Néztem túl a szobám ablakán a
sötétségbe. A szemem sem rebbent, ahogy közvetlen előttem az üveget verték a
hatalmas esőcseppek. Az eget teljesen bevilágították a villámok. Sűrűn követték
egymást, a dörgésük szinte kánonban rázta meg az ablaküveget.
Vállam felett hátranéztem
húgomra. Hatalmasra meresztett szemekkel ült az ágyamon, a párnámat úgy ölelte
a mellkasához, hogy az ujjai is bele fehéredtek. A villanásokra erősen behunyta
szemét, a nyakát vállai közé húzta. Kezeit a fülére tapasztotta, hallani sem
akarta a csattogó éles dörgéseket, amik a villámokat azonnal követték.
Ez azt jelentette, hogy felettünk
volt a vihar.
Apánk még nem ért haza, anyánk a
konyhában készítette a vacsorát. Hallottam az edények zaját, éreztem a készülő
sült illatát. Összefutott a nyál a számban.
Az úton autó lámpája világított át
a sötétségen. Egyértelmű volt, hogy hozzánk tartott. Az út az erdőn át
egyenesen a házunkhoz vezetett. Zsákutca volt, amit a rusztikus ház zárt le. Ha
valaki átrohant volna rajta, a másik oldalán kijutva egy hatalmas tóban találta
volna magát.
A sötétség és a vihar ellenére is
megismertem apám kocsiját. A hangját össze nem tévesztettem volna senkiével,
akár kilométerekről sem. De ezt titokként őriztem magamban, mint sok más
megtapasztalt furcsa érzést, amik ahogy nőttem csak szaporodtak. Nem csak apám
autóját hallottam. Közeledett egy másik is. A szívem erősebben kezdte verni a
mellkasom. Késő volt és emlékeim szerint a szüleim nem említették, hogy bárkit
meghívtak volna. Nem is szoktak össze járni senkivel. Ha jött is vendég az
mindig félrevonult apámmal a dolgozó szobájába. Egyszer sikerült egy érdeklődő
mondatot elcsípnem. Még nem csukták be maguk mögött az ajtót mikor a sötét
öltönyös férfi azt kérdezte apámtól: „– Hogy áll a kutatással?”
Makacs, konok és öntörvényű
voltam. Úgy döntöttem, ha apám titkolódzik, akkor én is! Nem hazudtam. Az
megmagyarázhatatlan módon nem ment nekem. Ha bármit kérdezett, arra őszintén
válaszoltam, de magamtól nem közöltem vele semmit. Vagyis nem mondtam el neki
mindent. Például azt sem, hogy éjszakánként kiszöktem. Nem féltem az erdőben.
Szerettem. Szerettem az illatát, a hangjait. Mérhetetlen szabadságérzetem volt,
amikor ott kuporogtam a magas fák tövében és hallgattam a farkasok vonyítását.
Egy idő után már fel is ismertem a hangjukról őket, és meg tudtam különböztetni,
hogy úgy nyolc vagy tíz állat üvölt együtt.
Hallottam, ahogy apám már a
nappaliban rázta le magáról az esőt, szitkozódott a rossz idő, az elhúzódó
munka, meg a határidők miatt. Anyám már tálalt, csörögtek a tányérok.
Húgom óvatosan csúszott az ágy
szélére, lassan maga mellé engedte le a párnát, de ujjai még markolták.
– Jött apa – közölte, amit én már
rég tudtam. – Gyere vacsizni!
– Mindjárt. – Az utat néztem, s
bár hallottam a közeledő idegen autót, fényt mégsem láttam az úton.
– Együtt szoktunk vacsizni! –
erősködött a húgom, de tudtam, hogy csak fél egyedül lemenni a vihar miatt.
Megadtam magam. Lecsúsztam az
ablak elé állított szófáról és elindultam. Kinyújtottam felé a kezem. Szinte
dobta magától a párnát, s úgy kapott utánam, mintha az élete múlt volna rajta.
A vért is kiszorította a kezemből, úgy félt. Éreztem. Elindultunk lefelé.
Közben, kiélezve figyeltem a hangokra. Már nem hallottam az autót.
Elkezdődött a mindennapi
szertartásos vacsora.
Anyánk az asztalra tette az ételt,
amire legszívesebben azonnal rávetettem volna magam, de követtem apám
mozdulatait. Összekulcsoltam a kezeim, és végighallgattam az asztali áldást,
aminek a végén együtt mondtunk egy „Ámen”-t.
Denise, a németjuhász kutyánk
acsarkodó ugatása zavarta meg a pillanatnyi csendet. Nem sokáig. Fájdalmas
nyüszítések után elhallgatott. A hangokra anyámnak rémülten nyílt tágra a
szeme, egyenesen apámra meredt, aki már pattant is az asztaltól. Anyám egy
pillanat után követte. Húgomat rutinos mozdulattal kapta az ölébe fél kézzel,
ezzel egy időben ragadta meg a karom, és húzott fel a székről. Úgy húzott maga
után, mint aki tisztában volt vele, hogy öt éves létemre tudom őt követni.
Tudtam.
A szobájukba terelt, a teraszajtó
felé. Nyilván a kocsihoz akart kijutni velünk. Egy pillanatra megállt, kitárta
a ruhás szekrény ajtaját, félre söpörte az akasztókon lógó ruhákat. Újabb ajtó,
ami mögött fegyverek arzenálja tárult a szemem elé. Kezébe kapott egy
vadászpuskát, aztán sietve terelt tovább minket.
Érzékeltem a mozgást a
teraszablakon túlról, de közben már félreismerhetetlen hangok jöttek a nappali
felől. Tört az ajtó, artikulátlan ordítás, apám azt kiabálta: „Takarodjatok
rohadt dögök!” Lövés. Apám lőtt. Agyam lázasan járt:
A támadók? Nem használnak
fegyvert?
Veszett morgások mellett emberi
hangok is parancsokat osztogattak. Pattogtak a rövid utasítások.
– Keressétek!
– Nem maradhat senki!
Dübörgő léptek rázták meg a
falakat, ahogy az ismeretlenek ellepték a lakást, átforgatták a szobákat.
Húgom arcán kövér könnyek patakban
folytak, markolta anyám nadrágját, aki remegő kézzel tartotta a fegyvert az
ajtó felé. Lassan hátrált a falnak, hogy ne lehessen hátba támadható.
– Bryan! Gyere ide! – parancsolta
visszafolytott hangon. Mellé oldalaztam, szememet le nem vettem az ajtóról.
Hirtelen jött az ötlet. Karon ragadtam a húgom, és valósággal benyomtam a
nyitott szekrényajtón, aztán rácsuktam. Anyám mögé ugrottam, a sötétítő
takarásába húzódva a falhoz lapultam.
Keretestől tört be az ajtó,
ordítás és morgás kíséretében.
– Hol van?! – kérdezte egy hang
parancsolón. Anyám lövéssel válaszolt. Ütés hangja, koppanat a fegyver, anyám a
földre zuhant. Gyorsan próbált lábra állni, és futásnak eredt. Próbálta magát
átverekedni az ajtóig. Ő is tudta, hogy lehetetlen vállalkozás volt, de ki
akarta csalni a betolakodókat a szobából, ahol a gyerekei voltak.
Eddig soha nem érzett szagok
töltötték be az orrom. Nem láttam a támadókat, a szagukból pedig nem tudtam
eldönteni, hogy mik. Az állat, és az ember szaga keveredett. Soha hasonlót még
nem éreztem.
A terasz hatalmas üvegajtaja
résnyire nyitva volt. Hirtelen nem tudtam eldönteni, jó-e ez nekem vagy sem? Ha
észreveszik, akkor vészesen közel jönnek hozzám. Lebukok. Ha elkerüli a
figyelmüket, talán egy óvatlan pillanatban kisurranhatok rajta.
Dulakodás hangja töltötte be a
szobát, bútorok borultak, anyag szakadt, erőtlen fájdalmas nyögés. Nem
hallottam nyílni a szekrényajtót, és szerencsére a húgom sem árulta el magát.
Csendben volt. Talán ijedtében el is ájult. Ez lett volna neki a
legszerencsésebb, legbiztonságosabb állapot.
Vér. Ezt a szagot jól ismertem.
Megtelt vele az orrom. Könnybe szaladt a szemem. Tudtam, mit jelent. Anyám
hangját már nem hallottam, de tompa zajokat még igen. Bútorokat tologattak,
anyag szakadt, borult egy szék, éreztem a légmozgást, amit a paplan okozott,
ahogy ledobták az ágyról. Valami hangosan fújtatott. Ahhoz volt hasonló mikor
Denise szimatolt. Akármi is adta ki azt a hangot, büdös volt! Mélyen morgott,
egyre közelebbről hallottam. A huzat kintebb nyitotta a teraszajtót. Erősen
szembe csapott a bűze. Ez azt jelentette, ha én éreztem így őt, akkor ő engem
nem. A huzat nekem kedvezett.
Távolodni hallottam. Újabb bútorok
dőltek, s nyílt a szekrényajtó! A dobhártyám fájdalmasan reagált a sikításra.
Dübörgött az egész szekrény, ahogy a csöppnyi lány sokkos állapotban kézzel,
lábbal hadonászva próbált védekezni.
Megtalálták.
– Hol van?! – recsegte ordítva a
mély hang. Megrázta a visítozó húgomat, aki a rémülettől megszólalni sem
tudott. Sikított, hadonászott, a hangja távolodott. Kiürült a szoba.
Még mindig visszatartottam a
lélegzetem, és először csak a fejem dugtam ki a nehéz anyag mögül.
Csatatér volt a szoba és minden
csupa vér. Anyám teste teljesen rendellenesen kitekerve véres cafatként hevert
a felborult antik fotel mellett. Húgom visítása váratlanul abbamaradt. Tudtam,
hogy egy másodpercet sem várhatok. Csak én maradtam, és nekik nagyon kellett
valami. Hiszen képesek voltak a családomat lemészárolni érte.
Mély lélegzetet vettem, s már nem
érdekelt, hogy hallanak-e vagy sem. Bíztam a gyorsaságomban, abban, hogy
ismertem az erdőt, mint a tenyeremet. Kicsúsztam a teraszajtón és bevetettem
magam a fák közé. Elnyelt a hideg sötétség, s csak reméltem, hogy az erdő, amit
eddig szinte minden este elindultam felfedezni, most cinkosom lesz és elrejt
engem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése