Amióta megláttam a szülői háznál
azt az embert, gyakrabban tettem arra kitérőt. Felfigyeltem kisebb
változásokra. A terasz ajtó be lett üvegezve, a sok sárga szalag eltűnt. A ház
körüli füves terület gondosan le volt nyírva. A fekete Opel Astra pedig ott
állt a ház mellett.
Itt van! Most is itt van! – álltam
az erdő szélén, inaim megfeszültek. Mentem is volna meg nem is. Felpörgött a
pulzusom a kíváncsiságtól.
Mik a változás okai, mit keres ez
az ember megint a régi otthonomban?!
Leszegett fejjel, hegyezve a
füleim lassú puha léptekkel elindultam a ház felé. Friss festés szaga, töltötte
be az orrom. A falhoz érve, szorosan oda lapultam araszoltam a hang irányába. A
férfi fütyörészett. Feldühített, milyen otthonosan mozgott ott, ahol én is éltem,
ahol boldog voltam, ahonnan menekülnöm kellett és azt sem tudtam, hogy miért.
Úgy éreztem jogtalanul
betolakodott egykori otthonomba.
Óvatosan toltam ki a fejem a fal
mögül, bekukucskáltam a teraszajtó üvege mögül.
Rend volt a nappaliban, tisztaság.
A felborogatott bútorok a helyükön. A férfi a kandalló feletti párkányt
törölgette, pakolászott rajta. A falon valami bekeretezett papír, nem is egy. A
formájuk ismerős volt. Hasonlók lógtak apám dolgozószobájának falán is.
Valami tudós, kutató féle?! – nem vett
észre, ahogy hátat fordított és én besurrantam a nyitott teraszajtón. A
hatalmas fotel takarásába lapultam.
Hallottam, ahogy kiment a
nappaliból. Várakoztam. Még jó hogy fütyörészett, tudtam merre lehet. Közel,
vagy távol. A ház falai viszont megnehezítették rejtőzködésemet. Nem tudhattam
mikor toppan elém. Ez nem az erdő volt, nem a bokrok, aminek ágai eltakartak,
de én átláttam rajtuk. Minden idegszálam megfeszült, ahogy kúszva az ajtóig
csúsztam. Óvatosan emelkedtem négy lábra, kidugtam a folyosóra a fejem, miután
füleltem és bele szagoltam a levegőbe.
Sült hús. Remek! – az illatával
tele szaladt az orrom, de még a torkomban is éreztem. Összeszaladt a számban a
nyál. Ez most rosszkor jött.
Forgattam a fejem, figyelmem
kiéleződött. A folyosón semmi mozgást nem láttam. Már nem fütyörészett. A
sercegő zsír hangja pattogott a fülemben, a finom illat pedig teljesen
eltompította szaglásom.
Hol lehet? – kezdett felkúszni az
adrenalin szintem, zubogott a fülem, egyre erősebben éreztem, hogy veri a
szívem a mellkasom. Megéreztem a szagát, de azzal egy időben már meg is
szólalt.
– Nocsak, nocsak! – a hátam mögül
duruzsoló hangra megpördültem.
Morogva mutattam ki szemfogaim. Az
ijedtség szikrányi szagát nem éreztem rajta, és nem csak a sült hús miatt.
Láthatóan és határozottan nem félt. Nem tett semmi hirtelen mozdulatot, kicsit
félre nézett, nem egyenesen a szemembe. Kezében egy nagyobb tálat tartott, a
frissen elkészült hús párolgott rajta, aminek az illata most csapdába csalt.
Nagyon lassan négykézlábra ereszkedett.
Ugyanilyen mozdulattal óvatosan felém mutatta a tálat.
– Finom, igaz? – ő is beleszagolt
a levegőbe: – Kérsz belőle?
Még mindig morogtam. Nem
hátráltam, az állkapcsom, az inaim megfeszültek, támadásra készen.
Letette a tálat a földre, lassan
csúsztatta a padlón felém, ő maga pedig hátrább araszolt.
Rosszal kezdtél! Ez nálam nem
válik be! – dühösen lendültem, mancsommal a tálra csaptam, ami a frissen
festett falhoz csapódva darabokra tört, a hús meg pörögve csúszott tovább a
szintén frissen mázolt padlózaton.
Tekintetével követte a sültet,
mélyet sóhajtva ült a sarkára.
– Elég lett volna, egy köszönöm
nem kérek – fújta – Én azért ettem volna belőle. – Óvatosan újra négykézlábra
ereszkedett, lassan nyúlt a húsért. – Megengeded?
Újra morogva húztam fel az ajkaim
a fogamról, felvettem az előbbi pózomat, tekintetem az övébe fúrtam.
Nem pánikol. Nem ellenséges. Ki
ez? – agyamban cikáztak a gondolatok: – Egy ember. Egy hétköznapi ember, aki
beköltözik ide. Ennyi év után! Szembe találja magát egy ellenségesen,
bizalmatlanul viselkedő farkassal és nem fél, nem esik nekem, hogy minimum
kizavarjon a lakásból.
– Szólj, ha meggondoltad magad,
mielőtt mindet megeszem – mondta, ahogy felvette a húst, s lassan leült, hátát
a falnak vetette aztán hozzá fogott enni.
Néztem. Abbahagytam a vicsorgást,
de a morgást nem. Én is leültem. Nem tudom meddig figyelhettem, ahogyan evett.
Akaratlanul nyaltam végig a pofám.
Igennek vette ezt a mozdulatomat.
Tört belőle, és felém csúsztatta a húsdarabot. Ahogy tekintetünk találkozott
halvány mosoly jelent meg a szája sarkában.
„– Nem győztél! Ne vigyorogj! Csak
éhes vagyok.” – morogtam magamban, mancsom a kapott élelemre tettem.
Fel-felsandítottam vendéglátómra, és hozzá fogtam elfogyasztani a zamatos
csemegét.
„– Ezzel még nem kenyereztél le,
hogy beköltözhess az otthonomba!”
– Lehetnénk barátok is – szólalt
meg.
„– Na persze! Ahogy te azt
elképzeled! Örülj, hogy nem szaggatlak szét!”
– Be is mutatkozhatnánk –
vigyorgott felém –, ha már megosztom veled a kajám.
Megálltam, a szemébe néztem.
„– Ne erőlködj, nem barátkozni
jöttem. Milyen szórakoztató, hogy én értem minden szavad, és te erről mit sem
sejtesz.” – izmaimban éreztem, hogy cinikusan vigyorra húztam a szám. Még a
szemem is keskenyebbre húzódott.
– Bryan Dunken – mutatkozott be, s
mintha kezet akarna velem fogni felém nyújtotta nyitott tenyerét. – Dr. Bryan
Dunken.
Mellen vágott a neve.
Bryan! Engem is így hívtak. –
tekintetem a keze és a szeme között járt.
„– Na, lássuk ki vagy!” –
megindultam, kikerültem de szándékosan úgy, hogy azért löktem rajta az
oldalammal.
– Rendben. Ahogy akarod. –
tenyerével végigsimított a feje tetején, copfját szorosabbra húzta. Lemondóan
fújt, ahogy könnyedén talpra ugrott és követett.
– Ez a konyha!
„– Tudom! Ez az én otthonom volt!”
– mordultam hátra a gondolataim mellé.
– Fenn van a háló – folytatta a
nappaliba érve.
Akaratlanul az emeletre vezető
lépcső felé néztem. Abban a pillanatban meg is dermedtem. Megcsapott a döbbenet
szaga. Meglepődött, ahogy reagáltam a szavaira.
A fenébe is! – dühös lettem magamra,
az ordító hibáért, amit elkövettem. Elárultam magam, hogy értem mit mond,
azzal, hogy abba az irányba néztem, amiről csupán beszélt. Összeszorítottam az
állkapcsom. Szándékosan nem néztem rá. Tekintetem inkább körbejárattam a
nappali falán, mintha az előbb csak véletlenül néztem volna az általa említett
irányba. Vártam a következő reakcióját, sikerült-e ugyan eloszlatnom felmerült
gyanúját, hogy értem, amit mond.
Kínos percek teltek el, mire
gondolatait rendezte. Megköszörülte torkát.
– Ott pedig a rendelőm van. – apám
egykori dolgozószobája felé lódította kezét.
Szándékosan nem mozdultam.
Leültem, néztem rá, aztán újra körbe.
– Nem vagy kíváncsi a rendelőmre?
– próbálkozott újra. Tudtam, hogy tesztelni akar. Én tovább játszottam az
állatot, aki nem értheti mit is beszél. Nagyon nehéz volt, mert közben majd
kifúrta a kíváncsiság az oldalamat. Topogtam mellső lábaimmal, lehasaltam,
pislogtam körbe.
Az ajtóhoz lépett, tenyerével
kintebb tárta.
– A rendelőm – ismételte, a
mozdulattal beinvitálva.
„– Na, jó. Így talán már egy
állatnak is egyértelmű.” – Felálltam és beballagtam az ajtón.
Állatorvos! – jött a felismerés
azonnal. Nem először találkoztam hasonlóan berendezett helyiséggel. Deniset
vittük ilyen helyre. Oltásra, és mikor egyszer összeverekedett egy farkassal.
„– Rendben. Nem téplek szét. De
puszipajtások akkor sem leszünk.” – Prüszkölve fújtam egyet és kifordultam a
rendelőből.
Hol lehetnek most apám iratai,
munkái? Hová tehette őket? – tódult a sok kérdés a fejembe: – Lehet mégis
haverkodnom kéne vele, hogy többször szét tudjak nézni a lakásban?
Meghallottam Luna hívó hangját.
Mennem kellett. Cinkosommá vált a múltam nyomozásában. Falazott nekem. Neki
lódultam, kisiklottam a teraszajtón s magam mögött hagytam egykori otthonom.
Bryannak hívják! Állatorvos! –
lüktetett az agyamba. Nem tudtam eldönteni, hogy mindez csupán merő véletlen,
vagy jelentőséggel bírnak.
Luna az erdő szélétől kicsit
bentebb várt. Ahogy odaértem, pofáját az enyémhez dörgölte.
„– Nem bántott? Jól vagy?”
„– Nem. Nem bántott. Enni adott.
Haverkodni akart.”
Luna ijedten meredt rám.
„– Ugye nem akarod őt szolgálni?!”
„– Nem. Persze, hogy nem!” –
végignyaldostam a szája szélét, hogy szavaimnak nyomatékot adjak,
megnyugtassam: „– Ő fog nekem szolgálni! Ha azt hiszi, elfogadom a barátságát,
akkor szabadon járhatok kelhetek odabenn!”
„– Vele fogsz élni?” – a kölyök
alfanőstény szeme még jobban kikerekedett, hátrább húzódott.
„– Dehogy fogok Luna! Csak benézek,
néha ha őrjáratozok.” – Mellé léptem, hozzá simítottam az oldalam. Belém fúrta
a fejét, az állam alá nyomta. A fejéhez dörgöltem a pofám, kaptam az alkalmon
és hagytam, hogy vigyenek az érzéseim. Húztam le végig a marján, ő csúszott
alám, fészkelődött.
Aztán észbe kaptam. Hátráltam pár
lépést. Fújtattam, ahogy felgyorsult pulzusomat kezdtem rendezni.
„– Ha Yaír széttép, nem tudok az
alfád lenni”
„– Kedvel téged.” – pajkos
mosollyal a szája szegletében, nézett hátra, rám: „– Tudom! Hallottam mikor
Dunkkal rólad beszéltek.”
„– Rólam?”
„– Dunk azt mondta alfa vagy. Yaír
pedig azt, hogy tudja!”
„– Nem akarok az apáddal
megküzdeni. Tisztelem!”
Luna szembe fordult velem, pofáját
végighúzta az enyémen, megnyalta a szám szélét.
„– Nem is kell. Kiválunk. Saját
falkánk lehet Bred! Erre az apám is büszke lenne, hidd el.”
Ez igaz. – agyamban cikáztak a
gondolatok. Pillanatok leforgása alatt elkezdtem a jövőm tervezni.
Megtudhatom, ki vagyok. Olyan
alfanősténnyel az oldalamon lehet saját falkám, aki a tökéletes társam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése