Fogalmam nem volt meddig voltam
eszméletlen.
Hunyorogva, pislogva nyitogattam a
szemem. Először homályosan bontakozott ki előttem Dr. Dunken alakja. Felettem
állt az ágy mellett, tanácstalanul és kérdőn nézett a szemembe.
– Hogy vagy? Hívtam mentőt.
Nem tudtam azonnal válaszolni.
Tekintetem körbejárattam a szobán.
Valamikor az enyém volt.
Megismertem. Csak most másképp volt berendezve. Akaratlanul megkönnyebbült
sóhaj hagyta el mellkasom. Visszacsuktam a szemem.
Itthon vagyok! – mindenem fájt.
Olyan érzés volt mintha valami feszített volna szét belülről. Egyre erősebben
kezdett fájni mindenem, mintha belülről szaggatták volna a testem, millió éles
foggal. Összeszorítottam az állkapcsom, de egyre elviselhetetlenebbé vált.
Megfeszült mindenem, ahogy felordítottam. A fejemet mintha satuba fogták volna,
újabb ordítást préselt ki belőlem a fájdalom. Nem tudtam kezelni sem, mert még
soha nem tapasztaltam hasonlót. Nem akartam, de könny szökött a szemembe.
Szégyelltem magam, összeszorított szemekkel elfordítottam a fejem. A tüdőmből
kipréselődött a levegő, mintha feltépték volna a bordáim. Megfeszültem az újabb
fájdalomtól, oldalra fordultam, nyögve fúrtam a fejem a párnába. Markoltam, az
arcomhoz szorítottam, ordítottam. Valamelyest tompította a hangom.
– Hé! Kölyök! – felém hajolt,
megragadta a két vállam – Mi a baj? Hé! Meg ne hallj itt nekem! Mindjárt itt a
mentő! Mid fáj?
– Mindenem – nyögtem. Engem is
meglepett, hogy sikerült megszólalnom. Hallottam a saját hangom. Nagyon halkan,
de hallottam! Furcsa volt.
Nem felejtettem el hogyan kell
beszélni. – konstatáltam.
A doki maga felé fordított,
tenyerét az arcomra tapasztotta. Azt vizsgálgatta nem-e seblázam van, vagy
sokkot kaptam.
Eljutott az agyamig, mit mondott
az előbb.
– Nem kell mentő – fújtattam, nehezen
kaptam levegőt. Olyan szinten, fájt mindenem mintha szaggatták, tépték,
átgyúrták volna a testem minden zsigerét. A csontjaimat szétrobbanni éreztem.
– Mi az, hogy nem kell mentő? Hogy
a francba ne kéne! Hát, hogy nézel te ki?
– Nenenenenenenene! – először csak
ingattam, aztán már ráztam a fejem.
Erősen tartotta a vállaim mikor
újra megfeszült mindenem. Eddig a pontig bírtam. Újra néma sötétség szállt rám.
Tompultak a fájdalmaim, éreztem elernyedni a végtagjaim. Olyan volt mintha
szétfolytam volna az ágyon, ólom súlykén süppedtem bele a matracba.
Újra eszméltem. Az első gondolatom
a mentő volt. Azonnal néztem körbe, tájékozódtam. Hol lehetek? Nem akartam
mentőt! Azt pedig a legkevésbé akartam, hogy bárki is bármilyen okból elkezdjen
engem vizsgálgatni. Akkor lebuktam volna.
Homályosan bontakozott ki a doki
körvonala. Az ablaknál várakozott keresztbe font karral, kifelé bámult.
– Ugye nem visz el a mentő?
Azonnal felém kapta a fejét, ahogy
megszólaltam. Az ágyamhoz sétált, leengedte a karját. Végig nézett rajtam.
– Nem. – mondta csendben,
tekintetét az enyémbe fúrta: – Ezért az a legkevesebb, hogy elárulod nekem, mi
fene történt veled?
Számítottam erre a kérdésre.
Testem tele volt karmolás és harapás nyomokkal.
Sokáig hallgattam. Aztán úgy
válaszoltam, ahogy az már oly sokszor bevált. Nem hazudtam, csak nem mondtam el
pontosan mindent.
– Megtámadtak – mondtam csendesen,
végig nyaltam kiszáradt szám. Magam sem tudom miért, fogaimmal elkezdtem az alsó
ajkam tépni. Egészen más volt az emberi fogaimat érezni.
– Kik támadtak meg?
Hülye kérdés! – felnéztem rá,
tekintetemben volt, hogy ezt most állatorvos létére komolyan kérdezte?!
Láthatta a sebeim.
– Körbe rágtak a kis nyuszik. – szaladt
ki a számon, szemtelen grimaszt vágtam hozzá.
Elmosolyodott, megveregette a
vállam:
– Ha már viccelsz, biztos
megmaradsz. – Széket húzott az ágy mellé, leült: – És most komolyan. Miért
támadtak meg a farkasok?
– Dunk! A barátom! Vissza kell
mennem érte! – szakadt fel belőlem, ahogy fél könyökre támaszkodtam, már
nyomtam magam ülésbe: – Visszatartotta őket! Ott maradt!
A Doki szeme kikerekedett:
– Ketten voltatok az erdőben? A
haverod ott maradt? – kérdezte döbbentrn, felpattant a székről. – Mond meg hol
és behozom. Szólok a vadőrnek is!
– Ne! Én megmutatom! – ajálkoztam
lelkesen, már ültem is fel. Letúrtam magamról a takarót.
Kezében, fegyverrel tért vissza a szobába.
Felszaladt a szemöldöke, ahogy rám nézett. Nem értettem mit bámul rám
döbbenten. Végignéztem magamon. A véresen tátongó karom és fog nyomok már össze
voltak húzódva. Alig látszottak. Olyanok voltak, mint a több napos sebhelyek.
Kerestem a szavakat, tanácstalanul
pislogtam, kerültem a tekintetét.
– Gyorsan regenerálódom – hadartam
zavartan, engem is meglepett szokatlanul gyors gyógyulásom.
– Azt látom – bólintott, ahogy pár
pillanat gondolkodás után szóhoz jutott. – Rendben kölyök! Mutasd hol a
haverod!
Nem volt sokkal nagyobb rám a
ruha, amit gyors segítségként kaptam. A sportcipő viszont kellemetlen volt.
Lehet, hogy egyébként kényelmes viselet lett volna, de én nem voltam hozzá
szokva.
Megéreztem Dunk szagát. Rengeteg
alvadt vért. Megálltam. Megszédültem. Fejem feszített, minden érzékszervem
kiéleződött.
Nem ölhették meg! – remegett a
kezem, ahogy megmarkoltam a mellettem lévő fát. A Doki kérdőn nézett rám.
– Itt volt? – kérdezte szinte
suttogva. Bólintottam. Tekintetemmel a bétát kerestem. Éreztem, hogy a közelben
van. Lentebb ereszkedtem, fejem leszegtem, lopakodva puhán pakoltam a lábaim.
Dunken kicsit furcsán nézett rám, figyelte embertől szokatlan mozdulataim.
Dunk megtépázott teste, véres
cafatként hevert az avarban.
„– Dunk!” – pár lépéssel ott voltam,
térdre vágtam magam mellette. Nem mertem hozzá érni. Megszaggatott teste felett
pár centivel úgy mozgattam tenyerem, mint aki éppen, valami rituálét hajt
végre. Nem tudtam, hol érhetek hozzá. Ráhajoltam, szimatoltam. Élt!
„– Dunk! Itt vagyok! Bred vagyok!
Érted jöttem! Nem hagylak meghalni!” – hadartam. Ringott felette a felsőtestem,
vizsgálgattam a sebeit. Próbáltam felmérni mennyire súlyosak. Nem mertem
megmozdítani.
Hallottam mögöttem a Doki közeledő
lépteit. Éreztem rajta a döbbenet szagát.
– Ez egy farkas!
– Igen! – vágtam rá, aztán
felnéztem a dokira. – Maga meg, egy állatorvos! Mentse meg! Kérem! Mentse meg!
– Ő a barátod, akiről beszéltél? Ő
Dunk?
Hevesen bólogattam. Dr. Dunkin közelebb
hajolt, fél térdre ereszkedett mellettem, óvatosan mozdította, éppen csak
érintette a tenyerével.
– Van bennünk közös kölyök! –
morogta maga elé a szavait, miközben gyors állapotfelmérést végzett: – Nem
olyan rég én is egy farkasnak köszönhettem az életem. Hidd el, pontosan tudom,
mit érzel! – felegyenesedett. Tekintete megváltozott, ahogy rám nézett.
– Hozd a barátodat! – intett a
fejével és kibiztosította a fegyvert, támadásra számítva.
Óvatosan nyaláboltam fel a béta
hím ernyedt testét, magamhoz szorítottam, és követtem a dokit.
A vizsgáló asztalra csúsztattam,
miközben magamon éreztem Dunken kutató tekintetét. Még csak nem is szuszogtam a
hosszú kilométerek után, pedig én egy kb. 70 kilós súlyt is cipeltem.
Lámpát kapcsolt, műszereket vett
elő. Halványan emlékeimből ismerősek voltak. Szorult hasonló ápolásra Denise, a
kutyánk is egykor. Emlékszem, hogy figyeltem aggódva, amint összevarrták a
sebeit.
– Tudok segíteni? – ajánlkoztam.
Gyűlöltem a tehetetlen várakozást.
A doki bólintott, fejével közelebb
intett.
– Fogd, de ne túl erősen! Tartsd
tőlem távol a fogait. Nem szeretném, ha eszmélne, és az ellenségének hinne.
Bólintottam. A barátom bundáját
elkezdtem simogatva, óvatosan túrni. Homlokom az övéhez nyomtam.
„– Kibírod! Itt vagyok Dunk!
Vigyázok rád! Hallod? Bred vagyok!”
A doki hozzá látott a sebek
ellátásához. Óvatosan tette hozzáférhetővé, amit varrnia kellett.
– Nagyon csúnyán ellátták a baját –
fújta, alkarjával söpörte el copfjából kiszabadult tincseit. Hirtelen
megdermedt. A farkas nyakán éktelenkedő harapásnyomra meredt. Lassan nyúlt az
ollós csipeszért, másik kezével közelebb húzta a több soros lámpát az asztal
felett.
Oldalra fordítottam a fejem, hogy
lássam, mit csinál.
Belenyúlt a sebbe, egy egészen
vékony kis huzalt vett ki, aminek a végén volt valami kis gumószerű.
– Nocsak! – a doki szemöldöke felszaladt.
A csipesszel tartva az ismeretlen valamit, az asztalához ment. A fiókból
elővett egy műszert, elhúzta felette. Megcsippent, számsor jelent meg a
kijelzőn.
Dr. Dunken lassan, döbbent
tekintettel fordult az vizsgáló asztalon heverő test felé.
– Azt mondtad Dunk?
– Igen.
– Te nevezted el így?
Nem tudtam mit mondjak. Úgysem
hitte volna el, hogy honnan tudom. Zavartan kapkodtam a tekintetem.
– Te nevezted el így? – ismételte
meg a kérdését. – Honnan a név? Miért így hívod?
Nem tudtam válaszolni a kérdéseire.
Vagyis tudtam volna, csak számára, semmi reális alapja nem volt.
Ha most elmondom az igazat, tuti
mentőt hív! Kényszerzubbonyban visznek el. – járt az agyam fogaim az alsó
ajkamba mélyesztettem. Harapdáltam a szám.
– Ez egy chippelt farkas! – felém
mutatta a csipesszel szorongatott valamit.
– Az mit jelent? – kérdeztem
puhatolózva.
– Ez az állat, egy kutatás részét
képezte.
Kiszáradt a torkom, úgy éreztem
zsibbad az agyam. Nem egészen értettem, pontosan ez mit is jelentett. Viszont
sértett, ahogy azt mondta Dunkra „Ez az állat”.
– Mentse meg! – kiáltottam rá. Más
most nem érdekelt. A barátom a karjaimban haldoklott.
A Doki nagyot sóhajtva fújta ki a
levegőt. Egy mozdulattal a kukába dobta a chipet. Sokáig néztem, hová került az
a kis valami, akaratlan simítottam végig a nyakamon.
Akkor ilyet nyomott belém is azon
az éjszakán! – világosodott meg bennem. Mikor azt mondta védelme alá vesz, és a
rendőrnek is azt mondta:
„– Biztosíthatom, be van oltva,
chipelve és minden papírja rendben van.”
Nem hazudott! Bechipelt! – forrt
bennem a tehetetlen düh. Legszívesebben megráztam volna. Szorítottam össze az
állkapcsom, makacsul az ajkaim, bár legszívesebben fenyegetőn húztam volna fel,
kimutatva a fogaim. Uralkodtam magamon, mert akkor elárultam volna magam.
Némaságba burkolózva tette a
dolgát. Egész jól belejöttem az asszisztálásba. Gyorsan szaladt az idő, fel sem
tűnt, hogy több mint egy órán keresztül tisztítottuk, varrtuk a sebeket. Egy
idő után már elég volt az eszköz nevét mondania a dokinak, amire szüksége volt,
és én nyomtam a kezébe. Csodáltam és tiszteltem a munkáját, ami láthatóan a
hivatása is volt.
Végeztünk. Beállította az
infúziót, még figyelte a gépet egy darabig, amik a béta életfunkcióit mutatták.
Villogtak a zöld számok, ütemesen sípolva ugrált rajta egy fényes pont
szabálytalan vonalat rajzolva a kijelzőre.
A doki egymásba húzva
megszabadította kezét a szűknek tűnő kesztyűktől, aztán a vérmaszatos gombócot
a kukába dobta.
– Biztos keresnek a szüleid
emberpalánta. – mondta, s öt újjal túrt
hajába, szorosabbra fogta copfját. – Hol laksz? Haza viszlek, hogy ne
aggódjanak érted.
Benn akadt a levegőm, nehez
nyögtem:
– Nincs.
– Mi nincs? – kérdőn vonta fel a
szemöldökét, a szemembe nézett,
– Nincs otthonom – mondtam
csendesen a szavakat.
– Valahonnan csak jöttél. Hol
éltél eddig? Hány éves vagy? De őszintén! Intézetből szöktél? Ezért nem
akartad, hogy mentőt hívjak? Keresnek? Vagy már tizenhat? – záporoztak a
kérdései, és én egyikre sem tudtam felelni. Egyre idegesebb lettem, zavart.
– Nem tudom – vágtam rá.
Fújtattam, szédülni kezdett a fejem. Eszembe jutott, hogy menekülök, de nem
volt hová. Dunkra néztem, nem akartam magára hagyni.
– Hogy-hogy nem tudod? – kérdezte,
elindult felém: – Hogy hívnak?
– Bred – válaszoltam, s ösztönösen
hátrálni kezdtem.
– Milyen Bred?
– Bred. Cross Bred.
– Remek! Akkor a neved tudod.
Nincs amnéziád.
– Semmim nincs – vágtam rá
azonnal, megráztam a fejem.
Valami rosszat mondhattam, döbbenet ült ki az
arcára.
– Az amnézia, annyit jelent
emlékezetkiesés – magyarázta. – Az nem egy olyan valami, ami a tulajdonod.
Hallgattam. Soha nem hallottam ezt
a szót.
– Nem tudod mit jelent?
Nem válaszoltam. Persze, hogy nem
tudtam!
– Hány éves vagy te?
Fogalmam nem volt. Arra még
emlékeztem, mikor születtem, mert buzgón tanította velem anyám. De azt, hogy
honnan tudom, éppen hány éves vagyok?! Le sem tagadhattam zavarodottságomat.
– Kettőezer nyolc, június öt –
hadartam, amit öt évesen már tudnom kellett.
– Hány éves vagy?
– Kettőezer nyolc, június öt –
ismételtem meg.
– Ez milyen dátum? – kérdezte, s ajka
szegletében furcsa halvány mosoly jelent meg – Te nem tudod hány éves vagy! –
szakadt fel belőle a felismerés.
Nem néztem a szemébe. A földre
szegeztem a tekintetem, nem válaszoltam. Felnőtt voltam. Igaz farkasként, de
emberként sem éreztem magam egy taknyos kölyöknek.
– Tudod a mai dátumot?
Értetlenül kaptam fel a fejem egy
pillanatra. Nem értettem a kérdést. Nem tetszett, ahogy kezelt, és azok sem, amiket
kérdezett.
– Arról sincs fogalmad. Igaz? – Lassan
körbejárt, úgy méregetett, mint aki valami különleges lényt talált. Újra a
földet néztem.
– Hol voltál eddig? Hol éltél? –
Dunkra mutatott: – Velük? A farkasokkal? Egy falkában nőttél fel? Mióta vagy
velük? Hogy kerültél oda? – záporoztak a kérdései. Szemében megmagyarázhatatlan
fény csillogott, folyamatosan méregetett. Már zavart, ahogy körbesétált.
Tekintetét úgy járatta rajtam, mint vadász a prédán, aki épp most akarta
átharapni a torkát, hogy aztán jól lakjon belőle.
– Öt éves voltam. – mondtam
halkan, még most sem néztem rá.
– A szüleid nem kerestek?
– Meghaltak – csúszott ki a
számon. Felvonta a szemöldökét. Nem kérdezett, csak nézett, várta a további
információt.
– Baleset – hadartam. – Beszaladtam
az erdőbe.
– Akkor olvasni se tudsz.
Megráztam a fejem.
Elém lépett. A kezeimért nyúlt,
forgatta, vizsgálta. Az ujjai közé fogta borostás állam, forgatta a fejem
jobbra-balra.
– Ne haragudj! – hüvelykujjával
felhúzta a felső ajkam. Hátrébb lépett, döbbenten szánkázott rajtam a
tekintete.
– Milyen dátum az a kettőezer
nyolc, június öt?
– Akkor születtem! – vágtam rá
büszkén.
– Nagy a zűrzavar a fejedben
emberpalánta! – felnevetett: – Kettőezer tizenötöt írunk! Hogy lennél már te
hét éves?! Nézz tükörbe! Szerinted egy hét éves gyerek így néz ki?
Hallgattam. Fogalmam nem volt
miről beszélt. Nem tudtam ugyan számolni, de azért a születési dátumomat,
pontosan tudtam.
Emberi korom zavaros volt. A doki
ránézésre csak saccolni tudott. A
farkasok között érett hím voltam, emberként talán még nagykorú sem.
Ujjaimat a bögrére fontam,
szótlanul néztem a benne lévő vérvörös gőzölgő erdei teakeveréket.
Alaposan kiáztam a kádban.
Sebeimnek már nyoma sem volt. Borostámhoz ragaszkodtam. Nem éreztem magam
emberpalántának, ahogy a Doki folyamatosan hívott. Hajamat gondosan felnyírta,
olyan zúgó géppel, amit gyerekkoromban apámnál láttam, amikor a szakállát
igazította.
Dr. Dunken telefonálgatni kezdett,
teljesen lázba jött attól a kevéstől is, amit megosztottam vele. Mi lett volna,
ha tudta volna a teljes igazságot?
Tekintetemmel követtem, ahogy fel
s alá járkált. Egyik hívást a másik után bonyolította. Betekintést nyerhettem
meglepően jó kapcsolataiba.
Leült elém, ujjai a haját fésűként
szántották, bontotta copfját és újra összefogta.
– Lesznek papírjaid – kezdte. –
Bárki is kérdez bármit, örökbe fogadtalak. – Pillanatnyi szünetet tartott,
nézett a szemembe: – Érted?
Bólintottam.
– Rendben. Mert így elkerülhetjük,
hogy bárki felfigyeljen rád – magyarázta, aztán rám nevetett, s kacsintott: – Ugye
nem akarsz egy sor kísérletet végig szenvedni, kérdésekre válaszolni?
Megráztam a fejem.
– Gondoltam – biccentett.
Agyam közben Dunk körül forgott.
Tudtam, hogy most nehéz neki, és az életveszélyen sem volt még túl. Gondolataim
mindig visszatértek a Doki szavaira:” – Ez az állat, egy kutatás részét
képezte.”
– Milyen kutatás része volt Dunk?
– szegeztem váratlanul a kérdést a dokinak. Sokáig hallgatott. Láthatóan
mérlegelt. Nagy levegőt vett, kényelmesen hátradőlt a kanapén, lábát keresztbe
dobta, karját összefonta, mint aki tudományos eredmények ismertetését tárja fel
egy televíziós műsorban.
– Élt itt a feleségével egy prof –
kezdte. – Hajmeresztő ötletei voltak. Meg elképzelései. Én akkor pályakezdő
állatorvosként, tele ambícióval és lelkesedéssel. Felkeltette az érdeklődésemet
a gondolatai. Szerettem és érdekeltek a farkasok. Volt, hogy falkákat figyeltem
meg. Az egyetemtől semmi támogatást nem kaptam, amatőr szinten csináltam. Egy
előadásán találkoztunk. Meglovagolva az ő ötletét, felajánlottam a
tapasztalatomat a megfigyeléseim eredményeit neki. – tekintetét az enyémbe
fúrta, kicsit eszelős tudósként csillogott a szeme, ahogy beszélt. – Valami
hibridet akart előállítani. Valami más fajt! Hitt abban, hogy vannak másfajta
lények. Hogy a mítoszoknak, a legendáknak igenis van valami valóságalapja.
– Mint a különlegesek? – szúrtam közbe.
Felszaladt a tekintete, láthatóan
most ő nem értette az én kifejezésem.
– Félig ember, félig farkas.
Nagy levegőt vett, hogy folytassa
kis előadását. Aztán láthatóan elgondolkodott a szavaimon. Gyanakvón fúrta
belém a tekintetét. Úgy nézett rám, mint amikor farkasként majdnem lebuktam.
Mikor gyanús lett neki, hogy talán értem, amit mond.
– Igen – bólogatott –, és meg
akarta teremteni a saját maga tökéletes lényét. Géneket próbált összefésülni.
Tudatosan alakítani génmanipulációval a kívánt tulajdonságokat. Tökéletes
emberből, tökéletes farkast akart! Egy tökéletes alakváltót. – Élénk
kézmozdulatokkal kísérte mondókáját.
Ittam a szavait.
– Milyen szerepe volt ebben
Dunknak?
– Kölyök volt. Orvvadászok
kiírtották a falkáját. – Elmerengett az emlékeken, halvány mosoly jelent meg a
szája szegletében – Imádni való kis dög volt! Meg volt benne minden, ami alfává
tette volna, ha nem így alakul a sorsa. Én neveltem fel. Gyönyörű hím lett
belőle!
Az agyam lassan kezdte
összepakolni az információkat. Ez választ adott Dunk, néha furcsa
viselkedésére, reakciójára egyes helyzetekben.
Akkor éjjel! Megérezte rajtam a
chipet! Az a sok fájdalom a szemében! A megmagyarázhatatlan ragaszkodása
hozzám… Kezdett értelmet nyerni. Ezért tudott velem együtt érezni. Ezért állt
mellém. A saját emlékei miatt!
– Dunk DNS-e volt a kísérlet,
állati, azaz a farkas adaléka.
Mivel látta rajtam, hogy nem
nagyon értem, de érdekel. Ceruzát és papírt húzott maga elé, a dohányzó asztal
fölé hajolt. Rajzolni kezdett. Gömbök, amiket vonalakkal kötött össze. Amolyan
térben megcsavarodott létraszerű valamit rajzolt. Ilyeneket láttam apám
íróasztalán is, a jegyzetein. Felismertem az emlékeimből. Egy gyors
magyarázatot tartott, hogy ez a DNS-lánc, és minden kis gömb felelős valamilyen
tulajdonságért, no és az sem mindegy mi mivel kapcsolódik, meg a sorrend sem.
Lassan, halványan kezdtem érteni,
mit jelentett az, hogy „– Dunk DNS-e volt a kísérlet, állati adaléka.”
– Tessék? – hatalmas ütésként ért,
amikor felfogtam. Bele szédültem, libabőrös lettem. Konkrétan akartam tudni,
nem csak sejteni.
– Ez pontosan mit is akar
jelenteni? – kérdeztem, mert hallanom kellett az egyértelmű választ.
– Hogy is mondjam, hogy megértsd?
Közvetetten, vagyis a segítségünkkel, tulajdonképpen bizonyos értelemben és
mértékig az apja volt. Valami olyasmi. Legalábbis az egyik.
Azt hittem beszakad a mellkasom. A
dohányzó asztalra csúsztattam remegő kezemből a bögrét. Arcomat a tenyerembe
temettem.
Istenem! – belém szorult a levegő.
Legszívesebben felüvöltöttem volna.
Dunk tudta ki vagyok! – fújtatva
kapkodtam a levegőt: – Azért hívott fiamnak!
– Jól vagy? – közelebb hajolt,
vállamra tette a kezét. Megdörzsöltem az arcom, megnedvesítettem kiszáradt
szám. Hevesen bólogattam. Hirtelen úgy éreztem látnom kell! Most! Meg kell
mondanom neki, hogy tudom ki ő!
– Ugye rendbe jön?! – nyögtem
szinte, a torkomban dobogott a szívem. – Annyi mindent köszönhetek neki! Az
életem!
Bryan megveregette a vállam.
– Tudom Bred. Mondtam, nekem is
egy farkas mentette meg az enyémet. Tudom, mit érzel.
A szemébe néztem.
Ó dehogy tudod te azt! – lassan
felálltam, átmentem a rendelőbe. Dunk infúzióra kötve feküdt a vizsgáló
asztalon. A kötések némelyike átvérzett. Alig lélegzett. A szemem már tele volt
könnyel, mire mellé értem. Remegő kézzel óvatosan simítottam végig a bundáját.
„– Miért nem mondtad el?”
A mellkasa láthatóan jobban
megemelkedett. Éreztem, hogy hall engem.
„– A részed vagyok. Egy rész
vagyok belőled.” – motyogtam, simogattam, arcomon végiggördült az első
könnycsepp. Nem bírtam vissza tartani. Fogaim alsó ajkamba mélyesztettem.
Zilálva kapkodtam a levegőt, remegett a mellkason.
„– Vérem a véremből” – fújta
erőtlenül.
Nem bírtam tovább. Ráborultam,
magamhoz öleltem.
„– Itt ne hagyj! Itt ne merészlej
hagyni!”
„– Alfa vagy Bred! Menj vissza
érte! Térj vissza falkavezérként!” – erőtlenül mozdult meg a nyaka.
Egyre gyengébben éreztem verni a
szívét. Légzése nehezült, lassult.
„– Ne! Dunk! Apám! Nem teheted!
Tarts ki! Erős vagy!” – legszívesebben megráztam volna.
– Doki! – ordítottam. Bryan egy
pillanat alatt ott volt mellettünk. Nem tudtam pontosan mit tesz, de azt igen,
hogy Dunk életéért küzd.
A visító sípoló hang szinte
beszakította a dobhártyám. Az agyamba vájt. A Doki a vállamra tette a kezét,
hátrált pár lépést, utat engedett nekem.
– Sajnálom. Nagyon sajnálom.
Tagadni akartam. Nem akartam
elfogadni. Törölgettem a könnyeim. A tenyeremmel, az alkarommal, kézfejemmel, a
fölsőm ujjába. Hiába. Semmi nem állította meg a könnyeket, amik patakba folytak
végig az arcomon. Ráborultam, öleltem, szorítottam magamhoz az élettelen
testet. Nyögve szakadt ki belőlem a levegő. Kezeim ökölbe szorítottam. Üvöltve
engedtem utat a fájdalmamnak, különben úgy éreztem szétszakítja a mellkasom.
Az apám. Meghalt.
Az életét adta, hogy én élhessek!
Dr. Dunken tágra meresztett,
zavart, szemekkel lépett még hátrább. Nem próbált bele avatkozni, vagy közbe
szólni gyászomba. Néma szemlélő maradt. Lehajtotta fejét, osztozott a
fájdalmamban.
A lakás a következő napokban
átjáró ház lett. Én pedig rengeteg új dologgal ismerkedtem meg. A hivatalok
érthetetlen procedúráival például.
Ideiglenes igazolványt kaptam.
Hivatalosan Dr. Bryan Dunken lett a nevelőapám. Magántanuló lettem, ami
rengeted önszorgalmat igényelt. Bryan folyton azt ismételgette, hogy hihetetlen
gyorsan tanulok. Ő meg hihetetlenül lelkes volt. Folyton megfigyelt. Biztos
voltam benne, hogy minimum egy Nobel-díj lehetőséget látott bennem. A létezésemben.
Folyton beszélnem kellett a farkasok között töltött időről. Nehéz volt a
történeteket úgy átformálni, mintha emberként éltem volna meg. Sokat
köszönhettem ugyan neki, de bizalmatlanságom alaptulajdonsággá keményedett
bennem.
A rendelőben viszont szerettem
neki segédkezni. Szemében büszke csillogással hallgatta, mikor közöltem vele,
hogy én is állatorvos szeretnék lenni.
Bryan az alapoktól kezdte el a
tanításom. ABC-s könyvet vett, füzeteket. Elemi első osztályos tankönyveket
rendelt.
Ültem a stégteraszon, combomon egy
rajztáblával szorgalmasan gyakoroltam a betűket. El-elmerengtem, néztem a
vizet, az erdősávot. Luna járt az eszembe, a falka. Mi lehet velük? Caro? Csak
remélni tudtam, hogy nem derült ki hogy falazott nekem, menekülésemkor. Egyedüli
élő szemtanúja csak ő volt emberré válásomnak. Elmondta-e Lunának, hogy mi lett
belőlem? Mivé váltam?! Annyira hiányzott! Sokszor eljátszottam a gondolattal,
hogy éjjel, mint gyerekkoromban kiszökök az erdőbe. Megkeresem. Legalább csak
messziről láthassam. De tudtam, hogy veszélyes, és nem csak rám nézve.
Nagy levegőt vettem. Figyelmem,
visszafordítottam a tanulni valómra.
Pár hét leforgása alatt már
folyékonyan olvastam, írtam. Onnantól ugrásszerűen felgyorsult a tudásom,
ismereteim bővítése. Néhány hónap alatt utolértem a korombeliek tudását. Dr.
Dunken, pedig szakadatlan jegyzetelt rólam. Nem kezelt kísérleti alanyként, sem
gyerekként. Rengeteget beszélgettünk vacsora után a stégteraszon. Elmondta
milyennek lát. Nem rejtette véka alá csodálatát sem, amikor szemtanúja volt
fizikai képességeimnek. Nevetett saját magán, hogy lihegett, rendezni kellett a
levegőjét, ha kimentünk együtt futni. Én még az utolsó métereken is képes
voltam felgyorsulni, messze magam mögött hagytam. Húsz évesen férfiasan kidolgozott
izomzattal rendelkeztem, de mégis természetesnek hatott. Köszönhettem ezt
farkasként eltöltött éveimnek. Rugalmas voltam, éreztem az erőt magamban.
Magabiztosságot adott.
Egy év elég volt ahhoz, hogy
bátran elkísérjen beiratkozni a középiskolába.
– Láttam, kitöltötted a
jelentkezési lapod – mondta, oldalra pillantott rám, aztán a vizet nézte.
Kényelmesen dőlt hátra a fa nyugágyon, lábait keresztbe rakta.
– Azért dagad a mellem a
büszkeségtől, hogy megmaradtál az elhatározásodnál. – Szeme sarkából felém mosolygott.
– Szóval állatorvos szeretnél lenni?
– Nem. Nem szeretnék. Akarok! –
javítottam ki nem kevés határozottsággal.
– Nagyszerű géneket örökölhettél a
szüleidtől – fújta ki a szavakat a levegővel, újra a víz felé meredt. – Amit te
produkálsz folyamatosan, ahhoz már nem hiszem, hogy sok köze van a farkasok
között töltött tizenhárom évnek. Néha Clark Kent jut rólad eszembe, tudod?
Majdnem úgy cseppentél az életembe, ahogy ő is a földi szüleiébe. – Belekortyolt
a sörébe, karjait hanyagul leengedte a nyugágy karfájára, lóbálta a félig üres
üveget, a csillagokat nézte.
– Tudod, hogy volt olyan, amikor
azon gondolkoztam, hogy nem is vagy ember? – vallotta be, felém fordította a
fejét, mosolyra húzta a száját. – Több, vagy mint egy ember. Ami belőled árad…
amit a szemedbe a tekintetedbe látok, mikor belenézek… – Ujjaival „V”– betűt
formált, szeme előtt hadonászott.
– Nevess ki! – Legyintett,
beleivott a sörbe, aztán felém bökött az ujjával. – Említettem, hogy az én
életemet is egy farkas mentette meg egyszer?
Bólintottam. Hogyne tudtam volna,
hiszen én voltam az!
– Abba az időbe be-benézett. –
elkezdett mesélni: – Mindig a teraszajtón slisszolt be a zsivány! – Mosolyt
csalt az arcára az emlékezés. – Úgy járkált a lakásban, mint aki otthon érzi
magát!
Hagytam beszélni, szerettem
hallgatni az emlékeit. Így most azt is akaratlanul megtudhattam, ő hogyan élte
meg a találkozásunkat, a látogatásaimat.
– Soha nem felejtem el a szemét!
Hihetetlen értelem sugárzott belőle! Volt egy pillanat, amikor meg mertem volna
esküdni, hogy minden szavam érti!
Felsandítottam rá, elmosolyodtam.
Hogy a bánatba ne emlékeztem volna rá?! Kivert a víz, mert azt hittem
lebuktattam magam. Szóval mégiscsak feltűnt neki!
– Ne nevess! – szólt rám, aztán
legyintett. – Jó nevess ki! De akkor éjjel piszok jól időzített! Az a négy
csavargó drogos pár gramm morfitukomért képes lett volna megölni. – Lehajtotta
a fejét, az emlékeken mélázott. – Aztán ahogy belecsöppent az életembe, olyan
hirtelen el is tűnt – fújta nagy levegőt véve, lendítette az üveget és lehúzta
az utolsó cseppeket is belőle.
– Nem tudhatod – rántottam a
vállamon. – Lehet, itt kószál valahol.
Rövid gondolkodás után egyetértőn
bólintott:
– Igen, lehet. – Rám nézett. – Te
farkasok között nőttél fel! Lehet ismert téged. Tényleg! Lehet, azért nem jön
be többet – mondta s a tekintetem
fürkészte, szemén látszott, hogy nagyon gondolkodik. Gyárthatta az elméleteit.
Jobbnak láttam, ha nem hagyom
tovább agyalni. Megkocogtattam az üres üveget.
– Ne engedd, hogy a sör gondolkodjon
helyetted! – Kivettem a kezéből az italt, s az asztalra tettem. Talpra
ugrottam, ő esetlenül próbált feltápászkodni. Megütötte az elfogyasztott
alkohol.
– A kóbor farkasod híján, be kell
érned velem, hogy vigyázzak a hátsódra – mondtam, és betámogattam a szobájába.
Akkor engedtem el a karját, amikor már végignyúlt az ágyon. Éreztem, ahogy
elernyedtek az izmai. Betakartam, aztán visszaindultam a teraszon hagyott
füzeteimért, meg elpakolni az üres üvegeket. Megéreztem a nőstény farkas
szagát. Gyorsabban kezdett verni a szívem. Megismertem! Caro volt. Lassan
fordultam az erdősáv felé, tekintetemmel egykori falkatársamat kerestem.
„– Caro!” – próbáltam szólítani,
hátha meghall engem.
Lassan lépdelt elő a sötét ágak
közül, feszülten figyelt körbe, ahogy puha kecses léptekkel közeledett. Megállt
pár méterrel előttem, forgatta körbe a fejét, figyelt, fülelt.
„– Itt senki nem fog bántani.” –
ráztam meg a fejem: „– Ezért kezeskedem!”
Lassan fél térde ereszkedtem, felé
nyújtottam a kezem. Megértett. Újra elindult felém. Amikor megállt, már nyitott
tenyeremhez nyomta a homlokát, aztán belefúrta a fejét.
„– Gyere vissza Bred! Legyél az alfánk! A falka
gyenge nélküled.”
„– Yaír jó vezér!”
„– Yaír már nem él.”
„– Luna?”
„– Ő jól van.” – lehajtotta a
fejét: „– Viszonylag.”
„– Mi történt?”
„– Akkor. Akkor mikor vízben járó
lettél. Dunk olyan sebet ejtett Yaíron, amibe később elpusztult. Dunk után, Lee
lett a béta. Így ő vette át a falkát is. Mindennaposak a hatalmi harcok, a
versengés. Nincs határozott erős alfánk Bred! Te az lennél! Gyere vissza!”
„– Nem tudok!” – nyögtem
tehetetlen dühvel: „– Ahogy nem tudom, hogy lett belőlem farkas, amikor
legyilkolták a családom, azt sem tudom, hogy lett belőlem újra ember akkor! Nem
tudok csak úgy átváltozni, átalakulni! Lennék veletek! Lennék az alfátok! De
nem tudok!” – a fájdalom marta a mellkasom: „– Nem volt nap, hogy ne lettetek
volna az eszembe. Hiányoztok! Nagyon! Te! Luna!”
„– Vár téged!”
„– Megígértem, hogy visszamegyek.”
– sóhajtottam, nehéz volt a lelkem: „– Még nem tudom, hogy és mikor, de amit
megígérek, azt megtartom!”
„– Tudja, hogy más vagy.”
„– Igen. Én mondtam el neki.” –
elszorult a torkom:”– De még nem látott emberként. Mi van, ha meggyűlöl így? Az
ember már annyit ártott nektek.”
„– De nem te! Te más vagy!”
A bentről jövő csörömpölésre
minden ina megfeszült, támadó állásba ugrott. Vállam felett hátra néztem. Bryan
bukdácsolt ki a konyhába.
„– Ő kicsoda?” – tágra nyíltak
Caro szemei.
„– Barát! Rengeteget segített
nekem és segít most is.”
„– Mennem kell. Nem késhetek.
Gyanút fognak!”
„– Mond meg Lunának, hogy nincs
nap, hogy ne gondolnék rá!” – átöleltem a szürke nőstényfarkas nyakát, arcom a
bundájába nyomtam.
„– Megmondom!” – pofáját az
enyémhez dörzsölte. Fordult, rugóként lőtték ki az izmai. Pár pillanat alatt
eltűnt a fák sötétjébe, arra, ahonnét jött.
Braynen látszott, hogy a tegnapi
italozástól nincs túl jól, de nem panaszkodott. Egymásra néztünk, ahogy
várakoztunk az iskola folyosóján. A szemöldököm vonogattam, így érdeklődve,
hogy érzi magát. Ő egy fáradt fintorral grimaszolt vissza.
Végre nyílt az ajtó. A titkárnő
beinvitált minket, leültünk az igazgatóval szemben. Nevelőapám jobban feszengett,
mint én. Furcsán festhettünk. Az igazgató tekintete legalábbis erről
árulkodott, ahogy egyikünkről a másikunkra vándorolt. Arról kérdezgetett miért
választottam az iskolájukat? Miért akarok állatorvos lenni? A meghallgatás
akaratlanul elkanyarodott a farkasok témakörbe, és már tudományos beszélgetéssé
vált.
Az igazgató tekintete az enyémbe
fúródott, amikor felvételt nyert új diákjukként köszöntve megszorította a
kezemet.
– Úgy érzem, maga nem csak
gyógyítani fog fiatalember – mondta, s olyan mosoly jelent meg a szája
szegletében, mint aki tökéletesen biztos a megérzéseiben. – Az ilyenhez van
szemem.
Úgy éreztem magam, mintha
acsarkodó állatok közé lépdeltem volna be, amikor az első napon végigmasíroztam
az iskola folyosóján. Kiharcolni a helyem egy új falkába cseppenve, ez nem volt
nehéz feladat nekem. Ehhez értettem. Úgy fogtam fel az új környezetemet, mint
egy másik falkát. Nem fordítottam el a fejem a bámuló tekintetektől.
Alfa vagyok! – dübörgött az
agyamba. Mellkasom dagadt a büszkeségtől, hogy egy olyan farkas DNS-eit
hordoztam magamban, mint amilyen Dunk volt.
Ennek ellenére nem éreztem, hogy különb
lennék másoktól. Viszont azt sem engedtem, hogy alsóbbrendűnek nézzenek
bárkitől is.
Nem csak a sugdolódzó
megjegyzéseket hallottam tökéletesen, a hátam mögött, hanem a gondolatokat is.
Borostám idősebbnek mutatott a koromtól. Mosolyogtam magamban a különféle
találgatózásokon.
Elmélyedtem gondolataimba, az új
környezetem és az új személyek felmérésében.
Elviharzott mellettem, szinte
suhant. Egy pillanat műve volt. Éppen csak meglibbentett a szele, megcsapott az
illata.
Akaratlanul fordultam utána, de
ahogy nyílt előtte a sokaság a folyosón, úgy azonnal el is takarták. Csak a
gesztenyebarna lófarokba fogott hosszú haját láttam, ami vadul himbálódzott a
siető léptei miatt.
A tanulni valót bújtam a
stégteraszon, sűrűn néztem a tisztás túl oldalán az erdősávot. Caro látogatása
óta egyre többet járt azon az agyam, hogy egykori falkám közelébe lopózzam.
Nagyon hiányzott Luna. Nehéz volt a tanulni valóra figyelnem.
Autó állt meg a ház előtti
parkolóban, egy vehemens harci ebet terelt ki a gazdája a hátsó ülésről. Elég
kezelhetetlen jószág volt, s ami a legrosszabb: megbízhatatlan. Figyeltem, hogy
még gazdája felé is kapott, ahogy a ház felé tartottak. Lefordítottam a könyvet
a padlózatra, hogy tudjam, hol tartottam, aztán könnyedén talpra ugrottam. Ha
kezelhetetlen klienset hoztak, mindig besegítettem.
Amikor a rendelőbe értem Bryan a
chip belövő pisztollyal, valamivel távolabb állt az állattól. A gazdája pedig
próbálta nyugalomra inteni az izgága ebet.
Ha megláttam a fennforgó eszközt,
mindig viszketni kezdett a nyakam.
Bryannel egy pillanatra
összenéztünk, láttam a segítségkérést a szemeiben.
Vállam felett visszanéztem a
kutyára. Hátra csapta füleit, farkát teljesen hátsó lábai közé húzta.
Reakciójától a mosoly már ott bujkált a szám sarkában.
Fél tőlem! Helyes! – közelebb
léptem, a négylábú meghunyászkodva hasalt le.
– Nem lesz baj. – mondtam, de
Bryan, még nem mert közelíteni.
„– Igaz?” – az állat szemébe
néztem: „– Ha csak csúnyán nézel rá, feltépem a torkod! –„
A térdemre támaszkodtam, közelebb
hajoltam hozzá. Tekintetem az övébe fúrtam.
„– És nem fog zavarni, hogy a
gazdi mit szól hozzá!” – felegyenesedtem: „– Nekem is van ne parázz! Egyáltalán
nem elviselhetetlen. Észre sem veszed!” – folytattam a bájcsevejt: „– Az,
fájdalmasabb lesz, ha én tárom fel a torkod!”
Bryan elindult. A gazdi jobban
félt, mint a Doki. Egy pillanat volt csak a művelet.
– Na, akkor most
visszaellenőrizzük – motyogta Bryan, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
Leültem a kutyával szembe, megpaskoltam a pofáját, amolyan dicséretképpen. A
doki közben kapcsolta a leolvasót, s ahogy fordult mellettem az állat felé, már
működött.
Csippant!
Minden izmom megfeszült, Bryan
értetlenül meredt a műszerre.
– Ezzel meg mi lett? – Megrázta,
ki-be kapcsolta, meglengette a levegőbe, akaratlanul megint a nyakam
magasságában sikerült.
Újra csippant.
Ugyanaz a számsor jelent meg a
kijelzőn, mint az előbb.
Próbáltam közömbösen viselkedni,
bár pontosan tudtam, semmi baja a leolvasónak.
– Megért egy cserére – vetettem
oda, s rántottam a vállamon.
– Nem értem. Ez nem az a számsor,
amit most… – dünnyögte, nézte a kijelzőt. Nagy levegőt vett, hangosan fújta ki.
Öt ujjal túrt a hajába, remegni kezdett a keze. Éreztem az izgatottság szagát
rajta. A kutya és köztem cikázott a tekintete.
Kérdőn vonogattam fel a szemöldököm.
– Semmi gond. – biccentettem,
próbáltam laza maradni. – Talán gyárilag elcseréltek valamit. Jegyezd be azon a
számon – ajánlottam, s fejemmel a leolvasó felé böktem.
– Nem lehet – ingatta a fejét,
zavartan pislogott. – Ez… ez már foglalt.
Jesszus! Csak nem fejből vágja,
hogy mit lőtt belém?! – jött a felismerés.
– Akkor nem tudom – hadartam,
rántottam a vállamon.
Újra kapcsolta a leolvasót, s megmozgatta;
de most más szándékosan ugyanazon a vonalon ahol kétszer előtte.
Csippanás, kiíródott a számsor.
Nézett a szemembe, álltam a
tekintetét. Hosszas gondolkodás után, leült az asztalához, kitöltötte a kutya
papírjait, a csomagolásról bejegyezte a számot. Gyorsra vette a búcsúzkodást,
de azért még kikísérte őket.
Egyedül maradtam a rendelőben. A
kezembe vettem a leolvasót, bekapcsoltam és én magam is elhúztam a nyakam
mellet.
Csippanás, számsor.
Néztem a kijelzőt.
Egy chippelt farkas. Egy kutatás,
egy kísérlet részét képezem. Ez vagyok! – nagy levegőt vettem. Ahogy kifújtam,
hanyagul dobtam az asztalra a leolvasót. Végigsimítottam a nyakamon.
– Mi a szentséges szart jelentsen
ez? – Bryan minden szótagot külön megnyomott, hangja egyre hangosabbá vált: – Megmagyaráznád?!
A földre szegeztem a tekintetem.
Elszégyelltem magam. Mert ha valaki, akkor ő megérdemelte volna, hogy őszinte
legyek vele. Tépni kezdtem az alsó ajkam, fel-felpislogtam rá.
– Ki fogsz akadni. – Rekedt és
halk volt a hangom, megköszörültem a torkom.
– Próbáljuk ki.
– Én voltam.
– Te voltál? Mi voltál te?
– Belém lőtted azt a szart –
fújtam, a műszer felé lendítettem a kezem. Ujjaimmal pisztolyt formáltam a
nyakamhoz tartottam, imitáltam a mozdulatot.
– Egy farkasba, aki megmentette az
életem!
– Persze – bólogattam, a
tekintetünk találkozott. Elhatároztam, hogy évek során beidegződött bizalmatlanságom
vele szemben feloldom.
– Az a farkas… én voltam – vallottam
be a hihetetlen igazságot.
Hosszan nézett a szemembe.
Láthatóan járt az agya, hangosan fújta ki a levegőt, csípőre vágta a kezét,
aztán karba fonta. Ami viszont számomra volt furcsa és zavart, hogy nem láttam
és nem is éreztem rajta lepettséget, hitetlenséget. Úgy tűnt, hogy inkább azon
volt kiakadva, hogy eddig hallgattam róla.
– Iszol velem egy sört? – kérdezte
váratlanul.
Akaratlanul elmosolyodtam.
Pont ez jut legelőször az eszébe? –
a fejem csóváltam.
– Rendben – bólintottam, mosolyom
vigyorra szélesedett. – Dunk azt mondta alfa vagyok. Tehát ha úgy vesszük a
bennem lévő farkas már nem kamasz! Ihatok!
– Emberként viszont a nevelő apád
vagyok, és te nem vagy nagykorú! Akkor ihatsz, ha én megengedem! – próbálta
játszani a tekintélyt parancsoló szülőt, de elnevette magát: – És most
megengedem! – mondta, azzal a vállamba csapott. Fejével és a kezével egyszerre
intett, hogy kövessem. Láthatóan fel volt dobódva.
Bontotta a sört, leültünk a stégterasz
szélére. Gondolt egyet, levette cipőjét, zokniját mellé dobta. Feltűrte
nadrágja szárát, lábát belelógatta a vízbe. Elszámította magát kicsit. Épp csak
hogy elérte a lábujjaival a vizet. Magasan volt a faépítmény.
– Hát. Nem egészen így akartam – motyogta
zavart mosollyal, aztán csak lóbálta a lábait.
Percekig így hallgattunk,
iszogattuk a sört, néztük a vizet.
– Így már minden világos – törte
meg a csendet. – Sok minden érthetőbb így! Farkas voltál, amikor megtéptek.
Igaz?
Rá néztem, bólintottam.
– Dunk, pedig megvédett, melléd
állt. Így van?
– Igen.
– Alfa akartál lenni?
– Nem! Dehogy! – vágtam rá
azonnal.
– Miért nem? Most mondtad, hogy
Dunk alfának tartott.
– Igen, de nem akartam Yaír
helyét. Tiszteltem. Saját falkát akartam.
– Saját falka? Ahhoz egy alfa
nőstény is kell! – vigyorgott.
Én nem. Mellkasom szorította a
szomorúság, lehajtottam a fejem. Aztán
az erdősáv felé meredtem, belekortyoltam a sörömbe. Ordított rólam az
emlékezés.
Bryan arcáról eltűnt a vigyor,
kellemetlenül feszengett mellettem.
– Volt alfa nőstény is – dünnyögte,
megköszörülte a torkát. – Hú – nagy levegőt vett, élesen fújta ki –, ez pazar!
Újabb kínos csend telepedett
közénk.
– Azt akarod mondani, hogy te…
farkasként… hogy te…
– Nem – előztem meg, a számára is kínos
kérdést. Nem tetszett, ahogy Lunáról kérdezett. Sem a gondolatok, amik a
fejében jártak. Szinte megkönnyebbülve engedte ki a feszülten visszatartott
levegőjét.
– Ő akkor még kölyöknek számított.
Napok választották el, hogy felnőtt legyen.
– Akkor most már az. – Együtt érző
pillantást vetett rám.
Megint csendbe burkolóztunk.
Vártam a kérdéseit, ő pedig láthatóan szedte össze a gondolatait.
– Hogy kerültél hozzájuk? Ott
lettél farkas? Tudtál beszélni, láthatóan voltak emlékeid az emberi életről… – megakadt
a mondanivalójában. Le sem tagadhatta volna, hogy pakolgatta össze tudásának
darabjait, amit megspékelt a logikájával. Sűrűn pislogott.
– Tudod Bryan, a saját apámtól nem
kaptam annyi törődést és megértést, mint tőled az elmúlt egy év alatt – mondtam,
közben forgattam és néztem a félig kiürült sörösüveget a kezemben, fogaim az
ajkam tépték. – Akkor, amikor farkasként kiálltál értem. Nem engedted, hogy a
rendőr elvigyen…
– Naná hogy nem! – vágott közbe. –
Megmentetted az életem!
Újabb csendes percek következtek.
– Szóval. Öt éves voltál.
Balesetetek lett és beszaladtál az erdőbe. Hogy lett aztán belőled farkas?
Megmart egy farkasember, vagy mi? – kérdezősködött tovább. Lelkes volt,
látszott rajta, hogy mindenre nyitott.
Megérdemelte az igazságot.
– Öt éves voltam – kezdtem,
megnedvesítettem az ajkam, aztán már mélyedtek is a fogaim belé – De nem
balesetünk volt.
Bryan feszülten figyelte a
szavaim. Le sem vette rólam a szemét.
– Megölték őket – vallottam be.
A döbbenettől tágra nyíltak a
szemei. Zavartan pislogott.
– Szentséges egek! – szinte csak a
szája mozgott, úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát. – Ismerted ezt a házat.
Igaz? – Szavait szokatlanul halkan mondta ki. – Úgy mozogtál a lakásban, mint…
aki…
– Itt lakott – fejeztem be a
mondatát. – Mert tényleg itt laktam – bólogattam. – Itt éltem. A szüleimmel és
a húgommal. – A szemébe néztem, ő döbbenten meredt rám.
– Bryan Clayton – mondta ki a
nevemet.
Tudja a nevem! Honnan tudja a
nevem? – most én döbbentem meg. Néztem rá, és hirtelen rengeteg kérdésem lett.
– Nagyon rég szólítottak így
utoljára – mondtan, s zavartan pillantottam oldalra, de választ várva újra a
szemébe néztem.
– Ismertem a professzort. Mondtam.
– Különös szomorúság bujkált a tekintetébe, ahogy beszélt. – Ismertem a
családját is. Deee valami nagyon nem kerek! Ha te vagy Bryan Clayton... most...
most hat évesnek... – Tágra nyíltak a szemei, döbbenten meredt rám. – Hat vagy hét
évesnek kellene lenned! Kettőezer nyolc, június öt!
– Akkor születtem – bólogattam. – Mondtam.
Mozgott a szája, ahogy magában
számolt, ráncolta a homlokát, aztán felnézett rám.
– Kettőezer tizenháromban történt.
Akkor voltál ötéves. Kettőezer tizenöt volt, hogy bezuhantál a nappaliba.. Egy
éve vagy itt. Akkor két évet voltál közöttük! Az első év tizennégy emberi évnek
számít... a többi hétnek. Az első éveden már majdnem túl voltál… azaz, mikor
hozzám kerültél tizenkilenc vagy húsz lehettél! Nagyjából legalábbis. Ez...
istenem... ez fantasztikus! Úgy teltek rajtad az évek, amíg farkas voltál, mint
rajtuk!
A feszültséget vágni lehetett,
ahogy egymás szemébe néztünk. A percek óráknak tűntek, mire bizonytalanul újra
ő törte meg a csendet.
– Dunk tőlem kapta a nevét. Én
adtam neki. – mondta, s látszott, hogy emlékek pereghetnek a szeme előtt a kis
fekete farkas kölyökről. – Úgy tekintettem rá, mintha a rakoncátlan fiam lett
volna. Imádtam. – Vont vállat.
– Én meg gondolom az apámtól
kaptam az enyémet. – dünnyögtem mikötben halvány, fájdalmas mosollyal
kortyoltam a sörömbe, s akaratlanul ismételtem meg a mozdulatát, hanyagul
rántottam a vállamon. – Viszont én nem éreztem, hogy ő imádott volna. Olyan
hideg és távolságtartó volt. És a fene se tudja miért lettem éppen Bryan. De
arra büszke vagyok, akitől a farkas DNS-t kaptam. És őt, neked köszönhetem! – oldalra
kacsintottam rá, megveregettem a vállát.
Az üveget nézte a kezében,
forgatta, kapargatta a papírját.
– Dr. Claytonnak… biológiailag
semmi köze nem volt hozzád – mondta ki, egy szuszra.
Nem tudtam hirtelen mit, és hogy
kérdezzek. Még több gondolat tódult a fejembe.
Szóval az apám nem is volt az
apám! Remek!
– Lombik kotyvalék vagyok? –
szaladt fel a szemöldököm, az újabb igazság hallatán.
– Nem egészen. Anyád, biológiailag
is az anyád volt.
– Ezt értem. Ő volt az emberi DNS.
Nem? Mert kellett az is. Így van?
– Így van. Kellett. – Nem nézett
rám, úgy folytatta: – DNS-t lehet manipulálni, de… farkassal nem tudsz
megtermékenyíteni embert…
– Ha az apámnak nem volt
biológiailag semmi köze hozzám, akkor… kinek?
Lassan emelte rám a tekintetét, de
sokáig nem szólt, hiába vártam tőle a választ. Nem tudtam eldönteni, hogy az
elfogyasztott alkoholtól, vagy a fények tükröződése a vízen, de furcsán
csillogott a szeme.
– Aaa… biológiai… apádtól… kaptad
a neved – mondta ki nehezen, akadozva. Sűrűn pislogni kezdett.
Emlékek tódultak a fejembe. Amikor
először megláttam a dokit. Ahogy járkált a lakásban, összeszedte a fényképeket,
és az enyémen végigsimított. Amikor bemutatkozott.
– Bryan – suttogtam, ahogy eljutott
a tudatomig a felismerés, hogy a biológiai apámmal nézek éppen farkasszemet. – Téged
is így hívnak. – Tekintetem az övébe fúrtam. Ő meg egyre sűrűbben pislogott,
félre nézett, aztán újra rám.
– Bakker! Emberpalánta! – Hangja
remegett, a fejét ingatta, szánkázott rajtam szeme. – Ha valaki két vagy három
évvel ezelőtt azt mondja, hogy együtt fogok sörözni veled itt... akkor halálra
röhögöm magam!
Már egyértelműen el tudtam
dönteni, hogy visszatartott könnyektől csillogott a szeme, de mosolygott.
Lendült a karja, tenyere a tarkómon csattant. Váratlanul magához ölelt,
szorosan. Aztán gyorsan elengedett, kapkodva felkarjába törölte a szeméből
kiszökő örömkönnyeket.
– Bakker! Bechipeltem, aztán meg
örökbe fogadtam a saját fiam! – már nem csak visszafogottan mosolygott.
Vigyorgott!
Egy hirtelen mozdulattal újra
átölelt. Szorított. Éreztem, a vállát zokogás rázta, a pólóm átázott a
vállamon. Kínosan zavarba jöttem. Aztán bátortalanul indult el a két kezem.
Emberként egy másik embert, utoljára anyámat öleltem át így.
Lassan eresztett, de nem nézett a
szemembe.
– Na, ez egyáltalán nem férfias… –
próbálta elviccelni, miközben az arcát törölgette – de kijött. Én nem vagyok
alfa, mint te. – A szeme büszkén csillogott, ahogy rám nézett.
Mégiscsak maradt élve olyan, akihez
tartozom. – futott át az agyamon. Minél többet agyaltam a tudtomra jutott
információkon, és minél többet tudtam meg a dokiról, annál jobban örültem, hogy
több mint egy nevelőszülői hivatalos kapcsolat fűzött ehhez az emberhez.
– Nekem az vagy – mondtam a
szemébe. Pillanatok alatt több érzelem is végigszaladt az arcán. Lepettség,
döbbenet, hála, köszönet és meghatódottság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése