Nem lehettem egy pillanatra sem
gyenge. Be kellett bizonyítanom, hogy elbírok az alfákra háruló feladatokkal és
felelősséggel. Folyamatosan magamon éreztem a többiek figyelmét. Caro szemében
ott volt a büszkeség és a féltés. Egyre több volt a kiélezett helyzet. Nem
akartam, hogy Yaír veszélyeztetve érezze a pozícióját, de a magamét is meg
kellett tartanom akár a kölykeivel szemben is. Nem az alfa helyére pályáztam.
Meg akartam mutatni, hogy méltó vagyok a lányára. Képes vagyok Luna mellett
alfa párt alkotva egy falkát vezetni. Dunkon éreztem, hogy nyugtalan. Őt sem
akartam kitúrni. De láttam rajta, hogy ő ebben már nem volt olyan biztos.
„– Dunk.” – valamivel mögötte
álltam meg: „– Beszélnem kell veled”
„– Meg akarod beszélni mielőtt,
kihívsz?”
„– Nem akarlak kihívni.” – mondtam
határozottan.
Válla felett hátra nézett, láttam
az érdeklődést a szemében és a zavart.
„– Csak a vak nem veszi észre,
hogy alfa vagy Bred. Ez előbb-utóbb felborítja a falkát. Vagy megküzdesz
Yaírral, vagy menned kell.”
„– Tudom.” – mellé lépdeltem, a
szurdokról néztem az alattunk elterülő tájat. A lemenő nap mély meleg színekbe
öltöztette. Mintha égett volna alattunk az erdő.
„– Nem akarok megküzdeni Yaírral.
Tisztelem.”
Dunk a szemembe nézett,
tekintetében együttérzés volt.
„– Luna. Így van?”
Válaszként, bólintottam.
„– Pengeélen táncolsz fiam. Ugye
tudod?”
Egy újabb néma bólintással
válaszoltam.
„– Luna testvérei nem fogják
hagyni.”
„– Pár hét. Felnőtt lesz ő is.”
„– Azt a pár hetet meg is kell
élned!”
„– Ne nézz rám ellenségként Dunk.
Nem akarok se az alfám, se ellened fordulni. Saját falkát akarok, Lunával az
oldalamon.” – tekintetem az övébe fúrtam. Vártam. Nem is tudom mire.
Biztatásra, tanácsra, jóváhagyásra, támogatásra. Messzire engedte tekintetét,
és hallgatott.
„– Vigyázz magadra fiam!” – fújta
szavait a messzeségbe: „– Ha mind neked esnek, vízben járó leszel.”
„– Megeshet. De akkor jobb lesz,
ha szétszaggatnak. Mert ha kidobnak a többi farkas közé, falkavezérként térek
vissza!”
Az elszántságot láthatta a
szememben. Én az övében pedig apai büszkeséget és rengeteg fájdalmat. Mintha
mondani akart volna valamit, de nem tette. Lehajtotta a fejét, lehasalt. Állát
mancsaira helyezte és lehunyta szemeit. Ha ember lett volna, azt gondoltam
volna, hogy a könnyeit próbálja így elnyelni. Figyeltem. Marján remegett a
bundája, a szája alig észrevehetően meg-meg rándult.
Tiszteletben tartottam ki nem mondott
érzéseit, mélyen elnyomott fájdalmát. Homlokom a nyakába nyomtam egy
pillanatra, aztán magára hagytam.
Megfeszítettem inaim, lendítettek
előre az izmaim, elindultam esti őrjáratomra. Végig szagoltam a
határjelzéseket.
Visszafelé tartva nem kellett sokat
hezitálnom, hogy tegyek-e kitérőt a Doki felé. Álltam az erdő szélénél és
néztem a két autót.
Vendégei vannak. – konstatáltam, s
nagy levegőt vettem. Láttam halvány mozgást az erkély ajtó sötétítőjén túl.
Lendületes mozdulatok voltak. Mintha össze-vissza hadonásztak volna. Kíváncsi
lettem.
Mi a fenét csinálhatnak? – fülem
éleztem, hogy jobban felfogjam a kiszűrődő hangokat. Zavaros volt. Ordított a
TV. Zene és ordibálás értelmetlen elegyet alkotott. Emlékeim között kutattam,
ahogy próbáltam beazonosítani a hangokat. Egy nehezebb bútordarab borult.
Megrándultak az izmaim, mintha mellkason vágtak volna. Fejem előre szegtem,
maromon felborzolódott a szőr, puha, de határozott léptekkel elindultam a ház
felé. Futó pillantást vetettem csak a fekete Opel mellett parkoló kocsira. Régi
volt, elhanyagolt, amolyan tákolt módon működésre bírt. Kicsit sem hasonlított
azokéra, akik akkor éjjel ránk törtek.
Lövés dörrent, megrázta a ház
ablakait.
Döntöttem.
Elrugaszkodtam, nekidobtam a
testem a teraszajtó üvegének. Hatalmas csörömpöléssel szinte szétrobbant, a
függöny reccsenve szakadt le a karnisról. Karmaim utat nyitottak a sűrű
vásznon, vicsorogva mutattam ki a fogaim. Mély vészjósló morgással ráztam le
magamról a függöny cafatjait.
Négy alak volt a Dokin kívül a helyiségben.
A meglepetés ereje előnyt jelentett nekem a túlerővel szemben. Azonnal a
fegyvert tartó fiatalember felé rugaszkodtam. Elsütötte a pisztolyt, én meg
leszakítottam csuklóból a kezét. Ordítva tántorodott hátra. Lendítve a fejem,
kiengedtem fogaim közül a végtagot. Ahogy a másik idegen felé fordultam,
elkaptam a térdét. Kirántottam alóla a lábát, recsegve tört a térde,
rendellenesen kifordult. Hagytam hasra zuhanni. A másik kettő már az ajtó felé
rohant, egymást lökdösték az elsőbbségért, hogy kijussanak.
A szagukról éreztem, hogy csak
emberek. De amellett, fanyar, szinte erjedő bűzük volt.
Az előttem menekülő hátára
ugrottam. Egyensúlyát vesztve próbált belekapaszkodni az előtte rohanóba.
Mindketten alám estek. Az egyik csak térde, a másikon már rajta álltam, de még
markolta társa kapucnis felsőjét. Állkapcsom kegyetlenül csattant a tarkóján.
Egy kurta nyögéssel vége lett. Ujjai elengedték az anyagot. A negyedik férfinek
már nem volt ideje feltépni a bejárati ajtót, hogy ki tudjon menekülni. Hallottam,
ahogy kocogtak a fogai, remegve markolta a kilincset. Nem mert megfordulni, de
még megmozdulni sem. Bűzlött a félelemtől. Suttogva ismételgette: „Istenem!
Édes istenem!”
Vicsorogva morogtam, lassan
közelítettem felé. Mint az áfonya, olyan íze volt az emberi vérnek a számban.
A doki erőtlen nyögése egy
pillanatra megállított. A hang irányába fordítottam a fejem. Ezt kihasználva
már fel is tépte az ajtót, hogy meneküljön. Gyorsabb voltam. Utána kaptam,
kettéroppantottam a bokáját, kirántottam alóla a lábát. Ordítva esett az
ajtónak, kétségbeesetten markolta a kilincset. Arra számított, hogy
elvonszolom. Hagytam a vérében csúszkálni. A Dokit kerestem. Szimatoltam,
hegyeztem a fülem. Éreztem, hallottam, hogy él és lélegzik. Nehezen, de
lélegzik.
A földön feküdt, könyökére
támaszkodva próbált felállni. Vérzett a szemöldöke felett, a szája széle.
Vállánál a fölsője vértacsakosan tapadt hozzá. Tenyerével vörös nyomatot
hagyott a padlón, ahogy próbálta felküszködni magát. Nehezen, de felült.
Bökdöstem az orrommal, próbáltam kideríteni mennyire sebesült meg.
– Téged is eltalált az a mocsok?!
– nekem is csak most tűnt fel, ahogy a vállam felett végig simított, a bundámba
túrt – Megmentetted az életem! – szakadt fel belőle hálásan, de kicsit olyan
éllel, mint aki maga sem hiszi amit tettem. Aztán nem fogta vissza magát, átölelte
a nyakam, belém fúrta az arcát.
– Köszönöm barátom! – a bundámba
mondta a szavait.
A támadók nyöszörögve kérlelték a
Dokit, hogy engedje el őket, miközben ő, lassan de biztosan összeszedte magát.
Felállt, az első útja a fegyverhez vezetett, felvette. Lerázta róla a görcsbe
merevedett végtagot, aztán a hátához a nadrágja derekába szúrta.
– Drogos csürhe! – morogta, ahogy
körbenézett felmérve a károkat.
– Gyere! Ellátom a sebed! – a
fejével intett felém. Követtem a rendelőbe.
„– És veled mi lesz?” – kérdeztem
automatikusan, aztán rájöttem, hogy úgyis hiába. Ő nem hall engem. Tűrtem,
ahogy megszabadított a golyótól, fertőtlenített. Néztem a mozdulatait. El
kellett ismernem profi volt. Legalábbis, ahogy így elsőre meg tudtam
állapítani.
– No, akkor most a védelmem alá
veszlek haver! – pisztolyszerű valamit nyomott a nyakamhoz. Gyors volt és
határozott. Mintha megütöttek volna, egy pillanatra furcsa szúrást éreztem.
Mivel nem fájt igazán, nem lettem
még csak rosszul sem, nem aggódtam. Nem szóltam bele a munkájába, értette a
dolgát. Tökéletesen ellátta a sebem.
Egy tálba húst darabolt nekem a
hűtőből, elém rakta. Míg azt marcangoltam, telefonált. Nem sokkal később újabb
autókat hallottam, fények villogtak. Mellém ereszkedett, s nyugtatva túrta a
bundám, óvatosan vigyázva a sebemre.
Megelevenedett a ház. Mentők,
rendőrség. Ellátták a dokit, a betolakodókat, már akit el tudtak. Ez egyiküknek
már nem volt szüksége rá.
– A farkas a magáé? – kérdezte a
noteszébe jegyzetelve az egyik rendőr, fejével felém bökött.
– Igen, az enyém. Biztosíthatom,
be van oltva, chipelve és minden papírja rendben van – sorolta, szemrebbenés nélkül,
nyájas mosollyal hazudva a rendőr szemébe.
– Megölt egy embert.
Dr. Dunken hanyagul rántott a
vállán:
– Ha nem teszi, már halott lennék.
– Tisztában van vele, hogy el
kéne, hogy szállítsuk az állatot?
Védőm lassan felegyenesedett
mellettem, a marom, a nyakam simogatását egy pillanatra sem hagyta abba.
– Igen, tisztában. És gondolom,
maga meg azzal van tisztában, hogy ezt nem fogom engedni. Az életem köszönhetem
neki. Bármeddig hajlandó vagyok elmenni, hogy semmi baja ne legyen a barátomnak
ebből az incidensből. A dolgát tette. Megvédett!
A két ember hosszan szemezett
egymással.
A rendőr végül mély levegőt vett,
hangosan fújta ki. Fején megigazította sapkáját, megadón bólintott:
– Megértem Dr. Dunken. Tökéletesen
megértem.
Lassan kiürült a ház, ketten
maradtunk. Kényelmesen belesüppedt a kanapéba a kandalló előtt, lábát keresztbe
felrakta a dohányzó asztalra. Szétdobta karját, fájdalmas fintorral kísérte a
mozdulatot.
– Drogosok! Azt hitték könnyű
préda a rendelőm az erdő szélén – morogta, rám nézett, kacsintott. – A
legjobbkor jöttél! Tudsz időzíteni!
A legnagyobb természetességgel
hajolt hozzám, beleborzolt a maromnál a bundámba. Hagytam, hogy nekem dőljön, szinte
párnának használt. Amikor éreztem a súlyát, a lassú mély légzését, tudtam,
elaludt. Óvatosan csúsztam ki alóla. Haza kellett mennem. Már így is
aggódhattak. Messze elmaradtam a szokásos időponttól, amikor a járőrözésből
vissza szoktam térni. Gyengébbnek éreztem magam a szokásosnál. A harc, a
sebesülés és a vérveszteség. De futottam. Végig hajtottam magam, repítettek
haza az izmaim. Egy pillanatra megtorpantam. A kötés ott fehérlett a vállam
felett.
A rossz sebbe! – jött a hirtelen
felismerés – Ezt nem tudnám kimagyarázni a falkának. Egyértelműen emberkéz
nyoma.
Körbenéztem, majd addig dörgöltem
magam a fához, amíg a kérge meg nem szabadított a kötéstől. Ezzel viszont felszakadt
a sebem, újra vérzett. Nem érdekelt. Megráztam magam, aztán nekilendültem,
ismét futni kezdtem.
A barlang bejáratánál, már annyira
szédültem, neki tántorodtam a sziklafalnak.
„– Bred!” – Caro aggódó hangját
hallottam meg a fejemben először. Az állam alá tolva a fejét próbált betámogatni.
Megroggyantak a lábaim, lassan elfogytak a erőtartalékaim. Örültem, hogy eddig
bírtam.
Megelevenedtek körülöttem. Aggódó
falkatársak bökdöstek az orrukkal.
Yaír sötét tekintettel, szemében
bosszúra szomjasan nézett, hiszen a falkájának egy tagját ember tette
harcképtelenné. Ismerte a jellegzetes golyó okozta sebet.
„– Ezt fegyver ütötte!” – dörögre,
láthatóan forrt benne a düh az ember ellen.
„– Rád lőttek Bred?! Ki? Hol?” –
Dunk határozott léptekkel közeledett.
A falkán érezhetően végigkúszott
az aggodalom.
Nem tudtam hazudni, de nem akartam
elmondtam mindent.
„– Nem tudom.” – fújtattam: „– Mikor
megláttam, hogy fegyvert fog rám, támadtam. Akkor lőtt. Nem igazán tudok
többet.”
Lehunytam a szemem, reméltem, hogy
hagynak pihenni, és elkerülöm a további faggatózásokat. Caro fölém hajolt,
aggodalmasan nyalogatott.
Yaír láthatóan azon gondolkodott
mi tévő legyen, hogy megerősítse a barlang és a terület biztonságát. Arca sötét
volt és gondterhelt. Megfordult és kiment a barlangból. A többiek követték.
Dunk még tett felém pár lépést
szimatolva. Döbbenet jelent meg a szemében, tekintetét az enyémbe fúrta.
Izgatottan dobbant a szíve, pulzusa gyorsabban kezdett verni, fújtatott. Néhány
másodperc után nehezen, de rendezte indulatát. Lassította légzését. Tekintetét
egy pillanatra sem vette le rólam, ahogy hátrált. A szemébe néztem, nem tudtam
megmagyarázni, amit benne láttam. Keserűség, sajnálat. Mélyen eltemetett
fájdalom sütött belőle, ugyanúgy, mint pár órával ezelőtt ott a szurdoknál.
Már biztos voltam benne, hogy nem
csak nekem voltak titkaim.
Hosszan, jelentőség teljesen
szemeztünk.
Mit érezhetett rajtam, ami Caro
figyelmét elkerülte? – agyam lázasan dolgozott.
Nehezen szakadt el a tekintete az
enyémtől. Mielőtt kiment a kürtőből még újra visszanézett a válla felett.
Biztos voltam benne, hogy beszélni
akart volna velem, de mivel Caro nem mozdult mellőlem, neki pedig mennie
kellett, követnie Yaírt így csak a zavart tehetetlen düh látszott a szemeiben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése