoknak is, hogy ürítsen. Van rajtam egy lyuk, ahol elélvezhetett volna, és kész. – Haley már zokogott, arcát kezeibe temette.

Megöltem az anyját… elvettem az életét… lassú halálba löktem. Mit kapott tőlem? Szenvedést! Mit kaptam tőle? Önzetlen törődést! – zakatolt Talan agyában a rengeteg gondolat.

Soha nem kért tőlem, semmit, csak adott és adott… Mit akarok magamnak hazudni?! Kívánom! Szomjazom a vérére… és igenis kívánom, mint nőt! Ha nemet mondok… újra csak benne forgatom meg a kést. Szenvedek én is, és szenvedtetem őt is. Egyetlen egy alkalom… aztán elviszem Clear Creek-re… Ráadásul nekem ez nem is áldozat… hiszen éppen annyira akarom én is, mint ő, ha nem még jobban… – Talan lélegzete egyre mélyült, ahogy érlelődött benne a döntés. Válláról lerázta a dzsekijét, széthúzta a vérmaszatos ingjét s együtt a két ruhadarabot a földre engedte a karjáról.

– Legyen – fújta ki egy hangos sóhajjal, s lassú léptekkel elindult a lány felé. Haley szemei hálás vággyal kerekedtek el.

– Hazudhatsz is nekem – hadarta a lány, tekintetét egy pillanatra sem véve le Talanról. – Hazudd, hogy kívánsz… legalább egy kicsit.

Mire Talan a lány elé ért megoldotta a nadrágját. Haley bátortalanul simította végig a vadász izmos felsőtestét, a tarkójára fonta az ujjait.

– Hazudd, hogy kívánsz… – suttogta, s közelebb húzta a férfit az ajkához. Talan engedelmesen hajolt fölé, közben letolta a lány vállairól a pokrócot, ami a lábaik köré hullott. Remegő vággyal, óvatosan, puhatolózva simogatták egymás testét.

– Nem hazudok, Haley – dünnyögte Talan, ajkát puhán dörgölte a lányéhoz, miközben beszélt.

– Csak egy kicsit…

– Nem! – fújta felfokozott izgalommal a vadász. – Nem kicsit! Nagyon! – fakadt ki magából Talan, azzal szenvedélyesen ragadta meg a törékeny finom testet s egy mozdulattal az ölébe kapta, s magához szorította. Elragadtatva az érzelmeitől mélyen csókolta a lányt, szinte falta az ajkát, a nyakát, a vállát. Haley ösztönösen simult a karjaiba, úgy tekeredett a férfi csípőjére, mintha csak a része lett volna a vadásznak. Olyan energia és erő sugárzott belőle, hogy Talannak eszébe nem jutott, hogy finomkodnia kellene a lánnyal. Egészen más, eddig ismeretlen érzések kavarogtak benne és vezették minden mozdulatát. Egész testében bizsergés futkosott, minden sejtjét izgató remegés járta át. Eufórikus boldogság öntötte el, s úgy viselkedett, mint eddig soha. Belemosolygott a csókjukba, szelíden dörgölőzött a puha forró testhez, játszadozva élvezett ki minden érintést. Könnyedén adta át magát a lány kényeztető simogatásának. Soha nem is gondolta, hogy egy aktus ilyen is lehet. Nem feszült bele görcsösen, nem aggodalmaskodott, hogy kárt tesz. Sodródtak. Remegő jóleső eufórikus érzéssel hagyták megtörténni köztük a csodát.

– Kívánlak, Haley! – suttogta lihegve Talan, ahogy a kicsi előszobából berendezett nappali kanapéjára zuhant a lánnyal a karjaiban. Haley kuncogva fészkelődött alatta, hozzá dörgölőzött.

– Hazudd még! Jó hallani!

– Nem hazudok! – szokatlanul szelíd, vágytól csillogó barna szemeit a lányéba fúrta. – Fogalmad nincs, hányszor játszódott már le ez, a fejemben!

– Akkor most miért nem akartad?

– Azt gondoltam… ártok vele neked…

Miközben némán elmerültek egymás szemében, eddig soha nem tapasztalt érzéssel egyesültek. Szabálytalan, hol kihagyó, hol kapkodó légzéssel, remegve váltak eggyé.

– Harapj meg! – zilálta Haley, körmei belemélyedtek a férfi vállába, tarkójába.

– Tessék?

– Annyira jól esne! Harapj meg!

Talan pillanatnyi döbbenetét felváltotta a kirobbanó vágy. Hezitált ugyan pár másodpercig, már ismerve harapása következményét, de aztán döntött. Hiszen már úgyis megharapta egyszer, ezzel többet már nem árthat a lánynak. Haley szeretné, és ő nem fog megtagadni tőle semmit!  Talan a nyakába fúrta az arcát, mélyebbre hatolva a lányba, szorosan magához szorítva, óvatosan mélyesztette a fogait a formás testrészbe. Haley gerince ívbe feszült, még jobban a vadászhoz nyomta magát, körmeivel végigszántotta a férfi hátát. Izgatóan nyögött fel a mozdulatok okozta érzésektől.

– Talan! – suttogta remegve Haley.

– Mi a baj? – Talan aggódva húzódott visszább.

– Nem tudom – szuszogott a lány.

– Abbahagyjuk?

– Nem! – Haley valósággal kétségbeesetten kapaszkodott még jobban kézzel, körömmel, lábbal, a combjaival a vadászba. – A harapásod lehet fertőző?

Talanban megakadt a levegő.

– Mi? Nem tudom – motyogta zavartan.

– Olyan… furcsa…

– Nem vagy jól? – Talan aggódva fentebb könyökölt, hogy lássa a lány arcát.

Haley sötét szemében újra ott volt a mélyvörös fényű vágy, az éhség.

– Nem tudom – suttogta a kamasz. s ahogy beszélt, apró hegyes fogak villantak ki telt ajkai mögül. – Őrültségnek hangzik, ha úgy érzem… vágyom rá, hogy…

Talant egyszerre öntötte el a döbbenet, és a felismerés.

Tizenhét múlt… akárcsak én akkor! Változik! Vér kell neki! Mint nekem… – döntött.

Felsimított a lány tarkóján, gyengéden tartotta, miközben a nyakához húzta.

– Ahogy érzed kislány! – biztatta, felkínálva a vérét, hogy igyon belőle. – Csináld!

Haley szorosan ráfonódva, hegyes kis fogaival átszakította a vadász bőrét. Talanon olyan lökéshullám söpört át, ami felért egy kielégüléssel. Belenyögött az érzésbe, s onnantól nem volt a maga ura. Viszonozta a harapást. Elszabadult a legmélyebb ösztön közöttük. Mohón, szomjasan tapadtak egymás nyakára, szívták a vért teljesen belerészegülve. Erőteljes mozdulatokkal követeltek még többet egymástól. Megszűnt számukra a külvilág. Vad szenvedéllyel birtokolták egymást, érzések és emlékek cseréltek gazdát. Talan átélte az aktus alatt Haley érzéseit, leperegtek előtte az emlékei. Haley ugyanúgy érezte Talan minden fájdalmát, bizonytalanságát, dühét, amit eddigi élete során megtapasztalt. Látta a szörnyű képeket mindarról, amit tett, s amik után önvádlón marcangolta magát belülről…

Megállíthatatlanul sodródtak a kirobbanó, eufórikus kielégülés felé, miközben testestől, lelkestől eggyé váltak.

A vér áramlása nem volt egyenértékű kettejük között. Míg Haley egyre erősebb és energikusabb lett, Talan inkább gyengült. Ő jobban észrevette a vérveszteséget, mégsem törődött vele. Fürdőzött az eufórikus kielégülés érzésében. Élvezte, ahogy Haley forró meztelen teste betakarta őt, közben kényeztetve cirógatta az apró fürge ujjaival. Eszében volt, hogy nem is olyan rég, azon gondolkodott, vajon lesz-e neki valaha, mindenben hozzá illő társa. S most itt van vele! Vagyis itt volt egy kéznyújtásnyira már évek óta. Aztán jöttek az aggasztó gondolatok, hogy van egy visszafordíthatatlan fal a boldogság és közte! Hiszen megölte a lány anyját! Ez nem egy elhanyagolható akadálya kettőjük felhőtlen kapcsolatának. Megremegett Talan mellkasa, ahogy mélyre szívta a levegőt. Simogatva húzta végig Haley testén a kezét. Biztonságot nyújtott neki, hogy fizikálisan is érezte őt.

Itt van! Tényleg itt van! Az enyém és én az övé! – ordított a fejében, s elöntötte a féltés, a birtoklás. Óvatosan a karjaiba zárta, még jobban magához vonta, szinte betakarta a lányt. Óvón, védelmezőn, összekuporodott vele a nem túl tágas kanapén. Nem érdekelte semmi más, csak az, hogy a karjaiban tarthatja. Nem érdekelte, hogy nincs zár az ajtón és akár Bardwell is becsörtethet rajta egy újabb megbízással. Legszívesebben megállította volna az időt. Lehunyta a szemét, hogy megmaradjon ebben a pillanatban.

Így akart elaludni és így akart ébredni!

Holnap… holnapután… s azután… most már mindig!

Talan érzékelte a reggelt, hiszen az ablakon bejövő fény elöntötte a lakást. Megborzongott egy pillanatra, már nem érezte magán a lány meleg testét. Keze automatikusan végigsimított keresve a számára oly kedves lényt. Aztán motoszkálást hallott a konyha felől s megnyugodott. Még mindig csukott szemmel, kényelmesen hanyatt fordult a kanapén, jóleső érzéssel kinyújtóztatta végtagjait. A vadász halvány mosollyal reagált, ahogy megérezte amint Haley az ágy mellé lépett.

– Jó reggelt – duruzsolta Talan, de mielőtt kinyitotta volna a szemét, izmai hirtelen befeszültek, mert valami hideg mélyen behatolt a mellkasába. Feszítve, szúrva ismétlődött meg az érzés, újra és újra. Ragacsos sűrű vérhez tapadt a tenyere, amint a fájdalomhoz kapta a kezeit. Az ő vére volt! Semmit nem értett! Éberen nyíltak ki a szemei.

Haley állt felette, a leghatalmasabb konyhakéssel, amit csak találhatott a lakásban és random módon gyűlölettel a szemében, megállíthatatlanul sújtott le vele.

– Haley! – ordította Talan, de nem akart durván fellépni a lánnyal szemben, inkább csak kitartott kézzel védekezett, próbálta ütésekkel eltéríteni a kést, elhajolni a szúrások elől. – Mi a franc ütött beléd?

– Megölted az anyámat! – Haley hangja teljesen felismerhetetlen volt, szinte rikácsolt. – Te ölted meg az anyámat!

Talan először megdöbbent, hogy honnan tudhatja a lány? Egy éjszaka alatt, miközben szeretkeztek és aztán békésen elaludtak, hogyan juthatott a tudomására? Aztán a lelkiismeret kiszorította a levegőt a mellkasából. A dühös fájdalmat átérezve, amit a lány szemében látott, abbahagyta a védekezést.

– Igen – suttogta, és leengedte a kezeit. – Sajnálom… nem tudtam…

– Szarok rá! – üvöltötte a lány. – Egy rohadt gyilkos állat vagy!

– Mindenhez jogod van velem szemben – Talan mozdulatlanul ült a kanapén, és hagyta, hogy Haley dühösen vagdossa bele a kést, ahol csak éri.

Legalább vége! Mindennek vége… nincs több fájdalom… rossz döntés… semmi nincs többé… – kavargott a fejében, egyre tompábban érzékelte a külvilágot, a környezetét. A vérveszteségtől, lassan de biztosan elindult a Prikolics a kiszáradás útján, a halál felé.

Messziről hallotta csak, ahogy valamilyen oknál fogva az ajtó recsegve szakadt le, aztán Haley fülszaggató visítását. Halványan, elmosódva látta még, amint a lány kapálódzva megemelkedett előtte, s egy pillanatra kibontakozott Iván elmosódott, de összetéveszthetetlen alakja is.

– Ne bántsd őt! – nyögte Talan, de már nem volt biztos benne, hogy bárki is hallotta-e a hangját.

Sötétségbe zuhanva eldőlt a kanapén.